Klaus Weissgerber - A kitalált magyar középkor

2014.02.07 23:02

 

Előzmény..

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-szkitiatol-maghrebig-2-elhangzott-debrecenben-a-hajdu-bihari-magyarok-szovetsege-szervezese-altal-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-kitalalt-kozepkor-a-karpat-medenceben-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-a-magyar-kronikak-es-a-kitalalt-kozepkor/

http://embers-eg.webnode.hu/news/pap-gabor-a-hej-osszeeskuvese-a-mag-ellen-avagy-mi-mindenre-szolgalhat-egy-ora-atallitas-/

 

Kapcsolódó linkek..

http://embers-eg.webnode.hu/news/szkita-beszed-nagy-sandorhoz/

http://embers-eg.webnode.hu/news/pap-gabor-eloadasa-emberek-aranyban-szkita-kincsek-keszthelyen/

http://embers-eg.webnode.hu/news/attila-a-kepes-kronikaban-pap-gabor-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/szantai-lajos-attila-kiraly-a-kepes-kronikaban/

http://embers-eg.webnode.hu/products/kepes-kronika/

 

 

 

http://www.anemzetikonyvekboltja.hu/media/catalog/product/cache/1/image/400x/8d75c0f34f39f2f2bf2a43be625ff6df/g/y/gyepu01326.jpg

 

 

A (középkori) magyar képes krónikák  Fordította és jegyzetekkel ellátta: Mesterházy Zsolt    


1. Előszó


A hagyományos történetírás szerint a Kárpát-medencét az V. század első felében a hunok, 454-ben történt kivonulásuk után germán törzsek (osztrogótok, gepidák, langobardok) és végül 568-tól az avarok uralták. Az avar birodalom valószínűleg 822-ig állt fenn. Végül egy vitatott időtartamú interregnum után 896-tól az országot a magyarok vették birtokba.

       Heribert Illig kitalált középkorról szóló elméletét alátámasztandó, évek óta dolgozom a középkori Magyarország valódi történelmének helyreállításán.

 

Tervezett Pannonia cikkemet (első változata kelet-európai kéziratomban található) a magyar kérdés miatt nem fejeztem még be. Alapjában osztom Manfred Zeller felfogását, aki szerint a magyar honfoglalás a VI. század végén következett be. E feltevést azonban, mint mindig, sokoldalúan kell bizonyítani. Ez természetesen megköveteli a régészeti leletek határozott elemzését (ezt teszem Pannonia cikkemben), de a rendelkezésre álló korabeli források elemzését is Illig kitalált középkori elméletének szempontjából. Jelenlegi problémám a legkorábbi magyar írásos források megértésében áll.

       Általánosan elfogadott, hogy a kései XI. és a korai XII. századi krónikák a „magyarok cselekedeteiről" („Gesta Hungarurum") szólnak, amelyek eredeti formájukban nem maradtak fenn. Tudományos elemzések azonban kimutatták, hogy azok tartalma későbbi történeti művekben fennmaradt, mindenekelőtt három krónikában, amelyeket itt rövidített néven Anonymus, Kézai és Descriptio nevekkel jelölök. A magyar kutatás egy (elveszett)[ii] ősgesztából indul ki, amelyet Budai Krónika névvel illetnek, de tudomásom szerint még sohasem írták újra. Nézetem szerint több korabeli krónikát is találhattak, amelyek bizonyos kérdésekben különbözőek. A tisztázást nehezíti, hogy szemmel láthatóan nagyon korán átdolgozták ezeket.  

Anonymus Itt egy ismeretlen szerző művéről van szó, aki Magyarországon nagy tiszteletnek örvend. Esztétikailag megragadó emlékműve a budapesti Városligetben, a Hősök tere mögött áll. Magát csak mint Magister P., pontosabban „P. dictus magister, notarius belae regis" nevezte. Így valamelyik Béla király nótáriusa volt. Négy magyar király uralkodott e néven: I. Béla (1060-1063), II. Béla (1131-1141), III. Béla (1172-1196) és IV. Béla (1235-1270). A legtöbb történész III. vagy IV. Bélára gondol.
       Pohl írja: Anonymus „több idősíkot összekever". Jelenleg e műnek csak részletei és összefoglalásai állnak rendelkezésemre, ezek között egy magyar nyelvű 38 oldalas Internet-kiadás (Anonymus 1998), amely nyilvánvalóan csak a mű összefoglalását mutatja be és ezekből Pohl ítéletére vonatkozóan semmilyen támpontot nem vélek felfedezni. Úgy tűnik, hogy ez az Internet-szöveg egy szerkesztett változat lehetett. Emiatt továbbra is azon fáradozok, hogy a Gesta Hungarorum egyik eddig megjelent teljes, eredeti latin nyelvű kiadásába betekinthessek.  

 Kézai Simon IV. László magyar király (1272-1296) udvari papja volt és szintén Gesta Hungarorum címmel írt krónikát. Azon fáradozom, hogy az 1999-ben megjelent teljes kiadásba betekinthessek. E mű tartalma a legkorábbi magyar krónikákhoz képest részben különbözik az Anonymus művében leírtaktól.   Descriptio A Descriptio Europae Orientalis (Kelet-Európa leírása) c. művet egy ismeretlen francia pap írta 1308 körül, amelyben korábbi krónikákra támaszkodva a magyar őstörténettel is foglalkozott. Tudomásom szerint e mű a magyar történetkutatásban eddig semmilyen szerepet nem játszott. Létezéséről Schneider (1986, 32 ff.) diplomamunkája révén szereztem tudomást, a Descriptio 1916-os krakkói kiadásába mindeddig nem tekinthettem bele.

       Kutatásaimban felhasználok most egy negyedik eredeti forrást is, amely évtizedek óta könyvtáramban szunnyad. A múlt század hatvanas éveiben nagy érdeklődéssel fordultam a magyar nyelv és történelem felé, akkoriban szereztem meg

Kálti Márk képes krónikáját 1358-ból (a következőkben Kálti rövidített néven hivatkozom rá. A szakirodalomban Bécsi Krónika néven is ismert), amelynek alapjául egy (Szentpétery Imre féle) magyar kiadás szolgált és 1961-ben a berlini Rütting & Loening kiadónál német nyelven került nyilvánosságra. Rendkívül igényes könyvről van szó (az eredeti színes miniatúrák pazar visszaadásáról), amely ugyanakkor a krónika szövegét teljes egészében közli. A kiadó a szokványos történelmi felfogásnak köszönhetően az eltérő véleményeket alkalmasint lábjegyzetekben említi meg.


       E mű tanulmányozása során elcsodálkoztam. A szerző a magyar honfoglalás időpontját - amely a szokványos történetírás szerint 896-ban ment volna végbe, gond nélkül a VI. és VII. század köré keltezi!


       Krónikája bevezetőjében Kálti Márk hangsúlyozta (Kap. 1, 65), hogy értesüléseit „különböző régi krónikákból" válogatta, amelyek számára „szent"-ek voltak. Így magyarázható meg az is, hogy több olyan adatot adott meg, amelyek egymásnak ellentmondani látszanak. Becsületére legyen mondva, hogy a több helyről származó hagyományokat egymás mellé állította, és így ezeket kimentette a feledésből. Amint bemutatom, e hagyományok történeti alapokon nyugszanak.


       E meglepetés után arra számítok, hogy a felsorolt korábbi források is ilyen „eretnek" adatokat tartalmaznak. A másodrendű tudományos irodalom kevéssé megbízható. Mindamellett a kiterjedt irodalmi hivatkozások ellenére egyetlen „tudományos" műben sem találtam utalást a magyar őstörténet keltezésekor a Kálti féle Képes Krónikára!
       Szeretnék már most, Pannonia cikkem befejezése előtt (a második fejezet néhány alapvető megjegyzése után) az időrendileg érdekes érintkezési pontokat a magyar Képes Krónikából a Zeitensprünge olvasóival megismertetni.

 

  2. A magyarok és elődeik

A mai Magyarország lakói magukat magyarnak nevezik. Korábbi krónikáikban (Kálti is) a magyarok magukat hunoknak, ezzel turkoknak nevezték. Erről a szomszédoknak sem volt más véleményük. A sok példa közül most Bíborbanszületett VII. Konstantin császár titkos írására, a De administrando imperio-ra utalok. A 38-40. fejezetekben részletesen kitért egy népre, amelyet ő kifejezetten mint turkokat illetett. Hogy ő rajtuk csak a magyarokat érthette, abból derül ki, hogy Álmos herceg (Almutzis) és Árpád (Arpades) nevét említette (170, 176) és a „honfoglalás" leírása meglehetősen hasonló a korai magyar krónikákban foglaltakhoz.
       Az írott források a magyarokat az elkövetkező hét évszázad során is turk népnek nevezik. A XVIII. század során e felfogásban változás állott be. A magyarok - Habsburg vezetés alatt - hosszas küzdelemben felszabadultak az Oszmán birodalom uralma alól. Nem akartak ezek után a Habsburg birodalomban turk-ként élni. Ebben a szellemben mutatott rá Sajnovics János jezsuita páter a magyar és a finn nyelv hasonlóságaira. Ügybuzgó nyelvészek e gondolatból fejlesztették ki a finnugor nyelvcsalád elméletét, amely alapvetően különbözik az indogermán (indoeurópai), török és szemita-hamita nyelvcsaládoktól. A magyarok nyelvét a finnugor nyelvcsalád ugor ágába sorolták be, amelyet egyébként az Észak-nyugat - Szibériában élő chantik (osztjákok) és manysik (vogulok) rokonának tekintettek. E nyelvészeti besorolást általánosan elterjesztették, ennek ellenére ellentmondásokat tartalmaz.
       Csuday Jenő (38 ff.) magyar történész még 1897-ben - éppen a nemzeti millenniumi ünnepségek idején (Magyarország 1000 éves) - beható nyelvi- és forráselemzéssel megkockáztatta a mai magyar nyelvben törökös alapvonások hangsúlyozását. 30 oldalas, tárgyszerű és számomra meggyőző érvelését mégsem nem tárhatom egyenként elő itt. Végkövetkeztetése azonban így hangzik:

„Mindezzel azon álláspontunkat fejezzük ki, amely szerint a magyar nép nemzetiségét illetően elfoglalunk. Annak elfogadása, hogy a magyar nép a török-tatár népcsoporthoz tartozik, az arab, görög és szülőhazai krónikák egyértelmű bizonyítékai kényszerítenek." (Csuday 40).

A nyelvészek többsége természetesen ellentmondott; Csuday szakmai érveit viszont nem tudták visszautasítani. Ezután a kérdést a nyilvánosság előtt leginkább agyonhallgatták és csak a nyelvészeti szakirodalomban foglalkoztak vele (v.ö. Stinyi 1910, Wendt 99 ff.).
       A magyar nyelvben „ugor" eredetűek a számok egytől hatig, néhány szó, mint tél, ház, szív, vér, hal és háló és állítólag még egynémely igető. Ezek bizonyítják, hogy a magyarok elődei valójában az eredetileg ugor urali területről jöttek.


       A magyar szókincs nagy része azonban török eredetű. Nemcsak jövevényszavakról van szó, hanem mindenekelőtt nagyon sok, az alapszókincsbe tartozó szóról, továbbá igegyökökről és ragokról is, amelyek a magyar nyelvben különös jelentőséggel bírnak. A magyar nyelv szerkezete jobban hasonlít a török, mint a finn nyelvekhez. Mind a magyar, mind a török nyelvet a magánhangzó-harmónia szabálya jellemzi, mely szerint egy szóban vagy csak magas, vagy csak mély magánhangzók fordulhatnak elő. A finn nyelvben mindez nagyon korlátozottan érvényesül. E nyelv 15 névszóragozási esetet ismer, amelyet ragokkal fejez ki. A magyarban és a törökben a mi fogalmaink szerint semmilyen ragozás nincs. A tárgyat követő ragok voltaképpen a mi elöljáróinknak felelnek meg.[iii]

       Az általam nagyrabecsült polihisztor, Josef Marquart (1903, 46 ff.) részletesen foglalkozott a kérdéssel és Csuday szakmai érveit jelentősen megerősítette. Kihangsúlyozta viszont a magyar nyelv „finnugor alaprétegét," amelyet nem vethetünk el, és végül Vámbéry Ármin álláspontjára helyezkedett, aki szerint a magyar nyelv „vegyes jellegű." A tovább nem bizonyított felfogása szerint a magyarok nyelve jelentősen különbözhetett a „hunokétól" (bulgárok, kazárok, avarok) /ebd., 50/.
       Nem szeretném említés nélkül hagyni, hogy a magyar nyelv nagyon sok román, germán és mindenekelőtt szláv jövevényszót tartalmaz, amelyeknek már nagyon korai időkben be kellett nyomulniuk a nyelvbe.[iv] Mint minden magyar krónika hangsúlyozza, a Kárpát-medencét a magyar honfoglalás előtt „morva fejedelemség" uralta. Ez mind régészetileg, mind bizánci (VII. Konstantin), ószláv (Metód) és keletfrank (Annalen) forrásokkal jól lefedett.[v] ( Mindenesetre e Nagy-Morva birodalom időben nem a kései IX. századba, hanem a kései VI. századba sorolandó be (v.ö. Weissgerber 2000, 4. 5). E kérdéssel szintén a készülő Pannonia cikkemben foglalkozom.)

       A magyar krónikák (amint Kálti is) népüket a Magor és Hunor testvérpártól, a magyarok és hunok ősapjaitól származtatják. A magyarok és a hunok között tehát különbséget tesznek. A „hun" önelnevezést mindenekelőtt az Árpádok uralkodóházának származása kapcsán kötik Atilla hun királyhoz. A magyar nép etnogenezise során azonban a számszerűen nyilvánvalóan számosabb magyarok kerültek fölénybe.
       VII. Konstantin szerint (174 ff.) Árpád vezetésével hét magyar és három további törzs vonult be, akiket kabaroknak nevezett. Utóbbiak ezt megelőzően kazár fennhatóság alatt álltak, de a magyar („turk") honfoglalás előtt csatlakoztak hozzájuk. A császár így ír: „Az úgynevezett kabarok kazár törzsbeliek (görög: „genos") voltak. Történt pedig, hogy felkeltek uraik ellen, amint harcra került sor ezek kerekedtek felül. A felkelők közül egyesek legyőzettek, mások megszöktek a turkokhoz (=magyarokhoz) és velük együtt vonultak le a besenyők országába. Barátságot kötöttek egymással és kabaroknak neveztettek. Így tanulták meg a turkok a kazárok nyelvét, és máig használják ezt; de használják a turkok másik nyelvét is (De adm. imp. 39. fej.; közvetlen fordítás görögből, v.ö. (1967) 174 f., (1995) 192 f.).

A kabarok tehát török nyelvet beszéltek, amely különbözött a magyartól, és valószínűleg azonos volt a kazárral. Theophylaktos Simokattes (1, 5) arról beszélt, hogy a várkunok (nála a német fordításban: „warchonitischen") - (vagyis vitatott elgondolása szerint az avarokkal rokon) - törzsek, mint a Tarniach, Kotzagir és Zabender, a Kárpát-medencébe települt avarokkal kapcsolatban álltak 598-ban (vö. Pohl 80 f., 222). Haussig számításai szerint (379 ff.) ez már 583/584-ben megtörténhetett.

       Manfred Zeller (1996, 186 ff.) feltételezte, hogy mindkét előbb említett törzs a VII. Konstantin által említett Tarján (Tarianoi) és Kürt-Gyarmat (Kurtugematoi) törzsekkel azonos volt. Habár e feltételezés ellentmond a VII. Konstantin által lejegyzetteknek, a hét magyar törzset egyértelműen megkülönbözteti a kazár nyelvű kabaroktól.
       Mindenesetre a magyarokkal turk nyelvű törzsek („hunok") nyomulnak a Kárpát-medencébe. Magam osztom Zeller feltevését, hogy ezek eredetileg az onogurokhoz (Unogunduren) tartoztak, akiket bizánci és örmény források alapján a bulgárokkal azonosítottam (vö. Weissgerber 2001, 80). Majd minden történész egyetért a felfogással, hogy a X. századi német forrásokban megjelenő „Ungari" (=magyarok) név az onogurból vezethető le. A mai magyar országnév „Magyarország" sok más nyelvben hasonló kapcsolatoknak felel meg.
       Egyébiránt Kálti Márk is hangsúlyozta, hogy a magyarokkal más „szkíták" is Pannoniába költöztek (Kálti 36, S. 105)[vi].

       Nem sokkal ezelőtt e folyóirat[vii] Volker Friedrich hozzászólását hozta nyilvánosságra. Több szerző véleménye szerint a régészeti leletek egyértelműen mutatnak abba az irányba, hogy Pannóniában is számolnunk kell egy hozzávetőleg 300 éves kitalált történelemmel, és hogy az „Avar Birodalom" nem 568-tól 822-ig állhatott fenn, amint azt általánosan feltételezik. Nagy Károly különös hadjáratai szemmel láthatóan kitaláltak.

       Ki kell nyilvánítanom, hogy Friedrich nem minden feltételezésével értek egyet. Miután a magyarokról van szó, a hozzászólásának 6. cikkében említett Bulcsú - Vérbulcsú körüli feltételezését vizsgálom. Hozzászólásában Friedrich azonban a magyarok elődei kérdéskörbe hatol be. „Történelmi körképében" forráselemzés nélkül állította azt, hogy Atilla halála után a hunok egy része Ellák vezetésével Dobrudzsába vonult volna vissza, ahol bizánci szövetségessé lettek volna. Ott ők elkeveredtek „Nyugat-Ázsiából odavándorolt avarokkal", szlávokkal és „bulgár névadókkal", akikből azután megszülettek volna a „bulgárok", akikkel Friedrich a történelmi „avarokat" azonosítja (ebd., 64 ff.). Ezeknek kellett „a Kárpát-medence déli részén 567-től Gepidiát hódoltatniuk" és „később a Duna-Tisza környékéről a langobardokat elűzniük."

       Sok más forrásra támaszkodva (amelyeket még ki is tudok egészíteni), Bulgária-körképemet teljesen más alapokra építve szerkesztettem meg. Már Atilla idejében telepedtek meg bulgárok Pannóniában, akiket ott mindössze 568-ig lehet kimutatni. Az Ellákkal 454-ben kiköltöző hunok semmiképpen sem költözhettek Dobrudzsába és nem is lehettek Bizánc részeivé. Ehelyett megalapították a „Nagybolgár Birodalmat" a Fekete-tengertől északra. E bolgárok egy része 528-ban átkelt az Al-Dunán és Möziában új Bolgár Birodalmat alapított. Az Iszperich vezette bolgároknak a Pannóniában maradt bolgárokhoz semmi közük sincs (csak 568 után, valószínűleg Krums vezetése alatt ütközhettek össze velük). A keletről előrenyomuló avarok a „Nagybolgár Birodalom" más, egyéb töredékeivel kötöttek szövetséget. Ezek nem délről (Dobrudzsa felől), hanem északról érkeztek Pannóniába.
       Amint azt a források egybehangzóan állítják, az avarok az Elba és a Saale környékén frankokkal és thüringekkel harcoltak. A gepidákat nem az avarok vagy a bolgárok győzték le,[viii] hanem a langobardok, akiket az avarok támogattak. Az avarok sohasem győzték le a langobardokat. Úgy tűnik, inkább szabad akaratukból ürítették ki a Kárpát-medencét, hogy Itáliát meghódíthassák[ix]. Az „uralkodó nélkül" - magyarul gazdátlanul maradt föld (valójában, mint azt megelőzően is romanizált pannóniaiak és dákok által éppúgy, mint szlávok által lakott) volt. (vö. Weissgerber 1999, 502; 2001, 75 ff.).
       Mindemellett a gepidák felszámolásáról szó sem lehet. Létezésük legalább 599-ig bizonyított és régészetileg követhető a Kárpát-medencében
(vö. Bóna 1976, Pohl 229 ff.).

       Friedrich határozottan különbséget tesz hunok, bulgárok (=avarok) és magyarok között. Mindezzel szemben magam a bolgárokat a hunok részének tekintem, akik nem azonosak az avarokkal. (E feltételezésemet már Bulgária-cikkemben megalapoztam). Itt most csak mindenekelőtt írásos forrásokra támaszkodva szeretnék az avarok és a magyarok közötti viszony tárgyalásában elmélyedni.
       Minden érdekelt kutató zavaros és ellentmondásos forrásokból indul ki. Ezt azzal magyarázzák - nem minden alap nélkül, - hogy a kortárs szerzők tisztázatlan vagy kétséges értesülésekre támaszkodtak volna. Mindenesetre egyetlen (középkorra) szakosodott történész sem sejthetett meg kitalált történelmet csak amiatt, mert a források ellentmondásosak. Amint magam megállapítottam, sok kérdés megoldódik, ha Illig alaptételeiből indulunk ki.


       A X. századi német forrásokban az avarokat és a magyarokat szemmel láthatóan azonos népként kezelik. A X. század első felében lezajlott magyar portyázásokról[x] szóló híradások váltakozva avarokról és magyarokról beszélnek anélkül, hogy közöttük különbség lenne felismerhető. A Fuldai Évkönyvben említik: „Avari, qui dicuntur Ungari" (avarok, akiket magyarnak neveznek /Székely 9/). Widukind /16/ Szászországi történetek c. munkájában írta: „avarok, akiket most magyarnak nevezünk". Ezen túlmenően időben is elválasztotta egymástól az avarokat és a magyarokat.

VII. Konstantin ezzel szemben a De administrando imperio c. titkos írásában hangsúlyozta: „Azután az avarok a Dunán túl tartózkodtak, ahol most a magyarok találhatók, akik lovas életmódot folytatnak." /Közvetlen fordítás a 30. fejezetből; vö. De adm. imp. (1967) 140 f., (1995) 159/. A magyarok eszerint ott telepedtek meg, ahol korábban az avarok laktak; így nem voltak azonosak. Különösen hangsúlyosan jelenik ez meg a 29. fejezetben /122 f./, amelyben háromszor is hangsúlyozta, hogy az avarok a „szolgákhoz[xi]", vagyis a szláv népekhez tartoznak.
       E felfogás természetesen minden más írott forrással ellentétben áll, amelyekben az avarokat türk népként nevezték meg. Konstantin „tévedése" mégis érthető. Minden kortárs bizánci forrás arról adott tájékoztatást, hogy az ellenséges avar haderő nagyrészt szlávokból állt. Ditten /90/ írta: „Akkoriban a Pannóniában megtelepült szláv törzseknek el kellett ismerniük az avar fennhatóságot és ezután tevékenyen részt vettek az avarok Bizánc elleni támadásaiban. /.../ A szlávok valószínűen az avar haderő legjelentősebb etnikai csoportja lehettek." Ditten itt többek között Theophylaktos Simokattesnek a hadifoglyok etnikai összetételéről szóló passzusaira hivatkozott /II., 3. 15/, ahogyan Moravcsik /I, 71/ is tette: „Amint arról forrásunk tájékoztat, a nagyszámú hadifogoly alig ötöde volt avar; közel felük szláv és a maradék 'egyéb barbár'." Theophylaktos Simokattes híradása alapján pontosan 8000 szláv, 4000 gepida, 3000 avar és 2200 'egyéb barbár' esett fogságba. Az avarok nyilvánvalóan csak kisebbséget alkottak saját „államuk"-ban, amelyet minden elemzésnek figyelembe kell vennie. A tulajdonképpeni avarok nyelvéről csak töredékek maradtak fenn, amelyek arra utalnak, hogy ők egy török nyelvű nép voltak /Pohl 223 ff./. Moravcsik is így ítélte meg /1, 72/: „A kevés nyelvi töredék, amely az avaroktól ránk maradt, arra utal, hogy az uralkodó réteg nyelve törökös jellegű volt." A - később betoldott évszámokig bezárólag - megbízhatónak tekinthető óorosz Nesztor Krónika /1986, 25/ szerint:

„Amikor a szláv nép- amint azt már mondtuk - még a Dunánál élt, a szkíták országából, tehát Kazáriából jött, ezek az úgynevezett bulgárok a Duna mentén leereszkedve a szlávok elnyomói lettek. Ezután jöttek a fehér magyarok /„bjelye ugry"/ és birtokba vették a szláv földet, miután elűzték a volochokat, akik a szláv földet korábban birtokolták." Ezek a magyarok először Herakleios császár korában tűntek fel, aki (pontosabban: mint ezek) hadjáratot vezetett a perzsa II. Khoszró Anusirván király ellen. Ezzel egyidőben léptek fel az avarok is, akik Herakleios ellen vonultak és őt majdnem elfogták. Ezek az avarok legyőzték a szlávokat is.[xii]

Ez a szövegrész több szempontból is nagy jelentőséggel bír. Mindenekelőtt a krónikás határozottan megkülönböztette egymástól a bulgárokat, avarokat és magyarokat. E forrás alapján szó sem lehet fentiek azonosságáról. Egy másik idézetben szintén jelentős adatot találunk:

„Az oroszoknak mind a mai napig van egy közmondásuk: 'Úgy buktak meg, mint az avarok'. Nincs már több törzsük és utóduk." /ebd., 26/

A magyarok etnikailag tehát nem lehettek az avarok utódai. Az időrend szempontjából viszont érdekes a megjegyzés, miszerint Herakleios bizánci császár idejében (610-641) jelentek meg a magyarok először a Dunánál, vagyis majd 300 évvel hagyományos időszámításunknál korábban. Fontosnak tartom azt a megjegyzést is, hogy a bulgárok az avarok és a magyarok előtt jelentek volna meg, miközben utóbbiak egyidőben szállták volna meg a Duna környékét. Mivelhogy az avarok 568-tól kétségtelenül megszállták Pannóniát, a magyaroknak is ugyanakkor kellett megjelenniük. (A Herakleiosra való utalás feltehetően tévedés lehet, amint az más korabeli forrásokban is megtalálható.)


       A krónikás szemmel láthatóan két magyar megtelepedési hullámból indul ki. Másutt /35 f./ arról tudósít, hogy

„a 6406. évben a magyarok /„ugry"/ Kiev mellett vonultak el és a 'magyar hegyek'-en /nyilvánvalóan a Kárpátokon/ való átkeléssel bevonultak az országba, amelyet azóta 'Magyarországnak' neveznek."[xiii]

Esetünkben szemmel láthatóan az Álmos és később Árpád vezette magyarokról van szó. A 6406-os évet általában a 898. évnek tekintik. Véleményem szerint - amint azt egy későbbi utalással bemutatom - a Nesztor Krónika korábbi évszámait később igazították ki. Maga a 898-as évszán sem egyezik a nyugati tudósításokkal, miközben a magyarok már 896-ban Pannóniában itáliai fenyegetést kaptak volna.

       Itt szeretnék utalni László Gyula magyar történész munkáira /itt 1970; 1995/, aki nemcsak írott forrásokra (Káltit nem említette), hanem régészeti és néprajzi leletekre hivatkozva képviseli azt a nézetet, hogy a magyar honfoglalás több egymást követő hullámban valósult meg. Az első hullám magyarjait a Nesztor Krónikával egyezően „fehér magyaroknak" nevezi. E felvetéssel szemben mindenekelőtt időrendi megfontolások kerültek terítékre /pl. Avenarius 187, és Anm. 46/. Ha azonban a kitalált középkor feltételezéséből indulunk ki, e megfontolások ingataggá válnak. László elgondolása segít a Kárpát-medence tényleges magyarrá válását megértenünk. (László néhány érvéről még szólok később.)


       Magam is képviselem azt a munkahipotézist, hogy 568-ban (esetleg már korábban) az avarokkal magyarok is bevonultak a Kárpát-medencébe, tehát sokkal korábban, mint a tulajdonképpeni, Árpád vezette honfoglalás, amely Kálti adatainak megfelelően 600-ban következett be. (Közelebbit erről a 3. és 4. fejezetben).

       Használhatónak látszik itt Georgios Monachos művének egy részletéről szó ejteni X. századi forrásként, amely VI. századi utalásokat, adatokat tartalmaz, és amely a konstantini iskola műveiben nem maradt fenn. Ezután menekültek a bulgár nagyfejedelem, Malamir (itt: Waldimer) idejében a bulgároktól Mihály vezetése alatt „makedónok" a magyarokhoz, akik a segítségükre voltak és visszatérésüket segítették. Marquart /494/ e visszatérést a 835-ös évre tette, vagyis hat évtizeddel a hagyományos magyar honfoglalás elé. Moravcsik a 837-es év mellett tette le voksát, véleményem szerint azt az abszurd nézetet képviselte, hogy ezek a magyarok a Don vidékéről érkeztek volna, ennek azonban már Monachos pontos tudósítása ellentmond.
       Bulgáriáról szóló értekezésemben Malamirt 602-606-ra keltezem, ami azt jelenti, hogy rendhagyó időszámításom szerint a makedónok Árpád Magyarországára menekültek, amely követhetőbbnek látszik az eddigi felvetéseknél.

       Ezúttal óvnék attól, hogy Moravcsik Gyula művének (Byzantinoturcica)[xiv] összefoglaló megjegyzéseit kritika nélkül támogassuk, amint azt pl. Friedrich tette. Moravcsik érdeme, hogy a bizánci forrásokban fellelhető adatokat a türk népekre vonatkozóan összegyűjtötte. Felismerte, hogy sok írott forrás adatai ellentmondásban vannak a hagyományos történetírással, amelyhez mindezek ellenére ragaszkodott. Hogy ennek megfelelhessen, olyan tarthatatlan feltételezéseket fogalmazott meg bevezető megjegyzéseiben, miszerint pl. a hunok, bolgárok és avarok etnikai rokonság híján lettek volna, majd ezt önkényesen és váltogatva különböző lovas társadalmakra vonatkoztatta. (Sok törzsszövetség vegyes jellegét magam nem vitatom. Megnevezésük mindig a többségi etnikai csoport után történt.)


       A magyar krónikákban - legalábbis a Káltiban - szó sem esik az avarokról. Az Árpád vezérletével bevonuló magyarok alkalmasint szlávokkal („morvákkal") és „volochokkal" harcoltak /Kálti 18, 91 o.; 27, 97 o./ - László szerint a második magyar bevonulók, Kálti szerint a „Pannóniába való második bevonulás" /25, 95. o./. E forrásunk szerint az Árpád által legyőzött Szvatopluk morva fejedelem közvetlenül „Atilla után" kormányozta az országot, habár a szokványos időrend szerint Szvatopluk teljes 350 évvel Atilla után kellett éljen.
       A Képes Krónika időrendi keltezései felette tanulságosak, ezekre a 4. fejezetben kitérek. Ezek egyike szerint az (első) magyar honfoglalás 104 évvel Atilla halála után következett be, tehát 557-ben. Nagyjából ebben az időben támadták meg az avarok a frankok keleti határait.

       A magyar őstörténet feltárásában az iszlám források is kivételes jelentőséggel bírnak. Most csak röviden említem, Ibn Rusta 930 körül és Gardizi 1050 körül egybehangzóan abból indultak ki, hogy a magyarok a turk népekkel rokonságban állnak /László 1995, világszőttes forrás 1 ff./.
       Josef Marquart /68 ff./ részletekbe menően elemezte olyan iszlám szerzők műveit, mint Muslim ben Abu Muslim, Mas'udi, Istachri, Ibn Ishaq, Ibn Fadlan és Ibn Hauq.[xv] Ők a X. században a magyarokat „bažyar" névvel illették. Emiatt nem gondolhatjuk őket az Isperich féle bulgároknak, mert például amint az Itália és Németország elleni portyáknál szóba került, hogy abban a bulgárok nem vettek részt. Arab felfogás szerint a „bažyar"-ok turk nép voltak. A „türk nyelvű" baskírokat egyébként ugyanezzel a fogalommal illették. Néhány történész azt az álláspontot képviseli, hogy a Volga menti Baskíria a magyarok őshazája lenne:

„A tatárjárást megelőző években (XIII. szd.) magyar dominikánus szerzetesek keleti pogány testvéreiket akarták felkutatni és olyan törzsek maradványaira bukkantak, akiket testvéreiktől évszázadokkal azelőtt választottak el, és velük magyarul meg tudták értetni magukat." /Dienes 7/

Theophylaktos Simokattes, aki feltehetően 600 körül írhatott, Historiae c. művében szkíta illetve/vagy avar „kivonulásról" értekezett, amely történészek között „legalább annyira részletgazdag, mint tisztázatlan és emiatt vitatott" forrásként kezelt. /Pohl 29/. Haussig /1953/ és Pohl /29 ff./ e kivonulást részletekbe menően elemezték anélkül, hogy megnyugtató eredményre jutottak volna. E kivonulás után az avarok két nemből álltak, ezek eredetileg a „var" és a „chuni." /Th. S. VII, 7/. Ennek megfelelően az uralkodó nemzetet „várkun"-nak nevezték. A „var"-ok Ázsiából származhattak, akiket egyébként a kínai forrásokból ismert zsuan-zsuan néppel azonosítottak. Theophylaktos szerint azonban az avarok egyáltalán nem vonultak be Pannóniába. Feltehetően egy másik (európai) törzs vehette fel a félelmetes nevet, hogy így más népekkel szemben tekintélyt szerezzen magának. E „szellemi tolvajlás" által (a kifejezés tőlem - Weissgerber) az európai forrásokból ismert avarokat helyesen „ál-avaroknak" kellene nevezzük.[xvi]


       E kivonulás természetesen minden találgatásnak tág teret biztosít. Lehetséges lenne, hogy az  „ál-avarok" azonosak lennének a magyarokkal, és a magyar krónikák Magorja és Hunorja nem más, mint a Theophylaktos Simokattes által említette „var"-ok és „kun"-ok?
       Ennek azonban sok idézett forrásunk ellentmond. Így a Nesztor Krónika egyértelműen megkülönböztette egymástól az avarokat és magyarokat. Theophylaktos kizárólag egy meg nem nevezett török Csagánra támaszkodott. Meglátásom szerint ezzel együtt lehetséges, hogy egyszerűen kitalálták őket.

 

  3. A honfoglalás időpontja

Magyarország 1896-ban ünnepelte a „Millennium"-ot, a magyar törzsek Árpád nagyfejedelem vezette „honfoglalásának" 1000. évfordulóját a Kárpát-medencében. Ez a helyzet azonban még a hagyományos történetírás szerint sem ilyen egyértelmű. Legfontosabb és szavahihető forrásunk, VII. Konstantin ezzel kapcsolatban semmilyen néven nevezett évszámot nem jelölt meg. Amikor a különböző történeti munkákban azt olvassuk, hogy a magyarok levédiai szállásukat a Donnál 889-ben az előnyomuló besenyők miatt feladták, hogy a Dnyeper és a Dnyeszter vidéki „Etelközt" néhány évvel később megszállták, azután hogy 895-ben a besenyők által újólag elűzettek, nos ezek mind csak számított időpontok.

Keleti frank források másrészről viszont arról tudósítanak, hogy Arnulf császár 894-ben velük a „nagymorva birodalom" ellen szövetségre lépett, és 899-ben az itáliai Berengár (rész)-királyt („császárt") a Brenta partján tönkreverték /Dienes 81/. Etelközi elűzetésük után néhány évet „Erdelw"-ben (Erdélyben) kellett eltölteniük - miközben már elfoglalták a Kárpát-medencét, - éppígy néhány történész a honfoglalás kezdetét 897-re keltezte. A Nesztor Krónika szerint /1986, 35f./ csak 898-ban vonultak volna csak el Kijev mellett, hogy a Kárpát-medencébe jussanak.


       Az óvatos történészek /pl. Dienes 86/ emiatt a magyar honfoglalást folyamatként kezelik, amely 895 és 902 (a morva fejedelemség felszámolása) között zajlott volna le.
       Ismertek nyugat-európai források is, amelyekben a magyar honfoglalást már 895 előtt említik, így Hinkmar reimsi érsek, aki 862-re teszi /Dienes 81/. Folytatva Regino prümi apát évkönyvével, aki 889-től folyamatosan magyar hadmozdulatokról számol be, miközben a „szkíta" eredet kérdésébe is belemegy. Habár ez utóbbi az Illig-féle kitalált középkor legutolsó forrása, magam mégsem tartom hamisítványnak. Meglehet, hogy későbbi másolók keltezték volna át, és ténylegesen már a késői VI. században keletkezhetett.

A magyar Képes Krónika a honfoglalás idejére pontos adatokkal szolgál: „Az Úr megtestesülésének 677. és Atilla, a magyarok királya halálának 104. évében, III. Konstantin császár és Zakariás pápa idejében a magyarok - amint azt a Rómaiak Krónikája is írja - másodszor is kijöttek Szkítiából.[xvii]" /Kálti 25, S. 95/ „Az Úr megtestesülésének 600. vagy 677. évében és Atilla halálának 100.évében az általánosan magyarnak nevezett hunok tehát - III. Konstantin és Zakariás pápa idejében - ismét visszajöttek Pannóniába. Átkeltek a besenyők, a fehér kunok és a szuzdáliak földjén és érintették Kijev városát. Majd átkeltek az Alpokon (=Kárpátokon) és megérkeztek egy tartományba, ahol számtalan sast láttak. (...) Ezután három hónapig vándoroltak a hegyeken át és végül Erdelw (Erdélyország, Transilvania, Siebenbürgen) határára értek." / Kálti 25, S. 96/ A Krónika ezzel három évszámot jelöl meg a honfoglalás idejére:

  • 100 illetve 104 évvel Atilla halála után,
  • a 600. év,
  • a 677. év.

Mindhárom keltezés a 6/7. századra esik! A Krónikában sehol sem tesznek említést arról, hogy a honfoglalás a 9/10. századra esne. Eszerint a Kálti által tekintetbe vett krónikák még olyan adatokat tartalmaztak, amelyek a mai szokványos történelmi időrendnek kirívóan ellentmondanak!
       Nemcsak amiatt tekintem a Krónika adatait kérdésesnek, mert írója három olyan különböző évszámot közöl, amelyek egymásnak is láthatóan ellentmondanak. (Kálti) minden adatát a számára ismert krónikákból vette át, amelyek azonban véleményem szerint három különböző és egymást követő honfoglalásról tesznek említést. Amint magam is utaltam rá, László ezt már korábban felismerte. Azt is észrevette, hogy a magyarok a bevonulásaik során három különböző útvonalon közelítették meg a Kárpát-medencét:

  • a Vereckei-szoroson át,
  • a későbbi Erdélyen keresztül és az
  • Al-Dunán át /László 1995, világszőttes-cikk S. 6/.

Ebből arra következtetett, hogy minden bevonulási hullám más útvonalon történt. László ugyanakkor nem kockáztatta meg, hogy az egyébként általa is ismert (de nem említett) Kálti időrendi adataira alapozza a három bevonulás elgondolását.  

 Az első honfoglalás E honfoglalás Atilla - általánosan 453-ra keltezett - halála után 100 illetve 104 évvel történhetett, vagyis akár 553-ban vagy 557-ben, tehát még az avarok 568-as Kárpát-medencei bevonulását megelőzően. Kálti mindenesetre „az Úr megtestesülésének 445. évére" tette Atilla halálát / Kálti 23, S. 94/, így ez az első honfoglalás már akár 545-ben vagy 549-ben bekövetkezhetett. E magyarok voltak a Nesztor Krónika „fehér magyarjai".
       Emlékszem még, hogy szavahihető bizánci források szerint 558-ban a „kutrigurok" bezúdultak a Kárpát-medencébe. Közöttük is lehettek magyarok, aki már akkor velük együtt telepedtek meg Pannóniában. Amint a következő fejezetben kifejtem, a magyarok még ennél is sokkal korábban megjelenhettek a Kárpát-medencében.

 

  A második honfoglalás

A Kálti által 600-ra tett honfoglalás során hozta összefüggésbe a krónikás Álmos és Árpád, a két egymást követő magyar vezér (hadvezér, Gyula) nevét. A Kálti által lejegyzett Álmos vezette felvonulás feltűnően megegyezik a Nesztor Krónika adatával, miszerint a magyarok 898-ban haladtak volna el Kijev mellett. A két évszám között 298 év van! Mindez semmiképpen sem lehet véletlen tekintettel arra, hogy a Budai Krónika, Kálti forrása és a Nesztor Krónika egymástól teljesen függetlenül keletkezett.

 

A harmadik honfoglalás

A szokványos történetírásban nem vitatott, hogy a X. század végéig még Oroszországban, „Szkítiában" maradt magyarok később betelepedtek a Kárpát-medencébe. Ezek egyenkénti ismertetésétől most eltekintek. Káltinál /36, S. 105/ is erről van szó. Most az általa 677-re tett „harmadik honfoglalás"-ról teszek említést. Kálti maga is azt mondja, hogy a 677-es honfoglalás Álmos és Árpád alatt következhetett be. Másutt / Kálti 63, S. 116/ I. Szent István születését a 699-es évre teszi (szokványosan ezt 975-re helyezik). (A 699-es évszám pontosításra szorul, mert az eredeti latin szövegben 969 szerepel, mint az 5.Az Árpádok részben mellékelt képen is látható. A szerk.[xviii] ) A Krónika adatai szerint azonban Szent István Árpád ük-ükunokája[xix] volt /vö. az 5. résszel/.

 

       Kálti Márkról gondolhatjuk, nemcsak a régi krónikák tartalmát, de mindazon évszámokat is közvetítette, amelyek meggyőződésem szerint valósan is megfelelnek a történelem tényleges lefolyásának. Megkísérelt három különböző eseményt egyetlen egyben összegezni, amennyiben a kort III. Konstantin császár és Zakariás pápa idejére tette. III. Konstantin 641-ben, Zakariás pápa 741-742 között uralkodott volna. Mindkettő esetében kitalált személyekről lehet szó, vagy olyanokról, akiket a Budai Krónika megszövegezése után szokványosan kelteztek volna. (Illig feltételezésének minden oldalról történő bizonyításában a tényleges vatikáni történelem - benne a pápák sorrendjével - helyreállítása nagy jelentőségű lenne.)        Illignek mindig nehézséget okozott, hogy feltételezéseinek helyességét közvetlenül helyes történeti forrásokra alapozva bizonyítsa.[xx] Kálti magyar Képes Krónikájának időrendi adatainak éppen emiatt van különleges jelentősége. Ahol nála nem elírásról lehet szó, azt a következő fejezetben mutatom be.   4. A magyar királylista[xxi] A magyar Árpádok (907-1301) uralkodóháza nemcsak a legendás, de történetileg kétségkívül létezett Árpádtól (+907), hanem különösen az úgyszintén legendás és történelmileg valós Atilla hun nagykirálytól vezeti le származását. Későbbi krónikások e fiú-apa-származást biblikus alapokon először Hunor ősapáig, majd onnét a bibliai Japhetig, Noé fiáig folytatták.
       Feltételezem, hogy legtöbb Olvasóm számára e királylista ismeretlen. A számomra ismert másodlagos szakirodalomban említés sem esik róla. (Vajon miért?) A szövegbéli listában előforduló, ezután következő elemző megjegyzések jobb megértése kedvéért - ahogy azokat Kálti is tartalmazza - szeretném visszaadni, amelyek során Atilla apjáig tekintem át a genealógiai adatokat. (Atilla őseinek nevei Hunorig és Jáfetig a késői fantázia szüleményei lennének.)[xxii] A lista Álmossal, a honfoglaló Árpád apjával kezdődik: „Álmos, Ügyek fia, ez Ed fia, ez Csaba fia, ez Atilla fia, ez Bendeguz fia, ez pedig (...)" /Kálti 25, fej. S. 95 f./ Jordanes szerint /Getica, 35, 180; 49, 257/ Atilla apját nem Bendeguznak, hanem Mundzuknak nevezték.

       Megkülönböztetendő Atilla őseit Kálti nemcsak említi őket, de életükről is szolgál adatokkal. Árpád nagyapját és apját bizánci források is említik. Ezek mind a királylista e részének történetiségéről beszélnek. Atillának közismerten sok fia volt, Kálti szerint /20, S. 91/ akár hatvan /vö. Thierry-vel is/! Az Árpádok származásukat Atilla fiára, Csabára vezetik vissza, aki „Atilla törvényes fia volt Honorius görög császár leányától /Kálti 22, S. 93/ született volna.[xxiii]" Honorius valójában nyugatrómai császár volt és 395-től 423-ig uralkodott.


       A „krimhildi" (nedaoi) csata[xxiv] után Csaba 15.000 hunnal valószínűleg nagyapjához, később „Szkítiába" vonult. Csaba a magyar mondavilág hőse. Neve sok régi történetben él tovább. Kálti /22, S. 93/ azonban kellemetlen dologról tudósít:

„Amikor Csaba Szkítiába vonult és mindenütt anyja nemes származásával kérkedett, a hun előkelők megvetették őt és azt mondták neki, hogy nem lehet a szkíta nagykirály igazi fia, hanem csak egy idegen országbeli jöttmenté. Emiatt Szkítiában nem tudott magának asszonyt szerezni, hanem Korazmiából kellett egyet hoznia."

Mindez arra utalhat, Csaba királyfi csak állította, hogy a hun nagykirály fia lett volna.

Kálti szerint /22, S. 93/ Csabának két fia volt, Edemen és Ed. Edemennel kapcsolatban a krónikás úgy tudja, hogy a honfoglalás még élt:

„Amikor a magyarok másodszor is visszatértek Pannoniába, Edemen apjának és anyjának sok rokonát hozta magával." /ebd./

Már csak biológiai okoknál fogva sem lehet szó itt Árpád honfoglalásáról. E „második visszatérés" 568-ban vagy már korábban be kellett következzen. Emellett szól az is, hogy Ed, Edemen fivére Kálti szerint Árpád ükapja volt![xxv] Amint Kálti hangsúlyozta, a magyar Aba nemzetség Edementől vezette le származását. Edről, Csaba második fiáról így nyilatkozik a Krónika: „Ennek ellenére Ed apjánál maradt vissza Szkítiában" /ebd./. Csaba ekkor eszerint még élt.


       Ügyek, Ed fia más krónikák szerint Enesét, Önedbelia kazár törzsfő leányát vette volna nőül. /Csuday 48/. Kálti erről nem tesz említést.


       Így válik érthetővé az a fontos szerep, hogy Előd, a fia részt vett a kazár szövetségben. Előd nyilvánvalóan azonos Levedivel, akit VII. Konstantin /De adm. imp. 38, S. 170 f./ a magyarok /„Turkoi"/ „vajdájaként" (fejedelem) nevezett meg. Levedi után kapta a Don vidéki magyarok lakta ország a „Levédia" elnevezést /ebd./.


       Álmos - Káltinál Almus, - Előd fiának élete a magyar Képes Krónikában részletesen olvasható, amelynek természetfeletti legendáit itt nem tekinthetjük át. Ezzel együtt történelmi személy volt. VII. Konstantin Almutzis néven nevezte őt /ebd./, a turkok vezérének írta, aki népét a besenyő nyomás alatt Levédiából az Etelközbe, majd később még nyugatabbra vezette. Kálti szerint /28, S. 97/ még Erdélyben „megölték" - „és nem mehetett be Pannóniába". Kálti nem nevezte meg az évszámot; így a szokványos történészek felette különös vitákat folytatnak arról, hogy mindez mikor is történhetett meg.

       Mint minden sztyeppei népnél - amint bemutattam, a magyarok magukat ilyennek tekintik - a magyaroknál is fennállt a kettős vezetés. Amint iszlám, bizánci és keleti frank forrásokból kiderül, szakrális fejedelemként a „kende" uralkodott. A honfoglalás idején Kurszán ( a keleti frank forrásokban Carzan vagy Cuzan) gyakorolta e jogkört, aki 904-ben halt meg. Egy fegyverszünetet követően a bajorok vendégségbe hívták és ekkor kíséretével együtt alattomosan meggyilkolták /vö. Dienes 27; Makkay 17/. Kálti nem tesz említést Kurszánról. Minden magyar történész egybehangzó véleménye szerint ezt követően nem volt többé „kende" a magyaroknál. Magam más véleményen vagyok: VII. Konstantin /40/ adatai a turkok uralmi rendjéről a X. század közepén erősen e felvetés ellen szólnak. Még akkor is két fejedelem uralkodott, a „harmadik fejedelem" a „karcsa", a legfőbb bíró volt.


       Álmos rangban második uralkodó volt: „gyula". „Megölése" után fia, Árpád követte e rangban. Róluk VII. Konstantin részletesen írt. Kálti Márk, a Képes Krónika szerzője, hasonlóan a többi magyar krónikáshoz szuperlatívuszokban áradozik, mihelyst Árpádra kerül a szó. Néhány szemelvény:

„De Árpád tülkét a Duna vizével töltötte meg és minden magyarok előtt a mindenható Istenhez könyörgött a tülök felett. Az Úr e Földet örökre szívesen átengedi neki. Amint imáját befejezte, minden magyar háromszor kiáltott fel: Isten, Isten, Isten! Ez az eredete a régi szokásnak, amely a magyarok közt ma is él." / Kálti 28, S. 98/

Mindez Árpád válasza volt egyik követének tudósítására Pannónia szépségeiről. Árpád a támadás mellett határozott és legyőzte Pannónia hercegeit, akiket Kálti nem, de Anonymus név szerint is megemlít:

„Az Úr hát Pannóniát újra a magyarok örökébe adta; aminthogy Mózes idejében Siont, az amoriták királyainak földjét és az egész Kánaánt Izrael gyermekeinek is örökül adta. Így most Árpád vezér az, aki Szkítiában magas méltóságot birtokolt, - mivelhogy szkíta jog és törvény szerint  nemének szokása volt, hogy ő minden ütközetben az elöl haladók előtt menjen és visszavonuláskor utolsónak hagyja el a csatateret -, emiatt lépett ő (így mondják) Pannóniába is elsőként hadurai élén." / Kálti 28, S. 99/

Árpád minden történész egyöntetű álláspontja szerint 907-ben halt meg. (Pontos, megfogható forrásmellékletet ezen évszámhoz mindeddig még nem találtam. Azt nyilvánvalóan a keleti frank évkönyvek híradásai nyomán számították ki.) Szobrát a budapesti Hősök terén az 1896-os millenniumi évben leplezték le.


       A Képes Krónika - Atilla kivételével - Árpáddal és elődeivel kapcsolatos évszámokat nem tartalmaz. Ennek ellenére mégis lehetséges ún. relatív időrend felállítása. Abból indulok ki, hogy Csaba apja halálának idején legalább 18 éves volt. Ennek utódai legkésőbb mindenkori apjuk 25. életévében világra jöttek. Ebből a következő születési időpontok adódnak:

       435     Csaba                           510      Előd        460     Ed                                535      Álmos

       485     Ügyek                           560      Árpád

 

Felette nagylelkűen számoltam. Árpád a honfoglalás idején 40 évesnél idősebb lehetett. A magyar királylistával azonban a legnagyobb jóindulattal sem lehet 450 évet áthidalni Atilla halála és a magyar honfoglalás között. Emiatt aztán minden szokványos történész e lista elhagyását részesíti előnyben. Mindezzel a királylista megerősíti, hogy a honfoglalás itt felhozott keltezései Káltinál nem „elírások" voltak. Mindazonáltal az ősgeszta szerzője bizonyosan tisztában volt a ténnyel, hogy Atilla és Árpád között csak öt nemzedék élt!
       Kritikusok kifogásolhatják, hogy Csaba, Ed és Ügyek történeti létezése nincs bizonyítva, mivel a magyarországi forrásokon kívül nem említik őket. Ez természetesen nem bizonyíték a nemlétükre. Ha például VII. Konstantin titkos történelme elveszett volna, Árpádról csak annyit tudhatnánk, amennyit róla a magyar krónikák feljegyeztek. Létezése tehát ugyanazon érvvel kétségbe vonható. Hanem amikor Csaba alakját kellett volna kitalálni, ez nem mond ellent időrendi felvetésemnek. Az ősgeszta szerzője mindenesetre tisztában volt azzal, hogy Atilla csak hat nemzedékkel és kb. 150 évvel élt és uralkodott Árpád előtt.  

 

5. Az Árpádok

Árpád leszármazottait Árpádoknak nevezik. A szokványos időszámítás szerint I. Szent Istvánt 1000 vagy 1001 karácsonyán (ez az évszám is vitatott) első magyar királyként koronázták meg. Kálti részletesen tudósított e királyról és utódairól a XIV. századig, de elődeiről csak röviden. Eszerint I. Szent István Géza fia volt, ez meg Taksonyé. Taksony Zsolt fia volt, aki Árpád egyik fia /54, S. 110 f., 63, S. 116 f./ Magyar történészek /pl. Csuday 77 ff./ a magyar krónikákból az alábbi királylistát állították fel:

       907-947  Zsolt                             972-  997  Géza        947-972  Taksony                       997-1038  I. Szent István   

 E királylista a legtöbb modern kézikönyvben megtalálható /pl. Matz 281/. Zsolt uralkodását csak Anonymus említi /1998, 25 ff./. Ezt követően Árpád halála után (907) annak legfiatalabb fia, Zsolt lett az utód. Kormányzóként Lehelt, Bulcsút és Botondot, a hadvezéreket iktatták be. Ezen kívül a krónikás nem sok mást tudott Zsoltról. Ménmarót hazai uralkodó leányát vette el és halála előtt egy évvel visszavonult. Anonymus rendelkezésemre álló kivonatában évszámot nem közöl.


       Kálti nem tudósít semmit arról, hogy Zsolt bármikor uralkodóként apja örökébe lépett. Tartalmaz viszont egy valamennyire figyelemreméltó passzust „Zoltánról", a „szent király" István dédapjáról, mégpedig hadjáratának leírásával kapcsolatban, amelyet „Kean, a bulgárok és szlávok fejedelme" ellen Erdélyben vezetett:

„Elhozta magával egyik dédapját is, akit Zoltánnak neveztek, és aki később az erdőelvi országokat örökül hátrahagyta, ezért szokásosan ma úgy mondják: Erdőelvi Zoltán. Ő nagyon idős ember volt, aki a szent király idejéig élt." / Kálti 66, S. 121/

Ebben Zsoltról lehet szó, aki apja halála után nem király, hanem Erdély fejedelme lett. Ez követhetőnek is látszik. Miért kellett éppen Árpád legkisebb fiának uralkodóvá válnia, miközben fivérei láthatóan életben voltak? (A VII. Konstantintól idézett passzus szerint ő már 548 előtt meghalt. E kérdés központi feltételezésemnek csak oldalszálaként tűnik fel.)[xxvi]


       Más híradások szerint ezt követően Szabolcs, Árpád unokája vagy unokaöccse jutott volna uralomra /Dienes 88/. Erről azonban semmi továbbit nem tudunk, azt sem, meddig uralkodhatott. Elképzelhető, hogy csak kormányzó volt. Kálti a „hétmagyar" között másodikként említ egy Zaboleh (Szabolcs) nevűt. A bemutatásból azonban nem kivehető, hogy Árpád utóda lett volna.

       VII. Konstantin (948-ban) tárgyalásokat folytathatott Tormással, Árpád dédunokájával és Bulcsúval, a magyarok legfőbb bírájával, miáltal ez maga volt a lehetőség a magyarok (turkok) történetéről és jelenéről képet alkotni. Titkos történetében, a De administrando imperio-ban /40, S. 196 f./ Árpád közvetlen leszármazottaival beszélhetett:

„Árpád, a 'turkok' királya (Tarchon) négy fiat nemzett: elsőként Tarkatzust, másodikként Ielechet, harmadikként Iutzotast, negyedikként Zaltast. Tarkatzusnak, Árpád legidősebb fiának egy fia, Tebelis volt, a második, Ielechnek egy fia volt, Ezelech, a harmadik Iutzotasnak egy fia volt, Phalitzis, aki most király, a negyedik Zaltasnak egy fia volt, Taxis. Árpád minden fia meghalt, unokái azonban, Phalis és Tasis éppúgy ezek mint unokatestvére Taxis élnek még. Tebelis meghalt; fia Termatzis Bultzussal, a 'turkok' harmadik királyával és karcsával együtt most barátként jött elénk." /Fordítás a görög eredetiből; vö. De adm. imp. (1967) 178 f., (1995) 196 f./

E tudósításoknak nagy hitel jár kortárs forrásként és a szavahihető szereplők miatt. Dienes /88/ a korai Árpádok leszármazásait táblázatba szerkesztve szemlélteti, ahol a (valószínű) magyar neveket is megadja. Az alábbi családfát görög és magyar nevekkel közlöm:

       Szó nem lehet róla, hogy Zsolt (Zaltas) bármikor is magyar király (nagyfejedelem) lett volna (VII. Konstantin szerint 548 előtt meghalt!). Dienes éppen emiatt - indokolhatóság híján - hagyta ki Zsoltot a királylistáról és Konstantint követve Árpád unokáját, Palitzis/Fajszot fogadta el uralkodóként (nagyfejedelemként), aki 955-ig uralkodhatott. Mindez azt jelenti, egyéb más adat híján örökre tisztázatlan marad, hogy Árpád és Fajsz között ki vezette ténylegesen a magyarokat.
       A mai magyar történészek ezzel kapcsolatban átmeneti megoldást javasolnak. Az előttem lévő Képes Krónika kiegészítve a következő időrendet adja:

 

       890 - 907  Árpád               950 - 970  Taksony        907 - 945  Solt                  970 - 997  Geisa        945 - 950  Fajysz              997 - 1038  István             /Kálti 305/

 

Ugyanezt a sorrendet tükrözi az a királylista, amelyet magyar történészek a világhálóra feltettek, csak éppen az abszolút évszámok tekintetében óvatosabbak:       

895 - 907  Árpád                   948 - 972    Taksony        907 - 94?  Solt (Solta)           972 - 997    Géza

       cca. 948   Fajsz                    997 - 1038  Vajk (István)

 

Minden írott forrás egybehangzóan tudósít arról, hogy Taksony, Zsolt fia és Árpád unokája magyar király (nagyfejedelem) volt. Egyedül az évszámok tisztázatlanok. Dienes /88/ szerint 955 (?)-től uralkodott. Kálti /62, S. 116/ csak annyit tett hozzá: „Megmondtuk, hogy a magyarok hadvezéreik és királyaik (fejedelmeik) vezetésével ilyen és ehhez hasonló hadjáratokat Taksony idejéig vezettek." Taksony Géza fiáról, aki a kereszténységbe való átmenetet képviselte és természetesen az első magyar királyról, I. Szent Istvánról ezt követően Kálti igen részletesen beszámol.

 

       Szent István kétségkívül az Árpádot követő negyedik nemzedékhez tartozott. Továbbfűzve eddigi eljárásomat, 685-ben vagy valamivel később kellett megszületnie (Zsolt Árpád legkisebb fia volt). A szokványos kézikönyvekben megírják, hogy 975 körül született /pl. Matz 281/. Újabb csodálkozásomra a magyar Képes Krónika I. Szent István születési évét pontosan megnevezte: „Taksony (Toxun) nemzette azután Gézát (Geisa) és Mihályt (Michael). Mihály viszont Szár Lászlót és Vászolyt (Vazul), miközben Géza - isteni jóslattól intve - az Úr születésének 699. évében - amint az a megboldogult István király legendájában írva van - Sarolt nevű asszonyától, az erdélyi Gyula leányától Szent István királyt kapta." /63, S. 116/ (Az évszám helyesen: 969. A szerk. [xxvii] ) Kálti Márk 1358-ban fentiekkel egy ómagyar krónikából idézett, amely Szent István születését a VII. század végére teszi - úgy 276 évvel korábbra! Már maga a keltezés is határozottan mutatja, hogy szó sem lehet a krónikás hibájának az esetet betudni, mivel a honfoglalást (is) a VI. és VII. századba helyezte! Az ugyanebben a krónikában található nemzetségi leszármazás még tovább alaposan rámutat, hogy az Álmos és Árpád vezette honfoglalás nem 677-ben, hanem 600-ban kezdődött.
       Kálti egyértelmű keltezései feleslegessé tesznek további összegzéseket. Kálti számára 1358-ban természetesen az „új időszámítás" volt ismert, és művében további hasonlóság, ahogy a kései Árpádokról szól.  Még nagyobbra tartom Őt a régi krónikák keltezéseinek megőrzésére vett bátorsága miatt. Át is számolhatta volna azokat!  

 

6. Kitérő Bulcsú és Vérbulcsú okán

Kétségkívül jól elgondoltan, de szinte források nélkül igyekezett Volker Friedrich/2001, 51 f., 68 f./ a magyar kitalált középkor kérdését vitatni. Számára a magyar hadvezér, a „történetileg hiteles" Bulcsú, akit a lechfeldi mészárlás után (955) valószínűen I. Ottó német király parancsára végeztettek ki, szolgál, mint akinek mindent a nyakába lehet varrni. Friedrich azonosította őt egy bizánci forrásban megnevezett „Bulchu" vagy „Vultsus" személlyel, éppúgy mint Vérbulcsú vezérrel, aki részt vehetett Árpád honfoglalásában a felső hadvezetés tagjaként.
      

Innét Friedrich igen messzemutató következtetéseket vont le. Kézai Simon krónikájában utalást talált, miszerint Vérbulcsú nagyapját

„a krimhildi csatában megölték a németek. Mivelhogy ő ezt mind igen jól tudta, bosszút esküdött ellenük, sok németet nyárson sütött meg és oly kegyetlenséggel tombolva tört rájuk, hogy akár a vérüket is megitta volna, mint a bort." /ebd., 51/

Kálti /33, S. 103/ egyébként megnevezett egy „Vérbulcsút", mint Árpád vezérét. Itt egyáltalán nincs szó róla, hogy ennek nagyapja germánokat öldösött volna, csak arról, hogy a nemesekhez tartozó vezér volt, aki a Balaton környékén telepedett meg.


       Friedrich /51 f./ úgy vélte továbbá, hogy az időpontot és a csata helyszínét „nemcsak Kézai de még a Bécsi Krónika említette." A Bécsi Krónika (Wiener Chronicon) Kálti Képes Krónikájának másik neve. Utóbb a csata idejét helyesen keltezte. Az közvetlenül Atilla halála után történt /18, S. 91/; továbbá nyilvánvalóan azonos a Jordanes által említett nedaoi csatával (454).


       A „Krimhild" név egyénként még nem szerepel Anonymus krónikájában; az csak az 1200 táján keletkezett Niebelung énekek nyilvánvaló hatása a Kézai Krónikára és Kálti Képes Krónikájára. Magam e mondai hagyomány létezését megkérdőjelezem.[xxviii]

       Friedrich feltevése szerint a 955-ben felakasztott Bulcsú nagyapja 456-ban esett el, kereken 500 évvel korábban. (Friedrich ugyan 504 évről beszélt, mivel ő a „krimhildi csatát" indoklás nélkül 541/542-re, Atilla halálánál is korábbra helyezte.) Amikor Friedrich maga is rájött, hogy ekkora „időlyukat" még Illig kitalált középkor feltevésének segítségével sem tud összhangba hozni, így ír:

„Valószínűbb, hogy Bulcsú dédunokája vagy ükunokája lehetett a megölt ősnek."

Már Friedrich efféle fejtegetései mutatják, hogy itt csak feltételezésekről van szó. A kérdést amúgy érdekesnek találván megkíséreltem a számomra ismert forrásokat Bulcsú és Vérbulcsú tekintetében közelebbről is elemezni. Anonymus krónikájában Árpád három hadvezérét említik, akik tevékenyen részt vettek a pannoniai kisfejedelmek feletti győzelmekben:

 

       Lél, Tas fia,
       Bulcsú, Bogát fia, (és)
       Botond, Kölpény fia /Anonymus 1998, 29/.

Ugyane krónika szerint e három hadvezér Árpád halála után annak fiatal fia, Zsolt kormányzói[xxix] lettek. /ebd., 35 f./. Lél és Bulcsú „hadjáratokat" (valójában rablóhadjáratokat)[xxx] is vezettek Itáliába és Németországba. Már csak időrendi oknál fogva sem lehet ez a Bulcsú az állítólag 955-ben felakasztott Bulcsúval azonos. Árpád halála idején (907) 40 év körüli lehetett, így 955 táján 90. születésnapjához közelített volna. Már ez kizárja részvételét a lechfeldi csatában. Semmilyen kortárs forrás ilyet nem állít. Widukind a „Szász történeteiben" /III. 48/ csak arról szólt, hogy a lechfeldi csata után a „magyarok népének" három hadvezérét Heinrich herceg, I. Ottó bátyja elé vezettek, aki kivégeztette őket. Neveket nem említett.


       Anonymus /1998. 26/ tudósítása szerint Lél és Bulcsú még Zsolt uralkodása alatt az Inn mellett vereséget szenvedett a bajoroktól és az alemannoktól, és mindketten a csatatéren maradtak. Kálti /60, S. 112/ részletesen beszámol az esetről. Ezután I. Konrád német király (911-918) „Leel" és „Bulchu" fejét vetette. Nyomatékosan jelzi, hogy mindez a „18. évben" történt. Csak Árpád honfoglalásának 18. évét vélem ebben érteni, vagyis a 914. évet. A német történeti munkákban is „alkalomszerű" (értsd: véletlen - megjegyzés a fordítótól) német győzelemről van szó a magyarok ellen I. Konrád idejében /pl. Gebhardt I. 261/. E keltezés nézetem szerint a tényekkel összhangban áll még akkor is, ha későbbi történészek - akiket Friedrich említett - valami mást állítanának.

       VII. Konstantin /De adm. imp. 40, S. 178 f./ arról ír, Termatzus (Tormás), Árpád unokája Bultzus (Bulcsú), a Kál fiának társaságában „barátként" Bizáncba érkezett.  Mindez 548 körül történt. Ez a „Bultzus" több oknál fogva sem lehet azonos a hadvezér Bulcsúval:

  • Időrendi okok miatt: Bulchu Árpád harcostársa volt, Bultzus viszont nagyapjának kísérője!
  • Bulchu Bogát fia volt, míg Bultzus Kál fia.
  • Bultzus a legfőbb magyar bíró, a karcsa öröklődő hivatalát gyakorolta. VII. Konstantin a magyar birodalom harmadik méltóságának nevezte („Archon"). Szóba sem jöhet, hogy hadvezér lett volna.

Fel nem tudom fogni, hogy mindezek ellenére szokványos történészek /pl. Makkay 20/ a tárgy megalapozása helyett ismételten „Bultzus" és „Bulchu" azonosításán (értsd: összemosásán - megjegyzés a fordítótól) fáradoznak. Moravcsik /II. 107/ VII. Konstantinra hivatkozva „Bultzus"-t mint „magyar hadvezért (948 körül)" azonosítja, habár a forrásban minderről egy szó sincs!

       Ami Vérbulcsút (Werbulchu) illeti, már kétségesnek látszik az is, hogy e néven vezér egyáltalán létezett. Anonymus Árpád honfoglalása idején Vérbulcsú nevű vezérről egyáltalán nem hallott. A „hétmagyar", a hét vezér nála: Árpád, Előd, Töhötöm, Kündü, Tas, Bogát és Ond /Kálti 277 f., Anm. 118/. Csak a későbbi krónikákban nevezik őket Árpád, Szabolcs, Gyula, Kund, Lél, Vérbulcsú és Örs neveken / Kálti 28-35, S. 28 ff./.
       Úgy tűnik, mintha a „hét vezér" mítosza csak későbbi találmány lenne, ahol két különböző „iskola" szerepelt. Az az iskola, amelyik Vérbulcsút megnevezte, Lélt és Szabolcsot is említette, akik Anonymus szerint Árpád hadvezérei voltak. Szolgálhatott persze mindeközben a történelmi hadvezér Bulcsu példaképül is a mítikus „hétmagyar" Vérbulcsú számára. Kálti mindennek már nem volt tudatában. Krónikájában egymást követően éppúgy említi „Vérbulcsú" vezért, mint a hadvezér „Bulcsut" anélkül, hogy e személyeknek rámutatna jellegzetességeikre.

 

  7. Utószó

Amint kifejtettem, e cikk kidolgozásával támogattam Christian Schneider diplomamunkáját. Ez mindenekelőtt azt a kérdést tárgyalja, hogy Erdély a római csapatok kivonulása után a népvándorlás korában lehetett-e folyamatosan románok által lakott? Minden oldalról történő forráselemzés mellett behatóan foglalkozott a régészeti elemekkel. Alapjában igennel válaszolt e folyamatosságra, talált azonban néhány évszázadnyi űrt a régészeti anyagban, ami miatt lemondóan megállapította, hogy e lyuk miatt elgondolásának végső bizonyítását nem folytathatja:

„Még mindig egy 500 éves lyukról kell beszéljek, az V. ill. VI. századtól a XI. századig. A lezáráshoz szükséges ez idő szerint legerősebb adat a törzsterületek elgondolását mutatná be, amely azonban nézetem szerint kifogástalan bizonyítékként nem értékelhető. A dáko-román folyamatosság kérdését még meg nem oldottként kell kezelnünk." /Schneider 1986, 121/

Schneider Pohl /232, megjegyzésekkel/ 1988-ban megjelent alapművét az avarokról még nem ismerhette. Ennek részletes elemzései a régészeti anyagban érthetővé teszik, hogy a VI. század végén a Kárpát-medencében még voltak rómaiak. Schneider már sejtette ezt:

„Az V., de legkésőbb a VI. században elvész a lehetőség, hogy régészetileg kimutathatóak legyenek."

       Másfelől Schneider /119 ff./ rámutat a még nem értékelt X. századi leletekre, amelyeket emiatt nem szeretne a valachokhoz sorolni, mert ezek csak 1050 táján jelennek meg az írott forrásokban, mint a Nesztor Krónikában, a korai magyar krónikákban és az óromán Gelou-Gyula legendában kerültek említésre - mindezen források a román-valach folyamatosságból indultak ki. Amint bemutattam, e krónikák bőséggel tartalmaznak régebbi részeket, amelyek megengedik, hogy a valachokat a 900-at közvetlenül követő korból (=600!) átsoroljuk. Ha az Illig féle kitalált középkor elgondolásából indulunk ki, semmilyen régészeti lyuk nem marad. A román megtelepedés folyamatosságát bebizonyítottuk.[xxxi]

 Dr. Klaus Weissgerber,  98693 Ilmenau, Herderstraße 6    

 

 

Megjegyzések a fordítótól

 


 [i] A cikk eredeti címe: Zur magyarischen Phantomzeit, Zeitensprünge, 2001/3. 410. o. A magyar fordításban mégis az elterjedőben lévő eredeti kitalált középkor fogalmat használom, mint a szóban forgó kérdéskör magyarországi kapcsolatait leghívebben kifejező megnevezést.

[ii] Megjegyzés tőlem.

[iii] Weissgerber nem nyelvész. Ettől persze még nem kellene ilyen zavaros, de főképpen valótlan sommás kijelentésekbe belemennie.

[iv] Kérem az Olvasót, őrizze meg nyugalmát. Weissgerber itt egy soha, sehol be nem bizonyított toposzt vett át ellenőrizetlen finnugorista forrásból. A toposz másképpen ránk és a történelmünkre akasztott rosszindulatú, minduntalan felbukkanó sértés.

[v] Erre nézve Weissgerber csak gyanúba került írott forrásokat tud felhozni, bizonyításról szó sincs. Az ún. Nagymorva birodalom már régen végérvényesen kimúlt Hunnivári Zoltán jóvoltából (A kabar kérdés új megvilágításban. Szerzői kiadás, 2000). Kár e hiteltelen idézetekért.

[vi] Ezt még eddig nem olvastuk sehol sem (nyilvánosan). Ha a magyarokon kívül más szkíták is jöttek, akkor a támogatott magyar történettudománynak komoly elszámolnivalója van az Olvasókkal szemben. Tehát a kérdések: kik ezek a más szkíták, miért szkíták a magyarok, ha ezt a támogatottak utolsó vérükig tagadják? Ezúttal olyan magyarázatra lenne szükség, amelyben nem nyilvánítják őrültnek krónikáink szerzőit. Érdeklődéssel várjuk a választ felkent tudósainktól.

[vii] A cikk a Zeitensprünge c. folyóiratban jelent meg.

[viii] Weissgerber mégiscsak német és nem tud kiszabadulni az indogermán szóhasználatból. Az unterwerfen szó egészen pontosan az alávetés szóval fordítható. Ha az indogermánok valahol győzelmet aratnak, az csakis és kizárólag alávetéssel, azaz rabszolgasággal fejeződhet be a vesztesre nézve. Feltehetjük a kérdést, hogy portyázó, az ún. kalandozó magyarjaink által számtalanszor tönkrevert germánok miért nem lettek mégsem „untergeworfen", vagyis alávetettek? Ha másért nem, csak emiatt az egy szó miatt is meg kell kérdezzük támogatott történészeinket, miképpen viszonyulnak az indogermán kultúrprioritás által elénk szórt téveszmékhez? Netán rendben találnák a korabeli germán források vérszomjas nyelvezetét, amely a magyarok számára semmi esélyt sem hagy az életben maradásra? Úgy gondolom, hogy egy valamennyire is gerinces, magát tárgyszerűnek nevezni szándékozó nemzeti történetírásnak már az első oldalakon vissza kell utasítania minden megalázásra alkalmas hátrányos kitételt. Ha ezt nem tenné, csak az ellentétes és téves források szolgájává minősíti magát.

[ix] ?? A langobardoknak nem volt más lehetőségük, mint elhagyni Magyarországot (feltéve persze, hogy valóban itt jártak).

[x] Ezalatt a finnugor történészek által használt, ún. magyar kalandozásokat kell érteni.

[xi] Sklawenischen a német szövegben használt szó. Die Sklawe a németben rabszolgát jelent. Ami VII. Konstantin elképesztő kijelentését illeti, nos erről a magyar forrásokban nem olvashattunk eddig. Támogatott történészeink eszerint e kijelentést nem vették komolyan. Megismerve azonban a kitalált történelemmel kapcsolatos felvetéseket, nem arról lehet-e inkább szó, hogy a Majuskel-t átíró Konstantin már itt elhelyezett egy utókort megzavaró mozzanatot.

[xii] 627.Baján avar kagán halála után egy nagyon érdekes eseten csodálkozhatunk, mely bizonyítja azt, hogy a nemzeteket összeforrasztó erő mindig a nemzeti vallás. Ilyen nemzeti vallás volt a sassanida-perzsa birodalomban a szent tüzet tisztelő zoroasztriánizmus (Ahura-Mazda és Ariman), ahol megtaláljuk a "Fény -Szüze"-Anahit istenanya kultuszát is a perzsáknál. A magyari népeknél pedig szintén nemzeti vallás lett a minden zsidó befolyástól mentes igazi Chrestos-hit, mely - mint láttuk - a történészek írásaiban szkítizmus, manicheizmus, nesztori keresztyénség, majd végül az ortodoxia által kiátkozottan, mint pogányság néven található. Itt is megvan a "Fény-Szüze" nevű Istenanya kultusz, mely Jézus Anyjában - Máriában - hiszi Anahita megtestülését és miután a Természetben érzi az Isten jelenlétét, így a "szent-tűz"-nek a tisztelete is e kultusz tartozéka. 

Ugyanebben az időben a bizánciak már judai-keresztyének, tehát a zsidó Messiási ideológia követői és minden más vallást pogányságnak és "eretnekségnek" tekintenek - éppen úgy, mint a zsidók is. Ennek a zsidó gyökerű vallási felfogásnak gyakorlataként Heraklios (610-641) bizánci császár elrendeli a "szent tűz" meggyalázását és saját maga is beleköp.

Ezt megtorlandó Kosroes Anosirvan II. (591-628) sassanida-perzsa uralkodó szövetséget köt a szent tüzet szintén tisztelő avarok uralkodójával, Baján-fi-val, (akinek nevét nem jegyezte fel senki sem) és büntető hadjáratként együttesen megtámadják Bizáncot. Az avarok a perzsa szövetséges csapatok beérkezése előtt legyőzték a bizánciakat és a bizánci kegyelmi követséget az avar Kagán Sabaraz nevű perzsa fővezérhez utasítja, hogy ő szabja meg a békefeltételeket, és a Kagán seregével együtt elhagyja Bizáncot 627. augusztus 7-én. Azóta vallási ünnepe augusztus 7-e a görög szertartású - bizánci - egyháznak. (Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. 405. o.) Idéztem A magyar őstörténet kincsestárában is. 

[xiii] Weissgerber feltételezése sajnos nem nyilvánvaló. Bakay Kornéltól idéztem a Kincsestárban ezzel kapcsolatban az alábbiakat: Álmos

... Kézai Simon is megemlíti Álmost, mint Árpád apját, fejedelemségéről azonban nem beszél. Hasonlóképpen tette Kálti Márk is az ún. Képes Krónikában. A Zágrábi Krónika azonban világosan megismétli: az első fejedelem Álmos volt (princeps Almus). Álmos tehát biztosan jeles személyiség volt, akit nemcsak hogy nem mellőzhetünk, hanem hatalmas érdemeit ismernünk kell. Ő tette a magyarságot ,,igen vitéz és hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzetté", és ő vezette népét az új haza felé! Anonymus szerint 884-ben a ,,hétmagyarnak" (Hetumoger) nevezett fejedelmi személy ,,kijött Szkítia földjéről nyugat felé." ,,Miután pedig az oroszok vidékét (ad partes Rutenorum) elérték, minden ellenszegülés nélkül egészen Kijev (civitas Kieu) városáig hatoltak. A kijevi fejedelem azonban hiába hívta segítségül a ,,kunokat" (duces Cumanorum), a „sok fegyverest" Álmos serege legyőzte és Kijevet ostromzár alá fogták. Mivel az oroszok látták, hogy „nem bírnak ellenállni", átadták a várost. A kijevi magyar uralomnak kétségbevonhatatlan emlékei vannak. Egyrészt az orosz évkönyvekben fennmaradt nevek formájában, másrészt régészeti leletekben. Kijevben ugyanis később is „Magyar hegynek" nevezték azt a vidéket, ahol a magyarok elvonultak és megemlékeznek „Olma fejedelem" udvaráról és építkezéseiről. (Egyes kutatók Olma-t bojárnak gondolják és így „érvelnek": Álmosnak vélni Olma-t a történelmi sci-finek a szférájába tartozik.) Mind Kijevben, mind például Csernyigóvban, magyarokhoz köthető régészeti emlékek vannak (sírok, ékszerek, fegyverek). Ilyen volt ... Csornija mogila is, amelyben magyar vitézek nyugodhattak.


   Álmos fejedelem tehát hódoltatta a kijevi orosz fejedelmet, alattvalóivá tette a ,,kunokat" is, így egészítvén ki az ún. kabarokkal már egyébként is erősen gyarapodott hét törzset. Mi következik mindebből? Legelőször is az, hogy az egy évtizeddel ezelőtt megjelentetett marxista „új" magyar történet állításaival szöges ellentétben, a magyarság nem egy ,, maroknyi nép volt, amelynek fejveszett meneküléséről" tudósítanak bennünket a források, hanem igenis egy igen jelentős lélekszámú és komoly katonai erővel rendelkező nép volt, akikről az igazán elfogulatlan arab írók is azt jegyezték fel, hogy ,,állandóan legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszeradókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat."   „Megrohanják az oroszokat",  "állandóan portyára mennek a szlávok ellen. "
   A sok vitára okot adó kazár-magyar viszony is új megvilágítást kíván! Aligha éltek őseink háromszáz éven át a kazárok alattvalóiként, nagyon is helyes lehet tehát Konstantin császár számadata, vagyis hogy „három esztendeig laktak együtt a kazárokkal" s így vettek részt minden háborújukban. Már azok a magyarok, akik a kazárokhoz mentek. (Itt kell megjegyezni, hogy Konstantin valóban három évet írt, de a magyar történészek ezt felülbírálták, háromszáz évnek tekintik és ebből rengeteg új következtetésre jutnak A szerk.) Úgy vélem, a ,,kabaroknak" nevezettek nem töröknyelvű népek voltak, hanem magyarok. Ők azok, akik három évig együtt laktak a kazárokkal, majd kiváltak és csatlakoztak a többiekhez. Ha túl tudnánk emelkedni azon a történetírói közhelyen, hogy ti. a lovas népeknél mindig a legyőzött népek jártak a seregek élén (mint a kabarokról is írják), megfelelő magyarázatot nyernénk arra, miért lettek a kabar-magyarok az első törzsek rangjára emelve. S ezért jártak a háborúkban is az élen, akárcsak a fejedelmek és a királyok. ...(Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai. II. 77-80. o.) Az újabb helyzet fényében Konstantin 3 vagy 300 éve talán valóban megérhet egy misét...

[xiv] Moravcsiktól függetlenül feltűnő, hogy a magyar történetírásban kitapintható egy erős, az indoeurópaiak ízlésének megfelelni kívánó magatartás. E magatartás következményei az ilyen és ehhez hasonló írások megjelenése.

[xv] Weissgerber itt az iszlám szerzők neveit az ún. diakritikus, az arab írást jellemző és a betűk alá-, fölé- és melléhelyezett, hangértéket módosító jelek nélküli átiratban közli.

[xvi] A szerző e bekezdésben eredetit kívánt alkotni. Mi magunk úgy hittük, a zsuan-zsuan kérdéssel már korábban végeztünk volna. Weissgerber ál-avar felvetése azonban még a változások korában is nehezen kezelhető. A végkifejlet szempontjából elhagyható e passzus. Mindenesetre a törzsnévlopás ötlete nem akármi....

[xvii] ... zogen die Ungarn wieder von Scythien fort...

[xviii] A szerző által idézett évszámokat a Képes Krónika fakszimile kiadásával egybevetettük, és ettől az egytől eltekintve mindegyik megfelel a valóságnak. A szerk. [xix] Álmos magyarul Árpád szépapja volt, ükapjának az apja.. [xx] E jámbor óhaj magyarul azt jelenti, hogy hamisított levéltárakból nehéz bizonyítani. Illignek üzenhetjük: innét szép győzni.... [xxi] Weissgerber itt a Fürstenliste kifejezést használta. Szó szerinti fordításban a Fürst herceget, fejedelmet jelent. Lassan már tényleg szakítanunk kellene királyaink megnevezését illetően a szokványos történelemmel. Miközben a frankok, germánok, szlávok minden jelentéktelen falubirtokost, útonállót és gazembert dux, Fürst és egyéb neveken ismertetnek, királyaik, császáraik kitaláltak, akkor nekünk nem kell ezt követnünk. Amint a magyar Szent Korona pártosországi, keleti szakrális eredetét korábban bemutattam ( http://www.kitalaltkozepkor.hu/mesterhazyzsolt_szentkorona.html ), nekünk csak királyaink és nagykirályaink voltak. Csak nekünk. Nyugat-Európa azonban megkívánta a szakralitásban fogant népeink királyainak rangjait és ellopták azokat, sőt a császárt még fölébe is helyezték. Az indoeurópai történetírás ezt követően gondoskodott a volt tulajdonos érdemeinek kisöpréséről. Ha Európában valakinek szakrális királyai voltak, az egyedül mi voltunk. A többi csak plágium.

[xxii] Atilla születése.

   Valaki mesélte nekem egyszer, hogy volt Mátyás királynak egy nagy könyve - melyben le volt írva a magyar királyok geneológiája Nimrudtól kezdődően. Ez a Corvina - állítólag a Vatikánban van valahol. Magyarországon híre-hamva sincs ennek a geneológiának. Úgy látszik azonban Magyarországon kívül ismeretes, mert több munkában megtalálható. Én Marcel Brion könyvéből veszem.

Atilla leszármazása:

 

Nimrud (Nimród) »» Bor Dama Kelend Keve Keár Beler Rada Otmár Tarkán »
» Bendekürt Bakony Csanád Rudli Bezter Mikó Miske Ompud Külcse Levente Rél
Zamor Zombor Balog Bulcsú Zoltán Berend Kadisa Opor Thé Csemen Torda
Mundzuk Atilla

 

Ebben a genealógiában nem az a fontos, hogy Nimrudtól Atilláig csak 32 leszármazott van feltüntetve, hanem az, hogy Atilla Nimrudtól való származását elismerik a történészek. Tehát Nimrud Kus fia - így Atilla is Kus fia. Badiny Jós Ferenc: Káldeától Istergámig. 194. o. Nekem most csak egyetlen név tűnik fel korábbi pártos tanulmányaim miatt. Balog - Bolog(es) néven Pártosországban, a Párthus birodalom trónján hat e néven szereplő szent nagykirály ismert a Krisztus utáni két évszázadban.

[xxiii] Atilla tehát hat évig távol volt szervező körúton és a Hun Birodalom központjában Buda a király. Ez a helyzet vehető ki a nyugati krónikások írásaiból, akik tulajdonképpen semmi konkrét adatot nem akarnak rögzíteni Atilla és a Hun Birodalom előnyére, és csak mindenáron kisebbíteni akarják azt a valóságot, hogy a Kr.e. 441-447. évek között Atilla Hun birodalmának vazallusa volt úgy a Nyugati, mint a Kelet-római Császárság és Atilla a ,,római jog" alapján követelte magának az uralmat. ... A nyugat-római császár, III. Valentián húga - Honoria - levelet írt Atillának és abban - mint a császári udvar első dámája - feleségül ajánlkozott. Atilla tisztességesen és keleti udvariassággal fogadta el az ajánlatot és feleségül vette a szép Honoriát, aki még szebb fiat szült Atillának - Csaba királyfi személyében. Ahogy megtörtént a fényes nász, Atilla az asszony mellé a ,,római jog" alapján követelte a Római Birodalom felét és meg is szerezte. Badiny Jós Ferenc: A magyar nemzet történetének kis tükre. 41. o. után [xxiv] Nedaoval kapcsolatban magam is idéztem Badiny fenti forrását a 162.o-tól kezdve A magyar őstörténet kincsestárában, 207-208. o.

,,Hunnia elérhetetlen volt a rómaiak számára a 457. évben".

 ...Végtelenül sajnálatos az, hogy a jelenlegi magyar történészek úgy írnak, mintha ellenségek lennének. ... Igy tehát az idézet:

,,Róma 433-ban Pannónia egy részét - ami valójában nem is volt már uralma alatt - szerződésileg átengedte a hunoknak. Igy a hun uralom Keszthely környékére is kiterjedt, ezt két hunkori sír bizonyítja".  (Megjegyzésünk: A Hun Birodalomba tartozott egész Dunántúl, amit Felső-Pannoniának neveztek a rómaiak. A hunok már Atilla trónra lépése előtt elfoglalták. Már Uldin vette birtokba. Atilla uralkodása idején Alsó-Pannonia is ( a Dráva - Száva köze) a Hun Birodalom része volt, hisz ezen keresztül ment a hun sereg Itáliába 451-ben.

Másik idézet: ,,Atilla halálát követően a Kárpát-medence germánjai szövetkeztek a hun urak ellen és a 454. évi nedao-i csatában a germán szövetség pontot tett a hunok itteni uralmának végére...  Ezt a politikai helyzetet használta ki Avitus nyugatrómai császár arra, hogy 455 őszén Pannoniát újból birodalmához csatolja".

A magyar történészek és régészek - László Gyula lektorálásával - eszerint már Atilla halála után ,,egy" esztendővel ,,szétveretik" egy germán szövetséggel a Hun Birodalmat ...? Kérdésem:

hol van az említett ,,Nedao", ahol a hunokat megsemmisítő csata történt ...? Ha Hunnia ,,elérhetetlen volt a rómaiak számára még a 457. évben"  is, akkor még léteznie kellett és így a ,,germán szövetség" nem verhette szét azt és ,,nem tehetett pontot" a hunok uralmára a 454. évben.
   Nedao - Jordanes (római történetíró) találmánya és eddig még senki sem tudta megmondani, hogy hol található.
    De nézzük meg, mit mond maga Jordanes:

  ,,Mikor Ellák már meg volt gyilkolva, (sic!) az ő megmaradt testvérei a Pontus tenger partjai közelében harcoltak, azon a területen, melyről azt mondtuk, hogy valaha a gótok lakták.  A gepidák megszállták Dáciát és a hun területeket - Atilla volt alattvalói, Marcian császártól kaptak lakóhelyet a letelepedésre. Mikor a gótok látták, hogy a gepidák maguktól (saját akaratukból) védik a hun területeket és a hunok megmaradnak a régi szálláshelyeiken, jobbnak tartották azt, hogy a Római Birodalomtól kérjenek országot, mint kitenni magukat annak a veszélynek, ami más ország elfoglalásával jár. Igy kapták meg Pannoniát". (Itt Alsó-Pannoniáról van szó, a Dráva-Száva közéről.)

    Tehát Jordanes maga bizonyítja, hogy a gótok nem támadták meg a hunok által megszállt területeket, vagyis Hunniát, mint a fenti idézet mondja, amit átvettünk az ő ,,Getica" c. munkájának 263. oldaláról.

  ...A Hun Birodalom nem eshetett szét, mert a hun nemzetségi szervezet volt hatóereje. Ennek a birodalomnak Közép-Ázsiától a Bécsi - medencéig terpeszkedő hatalmas területén léteztek a nemzetiségi és törzsi intézkedő hatóságok és fórumok, melyek - közakarattal - emelték maguk fölé és korlátlan hatalommal ruházták fel Atillát. Az ő halála után is ezek a nemzetiségi és törzsi szervezetek határozták el Hunország további sorsát. Főleg azért is volt ez így, mert Atillának számos gyermeke volt s a nemzetiségi szervezet nem ismerte el a nyugati szokású trónöröklési jogot, hanem a nemzetségfők közötti hagyományos szokásjog alapján emeltek maguk fölé uralkodót.
    Nincsen hiteles adatunk arra, hogy a nemzetségfők kit jelöltek Atilla utódjául, hiszen fiai közül is csak néhány nevét tudjuk biztosan, mert sok név nem történelmi, hanem ,,mondai" hagyomány.


    A történelmi írásokban előforduló nevek szerint bizonyosan mondhatjuk, hogy Atilla Kerka nevű feleségétől származott Ellák és Dengezik. Réka asszonyától pedig: Emnezár, Uzendúr és Ernák. A gepidák királyának leánytestvére is Atilla felesége volt és az ő ágán származott unoka Mundo, későbbi bizánci generális. A mondákban szerepel Atilla feleségeként Honoria, akitől született volna Csaba, és Krimilda is, kinek fiául a mondai hagyomány Aladárt említi.


    Atilla hirtelen halála iszonyú nagy csapás volt Hunniára. A bajt nem a királyfiak meg nem értése okozta, mert nekik volt magukhoz való eszük annak felismerésére, hogy mindnyájuk ellen, akik Atilla-ivadékok, az eddig szövetséges gótok állnak szemben. Megerősítette ezt a helyzetüket az Atyjuk ellen elkövetett merénylet felismerése is, melynek kivitelezője éppen az egyik gót királyleány volt, akit apjuk feleségül vett s akivel nászát ülte. ... A történelmi valóság az, hogy Atilla halála után a hunok a gyilkosságot megszervező és Bizánccal lepaktált gótok ellen fordultak és megtisztították Hunniát minden gót népségtől. Valami igaza lehet tehát a mondának, hogy ,,gót vértől piros a Duna vize".

[xxv] Kálti fentebbi leszármazása szerint /25, S. 95 f./ Ed Árpád dédapja volt. A déd- leszármazást az általános német szóhasználat az Ur- előtaggal fordítja. Az ükapa lesz ezután az Ur-urgrossvater, a magyar szépapáról már nem is hallottak. Weissgerber kétféle következtetése ugyanabból a hivatkozásból nem kerek, mert Árpád ükapja Csaba, szépapja pedig Atilla. Érdekes, hogy a német nyelv a harmadik nemzedéktől már nem kezeli a leszármazási kapcsolatokat önálló kifejezéssel.

[xxvi] Weissgerber kétségei talán a pozsonyi csatában nyerhetnek magyarázatot. Ott Árpád és három nagyfia életét vesztette akkor, amikor Zsolt 13 évesen a morvák fejedelme volt már. Eszerint Zsolt 894-ben születhetett és ha valóban megérte Szent István születését (972), éppen 88 éves lehetett volna.

[xxvii] Ld. a [xviii] megjegyzést. A szerk. [xxviii] Vö. fentebbi megjegyzésemmel Nedaoval kapcsolatban.

[xxix] Talán a gyám kifejezés jobban fedné a helyzetet.

[xxx] E toposz imamalomként való ismételgetése valóban kezd unalmas lenni.

De hát ameddig saját jól fizetett akadémikusainktól csak ezt olvassák, miért is változna meg a külföldiek véleménye?!? Ha szóvá teszem valahol, azt mondják: de barátom, ezt írjátok magatokról! Egyszer el kellene küldeni ezeket egyéves romániai tanulmányútra, ott próbáljanak valami rosszat írni. Lehet persze, hogy az Akadémia így értelmezi az országreklám fogalmát.

[xxxi] Kizárt dolog, hogy a dákoromán elméletet be lehessen bizonyítani tiszta eszközökkel.

   1- Schneider 500 éves lyukról beszél, Weissgerber 300 évvel diadalmasan betömi. Nem kevés ez egy kicsit? Kevés vagy nem kevés, egészen más félelmem van Schneiderrel kapcsolatban. Ő fiatal kutatóként ráállt a dákoromán ügyre és élete végéig nem ereszti. Ma már akkor sem, ha tényleg marhaság. Nem, élete szent célja lesz, hogy tűzzel-vassal bizonyítson. Számára ez szakma és nem történelem. Győzelem és nem valóság kérdése. Emiatt Schneider veszélyes ember, mert nem a tudomány szolgálatában áll, hanem győzni akar. Bárhol, bármiben, bármi áron. Ha ez így van, Schneider nem alkalmas történésznek. Pedig ő megmondta, hogy 500 éves lyuk van. 500 év pokoli idő. Ha mondjuk a kőkorban azt taglalja valaki, hogy az érdi vadásztelepre 33850-ban vagy 33350-ben tértek-e vissza a vadászok, vagy később, azt mondom, teljesen mindegy ma. Akkor persze nem volt az, de ugye kellő rálátással más nézőpontot választhatunk ennyi idő után. Ugyanez az 500 év Krisztus után élet és halál kérdése. Semmi és minden. Ezért nem szabad 500 bizonyíthatatlan évvel dobálózni. A mesternek meg különösen nem.

   2- Az itt felsorolt krónikákban egy szó sincs a valachokról. Az órománnak nevezett Gelou-Gyula legendát érdeklődéssel olvasnám, de el tudom képzelni mi lehet benne. Valószínűleg kiderülhet még, hogy a Gyula is román volt!

   3- A magyar krónikákban mindenki tudta eddig is, hogy ősgesztákból írták őket. Micsoda csúsztatás ezt más körben indokolatlanul felemlegetni. Hol van a többi krónika előzménye? Vagy azok is amolyan Nagy Károly féle hamisítványok? Netán ezeket már nem vizsgálták meg olyan szigorúan?

   4- És most tényleg félre a tréfával! Az Erdély története (1988) kézből miszlikre szedte a dákoromán elméletet. Kár, hogy Schneider doktorandusz e könyvet nem ismeri. Akkor még nem volt Illig, anélkül is jól ment a cáfolat. Pedig a könyv olyan korban született, amikor a magyar történetírás vadul tagadta a szkíta-hun rokonságot, de egyéb téren is megfosztotta magát a további érvek használatától. Ezzel együtt simán bizonyítottuk az igazunkat. Illig tehát nem csodaszer, itt biztosan nem.

   5- Róma 271-ben olyan alaposan kitakarította Erdélyt, hogy ott nemhogy igazi római, de még ún. romanizált elem sem maradhatott. Ez volt az ún. tervszerű visszavonulás, amely hanyatt-homlok zajlott. Különös módon soha nem tudtuk meg, kik lehettek azok a támadók, akik arrafelé nem kedvelték a rómaiakat. Aki élt és mozgott, azt Moesiába, a Duna másik oldalára költöztették, az pedig már nem Valachia. Miből gondoljuk, hogy a Traján utáni kb. 160 évben gyökeresen megváltozott volna ott az élet, amikor Rómát csak a fémbányák érdekelték? Ideje lenne az indoeurópai történetírás hagyatékaként hátramaradt ún. vonulós elképzeléseket felülvizsgálni népekre értve. Lehet, hogy egy csatát vagy háborút megnyer a hódító, de az őslakosság néhány nemzedék múlva beolvasztja és eltünteti a betolakodókat. Ez ma sincs másként, akkor sem volt. Ez a legyőzött őslakók viszontgyőzelme. Így tűntek el Európából is a germánok annak idején, pedig Róma bukása után mindenki azt hihette, itt germán Európa készül. Nem készült, egyedül korábbi törzsterületeiken voltak képesek identitásukat megőrizni. Jó adataink vannak arra, hogy Moldva és a Havaselve Mátyásig magyarul beszélt. Így beszélnének a jó oláh atyafiak? Talán a magyar folyamatosságot előbb sikerült volna bizonyítani!

   6- Végezetül egyáltalán nem tartom jó ötletnek egy alaposnak tűnő magyar tanulmány végére elhelyezni egy dákoromán bombát. Minden néppel szemben vannak bizonyos minimumok. Az a minimum, hogy nem sértegetjük őket. Nekem sok német barátom van, akikkel remekül együtt tudok dolgozni hosszú évek óta teljes egyetértésben. Mégsem dörgölöm az orruk alá naponta, hogy Neuschwanstein kastélyában kétmázsás Brünhildák néznek le rám a freskókról. Igyekszem általában elkerülni, hogy partnereim önérzetét megsértsem, mindehhez legalább annyira ismerni kell őket, hogy ezt tudjuk róluk. Nos, feltételezhetően Önnek is van önérzete. Ez körülbelül olyan lehetne Önnek, ha én pl. azt javasolnám, hogy 50 német múzeum vacak germán anyagát takarítsák ki és kérjenek helyette a franciáktól bele anyagot, hiszen a germánok jelentéktelenek voltak, csak Ön fantáziál róluk. A frankok bezzeg rendes kultúrnép voltak!    

 

Felhasznált irodalom         Anonymus (1937): „Anomyni Gesta Hungarorum" (Hg: M. Jakubovich / D. Pais); in: Scriptores Hungaricarum. Bd. 1; Budapest, 13-118
        -   (1977): Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről (Das Buch des Notars von König Béla über die Taten der Ungarn; Hg. Dezső Pais u.a.); Budapest
        -   (1998): Gesta Hungarorum (Hg. Dezső Pais; Internet):
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/tortenel/mo_kozep/anonim/ (Zusammenfassung in ungarischer Sprache)
        -   (2000): Kronika anonymného notára krála Bela. Gesta hungarorum; Budmerice (Übersetzung ins Slowakische aus dem lateinischen Original)
        Avenarius, Alexander (1974): Die Awaren in Europa; Amsterdam - Bratislava
        Bartha, Antal (1975): Hungarian Society in the 9th and 10th centuries; Budapest
        Bóna, István (1976): Der Anbruch des Mittelalters. Gepiden und Langobarden im Karpatenbereich; Budapest
        -   (1985): Die Awaren. Schätze eines asiatischen Reitervolkes 6.-8. Jh.; Frankfurt/M.
        -   (1987): Ungarn. Völker im 5. und 6. Jahrhundert. Eine historisch- archäologische Zusammenschau. Germanen, Hunnen und Awaren; Nürnberg
        -   (1991): Das Hunnenreich; Stuttgart
        Cassel, Paulus Stephanus Selig (1947): Magyarische Alterthümer; Berlin
        Csuday, Eugen (1900): Die Geschichte der Ungarn; Budapest
        Descriptio (1916): Anonymi Descriptio Europae Orientalis (Hg. Olgierd Górka); Krakau
        Dienes, István (1972): Die Ungarn in der Zeit der Landnahme; Budapest
        Ditten, Hans (1978): "Zur Bedeutung der Einwanderung der Slawen"; in: Byzanz im 7. Jahrhundert (Hg.: Friedrich Winkelmann u.a.); Berlin
        Fodor, István (1982): Die große Wanderung der Ungarn vom Ural nach Pannonien; Budapest
        Friedrich, Volker (2001): "Nibelungen und Phantomzeit im Donauraum. Fiktives Awarenreich zwischen Hunnen- und Ungarnsturm"; in ZS 13 (1) 50-72
        Gebhardt ( 51913): Gebhardts Handbuch der deutschen Geschichte. Teil I; Stuttgart - Berlin - Leipzig
        Gragger, Robert (Hg.,1927): Ungarische Balladen; Berlin - Leipzig
        Györffy, György (1948): Krónikáink és a magyar őstörténet (Unsere Chroniken und die ungarische Urgeschichte); Budapest
        -   (1985): "Landnahme, Ansiedlung und Streifzüge der Ungarn"; in: Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) Jg. 31, S. 231
        -   (Hg., 41996): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról (Über den Ursprung der Ungarn und die Landnahme); Budapest ( 11958)
        Haussig, Hans-Wilhelm (1953): "Theophylakts Exkurs über die skythischen Völker"; in: Byzantion Jg. 23, 275-436
        Kézai, Simon (1999): Gesta Hungarorum: The Deeds of the Hungarians (Hg.: László Veszpremy); Budapest
        Konstantin VII. Porphyrogennetos ( 21967): De administrando imperio (Hg. Gyula Moravcsik); Washington/USA (alle nicht weiter gekennzeichneten Belege beziehen sich auf diese Ausgabe)
        -   (1995): Die Byzantiner und ihre Nachbarn. Die De Administrando Imperio genannte Lehrschrift des Kaisers Konstantinos Porphyrogennetos für seinen Sohn Romanos (übersetzt, eingeleitet und erklärt von Klaus Belke und Peter Soustal); Wien (Diese mir bis zur Drucklegung dieses Beitrags nicht bekannte Ausgabe wurde nur zur Überprüfung der dt. Übersetzungen genutzt)
        Kristó, Gyula (1996a): Magyar honfoglalás - honfoglaló magyarok (Die ungarische Landnahme - die landnehmenden Ungarn); Budapest
        -   (1996b): Hungarian History in the Ninth Century; Szeged
        Kristó, Gy. u.a. (Hg., 1994): Korai magyar történeti lexikon (Lexikon der ungarischen Frühgeschichte; Hg.: Gyula Kristó / Pál Engel / Ferenc Makk); Budapest
        -   (1996): Árpád előtt és után. Tanulmányok a magyarság és hazája történetéről (Vor und nach Árpád. Studien über das Ungartum und die vaterländische Geschichte; Hg.: Gyula Kristó / Ferenc Makk); Szeged
        László, Gyula (1970): "Kérdések a magyar honfoglalásról" (Probleme der ungarischen Landnahme); in Valóság (Budapest) Jg. 1, 48-64
        -   (1995): "The Magyars of Conquest-Period Hungary"; in The Hungarian Quarterly (Budapest) Jg. 37, Nr.141.  Auszüge im Internet: http://www.net.hu/Magyar/hungq/no141/p3.html
        -   (1996a): The Magyars. Their Life and Civilization; Budapest
        -   (1996b): Honfoglaló magyarok (Die Landnehmenden Ungarn); Budapest
        Macartney, Carlyle Aylmer (1953): The Medieval Hungarian Historians. A Critical and Analytical Guide; Cambridge
        Makkai, László: (1971): "Die Geschichte der Ungarn bis zur Landnahme"; in: Die Geschichte Ungarns (Hg.: Ervin Pamlényi); Budapest
        Marquart, Josef (1903): Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge. Ethnologische und historisch-topograpische Studien zur Geschichte des 9. und 10. Jahrhunderts; Leipzig
        Matz, Klaus-Jürgen ( 52001): Wer regierte wann? Regententabellen zur Weltgeschichte. Von den Anfängen bis zur Gegenwart; München
        Methodios (1977): Pannonische Legenden. Das Leben der Slawenapostel Kyrill und Method; Berlin (mit Übersetzungen der beiden Viten)
        Moravcsik, Gyula (1930): "Zur Geschichte der Onuguren"; in: Ungarische Jahrbücher (Leipzig) Jg. 10, S.73
        -   (1953): Bizánc és a magyarság Mohácsig (Byzanz und das Ungartum bis Mohács); Budapest
        -   ( 21958): Byzantinoturcica. I, II; Berlin
        Nestor-Chronik (1985): Rauchspur der Tauben. Die Radziwill-Chronik; Leipzig
        Pohl, Walter (1988): Die Awaren. Ein Steppenvolk in Mitteleuropa 567-822 n. Chr.; München
        Róna-Tas, András (1996): A honfoglaló magyar nép (Das landnehmende ungarische Volk); Budapest
        Schneider, Christian (1986): Die Kontinuität der rumänischen Bevölkerung in Siebenbürgen; Wien
        Silagi, Gabriel (1991): Die "Gesta Hungarorum" des anonymen Notars; Sigmaringen
        Steinacker, Harald (1954): "Zu den ungarischen Geschichtsquellen des Mittelalters"; in Südost-Forschungen (München) B. 13, S. 266
        Stinyi, Josef (1910): Finnisch-ungarische Sparchwissenschaft; Leipzig
        Székely, András (1979): Illustrierte Kulturgeschichte Ungarns; Leipzig - Jena - Berlin
        Theophylaktos Simokattes (1985): Historiae (Hg.: Peter Schreiner); Suttgart
        Thierry, Amadée-Simon-Domin. (1985): Die Söhne und Nachfolger Attilas; Leipzig
        UBC (1961) = Die Ungarische Bilderchronik des Márkus von Kált 1358; Berlin
        Vajay, Sz. de (1968): Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäische Geschichte; Mainz - München
        Weissgerber, Klaus (1999): "Zur Phantomzeit in Thüringen. I, II"; in Zeitensprünge (Gräfelfing) 11 (3) 482-509 und 11 (4) 583-612
        -   (2000): Zur Phantomzeit in Osteuropa (Unveröffentlichtes Manuskript)
        -   (2001): "Zur bulgarischen Phantomzeit. I, II"; in: Zeitensprünge 13 (1) 73-102 und 13 (2) 213-242
        Wendt, Heinz F. (Hg., 1961): Das Fischer Lexikon Sprachen; Frankfurt/Main
        Zeller, Manfred (1993): "Die Steppen-Völker Südost-Europas in der Spätantike und im Frühmittelalter"; in Vorzeit-Frühzeit-Gegenwart (Gräfelfing) 5 (1) 55-80
        -   (1996): "Die Landnahme der Ungarn in Pannonien. 895 findet dasselbe statt wie 598"; in Zeitensprünge (Gräfelfing) 8 (2) 186-190   

 

http://www.eltevedtidoszamitas.hu/modules.php?name=topics&file=olvas&cikk=kitalalt-4b830489b2c7c&elozo=kitalalt-4b82f74d9cc3f&koveto=kitalalt-4b7da77f876f9

 

http://www.anemzetikonyvekboltja.hu/media/catalog/product/cache/1/image/400x/8d75c0f34f39f2f2bf2a43be625ff6df/g/y/gyepu01326.jpg

 

 

Téma: Klaus Weissgerber - A kitalált magyar középkor

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása