Kedves Szülő, Nagyszülő, Pedagógus és Fanyalgó!

2014.01.02 17:11

 

Előzmény..

https://embers-eg.webnode.hu/news/elbaszott-generacio/

https://embers-eg.webnode.hu/news/impressziok-/

https://embers-eg.webnode.hu/news/embers-eg-felemelt-fejjel/

https://embers-eg.webnode.hu/news/ezt-dobta-a-gep-a-kocsitologato-neni-igaz-tortenete/

https://embers-eg.webnode.hu/news/arnyjatek/

https://embers-eg.webnode.hu/news/egy-kedves-tortenet-/

https://embers-eg.webnode.hu/news/egy-kisgyerek-szemevel-/

https://embers-eg.webnode.hu/news/lelegzet-a-szarvas-es-a-gazalarc/

A mai gyerekekkel az ég adta világon semmi gond nincs. Ez csak az én véleményem, de mindjárt megmagyarázom, hogyan jutottam ehhez a megállapításhoz.

 

Ami van, az épp annyi, amennyi húsz, negyven vagy hatvan évvel ezelőtt volt, csak most kevesebb a gyerek és gyorsabban áramlik az információ, ezért a kirívó esetek hamarabb és nagyobb számban jutnak el hozzánk.  Ami pedig még ezen felül problémaként megmarad esetleg (például a tíz-tizennégy évesek szövegértési nehézsége, az egyre nagyobb számban diagnosztizált hiperaktivitási zavar, és persze a kezelhetetlen agresszió), az kicsit sem a gyerekek hibája – sokkal inkább a felnőtteké, akik nem figyelnek a kicsikre, mert a fogyasztói társadalomban elfoglalt előkelő helyért küzdenek inkább. Még csak nem is a megélhetésért, igen.

 

Miért is hoztam szóba ezt? Mert minden hétre jut egy-egy fél internetet körbejáró fanyalgó írás arról, hogy a mai gyerekek a gép előtt nyomkodják az erőszakos játékokat, míg mi annak idején a friss levegőn játszottunk (szintén erőszakosan, én elsőben be is törtem szegény Erdélyi Gergő fejét, mert köpőcsővel akarta kinyomni a szememet, de mindegy). Hogy a mesék vadak és agresszívek lettek manapság a tévében, míg a régi időben a 77 magyar népmese tanulságos és bájos történeteit olvasgatták a kicsinyek a kemence körül (a hétfejű sárkányról, aki sorra kaszabolta le a kérőket, miközben a királylánnyal erőszakoskodott). Persze, nem is olvasnak ezek a fránya gyerekek, helyette inkább megtanulnak okostelefonon e-mail-t írni négyévesen, ami kész horror. Nem csoda, hogy a PISA-teszten mi vagyunk Európa szégyenei, holott húsz esztendeje még legendás volt a magyar oktatási rendszer, és amúgy is, tudósok és feltalálók tucatjait adtuk mi a világnak…

 

Igen, régen minden jobb volt, visszhangzik mindenütt. Kár, hogy ezek a régi jó dolgok mind elmúlnak, mondja a reklám is. A múlt a béke, a nyugalom, a biztonság, az erkölcs, a család, a közösség, a fejlődés, a szeretet. A jelen ezzel szemben kilátástalan, sivár, tele agresszióval, önzéssel, stresszel, nyugatmajmolással, és arctalan, szürke robotokkal, akik napi 12 órában izzadnak vért egy falat kenyérért, mert egy sor analfabéta kormány és a gazdasági válság nyomorította meg a családokat (maradtak egyáltalán még családok?!). Aki így látja a világot, szívesen köszön “Szebb jövőt!” felkiáltással, esetleg húz egyéb szélsőséghez, mert élete vázát a dicső, bátor, hősi múlt és az űrt betöltő, demagóg reményekkel kecsegtető jövő idealizált képe adja, nem pedig az egyetlen intervallum, ami fölött tényleges uralmunk van: a jelen. Csak a jelen létezik, a múlt már nem, a jövő még nem, ezek illúziók. A jelen az Isten helye, a jelenlétbe megérkezve teremthetünk csak tudatosan mi is.

 

És akkor itt vannak a gyerekek, akik a jelenben léteznek. A gyerek most akarja, azonnal akarja, minél kisebb, annál kevésbé érti az időt. Nem érdekli a múlt, a “bezzeg az én időmben”, nem hatja meg a tavalyi hó, és számára nem létezik a jövő sem: próbáld meg egy ötévesnek elmagyarázni, hogy nem karácsonyra kapja meg a biciklit, hanem majd a születésnapján, tavasszal… illetve, ha jót akarsz magadnak, inkább ne játssz ilyesmivel. Apu, mikor jön a húsvéti nyuszi? – kérdezi a gyerek. Hát nem ma, fiam, majd karácsony után. Két nap múlva aztán korán kel a gyerek, és rögtön kérdezi: apu, anyu, mikor megyünk ki összeszedni a tojásokat? December huszonhét van, fiam. De apu, hát azt mondtad, karácsony után jön a  nyuszi, nem?! A gyereknél nincs múlt, nincs jövő, csak a MOST van, ezért az állapotért a spirituális mesterek évtizedekig pallérozzák a szellemüket.

 

Hallom mindig, hogy csak a gond van a mai gyerekekkel. A legtöbbször a következő vádak kerülnek elő:

1. A gyerek folyton a telefonon/gépen/egyéb kütyün lóg, nem játszik kint a szabadban.

2. A gyerek szemtelen, tiszteletlen a felnőttel, nem fogad szót. Agresszív.

3. A gyerek nem tud koncentrálni, nem figyel oda, hiperaktív.

 

Hát mit mondhatnék? Én felnőtt vagyok, de amikor életemben először e-book-olvasó került a birtokomba, pár hétig én sem tudtam elképzelni, hogy van még élet ezután, ezenkívül. Egyszerűen megzavart a bőség, az, hogy szinte bármilyen könyvet egy perc alatt elérhetek, többnyire ingyen és bérmentve. Kellett egy kis idő, hogy ezt helyre rakjam magamban, és kialakuljon egy egészséges egyensúly. De én kérem, egy felnőtt vagyok, aki még némi tudatosságot is igyekszik vinni az életébe, hát hogyan várhatnánk el ugyanezt egy gyerektől…? A felnőtt feladata, hogy segítsen egyensúlyt vinni ebbe az állapotba, de nem paranccsal és erőszakkal, hanem egyéb, vonzó alternatívák megmutatásával. Következetesen, határozottan.

 

Idén több nyolc és tizenkettő közötti gyerekkel volt szerencsém különféle baráti társaságokon belül pár napot eltölteni, és a Z-generáció még több tagjával találkoztam rövidebb időre. A sok különböző élmény közös pontja az volt, hogy korán reggel az autóban mindig egy morcos, nemköszönős, okostelefonról leszakadni képtelen gyerek ült, aki el-el húzódott a felnőttektől, és bosszankodott, hogy túráznia “kell” (akkor is, ha korábban ő kérte, hogy jöhessen a nagyokkal). És lássatok csodát, később aztán mindig, minden esetben egy élénk, vidám, barátságos kisfiú vagy kislány került elő, akivel órákon keresztül, értelmes partnerként lehetett beszélgetni az erdő közepén, a rutinos, nagy túrázókkal együtt haladva. Energikusan és lelkesen futkározták végig az út egy részét, a többiben meg nyitottan, intelligensen és udvariasan csevegtek. Nem volt figyelemzavar, tiszteletlenség, és kütyü sem került elő. Számomra egy csoda volt, hogy ennyi remek kölyök van, akikkel érdemes beszélgetni.

 

És a gyerek szót fogadott. Egyetlen hisztit nem kellett végignézni, hogy egyenek, aludjanak, ne zavarják a felnőtteket. Visszagondoltam arra, én milyen bánásmódot értékeltem annak idején, amikor alig látszottam ki a földből: utáltam, ha gügyögnek hozzám, és előadják, hogy ezt vagy azt én nem érthetem, csak mert kicsi vagyok. Ma is hiszem, hogy a gyerek nem hülye, hanem gyerek: mindent el lehet mondani neki értelmesen, őszintén, a maga szintjén – és ezt kivétel nélkül minden gyerek értékeli. Ha egy nagyobb társaságban tehát az egyik felnőtt egy kicsit felönt a garatra, nem játszom el a tízéves gyereknek, hogy Géza bácsi csak beütötte a fejét és viccel, mert pontosan tudja, mi az a részegség, látott már ilyet a tévében, az utcán. Inkább tényszerűen elmondom, hogy ennyit inni már nem okos dolog, mert az ember nem ura önmagának, egy csomó mindent elfelejt, és másnap borzalmasan fogja érezni magát. Ez az igazság, és ha egy gyereket megtisztelsz az igazsággal, ő is becsületes lesz veled, és tisztelettel viszonyul hozzád.

 

Meglepő, de igaz: akadt olyan ifjonc, akit otthon a panelben öt percre nem lehet leültetni, szaladgál, ugrál, zavarja a szomszédokat is, az iskolában pedig képtelen tíz percig egy helyben ülni. És aztán látom, hogy ez a gyerek hihetetlen türelemmel, nyugodtan állva csinál végig egy félórás meditációt – úgy, hogy én szégyellem el magam mellette, az okos felnőtt. A példákat még sorolhatnám, de a lényeg nagyon egyszerű: a gyerekek, legyenek bár tegnapiak vagy maiak, fantasztikusak. Javarészt azt tükrözik vissza, amit adunk nekik, és ha ez stressz és agresszió, ők is ezt fogják átvenni – de ez mindig is így volt, a második világháborút megélt nagy öregek a hatvanas évek gyerekeinek szabad, felelőtlen, függőségek irányába mutató életstílusától voltak teljesen kibukva.

 

És az agresszió? Ehhez 2013 egyik legaranyosabb története fűződik. Egy csapat öt-nyolc év közötti gyereknek szerveztünk egy vicces erdei túrát, amelynek keretében különféle kalandok vártak rájuk a különböző, kreatívan berendezett állomásokon. Ügyességi verseny, nyelvtörő, éneklés, rejtvény, versmondás, amit csak el tudtok képzelni. Természetesen a játékokhoz kitaláltunk egy kerettörténetet, tündérrel, manóval és persze a gonosz varázslóval, akit ki más is alakíthatott volna, mint én… Miután a bátor szabadítók az utolsó nyelvtörőt is el tudták mondani együtt (“Csalitban csodaszép csalogány csivitel csintalan csalókán, csalogat csevegő csízeket: csodaszép, csapodár csalogány!”), a varázslat megtört, a foglyok kiszabadultak, és a gonosz varázsló látványos haláltusában rogyott a földre.

 

A gyerekek ekkor körülállták a dermedt tetememet, és a következő beszélgetésnek lehettem a fültanúja:

- Rugdossuk meg! Megérdemli! – hangzott el a fő javaslat, mire páran helyeseltek.
Kicsit berezeltem.
- Na, az nem segít. Ezt meg kell szeretgetni, azt utálja az ilyen, és eltűnik magától, mert… mert ő sötét, és te vagy a fény, érted…  – mondta az egyik főkolompos nagy bölcsen. Mindenki igennel szavazott.
És így is történt. Jött egy tucat gyerek, és megsimogatták, megpuszilták a gonosz varázsló mozdulatlan tetemét, akitől az előbb még sikítva menekültek.

Igazuk volt: egy szobába soha nem lehet egy darabka sötétséget bedobni, de egy aprócska gyertya a legsötétebb helyiségben is fényt csinál… sőt, ott látszik meg a fénye a leginkább, nem a ragyogó napsütésben.

 

https://barokeszter.hu/2013/12/25/kedves-szulo-nagyszulo-pedagogus-es-fanyalgo/