Ember's-Ég - Agresszió 2. - Lélek - Alkoss 2/1.

2013.06.11 14:44

 

Előzmény:

embers-eg.webnode.hu/news/az-agresszio-1-resz-szellem-hass-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/megszeliditheto-az-ember-egy-latomas-ami-tobb-mint-az-apokalipszis/

 

mottó: „Kevés olyan területe van az emberi viselkedésnek, amelynek előfordulása esetén azonnal a legintenzívebb emóciókat és érdeklődést váltja ki a jelenlévőkből, és amiről olyan sok jóindulatú, de elképesztő badarságot hordtak össze, mint az emberi agresszió.”
(Csányi Vilmos, 1999)

 

1. Bevezető: Miképp hat a szellemben az agresszió?

"Szeressétek ellenségeiteket, legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes."

 

A Magyar ny-elvű megéri az Istent.
Ezt az utolérhetelen ideát igen egyszerűen meg lehet érteni magyarul, ha az ember mer a szavak rejtett üzenetére rálátni.

Vagyis a békülékenység nem megalkuvás, sokkal inkább a leghatékonyabb "fegyver", amennyiben benne koncentráljuk az indulataink erejét. Milyen óriási erélyesség és hatás van egy villámló tekintetben, amihez simító, békés hang adódik, mint erőszakos ordításban, gyávaságban kiégett szemeknek... Érezted már erejét annak, amikor olyan hatással volt rád egy ember, vagy egy esemény, hogy semmi másnak nem volt értelme, csak megállni, leülni és csendben figyelni magunk elé, de nem látni az előttünk megtartott fókuszt, mert bármi is az, csak magunkba látni érdemes és a ránk eső csendben figyelni. A sokk, a válság, ami összetörően hat a pszichére, ha nem tud visszatérni és cselekedni énjének történetében, vagy olyan pánik roham, amiben épp elcsendesedni nem tud az elme, zajongással és tombolással próbál megmenekülni önmagától. De a békítő, megszelidítő csendességben az öntudat tiszta marad, mégis megszállotan teljesen átalakítja akaratunkat. Olyan irányt kínál fel, amit mindig is akartam, de vissza-visszatérő éhség hevében mindig elszalasztottam. Ez a békítő erő engem megtör önzésemben és ezzel megment, megvált... Megöli az énemet, de magamat átadom neki, mert azt tudatosítja bennem, hogy én csak ezáltal létezem. Abban a pillanatban újjá is születek. Micsoda mágia! Az ellenség elméjébe beékelni a megváltást...

Szellemi, mentális paradoxból indulunk ki, erre utaltam az Agresszió sorozat első részében, amelyben azt kívántam megértetni, hogy alapvető ösztönvilágunk egy olyan természetes erő, amely NEM a pusztításra hivatott, de ez a megszállott indulat képes ölelés helyett ölni és ezáltal vagy épp azt kiküszöbölve, egyensúlyt teremteni. Emberi természetünk felelőssége, hogy képesek vagyunk szabályozni és megadni az irányt, mire vetítjük indulatunkat, mennyit ér életösztönünk és milyen szándékból fakad:

életéhség vagy szerelem?

 


Én, az Író, szeretek édes anyanyelvem játékosságán elmerengeni és a szavak rejtett tartalmát ízlelgetni, sokszor arra jövök rá, hogy kifejezéseink egyszerre jóindulatúak is és ugyanakkor rámutatnak arra is, hogy mit javítottak ki. Teremtő nyelvünk mindig áradó, egy szó egész mágikus folyamatot képes feltárni a szerető figyelemnek. Egy szó elég és beavatja azokat, akik mernek belelátni a paradox értelmezések rejtelmeibe.

Az olvasásban az a szép, hogy a figyelmet a megértés mellett a megélésre koncentrálja, és az Olvasót - ha az írás erre megfelelő - , a külvilágból kiemeli és meditatív átélésben magához irányítja az embert. Az a jó, ha az írás megmozdítja a szellemet és lelkesíti a többi Alkotót.
Az agresszió témaköre így biztosan nem hagy érintetlenül senkit sem. Én, az Író, azért előrebocsátom, agresziós élményeim sem tudományos, sem sokat olvasott rálátások, inkább személyes életem belátásai és indulataim kiismerésére tett kisérleteim konklúziója. Vissza akarom igazolni magam.


Nem kétlem, hogy nálam bölcsebbek hamar belátják, az Író lehet naív, gyerekes, lehet ködös, elvont, túlspirázott stb. Mégsem bátortalanít el a gondolat: lehet ezek a sorok semmitmondóak? A megmagyarázhatatlan belső kétség arra késztet, hogy magyarázzam meg. Beadom a Közösbe.
Köszönöm a bizalmat és a bizalmatlanságot is, és kérek játékosságot és bátorságot is, mert belátásom nem nélkülözi egyik forrásomat sem: a fényt és az árnyékot is egyben látja. Mert ember vagyok.


Vannak filozófusok, akik igyekeznek megértetni velem, hogy a nyugvó középpontban az árnyék eltűnik, akárcsak a zenitben delelő nap, ha Magam vagyok a ragyogó középpont, az árnyékom nem létezik. Nekem azonban kell a mozgás, a kiáradás, a sokszinűség, a kontúr, az alak, az alakítás, gúnyoljon ki bárki és hívja képmutatásnak. Ezért nem nélkülözheti semmi sem, ami tőlem, Embertől származik, sem a fényt, sem az árnyékot és ezzel a kétélűséggel faragok, akár szavakat is, egészen a magjukig. A Mag Ura Istenembert jelent, akkor az alkotó szab-ad, fényből és árnyékból egyaránt.

 

Lehet jóindulatú badarságnak olvashatod mindezt: Magadra vess és nevess!
Csak Érős idegrendszerűeknek!:)
(Magyarul, ha lefordítod, máris ördöngős)


Így kaptam sokszínű olvasatott az agresszió magyar jelentéséből is: TÁM - ADÁS. Támad és támaszt is ad egyszerre. Nem tudtam nem ráülni a paradox hintájára és gyermeki kíváncsisággal világom eltorzult képein sírva, mégis megkeresni a támadás lényegét. Ami hozzásegített a megoldáshoz és titkos kulcsokat adott nekem,

 

az egy tudat: ÁRTATLANSÁGOM.

 



Ártatlanság. Érezd a szót!


Van benne egy szép érzés, megbékélő, kiengesztelődő megoldás. Amikor a lélek tiszta, és könnyű. Szabadság, lebegés. Nincs rajta súly, nincs teher. A nyugodt álom (nyugalom) békéjében való ringatózás: ártatlan vagyok. Egy olyan állapot, amikor az utolsó nehéz sóhaj lehullott a szívről, és az engem az égbe emelt, és ott lebegek.

Ártatlan vagyok...
nem vagyok rossz,
nem hibáztam,
nincs bűnöm,
nem rontottam el semmit sem,
magammal megbékéltem.
Nincs ok hibáztatni magam, nincs okom a hiábavalóságra.
Létezem.
Ártatlan vagyok...ártatlan vagyok...
Ártalan...
Áratlan...
Árthatatlan...
A végtelen létezés öntudatában, Önmagam feloldozásában, Magamban lebegek, árta(t)lanul.
Ki vagyok Én?
Képtelenség, ár(t)adás nélkül, érintkezés nélkül öntudatot - Én-t - megtartani.


A személyes Én szétszóródik a Mindenségben és megszünik élni, amikor ártatlan.
De amikor az áradó indulat egybeszerveződik egy magába zárt öntudatba, akkor megjelenik az Én, és a személyes történet. Viszont ez paradox visszacsatolás.
Mert a személyes Én létrejöttével a lebegő érzés besűrűsödik egy térbe, egy testbe és zuhanó érzetet kelt, a szűkülő keretekbe záródó ártatlanság magát felemészti, de épp ezáltal jön létre a megnyilvánulás, és ezáltal válik kiáradóvá a Mindenség. Az indulat beleáramlik az akaratba és teremt. A személyes Én ártatlansága megszünik és áradó (áradt-ó, ártó?) indulatot mozgat önös létezésébe. Terveit (tér-érveit) mind egyre azért szövi, hogy személyességét fenntartsa.

Személyességének megtartásában azonban az ártatlanságát is meg akarja tartani, úgy, hogy önmaga létezésének értelmét mind egyre vissza akarja igazolni az ártatlanságba, hogy az valóság, helyén való, hogy "én jó vagyok". Tehát, az ártatlanságból kitörve, magát mégis állandóan visszaigazolja vagy visszaigazítja az ártatlanság tudatába.


Ahogy zuhan, mind egyre emelkedni akar, és az indulat, ami pályáján elindította újra s újra irányt változtat, saját magával szembeszegülve. Így a végtelen lehetőségben a kiáradó pillantok, pontok, tudat-momentumok végülis spirális örvénylést generálnak és olyan eszméletlen sebességet (sebes-s-ég), hogy az örvény közepe, a kezdetek kezdete, az ártatlanság egy szívó erővé (szív ó erő) változik, így vonzó és taszító is egyszerre: az energia átalakul.
(Valahova csak kilyukadunk.:) )


Így hat a szellem: a zuhanást megemeli, így körbeér, gömböt alakít ki, FEL - EJT. Ebben a megtartásban pedig, a zuhanást a lebegésbe emeli. Fel-ejt, olvasd ki a mozdulatot a felejtésből: fel-ejt... súlytalanságban lebeg... az ürességben (űr és ég). Teher nélkül, gravitáció nélkül. Ami mégis összpontosítja az az emlék.. a történet beékelő emléke...
Felejt és emlékszik. Egyszerre.
A szellem felejt, hogy a lélek emlékezzen. A szellem felejti Magát, hogy l-élek létrejöjjön.
A szellem felejti ártatlanságát, súlytalanságát, hogy a lélekben emlékezzen arra, amit elfelejtett. Így jön létre a TÖRT-ÉN-ÉLET. A történettel az emlékek és az emlékezésben a súly, az egyensúly. A szellemi végtelenséget a tömegvonzás akarata megtöri, de az örökség áthatja az indulatot.
A paradox feszültsége adja az áramlást.

Emlékszik ártatlanságára és ezért megveti Magát, Önmaga személytelenségét, így Magába s-űrösödve ( s üresedve) fel-ejti a végtelenség hiábavalóságát. Szükségessé teszi a megnyilvánulást. Élni kell!
Ezért az ÉN, a Lényben, személyes, életet fenntartó Ösztönné válik. Ez az Ösztön azonban maga a kapcsolat is minden létező között, áradó, magnetikus vibrálás a lényekben és egymás között, az agresszív indulat is egy, minden lényt magábatudó, Óriás lény, aki meg akar nyilvánulni. Istennek hívhatom, vagy kihívhatom indulatát személyes jelenlétemmel. Isten saját képmutatására teremtett engem?
Értsük meg a Jóságának valódi természetét! Értsük meg, hogy a magába zárt, önmagában, az ártatlanság megnyugvásában feloldódó Én megszünik létezni, vagy átalakul. Ezért Egy célja van az ösztönnek: az ártatlanságot elveszíteni és meg is őrizni egyszerre, az ártatlanság megőrzése a személyes Énben, ami már ott elvesztette ártatlanságát, hogy létrejött. (A Szűz gyermeke)

 



Az életenergia ez a feszültség. Állandóan a személyes Én kereteibe befogott kiáradó erő megfeszültsége, az indulat. Minden-áron megőrzi önmagát, de folyamatosan fel akarja oldani a szűkítő kereteket. Minden-áron el akar különülni, de kapcsolatban is akar maradni, egyesülni akar, de azért, hogy elkülönültségét fenntartsa. Ha nincs kapcsolatban mással, különállása is hiábavaló, ha nem létezik a másik, a különböző, akkor értelmetlen a jelenlét. Ha a kapcsolat megszünik, akkor végleg és kizárólagosan megsemmisül a személyes Én, mert elzárkózik, önmagába süllyed és a holtpont után ártatlanságában, a végtelenségben szétfolyik, feloldódik, eltünik. Átalakul... Egyszerre szűkül és kiárad, egyszerre zsugorodik és kitágul, egyszerre válik a leghatalmasabbá és tünik el mindörökre.
Képességet szerezni a képtelenségre. Én-nyit, ennyit az Isteni értelemről, emberként...:)


És megérkeztünk...
Itt vagyunk.
Ráeszmélünk személyes Énünk, lényünk, lelkünk világára.
Emberi világunkra...tessék-lássék.


Támadások érnek. És Magamat, személyes Énem életét védem szüntelenül. A védelmem szintén támadás... vissza. És mindezt teszem azért a valóságért, hogy Magamat megőrízzem, de az Énem magja, személyes identitásom magszembe szűkült kerete, maga a végtelen mindenség.
( Black Hole-Ó:) ... Szívembe száll a holló.:) )
Szívem mélységében az engem felemésztő, átalakító végtelenséggel, ártatlanságommal ellenkező feszültség, gerjedő indulat vagyok. Jelenlétem támadás az ártatlanság ellen, de ahhoz, hogy ezt az öntudatot megőrizzem, meg kell védeni Magamat, ártatlannak kell tünni (!), ártatlanságomat kell kifejezni és minden tettemet az ártatlanság látszatába kell visszafordítanom. Mintegy gyermeki énemet elhagyva minden erőmet a gyermek létrehozásának kell szentelnem... ennyi az ember, ha Isten akar lenni.

Tehát, minden, ami önzésemben vagyok, az rossz (rós), inkább így: árt(ad)ó, de ez az egyetlen(!) lehetőség, amiért létezhetek. (K(i)-egyetlen) A kegyetlenség az, amikor a gyermekit nem tisztelem a világban.
Ha bezáródik a létezésem körforgó rendszere, megsemmisülök, ha áradó (ártó?) indulataimat nem áramoltatom vissza az ártatlanságomig.
De ha Magamat az örök ártatlanságba is emelem, akkor is megsemmisülök, de átalakulok, hogy egyszer újra megtörjem az ártatlanságot.
Ezért csakúgy létezhetek emberi öntudattal, ha az ártatlanságom állapotát folyamatosan megtörve, tört-énemet, történetemet ártalomnak (áradt-ó álomnak) élem meg, és Magamat állandóan tisztítom és javítom az ártatlanság elismeréséért, de azt nem teljesítem be soha, noha, AZ vagyok. Semmi más lehetőség nincs személyes létezésre.


Ezért minden akaratom kihívja az isteni indulatot - ez az agresszió.
Lelkesen eltaszítom magam az ártatlanság állapotából, kihívva az indulatot, hogy magamat mások vagy az isteni rendeltetésű sors tám-adása által visszaemeljem oda....
...és meg-tám-adok másokat, hogy őket megváltsam, hogy ártatlanná tegyem őket. De mitől fél a legjobban az én, tudatalatti világában? Az ártatlanságtól.
Mások azért támadnak meg engem, hogy személyes érdekük életben maradjon... paradox pánikból.
Akit ártatlanná tudok tenni magamban, arra képes vagyok hatni, átalakítani. Talán uralni is?
Akit nem tudok ártatlanná tenni, azt okolom, hibáztatom, de ezzel együtt értelmet adok neki és igazat is adok neki, erőt nyer vádjaimból ahhoz, hogy engem megtámadjon.

Ezek a P-okoli körök.


Világos???
Ha ez nem tiszta, akkor semmit sem értesz a világod harcaiból és akkor tényleg nem érted mi az Istenért ilyen, amilyen.
Paradoxi h-Arcok.:)



De Egyet se félj, Kisgazdám.:)

 


Olvasd a jelet: tám-ad.
Támad és támaszt ad, egyszerre. Támpontot ad arra, hogy mi-csoda is valójában az Igazság. Ad egy személyes nézőpontot, támaszként, ezzel együtt, elkülönülve a mindenségtől, kihívja, támadja a másik nézőpontját és folyamatosan visszaigazolást kér. Lehetőséget ad a megnyilvánulásra. A kapcsolatban, a közös nevezőben ott az Őröm, az öröm. És lehet ezt gyönyörűen is megélni! A béke állapotát meg lehet tartani, a béke állapota pedig épp az a megkönnyebült állapot, amikor a végtelenségben beékelődik a személyes töréspont, ezzel a feszültséget megenyhítve kiegyensúlyozza magát a többi törésnyi szikrafénnyel.
Adj támpontot, adj igazat és békélj meg egy-másik igazsággal is!


Ez az agresszió, lefinomítva.
Ez az életösztön jósága.
Ez az él-elem szerzés, és a félelem osztása is lehet.
Ez a túlélés és végzet körforgása.

Hiba: én jó vagyok, ő a rossz; én igaz vagyok, ő hazug.
NEM! A (mag)szembenálló (magomban állandó) ellenség támadása már a reakció az én tudattalan kihívásaimra, mintegy válaszként az (s)óhajra: jelen akarok lenni. Ezért ellenséges, személyes Énemnek szembe feszülő támadás jelenik meg, hogy Magam igazát, támadó erejét, személyességét az ártatlanságban (végtelen, öröklét)megőrízhessem. Ezért szeresd ellenségeidet. Amilyenek ellenségeid, olyan jelenlétre vagy való...


Ez a lényeges és mindenható.
Ez a Jóság és ez a szab-ad akarat egy-én-súlya.
Ártatlanságában megjelen-Ő, és kihívja szembeszegülő Őrzőit, hogy világát megváltsa, beigazolja Magát.


A h-arcok világában vagyunk.
Őrízd meg Magad, ártatlanságodat azáltal, hogy szembeszegülsz és támadsz, védesz és meghatsz másokat és másokon kereszt-ül Magadat!
A fel-tám-adás sem marad el...:)



2. Lélek - alkoss!

 

"Az ösztön olyasmi, ami túllépi a tudás határait. Kétségtelen számomra, hogy az ember olyan finomra van hangolva, hogy akkor is meglátja az igazságot, amikor a logikai következtetés és bárminemű agyi erőfeszítés már teljesen haszontalan." (Nikola Tesla)



Nézz Te Körbe, a tükörbe.
A hierarchia, a rendszer felépült, piramis rendszer, tápláléklánc.
A megváltás alakja az impulzív gömb, aminek középpontja a piramis-illúzió csúcsa, csakhogy a szintek, ami a csúcsot eltartják, szintén dinamikus gömbök, halmazok. A csúcs körül lélegeznek (dinamikus meditáció) az élek, a szimmetriák, az alakzatok, ideológiák.
A csúcsragadozó a legbárgyúbb indulat, ha pusztítja saját részleteit, amelyekből pozíciója felépült, önmagát bénítja, így a soha el nem érhető csúcspontot mindig elvéti.
Ha a csúcspont a gömb forrásával, középpontjával egyenlő, akkor a körülötte lélegző gömb-halmazok mind nagyobbak és a csúcs válik a legkisebbé, de a leglényegesebbé is egyszerre.
A szelíd madár, aki magasról belátja az egész rendszert, a gömböt, az egészet és a részleteket is külön-külön, és szépen beszárnyalja azt, könnyedén, öntudatát meg(r)óvva.

Az agresszió csúcsán tehát nem lehet pusztító elv. Az igazi hatalom pedig nem a csúcson lenni.
A csúcson, a szíved csücskében, a legkisebb menedékben, ártatlanul megőrizve az öntudatot. Az egyensúly ringatásában álmodni a valódi hatalom. Nincs hozzáfoghatóbb szépség és erő. És ez az egyetlen lehetősége annak, hogy személyes Ént az öröklétbe emeljük. Minden csúcsragadozó arról álmodik, hogy a szelíd feláldozható, de az áldozattal a mindenhatóhoz nem ér el, csak ha magát is beáldozza.


Szálljunk mélyebbre most, ha már értjük a szellemi meghatást és meghatódást, hogy érezzük a Jóság valódi természetét.
Amikor az egy-én-súly te magad vagy, de nem szabad magaddal kiengesztelődni, mert ez a megkönnyebbülés egyenlő a megsemmisüléssel, ezért a könny nem hullik le a szemedről, nem hullik el a szívedről, és épp ezért pillantásod mindenhol felragyog és tükröt ad. Ez a meghatódás, az az érzés, hogy arcodat, személyiségedet erősen odatartod a szembenállóknak, és ők odatartják a másik "orcádat" is, de az az Egy könny remeg-lebeg a szemeden, nem hullik el és fényében őrzöd a ragyogást. Történetedben élsz, csak az az egy könnycsepp maradhat ártatlan benned, semmi más, de azt az egy könnycseppet engedd szívedre ülni, óriási merészség! Már megváltó vagy. Mert érzed harcaid áldását, mert szerető figyelemben tartod azt, aki kihívja indulatodat. Ezt a hálát, (a hálót) vidd Magaddal, bármerre jársz...és nyugodj békében... ha lehet, még élve. ;)
A szellemi paradox hintában, bölcs-Őjében ringatózva az álmot tudatosítjuk: Lélek! Alkoss!


Lelki tereinkben is a térerő tám-adása hat, hogy az erőterek kiegyensúlyozódjanak és határaikon, vagyis közös nevezőikben új öntudatok jelenjenek meg.
Személyes kapcsolatainkban, családunkban, testvéreinkkel, szeretőinkkel, választott családunkban gyermekeinkkel, társadalmunk tagjaival és minden találkozásunkkal, személyes Énünk lelkületével egyező kihívásokat kapunk. Fogadd örömmel és szentesítsd az eszközt!



Az agresszió (tám-adó indulat) örökségünk eltávolíthatatlan Alkotó-eleme.

 

A fajok közötti agresszió az élettér megtartása és a túlélés ösztönéből fakad. Mindez az egyensúly burkában, de asztrális bugyrában. Az áldozat hozatal után sincs lelki megbékélés és így nincs megóvott élettér sem, hiszen az áldozatért mindig megtortlás jár, vagyis a túlélés mindig kockáztatott és végül esélytelen. Ezért a békesség és az egyeztetés sokszor hatékonyabb reakciót eredményez, mint a pusztítás, mert az áldozatok szedése, a pusztításra a válasz szintén torz, míg az egyeztetésben mindenki felvállaja és belátja azt, amit a közös nevező érdekében szívesen áldoz a békéért. Az együttműködés így megóvja a személyes határokat, és egyszerre át is alakít. Pusztítással személyes Én nem őrizhető meg, ezért a kihívott indulattal meg kell békélni!
A mágia ez. Az áldozat mindig az kell, hogy legyen, ami már elavult. Annak a r-égiségnek tapasztalatából épül a Jó. Az elavult megjavul. A régit ártatlanságába felejteni, az örökségére emlékezni.
 

A fajon belüli agresszió, ami sokszor sokkal véresebb, mint a fajok közötti agresszió, nem az egyensúly teremtésből fakad, hanem annak a torz illúziónak a harca, hogy ki csücsül fel elsőnek a csúcsra. Ezért a legpusztítóbb akarat a versengés és a rivalizálás, testvérharc, amely sorra a lélek asztrális örvényében eltorzult jellemvonásokat szül. Amikor már nagyfokú intelligencia és hatalom áll rendelkezésre a csúcsra kerülni, de azt az egyet nem tudja megvalósítani, amiért egyébként mindig is küzdött: önmagát megtartani az ártatlanságban.
Erre van egy szép magyar szó: egyszerűség.
Aki nem ismeri egyszerűségét annak a szeme zavart, fénytelen, (sakk-)matt, eszelős és riadt. Életveszélyes, kegyetlen és fanatikus pusztító.
Aki a régi és az új között harcot szít, rivalizál, hogy melyik az életrevalóbb szokás, a hagyomány vagy a haladás, az a megbékélés, megkönnyebbülés fényét, a ragyogást veszti el és máris megsemmisül az (h)adomány: a személyessége.



A szellem az örökség és szabadság állapota, nincs benne idegenség. Világunk természete mégis más. A válság és a megrendültség állapota, titáni erők tere, ahova a szellem csak megtörve képes behatolni. Természetében, az öröklétű szellem már más - tehát másolható- programok, okok rendszere, ezzel együtt az egyszeri pillantok megismételhető tudássá válnak. Miért lényeges különbség ez? Talán, mert a végtelenségben öntudatlanul képtelenség létezni - állítja az önérzet. Képtelenség és hiábavalóság. Szükséges az egyszeriség kifejezése, de azzal, hogy megvalósul egy lehetőség, valamiben máris eltér más lehetőségektől. Ez alapján az eltérő tulajdonság máris egyéni mintát ad és mint minta, másolható, megismételhető. Viszont bármennyire is precíz a másolat, lelketlen marad. Ezért meghatározható, hogy a lélek a szellemből már elszakadt, mégis a szellemiségéhez kötődve tud csak egyszeri lenni,mert másságában van egy kis íz, ami egyedi és különleges. A lélek ezért feszül maga természetétől, elváló és egyesülő egyszerre. Minden lelkületnek magában "le kell hoznia", vagyis csupán a létezésével kialakít egy egyedi színt, variációt. Ha ez nem történne meg, csak egy másolat lehetne és a másolatban a lélek nem jelenik meg, hacsak nincs benne mégis egy csepp másság. Az ember feladata épp ennek a feltárása, hogy mi alapján képes a szellem az újat mindig megteremteni és a másolatokat felülírni. Az ember kísérletezik a másolatokkal és Istent akarja magában megnyerni.
A szándék, az út, az irány minden egyes lélekben más és más. Nincs két egyforma lépés. Az egyformaság, az uniformalizálás hiba és a kényszeres egység keresés, egymás "majmolása" okozza a torz egymásnak feszülést és végül hamis ítéletet a másikról. A lelkület elferdül, ha önmaga másságával nem képes megbékélni és azzal, hogy ez a másság egyszeri, ami azt is jelenti, hogy véges. Ezért a lélek a testhez is szorosan kötődik.
A lelkület határozza meg a jellemet, és a lelkületnek hatással kell lennie a kialakuló személyiségre is. Sokan vitatják, hogy a lelkiségnek lényeges köze lenne a személyiség kialakulásához, azt állítják, hogy a személyiség csakis a nevelésből és külvilágból adódó hatások eredménye. Ez éles kontrasztban áll azzal a nézettel, hogy a lelkivilágunk, mivel a szellemhez is tartozik, ugyanúgy végtelen, vagyis a személyes életet a lélek magának választja, hogy egyszeriségét újra és újra kiélje és megváltoztassa, ha úgy tetszik: megváltsa. Vagyis egy lény több dimenziós szervezetében a Lélek a valós öntudat, míg testi tudata átmeneti és a lelki változást szolgálja. Így a személyes történet meg van rendezve, de ahogy a lelkület áthatja az életet, úgy az élet testi törvénye is visszahat a lélekre és alakítja azt. A hatást pedig a mindenható szellem kelti. Így a lelkiségben a szellemi indulat egyéni és egyszeri támpontot ad ahhoz, hogy öröklétű legyen, szükségszerűen fel kell épülnie és meg kell buknia, hogy újjászülessen. Ehhez viszont szükséges egy tér, ahol a születés és a halál körbezárja az egyszeri tám-adást. A lélek estéje, vagyis esélye: test.
TestAmen-tum... végső akarat, végrendelet: a megszerzett javak és beteljesített ideák írott önrendelkezése, és ezt miképp (h)adományozzák az utódoknak.
Aki hálás tud lenni, az nem féli a halált, szellemiségét egyszerre felejti, és emlékszik is ártatlanságára. Aki hálás önmaga egyszeriségéért, vagy egyszerűségéért, az nem tud halálos lenni.

 


A hálátlan? Öl.
 


Milyen lelkület kényszeríti ölésbe?
- emlékek hiánya?
- halál félelem? - hitetlenség, hogy van-e bennünk valami, ami a halál után továbblétezik?
- büntudat: a tám-adás szükségességének meg nem értése? Bukottság dogmája?
- egyszeriségének megtartásában akar öröklétet, tehát halhatatlanságot? -életelixír? -életéhség? -szaporodás? -utódokra örökítés? -másolási kényszer?
(biztonsági másolat: back up hatja :P )
- Hatalomvágy?


A testben tudatosult elmének a halál természete az igazi titok. Ennek a titoknak a megfejtésére születtek a vallások. Az embernek kell egy támpont, hogy önmagát a világban elhelyezze és biztonságos ideát teremtsen létezésének értelmére. De ez nemcsak "kapaszkodó", hanem egy tanítás is, ami mesésen van értésünkre adva. Metafizikai valóságunk, hogy halálunkor nem szününk meg létezni. A test elbomlik, a lélek öntudatban marad és olyan folyamatokban tudatosul, ami szellemi rendeltetéséből fakadóan szükségszerű változás. Talán valóban létezik a második halál, ahol a lélek energiája teljesen átalakul. A lélek magasabb tudatosulásában a testi bomlásban is jelen van és önmagát vissza tudja helyezni testbe. Az így áthatott szervezet átalakul, a még élő szervezetben így lehetséges a gyógyulás is, és igen magasszintű fejlettség, vagyis emlékező képesség esetén a test, halál után nem bomlik el, és feltámad.
Az emberi természet számára mindez még misztikum, rejtett, okkult tudás. Egyre többet merünk látni, de még így is sok-sok előítélet szűkíti térerőnket, de mint rögök, ezek is elkopnak, a megfelelő időben, a szellem erejében. Ezek az előítéletek lehet hátránynak tünhetnek egy tágabb látókörből, de valójában az egyszeriség méltó árnyalatai, hiszen semmi sem hiábavaló és minden változás az Öröklét hatáskörében biztosított.


A lélek mindaddig otthontalan e vilában, amíg emlékeit nem ébreszti fel és nem emeli fel öntudatát abba a magas hatókörbe, ahol a lélek egynek tudja magát testiségével és képes a szellemi örökséget ártatlanságában megtörni és ék-szereit a testben alakítani. Amikor a lélek azonosul testiségének adományával és hálával megéli egyszeriségének csodáját, olyan mértékű hálát érez minden pillanatért, minden lélegzetért, hogy képességeit óriási akaraterővel tudja az anyagi valóságba bocsátani. A lélek a kettősségre van képesítve, így a jó és rossz, fény és árnyék paradoxában tervez. Ezért írja jól Hamvas Béla a paradoxról: "ami az igaznál is igazabb próbál lenni... a lélek is, mert mélyén nem a bestia lakik, hanem a tiszta égi tűz". Tehát nemcsak önmagával ellenkező állítás, felfoghatatlan ellentmondás, hanem kifejez egy állandó törekvést: végtelenné válni, akkoris, ha ez a hiábavalóság. Jelenlétét azért tartja fenn, hogy a végtelenségre érdemességet szerezzen. Abszolút hiábavaló indulat..., ingadozásában mégis megvalósul. A megbékélés ezzel kifinomult teremtő erőt szül. Alázatos figyelemmel lehet Úrrá válni az erőn.


 


Jellemr(e)ajzok- jó elemre ajzó szer



Negatív tulajdonságok emésztő önbecsapását átalakítva, megjavítva érdemes magunkba szállni.
A személyiség gyenge pontja a gyengédség pontja? Az intelligens tám-adás a szeretet, mert megbékítő erejével a legtisztább és leghatásosabb indulat. Meg kell érteni, hogy a nyers erő, nyertes erővé válik és intenzítását magasabb hatókörbe emeli a szeretet. A szeretet magában tudja a fájdalom okozás képességét, de magában azt jogusulatlannak ítéli létre. A szeretet ereje képes a paradox rendszeren villámcsapásnyi erővel átrezegni, és ártatlanságában megsemmisíteni, így átalakítani a fájdalmat, szembeszáll vele és kikerüli.
A legmagasabb önzés, a legtisztább hiúság: szeretni. Mert csak ez hat a halálon túl. Magában átírta az emberi programot, génjeiben isteni-géniusz: szerelem = megjavítom.


Az emberi jellem így, a test idegein égő lélek színjátéka. Amennyi felfogó képessége van, annyit bír elviselni a forrásból és olyan színt és árnyékokat vet a pszichére, egyéniségét így éli meg. Mágikus önismeretben ezért fontos a kettős tükör módszer, mind a fehér és mind a fekete tükörben meglátni tulajdonságainkat. Egészen addig hasonlítani egymáshoz mind pozitív és mind negatív tulajdonságainkat, amíg azok rétegről-rétegre meg nem nyílnak előttünk, és végül önmagukba fordulva, egy közös nevezőben találkoznak. Így akármelyik tulajdonságunk lehet építő és romboló hatású, a szándék határozza meg, hogy milyen irányban kívánjuk sorsunkat jellemünkkel alakítani. A döntés végülis önös és a szab-ad akarat a léleké.

A jellem legsötétebb mélységében a gyengepont zizeg, a "mihaszna".


Így válik a kevélységből büszkeség és méltóság. Mert aki hiún lenéz másokat, az végül önmagát kicsinyeli le, ahogy konok túlsúlyával megrengeti maga alatt a szilárd talajt, és összeomlik elhagyatottságában. Az érdemtelen önfényre nem jut elég figyelem, végül hatástalan. Míg a méltón büszke az erejébe helyezi a hangsúlyt és példát mutat az ígéretes utódoknak, közben pedig meghajol és hálát ad azoknak, akik hozzásegítették szolgálatának (!) eredményességéhez.

Mi a közös nevező itt? Méltóság. Figyelemre méltóság. 

Aki ki akar tünni a tömegből, annak vállani kell a felelősségét a nagyobb súlynak és azt is, hogy mások összerejének súlya lesz. Ki kell állnia a sorból és ki kell állnia önmagáért. Nyíltan tám-adni és olyan mértékű és minőségű hatóerővel, ami a mások erejét magához vonzza és azt felhasználva, kiépíti önmaga ideáját, lelki megváltását. A hiúság megvezethető, hízelgéssel eltéríthető, cél nélkül és tiszta akarat nélkül befolyásolható, manipulálható, de ha a hiú magában belátja, hogy csak a felelőséggel éri meg többé válni, akkor méltán lehet büszke.

És így válik a fösvényből adós, vagy közösségbe kerül az őt szolgálókkal és méltón tisztelik. Eredményeit nem csak saját ügyeskedésének köszönheti, hálát kell éreznie, hogy van a közösség, amiből kiválhatott. Önzése elzárkózik és elértéktelenedik tehetsége. Aki megszerzett javait nem osztja meg másokkal, nemcsak a jelenléte üresedik ki, de tehetsége is elkallódik. Nem igaz, hogy nem talál magának teret, ahol hatni tudna és nem igaz, hogy nincs hozzá megfelelő eszköze. A fösvény elzárkózik és eladósodik az öröklét felé. A közös nevező: adó(s). Egyéniségének fenntartásához másokhoz való tartozásával tisztában van.

És így válik bujaságból is őszinte szeretőség, kifinomult érzékeit magasabb gyönyörbe emeli, amikor szeret. Féltékeny és hűtlen is mindaddig, és élvhajhász ösztöneit méginkább kiéli, amikor egyszercsak ráismer a fokozott izgalomra a megbékélésben, akkor lát tisztán, amikor szerelmes. Sokkal izgatóbb az önuralom és az önkívület élén lebegni, mint szétszóródni a kábulatban, vagy sokkal nagyobb hatalom az erőt megőrizni, mint pazarolni.

Közös nevező: él-vezet.

Az élet törvényszerűségét tisztelni és szabadon kiélni az Öröklétbe (meg)vetett bizalommal. Vagyis van vesztenivaló, de ez ártatlan áldozathozatal, ami áldást ígér.

És így válik irigységből dicséret, rajongó imádat, imára fejet hajtó tiszta szívesség. Kárörvendésből őszinte együttérzés. Amikor önmagunk fénye felragyog attól, hogy örülni tudunk a másik sikerének, amikor az eredményével magunk ideáját azonosítjuk. Ő érte meg azt a szintet, de én emeltem figyelmemmel hozzá. Ő-szinteséggel megalapozva nyereségét, a vágy, hogy helyébe kerülhet az imádó, nem más, mint önmagunk megóvása, a cél kitűzése és a tervek eléréséhez szükséges akarat élezés.

Közös nevező: Ima. (Ír igy - Ír égj)

Amikor olyan eredményes embert szemlélünk, aki példát mutat tevékenységével, az "irigylésre méltó" fukarkodó megjegyzés helyett lássuk be: élő az imádat, amivel megemelem fényét. Imám megigézi saját eredményeimet, épp hozzám méltó helyre kerülök. Megéri isteníteni másokat, amennyiben önérzetem méltó a felelősséghez.

És így válik mértéktelenségből arány, vagyis aranyos akarat. Tisztán érzékelhetővé válik az arány és az irány, amikor tiszteletben tartom az úri, jókedvemet.:P Nemesség magában tudja a méltó felelősséget, a példaadás szerénységét, és a mámoros megszállottság élvezetével képes újjászületni és változtatni. Micsoda hatalom és erő egyszerre tudatában lenni annak, hogy a következő pillanatban éppen, hogy nem szabadul el az indulat, mert én megtartom magam, azért megadhassam magam ennek az óriási szabadságnak. Kiélezett határozottság, amely mégis könnyen meghajlik a szélén.:)

Közös nevező: megszállottság.

A legmagasabb erővel való egység maga az ártatlanság (ki-chi). A feszültség elringat, a mérték a miértek feltételeitől változik, de a szándék így is a feltétel nélkül való szeretet. Aranyos bölcsesség van a megróvásban.

És így válik a harag, ébredő, gerjedő indulattá, egyszerű ihlettetséggé. A válságos inger által kiváltott bosszúvágy nem más, mint önigazolás keresés és a szembeszegülő megleckéztetésében kifejezett kárörvendés is az irigységből feloldott ima. Heves, romboló természetében ugyanaz a megszállottság tombol, mint az arányosság elnyerésére tett küzdelemben. A harag bár kirobbanó természetű és bentről ízzó, égető tettvágy, mégis beszűkíti a tudatot és közvetve, megróvó szándékában a mértéktelenség dühe mégiscsak egyensúlyozó eredményre törekszik.

Közös nevező: akarat a megváltásban.

Ezért a harag túlzása kikovácsolja a vasakaratot, amikor az elérhető cél határozott , és nyíltan szembesítjük a szereplőket tetteik következményével. Így csak az életképtelen hullik el és alakul át anyagtalanul. Az erős idegrendszer ép marad, a harag forrósága a feddhetetlen lekiismerettel hatástalan. A tiszta lekiismeret öngyújtó hatásfoka egyesül az Égiekkel, így a harag és bosszú világháborgó tüze is eltörpül egy csepp tisztaság szikrájában.

A jóra való restség, az eredménytelenség kishitűsége és lustaság, összetört ön- és ősbizalom, önpusztító hajlamból így válik a jellem sorsíró szabad akarattá, a végzet urává. Elbizonytalanodva, emlékek nélkül, csupán az elmúlhatóság tévútjába szédült kisérlet az élet, ha a lélek  a Jó mágiáját nem oltja bele a testi törvényekbe. Ha pszichéjét megosztja a rossz és a jó közötti ellentétben és szakadékot mélyít a régi és az új közé, a lélek kábulatba hull(a), és kicsinyeli a Jóság erejét, csak mert nem érti a szelíd erő fokozott áramát és féli azt a magasfeszültséget. Újat úgy hozna létre, hogy a régit nem ereszti, biztonsági másolatokban illesztgeti össze a szilánkokat, de életet bele lehelni képtelen, majd az elavult, haszontalan ócskaságot újra s újra szétzúzza, hogy újra illesszen belőle össze kisérleti alanyokat. Végül kiábrándultságában, a jóság valódi természetét elhazudja, előítéleteiben elvéti az arányt és végül a szükséges áldozathozatalt másokra kényszeríti, gyilkossá válik, önpusztító énjét másokon bosszulja meg. Gőggé válik a szabad akarat. Apokaliptikus poklot teremt az Otthonból. És minden tettében íródik a következő történet.

Közös nevező: Mágia.

Csak az egyéniség és az, hogy milyen szivességgel, hírrel szolgál az emberiségnek, csak ez teszi szándékát egyszerűvé. Az egyszerű ember csak jó lehet. Aki rest a jóra, egyszeriségét féli, az valójában képtelen a felelősségre és nem mást unt meg, mint az életének a lehetőségét, ezzel elveszti a hatalmat.



Az testamentum 7 főbűne alapján kívántam rámutatni, hogy bizony az erős jellem a Jóságban van. Minden más kilengés értelmetlen és hiábavaló. Csak a Jó a Mágus, más szándék kontárkodás, de nem nélkülözi a jogosultságot a lehetőségre, hogy megjavuljon. Amíg a megjavulás lehetősége egy szikrányit is jelen van a lényben, addig az életrevaló, akármilyen fény-árnyék játszmát él.
A közös nevező a Lényeg, a közös nevező a szikrányi Jó, ami a megváltás magja - mágiája. A testamentum megújult.


A kártevők mohó életéhségükben elszívják az életrevalóság feltételeit, a jó és a szép élet lehetőségeit megszállják, hogy magukévá tegyék és képükre formálják. Jellemtelnségük eltorzult öntudatában nehéz a tükröt belátni. Az erős jellemnek azonban nem okozhat fájdalmat a megnyílvánult gonoszság, szembeszegülése nemcsak ellentmondás, pszichéjének idegrendszere nemcsak a paradox felismerések lehetetlenségébe börtönzi magát életfogytig. Tisztán és ártatlanul tudatában van, hogy szabályzó rendszerében az állandóan, gépies pontossággal, a démoni intelligencia, a minták biztonsági másolatát előkészítő programként, minden részletre kihatóan tudatában van a lehetőségeknek. Ez a törvénykezés, a végrehajtás, a totális rendelkezés, hogy minden figyelemben van tartva. Ez a megszállottság mindent magában akar tudni és átalakítani. A felelősség alól a kibúvó, az ártatlanságban feloldó kiskapu viszont ismeretlen, találomra nyílik, a végtelen lehetőségek bármelyikében és bármelyik pillanatban, de egyszerre csak egy helyen és csak egy pillanatig. A megszabadulást az ismeretlen részlet adja. Ez őrületnek tünik, és csak a tündérmesébe révült bolondok képesek megugrani. De nem az a bolond, akiben a Mad árad.:)

Az ismeretlentől való írtózás válik hisztérikussá és önpusztítóvá. Az emlékek hiányában ismeretlenül megélt életben a halál is csak egy hisztérikus képzelgés. Világunkban a halállal való visszaélés a kábulat rémálma. Ébredni pedig a gyerekek ébrednek, amikor elalszanak.

Ösztönünk emberi szempontból az agresszió harca. Csak azért fáj, mert írtózik a lénye az ismeretlentől. Képes kiírtani mindazt, amiben a jóság mintáját nem leli. A jóság ismeretlen képlete provokálja, támadja önérzetét, mert magában nem ismeri el a felelősséget. Képtelen áldozatot hozni és magát megszelidíteni a jóságért cserébe, mert nem látja magas körből, hogy önzése megfojtja.

A jellemet az a gyengepont készteti változásra, amit végül ártatlanná oldozunk fel magunkban. A gyengepont ha el van ítélve, önsorsrontó méregfokká alakul. A gyengepont gyengédséget igényel. Ehelyett a megveszett minta szerint: kínozzák.
Világunk kifordult önmagából. És amikor sokadik fordulat után kimerülve, idegei idegenséggé fajultak,  összeomolva szembesült a hányadékkal, és megzavarodott.


"A következetes békétlenek tiszteletreméltó különcök. De a megalkuvó izgágák az emberiség bajt okozó méregkeverői." (Wass Albert)

Akik mégis hálásak azért, hogy ez a világ létezik, az ártatlanságot beoltják.
A hisztériában megzavarodottak számára az ártatlanok mindent elemésztő elszívóerőnek látszanak.  És ők is, pánikfélelmükben, illúzióba épített bálványoknak visznek áldozatot az ártatlanokból. Egy fekete mise alapja: az áldozat és az áldozat legyen ártatlan; csak attól "fekete", hogy az áldozathozatalt önmaga nem vállalja, hanem a súlyát, érzéketlenségének küszöbén túlra, egy szenvedőre hárítja, míg őmaga, abból a fájdalomból gyarapodik. Létre jogosult?


Honnan tudjam akkor, hogy a kártevő, ami életemet veszélyezteti, az azért van, hogy áldozatként felkínáljon önmaga védelmére, vagy hogy ártatlansággal beoltson, vagy azért van, hogy én őt megjavítsam?
A legigazibb fokmérő a fájdalom és az öröm kontrasztja. Ami fájdalmat ébreszt és nem örömöt, az nem ismeri el az ártatlanságomat. Így a kártevő, ami az életemre tör, csak akkor képes engem felemészteni, ha szikrányi önérzetem sincs a jóságban. Egy könnycsepp elég az örömhöz. Egy csepp jóság elég a fájdalom megszüntetésében. Egy szikrányi életöröm elég, hogy a kártevők hatástalanok legyenek és megszégyenüljenek szándékuk értelmetlenségében. Hogy belássuk: a fájdalom szintjén csak kábulat van és sem éberség, sem tiszta álom nincs. Ez a szint elzárja magát az ő-szinteségből. Létjogosulsága ennyi: meg akarom váltani... Magamat, benne. Hogy ki a kártevő és a ki amegváltó, innnetől Egyre megy. Ellenségem nem különb tőlem.

Az emberi jellem a kártevéssel tehát azonosult és mintát vett a pusztítás kárhozatából. Ilyen öntudattal hozta világra az ideát: kár - kiáradás. Az emberiség lelkülete ez. A háborodottság világában a gyengepont kényszeres kiírtására hajszolt indulat. A gyengepont pedig a magban lett elültetve és nem más, mint a mese az ismeretlenről.

Aki fel akar ébredni, annak ösztönét Égbe kell emelnie, de nem félőn, hanem szeretőn.
Féltőn csak a szülő tud szeretni, de mivel két-tő szülő van, a két fél-tő ad egy ringatható bölcs-őt.
Az új éont ismerő ösztön, a két, ismeretlentől féltő, mégis szerető karral (kárral???) emelhető az Égbe. A gyengepont a bölcsőben álmodik. A két kar világunkban... kártevőnek vízionált.


 


Az ellenségkép - Hogyan tám-adjunk? És milyen eszközzel?



Mivel személyességünk életrevalóságának ösztöne a túlélésbe merevül és elfajul, valódi isteni természetünkkel ellenes szándék nyilvánul meg: a testtel való visszaélés. A test, mint az egyszeriség kifejezésének lehetősége és örömforrás, fájdalomforrássá válik és az áldott állapot beteges teherré. Ebben az asztrális boszorkánykodásban a test minden más szférától elkülönült, (k)egyetlen képessége a halál. A test semmit sem tud biztosra, csak azt, hogy "vagyok" és hogy "meghalok". A test így ellensége az öröklétnek és féli azt, jelentőségét a "tanítások" aránytalanul vagy ledegradálják, vagy túl idealizálják. Elszeparált világában - már bolygónk magányában is - nincs kapcsolata más létformával. Megfigyelő képességét tekintve az ember magát fejlettnek megnevezte. A lelkiismeretesebbek ezt megkérdőjelezik. Van, akit a természet csodája érint meg, amikor egy-egy állat "emberi" tulajdonsággal nyilvánul meg, és rácsodálkozik arra, hogy talán inkább az ember természeti, mintsem a természet emberi... Van, aki csodát tapasztal, vagy sokkoló természetfeletti élményeket, de ez is csak emberi nézőpont, hogy a szűklátókörét felülmúlta egy hatás. Végül - bár bizonyítéka nincs rá, mert vagy képtelen rájönni, hol keresse, vagy mert "valakik" ügyeskedve titkolják -, az ember mégis kételkedik, igazolni magának nem tudja, mégis belső bizonyossága van arról, hogy a világképe, amit ráerőltetnek, sokkal sokkal intelligensebb.
"Valakik" tudják az igazságot. És elrejtik.
A baj nem az, hogy rejtélyes és misztikus a világ. A láthatatlan erők természetesen azok és az ember képes intuitívan is látni.
A baj az, hogy a kár okozás szándékával lett ellopva és elzárva az emlékezet.
Mert így, lakat alatt, az örökség csak kamatra értékesíthető adósság. És a feszültség, hogy újra és újra ki kell termelni az erőt, igencsak ínyencfalat. Ahogy az adrenalin megédesíti a húst. Kitenyésztik a mágiát..."valakik".
Az ember magányosságba van ítélve és zárt rendszerében pörög az űrben. A rendszert érő hatások ismeretlenek, óriásiak és idegenek. "Földön-kívüliek" és "természet-felettiek"... angyalok, démonok, tündérek, csodalények, mesehősök...
"Valakik" beadták a mesét, elzárva a materiális VALÓDI tudástól. Miért? Hogy megóvják gyermeki felfogóképességű idegeinket? Vagy, hogy kihasználják szabadulni vágyó erőfeszítéseinket?
Kik ezek az "valakik"?

Ellenségeim. Tám-adnak egy ideológiával és átalakítanak annak beigazolására.
A baj csak az, NEM KÉREM!
Az igazamat akarom.


Fogságra ítélt öntudat, izolált pszichémbe a káoszt gyarapítva csak, adósságba kényszerített fizikum azt jelzi, az ellenség hatalmas. Megszokásokba degradálja a rítust és a társadalom gúnya ez az elidegenedett zsizsegő tömeg. Azt jelzi tám-adása erősebb és evilágban visszaigazoltan létrevalóbb, mint amit eltűrni képes az ember... A fájdalom fokmérője a kábulatnak. Ha ezt a kábulatot fel akarja oldani, mágiát, a j-avulás mágiáját magában fel kell ébresztnem!
Magyar (h)adomány, áldomás: áldom más.


 


Az alkotás felelőssége



"Hiába keressük a felelősséget a legmagasabb döntési szinteken. A magas szintű döntések mögött már nincsen felelősség. Az egész emberi közösség az összetartozás gyenge kötőereje miatt képtelen legnagyobb problémáinkra megoldást találni, és a szükséges döntéseket meghozni. Melegszik a légkör, elszegényedik és elpusztul a bioszféra, a népesedés növekedési görbéje exponenciális, az atomfegyverek, ha lassan is, de elterjednek, és nyomait sem lehet látni olyan szerveződésnek, amely hatékonyan lenne képes fellépni ezekben a kérdésekben. Szakértők szerint az emberiség gyorsuló sebességgel rohan a katasztrófák felé, csak csodákban, „antropológiai fordulatban” bízhatunk...
A felelősség kultúrájára. Annak egyértelmű belátására, hogy a közös javakból csak a felismert felelősség alapján részesedhetünk. Ha az új nemzedékek szocializációja olyan ideák hatása alatt történne, amelyek a személyes felelősséget hangsúlyoznák, talán még megelőzhetnénk a legrosszabbat. ... A közös javaknak ma már pénzben kifejezhető értéke van, mégsem jelenik meg ez a költség a piaci mechanizmusokban. Miért nem? Már az iskolában és minél korábban, mindenkinek meg kellene tanulni, hogy az ember élete során számtalan értékes dolgot kap a nagy közösségtől. A gyerekeknek és persze a felnőtteknek is ki kéne tudni számolni, hogy egy-egy tevékenység mibe kerül: friss levegőben, vízben, szennyező anyagok, mérgek, zaj kibocsátásában. A felelősség ott kezdődik, hogy pontosan tudjuk, hogy évente, havonta, naponta mivel terheljük a közös javakat. Ez a tudás hozná meg a felelősséget. ...Építsük fel a felelősség kultúráját!" (Csányi)


És...
... ha már itt tartunk, hogy tudatosítani kell a vétkeket, felelősségre tanítsunk úgy, hogy ne csak számláljuk az elmulasztottakat, hanem az alkotás mostmár ne csak a kábulatunk ördögi köreit, h-arcait fesse meg. Vesse meg a szörny alakokat és vesse meg a gicces cicomázolmányokat is! Emlékezzünk és tisztítsuk meg a mű-vészet képeit egészen addig, amíg megélhető valós örömforrássá nem teszük ezeket... A technika csodálatos hasznosságát ne a birtoklásba és félelmkeltésbe öljük, hanem az életünk megkönnyítésére. A technikában az emberiség elérte az együttműködés és a zsenialtiás különcségének tiszteletét. De felhasználni nem akarja a közösség javára. Csakis a megszokások rabjainak adja át a már elavult "istenségeket", miközben már kizsarolta az újat, a kalitkából, ahová a megszállottat dugta.:) A kiéheztetett eladja a lelkét. Az ösztön, amit agressziónak gúnyolnak, az éhségből és a nemivágyból gerjed. Gyilkossá teszik és őrültté. Mert az őrült mindig szolgál meglepetéssel, amit a kiszámíthatatlansággal felvett ősi kapcsolatában nyer el, de ezt az óriási isteni erejét pusztítóvá zsugorítják. Így működik a zseniálitás gépezete.

Az Alkotónak felelőssége tehát, hogy Magát megváltsa és azt odaadóan. Az igazi Alkotó nem magamutogató. A felelősség nem enged fényűzést.
Ha adós marad a felelőséggel: küldetésében hiteles ugyan, de csak arra képes végtelen örökségből meríteni, hogy végkielégítse, ezt az elkurvult világot.
A magyar nem adós és nem tartozik felel-ős-s-éggel.
A  NEM is Ég. Tehát testtudata is Égi, egészségesen a végig!

Az alkotás öröme: mágia-rítus, a társadalomban.

 



A szokások hatalma, a hatalmasok szokása, avagy a gyenge pont



A természetben, jól ismert stratégiák alakultak ki az evolúció során, amely szokások módosult ösztönné alakulva, fajonként eltérő és öröklődéssel is fennmaradt tulajdonságokat hoztak létre. Az önvédelem és az egyedet megvédő közösség megtartása különös rítusokat adományozott az utódoknak, és mintegy hagyományként tovább öröklődtek, ezzel specifikus fajokat hozva létre.
Azonban a szokások negatív visszacsatolásként épp a fajfenntartás ellen is lehetnek.

A védelmi rítusok szokásokká válnak, majd elzárják a közösséget más hagyományoktól. Kapcsolatok, információ áramlás hiányában beszűkűl a látótér. A szokásoknak az az ösztönös negatív hatásuk, hogy merev irányokat jelölnek ki, ami eleinte védelmi célból megfelelőek, de ezeken változtani nem lehet, mert az súlyos, rossz érzetet kelt, mintegy olyan kihágást, ami a védelmi rendszert bomlasztja. Ez az írtózás az ismeretlentől.

A megszokásokra épülő rendszerben a szelekció dolgozik. A szelektálás rangsorképző mechanizmusában a hierarchia megvalósul. A szelektálás végzetes, életvesztéssel vagy minőségbeli romlással is fenyegető mechanika, ezért a szokásokban alkalmazkodni kell, így a rendszert fenntartani. A megszerzett életteret, a javakat és az életminőséget védi. Minden szinten más és más "státusz-szimbólum" jelenik meg, amivel az egy szinten beilleszkedő csoportok azonosulnak, ezzel el szegregálódva a hierarchiában a fentebb és lentebb tagolódó szintektől. Így a szokások is élesen elkülönülnek, a tápláléklánc vagy akár a társadalmi osztályok különbségei is így alakultak ki. A rangsor veszélyes illúzió, egy szokatlan helyzet, válság, egy egész szintet képes önpusztításra szuggerálni, amely kihullik a rendszerből és ugyan megrengeti az egész stabilitását, de egy belső szándék a létezést mégis megőrzi. Ez az őrző figyelem egészen ördögien válik hatalommá világunkban. A megszokás fenntartására megfeszített öntudat, azért, hogy egyben önfenntartása életfeltételeit megtartsa, folyamatosan riogatva van önámító pánik félelmével, így még engedelmesebben alkalmazkodik, csak nehogy szembesülnie kelljen az elvesztett erejével, ami azonban saját öröksége és az az erő, ami az életet újjászüli benne. Ezért a halált mégiscsak a megszokásokba rabul ejtett elme hívja létre. Az ilyen elme a szűk életterének kiismerésében gyűjtött ismereteket mindentudásnak betudja és megelégszik ennyivel. Egyszerűsége lehet a megbékélés kulcsa, amennyiben ott és akkor, azon a helyen épp megfelelőnek éli meg az egészet.
(Spontaneitás örömében: S pont te naivitásban. :D )


"A pénz szörnyű, az ördög találmánya. Birtoklása egy idegen, ismeretlen hatalom jelenlétével jár. Ha pénzem van, arra kényszerülök, hogy azon gondolkozzam, mire is költöm majd, hogy elég lesz-e. A pénzt meg kell szerezzem, vigyáznom kell rá, oltalmaznom az idegenektől. Ha pénzem van, akkor elkülönülök a többiektől, mert nekem van, és nekik nincsen. Vagy éppen fordítva. Ellentéteket szül, irigységet. Kártékony." (Csányi)

A megszokás épp beszűkíti a teret és a kereteken kívüli változást nem engedi belátni. Vagyis rugalmatlanná teszi a résztvevőket a változásban. Ilyenkor minden szokatlan esemény végzetes lehet, még ha a kiváltó ok nem is lett volna ártalmas, az ijedtség, hogy valami a védelmi rendszert felülírhatja, a pánik tovább generálja az agressziót, védelmi mechanizmusát képtelen megtartani és indulatát önmaga ellen fordítja.

Ez abból adódik, hogy az agresszió valójában nem pusztító, hanem szabályzó ösztön, csak attól tud újra és újra kiáradni, ha szabályozza magát, mintegy megszelidíti indulatát, és ritmusos előrelépéssel és visszahúzódással egyensúlyt teremt; önvédelmi mechanizmusok és élet- és közösség fenntartó stratégiák rendszere, az indulat gátlástalan áradásában megbékélő szabadság, de ez csak akkor, ha az öntudat egészséges. Egy egézséges öntudatnak nincsenek mereven rögzült szokásai, hagyományait a változásra és a körforgásra alapozza, ezért önvédelme a tám-adás.
Viszont ez olyan szelíd erő, ahol az Igazság feddhetetlen és kifogásolhatatlan, abszolút megható erő. Csak az ilyen kozmikus tudásba emelt hagyomány-adomány az örökség, minden más ideológia manipulatív, és hisztériát eredményez a szükséges változás válságos időszakaiban.

Akik hatalommal manipulálnak nem ismerik az örökséget, írtóznak az ismeretlentől, a hatalmi pozíciójukkal kívánnak fennmaradni, de a tömeg tudattalan erőit hipnotizálják, és időről-időre válsághelyzetekkel mozdítják elő a változást, ami ugyan fejlődést eredményez, de az arculat torz és saját megszokásaik keretén belül elzártan egy esélyük van: megbénulni és felemésztődni. A csúcsragadozók olyan éhezők, akik jól laktak, de nem elégedtek meg, mert a megbékélést nem ismerik...
... az ismeretlentől írtóznak.


Nem lerohanják áldozatukat. Az ő kielégítetlenségük nem egyszerű életéhségen nyugszik, épp az egyszerűséget nem értik meg. Viszont intellektusuk elég megfontolt, erejével a hierchiát uralják, és ehhez a hatalomhoz épp a megszokások védelmi illúzióját keltve jutnak. Ál-biztonságot és hamis fejlődést nyújtanak azoknak, akiknek nincs vagy elvesztették egyszerű és egyetemes hagyományaikat. Ezzel elpuhítják a figyelmet és elhájasítják az izomerőt, eltompítják a szellemet.

De ahol öröklődő természetbe van írva az egyszerű teremtő erő, ott nem hatásos a kényszerpihenő. Egy mindenkor megszállott életerővel rendelkező közösségben az alkotás nem szünik meg, sőt a változást önmaga generálja, mert nem féli Istenét..., ismeri annak Jóságát, és magában a személyes Ént az ártatlanságtól soha sem képes elválasztani, vagy annak illúzióját kelteni.

Mit lehet tenni egy ilyen közösséggel, akik természetükből adódóan láz-adnak minden kényszeresség és tompító megszokás ellen, ahol az igazság egyszerű és nem torzul egyformaságba és nem ad emésztő elzártságot, mert az egész világ az övék, mert megvilágosodottak?
Mit lehet tenni azokkal, akik nem veszik be a "mézes"-maszlagot?


A terv: fokozatosan megvonni őket a hagyományaiktól.
Ez is illúzió. Annak az önbecsapásnak a bigott illúziója, hogy egy, vagy több emberöltő elég egy ilyen isteni emlékezettel bíró közösség leharcolására.
Ha nem megy az új, mérgező szokások lassú elhintése a tömegben, akkor elhazudják emlékeiket és ezzel arra a lelkiválságra építenek, hogy az ösztönös lelkierő meghasonul a meghamisított tényeken és majd belegebed egyszerre az éhezésbe és az erő megfeszítésébe... Nem, kérem szépen. Az egyszerűségnek egyszerűen nincs gustusa  "mézes"-maszlaghoz, mégha éhezne, akkor sem, és akkor sem, ha épp ezzel manipulálnak. Megvonás és szűkítő keretek közé vonni az áradó, lázadó, szabad természetességet. Ezután épp azzal rágalmazni meg, hogy nem képes Magát megfékezni, a kialakított rendszert mindig megbontja, szelídsége hazugság, és szorítani még egy kicsit rajta, tanulságképp, hogy tudja hol a helye és mennyit ér...., csakhogy!
Még ez sem sikerül. Akkor a lappangó vegyülés után hirtelen, szokatlan válság előidézése: háború. Ezt már könnyen ki lehet provokálni. Hamis ellenségképet vizionálni jobbról is és balról is, és az éhezőket a délibábnak neki ugrasztani, hogy a két oldal szembetalálkozzon és magát, kilátástalan éhségében feleméssze.

A pusztítás hatalmas, a nyereség sivár, a kielégülés halálos, és újjászületés nincs. Legfeljebb új ideológia.
De az egyszerű madár már nincs ott. Megint kiszállt az utána kapó, szorító marokból.


Az ősi szándék az egyensúly, a lelki vívódások világában is békítő erővel hatnak. A Forrás él-viselése az igazi jellem magatartása! Ez az ösztönző erő épp megfelelő helyre tereli a tisztelet tudót, vagyis mindig jelen van és alkot, mégis feltünés nélkül, elvegyül támadói között és azok a legnagyobb becsben befogadják őt, mert érdekükben áll. Nem idomítható, de kibékítő erejével mani-impulzálja

( manipulálás helyett :D ),

ha úgy tetszik megeteti a hatalomra éhezőket... finom szerrel.:)
A saját fegyverükkel, a saját paradox igazságukkal megvezetve, a csendben lázadó szelíd erő egyszerűségével átalakítja támadásukat.
Mert túlságosan is hozzászoktak a hatalomhoz. Mert amíg a szokások tömeges tudattalan erőivel játszottak, addig szokásokat vettek fel, és nem is sejtik, hogy szokásaik által lettek kiszolgáltatva annak a támadásnak, ami az ígéretben van. Az Ige érett.
A tudattalan erőt, amit uralni akar, az a Mag. Most megtanul Magán uralkodni. Itt a csúcs meginog és összezuhan.
Mindennél hatalmasabb (s)óhaj jelenik meg benne: egyszerűség és megbékélés.
Amikor az egyszerű szépség és természetesség lefegyverez. Mert magát megváltotta.
Ragyogásában - Isten tudja csak -  sírásból vagy inkább nevetésből ült szemére a meghatódás könnye?

 

Továbbiakban szót érdemel az Oktatás felelőssége, hogy milyen ellenség képpel neveljük gyermekeinket életre és a harc igazi útja, amelyet az ősök hadományoztak ránk. A magyarság gyengepontjáról is beszélni kell. A következő részben...