There's a tree of many one, mondja wordsworth: fa áll itt, a sok közül egy. Olyan, mint a többi, de megismételhetetlenül és individualitásának dicsőségében egyetlen. Ami a régieknek a legfontosabb volt, az abszolút szellem, amely mindig és mindenütt volt és lesz és azonos, ami ma a legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt, és nem is lesz több, csak ez az egyetlen van, csak most itt, sehol másutt és ebben a pillanatban és mindentől különbözik. Csontváry meg akarta festeni ezt a meg nem ismételhető és minden mástól különböző individualitást teljes dicsőségében, és nem önarcképet festett, hanem magányos cédrust a Libanon csúcsán. Mint, ahogy Van Gogh sem önarcképet festett, hanem szalmaszéket. Az arckép csak konfesszió lett volna, csak regény. Ez itt vízió. Látomás, amely a személyiség egyetlenségének apoteózisa az emberfölöttiben.

Az abszolút szellem mindig készen volt és készen van és teljes, és az ember készen kapja, és ez benne a nagy. A személyiséget az embernek magának kell megcsinálnia, mert az sehol azelőtt nem volt, és azt nem kapja sehonnan, és ez benne a nagy. De ez így nem is jó. Mert, amit készen kapok és ami végleges, az nagysággal nem mérhető. A nagyság annak a mértéke, amit nekem kell megcsinálnom. az abszolút szellem van. A személyiség nagy.

A létezés mértéke az archaikus korban az abszolút szellem volt, ma a személyiség. A személy az abszolút szellemhez képest excentrikus és egzotikus, efemer és momentán, álom és káprázat. Mégis a személyiség nagy, és nem azért, mert az abszolút szellemre utal, hanem mert az eredetre. Nem rendszer, hanem kép. Nem architektúra, hanem hang. Nem a teremtésre hivatkozik, hanem a teremtőre. Az európai nem az abszolút szellem, hanem a nagy személyiség jegyében áll.

A kettő közül melyik a több, azért állapítható meg nehezen, mert ha ismerünk is olyan abszolút szellemet, amely a személyiség jegyében, és olyan személyt, aki az abszolút szellem jegyében áll, és ha értjük is, nem tudjuk követni. Úgy látszik, mindig kevésbé. Egyre személyesebbek és egyre egyetlenebbek leszünk, és találkozásaink egyre inkább az egyetlen és személyes körben történnek meg, ott, ahol mindenki különbözik, nem pedig ott, ahol mindenki azonos. Az ember nem azáltal válik emberré, hogy van egyetlen azonosság, hanem, hogy nincs belőle kettő.

Az abszolút szellem személyfölötti. Amit mond, kinyilatkoztatás. Amiről felismerem, hogy mozdulatlan és megmozdíthatatlan. Nem csinál semmit„ hanem van. Itt vannak a hierarchia felső fokán álló kerubok és szeráfok, mint az egyiptomi szobrok, mint a Buddhák, mint a bizánci mozaikok, mint az ikonok. Ez a mozdulatlanság ritkán valósítható meg. Tudjuk, hogy tudatunk nyugalma csak évtizedek gyakorlatával és hallatlan erőfeszítéssel érhető el. A kínai tao és a hindu jóga tanít meg arra, hogy ezt a biológiai mechanizmust miképpen lehet meglassítani, és néha, legfeljebb napokra, megállítani. De aki nem tanulta, már csak tehetetlenségénél fogva is, folytonosan, még alvás közben is mozog, mert álmodik. Nem tud megállni. Ahol az ember megáll, már nem élet, hanem lét. A mozdulatlanságot itt nem tudjuk realizálni. Valamilyen, inkább negatív sejtelmünk van arról, ami történettelen és időtlen, ami túl van korszakon és örök jelen, ami bizonyosság és abszolútum és tudás. Mi magunk fejünk búbjáig az időben vagyunk, a viszonylagosságban és a pillanatban, cselekszünk és mozgunk, nem tudunk, csupán csak ismerünk, nem érünk el, csak kutatunk. Az abszolút szellem formálja azt a létet, amelynek mi csupán függvényei vagyunk. Formálja, anélkül, hogy megmozdulna, mi pedig azok vagyunk, akiket formálnak, és változunk.

Az abszolút szellem nem aktív. Az abszolút szellem lát. És ezt a látást sugározza. A héber hagyomány azt a világot, amely mindent lát és ezt a látást sugározza olam ha-aziluth-nak nevezi. Ez az emanációk világa. A szellem, minél közelebb van ahhoz, hogy mozdulatlan legyen és lásson és a mindenlátást sugározza, annál közelebb van az abszolútumhoz. Ami örök és tudás és bizonyosság.

Íme a cédrus. Itt áll mozdulatlanul, mint a kerub az olam ha-aziluth-ban, és mindent lát és sugárzik. Olyan, mint a tao, és a jóga végső célja, már nem hullámzik, hanem kisimul, és nincs rajta egyetlen rezdület, sem fodor. Már nem álmodik. Ez nem az élet, hanem a lét. Mint az egyiptomi szobrok és a bizánci mozaik. Itt áll, mint az arkangyal, aki nem csinál semmit, hanem van. nietzsche írja, a legtöbb, ha azt mondom: akarom. Ami még ennél is több, ha azt mondom: vagyok. Jahve így szól: eheje aser eheje — voltam, aki voltam, leszek, aki leszek, vagyok, aki vagyok.

A személyiség is abszolutizálja magát, de azzal, hogy önmagát mindenről és mindenkitől leválasztja. Absolutized by isolation, mint huxley írja. A személy cselekszik és mozog és dolgozik és realizál. Mindegy, hogy miképpen. Végeredményben csak egyet csinál, saját szakrális egyéniségét valósítja meg. A tökéletes személy az, aki senkihez sem hasonlít semmiben. Az abszolút szellem analógiákban gondolkozik, mert számára minden összefügg, és nincsen semmi, ami ne felelne meg valami másnak. A személyiség különbözésekben gondolkozik és mindig azt választja, amit csak ő választhat, senki más.

Ami az abszolút szellemnek az analógia, az a személynek a dharma. A dharma az ember személyes sorsában a megszentelt megismételhetetlenség törvénye. A hinduk azt mondják, hogy a nyomorék koldus, ha élettörvényét teljesíti, több, mint bármely bölcs, hatalmas és gazdag király, aki azt nem teljesíti. A személy, megdicsőült individualitásában a sok közül egy. Kiszámíthatatlan útjaiban és az örök időben és a pillanatban, saját helyén, itt, a térben és a világban, most, a népben és a vallásban és a nyelvben, és a hűségben a földhöz és végzetéhez.

Íme a cédrus. Fa áll itt, a sok közül egy. Nincs belőle kettő. Elszigetelt egyetlenségében abszolutizálta magát. Senkihez és semmihez nem hasonlít. Saját ideje van, saját helye, itt áll, beágyazva a világba, népébe és vallásába, hűségben földjéhez és végzetéhez, szakrális egyszeriségében. Nem tudja, hogy mi az abszolút szellem és mi a kinyilatkoztatás, mi a nyugalom és mi az elcsendesedett tó víztükre, amin nincs egyetlen habfodor. Amit lát, nem az egész egyszerre, csupán egyetlen perspektíva, s az sem tiszta. Egyetlen pillanatig sem áll meg, folyton dolgozik önmaga megvalósításán, semmiben sem bizonyos, folyton inog és tévelyeg és káprázik és téved és csalódik, de úgy, ahogy senki más, csak ő.

Van Gogh szalmaszéke is az egyetlen az abszolútumban, és az abszolútum az egyetlenben. De a szalmaszék a cédrusnál humánusabb és szociálisabb és megszólíthatóbb. A cédrushoz hiába beszélek, mint ahogy a kerubhoz hiába. Hallja, de nem mozdul. A szalmaszék akar, a cédrus van. A szalmaszék álmodik és szenved, a cédrus lát. A szalmaszék az életben áll, a cédrus a létben. A szalmaszék megrendít, szeretnék hozzámenni és segíteni rajta, legalább megérinteni, vagy megvigasztalni, vagy megfogni a kezét. A cédrus megközelíthetetlen magasságban mered fölöttem, félelmetes nyugalmában, mintha Isten és a világ leszakadt volna róla, és egyedül állna a Libanon csúcsán.

https://www.hamvasbela.org/2015/08/csontvary-nagy-cedrusa.html

Címkék:

Vissza

Téma: Hamvas Béla - Csontváry nagy cédrusa

Nincs hozzászólás.

Hamvas Béla - Csontváry nagy cédrusa

(a Patmosz című kötetből)

Címkék:

Téma: Hamvas Béla - Csontváry nagy cédrusa

Új hozzászólás hozzáadása

Keresés

Elérhetőség