Hamvas Béla : Scientia Sacra (Részlet)

2012.06.06 12:38

 

Előzmény..

http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-scientia-sacra-reszlet-/

 

Hamvas Béla Scientia Sacra könyve a Hasznos Holmikból a Szellemi Bazárból letölthető..

http://embers-eg.webnode.hu/szellemi-bazar/hasznos-holmik/

 

 

 

Részlet Az emberi lét állomásai témakörből.

 

A negyedik állomás: az ismétlés.

Az ismétlést a mai ember külső oldaláról jól ismeri. Tudja, hogy az emberi lény az anyaméhben rejtélyes metamorfózison esik át, és tudja, hogy ennek értelme: az egyes ember az egész emberi nem útját megismétli. Az ismétlést fejlődésnek hívja, mintha az ember a tökéletesedés útján járna, s egyre több lenne. Fejlődésről természetesen szó sincs. Az ember az ébredés fokozatait éli át, s amikor megszületik, nem válik önállóvá, hanem az ismétlést folytatja. Annyira folytatja, hogy az emberiség óriási többségének élete új lépcsőt, új fokozatot és új mozzanatot nem jelent, és semmi egyéb, mint az őt megelőző fokok ismétlése még egyszer.

Az ismétlés azonban nemcsak külső. Néhány újabb lélektani belátás nyomán a modern ember kezdi érteni, hogy az előtte élt fokozatokat nemcsak élettani alakban kell megismételnie, s a rejtélyes metamorfózis belső folyamat. Az ember az anyaméhben a tompa, homályos álomban élt kába élet állomásain vándorol át – az állati lét szervezetein, amelyek ennek a vándorlásnak jelképei. A születés az ébredés pillanata:

mikor az emberi lélek a hívásnak engedelmeskedve a napfényre lép. Ádám teremtése. Amikor az ember megszületik, el tudja választani a világosságot a sötétségtől. De az ember tovább ismétel. Gyermekkorában elismétli az ősi nemzedékek mozgásait, szokásait, foglalkozásait: a kisfiú katonát, családapát, vadembert, rablót, kalandort játszik; a kisleány főz, babát öltöztet, varr, gyermekkocsit tologat. A játék nem az élet komoly feladataira való felkészülés, mint néhányan gondolták; a lélek az emberi létnek a lélekbe égetett tevékenységeit tudattalanul ismételgeti. Az egyéni emberi lény az örök ember útján az örök ember tevékenységeit másolja. S az emberi nem, egészen kevés, ritka kivételtől eltekintve, sohasem válik szubjektummá, soha az ismétlésekből nem lép ki, soha nem tesz mást, mint az előtte élt nemzedékek eszméit, gondolatait, érzelmeit, viselkedését, szemléleteit még egyszer eljátssza.

Az őskorban hatásos ébresztő eljárások fölött rendelkeztek ahhoz, hogy az embert felriasszák és az autonóm létbe emeljék. Ezek voltak a különböző beavatások. A történeti emberiség ilyen eljárások fölött nem rendelkezik. Az emberiség az őskor letűnése óta egy helyen áll: nem tesz egyebet, mint ismétel. Ismétli a népi, faji, nemi, nemzeti, nyelvi, gondolati állomásokat: soha nem gondol mást, nem érez, nem mond mást, mint amit előtte már száz és száz nemzedék mondott, érzett, gondolt. Anélkül, hogy az egyéni lélek benne egyetlenegyszer megnyilatkozott volna, anélkül, hogy az ismétléseken túl fekvő egyetlen feladatot, az abszolút individuumot, az Isten képmására teremtett örök embert egyetlen pillanatra is megértette volna, a halál kapuján ismét kilép. Sok ember az egyetemes emberiség fokozatait nem is tudja elérni – az egész utat nem is tudja végig és egészen elismételni, s az egész metamorfózist nem éli át teljesen. Az Újtestamentum nagy példázata elég világosan beszél: arról az emberről, aki a reábízott pénzt elrejtette s megőrizte az az ember, aki élete végéig nem tett mást, mint azt, hogy amit az emberiségtől kapott, csupán megismételte; s arról az emberről, aki a reábízott pénzt megkétszerezte – az az ember, aki az emberiség életét saját létével gazdagította, kitágította, megvilágosította s fölemelte, aki a tettben, vagy a műben az örök szubjektumot kibontotta.

„Az ember, szól Baader, Isten valóságos képe kell legyen, ahogy a természet Isten jelképes képe. Minden mulandó tárgynak, dolognak, személynek, lénynek addig kell ismétlődnie, amíg azt az örök ember önmagában megvalósítja.”

Az ember nem azért ébredt fel, hogy az egyetemes létnek merő ismétlése legyen, hanem hogy az ősi Égi Embert valamilyen alakjában realizálja. Az ébredés után az ember előtt két út nyílik: a tévelygés és a vándorlás. A tévelygő az iránytalan; az elfeledettség homályából hozott álmos kábaság benne oly erős, hogy nem tud egyebet, mint gyarló módon a lét előtte lejátszott dallamait jól-rosszul elismételgetni. A tévelygés törvénytelen állapot. A tévelygő eltévedt. Ezt a tévelygést hívja a Véda szamszárának. A kábaságban élő ember tévelyeg: értelmetlen zűrzavarban támolyog, félálomban, kapkod, erőtlen, vak s nem tud mást, csak a lét százezerszer élt fokait újra élni. – A vándorlás a másik út, az ébredő útja. Ez a fény ösvénye, a törvényes állapot. Ez a vidja. Az ember éberen tudja, hogy az emberiség metamorfózisát végig kell élnie, s ezt magára veszi. Végigéli a félelmet és végigszenvedi a szenvedést, hogy felszabaduljon és végre ő maga is szóhoz jusson. Mikor az ismétlések sorát befejezte, a szamszárából kilépett. Még a földön van, még ember; de már nem tévelygő, hanem vándorló, zarándok, aki útban van az Égi Ember felé.