Hamvas Béla : Scientia Sacra (Részlet)

2012.05.31 08:55

 

Előzmény:

http://embers-eg.webnode.hu/szellemi-bazar/hamvas-bela/

http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-az-ot-geniusz/

http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-breviarium/

 

 

 

 

A harmadik állomás: az ébredés.

Az ébredés az a fok, amit a történeti kor az ember keletkezésének tart. Amikor lezuhant, a nemlét határára hullott, a megsemmisülés előtt megállt és megdermedt ember a föld elfeledettségéből, a sötétség és halál birodalmából a hívásnak engedelmeskedik, és felébred. Innen ébredt fel elsőnek Ádám, aztán Éva, s azóta ébredünk fel sorra mind. A teremtés urának helyét eljátszottuk, most a földi életre hívnak bennünket.

A zuhanás következtében az ember az ősi ismeretet és szeretetet elvesztette, s most a földből való megszületésekor ebből annyit kell visszaszereznie, amennyit tud. Ebben az alakjában az ember már a Hatalmak bélyegét viseli (tüposz) és individuális karaktere van (Én). Térben és időben él határolt és kimért életet.

A típus, a karakter, a tér és az idő nemcsak határ: ezek azok a képességek és lehetőségek, amelyek az ember számára adattak, hogy visszatérhessen. A típusban rejlenek azok az erők, amelyeket az ember felhasználhat; az Én az az eszköz, amellyel a lélek az erőket kifejlesztheti; a tér az a terület, ahol élhet és amely tevékenysége számára nyitva áll; az idő a legnagyobb kegyelem: ha az embernek azonnal, egyszerre és visszavonhatatlanul kellene döntenie, az anyagba erőtlenül visszahullana; az idő a felébredésre adott lehetőség meghosszabbítása – mert a léleknek a visszatéréshez időre van szüksége.

Az ember földi létében a Hatalmak által megrontott feltételek között él. De mint a hermetikus vagy az alkimista hagyomány mondja, nem a lények, hanem a lét esszenciái, más szóval: tinktúrái romlottak meg. A lények, vagyis a lények sokasága már a megromlott esszenciák következményeképpen jelentkezett. Az individuáció, az egyéni Énekre való felbomlás a megrontott lét alakja. Az anyagi természetben a lélek ősállapotának világosságára csak egészen kivételesen és akkor is egészen homályosan emlékszik. Ami rajta uralkodik, az az anyag elfeledettségéből hozott kába álmosság. Ha magában a világosságból csak egy keveset megőrzött volna, felismerné, hogy a halálból való felébredése nem természetes, hanem a szó szoros értelmében természetellenes, természetfölötti mozzanat. S amikor a lélek egyre jobban felébred, világosabban kezdi látni, hogy az anyagi természetben való születése tulajdonképpen már újjászületés, sőt: feltámadás.

A mítosz ezt az eseményt jelöli meg, amikor azt mondja, hogy az Úr a világosságot elválasztotta a sötétségtől. Palesztinában Jahve, Peruban Virakocsa teremtette a fényt, amelyben a megkövült, földdé vált ember ismét felébredhetett. Isten a föld porából újra teremtette és lelkét beléje lehelte. Alexandriában az automatikus születést geneszisznek hívták, a tulajdonképpeni felébredés neve ta geneszia volt. Mert a földi megszületés önmagában semmit sem jelent, ha az ugyanakkor nem a lélek felébredése is.

Az ébredés állapotában a lélek a halálos megrázkódtatás után ismét megnyílhat. Ahol magát találja, már nem: a lét, csupán: az élet. Az élet állapotát a hagyomány azért nem tudja egyetlen szóval kifejezni, amiért az ősállapotot sem tudja. Az egzakt megnevezés képessége az ember számára a bűnbeeséssel elveszett; ami megmaradt, az a jelképes elnevezés; de az őskorral a jelképek is elvesztek, s a történeti ember már csak majdnem néma és vak fogalmakkal él. A lét ősállapotát fogalmakkal megközelítően úgy lehetett megjelölni, hogy: az ismeret és a szeretet egysége: a lángoló szív jelképe. Ébredéskor már nincs lét, csak élet. S ennek az életnek állapota ismét csak plasztikusan, kétoldalúan, két szóval fejezhető ki. Ez a két szó: a félelem és a szenvedés. A két szó egyesítése lehetetlen. Miért? Mert ahol a két szó találkozik, az a mai nyelv kifejezési körén messze felül fekszik. De túl fekszik minden ismert nyelv kifejezési képességén egyszerűen azért, mert a kifejezés az életet gyökerében és maradéktalanul akarja megragadni, az élet állapotában azonban a nyelv már semmit sem tud többé gyökerében és maradéktalanul megragadni.

A szánkhja tanítását azzal kezdi, hogy azt mondja: az élet szenvedés. A buddhizmus ugyanezt vallja. De a szenvedéssel a szánkhja is, Buddha is a félelem és a szenvedés egységét kívánja mondani, s abból, ahogy a szenvedés szót állandóan használja, ez ki is derül.

Hermész Triszmegisztosz egy dialógusa, mikor az ősállapot és a zuhanás után következő harmadik mozzanatról beszél, azt mondja, hogy a Teremtőt elfogta a phobos – a rettegés. Ez a rettegés olyan ősi és az életben olyan elsődleges állapot, hogy több, kezdettől fogva emlékezetes indiai feljegyzés szerint Atman a világot azért teremtette, mert „egyedül félt”. Böhme, akinek misztikus intuíciója csaknem csalhatatlan, a Genezishez írt kommentárjában a Teremtő két ösztönzéséről ír. A két ösztönzés a „kőkemény akarat” és a „szabad öröm”. A két ösztönzés, szól Böhme, egymás iránt szenvedélyre gyulladt, s abban a pillanatban, amikor a kettő egymáshoz ért, „kitört a borzasztó megrettenés” (Schrack), mint ahogy a villám kicsap. „Ebben a megrettenésben lángolt fel az első tűz. Mert a kőkemény akarat nem volt más, mint a sötétség és a dermedt fagy, és ez most a szabad öröm fényétől és áradó lágyságától megrettent. A kőkemény akaratban, mikor önmagában a fagyos és jeges önzést visszafojtotta és önmagát halálosan lezárta, a halál megrettenése felvillant. Mert a sötétség lénye a megrettenés; így rántja önmagát önmagához, mint a világosságtól való félelmet, mint a fény ellenségét. És ez az elsötétült világ ősállapota; ez maga a sötét világ.”

A félelem, a phobosz, a Schrack, amiről a hindu szmriti, Hermész és Böhme beszél, a szenvedéstől való félelem; a szenvedés, amiről Buddha és a szánkhja beszél, a félelemben való szenvedés. A kettő egy úgy, hogy a félelem szenvedés és a szenvedés félelem. Minden földi lét szenvedés; de minden földi lét félelem. Ez az élet állapota. Így remeg és kínlódik, borzong és aggódik az ember az ébredés állapotában a sötétségből érkezve, a világosság első sugaraiban. „A félelem, mondja Böhme, az érzékenység egy neme, a kedély ébresztője, az a valami, ami az érzékeket tevékenységre ösztökéli.” A félelem és a szenvedés tulajdonképpen már az éberség első halvány jele. Szenvedés is, félelem is azért van, nehogy az ember a sötétségbe, a halálba és az elfeledettségbe újra visszamerüljön: szenvednie és félnie kell mindenkinek, hogy felébredjen. Ez a felébredés állapota. A megfagyott, elsötétült, éjszakává lett, kőkemény lezárt lélek a

félelemben és a szenvedésben érik és törik meg lassan arra, hogy a lét számára újra megnyíljon.

A félelem és a szenvedés kétértelmű és kétoldalú; mert éppen úgy le is zárhat, mint ahogy kinyithat: szabadságot adhat éppen úgy, mint sötét börtönt. Ezért az ébredésben a lélek kísérthető. A kísérthetőség kettős iránya: a fény – az ősállapotba való visszatérés, vagy a sötétség –, az anyagba való elmerülés. De a világban, amelyben él, helyzete könnyebb: a világosság és a sötétség külön áll, a jang és a jin, ahogy a kínaiak mondják, a nappal és az éjszaka, a tél és a nyár, az éberség és a kábaság. A félelem és a szenvedés arra való, hogy az emberi lélek az elementáris érzékenység nyomán döntsön, határozzon és elszegődjék.

A félelmet és a szenvedést az ember nem érti. Elzárkózik előle, s nem veszi észre, hogy amikor a félelem és a szenvedés elől zárkózik el, tulajdonképpen a félelembe és a sötétségbe önmagát zárta be. Aki fél és aki szenved, azt az ősállapot világossága és az elfeledettség sötét birodalma egyszerre hívja. Aki magában a félelem és a szenvedés érzékenységét megőrzi, az a világosság felé indul; aki magát lezárja, az az anyag hívásának enged és a sötétségbe burkolózik. Félni és szenvedni kell: ezzel vállalja a lélek sorsát és a felfelé való hívás szavát ezzel veszi önmagára.

A félelem és szenvedés pszichológiai következményei kimeríthetetlenek: az anyagi természetben élő ember életét teljes egészében a félelem és a szenvedés határozza meg. Rejtőzésnek, megnyílásnak, őszinteségnek, hazugságnak, biztosításnak, elhatározásnak, bátorságnak, gyávaságnak, eltökéltségnek, visszavonulásnak minden motívuma a félelmen és a szenvedésen múlik és nyugszik, és maradéktalanul soha le nem győzhető.

 

Innen letölthető a teljes könyv doc. formátumban..

http://www.kincseslada.hu/kozmikusember/content.php?article.125

 

 

 

Téma: Hamvas Béla : Scientia Sacra (Részlet)

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása