HVG - Mécs László: sokszor volt vitánk Erőss Zsolttal

2013.06.05 22:59

 

A tragédiával végződött és belső konfliktusokkal tarkított Annapurna-expedíció után Mécs László már nem hisz abban, hogy újabb csúcstámadásra indul Erőss Zsolttal, akivel – Kollár Lajos társaságában – megalapították a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciós társulást azzal a céllal, hogy 14 nyolcezer méter feletti csúcsot másszanak együtt. A sorozat megszakad, legalábbis a mászó trió együtt valószínűleg nem folytatja.

 
Mécs László névjegye
II. kerületi pesti srác létére már gyerekkorában sokat járta a Libegő környékén az erdőt Mécs László, s hamar rájött, hogy különleges kapcsolat az, amely a természethez köti. „Talán velem született dolog, hogy mindig is az olyan tevékenységek érdekeltek, amelyekben nagyon aktívan kellett részt venni” – vélhetően ez a magyarázat arra, hogy a természetjárás mellett a foci, a jégkorong, korcsolyázás, a karate mind kevés volt arra, hogy tizenéves korában energiáit lekösse. A „szigorú pesti piarista atyáknál” töltött középiskolai évek alatt bevallása szerint nemcsak jelleme erősödött, hanem tovább mélyült a természet iránti tisztelete és szeretete is. Ami nem is csoda, hiszen a hétvégi kirándulások mellett az atyák nyaranta egy-egy hetes vízi-, kerékpár- és gyalogtúrát is szerveztek a diákoknak. Körülbelül 17 évesen kezdett teljesítménytúrákon részt venni, egy napon belül 100 kilométeres szakaszokat teljesített a hegyekben. „Ekkor azt éreztem, hogy engem érdekel ez a fajta önsanyargatás”, és akkor kezdett a hegyi futás felé orinentálódni. Straub Józseffel, aki Himalája-csúcsokat is mászott, érettségi körül ismerkedett meg. „A Mont Blanc megmászásával indult a hegymászó pályafutásom 18 évesen, tele voltam energiával.” Egy évvel később már a Pamírban a hétezer méteres Lenin-csúcsot mászta meg. Az elmúlt két évtizedben a lassan 39 éves sportember a jégmászást, a sziklamászást, a sportmászást sem hanyagolta. „Én is a néhány magyar közé tartozom, aki a hegymászásból meg tud élni, nem a szponzorokból, hanem a hegyi vezetésből, oktatásból, előadásokból.” A mászó azért arra is figyelt, hogy tanulmányait ne hanyagolja el, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-kommunikáció szakos hallgatóként „irodalmi, társadalomtudományi tanulmányaim nyújtotta szellemi háttér kiválóan megfért a hegymászás filozófikus dimenzióktól sem mentes fizikai aktivitásásával”. Alapítója a Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíciós társaságnak, amelyet Erőss Zsolttal és Kollár Lajossal hoztak létre 2003-ban azzal a céllal, hogy a világ 14  nyolcezer méter fölötti csúcsát meghódítsák. Családja nincs egyelőre, mivel azt vallja, hogy addig, míg ilyen extrém sportot űz, nem teheti meg, hogy családot alapítson, mert nem hagyhat árva gyerekeket maga után.

hvg.hu: Az Annapurna-expedíció után, amely társuk és barátjuk, Horváth Tibor halálával végződött, eszébe jutott, hogy abbahagyja a hegymászást?

Fotó: Mécs László

Mécs László: Két évtizede mászom hegyet, úgyhogy elég sok balesetet láttam. A félelem nem térít el, hiszen azok is beülnek az autóba másnap, akik szemtanúi voltak egy halálos kimenetelű ütközésnek. A tudattal együtt lehet élni, csak tudni kell a kockázatokat mérlegelni. De nem mondom, hogy más okok miatt nem fordult meg a fejemben. Az egyik ilyen a családalapítás, gyermekvállalás.

hvg.hu: Megfontolt mászó, képes visszafordulni?

Mécs László: Igen. Nyilván ez a sikeresség szempontjából akár hátrányként, netán hibaként is felfogható. De van egy olyan mondás, hogy az öreg hegymászó a jó hegymászó. Vagyis aki minden túráról visszajött, és minden mászást túlélt, az jelenti az igazi minőséget. Persze, nem úgy, hogy az ember mindig lent ül a hegy lábánál vagy a menedékházban, hanem úgy, hogy megtalálja az arany középutat. A tapasztalat szerint az élmászók nagy része átlépte azt a bizonyos határt, amit nem kellett volna, s egy-egy túráról nem tértek vissza. Én azok közé tartozom, akik mérlegelve a kockázatokat, könnyebben le tudnak mondani a csúcsról. Erőss Zsolt sikere viszont abban rejlik, hogy ő nagyon ritkán tud lemondani a csúcsról, inkább kockázatot vállal, s a bekövetkező problémákat többnyire meg is oldja.

hvg.hu: Az Annapurnán sem vállalta a kockázatot. Miért?

Mécs László: Az ominózus csúcstámadáskor (amelyből Horváth Tibor többé nem tért vissza – a szerk.) én már el sem indultam. Akkor az alaptáborban rajtunk kívül voltak más hegymászók is. Lehetett tudni, hogy ez lesz az utolsó kísérletük, utána mindenki hazautazik. Mi hárman voltunk, s ez senki előtt nem volt titok, hogy mi hárman nem fogjuk kitaposni a havat egészen a csúcsig, és azokat a köteleket, amelyeket a lavinák leszakítanak, nem tudjuk föltenni. Ráadásul, mivel az Annapurnán az alaptábor nagyon alacsonyan van, nem volt megfelelő az akklimatizációnk, nem volt esélyünk a csúcs elérésére. Úgy voltunk vele, hogy esetleg Zsoltnak talán, de az ő reménye is csak halvány volt. Mindehhez hozzávéve a kockázati tényezőt, amit a mozgás jelent ezen a hegyen a kettes tábor fölött, biztos voltam benne, nincs annak értelme, hogy valameddig fölmenjünk, aztán vagy visszajövünk, vagy nem. Már emiatt is kialakult közöttünk nézeteltérés, mivel Zsolt szemlélete szerint mindenképp meg kell próbálni elérni a csúcsot, mindent ki kell sajtolni magunkból, ezért menni akart. Horváth Tibornak ez volt a harmadik nyolcezrese, s most láttam a legmotiváltabbnak, nagyon menni akart. Amellett minden kétséget kizáró elfogadást tanúsított Zsolt mint mestere iránt. Ezért nem vette figyelembe az érveket, amelyek a csúcstámadás ellen szóltak.

hvg.hu: Más okból is volt nézeteltérés hármuk között?

Fotó: Mécs László

Mécs László: Sokszor volt vita a sátor miatt például. Zsolt csúcstámadáskor nem visz magával sátrat, mert az plusz teher. Az éjszakát ő át tudja vészelni úgy, hogy gödröt ás a hóba, belebújik és a tetejére ponyvát terít, de akik vele mennek, erre nem biztos, hogy képesek, vagy nagyon nehezen viselik így azt a néhány órát, és nem tudnak pihenni. Tavaly is Tibi volt a párja és szegénynek nagyon kényelmetlen volt úgy aludni. Mindemellett az idén sem tette szóvá, hogy nem visznek fel sátrat. Feltételek nélkül elfogadott mindent, amit Zsolt mondott.

hvg.hu: Erőss Zsolttól is megkérdeztük: a hegymászás csapatsport?

Mécs László: Sokrétű, bonyolult a válasz. Ahogyan az élet más területein is, itt is vannak ideák, és van a valóság. Továbbra is azt szeretném hinni, és azt mondani, hogy a hegymászás egy csapatsport, amelyben vannak olyan időszakok, amikor az ember nagyon magányossá válik. Sokszor több száz méterre haladunk egymás mögött, mindenki a saját tempójában. De a felszerelést együtt visszük föl, a tábort együtt építjük ki, míg az egyik a havat ássa, a másik kávét főz, a harmadik pedig készíti a vacsorát. Ha baj van, akkor még nagyobb szükség van a csapatmunkára. És az is csapatmunka, hogy egy ember elérheti a csúcsot. Éppen ezért lenne szükség arra is, hogy a sikerekben is csapatként osztozzunk, hogy ne úgy legyen kommunikálva, hogy egy ember feljutott még egy nyolcezres csúcsra. Utóbbit azért hangsúlyoztam ki, mert a mi esetünkben ez hosszú évek óta nem valósul meg.

hvg.hu: Most arra gondol, hogy Erőss Zsolt söpörte be az elismeréseket, a hírnevet, a sikert, holott ön és Kollár Lajos munkája is elengedhetetlen volt ehhez?

Mécs László: Igen. De hogy jobban megvilágítsam: ahhoz hogy Zsolt felmenjen a csúcsra, kellenek az ő kiváló hegymászó kvalitásai, amelyek őt a legjobb magyar expedíciós mászóvá teszik. Nem vonom soha kétségbe a tehetségét, elhivatottságát, s kimagasló teljesítményét. De ahhoz, hogy mindezt ő elérje, pénzt kell előteremteni, meg kell szervezni az expedíciót, le kell bonyolítani, amelyek nehéz, fáradtságos munkával járó feladatok. Ezeket többnyire én végeztem. Egy példa: amikor a teherhordók fellázadtak az egyik túránk során, meg kellett oldani a problémát, de Zsolt inkább leült egy kőre, mert nem érezte azt, hogy neki ebben a helyzetben bármit is tennie kellene. Mi ezt nehezen, de elfogadtuk. Nem vonom kétségbe, hogy megérdemelten lett ő az ország első számú hegymászója, saját erőből ment fel a csúcsokra, aminek én kifejezetten örültem. Azt viszont nehezményezem, hogy sem akkor, sem azóta nem volt hajlandó önmagán túl látni. Igaz, talán ehhez a média is hozzájárult, hogy minden áron „sztárokat” akar, s talán az Erőss-kultusz generálásában ők is részt vállaltak. Ám illett volna neki a társait is megemlíteni, legalább néha. Mellőzésünk rosszul érintett nemcsak engem, hanem Kollár Lajost is. Sokat tettünk a szervezésben, s a hegyen is sok akciónk volt, amikor érte cselekedtünk.

hvg.hu: Például a Tátrában?

Mécs László: Igen, 2010 januárjában, amikor a balesete volt, megtaláltam, hívtam a hegyi mentőket, míg kiértek, betakargattam, biztonságba helyeztem, majd cipeltem én is a hordágyat órákon keresztül. És azért az egy kicsit erős szerintem, amit Zsolt erről mondott, miszerint ez nem volt egy nagy segítség, mert bárki megtette volna. Ilyet nem mondunk normális esetben. Ez olyan, mintha az ember az édesanyjának anyák napján azt mondaná, hogy mindenki tud gyereket szülni, bárki lett volna az anyám, megtette volna, amit te tettél, akkor miért mondjak köszönetet?

hvg.hu: Erőss szerint ön nem ment elé, s nem is lehet önre számítani, ha a lejövők cuccainak cipeléséről van szó.

Fotó: Mécs László

Mécs László: A valóság az, hogy néhány cikkben megjelentekkel ellentétben elindultam Zsolt elé, 11 órán keresztül mentem fölfelé a hegyen, de nem értem fel a kettes táborig, ő pedig nem ért le. Így vissza kellett forduljak, másnap pedig már – amellett, hogy egy kezdődő betegség jelei is mutatkoztak rajtam – erőm sem volt elémenni.

hvg.hu: Folytatódhat az expedíció-sorozat?

Mécs László: Pillanatnyilag egy konfliktushelyzetben vagyunk – ami egy évek óta tartó probléma kicsúcsosodása –, ami nyitott, kezeletlen és megoldatlan. Jelenleg nem is látom azt, hogy megoldódna, annak ellenére, hogy nem vagyok haragtartó típus, s nem is haragszom Zsoltra. De a történtek után úgy gondolom, hogy nekünk nincs miért együtt expedíciót szervezni. Nem akarok Kollár Lajos nevében nyilatkozni, de beszélgettem vele erről, és ezt ő is elég nehezen viselte az elmúlt években. Az elvonulásommal, hogy más szállodába mentem, az volt a célom, hogy felhívjam a figyelmet ezekre a problémákra, mivel úgy éreztem, határozottabban jelezni kell ezek súlyát. Pillanatnyilag nem időszerű arról beszélni, hogy mi együtt mászunk.

hvg.hu: Erőss Zsoltnak már megvan a terve jövő tavaszra, a Kancsendzönga.

Mécs László: Egy picit elgondolkodtató, akár kegyeletsértőnek is mondhatnám, hogy néhány nappal az után, hogy elvesztettük egy mászó társunkat, már azt kommunikálják, hogy mi lesz jövő tavasszal. A gyász ideje van. Erről még korai beszélni.

hvg.hu: Nehezen dolgozza fel a történteket, hogy elvesztette egy társát a hegyen?

Fotó: Mécs László

Mécs László: Valahogy azt érzem, hogy Tibor bennem még továbbra is él. Egyelőre még nem tudom felfogni, hogy ez történt.

hvg.hu: De az élet megy tovább…

Mécs László: Persze, meg kell élnem, sziklamászó tanfolyamokat, előadásokat, csapatépítő tréningeket tartok a nyáron, s megmondom őszintén, ezek a programok ki is kapcsolnak, mert nem az expedíciók világát idézik. Persze, a jövőn én is gondolkodom.


http://hvg.hu/sport.extrem/20120612_Mecs_Laszlo_interjú