Hamvas Béla : Scientia Sacra (Az asszony témakör 3. rész)

2012.07.12 11:11

 

Előzmény..

http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-scientia-sacra-az-asszony-temakor-2-resz-/

 

A könyv innen letölthető..

http://embers-eg.webnode.hu/szellemi-bazar/hamvas-bela/

 

 

 

4.

 


Az emberi lét az isteni értelem ébersége és a sötét kábaság között feszül ki. Az asszony léte Szophia, az Égi Leány és a megbukott bûbájos, az utálatos és vén boszorkány között feszül ki. A hagyomány Szophia különbözõ neveit éppúgy ismeri, mint a boszorkány neveit - a görög Hekatét, a tibeti Dakinit, a mexikói Kinapipiltint -, és tudja, hogy az asszonyi lét útja ez: az asszony ébersége Szophia, az Égi Leány, a Szépség, Bölcsesség, Szeretet; az asszony kábasága: a bûbáj, a csábítás, a boszorkányos testi varázslat, amelynek áldozata elsõsorban õ maga.
A földi lét zûrzavaros nyüzsgése, amit a Véda szamszárának hív, az anyagi lét csábító és bûbájos volta, amit májának hív, csak innen érthetõ. Ez a világ jin-jellege, Prakriti-jellege, ez a látszat, a homály, a maszk, a fátyol, a káprázat, a tükrözések határtalansága. Ezért mondja az õskori hagyomány a földet, az anyagi természetet, az ember testi létét asszonyinak és asszonyi természetûnek és eredetûnek. Ez a szamszára: az alakok, a lények, a látványok, a képek kimeríthetetlen ömlése és özönlése - az asszonyi világból áradó megállíthatatlan folyam. Ez a „víz”, amint Thalész mondja: a dolgok eleje.
A történeti kor azt hiszi, hogy az asszony az anyagi természet káprázatjellegét megszemélyesíti. Ebben a hitében természetesen állandó viparjajában él. Viparjaja a dolgok eredeti értelmének megfordítását jelenti. Az elsõdleges nem az anyagi természet, hanem az asszony. Mert amikor az ember - a férfi és a nõ - elanyagiasodott, az eredetileg szellemi természetet anyagiasította el.
Az ember a természetet magával rántotta a sötétségbe. S az asszony lényébõl azóta árad ez a káprázat, ez a varázslat, hogy a sokaság zûrzavarosan nyüzsög, megállíthatatlan termékenységgel árad, de az egész sokaság belül üres és semmi; merõ bûbáj, látszat, ahogy a görögök mondták: pszeudosz, apaté - semmi sem viseli saját arcát, semmi és senki sem saját maga, hanem hamis maszkja, szemfényvesztõ álarc, amiben a létnek „még jelentõsége sem jut kifejezésre”, mert az egész lefokozódik és csupán trükk, csalás, megtévesztõ farsang. „Ahol semmi sem áll saját helyén, ott minden a másik helyét akarja vitássá tenni... úgyhogy semmi sem saját helyén tartózkodik, hanem a másik által kikényszerített helyen.”
A káprázat, a májá - a nemlétezõ, amint Platón mondja, nem külsõ állapot. Ez az ember elkábított éberségének kényszerhelyzete. Ezt a káprázatban élõ kényszert, ami a tudat állapota, hívja a Véda szamszárának és hívja a görög hagyomány anankénak. A lélek ebben a szükségben van, ahol saját varázsképei között tévelyeg. A tudatnak ez a bénultsága, ami a szamszára és az ananké, bogozza össze a sors szálait, szövi, sodorja, metszi el: ezek a Moirák, a Végzet-asszonyok, akik sûrû fátyollal letakarva ülnek és szõnek és sodornak, örökké s értelmetlenül, indokolatlanul, szeszély szerint metszik el az emberi lét fonalát.

 


5.

 


A világra a léleknek ezt az ájultságát, hogy a varázslatban elvakultan tévelyeg, az asszony bukása idézte elõ. Ebben az ájultságban, mint az egyiptomiak mondják: „a lélek tehetetlenül azzá változik, amit megkíván”. Ezért válik és változik a lények sokszerûségévé, tarkasággá, farsanggá, ami csupa pszeudosz, merõ maszk. A lélek elvesztette õsképét, Szophiát, a Bölcsesség és Szeretet világosságát; s mert elvesztette az õsfényt, most mindent megkíván és határtalan elváltozási képességénél fogva a metamorfózisoknak megszámlálhatatlan fokozatain és árnyalatain át vándorol. Ez az õskori lélekvándorlás-gondolat egyik jelképes értelmezése. A lélek kényszerhelyzetben van, amelyben saját álomképeinek varázslata és bûvölete alatt él: a lélek sohasem az egyéni Én, hanem az Ember, az Emberiség, az Emberi Lélek, kiszolgáltatva saját mérték és cél nélkül maradt elváltozási vágyának, minden álomképét megkívánja, és minden káprázatba beleesik, kíváncsian, kábán; magát szüntelenül álomképeivel összetéveszti, s a maszkokkal magát azonosítja. Ez a májá, amiben a lélek, ha önmagát elveszti, fel is szívódhat. Lélekszerûsége lassan, évmilliók alatt elfogy és eloszlik. Beleeshet démonokba, rémekbe, vámpírokba, virágokba, madarakba, kövekbe, csillagokba, kristályokba. Éppen mert a májá-lét ilyen, a lények és alakok, a lét formái soha sincsenek meghatározva. A lélek a képzeletben, az álomban újabb és újabb látomásokat élhet át: lényeket, eseményeket, világokat, formákat teremthet, amelyek eloszlanak és újabbaknak adnak helyet. E formák, alakok, lények, események üresek és tartalmatlanok. Szubsztanciátlanok. A májá varázslat és nem valóság. A tehetetlen lélek káprázata, a káprázat elpárolog és nem marad meg belõle semmi.
A lélek itt a varázslatban, az anyagi világban, álmos állapotban él: a múlt egyetlen képét sem akarja elhagyni. Lustán süllyed saját látomásaiban, ismétel, éberség nélkül, iránytalanul, világosság nélkül, saját végtelen lehetõségeibe és kimeríthetetlen gazdagságába ájultan. Az álmosság, ami az alulról jött lélek tulajdonsága, s amit az anyagban való elmerültségbõl hozott, nehéz bûvöletben tartja. Ki akarja kóstolni, meg akarja tapasztalni mindazt, amirõl azt hiszi, hogy õ saját maga. De nem õ az - ez csak májá, varázslat. Ez a mohóság és falánkság, az életéhség, a csillapíthatatlan és szégyentelen, gátlástalan életfalás és zabálás, ami a májá-lét tulajdonsága.
Az anyagi természetben, amikor kései korban, az apokalipszis ideje alatt az éberség csaknem teljesen kialszik, a létnek ez az asszonyi volta válik uralkodóvá. A szégyentelen falánkság, ami az asszonyi lény, de fõként az asszonyi test sajátsága, leleplezõdik. Leleplezõdik, vagyis ítélet alá kerül, mert ez az apokalipszis, az ítélet, a teremtés utolsó mozzanata. Éva az a lény, aki magát a testtel maradéktalanul azonosítja, és a lélek függetlensége benne soha még csak fel se merül és fel se dereng. Minél mélyebben téveszti össze magát testi lényével, annál csillapíthatatlanabb, mohóbb és falánkabb: annál szomjasabban rakja fel magára a világ megkívánt káprázatait, annál inkább vonzza magához a megkívánt lényeket és tárgyakat. „Ide nekem mindent” - szól az asszonyi test. S ezért az õskori hagyomány azt a mozzanatot, amikor az emberi Én önmagát törvénytelenül a lét középpontjába helyezi, az asszonyi létbõl származtatja. A merõ test-nõt mondja a hagyomány boszorkánynak. Ez Hekaté, Kinapipiltin, Dakini, aki semmi más, csak testiesség. Szophia-Szeretet-Bölcsesség õsi vonzóerejének lesüllyedt és elsötétült alakja, amikor az asszony önmagát testével azonosítva a lények és a dolgok egyetemességét e test használatára kívánja rendelni. Ez a mohó falánkság Szophia isteni magnetizmusának megrontott alakja: a bûbáj varázslata. Itt ér az asszony arra a fokra, amit a hagyomány külsõ sötétségnek nevez. Ebben a mozzanatban válik Széth martalékává - amikor õsi lényét, az Égi Leányt elfelejti és az egyetlen valóságnak testiességét tartja. Elfordul az Atontól, a belsõ fénytõl, és a külsõ testet szolgálja. Aki kifelé fordul, azt a sötétség elnyeli.

 


6.

 


„Minden feszültség - mondja Baader -, minden kettõsség tulajdonképpen viszály - a poláris, az elektromos, a magnetikus világban történt helyzavar, metasztázisz eredménye. A legfõbb ilyen feszültség és helyzavarból származó végzetes kettõsség és viszály: a nemiség, a két nem, a férfi és a nõ kettõssége.”
A nõi lét ugyanazokat az állomásokat érinti, mint az emberi lét: ismeri az õsállapotot, az elanyagiasodást, az ébredést, az ismétlést, a külsõ sötétséget és a megszabadulást. Az állomásoknak azonban sajátos nõi természetük van, amelyek a férfi állomásaival soha össze nem téveszthetõk. Éppen ezért, amikor a nõi lény megszabadulásáról van szó, nem szabad hinni, hogy itt a cél az isteni értelembe való visszatérés. A nõ nem az örök intelligenciába való visszatéréssel szabadul meg, hanem az õsi ember nõi alakjába, Szophiába, az Égi Szûzbe térve. A megszabadulás jelképe: Ízisz, karján a kis Hórusszal, Magna Mater, karján a gyermekkel, aki az emberiség. A nõi lényben felébredt égi szeretet. Mert a szeretet az éberség legmagasabb foka.
Ebben az alakjában az asszony visszatér az Egybe, a Teremtõbe. A hindu hagyomány azt mondja, hogy a nagy világciklusok letûntével a teremtés minden ereje és képessége egy alakba öltözik és sûrûsödik. Ez az alak: a Sakti. Ez a lét kvintesszenciája. És Sakti, az Asszony, Brahmannal a világéjszakát átalussza. Amikor pedig új világév indul, új teremtés kezdõdik, magából az erõket ismét kibocsátja.