2012blogol.hu: Az élet értelme – szájbarágó gyorstalpaló elveszett lelkeknek

2013.01.02 09:37

 

Egy nagyon ajánlott blog, a fõbb bejegyzések listája alatt igen sok hasznos írás, beszélgetés elérhető!

 

http://2012.blogol.hu/read

 

 

Mi az élet értelme? – jönnek hozzám és teszik fel a kérdést emberek, akik azt hiszik, én mindenre tudom a választ. Azonban hülye kérdésre csak hülye választ lehet adni; most mégis megpróbáljuk a lehető legértelmesebb, „legvégső” választ megtalálni erre a kérdésre.

 

Mindannyiunknak speciális, egyéni helyünk van a világban. Mindenki pótolható, ugyanakkor senki sem pótolható. Az „élet értelmének” kutatásához először is ezen az ellentmondáson érdemes elgondolkodni, mely ellentmondásnak valójában mindkét fele igaz és értelmes, bár önmagában egyik sem teljesen igaz, csak együtt a kettő – ne is taglaljuk tovább, ezen mindenkinek magában kell gondolkodnia. Amikor valaki az „élet értelmét” keresi, általában nem kollektívan a létezés indokát vagy célját kutatja – legtöbb ember meg van győződve róla, hogy a Teljes Egész öncélúan létezik, ami félig-meddig igaz is, ebből viszont adja magát a kérdés, hogy egy öncélú egésznek a része milyen célt szolgálhat? Nos, bár egy egész valami lehet öncélú, vagy inkább túlságosan általános, meghatározhatatlan céllal bíró, annak részei mégis meghatározott, specifikus célokkal és funkciókkal lesznek ellátva, mindegyik rész más és más funkcióval. Tehát a kérdés általában így hangzana: „mi az én életem értelme”?

 

Ehhez először is nem ártana tisztázni az „én” fogalmát. A szkandha-tanon keresztül Buddha nemcsak kifejtette, hanem gyakorlatilag be is bizonyította, hogy az én egy paradox fogalom, minden lehetséges definíciós kísérlete önellentmondáshoz fog vezetni, az „én” >szintjén< az „én” mégis létezni látszik. Javaslom egyébként, újabb gyakorlatként mindenkinek, hogy próbálja meg saját létét szabatosan definiálni. Nem fog sikerülni.

 

Mondjuk mi lenne, ha olyan lény(ek) jönne(-ének) a Földre, aki(k) nem ismeri(k) az én fogalmát, hogy magyaráznánk el nekik? Aki ismeri a Star Trek világából az alakváltók faját, valami ilyesmire gondolhatunk, csak még kevesebb individuális létre való hajlammal. Az alakváltók teste folyékony, így bármilyen formában tudnak létezni, azonban természetes állapotuk alaktalan folyadékként egy nagy tengerben egymással összekeveredve léteznek, egyetlen hatalmas lényként, aki bármikor tud alakváltó individuumokat ideiglenesen elkülöníteni önmagából. Bár a mi testünk szilárd, de szellemi szempontból éppen ilyen körülhatárolhatatlanok vagyunk. Az énünk határaként definiálhatjuk a bőrünk legkülső hámrétegét, azonban nem tartozik-e hozzá létünkhöz, személyes identitásunkhoz a környezetünk, lakhelyünk, családunk, munkánk, stb.? Az az információ, amelyet most én kibocsátok „saját” létem illúzió-határain át, több száz ember létébe fog beáramlani, és a határ szellemi létünk között végérvényesen és visszacsinálhatatlanul elmosódik.

 

Nézzünk egy egyszerűbb példát, ahol az individuális létet látszólag nagyon könnyen definiálhatjuk! Tegyük fel, hogy létezik a Földön valahol egy kő, egy erdőben, egy tengerparton, akárhol. Mit „csinál” ez a kő? Semmit, csak van. Jól körülhatárolhatóan létezik: alakja van, anyaga van, sűrűsége van, hőmérséklete van, színe van, elektromos töltése van, helyzeti energiája van, stb. Egy teljesen passzív létező. Így érzékeljük mi. Azonban valójában mit jelent az, hogy érzékeljük? Az érzékelés passzív vagy aktív folyamatként értelmezhető inkább? Érzékelésre nyilván képesek vagyunk teljes passzivitásban is. Ha a kő is passzív és mi is passzívak vagyunk, akkor melyikünk létéhez köthető az az átviteli folyamat, tevékenység, amelynek eredménye, hogy a kőről tudomást szerzünk?

 

A kőről azért tudunk, mert, például, látjuk. Azért látjuk, mert fény éri, amelyet visszaver, és ennek a visszavert fénynek a töredéke eljut a szemünkbe, az agyunk pedig értelmezi a képet. A kő mellett például a homok ugyanazt a fényt kapja, azonban máshogyan fogja módosítani pályáját, spektrumát, poláris és diffúz karakterisztikáját, stb – ezáltal pedig a látvány befogadójaként meg tudjuk különböztetni a követ a homoktól. Módosítás, befogadás: ezek voltak a kulcsszavak az előző mondatban; az ember a passzív befogadó, a kő és a homok pedig az aktív módosító, a fény adattartalmát átalakító entitás.

 

Ha így nézzük, a kő nem csak úgy van, hanem folyamatosan sugározza ki saját létét az Univerzumba! Ha nem tenné, akkor nem is lenne benne az Univerzumban. Az Univerzumot tekinthetjük úgy, mint egy óriási információs hálózatot, ahol közvetve minden össze van kapcsolva mindennel. A buddhisták ezt nevezik kontinuumnak, mégpedig azért, mert ha ezt a hálózatot gráfként próbáljuk ábrázolni, azonnal szembesülünk a problémával, hogy a gráf egyes pontjai definiálhatatlanok, vagyis a kontinuum nem osztható individuumokra paradoxon nélkül – ezt jelenti a buddhizmus azon axiómája, hogy a dolgoknak nincs „önlétük”, csak az Univerzum egészéhez, a kontinuumhoz viszonyítva léteznek, amennyiben a kontinuumon belül önkényesen elhatárolunk egy területet.

 

Ha az Univerzumot adathálóként nézzük, akkor világossá válik, hogy a kő egy adatfolyam, amelyben ismétlődő minta van – ha ezt az ismétlődő mintát elkülönítjük, ez adja a dolgok perzisztens létének az illúzióját, az állapot és a folyamat közötti különbséget, amennyiben a ciklikusságot állapotként, a ciklus finom, de szüntelen változását folyamatként definiáljuk. Természetesen Fourier törvényének megfelelően a moduláció is felírható spektrumként, úgyhogy az állapot és a folyamat közötti különbség csak a megfigyelési lépték kérdése, de ennyire már nem akarok elveszni a dolog matematikájában. Lényeg az, hogy ha az asztalt veszem példának, ami előttem áll, információsan hordozza és folyamatosan tobábbítja nekem a fát, amelyből készült, a fa a környezetét az erdőben, a magban lévő genetikai információt és azon keresztül a fa őseinek millióit ért környezeti hatásokat, stb. Nem fogok olyan „elemet” találni az Univerzumban, amely ne lenne információs kapcsolatban az asztallal, ne lenne ott a „lenyomata” az asztal által továbbított adatfolyamban.

 

Hogy is kapcsolódik mindez „az élet értelméhez”? A kő létének nemhogy az értelmét, de magát a puszta létét is az adja, hogy folyamatosan közli önmagát az Univerzummal. Hogy az információ szüntelenül áramlik, ennek legfontosabb alapja az energiaminimumra való törekvés elve. Minden anyag arra törekszik, hogy minél több energiát kisugározzon magából. Ha fényen keresztül nem is, de hősugárzáson, gravitonsugárzáson, stb. keresztül a kő folyamatosan továbbítani fogja önmagát a környezetének. Ha a dolgok energiamaximumra törekednének, akkor fekete lyukakká válnának, és nem lenne közöttük aktív, pozitív, sugárzó, továbbító közeg (hiszen azt valakinek ki is kell bocsátania), tehát nem lehetnének ugyanannak az Univerzumnak az elemei.

 

Adni és venni. Végső soron erre redukálható le minden. Önkéntelen, „passzív” vevők vagyunk mindannyian, és aktív adók – a kővel ellentétben mi tudatos tetteken keresztül vagyunk képesek közölni önmagunkat, hatni a világegyetemre.

 

És most nézzük meg, milyen társadalomban élünk, és az mit tanít nekünk. Elvenni – ez a legfontosabb. Minél többet magadba szívsz, annál több vagy, minél többet kiadsz magadból, annál kevesebb leszel – így aztán próbáld maximalizálni az elvevést, és minimalizálni az adást, s akkor majd, ahogy egyre gyarapodik egzisztenciád, úgy fogod egyre jobban érezni magad – érezni önmagad, érezni saját létedet.

 

Csak az a baj, hogy az Univerzum nem így működik. Egy mindent magába szippantó fekete lyuk létezéséről senki nem tud, és főleg senkit sem érdekel. Én legalábbis még csak olyan vallást láttam, ahol a csillagokat, bolygókat, Napot, Holdat tisztelték, szimbolikusan megszemélyesítették – olyat még nem, ahol az ezen fénylő égitestek közötti sötét űrnek bármilyen jelentőséget tulajdonítottak volna. Pedig az űr még csak nem is szív el semmit, csak teljes passzivitással, módosítás nélkül (saját létének hozzáadása nélkül) továbbítja az adatokat, mint a rézhuzal. És akkor odajönnek hozzám az emberek, és megkérdezik, mi az élet értelme. Semmi, ez a válaszom; ahogy te csinálod, úgy semmi.

 

Mi a különbség, általában, a hétköznapi ember számára, a valóság és az illúzió között? Ha én egy majmot látok a csilláron hintázni, te pedig nem, akkor az a majom nem valóságos, hanem én képzelem vagy hallucinálom. Ha mindketten látjuk a majmot, ugyanazt a majmot, akkor tekintjük valóságnak. A valóság tehát a „kollektív illúzió” – egy információ minél szélesebb körben terjed tova, annál „valóságosabbá” válik (ezzel élnek vissza az Irányítók, ugye).

 

Amit kisajátítasz, amit önmagad részévé teszel, számodra megszokott, sajátod, önmagad része, de mások számára idegen, ismeretlen, akár tiltott – az nem ugyanaz a „majom” neked, mint a többi embernek, ergo az emberi felfogás keretein belül nézve nem is létezik, csak képzeled.

 

Amit kiadsz magadból, amit hozzáteszel a világhoz, amit hatsz, változtatsz, láthatóvá teszel, az a valóságod része, az vagy te, a saját kis adatfolyamod, ami beleszivárog a kontinuum hatalmas forgatagába. Amikor adsz, amikor hozzáteszel, akkor érzed, hogy létezel. Ha tennivalód van, akkor érzed, hogy miért kell felkelned reggel, ha elvennivalód van, az soha nem fog elégséges választ adni. Ha egyáltalán megkérdezed, hogy mi az élet értelme, az azt jelenti, hogy már fordítva látod a világot, hogy megfeledkeztél az energiaminimumra való törekvés egyetemes törvényéről.

 

Karácsonykor nem azért adunk egymásnak ajándékot, hogy nagyon örüljön a másik a szerzett illúziónak, hanem hogy emlékeztessük egymást és önmagunkat, hogy mi az élet értelme.

 

 http://2012.blogol.hu/read?perm=2933575#logdrb 

 

 

Téma: 2012blogol.hu: Az élet értelme – szájbarágó gyorstalpaló elveszett lelkeknek

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása