Hamvas Béla : Scientia Sacra - Aranykor és apokalipszis

2012.06.15 10:47

 

Innen letölthető..

http://embers-eg.webnode.hu/szellemi-bazar/hasznos-holmik/

 

Előzmény..

http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-scientia-sacra-reszlet-1/

http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-scientia-sacra-reszlet-2/

http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-scientia-sacra-reszlet-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-magia-szutra/

http://embers-eg.webnode.hu/news/a-vizonto/

http://embers-eg.webnode.hu/news/enok-evangeliuma-az-orangyalok-konyve/

 

 

 

Aranykor és apokalipszis
   

1.


Az emberi történet idõszámításunk elõtt körülbelül hatszáz esztendeig folyamatosan összefügg; ekkor egy vagy két, de semmi esetre sem több mint három nemzedék alatt az idõ megváltozik. A hatszázas évet megelõzõ és követõ kort csaknem kézzel kitapintható függöny választja el; hogy mi az, ami a függöny elõtt, mifelénk van, világos; azt, ami a függöny mögött van, találgatni kell. Az emberi személyek rohamosan valószerûtlenné válnak. Az események körvonala elmosódik. A lét érthetetlenné lesz. Konfu-cérõl magánéletéig terjedõ részletes értesüléseink vannak; az egy nemzedékkel idõsebb Lao-ce alakja homályba vész. Hérakleitoszról sok lényeges adatot tudunk; a nála néhány évvel idõsebb Püthagorasz lénye csupa legenda. Az ember a talajt annyira elveszti maga alól, hogy azt hiszi, nem is a földön, hanem idegen csillagzaton jár. Az elemi dolgok bizonytalanná lesznek; az eseményeket és személyeket nem lehet megfogni; a lét rejtélyes és az idõ derengõ.
Idõszámításunk elõtt körülbelül hatszáz évvel élt Kínában Lao-ce és Konfu-ce, Indiában Buddha, Iránban az utolsó Zarathusztra, Kis-Ázsiában Hérakleitosz, Egyiptomban az utolsó Toth, Itáliában Püthagorasz. A változást ma mint egy függöny leeresztését látni.
Akkor azonban nemcsak tapasztalták, minden jel arra vall, hogy azt, ami történt, akkor jobban értették. És különös, hogy bármilyen távol fekvõ területekrõl és bármennyire egymástól független emberekrõl van szó, a változást csaknem egyértelmûen és csaknem ugyanazokkal a szavakkal ítélik meg.
„Hosszú és nagy változások folyamán - mondja Buddha - van idõ, amikor a világ befelé fordul,... ilyenkor a lények, mint fénylõ csillagok fordulnak befelé. Kristálytiszta szellembõl vannak, zavartalan örömben élnek, önmaguk fényében ragyogva keringenek a térben, és szépségükben végtelen idõkig élnek. - Hosszú és nagy változások idején van kor, amikor a világ kifelé fordul, és ilyenkor a lények az életbe süllyednek. Még kristálytiszta szellembõl vannak, zavartalan örömben élnek, önmaguk fényében ragyogva keringenek a térben, és szépségükben végtelen idõkig élnek. Akkor még nincs Nap és Hold és csillag, és nincs nappal és éjszaka, nincsenek hetek és hónapok, nincs férfi és nõ. És akkor hosszú idõk folyamán egyszerre csak kiemelkedik a jóízû föld, lágy, mint a tejszín, és színes, mint a szivárvány, és illatos és édes, mint a méz. Az egyik lényt elfogta a kívánság és megkóstolta; ízlett neki, de szomjas lett tõle. A többiek is sorra kóstolták mind a jóízû földet, és mindegyiknek ízlett, és mindegyik szomjas lett tõle. Mikor pedig a földet megkóstolták, a lények saját fényüket elvesztették. És mikor belsõ fényük elveszett, keletkezett a külsõ fény, a Nap, a Hold és a csillagok, és keletkezett a nappal és az éjszaka, és keletkeztek a hetek és a hónapok. - És a lények minél többet ettek a földbõl, kristálytiszta szellemlényüket és szépségüket annál inkább elvesztették. És akkor eltûnt a jóízû föld, és a földbõl rügyek nõttek, mint a gombák, és a lények ettek a rügyekbõl, és minél többet ettek, testük annál durvább lett, és szépségük annál jobban elveszett. És akkor eltûntek a rügyek, és a földbõl bogyók nõttek, és a lények ettek a bogyókból, és kristálytiszta szellemlényük egyre durvább lett, és szépségük egyre jobban elveszett. Akkor még a gabona vadon termett, fehér volt, mint a liszt, nem kellett megõrölni, édes volt, nem kellett megsütni. Amit este leszedtek, reggelre kinõtt, amit reggel leszedtek, estére kinõtt. A lények a gabonát ették, és akkor egy részükön láthatóvá lett, hogy nõk, más részükön, hogy férfiak. És amikor egymásra néztek, égõ szenvedély fogta el õket, és megölelték egymást. A többiek megbotránkoztak, s ezért a lények elkezdtek házakat építeni, és szégyenükkel oda rejtõztek. - Egy napon az egyik lény így szólt: Miért megyek a gabonáért reggel is, meg este is? És reggel leszedte az estére valót. A gabona akkor már nem nõtt ki másnapra egészen, csak feleannyira. A többiek is úgy tettek, s a gabona sehol se nõtt ki már egészen, csak feleannyira. Ismét máskor az egyik lény azt mondta: Miért megyek mindennap gabonáért? És egy nap leszedett két napra valót. De a gabona akkor már csak negyedannyira nõtt, s amikor a lények egyszerre egy hétre leszedték, már csak nyolcadannyira nõtt. - Mi lenne, szóltak a lények, ha a földet felosztanánk magunk között? A földet felosztották, és akkor a lények közül néhányan a másokéból szedtek. Mikor a többiek észrevették, azt mondták: Válasszunk magunk közül valakit, aki vigyáz, hogy mindenki csak a maga földjérõl szedjen. És akkor már volt uralkodó, és akkor jött utána a pap, a harcos, a polgár, a paraszt és a kézmûves.”

 

2.


Idõszámításunk elõtt a hatszázadik év körül Kínától Itáliáig a változást egyértelmûen úgy ítélték meg, hogy az emberi történet a sötét korszak végsõ szakaszába lépett. A lét elveszett; ami maradt, csak az élet. Az egész valóság kettészakadt; a teljes nyíltság lezárult; a nagy összefüggések megszakadtak. Egészen rövid néhány év alatt elképzelhetetlen megvakulás és elbutulás következett el. Hérakleitosz haragra lobban, kesereg és dühöng a „tisztátalanok” ellen, akik vérrel mocskolják be magukat és vérrel akarnak megmosdani; akik, mint a disznók, a sárnak örülnek; akik, mint a szamarak, inkább választják a szecskát, mint az aranyat. - Püthagorasz felkiált: „A boldogtalanok! Nem látják és nem értik, hogy a jó közvetlen mellettük van! Kevesen tudják, hogy szerencsétlenségüktõl miként szabaduljanak! Mint otromba gombócok gurulnak ide-oda, és örökké számtalan bajjal ütköznek. Születésüktõl fogva végzetes zavar üldözi õket mindenütt, hajtja õket fel-alá, és senki sem érti”.
Amikor az istenek nagy ünnepe után hazatértek, Jen Hui Kung mestertõl azt kérdezte: „Miért sóhajtottál az ünnep alatt?” Kung mester így szólt: „Amikor a nagy uralkodók még itt jártak, nem éltem, de a róluk szóló hagyományt ismerem. Midõn a tao a földön volt, a világ mindenkié volt; vezetõnek azt választották, aki arra a legalkalmasabb volt; az igazat mondták és az egyetértést ápolták... Hazugságot, csalást nem ismertek; tolvaj, rabló nem volt. A házakon nem volt kapu, de senki sem surrant be. Ez volt a Nagy Közösség ideje. De a tao elrejtõzött, s a világ már nem közös, hanem egyéni tulajdon. Falakat és tornyokat építenek, hogy a városokat biztosítsák... Megjelent a csalás és a hazugság, és megjelent a fegyver... Ezt az idõt úgy hívják, hogy Kicsinyke Jólét”.


Lao-ce pedig azt mondja:

A taót az emberek elhagyták:
így támadt az erkölcs és a kötelesség.
Keletkezett az okosság és az ismerés:
így támadtak a nagy hazugságok.
A vérrokonok eltávolodtak egymástól:
így támadt a gyermeki kötelesség és szeretet.
Az államok fölött úrrá lett a zavar és a rendetlenség:
így támadtak a hû szolgák.


3.


Az õsidõkre vonatkozó tudás rohamosan elvész. Csak homályos aranykor-emlék marad meg; honvágy, amely az élet egyre növekvõ elvadulását ellensúlyozni kívánja. És nem a részletek vesznek el, amelyek a történet folyamán mindig elvesznek. A tudatból az esett ki, ami a legfontosabb, és ami meg szokott maradni; eltûnt az érzék, amely a létet és az életet meg tudja különböztetni; és eltûnt az ösztön, amely a létet az életben meg tudja valósítani. A lét az, amirõl Buddha úgy beszél, hogy a lények mint a fénylõ csillagok fordulnak befelé. Ez az, amit Konfu-ce a Nagy Közösség idejének nevez. Még nem volt sem erkölcs, sem kötelesség, sem okosság, sem ismerés, a vérrokonok még nem távolodtak el egymástól, s az államok fölött még nem vált úrrá a rendetlenség.
A lét lezárult. Egyszerre itt volt: a határ. A lét életté süllyedt. Sorra jelentek meg az élet tünetei: a passzivitás helyett a tevékenység, a lágyság és a jóllakás helyett az edzettség és az aszkézis, a nyugodt tenyészet, a szeretet, az önkéntelen vonzalom, a kedély helyett a munka, az akarat, a kötelesség, a fegyelem. A lények már õröket választottak, mert egymás gabonaföldjét lopkodták. Ez volt, ahogy Konfu-ce mondta, a Kicsinyke Jólét ideje. A taót, az õskor nagy útját az emberek elhagyták, és keletkeztek a nagy hazugságok.
Azt a különbséget, amit idõszámításunk elõtt a hatszázas év jelent, nem elég azzal megjelölni, hogy ami elõtte volt: a lét, ami utána következik: az élet. Ez elvégre csak két szó. Az abból a korból való két idézet világosabban fog beszélni.
Az elsõ idézet a Zend Avesztából való, s a következõ: „És Dzsamsíd íme felépítette a tágas, nagy birodalmat, amelyet Vernek nevezett, és benépesítette az udvar és a rét és az erdõ állataival, emberekkel, szárnyasokkal, kutyákkal, és elhozta ide a vörösen lobogó tüzet és minden élõ állatok magvát és minden fákat és a táplálékot. A víz széles folyamokban ömlött és Ver birodalmának magas várát körülvette. Itt voltak a sokféle madarak, a termékeny aranyföldek dúsan teremtek, a szégyenlõs ifjakban szerénység élt és tisztelet, a gyermekek erõsek voltak, és étvágyuk jó volt. A birodalom kies volt és tiszta, mint az égiek lakóhelye, szépséges, és a magaslatok felõl édes illatok szállottak alá. Az asszonyos fák dúsan nõttek a földbõl, és a gyümölcsöt gazdagon érlelték. És Ver birodalmának áldott lakói között nem voltak uralkodók, akik szigorú törvényeket hoztak; nem voltak koldusok, csalók, nem volt sötétben leskelõdõ ellenség, nem voltak erõszakosak, akik az embereket bántották, nem voltak marcangoló fogak. Az emberek között nem volt különbség, és az asszonyok a gyermekágyban nem kínlódtak. És az ország közepén Dzsamsíd kilenc hidat épített, hat nagyobbat és három kisebbet. És a hegység tetejére hatalmas palotát emelt és körülvette falakkal és szobákra osztotta és nagy ablakokat vágott.”
A második idézet Hénok könyvébõl való, és így hangzik: „Esküszöm nektek itt, a bölcsek és a bolondok színe elõtt, még sokat fogtok látni a földön! Megrakjátok magatokat ékszerrel, mint az asszony, és tarka ruhával, mint a fiatal leány. Úgy járnak fel-alá királyi méltósággal, hatalomban, ezüstben, aranyban, bíborban, tiszteletben és jólétben dagadva, mint a szétáradó tenger. De nincs a fejükben semmi, amit megtanultak, semmi bölcsesség, és ezért el fognak pusztulni vagyonukkal együtt, hatalmukkal együtt, méltóságukkal együtt, és szellemük szégyenben és halálfélelemben és szegénységben a tüzes kemencébe vettetik. Esküszöm nektek, bûnösök, ahogy a hegy nem válik szolgává, ahogy a domb nem válik cseléddé, a bûnt nem küldték a földre, az emberek voltak azok, akik a maguk énjébõl azt megteremtették, és átok sújtja azokat, akik részeseivé lesznek... Esküszöm nektek, bûnösök, esküszöm a szentre és a nagyra, hogy gonoszságtokat az égben számon tartják, és nem történik a földön erõszak, amit el lehetne rejteni... s az erõszakot feljegyzik, s annak jele megmarad, amíg az ítélkezés napja elkövetkezik. Jaj nektek, bolondok, mert a ti bolondságtok lesz a ti vesztetek... és tudjátok meg, hogy érettek vagytok a pusztulás napjára, és ne reméljétek, hogy életben maradtok... És azokban a napokban a föld népei fel fognak lázadni, és a romlás napjaiban a nemzedékek forrongani fognak.
És azokban a napokban olyan szükség lesz, hogy az emberek gyermekeiket fogják széttépni... És istentelenségbe fognak süllyedni, mert szívük elveszti értelmét, és szemük a rettegéstõl és a szörnyû álomképektõl megvakul... És azokban az idõkben az apákat és a fiúkat egy idõben fogják agyonverni, és a testvérek együtt fognak elveszni, mialatt a vér a földön úgy ömlik, mint a széles folyam... és a lovak szügyig fognak a vérben járni, és a szekerek tengelyig süllyednek a vértõl átitatott sáros földbe. És azokban a napokban leszállnak a földre az angyalok és egy helyre gyûjtik a bûnösöket, és nagy szörnyû ítéletet tartanak fölöttük.”


4.


A részletes magyarázatra ezúttal még nincs kellõ alkalom. Meg kell elégedni azzal, hogy a Zend Aveszta idézett részletében szereplõ Dzsamsíd az az õskori király, akit a kínai hagyomány Huang-ti (Nagy Sárga Úr) néven, a hindu hagyomány Manu, az egyiptomi Menesz, a görög Minosz néven ismer. Dzsamsíd a többi nép hagyományaiban szereplõ uralkodókkal együtt nem más, mint az Ember, éspedig az õsi Szellem-Ember. A héber hagyomány ezt az embert Ádámnak mondja. Ez az Elsõ és az Eredeti ember. Dzsamsíd megalapítja a béke, a szépség, a rend, a termékenység birodalmát. A birodalom kies volt, és tiszta, mint az égiek lakóhelye. Ez a Ver volt az, amit a görög hagyományban aranykornak neveztek, a héber hagyományban pedig Édenkertnek.
Ami a legfontosabb lenne, arra most még csak néhány szóval lehet utalni. S ez: van-e az aranykornak realitása? Feleletül elég ennyi: Zarathusztra kortársaival, Lao-cével, Buddhával, Hérakleitosszal együtt olyan emberi személyiségek voltak, akikhez mérhetõket a történet azóta hiába keres. Ez a tény most, kétezer-ötszáz éves távlatból még jobban látszik, mint akkor látszott. Az olyan kifejezések, mint szellemi erõ, mélység, emberfölötti nagyság, ezeknek a személyiségeknek igazi jellegét még csak meg sem közelítik. Ezek a személyiségek az aranykort valóságnak mondták, s így ezt még akkor is el kell fogadni, ha azóta s ma minden szcientifikus kutató ellene szól.
Mi az, ami Dzsamsíd birodalmát aranykorrá teszi? A válasz egyszerû: a kilenc híd. A Zend Aveszta azt írja, hogy az Ember az ország közepén kilenc hidat épített, hat nagyobbat és három kisebbet. Hogy a hidak hová vezetnek, arról ezen a helyen Zarathusztra nem beszél. A szent könyv egyéb részeibõl azonban kiderül, hogy a kilenc hídból nyolc az aranykor végén leomlott, és csak egy maradt meg. Ennek az egynek neve Csinvat. Ezen a hídon járnak át a lelkek, akik a földrõl elköltöztek és a láthatatlanba visszatérnek. A Csinvat köti össze a látható és láthatatlan világot; az Eget és a Földet; az anyagi és a szellemi teremtést. Ver birodalmát az teszi aranykorrá, hogy a Földet és az Eget kilenc híd köti össze; az, hogy a létnek szabad és sokszoros lejárata van az életbe, és az életnek szabad és sokszoros feljárata van a létbe. Az életbõl a létbe kilencszeres átmenet van. A kilenc nem egyéb, mint a tízes számrendszer elsõ kilenc száma, Egyiptom nagy Kilence. Az aranykor az az idõ, amikor az élet a lét felé nyílt, amikor az angyalok lejártak a földre, és a szellem az anyagi világba kilencszeresen áramlott.
E vázlatos kommentárhoz még csak egyetlen megjegyzést kell fûzni: az aranykor a béke, a szépség és a termékenység ideje, a földön megvalósult tényleges realitás. Amikor a szellemi és isteni erõk az emberi sorsba, a közösség életébe, a természetbe és az anyagba szabadon és bõséggel áramlottak, mindazt, ami a földön élt, átvilágították, megszentelték és teljessé tették. A látható világ természetes módon kiegészült a láthatatlannal. Ez tette az életet létté; ez tette egésszé, teljessé, egységgé. Ez az aranykor jellege: a lét.


5.


A kilenc híd közül nyolc leomlott, s az egy Csinvat csak azért maradt meg, hogy a lelkek a láthatatlan szellemvilágba vissza tudjanak térni. Ez a hang már nem a Zend Avesztáé, hanem Hénoké, az apokaliptikus prófétáé. Ez a hang, amely még azóta is szól, mintha ma írták volna: a megtört és megtépett ember szenvedõ és kétségbeesett kiáltozása. „Ahogy a hegy nem válik rabszolgává, esküszöm, a bûnt nem küldték a földre, az emberek voltak azok, akik a maguk énjébõl megteremtették, és átok sújtja azokat, akik részeseivé lesznek.” Nincsen hang, amely a Zend Aveszta Ver-fejezetétõl annyira különbözne. Az a lét hangja volt; ez az életé. Az a nyílt lété; ez a zárt életé. A világ egésze kettétört, s az ember az egyik tört felében vergõdik. Dzsamsíd birodalmában az áldott lakók között nem voltak uralkodók, akik szigorú törvényeket hoztak. A lények mint fénylõ csillagok fordultak befelé. Kilenc híd kötötte össze a Földet és az Eget. Ez volt a Nagy Közösség ideje. Ez volt az aranykor. Ez pedig itt most az apokalipszis, amikor az erõszakos hatalmasok ékszerrel megrakva, királyi méltósággal járnak-kelnek, bíborban és jólétben, aranyban és tiszteletben, dagadozva, mint a tenger. De a próféta tudja, hogy ennek az idõnek mi lesz a vége. Mi lesz? Az ítélet. „Esküszöm nektek, hogy azokban a napokban a földre leszállnak az angyalok, a bûnösöket egy helyre gyûjtik, és nagy szörnyû ítéletet tartanak fölöttük.” „A tisztátalanok vérrel mocskolják be magukat, és vérrel akarnak megmosdani. A boldogtalanok... végzetes zavar üldözi õket, és hajtja fel-alá.” Hénok, Hérakleitosz, Püthagorasz. És Lao-ce: „Az államok fölött úrrá lett a rendetlenség... és feltámadtak a nagy hazugságok.”
Az aranykor nem egyéb, mint a lét. Ez a teljes egész, együtt a látható és a láthatatlan. A Föld és az Ég, az Isten és az Ember. Ez a Nagy Közösség. Együtt pedig azért, mert ez így összetartozik, és egyik a másik nélkül csak fél, csak tört.
Az apokalipszis ez a tört. A tört lét, amely csak anyagi, csak földi, csak: élet. A tört lét, a zárt lét, amelyet „esküszöm, nem küldtek a földre, az emberek voltak azok, akik a maguk énjébõl megteremtették”. És a tört lét miatt felelõsségre vonják õket az idõk végén, amikor az angyalok „nagy szörnyû ítéletet tartanak fölöttük”. - Íme a hatszázas év jelentõsége: elõtte az aranykor, mögötte az apokalipszis.


6.


Ezek után azt állítani, hogy az aranykornak nincs realitása, nem lenne józan. Az aranykor az apokalipszis feltétele. Az apokalipszis aranykor nélkül nem is érthetõ. Minden szenvedés, minden bûn, minden zavar azért szenvedés, bûn és zavar, mert az emberben az aranykor tudata, Ver birodalmának kies, tiszta szépsége ébren él. Minden szenvedés csak a boldogsággal összehasonlítva szenvedés. Minden negatívum csak a pozitívummal összehasonlítva negatívum. Minden zavar csak a renddel összehasonlítva zavar. Az apokalipszis csak az aranykorral összehasonlítva apokalipszis. Mindennemû élet õsképe és ideája: a lét, amelyre az anamnézis segítségével mindnyájan emlékezünk.
A két szóban azonban, amely úgy mered egymásnak, mint két kard, nem szabad egyebet látni, mint két többé-kevésbé szerencsés képet, amely a hatszázas évet két oldalról óhajtja megvilágítani.
Ez a két szó nem más, mint két fogalom, a lét és az élet, képszerûen kifejezett és tudatosan megformált alakja, két életrend, a nyílt lét és a zárt élet között levõ alapvetõ különbség.
Most már világosabban lehet beszélni. A hatszázas év kérdése nem az, hogy volt-e aranykor, hanem az, hogy lehet-e az aranykorba visszatérni. Ez az élet állandó, rejtett, de egyetlen kérdése azóta is: lehet-e az elvesztett, drága Ver birodalmát, ahol nincsenek marcangoló fogak, visszanyerni. Vagy ha nem, meg lehet-e valósítani újra. Mert az aranykor nem egyéb, mint az élet õsképe. Ez a megoldott élet, a befejezett, megformált, kész, tökéletes, hiánytalan lét. És mert az aranykor a lét, nem más, mint az állandó és szüntelen sóvárgás tárgya minden emberben és minden idõben. Az apokalipszis pedig megbomlott és felbomlott élet, az élet folyós állapotban, alaktalanul, megoldatlanul. Az aranykor a teljesülés, az apokalipszis a lehetõség. S amióta az aranykor elveszett, az emberiség apokalipszisben él.
Apokalipszis szó szerint azt jelenti, hogy: revelatio, megnyilatkozás, ítéletszerû kinyilatkoztatás. Aranykor szó szerint azt jelenti: üdvözült boldogság. A két kifejezés a lét két végsõ helyzete.
Amióta az emberiség az aranykorból kilépett, a megformált, kész, megnyugodott, boldog és egész lét csupán lehetõséggé zsugorodott. Kétségtelen realitását elvesztette. Ez a hatszázas év jelentõsége. A létnek ettõl a perctõl kezdve nincs többé megoldása, csak lehetõsége; nincs alakja, csak lehetõsége; nincs nyugalma, hanem ismét csak lehetõsége. Az apokalipszisben minden egész és befejezett forma folyékonnyá válik: ez a folyékonnyá vált forma a lehetõség. S ez a lehetõség az összes többi lehetõséggel együtt éppen apokalipszisben van. Mert az ítélet, amirõl itt állandóan szó van, a szellem-isten ítélõ szavának megnyilatkozása. Ítélet és bírálat az élet fölött, amely a léttõl elszakadt. Ez Hénok könyvének végsõ értelme, s ez az azóta felhangzó apokalipszisek jelentõsége. Az élet a léttõl elszakadt, de: ítélõszéke elõtt áll. Lao-ce, Buddha, Hérakleitosz, Püthagorasz minden szavának megvan ez az apokaliptikus éle. Az aranykor utáni emberiségnek apokaliptikus jellege az, hogy: ítélet alatt áll.

 

 

Téma: Hamvas Béla : Scientia Sacra - Aranykor és apokalipszis

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása