Negyedóra - A Teknyőkaparó

2012.05.20 12:00

 

Kapcsolódó link..

http://embers-eg.webnode.hu/news/kegyetlen-idok-jonnek-100-nap-mulva-vilagvege-ezuttal-a-skandinav-mitologia-szerint-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/hajnalhasadas-1260-nap-meg-van-idod/

http://embers-eg.webnode.hu/news/negyedora-rudolf-steiner/

http://embers-eg.webnode.hu/news/az-utolso-taltos/

http://embers-eg.webnode.hu/news/szantai-lajos-iv-bela-kiraly-tanitasai-a-vilag-vegso-korszakarol-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/az-apokalipszis-jelkepei-1-resz/

http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-scientia-sacra-aranykor-es-apokalipszis/

http://embers-eg.webnode.hu/news/saint-germain-rejtelye/

http://embers-eg.webnode.hu/ujdonsagok/apokalipszis-/

 

Közöltünk egy cikket régebben egy makói táltos, jós, státuszát tekintve fogalmam sincs kiről. Teknyőkaparó néven maradt fenn az emlékezetekben. Nagyon furcsálnám, ha nem létező és fiktív emberekről ilyen és ennyi megemlékezés maradhatna fenn. Sajnálattal kell közölnöm azonban, a Molnár V. József által előadott előadás azóta felszívódott a jutubról. Nagyon bízom benne, valaki majd felrakja újra. Addig is kénytelenek leszünk olvasni ez ügyben, akit érdekel ez a korántsem semmitmondó történet.

 

 

 

 

Az első rész, itt tekinthető meg..

http://mkh.valosag.net/index.php/koezzetevk/igazsag-kutatasa/655-alfoeldi-vizioa-teknykaparo-joevendoelesei

 

 

POLNER ZOLTÁN : A Teknőkaparó (1980)

 

„A kis vidéki város, hol életem első éveit morzsolgattam le, gyermekkoromban sokat hallottam mesélni a Teknyőkaparóról. Régen meghalt régi öreg volt ez a Teknyőkaparó, akit az Úristen nagy jóstehetséggel áldott meg, és az egész világ folyását megmagyarázta a köréje sereglő lelkeknek. Az öreg jós életében élet és halál ura lehetett, mert az emléke, mint valami súlyos, átkos szellem ránehezedett az emberekre.

A Teknyőkaparó emlegetése soha nem ment simán. Szertartás kellett ahhoz. Tisztelet és félelem, mert nagy úr volt a Teknyőkaparó. Megszabta az emberek viselkedését. Akik tudtak róla, hozzá tartották magukat, mert hitték: hétszer jaj annak, aki összevész a Teknyőkaparóval.

A felcseperedő fiatalok esténként még a régi öregek meséin tátották kerekedőre szemeiket, még a magyar mese mitológia alakjai festették kalandosra álmukat és szabták meg jövendő életük fejlődésének útjait. Azóta nagyot fordult a világ sorsa. Eltűnt az esti meséből a Teknyőkaparó alakja, a mesék egészséges világa.”

Szabolcsi Gábor esszéjének gondolatai ezek 1943-ból. A kis vidéki város pedig Makó, a Maros menti Konstantinápoly. Az a Maros szeszélyeinek is kitett ősi mezőváros, amelynek legendáriumában ma is különleges helyet foglal el a Teknyőkaparó alakja.

Gyűjtőmunkámat azonban jó negyven évvel megelőzve H. Kovács Mihály makói tanár is gyűjtött 1910–1934 között ilyen szövegeket a Teknyőkaparóról.1

H. Kovács Mihály írásba foglalta azokat az átélt emlékeit, amelyet hat- és harmincéves kora között hallott, illetve megtudott, lejegyzett a jövendőmondóról. Harmincnégy adatközlővel beszélt a gyűjtő, a gyűjtés időpontját azonban nem rögzítette. Így e tanulmányban én sem jelölöm. Kéziratát a makói múzeum őrzi.

Szabolcsi Gábor írásával egyidőben jelent meg Kiss Mária Hortensia kalocsai iskolanővér Kiszombor története című falutanulmánya. Ebben a következőket írta: „Hiányos volna a régiekről festett kép a Teknyőkaparó nélkül. Nem tudni, hogy családi neve vagy a foglalkozásának megjelölése maradt-e fönn ez érdekes névben. Nagy tisztelettel emlegették a »régi öregök« ezt az öreg embert, mert mindent megmondott a jövőről. Jövendöléseit még ma is őrzi a nép. És ha beteljesül, csak annyit mond: Megjövendölte ezt a Teknyőkaparó. Nem babonából jósolt, adottsága volt rá. Jövendölései rámutatnak arra, hogy igen régen élhetett, mert a kor kezdetleges, egyszerű eszközöket használ. Például megmondta, hogy lesz idő, amikor minden házon kőkémény lesz, és minden udvaron kút lesz. Lesznek lőcsetlen kocsik. Rákóczi hazajön (1906-ban csakugyan hazahozták a hamvait). Makón az Újváros templomot kap, amikor az teljesen kész lesz, akkor kitör egy nagy háború. Azt is megjövendölte, hogyha utána az asszonyok egy forgácsot találnak, megcsókolják: ezt is ember faragta. Sok-sok dolgot jövendölt még, de az emlékezetben lassan elmosódnak már.”

A magyar néprajz mindig nagy figyelmet fordított az ősi magyar hitvilág föltárására. Ennek révén a szakemberek – Horváth János, Kállay Ferenc, Ipolyi Arnold – gyakorta írtak táltosokról mint a természetfölötti erővel és képességgel fölruházott személyiségekről, akik értettek a gyógyításhoz és a jövendöléshez is. Táltosokról, akik hetedik gyerekként, fölös csonttal, foggal születtek. A szegedi nagytájon elsősorban Kálmány Lajos 19. és Bálint Sándor {1028} 20. századi gyűjtései és tudományos megállapításai figyelemre méltók. Érdekes azonban, hogy a Teknyőkaparó misztikus alakjáról egyikük sem tudott. Sohasem írták le a nevét.

Szabolcsi Gábor és Kiss Mária Hortenzia híradásai viszont arról tanúskodtak, hogy Makón és környékén a múlt század negyvenes éveiben gazdag anyag hagyományozódott a nép körében. Máskülönben hogyan írhatta volna Szabolcsi Gábor: „Gyerekkoromban sokat hallottam mesélni a Teknyőkaparóról”. Így azután H. Kovács Mihály följegyzései nyomán kimondhatjuk, ő az első, aki a Teknyőkaparó tolmácsolóinak nyomára jutott.

Jómagam a hatvanas évek elején a Makó melletti Ferencszálláson tanárkodtam. Akkor kezdtem gyűjteni archaikus népi imádságokat és hiedelmeket. Különösen a fölös csonttal született hetedik gyerek történetei érdekeltek, őt ugyanis, mint köztudott, táltosnak tartja a nép. Sikerült is néhány történetet lejegyeznem, de arra a kérdésemre, hogy hallott-e a táltosokról, az adatközlők többnyire a Teknyőkaparóról kezdtek beszélni. Amikor három évvel később – 1962-ben – Kiszomborra kerültem, gazdag anyagot találtam erről a népi jósról.

A múlt század hatvanas éveinek közepétől újságíróként dolgozhattam. Csongrád megye szinte minden községében kutathattam nyomát ennek a sajátos személyiségnek. Legtöbbet Makón és a Makó környéki falvakban tudtam meg róla. A gyűjtés ösztönzője Bálint Sándor professzor volt. Ő lektorálta 1980-ban megjelent kötetemet, amelyet Péter László irodalomtörténész szerkesztett. A vele készített két interjúban (1979. ápr. 29., aug. 29.) pontosan megfogalmazta véleményét a Teknyőkaparó jóslatairól, és kijelölte helyét a magyar néprajzban.

Nagy örömöt szerzett megállapítása: „Akadtak ilyenek, akik így jósoltak, de az mind lényegtelen. Ilyen nagyformátumú személyiség nincs Magyarországon.”

A Teknyőkaparó történeteiben Bálint Sándor is fölfedezte a táltosmotívumokat, de nagy jelentőséget tulajdonított a mitológiának és az Apokalipszisnek is.

„Rendkívül érdekesnek és izgalmasnak találom ezt a gyűjtést. Ami föltűnt, hogy itt különböző mitológiai, szakrális momentumok, részletek kerülnek elő. Például az Apokalipszis, a Jelenések könyve, amelyik éppen a világnak a végéről beszél. Mint tudjuk, Szent János evangélista írta, és ennek az Apokalipszisnek rendkívül nagy hatása volt a középkor világképére. Ha szabad azt mondani, ez az Apokalipszis folklorizálódott. Természetesen sok olyan elem rakódott hozzá, amely az eredeti szövegben nem fordult elő. Ez az Apokalipszis, ez az apokaliptikus szemlélet, ez tükröződik a Teknyőkaparónak a történeteiben. A másik dolog az, hogy ebben a Teknyőkaparóban nagyon sok táltoshagyomány is megrögződött. Legalábbis ennek egy töredéke. Az ember azt hinné, hogy ez már a tizenkilencedik századdal lezárult, és akkor ezek a képzetek belekapaszkodnak a Teknyőkaparó alakjába.”

Táltos volt-e a Teknyőkaparó?

Makó és a környező községek gazdag gyűjtőterületet jelentettek a számomra. Elsősorban Apátfalva, Csanádpalota, Földeák, Kiszombor, Klárafalva, Maroslele, Ferencszállás és Nagyér adatközlői tolmácsolták a jövendőmondó szavait.

Különben a Teknyőkaparó megnevezést a Tiszán túli községekben nem találtam. Ott az öreg Teknyős névvel illették azt a személyt, akit Makón ismertem meg. A Teknyőkaparó történetei ugyanis a szegedi nagytájon mindenütt ismeretesek.

Ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül Voigt Vilmos véleményét: Az 1981-ben bemutatott Teknyőkaparó című TV-dokumentumfilmem kapcsán a következőket írta: „Polner gyűjtésének vannak előzményei, ő mégis úgy gondolja, hogy ez az alak Csongrád megyei sajátosság. Egy korábbi közlés, alighanem a legszebb ilyen folklór elbeszélés a nagy magyar mesemondó, Fedics Mihály szövege: A jósló öreg”.

H. Kovács Mihály adatközlői szerint azonban a Teknyőkaparó Makó szülötte volt.

„Makó környékén élt ëgy érdekös embör, akit már gyerökkorában tátosgyeröknek tartottak. Löhet ugyan, hogy az ország más részén is élt a magyari népek emlékezetében ez a különös embör, de eszmélködésöm óta úgy tudom: városunk szülötte, városunk lakója volt ő. {1029} Különösen a Szentlőrinc nevű városrészben élők, mög a Makó-Újváros lakói hivatkoztak rá, ha valami baj zúdult rájuk. »Mögmondta mán régön a Teknyőkaparó, oszt csakugyan úgy is lött.« (Alekszi József.)”

A nagyéri Czifra István (1976) vallomása arról tájékoztatott, hogy valóban makói illetőségű ember volt a jós. Aki hol részesként, hol pedig gazdaként dolgozott a makói határban. Szombatonként, amikor befejezték a munkát, ő is hazament a városba.

„Nagyapám mesélte, hogy vót itten a makói pusztákon, mert ott vót néki tanyája, vót itt ëgy teknyőkaparó embör. Úgy hítták, hogy Teknyőkaparó. Hogy miért nevezték Teknyőkaparónak… nem tudom én. Talán, hogy teknyőcsinálással foglalkozott? Ez kéröm szépen, ëgy olyan táltosembör vót vagy mit tudom én, boszorkány löhetött-ë? Oszt ű dógozott ott a nagyapám öregapjánál és a nagyapám apjánál mint részös. Elgyütt  a szombat délután, na kéröm, szombat délig dolgoztunk, bemögyünk a városba. Hítták a Teknyőkaparót is, hogy mönjön. Azt mondta, ű nem mögy. Jó, röndbe van, hát ha nem mögy, nem mögy. Elindultak a kocsival. Ëgyször csak gyün ëgy nagy forgószél. Az ëgyik embörnek elkapta a kalapját, el is vitte. Úgy elvitte az a forgószél, hogy nem is tudtak utána mönni. Na majd hazaérnek Makóra. Bemönnek. Hát kéröm, mit látnak? A Teknyőkaparó mán ott ül, és mellette vót annak az illetőnek a kalapja, amit a forgószél elvitt. És ű mán nyugodtan ötte a túrúslepényt. Kéröm, hogy igaz vót-ë, nem vót-ë? Én az öregapámtul vagyis a nagyapámtul hallottam. Hogy mi ebbe az igaz, azt nem tudom.”

A táltosok helyváltoztató képessége ismeretes. A Teknyőkaparó eltűnése forgószélben több emlékezésben is jelentős motívum, csodás elem. Táltosságának más jegyei is fölfedezhetők a történeteiben. Hol Berlinből hozott kalácsot, hol pedig a pesti piacról hagymát, hol meg Szegeden a polgármesternél ebédelt. A Teknyőkaparó nem ismert lehetetlent. Ez a képessége emelte az egyszerű emberek fölé, akik csak egyetlen dolgot tehettek, megrökönyödve mesélték a róla szóló történeteket.

A táltosok és a garabonciások természetfölötti képességei közé tartozott még jövendölő és gyógyító tehetségük. Nem szólva arról a titokzatos fekete könyvről, amely a garabonciások birtokában volt, ám a népi képzelet szerint az is a táltosok „csodakönyve” volt.

A szegvári Berezvai Ferenc (1983) mesélte: „Én úgy hallottam, hogy Törökszentmiklóson vót ëgy ilyen bűbájos embör. Osztán ottan vótak ezök valamilyen tanfolyamon.” A „tanfolyamról” egy-egy könyvvel tértek haza. Abból olvasták ki a vihart is.

Az apátfalvi Sóki Andrásnétól (1980) tudtam meg: „Hát a Teknyőkaparórul azt hallottam, hogy az itt Mátó P. János bácsiéknál lakott, tartózkodott. Oszt kint csépëltek, arattak a tanyán. Oszt nagy vihar gyütt. Oszt aszonta, hogy eszibe jutott, jaj, nekëm Istenëm, aszongya, otthagytam a könyvet az ablakba. A gyerëkëk biztosan fëlvëtték. Avval hazagyütt. Hát tényleg a gyerëkëknél vót a könyv. Aszonta, ha ezt a könyvet űneki eszibe nem jut, hogy ott van, Pátfalvának még a fundamentumábul së maradt vóna, olyan vihar lëtt vóna.”

A makói Mágori Sándor (1979) is tudott a könyvről: „Lëvágták a búzát, és az öreg, a Teknyőkaparó lëtötte valahová a kabátját. A gyerök odaosont, és belenézött a könyvébe, oszt abba pillanatba odavót Franciaországba. És az öreg akkó mán tudta, hogy baj van. Hogy hogy intézte el, hogy visszahozza a gyerököt, azt nem tudom. De azt mögmondta neki, ha még ëgyször hozzányúlsz, mögdöglesz, kölyök. Most is alig tudtalak visszahozni.”

A táltosság különleges jegyeit emlegette Makón Németh Miklósné (1979) is: „Az tátus vót, ide hallgasson, az tátus vót. Tátus vót tényleg a Teknyőkaparó. Hát mondom, télön is, hallja, nem vót ám annak lábbeli a lábán sosë. Azt vitték. Tátus vót.”

A szegedi nagytájon élők vélekedésében gyakran összemosódott a keleti táltosról és az európai garabonciásról öröklődött hiedelem. Mindez párosult még a régi boszorkányhit elemeivel is, mely szerint a forgószélben boszorkányok táncolnak, akik meg is rontják az embereket. {1030}

A táltosok viaskodása a táltoshiedelmek legismertebb formája. A táltosok vihart támasztanak, és mindegyik a maga vidékére, falujába akarja vinni a felhőt, az áldásos esőt; a jégesőt, az égi háborút viszont el akarják hárítani.

Klárafalván vettem hangszalagra Horváth Józsefné (1974) vallomását. Ő rokonaitól hallott történetet mesélt: „Ez a mi rokonságunkban történt még Kiszomboron. Kimëntek. A temetőnél vót nekik földjük, és kimëntek oda szénát gyűjteni a feleségivel. Gyűjtik a szénát, már ëgy kis kazalt összegyűjtöttek, amikor [az ember] arra Szeged felé fordul, és azt mondja a feleséginek, nézd, ott gyün ëgy nagy fekete felhő. De hamar, gyorsan, eredj föl a kazalnak a tetejire, hogyha gyün ëgy nagy fekete bika, të fogjad a vasvëllát, oszt azok mikor veszekszenek, birkóznak, të üssed; de állandóan mindig a vörös bikát üssed!

Az asszony ütötte is, de [bika]fölkapott az asszonyhon, úgyhogy az asszony szoknyájának a szélit lëszakította. Na mikor vége van a bikaviadalnak, akkor azt mondja [férfi] a feleséginek, jaj, de elfáradtam! Üljék [kend] lë! Lëült, és az asszonynak az ölibe beletëtte az embër fejit. Akkor látja a felesége, hogy a szoknyájának a rojtja az embërnek a foga közt maradt. Azt mondja, jaj, hát të voltál az a nagy bika, aki elkapta a szoknyám alját és lëszakította. Aszongya, én. Akkor aszongya a felesége, na de mënjünk, mert rögtön itt lësz a másik vihar. Amikor kiértek a temető sarkáhon, az embërt fölkapta a vihar, elvitte. Soha többé nem tért vissza. Mondták abba az időbe, hogy lëhet, hogy a Teknyőkaparó vót. De ez a mi rokonságunkba történt mëg.”

A táltos-hiedelemkör állatalakban való viaskodásának a képzete mindenhol föllelhető az országban. Diószegi Vilmos tanulmányából tudjuk: „szomszédos népeink körében ez a képzetkör ismeretlen. A délszláv néphitben a krstnik, stuha, kudlak szintén viaskodik ugyan, azonban tüzetes vizsgálódásaink azt mutatták, hogy a magyar hiedelemcsoport nem származtatható a délszlávból: a táltosviaskodás tehát magyar sajátosság. Ezzel szemben a sámánhitű népek körében általánosan ismert az állatalakban való viaskodás képzete.”

Az is a viaskodás eredménye, hogy a táltos összetört, fáradt, beteg, sőt néha halálos kimerültségű is a viaskodás után.

Diószegi Vilmos arra is figyelmeztetett tanulmányában, hogy a sámán, a táltos révülésekor a testet elhagyó lélek sajátos életet él. „A pogány magyarság is ismerte a kettős lélek fogalmát, s a magyar néphit szerint is önálló útra indulhat az ember életlelke – amíg gazdája alszik – valamilyen állatalakban.”

Az adatközlők egy részének képzelete szerint az Úr Jézus volt a Teknyőkaparó. Az apátfalvi Kovács Istvánné (1975) szerint: „Hallottam azt is, hogy amit a Teknyőkaparó jósolt, az kiteljesedett minden. Hát ahogy mondták. Oszt aszonták, hogy biztos az Úr Jézus vót, mikó a fődön járt.”

Akadtak akik a Teknyőkaparó nevét is tudni vélték: János bácsi, Jani bácsi, Pista bácsi, Pétör bácsi.

Foglalkozását tekintve teknyővájó, esetleg cigány lehetett. Bálint Sándor először pákászféle embernek tartotta, majd később így fogalmazta meg véleményét: „Nyilván ez a Teknyőkaparó, foglalkozásánál fogva, megfordult itt több környező faluban. A másik feltűnő jelenség az, hogy a teknyőfaragás bizony szerény foglalkozás volt. Nem lehetett belőle meggazdagodni, de a Teknyőkaparónak tökéletesen elég volt az, amit így keresett. Mintha Krisztusnak a tanítását követte volna, hogy ne törődjetek a holnappal. A mára valót megszerezte, és ráért meditálni, gondolkodni, törni a fejét, hogy miképpen alakul a világnak a sora.”

Alakjáról sokféleképpen vélekedtek a makóiak, de azok is, akik a Tisza mentén – Mindszenten, Szegváron, Csongrádon – beszéltek róla.

A szegedi homokon azonban – Mórahalom, Öttömös, Üllés tanyavilágában – nem találtam nyomát a Teknyőkaparónak. Amikor a jövendőmondóról kérdeztem őket, mindenhol csak táltosról kezdtek beszélni, ha egyáltalán tudtak valamit. {1031}

 

A Teknyőkaparó jövendölései

 

A makói árvíz

 

Miket jósolt ez az ember? Jó előre megmondta az árvizet, a technikai fejlődést, a háborúkat; jósolt a világvégéről, és beszélt az erkölcsi és társadalmi változásokról.

H. Kovács Mihály szerint: „Hosszú életű ember lehetett. Ezt úgy értem, hogy olyanokat jósolt, ami több ember által emlegetett más-más korban történt. Az emlékezők pedig azt az idők folyamán a Teknyőkaparó személyéhez fűzték.”

A Teknyőkaparó jóslatai között állandóan szerepelt az árvízi katasztrófa. Joggal. Makó ugyanis csaknem minden évben a vizek foglya volt. Már az 1800-as évek elején a folyó szabályozására gondoltak. 1816. február 19–28. között szakértőkből álló bizottság hajózta be a Marost. Jelen volt báró Vay Miklós királyi biztos is. A makói fapiac és Zombor közötti szakasz csavaros kanyarulatait különösen veszélyesnek ítélték. 1821-ben aztán minden idők legnagyobb árvize zúdult Makóra. A víz pusztításáról Gilitze István parasztköltő számolt be. A Teknyőkaparó ilyeneket jövendölt:

Majd möglátják, mögin gyün hamarosan az árvíz. Embört, állatot, fát pusztít. (Józó Lajos.)

Mikor az árvíz bekövetkezett, a tutajokat egészen a Liget utca végin húzódó töltésig behozta az áradás, amely majdnem „átlöttyent” a töltésen. Az egész város vonult ásóval, kapával, talicskával a töltést erősíteni. Amikor az árvíz elvonult, a kubikgödrök is kiszáradtak az árterületen, ott büdösödtek. Bűzlöttek, nem kellett az a terület senkinek se. (Majsai Dániel.)

Olyan nagy árvíz gyün ránk, hogy a Száraz utcán Barna halász harcsát halász. (Bakó István.)

A Száraz utca alighanem a mostani Aradi utca lehetett, mert az igen magasan haladt Apátfalva felé. Az öregek szerint Barna nevű halász lakott azon a tájon. A jósolt árvíz bekövetkezett; a tutajokat ugyanis egészen a Liget utca végén húzódó töltésig behozta az áradás.

A vízimalom is, mög a szélmalom is kimén a használatbul, gyün helyötte a gőzmalom, oszt aztat nem pusztítja el a víz. (Varga Imre.)

Nemcsak a víz, hanem a viharok is jelentős károkat okoztak Makón.

Megmondta a Teknyőkaparó, hogy a vihar legváratlanabbul és legveszedelmesebben a Gizella-kitérő és Klárafalva közti területen keletkezik és pusztít. (Csipei Sándor.)

Az adatközlő még megjegyezte: „Evvel kapcsolatban a fiatalok már a jövendőmondó nélkül nyilatkoznak: a természet csodája, valami van ott a föld mélyében.”

 

A technika fejlődése

 

A technika fejlődése, a gépek megjelenése és elterjedése, idegenkedés tőlük, viszolygás nagy félelmet keltett az emberekben. Sokan egyáltalán nem értették az új történelmi eseményeket, de a technikai vívmányokat sem. Ezeket a bekövetkező tragédiák előjelének tartották.

Ezt az ellentmondást is érintette interjújában Bálint Sándor: „A mi korunkban, sőt napjainkban is rendkívül időszerű probléma, hogy a technikai civilizáció amilyen áldás, olyan átok is egyben. Mert mi történik akkor, hogyha ez a technikai civilizáció kajánul fölmondja a szolgálatot. Sajnos, elintézték ezeket a vélekedéseket azzal, hogy babonák, hogy az emberek sötét elmaradottságban élnek. Ők azonban valahogy ösztönösen érezték, hogy ezek a modern találmányok, amelyek az emberiségnek az évezredes életét, életformáját többé-kevésbé meghatározták, ez nem vezethet jóra.

Persze a parasztság folyton gondol a világvégére, jósolja a világvégét. Nem tudja megérteni, földolgozni magában a nagy társadalmi, technikai, tudományos változásoknak a jelentőségét. Információzavarban van. Nem tudja földolgozni azt a rendkívüli sok benyomást, amit például a televízió nyújt manapság neki. Mint valami mákonyt szívja magába, de ugyanakkor kihúzza az emberi biztonságot a talpa alól. Valami ilyet érzek ebben a Teknyőkaparóban. {1032}

A változások hirdetője a Teknyőkaparó volt. Megmondta, hogy eljön az az idő, amikor minden házon kőkémény lesz, meg vaskapu és két-három ablak. Bekövetkezik az is, hogy az udvarokban kút lesz, de majd a vízért fizetni kell [!], és kőből készülnek a kerítések is. Beszélt az új csodákról; a lőcsetlen kocsiról (autó, kerékpár), a vasmadárról (repülőgép), a vonatról, a telefonról, a televízióról.

Anyám nagyon tudta ezt. Aszonta a Teknyőkaparó, majd akkó lösz vége a világnak, mikó mindön házon kűkémény lösz, mindön háznál kőkút, mer azelőtt csak fakutak vótak, deszkábul vótak a kutak. Azt is mondta, hogy elsőbb gyün a lőcsetlen kocsi, aztán gyün a repülő, gyün a bicikli. (Fekete Szilveszterné, 1974.)

Mindön házon három-négy kémény lösz. Aztán mög lőcsetlen kocsik szaladgálnak. (Furák György.)

Azt is mëgjósolta, hogy nagyon rengeteg lőcsetlen kocsik lësznek. Aztán nem ëgy kémény ül a háztetőn, hanem kettő, három. Ez is mëgvan, mer ugyë némelyik új épületën van három kémény is. (Bárdos Istvánné, 1968.)

Arrul is hallottam, hogy azt mondta a Teknyőkaparó, hogy akkor közeleg a világnak a katasztrófája, amikor a házakon két kémény lësz. Mëg két-három ablak lësz ëgy házon. Ez mán azt jelenti, hogy mán akkó nem sok van hátra. (Karakas Sándor, 1979.)

Azt jósolta, hogy mindön háztetőn kőkémény lösz, minden udvaron kő kút, mer akkor még csak az utcán vót ëgy-ëgy kút, és onnan itattak. Elgyün az az idő, hogy mindön háznál kőkerítés lösz, mer azelőtt liciomkerítésök vótak. (Mócsa Mihály, 1979.)

Azt is mondta, hogy hát sütnek, főznek, de a kémény nem füstöl. De ugyë ez is mëgvan mán, mer ez a gázsparhettal sütnek, főznek, oszt nem füstöl a kémény. (Szigeti Mihályné, 1973.)

Több mindönt hallottam, hogy mögjövendölte, milyen világ lösz. Majd járnak a kocsik, oszt nem lösz előtte ló. Ez má mind bekövetközött. (Mihály József, 1976.)

Az öreg Teknyős azt mondta, hogy majd lösznek olyan kocsik, hogy nem húzza ló, oszt szalad. Az autó. Na és akkó ez is bevált. Lösznek vasmadarak, aki mén a levegőbe. Oszt lösznek vasparipák is. Az a bicikli. (Kunszabó János, 1979.)

Csak hallásbul tudom. Nagyapáinktú hallottam, és a kortársaimtul, mer abba az időbe így utcai padok vótak, és nyolcan-tizen összemëntek a szomszédok. Olyan hatvan-hetven éves öregek, és beszélgettek. Azok emlëgették sokszor, ki az a nagyon okos embër, az a Teknyőkaparó. Aszonták, hogy az ëgy országjáró embër, azé tud olyan sokat. Például mikor itten a mi falunkba, az úgynevezett Nagyközbe (most Kálmány Lajos utca) akkor fúrták ott azt a szivattyús ártézi kutat. Ami falun nagy újság vót, mer azelőtt ilyen nem vót, csak gémeskutak. Mondták, hogy mëglássátok, begyün az az idő, hogy fizetni këll majd az ivóvízért. Hát most má mëgértük azt, hogy valóba fizetünk a vízért, ami nem vóna baj, csak sokszor még pénzé se kapunk vizet.”

Idő-meghatározó értéke van annak az emlékezésnek is, amelyet H. Kovács Mihály így vetett papírra: „Az 1910-es esztendőben, mint 6-7 éves gyermek láttam az első repülést Makón, a Maros-parti csordajáráson. Akkor hetekig beszélték: Mögmondta a Teknyőkaparó jó előre, hogy a repülő embör röptiben fogja a madarat. Azt is mögjósolta, hogy sínen szuszog a ló nélküli, lőcs nélküli vaskocsi, oszt gyorsabban mögy, mint a lovas kocsi, oszt csirkét, rucát, libát gázol, oszt vérbe taposva otthagyja az úton. (Asztalos P. Kálmán, 1979.)

Hasonló történeteket mondott el a csanádpalotai Asztalos P. Kálmán (1905–1989) a község falukutatója. Ő így tolmácsolta a Teknyőkaparó jövendöléseit: A hadgyakorlat idején repült először repülőgép, majd Zeppelin a község felett, és akkor előhozakodtak a Teknyőkaparó jóslataival. Nagy Sándor bácsi mesélgette: édesapja már régen mondogatta a jövendőmondó szavait, hogy amikor ezek a vasmadarak repülnek, lepiszkítanak egyik-másik falura is, oszt a házak romba dőlnek. {1033}

Az 1910-es években élő palotai öregek a vonatot ördögmasinának nevezték. Kezdetben még a férfiak sem mertek fölülni rá. Amikor az Arad-Csanád-Egyesült Vasút 1884-ben Csanádpalota felől Mezőhegyesig elkészült, Brengarten Henrik községi jegyző megkövetelte a községi elöljáróságtól (bíró, gazda, esküdtek, csendbiztos), hogy üljenek föl a vonatra, és mutassanak példát az utazásra. Voltak olyan esküdtek, akik inkább lemondtak tisztségükről, de nem ültek föl az ördögmasinára. Akik pedig elszánták magukat, élelemmel megrakodva léptek föl a vonatra, mert sose lehet tudni, hogy a masiniszta netán világgá szalajtja a szörnyeteget, és ki tudja, mikor kerülnek haza?!”

Azt is mondta a Teknyőkaparó, hogy a kocsik az országúton úgy közleködnek, hogy ëgymást tapossák. (Zsupka János, 1979.)

Az öreg Teknyős megjósolta, hogy majd valamikor a kései utódaink majd meglátják a vasmadarakat repülni, és azok meg is tojnak, és akkor robban, összedűlnek a házak. (Lázár György, 1979.)

A Teknyőkaparó az én apámnak mondta, hogy össze lësz úgy fűzve az egész ország dróttal, hogy na! (Fazekas Illésné, 1978.)

Már gyerekkorunkba megmondta a Teknyőkaparó, hogy elgyün az az idő, mikor az unokáink unokái ellátnak a világ minden részire, és oda is tudnak beszélni. (Barta István, 1979.)

Az előre látott, mög tudott. Mesélt arrul is, hogy olyan okos lösz az emböriség, hogy olyan gépezetöt gyártanak, amivel már önmagát meglátja, aki beszél. Hát ez a tévé, csak űk nem tudták, hogy az tévé fog lönni. És ugyë bekövetközött. (Almási Imréné, 1981.)

 

A háború

 

Az igazi félelmet a háború jövendölése jelentette. A Teknyőkaparó jóslatainak zöme a háborúról szólt. A világot romlásba döntő háborúról. Az Antikrisztus eljövetelét jósolta és a népek elkorcsosulását. Megjósolta az első világháborút is. Amikor 1913-ban üstökös jelent meg az égen, már sokan igazat adtak a Teknyőkaparónak. A lelkek ösztönösen beleborzongtak a világ végét sejtető háborúk emlegetésébe. Ugyanakkor arra is rádöbbentek, hogy a világ csak akkor menthető meg, ha a szeretet uralkodik, és nem a gyűlölet.

Mögjósolta a Teknyőkaparó, hogy az is a nagy vérös háborút jelönti, mikor a király autón robog körösztül Makón az országába. (Majsai Dániel.)

Károly román király, a háború hírére átautózott a Szegedi utcán a hazájába. Az utca két oldalán embersorok csodálták az átrobogó gépkocsit, s a benne ülő királyt.

Mögmondta aztat mán régön a Teknyőkaparó: akkó gyün ránk az igazi nagy, vérös háború, amikó majd Makón ëgy utcába fölépül a harmadik templom is. Oszt ebbe majd az Úristen orgonál, a részög pallér prédikál, a vén vak szamár ministrál. (Kelemen Sándor.)

Azonta a Teknyőkaparó, hogy a Vásárhelyi utcán három templom lösz egymás után. Tík még, fiaim, mögéritök majd, az oroszok begyünnek, oszt az orosz cár a középső templomhoz köti a lovát. (Apjok István, 1975.)

Makón, amikor három templom lösz ëgy sorba, abba az évbe fog kiütni a világháború. (Börcsök János, 1979.)2

Úgy is lett. Szent László napján fölavatták az Újvárosi katolikus templomot. Azon a nyáron, júniusban ki is ütött a világháború.

A Teknyőkaparó háborús jóslataiban jellegzetes az a szakrális hagyomány, amely erősen kapcsolódott a középkorban elevenen élő apokaliptikus szemlélethez, a Jelenések könyvének rejtélyes mondandójához. Érezték, tudták és várták a világ végét, hiszen elégtételt, a néphit igazolását jelentette azok szemében, akik az igazságosztó Jézus Krisztus eljövetelét várták. A szegények nevében mondott jóslatokban benne volt mindaz a fájdalom, keserűség, amely évszázadokon keresztül elviselhetetlenül nehezedett a kitaszítottakra. {1034}

A háború jövendölése, a keletről sereglő fekete sereg emlegetése mind a tragédia beteljesedését jelezte.

A félelmetes fekete sereg keresztül megy az egész világon, nem állhat elébe senki sem. De hát ki lesz az? – kérdezgették adatközlőim. A nagy háború emlegetése azonban csak a múlt század hatvanas éveitől kapott megfelelő hangsúlyt, pedig akik a Teknyőkaparó szavait tolmácsolták, már a harmincas években is meglett korú emberek voltak.

A Teknyőkaparó mögjósolta, hogy kelet felül gyün ëgy fekete sereg, ami elsöpri a népet. De jobb világ lösz arra, aki a fekete sereg után mögmarad. (Varga Józsefné, 1975.)

Majd oszt akkó kelet felül gyün a fekete sereg. Az fog mögmaradni, vagyis annyi nép, aki ëgy szérűn elfér. A fekete sereg föllegeli a többit. (Juhász István, 1979.)

Jósolta, hogy kelet felül gyün ëgy fekete sereg, és azok hoznak ëgy óriási gombolyagot, és eldobják körbe. Akik belül maradnak, azok maradnak életbe, a többi mind elvesz. (Csuhaj Mihályné, 1979.)

Mögmondta, hogy a tizennégyes háború sëmmi, a másik háború sëmmi, a harmadik háború lësz a valami. Lësz olyan háború, hogy a szürke ló a szügyivel taszítja a vért a Rákos mezejin. Annyi nép marad mëg, hogy ëgy fa alatt elfér. De mikor a napkeleti bölcsek gyünnek, avval nem bír sënki. (Fejes József, 1975.)

Möglássátok, keletrül elindul egy sereg, oszt egészen nyugatig mén. „Hát ezt mán mink is mögértük. Az oroszok gyüttek, oszt nyugatig möntek.” (Tóth István, 1988.)

Aszonta, Kína, India nézik, hogy az európai tigrisek hogyan marcangolják egymást, és majd aztán gyünnek, mikó lëgyengülnek. Azt is mondta, hogy úgy mögritkul a nép, hogy úgy marad mint az aratásnál, mikor kaszál az embör, oszt néha elmarad ëgy szál búza. (Horváth Ferenc, 1980.)

Ezek a jóslatok, jövendölések csak magánhasználatra „készültek”; senkire sem tartozott, hogy mit mondott az elkövetkező háborúról a Teknyőkaparó. Magam is meggyőződtem arról, hogy az adatközlők milyen nehezen kezdtek bele a visszaemlékezésbe. Mielőtt beszélni kezdtek, körülnéztek, vajon hallja-e őket valaki. A nagyéri Csonka Jánosné (1976) szavait is megőrizte a magnetofon: „Hát én azt is hallottam, esküszöm, hogy eljön majd az az idő… De ebbül nem lösz tán valami, hogy engöm valahova vagy valamerre hívjanak, mert annál betegebb vagyok én!”

„Tiltott árunak” számított a Teknyőkaparó minden szava. Sok adatközlőmet gyűjtés közben arról kellett meggyőznöm, hogy nem kívánom szavait kiszolgáltatni másoknak. A Dócon élő Kunszabó János szavait később Makón is parancsba adták nekem, 1979-ben.

„Zárja el addig [a magnetofont], ide figyeljön! Na most, ha maga ezt hangra fölvöszi, értse mög, akkor elmondják, hogy Kunszabó János mit mondott az öreg Teknyősrül!”

Az egykori politikai rendőrségtől való félelem nagyon is érthető volt; tragédiák egész sora követte az ötvenes évek első felében az „intézkedéseket”. A nyolcvanas évek elején viszont változott a helyzet: a televízió előtt őszintén vallottak.

A pusztulás mértékéről is jövendölt a Teknyőkaparó, sőt az utolsó csata színhelyét is megmondta. Ezek a jóslatok már közeli-távoli jövőt érintették. A földeáki Mészáros József (1979) sokaknak tolmácsolta a Teknyőkaparó szavát: Aki kint lösz a mezőn, és otthon hagyta a saruját, az në mönjön haza érte, mer elpusztul ő is. Tehát a sűrűn lakott helyek pusztulnak először, csak azok maradnak mög, akik kint vannak a mezőn.

Az utolsó csata színhelyét Derekëgyháza határába tötte. Derekëgyháza határába van Ördöngös. Ott van ëgy hármashalom. Annak a tetejin van ëgy feszület. Odatérdel a két győztes, ott fognak imádkozni, annál a feszületnél. És ott még ëgy harc lösz, de hogy melyik győz, azt a Teknyőkaparó së tudta mögmondani. (Almási Imréné, 1980.)

Majd lësz ëgy háború, a tizenhárom kútnál, legelőkútnál. Az pedig Debrecenben van. Majd mikó a ló a szügyivel taszította vért, akkó lësz vége a háborúnak. (Fejes József, 1975.) {1035}

Valamikó lösz ëgy hatalmas csata, ahol a Maros-torkolat van. A fehér ló a szügyivel nyomja a vért. Hogy aztán az hun van pontosan, én së tudom. Hogy abba az időbe hun vót a Maros-torkolat, mikor a Teknyőkaparó ezt mondta, nem tudom. (Csikós Pál, 1979.)

Ahol a Maros a Tiszába folyik, ott lösz a legnagyobb vérontás. Olyanok lösznek a népek, mint az állatok. (Kószó Andrásné, 1979.)

Jósolta, hogy gyünnek a vörösök, utána a sárgák. A szürke ló a szügyivel taszítja a vért a Vérmezőn. Annyi magyar marad meg, hogy ëgy diófa alatt elfér. (Tóth Mátyásné, 1975.)

Azt mondta a Teknyőkaparó, hogy olyan idő is következik, amikó bebújunk a fődbe, mint a bogarak. (Sopsits Kálmánné, 1980.)

 

A jövendölései között ma is emlegetik Makón:                          

Szeged, Makó, Vásárhely;

Lösztök ti még pusztahely!

Asztalos P. Kálmán 1981-ben mondta el, hogy falujukban mit beszélnetek a régi öregek: „Hát elgyütt az a világ, amikor a mi tanyánk sincs már meg, sem az a három új tanya sem, amit akkor építettek. 374 tanya volt Csanádpalota határában, most csak 28 van. Annak a fele is romtanya. A többiben meg azért lakik ott az öreg, mert nem enged abbul, ő ott akar meghalni, mivel ott élte le az életét.”

Csak annyi ember marad meg, hogy ëgy körtefa alá odamenekszenek. Csak annyi ember marad meg. Majd lësz olyan év, hogy mennek, és ha tanálkozik valaki valakivel, megölelik ëgymást, hogy hát mégis élőlénnyel tanálkoztam. (Kovács Istvánné, 1975.)

Csak annyi ember marad a földön, hogy ëgy körtefa alatt a pap elfér misézni. (Nyári Imréné, 1979.)

Hát én is csak úgy hallombul mondom, el fog veszni a nép, főként a férfi nemzedék. Akkor ha ëgy nő mögtanál ëgy forgácsdarabot, akkor mögcsókolja. Arrul emléközik, hogy azt férfi csinálta, faragta valamikó. (Patai Pál, 1979.)

Azt jósolta, hogy nem fegyverrel fognak háborúzni, hanem skatulyából szórják lë az átkot a népre, és sebösek lösznek. Még a hetedízigleni ivadék is el fogja örökölni az átkot. Sokáig majd azt gondoljuk, hogy az Isten csinálta ezt velünk, pedig nem az Isten, hanem a tudomány. (Simon Jánosné, 1972.)

Aki aztán mögmarad, akkora területöt szánthat, amekkorát csak akar, mert alig lösz nép a földön. (Bálint Gyuláné, 1979.)

 

 A világvége

 

A háború pusztítása és a világvége közeledte egyazon kérdést feszeget hogyan alakul a világ, az emberiség sorsa. Ezekben a jövendölésekben a táltoshagyományok, a bibliai képzetek és az egyéb jóslatok jól megkülönböztethető motívumrendszere fëdëzhető föl. A világvége biblikus motívumaiban a bekövetkező katasztrófa változatai lelhetők föl. A félelemmel teljes jövendölésekben sokan megérezték a prófétai figyelmeztetést. Mítoszt és legendát teremtett szavaival a Teknyőkaparó, amikor a világ végéről jövendölt. A világvége közeledtét nemcsak az emberek, hanem a természet is „megérzi”, és a maga sajátos módján jelzi a tragédiát.

Mikor az utolsó évek lësznek, a fák csak kizöldellnek. Errül tudjuk mëg, hogy nyár lësz. Mëg azt is mondta, hogy begyünnek olyan népek, akik istennek vallják magukat. (Varga Istvánné, 1981.)

A Teknyőkaparó azt jósolta, hogy közeledünk ahhon, amikó a nyár mëg a tél ëgyforma lësz. Annyi lësz csak, hogy a fák kiződülnek, de az idő ëgyforma lësz. (Nagy András, 1980.)

Akkor tudjuk mëg, hogy mikor van ősz, mikor lëhullt a levél. Akkor tudjuk mëg, mikor lësz tavasz, mikor kiderül. (Ludányi Venturné, 1979.)

A világ végéről aszonta, hogy hét évvel előtte nem lösz eső, nem születnek. Nagy lösz a mód, nagy lösz a rang. (Varga Józsefné, 1975.) {1036}

A Teknyőkaparó újságolta, hogy milyen rendszer lësz, aztán milyen jó lësz az az embëriségnek. Majd elgyün az a világ, hogy majd  nem születik, de halni hal. Mëg azt is hallottam, hogy nem terem sëmmi së, csak gaz. (Balogh Ferenc, 1979.)

Akkor lösz vége a világnak, mikor së nem születik, së nem hal. És jósolta azt is, hogy nem köll a gyerök. A családszaporulat mëgszűnik. (Mészáros József, 1979.)

„Az öreg Teknyős olyan vót, mint az Úr Jézus. Mindënt tudott a világrul. Osztán annak, amit mondott történetet, az mind beteljesëdëtt.” (Pataki Jolán, 1979.)

Akkor lösz vége a világnak, ha majd a fehér ló a szügyivel taszítja a vért a Sümek-hídjánál. Ezt mondta a Teknyőkaparó. (Kurusa Józsefné, 1979.)

A nagyapámtú hallottam, hogy ű még a nagyapjátul hallotta, hogy ez a rendbeli nép nem éli mög a kétezer évet. Ezret él, de kettőt nem. A saját keze által gyártott fegyvertű fog elpusztulni. Pusztult már tűztül, víztül, de utóbb a saját keze által gyártott fegyvertül pusztul el. (Koza Jánosné, 1976.)

Hát azt mondta, hogy elgyün a világvége. Azt mondják, hogy nincs Isten, mög nincs világvége. Van. És akkor fog ítélni Isten. Bladen-tó vagy Bladen-sarok, ott lösz majd egy oltár fölállítva. Ott fog ëgy pap misézni, és akkor fog a nép Istenhöz térni. Az a kevés nép, ami mögmaradt. (Hódi Györgyné, 1974.)

Beszélte azt is, hogyha bekövetközik a világvége, akkó három napig sötétség lösz. Akkó nem gyullad ki së villany, së lámpa, semmi së, hanem mík gyertya hétször mög van szentölve, hét évbe, csak csupán az ég. Akkor lösznek nagy veszödelmek, villámcsapás, égiháború. Így vesz majd el a világ. Hát ezt a Teknyőkaparó mondta. Sënki a fődön nem marad mög, hanem majd az Úr Jézus elgyün, az aztán majd mögítéli a rosszakat a jóktul. A rosszak mind elvesznek, a jók mög örökké fognak élni. (Terhes Illésné, 1972.)

Azt mondta, hogy annyi lösz a hús, hogy mán ráunnak önni a húst. Majd a világ végözete felé. Hát mán most arra vagyunk. (Magyari Jánosné, 1981.)

Hát azt is jósolta, hogy mindën utcasarkon kocsma lësz, mindën utcasarkon bót lesz, mindën utcasarkon kupleráj lësz. Még ezt is mëgjósolta. (Konrád Mihályné, 1975.)

Akkó mög mikó mindön sarkon kocsma lösz, mindönütt csak isznak mög ösznek, akkó nemsoká vége lösz a világnak. (Takács Jánosné, 1963.)

Az utolsó időkbe, nem biztos ez azér, csak én mondtam, hogy már most, de úgy hallottam, hogy azt mondta a Teknyőkaparó, hogy az utolsó időkbe mindég mënnek, hogy gyűlésëzzenek, hogy gyűlést tartanak. Oszt ez is mëgvan. Így tartották a régi öregëk. (Bárdos Andrásné, 1973.)

 

Erkölcsi visszásságok

 

Az erkölcsi kérdések a múlt században fontosabbak voltak, mint napjainkban. A paraszti erkölcs fölbomlása, a vallás mellőzése lélektani katasztrófát jelentett az öregek számára. Az öregek magukra maradtak, a fiatalok a városi szokásokat majmolták, dívott a szerelmi szabadosság. A szocializmus idején a Teknyőkaparó jóslatai fölerősödtek, az egykori meghitt családi élet rövid idő alatt részeire hullott. Egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a jóslatoknak, a jövő megismerésének.

A családok széthullását leginkább a nők és gyerekek viselkedésén lehetett lemérni. A magukra hagyott öregeket nem csak a társadalmi változások sújtották, hanem a szeretetlenség is. Nem véletlenül jósolta a Teknyőkaparó, hogy a világ el fog korcsosulni. A züllést, az elaljasodást vélték fölfedezni a szülők, ha megtagadták az anyagiakat a fiataloktól.

A családi erkölcs széthullása, megszűnése nagy zavart idézett elő a parasztság életében. Az anyagi jólét, a társadalmi lehetőségek megváltoztatták a családok hagyományos életét. Az öregeket a fiatalok magukra hagyták, a gyerekeket pedig a saját elképzeléseik szerint nevelték. A fiatalok korlátlan szabadossága visszatetszést és megbotránkoztatást szült a korosodó nemzedékekben. {1037}

Az a répavirág, ami kinn van az utcán, abba vót az sárga. Vót ilyen nagy virágja, oszt tele vót pirossal. A Teknyőkaparó mögmondta, hogy mire kimögy belölle a piros, akkorára mán nem lösz szégyön. És ez így is van. Nem tudnak a nők szégyönt. (Lajos Istvánné, 1979.)

„A sárgarépának nem lësz közepe, a lánynak nem lësz sëmmi szégyëne. Ez igaz. Édësanyám mondta, nézzétëk hogy fogy a sárgarépa közepe, nem is lësz a lányoknak szégyëne. Hát mán most igazán nincsen semmi së. (Tóth Sz. Katalin, 1975.)

A Teknyőkaparó azt mondta, majd möglátjátok, lányaim, mikor ez a pirosság kimúlik a répának a közepibű, akkor a lányoknak së lösz szégyöne. De úgyis van. (Horváth Józsefné, 1974.)

Amit idáig mondott, ez még mind beteljesödött. Azt is mondta, hogy nem ismernek szégyönt a nők. Az utcán foglalkoznak. Szemérmetlenködnek. Oszt má az is beteljesödött, igaz-ë? Osztán mög vót a miniszoknya, ha lehajult, kivót neki a valagája. (Bálint Gyuláné, 1979.)

Majd én mögmondom, mit hallottam. Ha az ökörfarkkóró a hegyéig kivirágzik, a lányok nem tudnak szégyent. És ki is virágzott az ökörfarkkóró a hegyéig, 1970-ben teljesen ki vót virágozva. (Bárdos Jánosné, 1980.)

A makói Németh Miklósné (1979) szerint: „Áááá! Ëgy szömet së szégyöllnek! Hát én mög möntem, osztán működtek ottan. Én mög nem tudtam, kéröm, hogy én ott mék el. Hát mit tudtam én, beszélgettek ott a kapuba. Kint az utcán. Hát működtek. Én arra möntem, nem is szóltam. „Fene ögye mög azt a vén disznó anyádat, aszongya, még erre mertél gyünni?! Hát, mondom, erre lakok. Erre laktam, akkó nem möhetök másfele.”

Az erkölcsök változásáról Asztalos P. Kálmán is mondott egyet és mást: „Azt is mondta a Teknyőkaparó, hogy az erkölcsök megromlanak. És bizony oda lyukadtunk. Én magam is emlékszem rá, az 1914-es világháború előtt egyetlenegy válás volt Csanádpalotán, noha ötezernek felül volt a lakosságnak a száma. A 14-es háború után pedig bekövetkezett, hogy váltak, gyakran százával is! Hát hogy romlottak-e a nők, nem romlottak, hogy öltöznek, mint öltöznek, ez már a divattal jár. Abba az időbe is vót divat. Aki abban az időben, asszony, slafrokot, tehát olyan szoknyát viselt, vállon túl leig ért, bokáig, azt ringyónak nevezték, mert hát nem rëndës szoknyába járt. De arra a világra még én is emlékszëk, amikor a bicikli kezdëtt elterjedni Csanádpalotán, és ha ëgy nőt mëgláttak biciklizni, arrul aztán lëintették, ez mán aztán nem nőnek való.”

Tele vót a vadrépának a virágja olyan bordóval. Aszonta, ahogy az majd fogy ki, a nép úgy fajtalanul el. Úgy lösz majd, hogy hát az úton is, mint a kakas a tyúkot. De hát odaérünk mán vele. Hát nem úgy van? (Hódi Ferencné, 1974.)

Mög azt is mondta, hogy nem löhet kiválasztani a férfit a nőtül, mer a nő is nadrágba jár, mög a férfi is. Mög hát fényös fogak lösznek. Ezt mondta a Teknyőkaparó. (Sövényházi Józsefné, 1979.)

Hogy hát mi lösz az utolsó időkbe. Milyen változások lösznek. Hogy járnak a fiatalok. Kurta ruhába mög nagy hajjal. Akkó mán közelödik a világ vége, amikó má ezök történnek. (Török Antalné, 1975.)

A Teknyőkaparó mögjósolta valamikó, hogy mindön sarkon bót lösz. Mög úgy járnak a nők, mint a férfiak. Nem löhet mögismerni, hogy mík a nők, mög mík a férfi. Begyün az az idő, hogy a fiú az apa ellen, a lány az anya ellen mögy. Annyira el lösz korcsosodva a világ, hogy ezök egymást még mög is verik. (Ilia Györgyné, 1975.)

Azt jósolta, hogy a csecsemőket bársonyba, selyömbe öltöztetik, oszt ördögöt ültetnek a szívébe. (Mócsa Mihályné, 1979.)

A visszásságokról Gémes Pálné (1979) a következőket mondta: „Mindönki tele van idegrohammal. Szalad, hajt, de annyira, hogy csuda! Kérdözöm én, az asszonynak nem vóna otthon dolga? Röndbe tartani a lakást, és a férjét, a családot? Ennyi elvált, ennyi hitehagyott! Még ezt is belekapcsolta az öreg Teknyős, pedig látja, ezt má kihagytam. Él három hétig a {1038} férjével, és már odébbáll. A gyerek ott a nyakba. Az ártatlan sikoltozik: ki az anyja, ki az apja?!

 

Társadalmi változások

 

Nehéz évszázadokat éltek meg a makóiak a Maros partján. Ám nemcsak a víz sarcolta őket, hanem a szegénység is. Egy igazságosztó királyra vártak. Nem véletlenül jósolta eljövetelét a Teknyőkaparó.

Mögmondta a Teknyőkaparó, majd elkerül erre a vidékre a szögényök királya. Mög ëgyször vót mán erre király, Attila. Ű is elmúlt. Rúla nem is beszélnek, de ez a szögények királya lösz. Gyün majd vele nagy bottal ëgy mészáros gyerök, amék a szögénynek nagyobb darab húst ád. De azután majd háborúskodás lösz, majd mög béke. Az mög nem lösz béke, csak vérös végin: vérös vége. A szögénytül azt a kis húst is elvöszik, ami a nagy hús előtt vót. (Széll József.)

Az adatközlő még hozzáfűzte: „Nagyon rég vót ez. Tanultabb emböröktül hallottam, Dózsa György király vót ez, a nagy botú mög a papja.”

Hogynë tudnék rúla. A pusztán a juhászok is emlögették. Az én apám, öregapám is beszélt rúla. Jóelőre mögmondta a Teknyőkaparó, hogy Nagycsanád hírös hely, mer oda király látogat el. Papja nagy bottal gyün vele. Nagy darab húst kap a szögény nép tülle. A királyt mögégetik tüzes trónon, a húst mög visszavöszik, a népet szétkergetik. (Boros Gergely.)

Dózsa György nevének emlegetése Makón és környékén mindig forradalmi tettnek számított. A szegények bizodalma volt. A remény és az igazság ígérete. A parasztkirály története az egész országban ismertebb, a Maros-parti Bökényben pedig különösen az, hiszen az ott található domb rejti – a helyi szájhagyomány szerint – Dózsa harcosainak csontjait. A domb oldalából a mai napig kerülnek elő csontok, koponyák…

Hogy mi a valóság, arra senki sem tudja a választ, aminthogy azt sem bizonyította senki, hogy a szeged-alsóvárosi temető őrizné Dózsa fejét.

Különös embör löhetött ez a Teknyőkaparó, csak Dózsa Györgyről, a parasztkirályról, az árvizekről, a fosztogatásokról, a negyvennyolcas szabadságharcról is csak annyit mond, hogy: majd elgyün egy másik „jóbeszédű” embör, az is jót akar a szögény emböröknek, de akaratának vérös vége lösz. (Széll István.)

A Teknyőkaparó azt is mögjósolta, hogy hiába olyan jó embör a Návay uraság, Rózsa Sándor mögsarcolja. És mög is történt. (Antal Antal.)

Azt is megmondta a Teknyőkaparó, hogy vége lösz a bujdosó bëtyárok világának, osztán majd az úri bëtyárok gyünnek, azok aztán felmënnek lakni az emeletre. (Kodrán János, 1979.)

Dózsa György, Rákóczi Ferenc, Rózsa Sándor emlegetése egyet jelentett a társadalmi igazságra való vágyakozással, a gazdagok megbüntetésével, a szegények megvédelmezésével.

Hogy ez a Teknyőkaparó ki vót, ezt nem tudta mögmondani sënki az égvilágon! Az én nagyanyám 1914-be halt mög. Kilencvenkilenc évet élt, kilenc hónapot, de ű së tudta mögmondani. Csak azt mondta, hogy fiaim elgyün az az idő, hogy a föld mög fogja tagadni a termésit, és a Vásárhelyi utcán nem tudom, hány templom lösz. A híd mikor lösz fölrobbantva, és a hidnak a végin ëgy bíró lösz fölakasztva. Ëgy Mihály nevű bíró. Akkó lösz vége a háborúnak. (Somodi Mihály, 1979.)

Akkor azt is mondta, hogy a makói Maros-hídon lösz ëgy Vas nevű bíró fölakasztva. De hát az még nem vót. (Lengyel Bálint, 1976.)

A második világháború előtti vélekedéseket idézték azok a jóslatok, amelyek a szegény nép győzelmében reménykedtek, és az úri világ végét jövendölték a Teknyőkaparó szavainak tolmácsolásával.

Mög azt is mondta a Teknyőkaparó, hogy akinek nem lösz kérges a tenyere, azt mán büntetik, vagy nem tudom, mit csinálnak vele. (Kurunczi József, 1979.) {1039}

Akinek kérges a tenyere, azt nem bántják. Mán ez errül a világrul szól, de aszongya, akinek nem lösz kérges a tenyere, azt mind elpusztítják. (Bódi Pálné, 1979.)

Mög azt is mondta, hogy akkor lösz majd jó világ, mikor keletrül a fekete sereg idegyün, és a jó kabátot elcserélik a rosszért. Olyan állapot lösz. Lëtagadják, hogy neki jó kabátja van, oszt odaadja a roszért az újat. (Mágori Sándor, 1979.)

Foggal születött ez a Teknyőkaparó, azé vót ilyen tudós. Azt is mondta, hogy majd lösz ëgy akol, ëgy pásztor. (Szalma Gyuláné, 1979.)

Én is csak a nagyanyámtú hallottam rúla. Ű mondta, hogy majd akkó lösz ránk jó világ, amikó ëgy akol, ëgy pásztor lösz. Hát hogy mekkora világ lösz akkó, vagy milyen lösz az a pásztor?! Különben írást nem tudok, nem is tudom magam kimagyarázni. (Sebők Antalné, 1980.)

Azt mondta, hogy egészen mög fog változni a világ, mikor mán nem lösz háború, hanem béke lösz a földön minden országban, és ëgy uralom alá kerül az egész világ. Akkó möhetnek szabadon az országokba. Mindönki. (Balogh Zsófia, 1980.)

A begyűjtés, a rekvirálás időszakát tragikus körülmények között élte meg a falvak népe.

Azt mondja az én apám, hogy a Teknyőkaparó itt járt a tanyák között. Mögjósolta az első és a második világháborút. Mög, hogy elgyün az az idő, hogy a fődeket elvöszik a gazdáktól, és nem lösz csak ëgy tulajdonos. Azzal dolgozik az összes nép. (Tokai Sándorné, 1964.)

Osztán jegyre ösztök. Földeitöket, házaitokat elvöszik. A kisgyerökök selyömbe, bársonyba lösznek öltözve. (Sarjai Mihályné, 1973.)

Azt mondta az öreg Teknyős, hogy a kenyeret mögbélyegzik, és úgy osszák szét a nép között. Ezt hallottam. (Kovács Sándor, 1979.)

A Teknyőkaparó jövendölései csak a 20. század közepéig számítottak forradalmi tettnek. Egyértelmű politikai értékítélet nem volt közöttük. Azért is hatott meglepetésként, amikor Maroslelén hangszalagra vettem Tóth István szavait. Bebizonyosodott, hogy a Teknyőkaparó ma is él, és újra megfogalmazza a véleményét. Vagy ha nem ő, akkor a Maros-parti népek vélekedése fejeződik ki jóslataiban.

Majd mögtudjátok, hogy olyan világ lösz, hogy a nappali rablók házrul házra járnak, és a gazda nem mer szólni semmit. Azt visz el az a nappali rabló, amit akar. A gazda nem mer szólni! Hát a Rákosi-idő alatt vót, ugyë? Aki ezt érte. Vót olyan hízó, hogy ëgy hízó vót, és odamönt a végrehajtó, és húzták kifelé az ólbul, tötték a kocsira, osztán akkor az asszony sírt-rítt, a gyerökök jajgattak, ne vigyék el, ne vigyék el! És elvitték. Úgy ám! Osztán akkó majd mögén lösz ëgy olyan világ, hogy az embörök mán helyregyünnek, de majd ëgyször, majd mikor a Lucifer bandájai házrul házra járnak, hogy mentül több emböröket az ű sátra alá táborozzanak. Hát az agitálók vótak, higgye mög! Maga érte-ë az agitációt? Házrul házra jártak, öten-hatan, de azok, ahogy begyüttek, elkezdtek hazudni, azok míg el nem möntek, mindég hazudtak. Osztán akkó aláírtunk. Odaadtunk kocsit, lovat, földet, mindönt. (Tóth István, 1988.)

A történethez tartozik Tóth István vallomása: „Hát oszt ëgy embör, répásháti embör vót, oszt ëgymás mellett vót a háztájink. Kapálgattunk, oszt beszéli, hogy mikó űnáluk agitáltak, hát mögbeszélték a szomszédok, hogy nem írunk alá. Hát nagy, erős embör vót, ű szólalt föl először, hogy nem írunk alá. Az iskolánál köllött aláírni, ott össze köllött mönni az emböröknek. Ű szólalt föl. Micsoda? Űtet kikísérték ëgy másik helységbe. Ott mög az ajtón kívül ëgy nagy suba vót fölakasztva. Hát ahogy űtet bekísérte, az olyan fiatal ávéskatona löhetött, mondja, hogy maga mér nem ír alá? De odalép majdnem a lába ujjára, a lába fejit tapossa. Aszongya, nem ütsz tán mög, fiam? Nagy erős embör vót. Aztán, aszongya, én is közelébb léptem. A subát mög odakint pufolták. Ütötték, pufolták a subát. Hát mire kimöntek, mind aláírt. Hát ilyet csináltak az agitálók.” {1040}

Magyar Nostradamusként is emlegethetnénk a Teknyőkaparót, aki annyi mindent jósolt a világról, a magyar viszonyokról. De vajon fölfedezhető-e valamiféle hasonlóság a világhírű francia jövendőmondó és csak a Dél-Alföldön ismert Teknyőkaparó jóslatai között.

Közös motívumot nem találtam a két jós szövegeiben. Azonos azonban a háborúk jövendölése, valamint az olyan történelmi eseményekre való utalás, amelyek azóta beteljesedtek.

Nostradamus többnyire négy-öt mondatos jövendölései allegorikusak, olykor sejtelmesek, és megfejtésre, magyarázatra szorulnak. A Teknyőkaparó szövegei viszont rusztikusan egyszerűek, egyértelműek. Könnyen megfejthetők, össznépi bölcsességet sugallnak.

Nostradamus ismert jövendöléseiben döntő szerep jutott a politikának, a Teknyőkaparó viszont társadalmi kérdéseken túl erkölcsi és technikai kérdésekkel is foglalkozott.

Egyben azonban azonosak: váteszi képességükhöz nem fér kétség!

Egy fölmérés tanulságai

„Az emberi élet talán soha nem volt annyira jövőre orientált, mint éppen napjainkban. A mai modern városokban élő ember egyik legnagyobb problémáját a holnap, közelebbi és távolabbi jövő jelenti.” Niedermüller Péter könyvkritikájában méltatta így azt a jelenséget, amelyet a Teknyőkaparó szövegei jelentettek.

A szegedi József Attila Tudományegyetem szociológiai tanszéke 1982 januárjában fölmérést végzett Makón a Teknyőkaparó körül kialakult hiedelemvilágról és ehhez kapcsolódva a helyi lakosok értékrendszerének kialakulásáról. A Gábor Kálmán és Imre Anna által készített fölmérési szempontok figyelembe vették a lokális kutatások struktúráját és azt az értékrendszert, amely a Teknyőkaparó hiedelemrendszerében kifejezésre jutott.

A fölmérést a szegedi egyetem hallgatói végezték. Háromszázharminc makói lakost kérdeztek meg. Igaz, hogy ez csak Makó lakosságának egy százaléka, de nem kijelölt közösség.

A fölmérés közben tudta meg Gábor Kálmán, hogy film készült a Teknyőkaparóból.3 A fölmérés előtt azt föltételezte, hogy a hiedelemvilág közelebb áll a periférikus, alacsonyabb iskolai végzettséggel elzárt csoportokhoz. A film vetítése után ellentétes tetszési index jött ki: Budapesten és általában az értelmiségiek körében nagyobb sikere volt, mint a vidéki városokban, falvakban, az alacsonyabb iskolai végzettségűeknél.

Gábor Kálmán is megerősítette: „A 70-es évektől a jóslatoknak és babonáknak egyfajta reneszánsza figyelhető meg a világon, nálunk is. Fontos vizsgálati szempontnak tartom, hogy van-e a hiedelemvilágnak gyökere vagy csak kuriózum, esetleg felkapott divattéma.”

Bálint Sándor a vele készített interjúban arra is figyelmeztetett, hogy „lassan-lassan az is érdekes lesz, hogy egy hiedelem meddig él?”

Arra a kérdésre, hogy régen voltak-e olyan emberek, akik előre látták a jövőt, a megkérdezettek 43 százaléka válaszolt igennel. Arra a kérdésre viszont, hogy van-e, aki előre meg tudja mondani a jövőt, csak 26 százalékban válaszoltak igennel. A jóslatokkal szembeni fönntartás igen erőteljes volt, amikor azonban a Teknyőkaparó-hiedelemről beszéltek az emberek, inkább az elfogadás volt a meghatározó, mintsem az elutasítás, vagyis a jóslatok elutasítása egyáltalán nem volt egyértelmű.

A múltban a vallásosság, a hiszékenység, a családszeretet, az erkölcs és a munka jelentette az értéket. Ezt a világot, ezt az értékrendszert váltotta föl az értelemhez szóló „jó világ”. A megkérdezettek 47 százaléka úgy érezte, hogy a múlt sokkal jobb volt, mint a jelen.

Arra is választ kerestek a fölmérés szervezői, hogy a Teknyőkaparót miképpen ítélték meg a város lakói. Az emberek az öreg Teknyőst személyi tulajdonságai alapján a többieknél {1041} okosabb, olvasottabb, tapasztaltabb embernek tartották. Alakjában olyan legitimáló elvek jutottak kifejezésre, mint a képesség, képzettség. Alakjában a legkülönbözőbb társadalmi, természeti, vallási képzetek férnek meg egymással – valószínűleg szerepének, funkciójának sokszínűsége alatt.

A Teknyőshiedelem egyik központi motívuma volt az első világháború, a nagy pusztulás, a világvége problémája. A megkérdezettek 82 százaléka szerint már bekövetkezett az első nagy háború. A válaszolóknak 36 százaléka az első, 41 százaléka a második világháborúra gondolt.

A jóslatokhoz való viszonyt összefoglalva ellentmondásokat figyelhettünk meg: az emberek saját viszonyulása a jóslatokhoz és a viszonyokról való megítélés az egyik szempont; a jósok, jóslatok ismerete és bizonyos elutasítása a másik tényező. Megfigyelhető a jóslások általános elutasítása és jóslatok elfogadása közötti érdekes viszony.

A fölmérés vezetője, Gábor Kálmán így összegezte a levonható tanulságokat: „Meg lehetett figyelni az értékek megváltozását a múlthoz képest; és azt is, hogy a mindennapi élet is indukálhat hiedelmeket még ma is. A Teknyős alakjában mint vágy jelenik meg a jó közösségi viszony. Az embereknek mind a múltról, mind a jövőről rendkívül elmosódott képük van, rossz az idősíkok ismerete.”

A válaszadók 3/4 része aktualizálta a jóslatok megvalósulását, de csak egyharmad maradt, aki időben elhelyezte a jóslatban állított dolgot (azaz válaszolt a „Mióta van ez így?” kérdésre). Aki nem tartotta a jelenben érvényesnek, az nem is fogadta el a hiedelmeket. A múlt és jövő képhiánya táptalaj a hiedelemelfogadás tágulására vagy szűkítésére. Mindezekből levonható az a következtetés, hogy a hiedelmekben van bizonyos fajta szerkezeti kép, rétegzett hiedelemstruktúra. Mindenkinek szüksége van (volt és lesz) hiedelmekre, hogy az életét meg tudja élni.

Tizenkét évvel Gábor Kálmán összegzése után Imre Anna is tanulmányt írt a fölmérésről. Két megjegyzését fontosnak tartom. „A Teknyőkaparó jóslataiban az elmúlt évszázad legfontosabb társadalomtörténeti tendenciái fedezhetők fel. A jóslatok voltaképpen az átalakulóban levő, polgárosodó társadalomban zajló folyamatokat ragadják meg, melyek az élet minden oldalát áthatják, és átalakítják az ember környezetét éppúgy, mint legbensőbb értékeit. Az említett jelenségek: a 20. századra jellemző technikai újdonságok elterjedése, a kényelmesebbé váló élet, az anyagi gyarapodás s az individualizmus folyamata, a női emancipálódás folyamata, a születésszabályozás elterjedése, a gyermekhez való viszony megváltozása – mind általános modernizációs jegyek…

A hagyományos paraszti társadalomban a gyermek a házasság elsődleges célja, a sok gyerek nemhogy gyakori, de kívánatos is, aminek következtében a 10 gyermek sem ritka egy családban. A polgárosodás hatására ebben is változás következett be.”

Végül Imre Anna így összegezte fejtegetéseit: „A jóslatok tartalmán nyomot hagyott a befogadó társadalom világa, megélt problémái, s ennél fogva a jóslatok: a szerző (a Teknyőkaparó) és közönsége (a befogadók) közös terméke.”

A fölmérés tanulságaiból kitetszik, hogy a makói illetőségű (!?) Teknyőkaparó személyiségét nem véletlenül ítélte egyedülállónak Bálint Sándor. Mindazok, akik bűvkörébe kerültek, többé nem felejtették el jóslatait, mivel szentenciáit érvényesnek tekintették.

A Teknyőkaparó című dokumentumfilmem bemutatása után számos kritika jelent meg a hazai lapok hasábjain. Közülük csak Galsai Pongrác méltatását emelném ki a Nők Lapja 1982. januári számából: „Teknyőkaparó pedig nincs. Voltak teknyőkészítő és favájó vándorárusok, a drótostótok módosabb rokonai, akik szekéren járták a világot, faluról-tanyára. De a Teknyőkaparót, az Igazit nem látta senki. Látta a riportban szereplők apja, nagyapja, ükanyja, látni vélték ők is, de inkább csak hallottak róla. A nép mégis rendületlenül hisz a Teknyőkaparóban… Első szavam a megdöbbenésé: hát itt tartunk? 1982-ben? A holdrakéták korában? Ezeknek az együgyű embereknek írom a Nők Lapját is?… Aztán mosolyogva elcsöndesedem: {1042} ily hittel teli mendemondákból keletkezett s keletkezik a népköltészet minden szépsége is.”

 

H. Kovács Mihály (1904–1991) adatközlői

H. Kovács Mihály adatközlői emlékezései nélkül e tanulmány nem készülhetett volna el (P. Z.)

Alekszi József asztalos, 35 év körüli

Antal Antal földműves (Apátfalva) 45 éves

Bakó István kovácsmester, 40 év körüli

Boros Gergely juhász (Apátfalva) 70 év körüli

Börcsök István gazdálkodó, 35 éves

Csepregi György juhász, 70 éves

Csipei Sándor földműves (Klárafalva) 36 éves

Dégi János gimnáziumi tanuló, 17 éves

Dr. Eperjessy Kálmán tanár, 81 éves

Hajdu István postás, 45 év körüli

Joó Sándor gazdálkodó, 40 éves

Józó Lajos kovácsmester, 40 év körüli

Juhász Nagy Antal ny. városi tisztviselő (Hódme- 

zővásárhely) 65 éves

Kelemen Sándor hagymakertész, 65 év körüli

H. Kovács István kertész, 42 éves

H. Kovács Mihály csizmadiamester, 55 év körüli

H. Kovács Mihályné virágkertész, 51 év körüli

László Gyuláné hadiözvegy (Arad) 37 év körüli

Lengyel Sándor molnár, 45 év körüli

Majsai Dániel bognár, 36-38 év körüli

Marjai János molnár, 40 év körüli

Márton János földműves, 48 év körüli

Mészáros István földműves, 56 év körüli

Mucsi Józsefné hadiözvegy (Csanádpalota) 36 év körüli

Munisek Miklós kovácsmester (Perjámos) 44 éves

Nagy György Imre gazdálkodó, 60 év körüli

Széll István hagymakertész, 56 éves

Széll József hagymakertész (Nagycsanád) 60 év körüli

Széll Sándor hagymakertész (Kiszombor) 26 éves

Szigethy József gazdálkodó (Apátfalva) 60 év körüli

Tamasi Kata varrónő, 30 év körüli

Tóth Andrásné fakereskedő, 45 év körüli

Varga Imre molnár, 45 év körüli

Adatközlőim

Nevük után közlöm az adatközlő születési évét, helyét és a fölvétel időpontját (P. Z.).

Apátfalva

Bárdos Andrásné Gyenge Erzsébet, 1895–1973.   okt. 10.

Bárdos Istvánné Horváth Rozália, 1898–1968. máj. 10.

Fazekas Illésné Takács Rozália, 1897–1978. szept. 27.

Fejes József, 1894–1975. nov. 27.

Konrád Mihályné Tisza Mária, 1900–1975. aug. 22.

Kovács Istvánné Kerekes Rozália, 1896–1975.   aug. 24.

Sóki Andrásné Baka G. Rozália, 1919–1980. szept. 13.

Szigeti Mihályné Rostás Erzsébet, 1914–1973. okt. 10.

Tóth Mátyásné Juracsek Julianna, 1910–1975. aug. 22.

Tóth Sz. Katalin, 1902–1975. aug. 24.

Varga Istvánné Újvári Katalin, 1904–1981. szept. 13.

Baks

Mihály József, 1899–1976. ápr. 11.

Sebők Antalné Süli Mária, 1901. Sövényháza– 1979. okt. 12.

Bökény

Karakas Sándor, 1908. Makó–1979. ápr. 13.

Csanádpalota

Asztalos P. Kálmán, 1905–1979. szept. 27.

Balogh Ferenc, 1896. Kiskunmajsa. 1979. szept. 27.

Barta István, 1890–1979. szept. 27.

Kodrán János, 1897–1979. szept. 29.

Ludányi Venturné Hám Mária, 1906–1979. szept. 27.

Nagy András, 1913–1980. szept. 25.

Csanytelek

Juhász István, 1901–1979. máj. 17.

Patai Pál, 1905. Sövényháza–1979. máj. 17.

Dóc

Gémes Pálné Bacsa Ilona, 1906–Sövényháza. 1979. máj. 31.

Kunszabó János, 1908. Mindszent–1979. máj. 31.

Lázár György, 1898–Hódmezővásárhely. 1979. júl. 17.

Domaszék

Koza Jánosné Koza Irén, 1925–1976. júl. 12.

Ferencszállás

Takács Jánosné Hegyesi Etel, 1899–1963. szept. 2. {1043}

Földeák

Bálint Gyuláné Vízhányó Mária, 1912–1979. szept. 28.

Horváth Ferenc, 1906–1980. szept. 25.

Kurunczi József, 1899–1979. szept. 28.

Mészáros József, 1902–1979. szept. 28.

Sarjai Mihályné Horváth Erzsébet, 1898–1973. ápr. 27.

Királyhegyes

Bárdos Jánosné Buvár Etelka, 1906–1980. szept. 15.

Furák György, 1897–Makó. 1979. ápr. 27.

Kiszombor

Balogh Mária, 1905–Békéssámson. 1980. szept. 13.

Csuhaj Mihályné Siha Julianna, 1908–1979. júl. 17.

Lajos Istvánné Balogh Mária, 1899–1979. júl. 17.

Tokai Sándorné Tóth Erzsébet, 1901–1964. máj. 2.

Varga Józsefné Schmidt Julianna, 1897–1975. szept. 1.

Klárafalva

Almási Imréné Lázsi Irén, 1929–Hódmezővásár-     hely. 1980. szept. 25.

Hódi Ferencné Szikora Rozália, 1891– Kiszombor. 1974. máj. 20.

Hódi Györgyné Ágoston Erzsébet, 1900–1976. júl. 12.

Horváth Józsefné Nagy Mária, 1903–1980. szept. 13.

Sopsits Kálmánné Almási Klára, 1909–Makó. 1980. aug. 29.

Kövegy

Nyári Imréné Nyerges Rozália, 1902–Csanádpalota. 1979. márc. 15.

Makó

Bódi Pálé Simon Mária, 1909–1979. aug. 8.

Börcsök János, 1890–1979. ápr. 25.

Fekete Szilveszterné Kocsis Mária, 1880–Deszk. 1974. febr. 10.
Kurusa Józsefné Kádár Eszter, 1902–1979. szept. 29.

Mágori Sándor, 1902–1979. aug. 3.

Németh Miklósné Vígh Julianna, 1888–1979. aug. 3.

Simon Jánosné Bálint Rozália, 1892–1972. márc. 24.

Somodi Mihály, 1901–1979. jan. 22.

Maroslele

Tóth István , 1905–1979. jan. 22.

Nagyér

Csonka Jánosné Joó Erzsébet, 1915–Makó. 1976. jún. 29.

Cziffra István, 1900–Makó. 1976. jún. 29.

Lengyel Bálint, 1899–Makó.1976. jún. 29.

Óföldeák

Szalma Gyuláné Ádok Ilona, 1903–1979. szept. 23.

Szegvár

Berezvai Ferenc, 1896–1983. márc. 22.

Kovács Sándor, 1913–1973. aug. 24.

Pataki Jolán, 1913–1979. aug. 24.

Szőreg

Zsupka János, 1898–1979. júl. 1.

Tápé

Apjok István, 1905–1975. júl. 16.

Csikós Pál, 1909–1979. júl. 20.

Ilia Györgyné Biacsi Emerencia, 1930–1975. aug. 25.

Kószó Andrásné Molnár Anna, 1903–1979. júl. 4.

Magyari Jánosné Miklós Erzsébet, 1890–1979. szept. 10.

Sövényházi Józsefné Ilia Erzsébet, 1905–1979. szept. 30.

Terhes Illésné Török Rozália, 1897–1972. máj. 8.

Török Antalné Miklós Teréz, 1896–1975. szept. 23. {1044}

  

Lábjegyzet

1. Abaffy László (Makó 1906–Huttenheim 1975) – aki H. Kovács Mihályhoz hasonlóan szintén József Attila gimnáziumi osztálytársa volt – ugyancsak gyűjtött a teknyőkaparóról emlékeket. Hagyatéka a JAM-ban.

2. Az újvárosi katolikus templomot 1913. nov. 25-én szentelték föl.

3. Magyar Televízió – A Teknyőkaparó. 1981. dec. 31. TV.1. – 17,40-kor.    A 22. Miskolci TV-fesztivál. A bírálóbizottság különdíja: A Teknyőkaparó című dokumentumfilm alkotóinak. Magyar Rádió – A „Teknyőkaparó” (Egy legenda nyomában. 1984. júl. 2.). Petőfi Rádió – 22,10-kor. Magyar Rádió – Kis magyar néprajz. A Teknyőkaparó. 1985. máj. 14. Tüskés Gábor előadása. Kossuth R.

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Mako_monografia_sorozat/pages/monografia_3/013_i_tenokaparo.htm

 

http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/magyarsag/1169-a-teknykaparo-joevendoelesei-2resz

 

 

Téma: A Teknyőkaparó jövendölései 2.rész

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása