Hamvas Béla - Scientia Sacra : Az Asa - avagy a szer-elem kultusza-

2012.09.05 21:30

 

Kapcsolódó linkek..

http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-scientia-sacra-aranykor-es-apokalipszis/

 

Az asa

 


1.


Az asa az õskor nagy szavai közé tartozik, mint a kínai tao, li vagy tien, a hindu atman, vidja vagy szamszára, a görög logosz, daimón vagy idea. A szó az iráni nyelvbõl való, Zarathusztra is sûrûn használja, de ebben az értelemben is már biztosan sok ezer éves. Az archaikus Iránról szóló mûvek általában a szanszkrit rta szóval hozzák vonatkozásba, és azt mondják, hogy igaz világrendet jelent. Ilyen módon kapcsolatban áll a hindu dharmával, amely a világ törvényes rendjét jelenti, s a görög kozmosszal, amelynek értelme az igazság és szépség szellemében rendezett világegyetem.
Még mielõtt a kifejezés értelmezésének lényegérõl szó lenne, jó elgondolni a következõket: az utolsó Zarathusztra idejében, idõszámításunk elõtt körülbelül hatszáz esztendõvel Iránban is, mint a föld minden részén, döntõ változás elõjelei érezhetõk. Zarathusztra beszédei, tanításai, dalai nagyrészt e megjelenõ félelmetes változás ellen hangzanak el. Ma a küzdelem csak az olyan ember számára tekinthetõ át, aki Zarathusztra szavainak különös figyelmet szentel, amelyeket a haoma-kultusz ellen intéz. A haoma ugyanaz, mint a hindu szoma, rejtélyes, állítólag ital, az élet vize, az örök élet itala, nektár, az istenek bora. A történeti korszakban sok fejtörést szerzett, hogy a régiek az italt milyen anyagból készíthették, mikor itták, kik itták, milyen volt ennek a titokzatos bornak az íze és milyen volt a hatása. Mint a legtöbb esetben, a tévedést itt is úgy követik el, hogy az archaikus ember életérõl hallott emlékeket szó szerint és elanyagiasítva gondolják el. A haoma éppen olyan kevéssé volt anyagi folyadék, mint ahogy például az alkimisták aranya nem volt anyagi arany, a bölcsek köve nem volt anyagi kõ, s ahogy, szintén csak példa gyanánt odavetve, az élet tüze nem fizikai tûz, és az élet vize nem cseppfolyós anyag.
Haoma alatt az õskorban az üdvözült életben való részesedést és annak élvezetét értették. Az istenek nektárt ittak, mert az üdvözült boldogság létében éltek. A túlvilági paradicsomba került emberi lélek szomát ivott, mert a paradicsom világában élt. De az anyagi természetben is volt haoma. A fõpap osztotta el, kivételes alkalmakkor juttatott belõle a királynak, a harcosoknak, a kormányzóknak, a tanítóknak, a földmûveseknek. Juttatott pedig úgy, hogy az üdvözült lét titkait feltárta, s így az élõ ember a boldogságban és az öröklétben részesülhetett. Haomát inni annyit jelentett, mint az emberi élet zavaros anyagiasságából kiemelkedni és a tiszta lét örök nyugalmában fellélegezni: az elmúlhatatlan lélek ragyogásával szemtõl szemben állni, és tudatára ébredni annak, hogy ez a tündöklõ lélek az emberi lény maga.
A haoma, a nektár, a szoma élvezetének következménye az eksztázis, az önfeledtség, az önkívület, amikor az embernek nagy pillanatokban az életet sikerül önmagáról levetni és a létbe tud olvadni. Ez az, amit a hindu jóga dhjánának vagy intenzívebb alakjában szamadhinak hív. A történeti ember azt hitte, hogy a szoma részegítõ ital, amelynek hatása mámor, mint az erõs, édes boré. Mámor az, valóban, de nem testi és nem anyagi, hanem a szó szoros értelmében vett önkívület és eksztázis. Ez az irány világot vethet a görög Dionüszosz-kultuszra is, amely csak kései alakjában vált borélvezetté. Mert ahhoz, hogy az ember az anyagi természetben a lét egységét át tudja élni, anyagi Énjébõl ki kell tudnia lépni.
Zarathusztra korában, a félelmetes változás kezdetén, a haoma-kultusz egyetemes emberi jellegét kezdte elveszteni, és a haoma-élvezet lassanként az egyéni emberi Ének személyes ügye lett. A haomát a fõpap osztotta ki olyan idõkben, amikor a kozmikus világhelyzet azt megengedte, kellõ csillagállás idején, kedvezõ elõjelek után, ünnepi alkalmakkor. Ez az eukarisztia mindig és minden körülmények között az egyetemes emberiség ügye volt, az egész népé, minden emberé, és õrült szentségtörésnek tûnt még maga a gondolat is, hogy legyen valaki, aki több haomában részesül, mint a többi, nem is szólva arról, hogy több haomára tartson igényt, mint amennyit neki a fõpap kiosztott. A haomát nem is a személyes Éneknek osztották ki, hanem az emberi nemnek, a nagy közösségnek, a népnek.
Idõk folyamán azonban a haoma kultusza kezdett egyénivé válni. Akadtak egyesek, akik a maguk számára máskor és több üdvösségre és boldogságra tartottak igényt. Elkezdtek egyéni utakat építeni a boldogsághoz, és az egyéni Ének önkényesen olyan életet kezdtek élni, amely élet az isteni boldogság megvalósítását akarta elérni a kollektívumból kilépve önmagukban, egyedül, sõt a kollektívummal szemben.
A protestantizmus egy neme volt ez, amikor az emberek egyénileg több és más üdvöt kezdtek követelni, mint amennyit számukra a kollektív egyház kiosztani érdemesnek tartott. Az egyéni haoma-kultusz elsõ következménye volt, hogy az istenek italát az Ének titokban megitták. A közösségnek már nem jutott, és mivel a közösségnek nem jutott, nem volt már egyesítõ szent ital, amely a közösség tagjait a törvényszabta mértékben átjárja. Az egyesítõ szent ital híjával a közösség kezdett meglazulni.
Zarathusztra látta, mirõl van szó. Tudta, ha az egyéni haoma-kultusz elharapózik, ez a közösség teljes felbomlására fog vezetni. Iránban ugyanaz történt, mint Görögországban, és Zarathusztra helyzete e félelmetes változással szemben nagyobbára ugyanaz, ami Hérakleitoszé volt, vagy Püthagoraszé. Iránban ugyanaz történt, mint Indiában és Kínában, de Zarathusztra helyzete éppen az ellenkezõ, mint Indiában Buddháé, Kínában Konfu-céé volt. A föld minden táján ebben az idõben a nagy közösség egységei meglazultak, a népek kezdtek egyéni Énekké válni, s a boldogságban, a tudásban, a szent életben, a szakrális létben már nem együtt részesültek a népek, hanem az emberi Ének külön-külön. Zarathusztra, Hérakleitosz, Püthagorasz minden erejükkel meg akarták akadályozni azt, hogy a nagy emberi egység darabokra törjön. Konfu-ce és Buddha pedig az egyéni tudás, az egyéni üdv, az egyéni haoma-élvezet tanítását hirdette.
Iránban a küzdelem élesebb volt, mint akár Indiában, akár Kínában, akár Görögországban. Zarathusztra tûzszelleme megkísérelte a helyzetet élére állítani: az egyéni haoma-kultuszt elátkozta és az ahrimani sötétség-hatalmaknak tulajdonította. Mélyen visszanyúlt az õsi hagyományba, hogy az ott szerzett tudással a nép egységeit megmentse. Így került elõtérbe: az asa.


2.


Az asát általában az igazságra épített renddel fordítják. A szó maga azonban, mint az archaikus emberiség nagy szavainak mindegyike, egyetlen kifejezéssel nem fordítható. Az asa kapcsolatban áll az áldozattal és a kultusszal, de az áldozó és a kultuszt ûzõ személy nem a pap, hanem a családfõ. És a családfõ ezáltal pappá, szakrális személlyé válik. Amikor családot alapít, háztartást vezet, gyermeket nevel, hivatását ûzi, részt vesz az állam fenntartásában, esetleg a kormányzásban, amint az életet szövi, az igazságra épített rendnek õre kell hogy legyen. Az asa itt azt jelenti, hogy a családfõ az asa õre és õ az, aki az asát gyûjti. Az asa nem az övé, hanem a családé, de nem is a családé, hanem a kaszté, de nem is a kaszté, hanem a népé s az egész emberiségé. A családfõ tevékenysége „a világ növelésének mûve”. S ahhoz, hogy a világ gazdagon, szépen, tisztán, világosan, igazan növekedjék, szükség van asára. Ahura Mazda, a Teremtõ az asát azért teremtette, hogy a világ fényesen és dúsan ragyogjon. Asa jelenti a családi élet rendjét, a szerelem tisztaságát, a házasélet boldog békéjét, a vagyon gyarapodását, a föld termékenységét, a háziállatok szaporodását; jelenti a szociális jólétet, az emberek között levõ érintkezés egyenességét és melegét; jelenti azt, hogy a természet rendjében szabálytalanság nem történik; jelenti a kozmikus erõket, amelyek a csillagokat és az égi erõk sugárzásait összhangban tartják. A harmatos és dús virágos mezõkön az asa tündöklik és a langyos tavaszi esõben asa hull a földre; az ifjú leányt és fiút az asa fûzi egybe, hogy szerelemben sok egészséges gyermeket hozzanak a világra; a szépen épült házban asa van, mert a földet szépségével gyarapítja; a bölcs mester tanítása asa, mert az emberek általa bölcsebbekké válnak.
Az asa az a szó, amely az emberben tudatossá teszi, hogy amiért él: a földet paradicsommá tenni. Nem egyéni célok, nem egyéni haszon, nem egyéni haoma-élvezet! Nem. Asa! Asa annyit is jelent, mint: Üdvözlégy! Köszöntés, üdvözlet, kívánság. Amikor valaki barátjával találkozik, felkiált: Asai! Üdvösség!
„Most elmondom az asa-imát, szól Zarathusztra ; s amikor az asa-imát mondom,
ezzel minden halhatatlan szent
útját készítem elõ;
mert az igaz ember a jó gondolatokkal,
az igaz ember a jó szavakkal,
az igaz ember a jó tettekkel
õrzi az utat az Isten Paradicsomához.”
Az asa az a rejtélyes szubsztancia, amely minden derék tettre, minden igaz szóra, minden mély gondolatra valahol mélyen, a világ szívében és az Isten lelkében növekszik. Ha valaki mélyen szeret, az asát növeszti; ha valaki szép mûvet alkot, az asát növeszti; ha valaki földjét gondosan mûveli, az asát növeszti; ha valaki szívbõl imádkozik, az asát növeszti. De minden sötét, álnok, önzõ, gonosz gondolat, szó és tett az asát fogyasztja; az asa minden bûnnel kevesebb lesz, az az asa, amely a világ létére fontosabb, mint az étel és fontosabb, mint a napfény.
Az ember azért él, hogy asát gyûjtsön a nagy titkos tárházba, az Isten lelkébe, és minden csepp asa fényesebbé, gazdagabbá, virágzóbbá, jobbá, igazabbá teszi az embert és az emberiséget és az egész világot. Asa-életet élni annyi, mint mindazt, amihez az ember ér, átszellemíteni, fölemelni, átvilágítani, megnemesíteni. S a nemesség, a világosság, a szellem egyre nõ valahol, a láthatatlanban: egyre több lesz és általa a világ egyre szebb és tündöklõbb. A sötétség, a bûn, a súly, a zavar egyre fogy. Az ember mindazt, ami nehéz és gonosz, az asa-tettel, -gondolattal, -szóval ledolgozza. Az emberi tevékenység célja, hogy a világot átszellemítse, fölemelje, az elsõ és õsállapotba, az édenkerti állapotba visszaemelje. Minden látható tettnek láthatatlan következménye van, s a következmények megmaradnak és felíratnak valahol: a rossz tett a világ sötétségét növeli, a jó tett a világ fényességét. A világnak ez az aranyfénye, a világ boldogsága, öröme és szépsége, gazdagsága és tüze, ez az asa.


3.


Az asa az a rejtélyes, láthatatlan szellemi szubsztancia, amelybõl a paradicsomi boldogság örökléte épül: az a megfoghatatlan valami, amibõl az üdvözültek világa van. Minden embernek sorsával adott feladata bizonyos mennyiségû asát teremteni, hogy a paradicsom felépítéséhez személyesen hozzájáruljon. Az asát az ember az anyagi természetben élt életében gyûjti tevékenységével: gondolataival, szavaival és tetteivel. Minden gondolatot és minden szót és minden tettet valahol lemérnek. Ha rossz, eldobják; haszontalan, káros, a sötétséget növeli, az életet nehezebbé teszi, a munkát verejtékesebbé, gondot idéz, bûnt, háborút, éhséget, betegséget. A rossz tett is szolgálat, de a sötétség szolgálata. Ahriman a sötétség királya, a romlás és pusztulás, a félelem, az éhség, a sivár sivatagok hercege, az asa ellensége.
Ha a gondolat, a szó, a tett jó, asává lesz. És a lét minden asa-gondolattal, minden asa-szóval, minden asa-tettel szebb, könnyebb, világosabb és paradicsomibb. Egyetlen tevékenység sem maradhat elrejtve. Ha valaki magányos hegységben, befalazott barlangban az igazat elgondolja és meghal úgy, hogy senki soha nem hallotta meg, az igazat valahol feljegyzik és megõrzik és a világ általa fényesebb lesz. Minden tett és gondolat és szó vagy rossz, és akkor a szenvedést növeli, vagy asa, és akkor a földet boldogabbá teszi. S egyetlen ember egyetlen tettével, egyetlen szavával, egyetlen gondolatával örök idõkre és minden népre terjedõ asát teremt. Minden ember minden tevékenysége, minden álmában gondolt, elejtett, elrejtett, elsuhanó gondolata, minden mozdulata egyetemes hatású, s annak következményét minden valaha élt és valaha születendõ ember, állat, növény érzi és tudja.
Az archaikus kultusz: az asa. Ezt jelenti az, hogy az õskori ember nem kultúrát alkotott, hanem a földet paradicsommá akarta tenni. Paradicsommá nem úgy, hogy anyagi gondtalanságban éljen, hanem úgy, hogy az örök boldogság üdvözültségében, átszellemülve, megdicsõülten, a világ fényében és gazdagságában, az átszellemített természet kimeríthetetlen szépségében és virágzásában. Az õskori ember tevékenysége csak a kultuszból érthetõ, s a kultusz értelme: a világot asává tenni.


4.


A történeti kultúrák mélyén mindig valamely világkép van. Az õskori kultúra mélyén a megdicsõült isteni ember képe van. A történeti kultúra ezért mindig valamely világot alkot; az archaikus kultúra ezt a meglévõ anyagi természetet átszellemíti és fölemeli. A történeti kultúra a természetet szolgálatra akarja kényszeríteni, és eszközöket teremt, hogy az anyagot meghódítsa, amit azonban elér, hogy az ember válik a természet rabjává, s az ember kénytelen az anyagot szolgálni. Az õskori kultúra a természetet szolgálja, s ezzel a szolgálattal eléri, hogy az anyag meghódol elõtte, s a természet eléje borítja kincseit. A történeti és az õskori kultúra között levõ különbség abban van, hogy a történeti ember a természet rablója, az õskori ember a természet apja. S ezért a történeti ember kultúrájának alapgondolata: a hatalom; az õskori ember kultúrájának alapgondolata: a kultusz.
A kultusz az ember apai szeretete és gyengédsége, öröme és szolgálata a természet iránt. Az ember tudja, hogy az idõk elején, a teremtés elsõ napján a paradicsomi, boldog, békés természet ura volt. Amikor az ember elanyagiasodott és bûnbe esett, a természetet magával rántotta. Nem a természet sötétítette el az emberi létet, hanem az ember bukása sötétítette el a természetet. Az embernek most vissza kell vinnie a természetet õsállapotába, s a földet újra paradicsommá kell tennie, mint ahogy eredetileg az volt. A kultusz az a tevékenység, amelynek értelme, rugója, célja, hogy a természet újra égi természet, a föld újra égi föld legyen. A természetet a megvilágosodott ember emeli fel, és a megvilágosodott természet az ember igazi hazája. Ez a világosság: az asa.
S itt a középpontban ismét nem az ember áll, mint ahogy a történeti ember hinné. A természet fölemelése, eredeti helyzetébe való visszavitele, átszellemítése nem az emberért történik, hanem Isten dicsõségére, mert az ember Isten elsõ fia, szolgája, gyermeke, értelme, tevékenysége. A cél: Isten dicsõsége. S ez ismét az asa.
Az ember földi tevékenysége kultusz, áldozat, szakrális gondolat, szó, tett, szolgálat. Az ember földi tevékenységének csak úgy van értelme. Ha nem kultusz, ha nem áldozat, ha nem az anyag átszellemítése, ha nem a természet fölemelése, akkor a tevékenység értelmetlen, üres, hiábavaló, nehéz, keserves munka. Minden tevékenység Isten dicsõségére, kultuszként, szolgálatként történjék: akkor növekszik és gazdagszik a föld, és az ember akkor emeli a természetet vissza eredeti helyére, s akkor a kultusz szép, igaz, öröm; ha pedig az ember önmaga hasznára cselekszik, a föld fogy, soványodik, szegényedik, a természet egyre súlyosabb és sötétebb lesz, a kultusz értelme elveszett: és az ember csak dolgozik. A kultusz nem egyéb, mint a szakrális tevékenység; a munka pedig a megszenteletlen tevékenység.
Isten azt akarja, hogy az ember és a természet virágozzék. Ez a virágzás a kultúra, amelyet az emberi kultusz, az ember megszentelt tevékenysége teremt. Az ember és a természet csak akkor virágzik, ha van benne értelem, szellem, szépség, igazság, béke, ha van benne: asa. Csak akkor kultúra. És csak akkor értelmes, szellemi, szép, igaz, békés, ha a kultusz, a szakrális tevékenység célja: virágozzék ez a föld! Asai! Teljék benne gyönyörûsége mindenkinek, aki benne él! Örüljön neki az, aki látja, aki alkotja, s aki az ura! Ezt akarja Isten. Ehhez kell az önérdek és a haszon teljes kizárása. Mert az embernek fel kell ismernie, hogy semmi sem az õ tulajdona, annyira nem, ahogy a gyermek nem az apa tulajdona. A világ Istené, a föld éppen úgy, mint a képesség, amely a földet mûveli, mint a szépség, az igazság, a gazdagság és az öröm. A kultusz célja a földet újra istenivé tenni, az anyagi természetet megváltani. És ez újra: az asa.
A dolgok és a tárgyak, a gépek és az eszközök, a teremtmények és a gyümölcsök nem az ember tulajdona. Az asa teremtette õket, és az embernek adattak, hogy az ember átszellemítse azokat. A kosár, amit az indián asszony a folyóparton fûzfavesszõbõl font, nem az asszony tulajdona. Kultikus tárgy, amellyel a világot átszellemíteni segített, amellyel az asát növelte s a világot gazdagabbá tette. Kultikus tárgy a kosár, a ruha, a kés, a toll, a pohár, az edény, a kocsi, a gép, ahogy kultikus tevékenység az írás, az evés, a beszéd, a séta: azzal, hogy jól és szépen, igazat és komolyat mondok, a világ üdve nõ. A virágzás élvezete szabad: mindenki örömét lelheti a fényben és a szépségben. És ez ismét: az asa.


5.


Az iráni nyelv rokon hangzású és rokon értelmû szava az asát még érthetõbbé fogja tenni. Ez a szó a frasa, amely csaknem szó szerint megdicsõültet jelent. Zarathusztra így szól: „Az egész földön, minden nép közül mi legyünk azok, akik a létet frasává tesszük”, megdicsõültté, átszellemültté. „Az ember akarata és ereje Isten eszköze: ezzel teszi a világot átszellemültté” - frasává. „Imádkozzunk, hogy az ég alászálljon és a földön az égi lét valósuljon meg. Utódaink a megdicsõült világban éljenek.” - „Akinek tetteiben több a frasa, az örök léthez közelebb lép.”
A frasa átszellemítõ erõt, de szellemet is jelent. A tevékenység, amely átszellemít, éppen úgy frasa, mint maga a szellem. Frasa a szellemvilág, az isteni Ég: a megdicsõült, a ragyogó, a boldog, a sugárzó öröm. De a tevékenység, amely az anyagi természetben az égi földet meg akarja valósítani, tulajdonképpen ugyanabból az anyagból van, mint az ég. Ez az anyag, amely erõ is, szubsztancia és tevékenység is, aktivitás is, lét is, ez a frasa.
Így most világosabb, hogy az asa az aranykorral nemcsak szoros kapcsolatban áll, hanem semmi egyéb; mint maga az aranykor. Nem az az aranykor, amelyrõl mint elvesztett létrõl és elmúlt idõrõl a szent könyvek beszélnek. Az asa az, hogy az emberi tevékenység egyetlen értelme bõséget, szépséget, virágzást, igazságot teremteni: ezért alkot eszközöket és tárgyakat, ezért tartja meg a törvényeket, ezért ölt szép ruhát, ezért tanul, ezért énekel, ezért ápolja állatait és földjét, kormányozza államát az igazság szellemében. Aranykort kell alkotni - nem valamilyen világot, hanem az összes világok világfölötti világát. S ez a világ az, amely az ember gondolataival, szavaival, tetteivel rejtélyes módon épül: asából, asa által és asában. Mert az aranykort nem lehet gonosz, sötét, lompos, megszenteletlen gondolattal és szóval és tettel építeni. A sötét tett azt a „másik” világot építi, a „drug”-ok világát, a romlásét, Ahrimanét. Aranykort csak a megszentelt, csak az asa-tett építhet.
„Az asát dicsõítem!
A Fény Istenének áldozatát választom!
Zarathusztrához tartozom,
a drugok ellensége vagyok...
A legragyogóbb asát akarom kimondani!”
Mi ez a Fény Istenének hozott áldozat? Az asa-szó, az asa-gondolat és az asa-tett. A megszentelt élettevékenység, amely világos tudattal és minden erejével a fény világát szolgálja. „Aki gabonát vet, asát hoz; aki gyermeket nemz, asát hoz; aki tehenének szénát ad, asát hoz; de asát hoz az is, aki mérges, vad, hitvány, kártékony lényeket pusztít.” Az asa-élet szüntelen háború a sötétség, a „másik”, a „drug” világa ellen. A drug nem világot akar, a sötétség nem azt jelenti, hogy a fény világával szemben a sötétség világát akarja megteremteni. A drug irtani akar: felbontani, megölni, megsemmisíteni. Ahriman világa nem a sötét világ, hanem a semmi. A hazugság, a lustaság, a gyávaság, a betegség, a halál.
Az ember azért van itt az anyagi természetben, hogy ezt a sötét, hazug, gyáva, beteg, tehetetlen világot legyõzze és fényt hozzon, virágzást, bõséget, szépséget, vidámságot, éneket, derût, örömet, virágot. Hogy tetteivel a természetben levõ asát felszabadítsa és a földet egyre inkább frasává, szellemibbé, istenibbé tegye. Hogy a természetbe az idõk elején elmerült aranykort ismét kiemelje: minden gondolatával és szavával emeljen egy keveset, egészen keveset, és tevékenységével lendítsen egyetlen fokot az állatokon, a köveken, a növényeken és a csillagokon.
A gondosan ápolt kert éppen úgy asa, mint a jólétben nyüzsgõ nagyszámú család, mint a szép asszony, mint az elégedett népbõl álló királyság, a bõséges lakoma, a vidáman daloló fiúk és táncoló leányok serege. Isten az embertõl azt kívánja, hogy a földet asává tegye: aranykorrá - széppé, gazdaggá, boldoggá, békéssé, ragyogóvá.


6.


A kultusz értelme nem az, hogy egy darab földet megmûvelek, néhány embert tanítok és nevelek, állatokat tenyésztek, házat építek, vagy valamely tehetségemet tökéletesítem. Ez a mûvelés lehet olyan értelmû is, hogy mindezt a magam hasznára teszem és a természet mûvelésébõl fakadó gazdagságot magamnak tartom meg, belõle senkinek sem adok: legyen az föld, tárgy, gyermek, állat, tehetség, a magaménak tulajdonítom. Ez nem kultusz. Ez munka. Mert mögötte az Én érdeke áll. Nem asa és nem termel asát. Munkával soha senkinek sem sikerül az aranykorhoz egyetlen téglát sem rakni. A munka nem önkéntes áldozat, hanem rabság és kényszer. A kultusz értelme az, hogy a földet, az embert, a képességet, amit mûvelek tevékenységemmel, önként vállalt áldozattal, mint a világ egy darabját Istenhez emelem és visszaviszem oda, ahol eredeti helye van: az égbe, a paradicsomba, az aranykorba. Asává teszem.
Minden kultusz õsformája: az ima. Az ima a közvetlen szolgálat. Az áldozat maga. Ez az, amikor az ember közvetlenül Istené. Önmagamért imádkozom? Nem. A világot felviszem magammal Isten színe elé. Megszólalok és rajtam keresztül megszólal a föld minden porszeme.
Tevékenységem, ha asa, olyan, mint az ima. Tetteimmel, gondolataimmal, ha azok asák, a világot fölemelem és Isten kezébe teszem. Minden személyes Én, amely az egyes embert hangsúlyozza, s ezért minden más embert kizár, az imát hatálytalanná teszi. Minden gondolatot az egész emberiség nevében gondolok. Minden szót az egész emberiség nevében mondok. Minden tettet az egész emberiség nevében teszek. Egész életemet az egész emberiség nevében élem, és életem minden percében az egész világot kell vállaimon tartanom és emelnem kell, fel, fel, a világosságba a többivel együtt, Isten színe elé. „Mi legyünk azok, akik a létet megdicsõültté tesszük!” - „Imádkozzunk, hogy az ég alászálljon a földre és égi lét valósuljon meg!”
A világ rám van bízva, s fel kell emelnem és át kell szellemítenem még a porszemeket is. Ennek a frasa-cselekvésnek, ennek a kultusznak és áldozatnak éppen ellenkezõje és fordítottja az önzõ, érdekbõl végzett tett. Minden tevékenység célja az isteni lét megvalósítása kell hogy legyen, akkor a tevékenység asa. Ha a cél nem az isteni lét, akkor önzõ és érdekelt. Akkor a tevékenység boldogtalan és sötét -, akkor: munka.
Zarathusztra asája tudatos aranykoralkotás. Szemben az egyéni haoma-kultusszal, az egyetemes emberiség együttes kultusza, s ez a kultusz nem kivételes ünnepi szertartás, hanem az emberi élet minden mozzanatára magától értetõdõ természetességgel kiterjed. Kultusz az öltözködés, az evés, a szerelem, a járás, a beszéd, a gondolkozás. Az ember minden élettevékenységével vagy az aranykort építi, vagy azt pusztítja. Minden tettet megmérnek valahol, mint az egyiptomiak halotti könyve, a Pert em heru mondja -, asa vagy drug, világos vagy sötét, igaz vagy hamis, életet fakaszt, vagy öl.
Tudatos aranykoralkotást az õskorban nemcsak Zarathusztra tanított. Echnaton így szólt: „Hogy a föld teljes egészében az égbe emelkedjék, az ember egész tevékenységét, minden gondolatát, minden szavát, minden törekvését ajánlja fel a Napistennek.” Ez a kultusz.
Mexikóban a toltékok, a megszentelt alkotók, akiknek kultusza volt a szép tárgyak alkotása, a mûvészet, aranykoralkotók voltak.
A mûvészet eredete itt van. A mûvészet kultusz volt, ami azt jelenti, hogy a szép tárgyak, a szép dalok, a szép költemények a világot megszépítették, az asát növelték. A tolték az az ember, az a kaszt, az a nép, amelyben az aranykoralkotás tudatos volt. A szín, a hang, a szó, a tárgy a mûvészetben és a mûvész által teremtett alakban szellemül át, válik frasává, üdvözültté, s kerül vissza oda, ahonnan az idõk kezdetén lezuhant, Isten kezébe. A mûvészet kultusz: a mûvész alkotása asa - a világ üdvösségéért, szépségéért, öröméért keletkezett.
A nagy szolárikus népeknél, a mexikóiaknál, az inkáknál, az egyiptomiaknál, a görögöknél a Nap asa-jelkép. A Nap asa-fény. A Nap-kultusz annyi, mint aranykor-kultusz. A fény szolgálata. A fény, a Nap, az asa - az arany - nem lehet az egyéni Én tulajdona. Az egész emberiségé. Az aranykori emberiségé. Asai! - Üdvösség!

 

 


 

Téma: Hamvas Béla - Scientia Sacra : Az Asa - avagy a szer-elem kultusza-

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása