Csontváry Kosztka Tivadar - a festészet József Attilája 5.rész
Előzmény..
Csontváry 4. rész
Pap Gábor - Ne lőjünk egymásra!!! avagy a Dózsa György-féle parasztfelkelés háttere
Olvas tovább:
Kapcsolódó link..
Pap Gábor Csontváry kép elemzések
Pap Gábor Csontváry kép elemzések1
Pap Gábor Csontváry kép elemzések2
Szántai Lajos - Csontváry kép elemzések
"..képeimet meg fogják ismerni minden időben, felesleges lenne szignóznom őket.."
Csontváry képei - amelyeket már több mint száz éve festett és tájképei is -, mint színes fotográfiák, olyan pontosak és részlet gazdagok. A sokszorosan fraktált felületek jól megférnek a finoman festett apró részletekkel. Minden egyes pici ecsetvonásnak és foltnak jelentősége van, amitől a tető tetővé válik, amitől az út poros szekérúttá, amitől a víz, a szél, a föld megelevenedik képein. A festéknyomok, színek és árnyalatok egymás mellett, a zöld felsorolhatatlan árnyalatai. A naiv festők sajátja is ez a szándék, hogy minden, ami fontos ott, legyen, mint egy jellemrajz, annyira kifejezően, egyfajta gyermeki látásmóddal, egyfajta teljességre való törekvéssel. Tájképei közül van, amelyik szinte teljes realitásában ragadja meg a látványt, mégis valami átszűrődik rajtuk.
1. Csontváry Kosztka Tivadar - Selmecbánya látképe
Selmecbánya látképét a dombok zölden gazdag árnyalatai uralják: a természet, ami körülveszi az embert, magába olvasztja, elnyeli; a tájba süppedésig elmerülve tűnnek elő azok a házak, melyek szilárdnak, megkérdőjelezhetetlennek tűnnek, örökkévalónak és lerombolhatatlannak - mégis itt egységbe kerülnek a környezettel. Semmi sem lóg ki: a mezőn dolgozó parasztok, a legelésző kecskék, az erdőirtás, a városka lazán beépített foltja, s a táj. Ez az egység-tapasztalás magashegyek vidékén talán még most is megvan. Annak az érzése, hogy bármerre nézünk, bárhol vagyunk, elválaszthatatlanul egységben létezünk a természettel.
„…magashegyekben még most is megvan” - talán, a szemlélet. Mert hogy már régen nincs egység. Mondják, s tapasztalom is. De amikor egy pásztort látok, aki az év nagyobb részét egyedül éli fent, terelve a nyájat, elgondolkodom: mennyit tudhat...
S vajon tudja, mekkora kincse van?
S mi tudjuk vajon, hogy miben élünk?
S hogy mit teszünk vele?
Hogy mit áldozunk fel és miért?
Selmecbánya látképe(1902, 90 x 152 cm)
Már említettem, hogy Csontváry a nyarat – és, tegyem hozzá gyorsan – az őszt többnyire itthon töltötte. Mindjárt az is ide kívánkozik, hogy ha el is utazott a jelzett évszakokban, hasonló klímájú országokat látogatott meg. Itthon festett tájképei tehát rendszerint nyáron és ősszel készültek, és ez látszik is rajtuk. A címben jelzett hortobágyi tájképen éppen úgy, ahogy a Selmecbánya látképén(1902, 90 x 152 cm). Ez utóbbi nem annyira „csontvárys”, viszont jellemzően egy évszakos nyári kép. A képen a zöld árnyalatai uralkodnak. A festő szokásától eltérően megemeli a horizontot, hadd tobzódjék a szem a zöld harsogásban. A hegyek vonulata fölött az ég „szépidő” felhős kékjéből csak néhány centi széles szalag látszik. A kép alján az árnyékos rét sötétzöldjéből napsütötte aratók csoportja emelkedik ki. Nőkből áll, sarló van a kezükben. (Sarlóval hagyományosan a nők arattak.) Tőlük jobbra, kissé távolabb termésre forduló alma- és körtefák állnak. (Nyári fontos alma és árpával érő körte?) A dantei purgatóriumot idéző Tarpatak völgye a Tátrában (1904–1905, 236 x 400 cm) korántsem tipikus nyári tájkép, ezzel szemben sokkal jellemzőbb festőnkre. Mind szobafalnyi méretét, mind választott szemszögét, mind pedig a valóságtól elrugaszkodó megoldásait tekintve. Tájképeken a magas hegyeket kötelezően hó borítja – nyáron is. Csupaszságukat nem tartották festőinek. E művén a hó és jég hiánya, no meg a nyári virágok (kereklevelű margitvirág, havasi harangvirág) jelzik az évszakot. A kép mérete a téma fontosságára hívja föl a figyelmet. A különleges szemszög, ez a levelezőlapokról kevéssé ismert völgykatlan; az élő és a halott természet szembeállítása; az átlényegített hegyek, mint kővé dermedt óriás tengeri hullámok, a sziklaélekbe belelátott furcsa arcélekkel (köztük fejjel lefelé fordult is van); a taorminai képekről már ismert tájfaló sötét szörny; a váltakozó megvilágítású, sötét és világos térsíkok színpompás egymásutánja, ami a levegőtávlat hiányával együtt aSelmecbánya látképét is jellemzi; és a részleteiben aprólékosan valósághű, de összességében mégis meseszerű táj összetéveszthetetlenül Csontváry sajátja.
Jász Attila gondolatai a látképről
soha ennyi zöldet nem festettem
még egy képemre se
a zöld ennyiféle változatát
az összképpel a részleteket akartam hangsúlyozni
az otthonosság lehetőségének idilljét
is megfesteni egyszer
legalább
fénylik a sötét lombok
közt magányosan
"Utazásaim zarándokutak, keresem a legmegfelelőbb helyet, amit muszáj lesz aztán megfestenem, egy az egyben."
2.Csontváry Kosztka Tivadar - Vihar a nagy Hortobágyon
A nyárias képek sorában a teljesség kedvéért kell megemlítem a Jajcei vízesést (1903, 97 x 149 cm), a Villany világította fák Mosztárban (1903, 92 x 88 cm) és a Római híd Mosztárban című képét (1903, 92 x 185 cm), de nem sorolom azokat, amelyek alighanem nyáron, legalábbis nyárias időben készültek, de nem nevezhetők tájképeknek.
A hortobágyi festmény viszont igen. Ha nem Csontváry festette volna, a téma feldolgozása nem lenne több zsánerképnél. Van ezen minden, amit turistahívogatónak nevezünk. Puszta, a Hortobágy folyócska a kilenclukú híddal, gulyás gubában csibukkal, szürkemarhagulya, a vezértehén nyakában kolomppal, kicsi bornyú, komondor, gémeskút, karikásával kongató, vágtató csikós, a vihar elől megszaladó ménes, naplemente meg persze vihar. Egyik-másik állat és emberalak megformálása ügyetlennek hat. Ez Csontváry sok képére jellemző, s azt mutatja, hogy mást tartott fontosnak. Tanulmányrajzai és -képei ismeretében bizton állítható, hogy, ha akarta volna, megbirkózott volna az ember és állat anatómiájával. Ha zsánerképet akart volna festeni, jobban ügyelt volna legalább az előtérben álló marháknak meg a gulyásnak a formájára, és színük is árnyaltabban simult volna a háttérbe. Ha a zsánerképre való természetes világítást akarta volna megörökíteni, a szürkemarhák és a komondor az előtérben nem fehéren világítanának (mintha a néző háta mögül kapnák a fényt), s a híd sem együtt lángolna a mögötte látszó alkonyi éggel. Ez a híd nem a sötét víztől kapja visszfényét, hanem a nappali fényben fürdő sárgászöld gyeptől, s annak folytatásaképpen választja el az égi sötét vizeket a földitől.
"gyakran festek fényképek alapján, na és?"
valami nagy dolgot kellene festeni
valami nagy magyar témát találni ahol
ahol a főmotívum a puszta
széles vásznú tiszta éggel
naplemente vagy kelte mindegy
vagy csupán a viharos égbolt
esetleg maga a puszta földfelület
kidolgozatlan részletei
mi sugallhatja leginkább a hangulatot
az állatok melankóliája vagy
az ég tónusának pesszimizmusa?
száguldó csikósok lovak bikák?
melyik időszak a legalkalmasabb?
vihar előtti csendbe robbanó vihar?
nyugalom és nyugtalanság egyensúlyozása
a vásznon?
mindehhez talán jobb nem is látni
az eredeti tájat mint aktuális témát
hasadt patájú
ég alatt lovas üldöz
kétfejű lovat
"..egyszer az Iparcsarnokban kiállítottam ki életművem egy részletét, ám a havazás megakadályozta felfedezésemet, a közönség nem tudott eljönni.."
Csontváry, hogy kiteljesedjék az élmény, az égbolt kétharmadán rohamozó viharfelhők ellenében a nap búcsúzó ragyogását festi. Ez az a pillanat, amikor a még fénylő napsütésben az átellenben lévő sötét égbolt alatti táj valószínűtlenül világít. A mester ezt a valóságban 180 fokon érvényesülő, szinte túlvilági fény-árnyékhatást tömöríti egy pillantással még befogható képbe. (A kép elnyújtott 1:2 oldalaránya is a panorámajelleget célozza.) A kettős megvilágítás az időt is kitágítja. A lilásszürke viharfelhők alatt (még? már?) sötétkék éjszaka van, a felhőkön innen (már? még?) nappal. Hasonló alkonyi élményben nekem is volt részem a Hortobágyon, de nemcsak ott. Magyarázza a festményt, ezért hozom szóba: Perugiában, az óváros északi bástyájáról kitekintve tárult szemem elé ilyen naplementés, viharos panoráma. Bal kéz felől a lemenő nap arany ellenfényében sötétlett az umbriai táj, jobb kéz felől, a naptól majd 180 fokra, villámló viharfellegek alatt szinte kísértetiesen világítottak a távoli fák és házak.
De miért hever oly nyugodtan a viharban egy pásztor a híd lábánál? Miért minket figyel az állatok többsége, és nem a közelgő vihart?
A kép ellentétek halmaza. A középtájon, a horizont alatt képzeletben húzott vízszintes vonal a festményt nyugodt alsó és mozgalmas felső sávra osztja. Az alsó mező maga a vészjósló (?) nyugalom: a puszta békés zöldje és az állóvízzé csendesült sötét folyócska, a békésen legelésző, ivó, minket bámuló állatokkal, a botjára támaszkodó, pipázó öreg gulyással meg sötét a híd lábánál heverő társával – és a mozdulatlanul sorjázó hídlábakkal. (Az álló kutya kétszeresen is idevaló. Régen a kutyák rendszerint folyónevet kaptak. L. Bodri, Sajó, Tisza. A néphit szerint a „nedves” név megóvta őket a veszettségtől. Az összefüggés magyarázata az, hogy a veszettség jellegzetes tünete a víziszony.) A felső sávot a napfényre támadó felhők, fejüket kapkodó, vágtató lovak, lobogó ostorszíjak teszik dinamikussá. Az egyik ógörög képzetkörben a villám a lovait hajtó napisten ostoraként csattan.) A csikós is ellentétpárt alkot a gulyással. Munkáját lóhátról végzi, míg a tehénpásztor többnyire gyalogosan. Mintha tőlük a híd felső része is nekilódulna. A csak itt hangsúlyos perspektíva, a bolthajtások gyors ütemben növekvő ívei ezt az érzést keltik. A nyugodt szarvasmarhák és az ideges lovak ellentétét világos és sötét tónusuk is kifejezi. A hozzájuk társított jelképes tartalom szintén. A szarvasmarha „vizes” lény, a nyugodt erő jelképe, a ló felemás értelmű, ő is a sötét vizek szülötte, akit a vihar korbácsolta hullámok vetnek a partra, hogy aztán megnyergelve a fény hordozójává legyen.
Függőlegesen a színek komplementaritása osztja két térfélre a képet. Legfelül a liláskék felhőzet küzd meg az égbolt sárgájával, lejjebb a világoszöld gyep, kékeszöld víz ellenében áll a hídnak és tükörképének narancsos vöröse.
Nem ez az egyetlen ilyen jellegű Csontváry-kép. A Hajótörés (1903) című festményét szintén kettéosztja a kétféle időjárási helyzet. Míg baloldalon még vad vihar dúl, a jobboldalon már derűs az ég, és a tenger is elcsendesült. A két kép hangulata azonban alapvetően különbözik. A Hajótörést – személyes élmény, amiről önéletrajzában ír érzékletesen – a riadalom és a kétségbeesés hatja át, némi groteszk felhanggal, gondolok itt a kép közepén pózoló magabiztos táncosnőre, és a beigazolódott remény – festőnk túlélte -, amit a jobboldalt fölszakadozó felhőzet és sima víztükör jelez. A Vihar a nagy Hortobágyon nyugalmat áraszt magából, nem fenyegetést. Ami történik, évszázadok óta ismétlődik a pusztán, hozzá van szokva ember, állat. Nem más ez, mint a természet örök körforgása, aminek még része minden élőlény. Nem úgy, mint a tengeren, amit az ember élete kockáztatásával hódított meg.
3. Csontváry Kosztka Tivadar- A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában
Csontváry számára a Tarpatak völgye nem csupán egyszerű természeti motívum volt, a tátrai élmény vízióját már ifjú korától hordozta magában - megfestését úgy tekintette, mint festői felkészültségének próbakövét. Művészetére monumentális kompozíció, expresszionista hevület, szecessziós szimbólumvilág egyaránt jellemző - s mindez sűrítve jelenik meg a lenyűgöző erejű művében.
Naplójában így ír erről: "A nyarat a Magas-Tátrában töltöttem, fenyvesillat, szamóca, málna, áfonya körében. Búzaföldeken a pacsirta hangját, a csalitban a fülemüle dallamát hallgattam, fent a magasban a sasokat fütyülve, vonulni láttam. Hajnalban nap nap után a lángoló Kárpátokat figyeltem, s a Tarajkán Szilágyi Dezső emlékénél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében, a közép ormon levő sziklák eleven világítása és mélységének kifejezhetetlen távlata hatott rám. Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet zenéjét..."
A nagyméretű vásznat azután a következő évben minden előzetes rajz, vázlat nélkül festette meg. A hatás monumentalitását az óriási felület ellenére sem a méret adja, hanem az ábrázolás belső feszültsége.
A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában
(1904-05 Olaj, vászon, 236 x 400 cm)
A Tátrában, a Nagy-Tarpatak völgyében, kozmikus ereje van a helynek Csontváry szerint.
Jász Attila gondolatai a Tátráról
a dolgok rejtett hajnali tulajdonsága
minden ott van a látképben ami fontos
mi hiányzik mégis
mire várok húsz éve?
az ösvény az eleven sziklák a csúcson
hullámzik mindenfelé a félkész teremtés
a kastély az erdő a völgy az ég
csupa önálló zenei motívum
próba
tétel
a patak maga csak egy sötét sebhely a tájon
lényege egy pillanatra bukkan elő
szinte észrevétlen
"..nekem kellett megszületnem, hogy a levegő perspektíváját megmutassam a világnak, a színtávlatot megfessem.."
Kint a hegyekben, sétálni indulunk, olyan, turistásan. Mert mi már legtöbbször csak sétálunk benne. A városi ember. Igen, jártam én is ott. A Nagy Tarpatak a Tátrában. Elvágyódunk, messze, messze akarunk menni. Valahová vissza. Ahol nagyobb a tér, nagyobb a szabadság. Ahol a természet valóságos és a lépték is valóságosabb. Amikor egyáltalán esély van az élő környezet igazi arcával találkozni. S ahogy a tájba nézünk, magunkba nézünk. Átjár a csend, átjár a levegő frissessége, átmos, kimos, mintha újra azok lennénk, amik vagyunk: részei valaminek. A térnek átjárható részei.
Magas hegyekben, amikor tizenkét órát gyalogolsz, órákat föl, meredeken, majd órákat le, hosszan. A lábad már csak visz. Már nem gondolkodsz. Érzékelsz. A természet formái, egy gyökér az út szélén, a mohák különféle fajtái sokféle puhaságban, a gallyak tekeredő kisebb, nagyobb darabkái, a bogarak zúgása: mind folyamatos, szokatlan és furcsa átváltozásban léteznek. Az ágak, fatönkök, ágas-bogas gyökerek, a lemorzsolódott kődarabok, kavicsok ezernyi alakot formáznak, amint haladunk mellettük; ahogy a felhő tovaúszik, pamacsaiból, mint egy Rorschach-teszt pacáiból (a képzelet megelevenítő játéka) millió lény születik, s újra születik. Benépesítve az utat, átlelkesítve, hogy tényleg azt érezhetjük: minden helynek megvannak a különféle élő, de láthatatlan szellemi lényei. Antropomorfnak tűnik a halottnak hitt, megélt, látott természet. Él, pulzál, lélegzik, létezik: mi látjuk bele? Vagy mi csak felfedezzük?
4. Csontváry Kosztka Tivadar - Jajcei vízesés
Csontváry a valóságból merítkezik, azt ábrázolja, de túl rajta valami szabadabb és álomszerűen képlékeny, jelentés gazdag szférába visz, mintha csak egy jelenést látnánk, délibábot. Talán egy tökéletes világot? Hiszen mennyire ritka megélni, hogy minden éppen onnan, pont akkor van jelen s pont úgy. A jajcei vízesés szivárványa. Megálmodott egység, amely helyet hagy a képzelet termékeny játékának.
Jajcei vízesés
(1903. olaj, vászon, Csontváry Múzeum, Pécs)
„A világon mindennek megvan a maga határa, fajtulajdonsága, kiinduló pontja."
Határa van a napnak, a hold és a csillagoknak, határa van a láthatárnak, a levegőáramlatnak, határa van a világosságnak, ízlés-érzés és az illatnak, határa van a hangnak, a szájnyílásnak, különféle nyelvalakulásnak, határa van a tengereknek, gránit, bazaltkőzeteknek, határa van az erdőterületeknek, nyíres-tölgyes fenyveseknek, határa van a szántóföldeknek, a búza, árpa, rozs felületeknek.
A határok mentén fajtulajdonságból felugrik a nyúl, róka, ürge meglapul, fajtulajdonságból bátor a kotló, kutya, hörcsög és a disznó; fajtulajdonság buzdítja a zöld levelű békát, időjóslással foglalkozó kis prófétát, fajtulajdonság jellemzi a fürge kis gyíkot, a bozótban tovasikló kígyót; fajtulajdonság szerint osztályozzuk a virágokat, kelyheikben a termő szálakat, fajtulajdonságból illatos az ibolya, a liliom, a szegfű és a rózsa, fajtulajdonsággal bír a diófa, a füge, a pálma s a bölcselő cédrusfa.
Mindezeket együttvéve, avagy elkülönítve meg van szabva a rendeltetése, megvan a virágnak illata, színe, határozva van a méheknek, jelölve az útja, színes pillangóknak, dongóknak a napi munkája. Fajtulajdonság szerint bíráljuk el az állatok hangját, a rovarok zümmögését, a madarak fütyölését, cinege, harkály, a pacsirta éneklését, fajtulajdonság szerint figyeljük a vércsét, héják, sasok keringését s a bozótban a fülemülék bús énekét.
De amikor mindezeket figyelemmel kísérjük, csodálattal telt érzéssel tekintünk széjjel az isteni természet bölcseletére, a faj és a karakterek megkülönböztetésére. Faj és karakterrel különbözik embertársától az ember, madártól a madár, a kutyától a kutya s minden állat külön-külön fajta minden növény s minden virág különböző színű tarka.”
Kolozsváry Ernőné - Bedécs Gyula: Csontváryval Jajcéban
Jajce szépségéről Csontváry képei kapcsán
A Banja Lukát Szarajevóval összekötő útról azonnal feltűnik a Verbász partján egy hatalmas elektromos centrálé, a ráépülő, mindig füstöt okádó vegyi üzemmel és vele szemben a Verbászba igyekvő Pliva vízeséssel. Mind a kettő Csontváry Kosztka Tivadar révén kapcsolódik a magyar kultúrtörténethez. A vízesés nem tartozik a legnagyobbak, a legbővizűbbek közé - igaz az egyik útikönyv a világ tizenkét legszebb vízesése között tartja számon - nekünk magyaroknak mégis a legismertebb.Mindez Csontváry Kosztka Tivadarnak köszönhető. Az 1853-ban született Csontváry élete alkonyán az 1910-es években - amikor egyre ritkábban vette kezébe az ecsetet - lakonikus rövidséggel írt arról, hogy miként jutott el Boszniába. Járt Capri szigetén, majd a dalmát tengerpart városaiban, 1902 nyarát "Selmecbányán töltöttem, a város megfestése után a budapesti keleti pályaudvar éjjeli megvilágítása kötötte le a figyelmemet, azután Bosznia-Hercegovinát kellett elővennem. Mosztárban a római hidat a smaragdszínű Neretvával, a virágos kerteket pedig tavasszal. Utána következett a jajcei Pliva vízesése a szivárványos színekkel, az éjjeli villanytelep üzeme és a villannyal világított platánok naplementéje."
Ezt a szűkszavú beszámolót olvasva nem gondolnánk, hogy Csontváryt erősen foglalkoztatták a láthatatlan erők, a fizikai, lelki-szellemi energia megnyilatkozásai, a fény és a világosság küzdelme.
Jász Attila gondolatai a vízműről
mindig csak a fényt akartam megfesteni
de Jajcéban jöttem rá ezt legszebben
az éjszakai sötétségben lehet
bármily furcsa
végre vissza tudok valamit adni abból
a csodából amit az éppen lebukó nap és
a villanyvilágítás együtt olvaszt
mesebeli világgá össze
míg a lakóház mögötti háttérdombokon
sejtelemesen járkál a fény
"..minden előzetes feltételezés ellenére rá kellett jönnöm, az élet célja nem a szenvedés, hanem gyönyörűség, a nézés, a látás, az élés és a szolgálás gyönyörűség.."
Ennek a leképezése a Jajcei villanymű éjjel című festménye, amelyen az egyik elemző szerint a kiemelt fénypontok "a tűzenergia különböző megjelenési formáit szemléltetik". Természetesen meg sem szabad kísérelnünk, hogy a mai vegyi üzem képét és Csontváry festményét összevessük. Még akkor sem, ha a Jajcéban festett másik, a Villany világított fák Jajcéban című festménye hordoz valamit a tájból és Boszniából. Ez is inkább látomás, mint valóság. Hogy Boszniában vagyunk, erre szamárháton ül egy nőalak, ki mellett turbános férfi áll, míg túloldalt tarka ruhás alakok, s a sziluettszerűen felsejlő hegy is a várost körülvevő hegyeket idézi. De itt ne keressünk több Boszniát. Annál inkább megtehetjük ezt a Jajcei vízesés című képet szemlélve. Először a topográfiai hűség tűnik szembe: azt a helyet festi elénk, ahol a Pliva folyócska a Verbász vizébe szakad.
Minden vízesés látványa lenyűgöző. Az embert csodálattal tölti el az az energia, amit a lezúduló víz magában hordoz, hogy azt szétszórva békés, nyugodt vízfelületté szelídüljön. Csontváryt egyenesen rabul ejtette a víz energiája. Ez magyarázza érdeklődését, vonzódását a ezekhez a természeti jelenségekhez. Ezért kereste fel és festette meg a hatalmas energiát felszabadító vízeséseket. Járt Svájcban, a Tátrában, majd eljött Jajcéba, a megfesteni vízesést. Próbáljuk a festményt, a valóság irodalmi megjelenítését és a fényképét egymás mellé illeszteni.
Sétáljunk el Asbóth János irányításával vízesést nézni. A Verbász felé nyíló Travniki kapun hagytuk el az óvárost, és amint az alvárosból a folyón átvezető hosszú fahídra jutottunk, már látni kezdtük jobb oldalt a zuhatagnak roppant vízporfellegeit, hallottuk távol mennydörgését. Azóta a hosszú fahidat fémszerkezetű cserélték s a városi autóbuszpályaudvarig terjedő parkon keresztül juthatunk az út a vízeséssel szembeni lévő kilátóponthoz.
Nézzük az innen készített fényképet és olvassuk hozzá Asbóth sorait. "És minő háttere van e meseszerű látványnak: Jajce gúla alakú hegye, melynek fellegvárkoronázta csúcsáig húzódik fel az okkersárga óváros apró keleti épületeinek zűrzavarával, kellő közepén, éppen a vízesés fölött az olasz campanile és valamivel fentebb balra zömök Medve-torony, jobbra a négyszögletű csonka óratorony a hatalmas várral. Csak ezen a ponton, ahol a középkor, a Kelet és egy gigantikus természet minden romantikája egyesül, látjuk, hogy Jajce a maga meseszerűségében páratlanul áll az egész világon."
Most nézzük Csontváry képét és olvassuk hozzá a művészettörténész elemzését.
"A harmadik jajcei képet objektívebb hang jellemzi….Formát tisztelő, rajzos elemek és finom színmegoldások, laza, oldott ecsetvonások és sommázott formák keverednek benne. Sziklák, fák között kanyargó folyó, a köveken bukfencezve, hasadékokon át tör elő és zuhan a mélybe a vízesés.
A víznyalábokon szivárvány íve tükröződik. - a vízeséstől jobbra sziklafal húzódik, balara sétányon, rózsaszín lilába játszó kis pavilon. Majd nézzük a várost: "Festői téma a Plíva és a Verbász összefolyásánál a hegyekre kapaszkodó városka. Házai, mint csúcsos tetejű tubusok, tarka összevisszaságban torlódnak egymásra, a hegytetőn a fellegvárral, a citadellával, a reneszánsz campanilével, a karcsú minarettel már önmagában is festői látványt nyújtanak.
A kettőt együtt szemlélve fogadjuk el a pécsi Csontváry Múzeum katalógusában írt összegzést: "A természet vad játékának, a látvány egészének önfeledt rácsodálkozásban nem kellett, hogy saját érzéseit vetítse a motívumba, a természeti organizmus itt pontosan egybeesik a művészi látomással." Csontváry festményét és a magunk előtt látott természeti képet együtt nézve lesz maradandó élmény a látvány. S közben közelebb jutunk Csontváry művészetéhez is.
Jász Attila gondolatai a Vízesésről
Jajcénál a Pliva és a Vrbas összefolyása
maga a víz
a víz maga fogott meg
itt semmi sem valóságos
valóságos Niagara
itt minden művészet
amit festettem
és amit nem az is
amit nem
biztosan
medvesziklaorr
bök a szivárványba majd
víz alá tartja
"..nagyméretű festményeimet rolnizva tárolom, össze ne ragadjanak, kiállítani amúgy is lehetetlen, a keretek százezer koronába kerülnének, nem is beszélve a megfelelő méretű helyről.."
"..egyszer egy képemért egymillió-kétszázezer koronát ígértek, ám eladni nem volt lehetőségem, hisz kiállítani, méretei miatt, Budapesten reménytelennek tűnt.."
Itt a teljes önéletrajz.. https://www.kincseslada.hu/
https://www.utikalauz.hu/index.
https://www.irodalmijelen.hu/
https://www.irodalmilap.net/?q=
https://www.irodalmijelen.hu/
https://www.irodalmijelen.hu/
Téma: Csontváry Kosztka Tivadar - a festészet József Attilája 5.rész
Nincs hozzászólás.