Kódolt áldás vagy átok? Gén-jus. Géniuszok a sejtelem vegyületeiben.

2012.12.04 14:23

Előzmény: 

embers-eg.webnode.hu/news/az-ember-eletkore/

embers-eg.webnode.hu/news/poker-arc-vers-hozzad-/

https://embers-eg.webnode.hu/news/bizonyitek-a-meditacio-immunerosito-hatasara/

embers-eg.webnode.hu/news/turelem/

 

 

Erre a kérdésre kérek választ, tudomány!

Képes az Anya anyaggá változtatni álmait a Magzatban?

 

 

Minél inkább tudatára ébred az ember, a Magában élő zsenialitásnak, annál inkább kiszolgáltatja magát a kísértő hírnévnek. Érzékeny lelkület, fokozott érzékelés, remegő finomra hangoltság ebben világban megfelelő erő és öntudat nélkül beteges, labilis természetet eredményezhet. A kérdés az, hogy ez öröklött vagy a környezeti hatások által kiváltott pszichés zavar?

A zsenialitás nem nélkülözheti az alkalmazkodás mesterségét sem. Nem lehet őrült és nem lehet különc, mert akkor áldozat. Az igazi tehetség a szerénység és az egyszerűség menedékében pontosan illeszkedik a társadalom rendszerében, de mégsem sodródik a programokkal. Egy magas nézőpont sosem kívülálló, ezért nem végezhet Magával, csak abból az indítatásból, mert zsenialitását nem értik meg. Hazug önsajnálat csapdája az, amikor a lélek egy világ fájdalmát elviselni képtelen és hatalmas érzékenységével magát beáldozván kíván példát mutatni! De nem lehet bedarálva sem élőhalottként robotolni a programokban.
Képmutatás avagy példamutatás.

Vannak láncszemek a kutatásokban, amiket még nem magyarázott meg a tudomány. De egyre színesebb elméletekkel áll elő.
A genetika egy igazán izgalmas terület. Csodálatos természet! Hogyan ír az Isten képletet a testbe?

Az ember nem más, mint önző gének programjának túlélője? terebess.hu/keletkultinfo/dawkins1.html

Valóban létezik öngyilkosságra programozott gén? www.antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu/antidepresszans-genek-ongyilkossag.htm

Vagy még egy kis szelet(et) vetek ide: "A legújabb kutatások kapcsolatot találtak a terhes nők "mumusaként" ismert toxoplazma-fertőzés és a megnövekedett öngyilkossági hajlam között. A parazita viselkedésmódosító hatására már korábban fény derült, de az öngyilkossággal csak mostanában kezdik összefüggésbe hozni...A kórokozó emberre leginkább a nem megfelelően átsütött húsok vagy mosatlan zöldség- és gyümölcsfélék fogyasztásával, illetve a fertőzött állatok - elsősorban macskák - ürülékével való érintkezéssel terjed...A toxoplazmózist korábban már összefüggésbe hozták bizonyos pszichés betegségek (pl. skizofrénia, illetve viselkedészavarok) kialakulásával, de az amerikai Marylandi Egyetem szakembereinek most közzétett eredményei szerint a parazitával fertőzöttek körében jóval gyakoribb az öngyilkosság is..."(origo)
Szóval a macskák azok a bestiák?

 

A szelekciós mechanizmus a gének között zajlik. Mivel szüleink génjeink felét ôrzik magukban, s testvéreink, rokonaink csakugyan birtokolják génkészletünk adott százalékát, szaporodásunk kiváltható rokonaink önreprodukciójának segítésével.

A rokonszelekciós elmélet készen tárja elénk az öngyilkosság esetleges adaptív értékét. Az öngyilkosság adaptivitásához két kritérium teljesülése szükséges: hogy jövôbeli reprodukciós esélyeink rendkívüli módon lecsökkenjenek, valamint hogy családunknak terhet jelentsünk, ezzel rontva fitnesszüket. Az elmélet elõrejelzése szerint a legtöbb öngyilkosság oka szociális kilátástalanság érzése, reprodukciós esélyek minimálisra csökkenése, illetve a család íly módon való tehermentesítésének vágya. Mindezen felül természetesen kultúrális (memetikai) okok is szerepet játszhatnak egy-egy öngyilkossági kísérlet esetében.
Az öngyilkosság az a cselekedet, amelyet akaratosan, közvetlenül és tudatosan követ el valaki annak érdekében, hogy kioltsa saját életét. Az öngyilkosság gondolata általában akkor fogalmazódik meg valakiben, amikor a lelki terhek felülkerekednek azokon a megküzdési stratégiákon és azokon az erőforrásokon, amelyekkel az egyén megpróbálja megoldani a problémáit. Ez a kétségbeesés annyira erős, hogy a halálvágy felülkerekedik minden olyan gondolaton, amely a család és a hozzátartozók érzéseit érinti.
Az öngyilkosságot a világ számos kultúrája és vallása különbözőképpen ítéli meg. Van, ahol bűnnek számít, és mint ilyen az elkövetéséhez nyújtott segítség bűncselekmény. Van, ahol a saját élet kioltása tiszteletreméltó cselekedet, amennyiben az élethelyzet, amelyből az illető menekül, szégyenteljes, vagy reménytelen. Ám az öngyilkosság mindenhol csak egy gyűjtőfogalom: nagyon sok eltérést találhatunk a halál keresésében, motívumaiban, elkövetésének módjában.
Lehetséges lenne, hogy valaki genetikailag tényleg reménytelen? Ha nem is úgy ahogy elsőre gondoljuk, de igen. Egy Semmelweis Egyetemen zajló kutatásból ugyanis kiderült, hogy az öngyilkosság egyes elemei, mint például a reménytelenség érzése, örökletes lehet.
semmelweisfigyelo.hu/hu/osszes_kiemelt_cikk/hir/366_a_remenytelenseg_genje

Dr. Czeizel Endre állítása szerint, nincsenek 'öngyilkos gének'. Minta van. A magyarok esetében az öngyilkosság, egy furcsa társadalmi ragály.
"Magyarságunk bizonyítékát nem génjeinkben, hanem anyanyelvünkben és a magyar kultúrához való ragaszkodásunkban kell keresni. A genetikai kutatások is llyés Gyula meghatározásának igazságát erõsítik meg, miszerint: „magyar az, aki vállalja magyarságát...”. Véleményem szerint globalizálódó világunkban már nem az a kérdés, hogy „ki a magyar”, vagy, hogy „mi a magyar”, hanem az, hogy érdemes-e magyarnak lenni....Korunk politikai és szellemi vezetõinek olyan társadalmi közérzetet kellene teremteniük e hazában, hogy a most felnövekvõ „európai nemzedékek” szülõhazájukban akarják legnagyobb természeti kincsünket, az emberi tehetséget valóra váltani."
www.magtudin.org/Latofa1.pdf 26.oldal


 

 

(...) tudom, hogy nemcsak por vagyunk:
por és istenpor vagyunk.

Visszahullván
a por a porral elkeveredik,
Visszahullván
így keveredik el istennel a lélek. (...)

József Attila: Tanítások (részlet)



Freund Tamás: AZ ÖNZÉS ÉS AZ ELMAGÁNYOSODOTT EMBER
A társadalmi fejlődés zsákutcái – analógiák a biológiai evolúció világából

 

Írásom csak nagyon közvetve kapcsolódik szakterületemhez, az agykutatáshoz, vagy neurobiológiához, így bizonyos mértékig nekem is érdekes kirándulásnak ígérkezik. Olyan biológiai evolúcióból vett példákat kötöttem csokorba, melyek érdekes analógiákat mutatnak bizonyos társadalmi fejlődési tendenciákkal. Azonban leszögezem, még mielőtt bárki szociáldarwinizmussal vádolna, hogy az ember nem csupán biológiai létező, nem csak porból van, hanem mint József Attila írja:
Por és Istenpor vagyunk.
Visszahullván
A por a porral elkeveredik,
Visszahullván
Így keveredik el Istennel a lélek.

Az én-tudat, az elme, a lélek, a szabad akarat megkülönböztetnek bennünket azoktól a tisztán biológiai létezőktől, melyekről példáim szólnak. De ha tetszik, ha nem, ránk is érvényesek a biológia törvényei. Számos evolúciós, szelekciós hatás érvényesült az ember biológiai evolúciója során, és hasonló (de természetesen nem genetikai alapon működő) mechanizmusokat lehet felfedezni a kulturális fejlődésben is. Témám tehát kettős: foglalkozom egyfelől a korunk emberét érő hatások tisztán biológiai következményeivel, másfelől pedig olyan biológiai evolúcióból kölcsönzött analógiákkal, amelyek a társadalmi és kulturális jelenségek természetét segítenek megvilágítani. Hangsúlyozom, csupán analógiákról van szó.
Az emberiség életfeltételei az utolsó ötven–száz évben alapvetően megváltoztak. Ezek a változások az ember biológiai alkalmazkodóképességének korlátait messze túllépték (különösen az agy esetében), és ezáltal olyan krízishelyzetet teremtettek a társadalom további fejlődésében, amelynek komolyságát egyelőre csak kevés szakember ismeri fel, a megkongatott vészharangok pedig visszhang nélkül maradnak világszerte, még a legfejlettebb nyugati civilizációkban is. Pedig a történelem számos példát hozott arra, hogy egy-egy radikális társadalmi váltás parancsának felismerése vagy fel nem ismerése hogyan vezetett egyes népek fennmaradásához, más népek eltűnéséhez. Gondoljunk a feudalizmus kialakulására a korai középkorban, vagy a kereszténység felvételére Szent István idejében. A civilizáció fejlődésének jelen szakasza, az információrobbanás globalizálódó világunkban hasonló kihívást teremt, hiszen az egyes agyakat és azok hálózatait – más szóval a közösségi és köztudatot – rendkívüli, és teljesen újszerű megoldások keresésére kényszeríti. Állíthatjuk, hogy ma minden nemzet sikerességének és túlélésének alapvető kérdése, hogy képes-e újszerű, eredményes stratégiát kidolgozni ennek a problémának a kezelésére. Első hallásra bizonyára hihetetlennek és túlzónak tűnnek ezek a súlyos megállapítások. Megpróbálom olvasóimat a biológiai evolúcióból vett példákkal meggyőzni.
Első lépésben vizsgáljuk meg, milyen alapon kereshetünk analógiákat a biológiai és a társadalmi/kulturális evolúció között. Mennyire közvetlen ez a kapcsolat? Ma tartja magát az a nézet a tudományban, hogy a társadalom vagy társadalmi létforma legalább annyira génjeink működésének terméke, mint a testünk. A társadalmakat nem a racionális akarat hozta létre, hanem szerves fejlődés eredményeként alakultak ki, részben biológiai természetünk törvényei szerint. Idézzünk fel erre néhány érzékletes példát az állatvilágból. Egy hangyaboly ugyanúgy születik, nő, szaporodik, mint egy test. Az arizonai hangya királynője például 15–20 évig él. Az első 5 évben nő a boly, amíg eléri a 10 ezer dolgozót. Az első 3–5 évben háborúzgat a szomszédos bolyokkal, akár egy serdülő főemlős, amikor keresi a helyét a hierarchiában. Öt év után már nem nő a boly, mondhatjuk azt is, hogy ivaréretté vált, és elkezd szárnyas reproduktív egyedeket létrehozni, mintha csak a test spermái vagy petesejtjei lennének. Ezek aztán kirepülnek, és újabb bolyokat alapíthatnak. Amikor pedig a királynő elpusztul (15–20 év múlva), akkor a bolynak is vége. A hangyakolónia tehát úgy is felfogható, mint egy szervezet, ahol a királynő a petefészek, a dolgozók a gyomor, a katonák az immunrendszer. Más fajoknál az egyes egyedek annyira specializálódhatnak, hogy önálló életre alkalmatlanokká válnak. Ilyen például a Physalia, egy trópusi tengerekben élő csalánozó, amelynek egyik sejttípusa egy központi léghólyagot formál, amelyhez a többi, különböző funkciójú egyed kapcsolódik, köztük csalánozó karok, táplálékfelszívó sejtek stb. Egy méhkas például olyan, mint egy több száz vagy ezerkarú, antennájú egyed, egyes karjai több kilométerre is elérnek, és ott belenyúlhatnak egy-egy virág szirmába. A méhek ugyanis a virágporlelőhely pontos helyzetéről hazaviszik az információt, és ezt táncukkal átadják a többieknek. A korallok szintén kollektívát alkotnak, csak az egyedek pozíciója fix. Az egyes egyedek elpusztulhatnak, de a kolónia szinte halhatatlannak mondható. A kollektív vállalkozás győzelme tehát egyértelmű. Belátható, hogy a biológiai és bizonyos társadalmi folyamatok nincsenek is olyan messze egymástól. A biológiai evolúció több százmillió éves történetének nyomon követéséből megállapított törvényszerűségek így rendkívül értékes előrejelzésekkel szolgálhatnak a sokkal rövidebb múltra visszatekintő humán társadalmi/kulturális fejlődés várható folyamataira vonatkozóan.
Adaptációs nyomás alatt az emberi agy: az információs környezet változásának hatása
Adaptációs nyomás alatt a jelen gondolatmenetben alkalmazkodási kényszert, szelekciós nyomást kell érteni, amely nem csak a biológiai, hanem a társadalmi/kulturális evolúció szintjén is működik. A biológiai evolúció közismert példái igazolják, hogy a környezet megváltozása az egyes fajok, vagy azok bizonyos szerveinek, tulajdonságainak megváltozását vonja maga után. Az új környezethez legjobban alkalmazkodó genetikai variánsok fognak eluralkodni a populációban. Minél radikálisabb a környezetváltozás, annál nagyobb szelekciós vagy adaptációs nyomásról beszélhetünk. Napjainkban az információs robbanás és globalizáció az emberi agy környezetében radikális változásokat okoz, hiszen az információfeldolgozásért felelős szervünk környezetének elsődleges komponense maga az információ, a külvilágból az érzékszerveinken keresztül felvett impulzusok tömege. Az agy információs környezetének spontán és irányított változásaiból eredő biológiai és kulturális abnormalitásokat, fejlődési zsákutcákat szeretném néhány biológiai evolú­cióból vett példával illusztrálni, hangsúlyozva, hogy ezen mechanizmusok hasonló működése a társadalmi/kulturális evolúció szintjén nem bizonyított.
Darwin pintyei: A Galápagos-szigeteken az El Nino-jelenség miatt 7 éves periodicitással változik a száraz és nedves évszakok aránya, és ennek megfelelően a pintyek eledeléül szolgáló magvak héjvastagsága. A száraz években, amikor vastag héjúak a magok, akkor egy nagy, erős csőrű genetikai variáns terjed el a populációban, míg az esősebb években a kis vékony csőrűek dominálnak, a másik erősen visszaszorul, csaknem kipusztul. Ennek oka, hogy amíg a magvak héja vékonyabb, könnyedén szétpattintható a mozgékony, kicsi csőrrel, addig a kis csőrű egyedek az életképesebbek, hiszen fürgén elkapkodják a táplálékot a lomhább vastag csőrűek elől. A száraz években azonban a vékony csőrűek alig tudják feltörni a sokkal keményebb magvakat, a vastag csőrűek viszont ezt könnyedén megteszik. Így ehhez a környezeti körülményhez ők alkalmazkodtak jobban. És ez így változik hétévenként.
Vagy egy még ismertebb példa: a nyírfaaraszoló lepkék fehér szárnyúak, így a madár nagyon nehezen veszi észre őket a nyírfa kérgén. Van a populációban egy néhány ezrelékes arányban előforduló fekete variáns is. Ezt viszont a fehér nyírfakérgen könnyen észreveszi a madár, megeszi, ami meg is magyarázza, hogy ennek a variánsnak az előfordulási aránya miért ilyen alacsony. Néhány száz évvel ezelőtt Birmingham környékén ipart telepítettek, és akkora volt a szmog, hogy a város környékén teljesen befeketedtek a fatörzsek. Csodák csodájára, néhány év múlva az ottani nyírfaaraszoló lepke fekete szárnyú lett. Természetesen nem arról van szó, hogy olyan okos a lepke, hogy gyorsan megváltoztatta a szárnya színét. A fekete variáns addig is jelen volt a populációban, csak az akkori környezeti körülményeknek a fehér változat felelt meg jobban, azt nem vette észre a madár. Mikor fekete lett a nyírfakéreg, máris a másik variánst részesítette előnyben a szelekció, a másik változat uralkodott el a populációban.
Be kell látnunk, hogy hasonlóan radikális méretű változás történt agyunk információs környezetében is. Agyunk számára a környezet jelentős részben az információs környezetet jelenti, ugyanúgy, mint a lepkének a fatörzs színe, vagy a pintyeknek a magvak héjvastagsága. Természetesen megindult az agy esetében is az adaptációs válaszok keresése a kommunikációs forradalomból eredő információáradatra, ezek közül sorolnék fel néhányat:
Egyik lehetőség, hogy az egyén megpróbálja szűrni, csökkenteni az információözönt, kiköltözik a nagyvárosokból, nem használ mobiltelefont, internetet, a televíziót kihajítja – minderre számos példát látni. Ez egyfajta kerülése a konfliktushelyzetnek, menekülés. Egy másik mód, az előbbinél sokkal rosszabb, de sajnos egyre gyakoribb: az alkoholizmus, a drogok világába való menekülés. Ez nyilvánvalóan nem lehet a sikeres adaptív stratégia útja. A harmadik variáció is lehangoló: az ember megpróbálkozik a szelektálatlan információözön kezelésével, feldolgozásával, ami sokaknak nem sikerül, s ennek eredménye a szorongás, a pánikbetegség, a depresszió, a skizofrénia gyakoriságának rohamos emelkedése. Az a tény, hogy mégsem kellett sokszorosára bővíteni az elmúlt évtizedekben a pszichiátriai klinikák befogadóképességét, csupán az agy- és a gyógyszerkutatás rohamos fejlődésének köszönhető. De nem hiszem, hogy ez lenne az út. A WHO előrejelzései szerint a 2000 utáni évtizedben az egészségügy legsúlyosabb problémái a lelki betegségek, ezen belül is a depresszió, a szorongás és következményei lesznek.
Ezeknek a problémáknak a társadalmi szintű felismerése és hatékony kezelése elengedhetetlen a nemzet hosszú távú fennmaradásának és sikerességének szempontjából. Egységes, külföldről átvehető receptek nincsenek, hiszen kulturális hagyományainkban, de genetikai felépítésünkben is olyan jellegzetes különbségek vannak, ami nemzetre, sőt esetenként egyénre szabott stratégiák kidolgozását követeli meg.
A leépítő evolúció és az elmagányosodás
A már említett globalizációs/specializációs tendenciák, párosulva az ideális fogyasztói tömegek kinevelésére történő nemzetközi erőfeszítésekkel, elindítottak egy másik evolúciós folyamatot is, ez a leépítő evolúció, ami az állatvilág számos parazitájánál és szimbiontájánál megfigyelhető. A domesztikáció folyamata során például számos háziállatunk sokat veszített a vad típusú ősök mozgásképességéből, érzékszerveinek minőségéből. A jelenséget Konrad Lorenz Nobel-díjas biológus sacculinizációnak nevezte, egy Sacculina nevű rákfajról, amely a leépítő evolúció egyik legdrasztikusabb fokát példázza. Ennek a rákfajnak a lárvája kitűnő érzékszervekkel, idegrendszerrel és mozgásképességgel rendelkezik, egészen addig, míg meg nem találja gazdaállatát, egy másik rákfajt. Ennek testén megtapadva abba táplálékszívó tömlőket növeszt, miközben elveszíti mozgásképességét, leépíti érzékszerveit, idegrendszerét, és teste átalakul egyetlen nagy nemi miriggyé.
A leépítő evolúció működése a kulturális fejlődés szintjén is tetten érhető. A társadalom parazita egyedei egyre jobban leépítik idegrendszerüket, kommunikációs képességeiket, és ez szemmel láthatóan nem rontja szexuális képességüket vagy étvágyukat. A valóvilág-show-któl, tévésorozatoktól, reklámoktól függővé vált embereket, a plázákban vegetáló, elmagányosodott ideális fogyasztókat durva dolog egy nagy nemi mirigyhez hasonlítani, de mindenesetre iránymutató szerepük a társadalmi fejlődésben megkérdőjelezhető. Megint csak eszembe jut a Physalia példája. Mivé fog degenerálódni az ember, ha majd munkáját, bevásárlásait, minden ügyintézését az otthoni számítógépen keresztül fogja végezni, egy-egy számítógépes játék, valóvilág-show, dél-amerikai sorozat (azaz tablettás kiszerelésű való élet) televíziós közvetítésének élvezete mellett? Ennek következményeként leépíti szociális kapcsolatrendszerét, fizikumát, kreatív gondolkodó képességét, s így ki lesz szolgáltatva az agymosó médiának, a reklámokon csüggve csak a fogyasztásra gondol, mint legfőbb örömszerzési forrásra. Ezt természetesen mindig biztosítani fogja a globalizált test, hasonlóan a Physalia tápláló, lélegeztető központi léghólyagjához.
Modern paradoxon, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember. A fogyasztói társadalom ideálja az infantilis személyiség (konzumidióta), akinek jellemzői a bizalmatlanság, sőt ellenségesség, unalom, öncélú izgalomkeresés, erőszak, agresszivitás mint szorongásoldás. Az az ember, akinek nincsenek hosszú távú céljai, aki nem bízik senkiben, és a szociális kapcsolatokat is fogyasztási cikknek tekinti, a legkönnyebben manipulálható, befolyásolható. Az ember biológiailag determinált módon társas lény, közösségen kívül rekedve személyisége eltorzul, nem képes fennmaradni. Ezért az ideális fogyasztók kitermelői az elmagányosodott ember valós szociális igényeit szappanoperák és a valóságshow-k özönével próbálják mesterségesen kielégíteni, meggátolva ezáltal minden kitörési lehetőséget. A fogyasztói társadalmat fenntartó gazdasági erőket nem szabad gonosz erőknek tekinteni, hiszen mindannyian élünk a kényelem adta lehetőségekkel, mi hoztuk létre. De alapvető érdeke a társadalomnak, hogy felismerje, óriási gazdasági erők állnak a kiszolgáltatott, magányosan szorongó tömeg, a legjobb fogyasztó előállításának szolgálatában (Kopp MS,: Cultural transition, In: Encyclopedia of Stress, Volume 1., Ed. G. Fink, Academic Press, San Diego, 2000. 611– 615. l.; Kopp, M. – Skrabski, Á.: Alkalmazott magatartástudomány. A megbirkózás egyéni és társadalmi stratégiái, 103–106. l., Végeken, Budapest, 1995).
Az emberi magatartás torzulásai a modern társadalomban szociológiai értelemben a gyökértelen lelkiállapot általánossá válásából erednek. Mindez a közös erkölcsi elvek elvesztését, a társadalmi-kulturális azonosságtudat visszafejlődését jelenti, a kettő szorosan összetartozik. Hiszen a közös értékek elfogadása, összecsiszolódása minden kultúra egyik legfontosabb jellemzője. Ugyanakkor az ép személyiség legalapvetőbb jellemzője az élet során folyamatosan fejlődő azonosságtudat, amely kijelöli helyünket a világban, megteremti önértékelésünk alapjait, céljainkat és beállítódásunkat. Ha ez nem alakul ki, külső célok, az anyagi javak minden áron való megszerzése válhat az önértékelés alapjává (Kopp, M., Skrabski Á.: Magyar lelkiállapot, 7–13. l. Végeken, Budapest, 1992). A mai magyar társadalom lelkiállapotának ez az egyik legsúlyosabb, december 5-én is diagnosztizált kórtünete.
A sacculinizáció nem csak az egyént veszélyezteti. Végletes esetben akár egész népek, nemzetek is a leépítő evolúció áldozatává válhatnak, áttérhetnek egy olyan életmódra, amely veszélyezteti az önálló lét képességét. Az EU-csatlakozásunk után nekünk is fel van kínálva, hogy Sacculina módjára kapcsolódjunk a fogyasztói civilizáció kulturális, tudományos és technológiai emlőire. De lehetőségünk van arra is, hogy szelektíven – együtt élő és nem élősködő módjára – csatlakozzunk. Ha nem így teszünk, és csak kormányzati ciklusok túlélésének távlataiban gondolkozunk, akkor saját kreativitásunk és kapacitásunk az innovációra, a tudomány művelésére, illetve igényünk saját kultúránk, hagyományaink ápolására a leépítő evolúció áldozatává válhat.
Evolúció térben és időben
A globalizáció egy szinten a kultúrák világméretű homogenizációjához is vezet: a tibeti diszkóban ugyanazt a kólát isszák, ugyanabban a farmerban táncolnak hasonló zenére, mint Európában vagy Észak-Amerikában. Ezen a szinten ugyanazt a valóságshow-t és vetélkedőt nézik Amszterdamtól New Yorkig. Eltűnnek a nemzetek közötti különbségek, homogenizálódik a kultúra. Pedig éppen a szomszédos kultúrák folyamatos versengése, egymást gazdagító, de önazonosságukat megőrző sokszínűsége volt a fejlődés egyik motorja. Az ókori Kínában is akkor rekedt meg a fejlődés, mikor egy császár uralma alatt egyesítették a kínai birodalmat, homogenizálták a kultúrákat (már amennyire lehetett), megszűnt a versengés és a megtermékenyítő kölcsönhatás. Az ókor egyik vezető hatalmából gyenge, elszegényedett és elmaradott ország lett a késő középkorban. A híres kínai felfedezéseknek vége szakadt.
Ugyanilyen fontos a változás időfaktora. A bibliai korban a fiú még ugyanúgy gondolkozott, ugyanazt a nyelvet használta, mint dédapja vagy ükapja, ma viszont olykor már az apa sem érti gyermeke szavát. Egyre kevésbé hatékony a kulturális hagyományaink átörökítése, továbbadása. Ha biológiai rendszerekben ilyen nagy a genetikai változás egyik generációról a másikra, akkor megnő az esélye, hogy torzszülöttek keletkezzenek. Annál nagyobb a genetikai változékonyság, minél nagyobb az evolúciós nyomás, azaz a környezetváltozás mértéke. Társadalmi/kulturális fejlődésünk felgyorsulása is visszavezethető a már említett radikális információs környezetváltozásra és globalizációra, aminek szintén megvannak a maga torzszülöttei. Ezek közé sorolható a terrorizmus, a vallási szekták, az elmagányosodás és az önzés.
Az önzés evolúciója
Az emberi agy feldolgozókapacitásának elmaradása a megváltozott információs környezet által követelt szinttől a társadalmi-kulturális fejlődés más területein is zsákutcába vezethet. Százezer évvel ezelőtt az ősember 100–200 fős törzsi közösségekben halászott, vadászott, tudta, kivel hányadán áll, megosztotta-e vele a szomszéd a sikeres vadászat zsákmányát. Ebben a minimális információs környezetben a szociális viszonyok átláthatóak voltak az emberi agy számára. Az agy ilyen mennyiségű információ feldolgozására fejlődött ki evolúciója során. Azóta mérete, komplexitása, feldolgozóképessége biológiailag minimális mértékben fejlődött, ami párhuzamosnak mondható a feldolgozandó információ növekedésével egészen a 20. század első felében elkezdődött információs robbanásig. Ma is a természeti népek Dél-Amerika vagy Afrika dzsungeleiben az ősemberhez hasonló kisméretű közösségekben élnek, a leghatékonyabb üzemek, az egyházi közösségek is hasonló méretűek, és egy városi ember telefonos füzetében is általában 100–200 név szerepel. Ez az a méretű közösség, amelyen belül nyilván tudjuk tartani szociális kapcsolatrendszerünket a közösség többi tagjával. Mi történik az egyeddel, ha bekerül egy jóval nagyobb közösségbe? Erre elmondanék egy ismert biológiai példát, a Dél-Amerika őserdeiben élő vérszívó denevérek példáját.
Ezek a denevérek 30–40 egyedből álló kis közösségekben élnek. Éjszaka indulnak vadászatra, de mindig csak néhány olyan denevér akad, aki talál megfelelő méretű emlősállatot, amelynek véréből jól tud lakni. Nappalaikat egymás hasi tájékának vakarászásával töltik, így tájékozódnak arról, hogy vajon melyik denevér lakott jól előző este. Az éhen maradtak táplálékot fognak kérni a jóllakott egyedtől, aki képes felöklendezni a vért, és szájból szájba táplálni társait. Egy denevér elvileg akkor járna a legjobban, ha ő mindig kap a többiektől, amikor kér, de ha tőle kérnek, ő sosem ad. Így jutna a legtöbb tápanyaghoz és energiához, ami jobb szaporodóképességet tenne lehetővé. Ezáltal az önző géneket hordozó egyedek szaporodnának jobban a populációban. Ez azonban mégsem így történik, hiszen ezeknek a denevéreknek az agya pontosan olyan fejlett, hogy képesek memorizálni egy 30–40 egyedből álló közösségben, hogy ki az, aki önző volt, és ki az, aki nem. És akitől soha nem kaptak, annak ők sem adnak. Ez pedig egyszerűen az önző géneket hordozó denevérek kipusztulásához vezet, s így kiszorul a populáció génállományából az a génegyüttes, amelyiknek a működése önző viselkedésre hajlamosít. Mi történne, ha valamilyen módon rákényszerítenénk ezeket a denevéreket arra, hogy több tízezer, százezer fős közösségekben éljenek? Akkor az a denevér járna a legjobban, amelyik senkinek nem ad, de ha kér, ő mindenkitől kap, hiszen ilyen nagy közösségben képtelenek a denevérek memorizálni, hogy kivel hányadán állnak, és az önző egyedek rejtve maradnak. Ebben az esetben az evolúció, a szelekció az önző génállománynak kedvezne.
Tehát egy olyan, genetikailag zárt, nagy közösségben, amelyben az agy kapacitása már nem elég arra, hogy pontosan monitorozza a közösség egyes résztvevőivel való szociális kapcsolatot, az evolúció az önző géneket (viselkedésmintázatokat) részesíti előnyben, míg kis közösségekben, ahol az agy képes erre a monitorozásra, az együttműködő géneket (viselkedést) támogatja. Ez a törvényszerűség úgy tűnik, emberi társadalmakban is működik, természetesen nem a genetikai, hanem a kulturális evolúció szintjén, és olyan embertípus kifejlődéséhez vezet, amely kis közösségben, mint például család, munkahely, falu, együttműködő, de nagyobb közösségben, mint egy nagyváros vagy nemzet már önző, és kihasználja mások altruizmusát.
Kell-e erre ékesebb bizonyíték, mint a december 5-i népszavazás, ahol a szavazófülke magányában véleményem szerint sok jobboldali érzelmű ember is elbizonytalanodott a rémisztgetés és saját létbizonytalansága miatt?! Mekkora lett volna az igenek aránya, ha nyílt a szavazás, és mindenki kapott volna egy lemoshatatlan tetoválást a homlokára, hogy igennel vagy nemmel szavazott? Azt hiszem, a lelkes hazafiak száma jelentősen szaporodott volna. Amíg azonban az önzés rejtve marad, addig a szelekciós mechanizmusok elősegítik terjedését.
Megállítható-e az önzés rohamos terjedése?
Fontos társadalmi kérdés természetesen, hogy milyen kiutak lehetségesek ebből a kvázi biológiailag determinált önzésből. A diktatórikus rendszerek megtalálták a megoldást arra, hogy mindenki a közösséget, azaz helyesebben az adott rendszert szolgálja, hiszen mindenkiről mindent tudtak titkosrendőrségük és besúgóhálózataik révén. A jövőben még az is elképzelhető, hogy a nyakban lógó mobiltelefon révén egy központi akarat képes lesz egy nagy homogenizált társadalom minden tagjának a viselkedését monitorozni. Erre a megoldásra nem hiszem, hogy bármelyikünk vágyna.
A legfontosabb kiút talán a társadalmak/kultúrák újraépítése kisközösségekből. Ezekben a közösségekben a fent említett okokból a kölcsönösség folyamatosan monitorozható, a közösség tagjai ezáltal egymást lélekben nemesítik. Közösen kimunkált eszmékért harcolnak, és egy nagyobb társadalmi szerveződés, egy nemzet ideális építőköveivé válhatnak. Talán ez lebeghetett a szemük előtt a Polgári Körök mozgalmát létrehozóknak is, ami szerintem kiváló kezdeményezés, de nem elégséges. Tovább kell fejleszteni a családok mellett a munkahelyi, egyházi, szakmai közösségeket, egyéb civil szerveződéseket.
A következőkben három további lehetséges kiutat szeretnék vázolni, és újabb példákkal megvilágítani: 1) A konfliktushelyzetek megoldásában előtérbe kell kerülnie több ezer éves erkölcsi, kulturális, vallási örökségünknek (belső világunknak). 2) A példaadás útja. 3) A környezet megváltoztatása.
1) A belső világ szerepe. Közismert jelenség, hogy a külvilágból származó információkat sokkal hatékonyabban tárolja el agyunk, ha ahhoz jelentős érzelmi vagy motivációs impulzusok társulnak. Ma már ennek a pontos mechanizmusát is megfejtették az agykutatók, alátámasztva ezzel az érzelemgazdagság fontosságát a tanulási folyamatokban, illetve a kreatív elme kialakulásában. Érzelmeink és motivációink az emberiség több ezer éves kulturális örökségével egyetemben alkotják belső világunkat, azt a pecsétnyomó szerkezetet, mely az eltárolás során minden agyunkba érkező információra ráüt egy pecsétet. Ez a pecsét fogja meghatározni a memórianyom tartósságát, előhívhatóságát, érzelmi színezetét, de azt is, hogy bekerül-e olyan mély, akár tudat alatti rekeszekbe, melyekből a kreativitás táplálkozik. Belső világunk fejlesztése, odafigyelés a lélek hangjára nem csak tanulási képességeinket, kreativitásunkat fejleszti, hanem megtanít az együttműködésre is. Erre jó példa a fogoly dilemmája: Két fogoly ül egy cellában. Mindegyiknek külön-külön felajánlják, ha terhelő vallomást tesz a másikra, akkor őt elengedik. Hogyan gondolkodik az egyik? Ha a másik engem elárul, akkor jobb, ha én is elárulom, mert legalább bosszút álltam rajta. Ha a másik nem árul el, nekem akkor is az a jobb, ha elárulom, mert megszabadulok. Tehát bármit tesz a másik, nekem az a jobb, ha elárulom. Mivel a másik ugyanígy gondolkodik, ezért el fogják egymást árulni, és mind a ketten el lesznek ítélve. Játékelmélettel foglalkozó matematikusok, köztük is a legnevesebb, Neumann János, erre kitaláltak egy játékot, ami hasonló dilemmához vezet. Két játékos játssza, mindegyiknek van egy együttműködő és egy önző kártyája, és ebből az egyiket kell egyszerre betenni. A pontozás szabályai: ha mindketten az önző kártyát tették, kapnak 1-1 pontot. Ha mind a ketten az együttműködő kártyát teszik, kapnak 3-3 pontot. De ha az egyik az önző, a másik az együttműködő kártyát teszi, az önző kap 5 pontot, az együttműködő pedig nullát, ami a büntetés a naivitásáért. Hogyan gondolkodik az egyik? Ha a másik az önzőt teszi, nekem jobb, ha én is az önzőt teszem, mert legalább 1 pontot kapok, és nem nullát. Ha a másik az együttműködő kártyáját teszi, nekem akkor is az a jobb, ha az önzőt teszem, hiszen én 5 pontot kapok, ő meg nullát. Tehát bármit tesz a másik, nekem az a jobb, ha az önző kártyát teszem be. Mivel a másik ugyanígy gondolkozik, mind a ketten az önző kártyát fogják betenni, és 1-1 pontot kapnak, holott ha mindkettő az együttműködőt tette volna be, akkor 3-3 pontot kaptak volna. Mégis tudjuk, hogy azért a példa ellenére valahogyan kialakult az együttműködés az emberek között, hiszen ez a társadalmi lét alapja. Mi a megoldás? A matematikusok erre is rájöttek, hiszen csak annyit kellett tenniük, hogy a két játékossal a játékot nem egyszer játszatták le, hanem egymás után több százszor, és a feladat az volt, hogy minél több pontot gyűjtsenek. Nyilván néhány kör próbálkozás után azért mind a ketten rájöttek, hogy jobban járnak, ha az együttműködő kártyát teszik be, mert így 3-3 pontot fognak kapni, és nem 1-1-et. A lényeg tehát a tapasztalat. Az emberiség történelme során, de egyéni életünk során is átvitt értelemben rengetegszer lejátszottuk ezt a játékot. Ez tanított meg bennünket az együttműködésre. Ezek az információk pedig belső világunk részét képezik, befolyásolják motivációinkat, érzelmeinket, mert egyébként csak ösztönszerűen cselekednénk. Ezért kell minél több esélyt és időt adni belső világunknak, kulturális örökségünknek, hogy hatékonyan részt vehessenek cselekedeteink irányításában, agyunk memóriatartalmának alakításában. Az együttműködő emberekből álló közösség összességében mindig nagyobb eredményeket tud felmutatni, mint az önzőkből álló. Miért kapjon mindenki 1-1 pontot, ha kaphatunk 3-3-at is?
2) Másik kiút az önzésből: a példamutatás. Elgondolkodtató, hogy történelmünk során – de ugyanez elmondható más nemzetekre is – milyen sokan áldozták önként akár életüket is a hazájukért, ha úgy hozta a sors. Nem is kell messzire visszamenni, elég, ha az 1848–49-es vagy az ’56-os szabadságharcra gondolunk. Ma nálunk ez sajnos nem jellemző. Inkább az a tendencia uralkodott el, hogy a nemzetben gondolkodó embert megmosolyogják, kigúnyolják a csak a jelennek élő, önző sikeremberkék, vagy az internacionalizmus ködös, kiürült eszméiben hívő, talajt vesztett emberek. Pedig az önfeláldozás a populáció fenntartása érdekében még a legprimitívebb élőlényeknél is megfigyelhető. Engedjenek meg erre egy abszurdnak tűnő példát. A nyálkás penész egy gombafaj, amelynek egysejtű egyedei amőboid mozgásra képesek, és próbálják önző módon elfoglalni egymás elől a legjobb területeket, ha valami jó, nedves tenyészhelyet találnak. Viszont ha az egész telep élete veszélybe kerül – például kiszáradás révén –, akkor néhány ezer sejt összeáll, és spóratartó szárakat képez. A szár sejtjei valamennyien elpusztulnak, de elérik azt, hogy a spórákká alakult sejteket, testvéreiket magasra tartják, és a szél így elviheti azokat jobb tenyészterületre, hogy ott újabb telepek képződhessenek. A veszély következtében önzőségük átváltozott önfeláldozássá. Van mit tanulnunk tehát még a penésztől is. Lesz-e az országban hasonló önfeláldozásra képes ember néhány év vagy évtized múlva, ha a médián keresztül csupán az önző viselkedésre, az egyén sikerességének mindenekfölöttiségére láthatnak példát a fiatalok? Tudnak-e így okulni a fogoly dilemmájából? Én úgy gondolom, hogy nem, és ezért is kell elérni a média mentalitásának átformálását. Legyenek többségben azok a médiumok, amelyekben hitelesen jelenítik meg a múlt és a jelen példaadó személyiségeit, a közösségért, a nemzetért önfeláldozásra is képes egyént.
Mert mi történik, ha az önző egyedek nagyon elszaporodnak a populációban?! Maradjunk a nyálkás penész példájánál: keletkezett egy genetikai variáns, amelyik nem hajlandó szárrá alakulni, csak spórává, és ráadásul egy olyan kémiai anyagot választ ki, amely a környező sejtek szárrá alakulását indukálja. Nyilván ennek az önző variánsnak a génjei fognak legjobban terjedni, ezt támogatja a szelekció. Más a helyzet viszont, ha a populáció szintjén nézzük a szelekciós hatásokat. Bebizonyosodott, hogy ha ezeknek az önző egyedeknek a gyakorisága elér egy bizonyos százalékot, akkor túl rövidek lesznek a spóratartó szárak, a nyálkába ragadt spórákat a szél nem tudja elröpíteni, és az egész telep elpusztul. Érdemes ezen a példán elgondolkozni, különös tekintettel a magyar nemzet sorsára az egyesült Európában, ahol nem fog megszűnni a nemzetek közötti versengés akkor sem, ha eltűnnek a határok. Sőt, még inkább előtérbe fog kerülni a verseny során, hogy mely nemzet képes összefogásra, illetve melyik az, amelynek tagjai csak az egyéni érvényesülést hajszolják, és számukra közömbös, hogy ezt éppen melyik országban teszik.
3) Egy harmadik lehetőség magának a környezetnek az alakítása. A biológiai evolúció, a szelekció irányát az állat számára determinálja a környezet megváltozása: Darwin pintyeinél az esős, illetve száraz időjárás következtében vékony vagy vastag maghéj, a nyírfaaraszoló lepkék esetében a nyírfakéreg természetadta világos vagy szmogtól sötét színe. Az ember azonban képes aktívan részt venni környezete megváltoztatásában, különös tekintettel a kulturális evolúció és adaptáció irányát meghatározó szellemi, társadalmi, információs környezetre, és ezáltal befolyásolhatja a társadalmat felépítő egyénekre ható szelekciós erőket. Éppen ezért óriási a felelőssége a szellemi környezetünket leghatékonyabban alakító médiának, hiszen – visszatérve korábbi biológiai példánkhoz – bármikor tetszés szerint fehérre vagy feketére festhetik a nyírfák kérgét. Azaz irányt szabhatnak az egyén személyiségformálódásának, a közösséghez, társadalomhoz, erkölcsi-etikai kérdésekhez való viszonyulásának. Egy a 20. század közepén még a haza szabadságáért önfeláldozóan küzdő, nemzeti identitására büszke népet könnyedén át lehet alakítani önző, elmagányosodott, ideális fogyasztókból álló szürke tömeggé, elég, ha a viszonyítási alapként, adaptációs iránytűként szolgáló szellemi környezetünk feketére van festve. A fekete nyírfakéregre szálló fehér lepkét pedig hamar észreveszik a predátorok, a természetes szelekció működésének könyörtelen biztosítói. A fehér lepkék harca így csak szélmalomharc marad, amíg újra meg nem tisztul a nyírfák törzse a lerakódott szmogtól.
Az önzés az emberi társadalmakban, paradox módon, annak az evolúciós/szelekciós folyamatnak a kikerülhetetlen terméke, amelynek törvényeit a Teremtő programozta az anyagi világba, s amely a szervetlen anyag, majd a biológiai anyag, s végül a társadalmak/kultúrák fejlődésének egyik – de mint láttuk, csak egyik – biztosítéka, motorja volt. Ha ebben az utolsó fázisban is a biológiai evolúcióra jellemző szelekciós mechanizmusok válnak uralkodóvá, az végveszélybe sodorhatja az egész emberiséget, hiszen az önzés nem csupán embertársaink kihasználásában nyilvánul meg, hanem Földünk ökológiai tönkretételéhez is vezet. Nem véletlen, hogy amikor az írástudók megkérdezték Jézust, hogy mi a legfőbb parancsolat, akkor azt válaszolta: Uradat Istenedet imádjad, és csak Neki szolgálj, de a másik, ugyanilyen fontos parancsolat, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Lehet-e ennél a négy szónál tömörebben, egyértelműbb módon kifejezni az önzetlenség parancsát? Akik nem hiszik, hogy a Biblia (ebben az esetben az Újszövetség) isteni sugalmazásra íródott, azok számára is elgondolkodtató lehet, hogy a Biblia írói, több ezer éves kulturális/társadalmi fejlődés tapasztalatával a hátuk mögött, miért pont ezt tartották a legfontosabb parancsnak, miért az önzést gondolták az emberi közösségek fejlődését legrosszabb irányba terelő evolúciós selejtterméknek.
A kisközösségeknek, a példaadó családoknak és a történelmi egyházaknak ma is kulcsszerepük van abban, hogy szellemi környezetünket aktívan alakítsák (takarítsák le a szmogot a nyírfák kérgéről), és hogy az önzés helyett minél több szeretetet, és az együttműködő szellem erejét hozzák kisebb és nagyobb társadalmi közösségeinkbe. József Attilával együtt fedezzük fel magunkban a por mellett az istenpor komponenst, ami mindannyiunkat összeköt, hiszen visszahullván istenpor lelkünk Istenben elkeveredik.

 www.magyarszemle.hu/cikk/az_onzes_es_az_elmaganyosodott_ember