Jeges szél pirítja az arcom. Elcsitítja büszke indulatom, könnyeket csíp a szemeimbe. Kintről a jég, bentről az ég, a tűz, csőrével szívembe mar, fegyelmezi elmémet.

Eljött az idő, lassan lehuny a nap, a világ vége.

Megszelídülök a feszülő figyelemtől, hív a rikoltása bennem.

Lehunyódik a szemem is, isten-isten egyszerre a kettő, nem én teszem, ő teszi.

Vörös napkorong éles sugara tűz alvó sötétségembe. Utolsó képe elmémben ragyog, ahogy a horizonton, velem szemben megcsillogtatja a friss havat a fáradt zöld füvön. Végtelen puszta a nyári termések emlékével, megpihenhettünk az aratás után. Most erőnket újjászervezve, hátam mögött keleti éjmély erők állnak sorba; sz-árnyaimat készenlétben nyugtatom. Előttem, nyugatban, vérző szellemek megbocsátásomat kérik. De nem hallom őket, csak a napkorongon dobol a szívem táltos patákon.

Sóhajommal magamba szívom a ritmust.

Bal kezem szívemre teszem, tenyerem finoman simítom örvénylő erőjébe, óvón ráhajtom jobb kezem, a másik menedékére. Fejem meghajtom.

Bőröm vibrál, húsom, csontjaim, idegeim vérembe vezetik az impulzust. Tenyerembe róvott vonalak égnek, szakadnak s újraforrnak, erősödnek, ízzanak. Egy forró gömb érik bal tenyerem és a szívem között, dorombolón rezeg. Saját akarata van, izeg-mozog, növekszik, csak figyelem szeretőn, mint gyermekemet. Amikor kikerekedett, szelíd erővel bal kezemet megfordítja és a jobbhoz igazítja. Lelkemet meghatja, itt állok, remegőn, imára kulcsolt kezekkel. Gondolatlanul, gondtalanul csak egyszerűen, érzőn. A kis tűzgömb tenyereim burkában zsizseg, lélegzetenként nyitja szárnyait, egyre tágabbra, egyre csak növekedve.

Már megcsiklandozza ujjaimat, ettől a finom kis érintéstől nyitom az utat óvatosan, szelíden. Égető, rikító fehér tűz nyílik tenyereimben. Fokozodó, dübörgő táltos dobok, szapora leheletek körülöttem. Már mellkasára szorítom szárnyait két kezemmel, érzem testéből fakadó indulatot és türelmet. Mostmár Rám bízza az időt, hogy magamból kivessem. A tér az övé, sárga szeme a napba forr, pupillája csak egy csíknyi rés, mely ütemről-ütemre kitágul. Lassan elemelem(elem-elem, szerelem) szívemből, kicsit még visszahúzom, hogy lobbanó erővel dobjam az égre. Karjaimat lágyan a Naphoz nyújtom, fogadd Őt! Aztán az elbírhatatlan feszültségtől önkivületben, sas-hass! akarattal eggyéválva, karjaimat kilököm az égbe, az utolsó dobbanással robban ki testemből a Kerecsen.
Ég a világ!

Nyilak nyilalnak szikráiban.
A dobok elhalnak a visszhangban, csak az éles, sikító megszabadulás töri meg a fagyott világot. Öröm-Őröm reppen. Óriás szárnyait megemeli a mozdulatom, ahogy karjaimat széttárom, testem élő, lángoló kereszt.
Táncolni kezd az égen, kacagón, élvezkedőn, gyermekin, néha felrikolt és bölcs nyugalommal bejárja világot. Íveket, szögeket, emelkedő, zuhanó, körző sugarakat, pörgő-forgó ízeket karcol a légben. Gyönyörködöm benne. Semmit sem kell tennem, csak szeretni, Isten Kincsem Magától simogatja az utat előttem. Megszállottan lépek ide, lépek oda. Hagyom játszani. Társasságunk szent. Csak mosolyogni tudok, békében nyugszom, követem.

Utolsó fénycsík halványodik el az ég alján, máglyák gyúlnak, ének, zene, nevetések, vígadunk. Csillagok milliói tanúskodnak: parázstáncunk nem égeti meg a talpunk.
Őt visszahívtam, szívembe fontam és szememben az ő csíkja figyel.
Erőnk teljében.

Raven

Nagy magyar télben

Nagy magyar télben picike tüzek,
A lángotokban bízom,
Legyen bár messze pusztán rőzseláng,
Bár bolygófény a síron,
Szent házi tűz, vagy bujdosó zsarátnok:
Boldog vagyok, ha magyar lángot látok.
Nagy magyar télben picike tüzek,
Szikrák, mécsek, lidércek,
Mutassatok bár csontváz halmokat,
Vagy rejtett aranyércet,
Csak égjetek, csak melegítsetek ma,
Soh'se volt ily szükség a lángotokra!
Nagy magyar télben picike tüzek,
Jaj, be szétszórva égtek,
Királyhágón, Kárpáton, mindenütt!
De mondok egyet néktek,
Szelíd fények és szilaj vándorlángok:
Mit gondoltok: ha összefogóznátok!
Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh'se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba……!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!

Reményik Sándor

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát!

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Wass Albert

Címkék:

Vissza

Téma: Kerecsen tiszteletem. Barátaim, Szer e Tettel.

Nincs hozzászólás.

Kerecsen tiszteletem. Barátaim, Szer e Tettel.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

Címkék:

Téma: Kerecsen tiszteletem. Barátaim, Szer e Tettel.

Új hozzászólás hozzáadása

Keresés

Elérhetőség

Kerecsen tiszteletem. Barátaim, Szer e Tettel.

És üzenem a volt barátaimnak, kik megtagadják ma a nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor is a barátjok leszek és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: a víz szalad, de a kő marad, a kő marad.

Címkék:

Téma: Kerecsen tiszteletem. Barátaim, Szer e Tettel.

Új hozzászólás hozzáadása

Keresés

Elérhetőség

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.