Kolundzsija Gábor : A TITANICON nincsen pánik -a nyugati civilizáció bukása- (Szintézis)

2012.05.03 23:04

Ez a jelenlegi cikk előzménye, mondhatni kiegészítője. Magam részéről nagyon érdekesnek találtam ezt is azt is.

embers-eg.webnode.hu/news/ha-en-lennek-az-isten-avagy-a-titanic-rejtelye-/

 

 

 

Kolundzsija Gábor
A TITANICON NINCS PÁNIK
- a nyugati civilizáció bukása -
ELSŐ RÉSZ

 

"Odafenn az óriási üvegkupola, tekintélyes tölgyfaburkolat a falakon, pompás kovácsoltvas szalagékítményes balusztrádok, és minderre egy valószínűtlen falióra tekint alá, amelyet két bronz nimfa ékesít jelképesen: a Tisztességet és a Dicsőséget ábrázolva, amint megkoronázzák az Időt."
Ezt a fényűző miliőt már ne keressük, mert mindez a Titanic pompázatos előcsarnokát ékesítette.
Mi az idő? Nyelvünk bölcs. Az idő régiesen: üdő. Ez az üdvre, az üdvtörténetre, tehát a Teremtő tervére utal. A Tisztesség és a Dicsőség a Teremtő tervét koronázza meg.
A Titanic katasztrófája a nyugati civilizáció bukásának előhírnöke volt, csak meg kell érteni az üzenetét.


A Titanic elsüllyedése az egyik legismertebb hajókatasztrófa, ezért az előzményekkel itt nem foglalkozom, csak magával az - első és utolsó - útjával. Az eseményeket Walter Lord A Titanic pusztulása című dokumentumértékű könyvét alapul véve idézem.
Az út célja New York, az Újvilág kapuja és igazi fővárosa. Átkelés a nagy vízen az új világba: beavatás és átváltozás, az Új ember megszületése. Igaz ez az egyes emberre és az egész emberiségre is. Jelen írás erről a nagy beavatásról és átváltozásról szól.
"Új bort nem töltenek régi tömlőkbe. De ha mégis, kiszakadnak a tömlők, a bor kiömlik, s a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőbe való, akkor mindkettő megmarad." (Mt 9,17)
Történetünk ott kezdődik, hogy a hatalmas - 270 méter hosszú, 66 ezer tonnás - hajó 1912. április 10-én déli 12 órakor - a katasztrófa előtt négy és fél nappal, pontosan 107 órával és 40 perccel - kifut a southamptoni kikötőből. Elindulás után rögvest hajszál híján összeütközött egy másik hajóval, a New York nevű amerikai óceánjáróval. Hét órával később kikötött Cherbourgban. Utasokat vett föl, majd este 9-kor továbbindult. Másnap, déli fél egykor horgonyt vetett az írországi Queenstownban. Ott további utasokat és postát vett fel, majd másfél órával később, április 11-én 14 órakor elindult New York felé. Az első indulástól számítva 26 óra telt el. Ez az elszakadás időszaka, elkülönülés a Világ rendjétől. Megkezdődik az átkelés, megkezdődik a Lélek sötét éjszakája.
A hajó április 14-én vasárnap este 11.40-kor ütközött jéghegynek. Az ütközés tehát három és fél nap, pontosan 81 óra 40 perc múlva történt meg. A katasztrófa azért következett be, mert a Titanicot elsüllyeszthetetlennek tartották. A jelenlegi világrendet is öröknek, megdönthetetlennek láttatják velünk. Az ütközés napján, április 14-én számos figyelmeztetés érkezett a többi hajótól, jégveszélyt jelezve. Az első jelentések déli 1 óra 40 körül érkeztek, tíz órával az ütközés előtt. Este 7.30-kor jött az újabb jelzés, 4 óra 10 perccel az ütközés előtt. Ekkorra besötétedett, a hajó a továbbiakban már sötétségben rohan tovább. A hajóstársaság elnökének erőszakos követelésére mégsem csökkentették a hajó sebességét, hogy már az első úton megkaphassák a leggyorsabb óceánjárót illető kék szalagot. Újabb jelentés érkezett 9.40-kor, két órával az ütközés előtt. Végül 11 órakor jött az utolsó figyelmeztetés, amit - a többihez hasonlóan - figyelmen kívül hagytak, 40 perccel a katasztrófa előtt. A tőke mohósága és agresszivitása viszi pusztulásba a világot.


*

Az óriás hajó 22,5 csomós (41,7 km/óra) sebességgel rohan a jeges óceánon a dermesztően sötét holdtalan éjszakában. Rohanás: a végletekig felpörgetett anyagi világ. Sötétség: a varázslat következménye, ami elfordított minket a kiáradó szellemtől, és a teremtett Világ világosságától.
Az utasok többsége és a személyzet nagy része is alszik. Az alvás az öntudatlan, tudatlan állapot jelölője. Éjfél előtt vagyunk (a legsötétebb időszak). Az őrszem (kutató, aki a szellem sötét éjszakájában látni, előrelátni próbál) észreveszi a jéghegyet. Jég: az élettelen kristályvilág megjelenítője. Azonnal jelez a hídra. Vészjelzés a tudomány részéről.
Az ügyeletes tiszt jobbról akarja kikerülni a jéghegyet. Előbb élesen jobbra, majd erősen balra kormányoztat, közben hátramenetbe állíttatja a gépeket. Az óriás hajó azonban nyílegyenesen rohan tovább. Későn jött kétségbeesett irányváltó manőverek, a tehetetlenség túl nagy, a beavatkozáshoz nincsenek megfelelően erős eszközök. 37 másodperc telik el, végül a hajóorr az utolsó pillanatban lassan balra fordul. A beavatkozás ellentmondásos, a mechanizmus kiszámíthatatlanul viselkedik. Az őrszemek úgy látták, hogy hajszálon múlt, de megúszták. A kutatók úgy látják, hogy a helyzet megoldódott.
A jéghegy mintegy 300 láb (90 méter) hosszan felhasította a hajó jobb oldalát. A civilizáció a maga által teremtett élettelen kristályvilággal ütközik, elháríthatatlan környezeti katasztrófa képében. A hajó sebességét alapul véve ez 7,77 másodperc alatt következett be. Az utasok - a helyzetüktől függően - ezt súrlódásként, remegésként, zökkenésként, rázkódásként érzékelték.Az orrtőke közelében elhelyezett fedélközi utasok és a kazánházakban szolgálatot teljesítők számára azonban fülsiketítő reccsenés volt. Pusztító földmozgások vezetik be a katasztrófát.
A rekeszzáró ajtókat leengedték, de hiába. Rekeszzáróajtók: a negatív hatások lokalizálásának irreális szándéka. A víz özönlik be a hajó jobb oldalán. Víz: az élet és a halál jelölője is. Hajóba beömlő víz: a Föld működési rendszerének végletes felborulása, és az ennek következtében bekövetkező kivédhetetlen természeti csapások, amelyek egymás után teszik tönkre a mechanizmus részeit. A csapások között a vízzel való elárasztás valóságosan is megjelenik: a globális felmelegedés következményeként az emelkedő tengerszint alacsonyan fekvo területeket és kikötővárosokat veszélyeztet, a szárazföldek belsejét pedig egyre pusztítóbb árvizek sújtják. A gépeket leállították. A gazdaság motorja leáll.
Mintha mi sem történt volna, az utasok tovább aludtak, a fent lévők folytatták a társasági életet: beszélgettek, iszogattak, kártyáztak. Még vicceltek is: dobálóztak a hajóba esett jéggel, szuvenírként mutogatták, vagy abból kértek az italukba... A "buli" megy tovább. Az őrszemek is folytatták a szolgálatukat. Folytatják tovább a megfigyelést, a kutatást - értelmetlenül.
Néhány utas felébredt, és az utaskísérőktől (közszolgálatot ellátó személyek) érdeklődött, hogy mi történt. Ők persze nem tudtak semmit. Egy vegyes társaság véletlenszerűen összeverődött az utasokból, próbálták kideríteni a váratlan csend okát, ami minden zökkenésnél jobban nyugtalanította őket. Civil kezdeményezések. Kimentek a fedélzetre, de maguk sem tudták, hogy mit keressenek. Mindenféle álhíreket találtak ki (egy sem volt igaz). Néhányan észlelik, hogy baj van, de nem tudják, hogy mi a való helyzet. Egy darabig céltalanul ődöngtek a fedélzeten, vagy a korlátnál állva meredtek az éjszakába, valami jelét keresték, hogy mi a baj. A hajó állt, de egyébként minden normálisnak látszott. Egy idő után inkább bementek a melegre, csatlakoztak az A fedélzet pompás előcsarnokában összegyűlt többi utashoz. Civil szervezetek kapcsolatfelvétele, összefogása.
A fűtőket az elárasztott kazánházakból felhívják a csónakfedélzetre, majd visszarendelik őket. Céltalanul járkálnak, nem tudják, mi a lenne feladatuk. Vészhelyzetben az irányítás akadozni kezd, egymásnak ellentmondó parancsok. Más futok pokoli hőségben, nehéz és veszélyes munkával kioltják a kazánokban a tüzet, hogy megelőzzék a robbanást. A lent lévők életük kockáztatásával próbálják meggátolni, hogy a már használhatatlan gépezetek még nagyobb bajt okozzanak.
Fent még senki sem tudja, hogy mi a helyzet, amikor a víz öt perc elteltével elönti a postát. Mi a posta? Értékesnek tartott papírok, azaz: értékpapírok. Ezek úsznak el elsőként. A tisztviselők erre a postazsákokat felhurcolják egy szinttel följebb. Az érdekeltek nagyszabású intervenciója, mentőakciója az értékpapírok védelmében. Újabb öt perc sem telik bele, és a víz már azt is veszélyezteti. Újabb, ezúttal kivédhetetlen válság. A tisztviselők erre elhagyták a postát, és följebb mennek a "biztonságba". Ki-ki maga menti, ami menthető.
Tíz perc elteltével a víz kezdi elárasztani a legmélyebben fekvő szálláshelyeket. Megjelennek az első menekülők.
A rádiósokat közben teljesen lekötik az utasok közleményei. Az ismétlődő jégjelentések csak zavarták a rengeteg üzenet küldését. A közelben álló Californian rádiósát elég barátságtalanul elhallgattatták, ezért o, mikor lejárt a szolgálati ideje, lezárta a készüléket. A saját kedvére nem folytatta a rádiózást, mivel fáradt volt, és különben is elég nyersen rászóltak. A készüléket még a hajó egy fiatal lelkes tisztjének érdeklődésére sem kapcsolta be. Az éter értelmetlen locsogás-fecsegéssel van tele, az érdemi közléseket elhallgatják. A figyelmeztetéseket félresöprik, a figyelmeztetőket elhallgattatják.


*

A kapitány tapasztalt öreg tengeri medve. Ezt az átkelést szánja az utolsó szolgálatának, utána nyugdíjba készül. A jutalomjáték tragédiába fordul. Az ütközés zajára azonnal a parancsnoki hídra siet. Elküldi az egyik tisztet, hogy tartson gyors szemlét az egész hajón. Rapid szakértői vizsgálódás. Az nem megy le a hajófenékbe, csak végigmegy a fedélközön és pár perc múlva jelenti, hogy sérülésnek semmi nyoma. A kezdeti felszínes vizsgálat során még a szakértők sem látják át a helyzetet. A kapitányt ez nem nyugtatja meg, megint elküldi a tisztet, hogy keresse meg a hajóácsot. A tiszt a létrán leereszkedve beleütközik a felfelé rohanó hajóácsba, aki jelenti neki, hogy rohamosan árad be a víz. Nyomában az egyik postaalkalmazott, aki jelenti, hogy a postahelyiség is gyorsan telik vízzel. A mélyebb vizsgálódás nyomán kiderül a súlyos baj.
A hajót üzemeltető White Star Line hajóstársaság elnöke is az utasok között van. Ő is a hídra siet. A kapitány tájékoztatja, hogy a hajó valószínűleg komolyan megsérült. A nagytőke tudomást szerez a szerencsétlenségről. A kapitány ezután üzen a hajógyár igazgatójának, aki a hajó építését irányította, és szintén jelen van ezen az első úton. A mérnök a kabinjában van, munkájába mélyed, a menet közben felmerült javítások, átalakítások terveit készíti. Így nem is észleli az ütközést. Tovább készülnek a különféle "fejlesztési" tervek, mintha mi sem történt volna.
A kapitány és a konstruktor kettesben bejárják a hajót. Az érdemi vizsgálódás a legszűkebb csúcsvezetői körben zajlik le. A személyzeti lépcsőn mennek le, hogy minél kisebb feltűnést keltsenek. A tömegtájékoztatás kizárása az érdemi információktól. Bejárják az egész hajót. Visszafelé átvágnak a felső fedélzet pompás előcsarnokán, amit ekkorra zsúfolásig töltenek meg az ideges utasok. Hatalmas tömegdemonstrációk a hatalmi központokban. Semmit sem közölnek velük Az információkat továbbra is visszatartják.
A személyzet egyes tagjai már figyelmeztetik az utasokat. Kiszivárogtatott hírek. A személyzet más tagjai azonban letagadják
a baj tényét. Félrevezető közlemények.
A fedélközi utasok szállásai az alsó fedélzeteken helyezkedtek el. Elmaradott térségek. Ők már látják, hogy komoly a baj. A szolgálati átjáró megtelik csomagjaikat cipelő emberekkel, akik lökdösődve, egymást taszigálva a hajó tatja felé törtetnek. Az utak zsúfolásig tele menekülőkkel, akik a vélt biztonságba igyekeznek. Balesetek, atrocitások. Egyesek úgy érzik, mintha a hajó kezdene előredőlni, de olyan hihetetlennek tűnik, hogy nem mernek szólni róla. Akinek mégis szólnak, az közli, hogy a hajó elsüllyeszthetetlen. Nem akarják elhinni. Struccpolitika. A fedélközi utasok egy része közben jégfocizik. Haláltánc. A kapitány és a mérnök visszatér a hídra. Számvetést végeznek, és szembesülnek azzal, hogy a hajó menthetetlenül elsüllyed. A kapitány 12 óra 5 perckor, 25 perccel az ütközés után kiadja a parancsot, hogy készítsék elő a mentőcsónakokat és sorakoztassák fel az utasokat. Döntés rendkívüli állapot bevezetéséről.
A kapitány bemegy a rádiósokhoz, és közli, hogy jéghegybe ütköztek, de még nem ad utasítást a vészjelek leadására. Kapcsolattartó személyekkel (diplomaták) bizalmasan közlik, hogy mi történt. Néhány perc múlva a kapitány utasítja a rádiósokat a vészjelek leadására. A rádiós 12.15-kor elkezdi küldeni a segélykérő jelzéseket. Külső segítségkérések diplomáciai úton.
A személyzet hitetlenkedve, sőt viccelődve fogadja a kiürítési utasítást. Egy darabig még a hatóságok munkatársai sem
veszik komolyan a katasztrófát. Viccek keletkeznek, karikatúrák jelennek meg. Csak határozott parancsra engedelmeskednek.
Nehezen mozdul meg a gépezet. Az első osztályú dohányzóban ezenközben - semmiről sem tudva - tovább folyt a bridzsparti. A gazdagok tovább folytatják addigi életmódjukat, mintha mi sem történt volna. Végül egy hajóstiszt udvariasan közli velük, hogy bajban vannak.
Általános riadó nem volt, az utasok és a személyzet nagy része személyes közlések útján ismeri meg a helyzetet. A hír így is gyorsan végigfut az óriás hajón. Nem mernek mindenkit egyszerre mozgósítani, mert az megbénítaná a mechanizmust. Olyan utas is akadt, aki kérlelésre sem nyitotta ki a kabinja ajtaját. Egyesek ellenállnak a kiürítési parancsnak. Egy ajtó beszorult, mire néhány utas betörte, hogy a bennrekedt férfit kiszabadítsa. Erre egy dühös steward azzal fenyegetőzött, hogy New Yorkban mindannyiukat letartóztatják, mert kárt okoztak a társaság vagyonában. Évekkel később sokan még mindig nem tudják, hogy veszendőben lévő vagyon helyett az embereket kell menteni.
Az utasok egy része kapkodva, más részük ráérősen készülődik. Ki-ki mást tart fontosnak magával vinni, valaki az ékszereit, más a bibliáját. Egyesek komoly értékeket hagynak a kabinjukban tudatosan. A gazdag hölgyek nagy része azonban kikéri a széfből az ékszereit. Sokféleképpen reagálnak az emberek az addigi életmódjuk gyökeres megváltozására. Egyesek a vagyonukat hátrahagyják, szétosztják, a többség azonban megpróbálja átmenteni azt is.
Fönt a fedélzeten összeterelt embertömeg, nagy zűrzavarban, a legkülönbözőbb öltözékekben. Különböző felfogású emberek kerülnek véletlenszerűen egymás mellé. A helyzet a harmadik osztályon a legzavarosabb, mivel a nem házas férfiakat és nőket a hajó két végében szállásolták el. Most az orrban elhelyezett férfiak a tat felé igyekeznek a zsúfolt folyosón, hogy összetereljék rokonaikat, ismerőseiket. Az emberek a rokonaikhoz, ismerőseikhez igyekeznek. Tömeges népvándorlás, óriási dugók. Futkosás, hangok zűrzavara (kapkodás, hírdömping).
Kint a kemény hidegben és a barátságtalan sötétségben nagy a tolongás. Az életszínvonal leesik. A zsúfolt táborokban, várótermekben az életfeltételek radikálisan leromlanak. Ösztönszerűen mindenki az osztályának megfelelő fedélzetre igyekszik. Még itt is elkülönülnek. Nyugodtan várják az utasításokat, vagy inkább bizakodó hangulatban. Egyeseknek még viccelődni is van ereje. Nincs pánik. Amíg az utasok várakoztak, beszélgettek, tréfálkoztak, a legénység elfoglalta a helyét. A csónakfedélzet megtelt matrózokkal, pincérekkel, kazánfűtőkkel, szakácsokkal. Általános mozgósítás.
Két tiszt alaposan elkésett. Az ötödik tiszt átaludta az ütközést, a második tiszt hallotta, de miután nem volt szolgálatban, jobbnak vélte a kabinjában maradni, ahol megtalálhatják. Végül csak az ütközés után 40 perccel riasztották. A vezetők egy részénél sokáig fennmarad a tudatlan állapot. Más vezetők pedig központi utasításra várva jókora késéssel cselekednek.
Mindent egybevetve a mentőcsónakokban összesen 1178 férőhely volt, a hajón ellenben 2207 fonyi utas és személyzet tartózkodott. Az utasok közül senki sem tudott erről, a személyzet tagjai közül is kevesen. Az utasok tehát nyugodtan várakoznak a fedélzeten, nem félnek, bár nem tudják mire vélni a dolgot. Az emberek bíznak, nem tudják, micsoda áldozat készülődik.

 

Kolundzsija Gábor
A TITANICON NINCS PÁNIK
- a nyugati civilizáció bukása -
MÁSODIK RÉSZ



Az első csónakot 12.45-kor, az ütközés után 65 perccel eresztik le. Ezt az első tiszt vezényelte, de a hajó főtisztje akadályozta a munkát, ezért kétszer is kénytelen volt a kapitányhoz fordulni. A vezetők közötti ellentétek hátráltatják a mentést. Az első csónakokat a sétafedélzet szintjéig engedték, hogy az utasok onnan szálljanak be. Az oda vezető ajtók és az ablakok azonban le voltak zárva. Valakit leküldtek, hogy nyissa ki az ablakokat, az első tiszt pedig ezalatt a tathoz ment, hogy az ottani csónakok eresztését vezényelje. Irányítási hibák.


Először a nőket és a gyermekeket engedték a csónakokba. Nem mondhatni, hogy a tisztek felszólítása lelkes fogadtatásra talált volna a körükben. Többen is úgy vélték, hogy a szépen kivilágított óriás hajón nagyobb biztonságban vannak, mint az apró csónakokban. Csónakra szállás: a technikai civilizáció megszokott életmódjának elhagyása. Vonakodva szálltak be, sőt akadt, aki ezt kereken megtagadta. Az első csónakok megtöltése így nehézségekbe ütközött, némelyiket félig üresen eresztették a vízre. Ennek nagy ára volt: még a lehetségesnél is kevesebben menekültek meg. Az emberek egy része még mindig nem hiszi el, hogy a régi világnak vége.
Ezt az érzést a zene is erősítette. A karmester összeszedte a zenészeit és vidám ragtime-ot vezényelt, mintegy megnyugtatásul a csónakra várakozóknak. Működik a szórakoztatóipar.
A hajóstársaság elnöke beavatkozott a csónakok eresztésébe. A nagytőke kézivezérlési akciói. Ezt az érintett tisztek visszautasították. Akik tudták, hogy kiről van szó, a lélegzetük is elállt: ennek következménye lesz, ha megérkeznek New Yorkba. Mert ezt még ekkor is majdnem mindenki biztosra vette. A legrosszabb esetben mindenkit átszállítanak más hajókra. Az áldozatok még nem tudják, hogy azzá válnak.
A fedélzetmester a hajó tatjánál még mindig fel-alá járt, őrséget tartott. Nem találkozott senkivel, nem is hallott semmit, amióta, több mint egy órája a jéghegy elsuhant mellettük. Éppen ezért csodálkozva látta, hogy a hajó jobb oldalán mentőcsónak úszik a vízen. Telefonált a hajóhídra: tudják-e hogy a vízen van egy csónak? Egy hang csodálkozva kérdezte: ki beszél. Megmondta a nevét, mire a "híd" elismerte, hogy bizony, megfeledkeztek róla. Ő volt az utolsó ember, aki még nem tudta, hogy mi a helyzet. Utasították is, jöjjön fel azonnal a hídra és hozzon magával rakétákat. Már-már humoros, hogy egyes kutatók - akik ezenközben bőszen vizsgálódnak tovább - realizálják utoljára, hogy mi történt. Úgy kell nekik megmondani, hogy hagyják már abba a vizsgálódást, végezzenek valami hasznosabbat.
A hajó építője ellenben nagyon is tisztában volt a helyzettel, és ezt egyeseknek bizalmasan el is mondta, hozzátéve, hogy ne terjesszék, nehogy pánik törjön ki. A teljes igazságot először ismerősök, bennfentesek ismerhetik meg.
Az 5-ös számú kazánházban látszólag rendben mentek a dolgok. A tüzeket kioltották, a szivattyúkat beindították. Ennek érdekében eltávolítottak a padozatban egy csatornafedelet. Gomolygott a gőz, az emberek homályban dolgoztak. Az egyik gépész belelépett az aknába és eltörte a lábát. A többiek felemelték és lefektették. Negyedóra múlva átszakadt a válaszfal, és a tengervíz dübörögve betört. A csapások az izolálni szándékozott területekre is betörnek, radikális hirtelenséggel. A két ottmaradt gépész gyorsan felment a mentőlétrán, sérült társukat pillanatok alatt elnyelte az áradat. Ő az első halálos áldozat. A lent szolgáló emberek életük árán is kitartanak a helyükön az utolsó pillanatig.
Közben a vészjelzések eljutottak számos hajóra, sőt a szárazföldre is. Az egész világ lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket. Egyedül a mindössze tíz mérföldre, tehát látótávolságon belül tartózkodó Californian nem sejtett semmit. Az egyik tiszt megpróbált morzelámpával kapcsolatot teremteni vele. Egy alkalommal mintha válaszjelzéseket észlelt volna, de nem tudta értelmezni. A Californian egyik hajósinasa távcsövön észlelt is valamit, megpróbált válaszolni, de hamarosan feladta. A hír mindenhova eljut, kivéve azt, aki még időben segíthetne.
A vészjelzések közben folyamatosan mentek. A rádiós az addig szokásos CQD jelzéseket adta, de 12.45-kor leadta az éppen akkor elfogadott új nemzetközi segélyhívó jelet, az SOSt. Ez volt az első SOS jelzés, amit óceánjáró valaha is használt. A szükséghelyzet új módszereket hív elő.
Ugyancsak 12.45-kor lőtték fel az első rakétát. A Californian egyik tisztje ezt észleli. Különös, gondolta, hogy egy hajó éjjel rakétákat lo fel. A sors üstdobjainak pergése hallatszik. Sokan csak ekkor realizálják, hogy igazán komoly baj van, és olyan sürgős segítségre szorulnak, hogy vészjelzéseket adnak minden hajónak, amely a közelben van. Vége szakadt a tréfálkozásnak, tétlenségnek. Most válik csak mindenki számára nyilvánvalóvá a végveszély. Az emberek nagy része ekkor ébred fel, ekkor tudatosítja a helyzetet.


*

Voltaképp búcsúzkodásra sem maradt idő. A férfiak egy része nyugtatja feleségét, hogy szálljon csak be a csónakba. Pusztán formaság, hogy a nőké és a gyerekeké az elsőbbség. Ez egy pompásan felszerelt hajó, mindenkit megmentenek. Az emberek egy része még mindig bízik a mechanizmusban. Más férfiak érzik, hogy utoljára látják a feleségüket, anyjukat, gyermekeiket, de nem mondják ki. Miután átsegítették őket a mentőcsónakba, visszalépnek a fedélzetre. Akad több igazi gentleman, akik önzetlenül segít egyedülálló hölgyeknek a menekülésben, majd marad. Az asszonyok egy részét így is erőszakkal kell a csónakba tuszkolni. Vannak asszonyok, akik még eroszak hatására sem hagyják magukra férjeiket. Megrázó jelenetek. Tömeges önfeláldozás más életek mentése érdekében.
Miközben egymás után eresztik le a mentőcsónakokat, a fedélzet egyre jobban megdől. Azokon is nyugtalanság vesz erot, akik eddig higgadtan viselkedtek. A katasztrófa növekvő árnyéka egyre elviselhetetlenebbül nyomja a lelkeket.
Egyesek, akik mindenüket a kabinban hagyták, most meggondolják magukat, és lemennek az értékeikért. Alkalmasint nagyon kellemetlen meglepetésben van részük: a kabinjuk vízben áll, vagy a hajópincérek a fosztogatók ellen bezárták. Intézkedések a pusztuló vagyon védelmére.
Fogytán az idő, de egyes nők szerfölött szeszélyesen viselkednek, késleltetve a csónakeresztést. A hajó konstruktőre egyik csónaktól a másikhoz megy, sürgetve a nőket, hogy ne habozzanak, siessenek, ne válogassanak a csónakok között. A menekülés nem társasutazás. Egyéni igényeknek nincs helye. Minden olyan sürgős volt - és olyan nagy volt a nyugalom -, hogy időpocsékolásnak tűnt a lőfegyverek előkeresése. A hajó tisztjei mégis átvesznek egy-egy revolvert. A fegyvereket kiosztják, de nincs még lőparancs. A fedélzetmester újabb és újabb rakétákat lő fel. A kutatók már folyamatosan vészjelzéseket adnak.
A hajó francia éttermének főpincére maga volt a megtestesült nyugalom. Amint magányosan állt a csónakfedélzeten, a méltóság szobrát mintázhatták volna róla: cilindere egyenesen ült a fején, a kezében sétapálca, karján gondosan összehajtogatott tweedtakaró. Ez az elegáns úr azonban magára hagyta embereit, a pincéreket, akik el sem jutottak a csónakfedélzetre, így esélyük sem maradt: mind egy szálig elpusztultak.
"Jaj nektek farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele van a halottak csontjaival és mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal."
(Mt 23,27)
Sorsát így sem kerülhette el: a csónakfedélzetig ő ugyan eljutott, de csónakba már nem. Főnökök és beosztottak: egyek lesznek a halálban.
A süllyedés gyorsabb lett, a helyzet egyre zavarosabb. Egyes nők elesnek a csónakba való beszállásnál, van, akit úgy kell kihúzni a vízből. Mások elvesztik a fejüket, és hisztérikus jeleneteket rendeznek. Van, aki könyörög, hogy ne kelljen beszállnia, mert fél a csónaktól. Lesz sírás-rívás, fogak csikorgatása.
Az a terv, hogy a csónakokat az alsóbb sétányokról töltsék meg, teljes kudarcot vallott. Az oda nyíló ajtókat ugyanis nem nyitották ki. Azok a csónakok, amelyeknek várakozniuk kellett volna az alsóbb szintekről beszállókra, sorra eleveztek. Akiket tehát ide küldtek le, hoppon maradtak. A tapasztalt matrózok hiánya csak növelte a zűrzavart. A korábban indított csónakokra ugyanis már beosztották a legjobb tengerészeket. Akadozó irányítás, növekvő káosz.
Hat matróz életét vesztette: őket leküldték, hogy nyissák ki az alsó sétafedélzet ajtóit, de nem tértek vissza többé. Valahol csapdába estek odalenn. A mentés érdekében kiküldött képviselők halálos veszedelemben forognak.
A hajó bal oldalán egyetlen férfiutasnak engedték meg, hogy csónakba szálljon, őt is azért, mert csak egy matróz ült benn. Jobban jártak azok a férfiak, akik a hajó jobboldalán gyülekeztek, közülük többek is beszállhattak, sőt egy dúsgazdag férfi magával vihette pincsijét és egyiptomi szolgáját is. Korántsem egyenlő az elbírálás. Sok múlik a szerencsén és a kapcsolatokon.
Úgy látszott, hogy a hajó orránál nem is maradt több utas. A közelben lévő csónakok elmentek, a tömeg a tat felé tódult. Az 1-est - amelyben negyvenen fértek volna el - 12 emberrel eresztették le. Elképesztő hanyagságok miatt még annyi embert sem mentenek meg, amennyit lehetne.


*

Lent, a harmadosztályon tartózkodtak azok, akik az 1-es közelébe sem férhettek. Férfiak és nők tömege nyüzsgött a fedélköz fő lépcsőházának alján, egészen a hátsó E fedélzetig. Ott szorongtak azóta, amióta a szobapincérek felkeltették őket. Eleinte csak nők és házaspárok vártak a sorsukra, de azután férfiak érkeztek elölről, a szolgálati átjárón át, csomagokat cipelve. Most itt zsúfolódtak össze - lármás, nyugtalan csoport, inkább raboknak látszottak, mintsem utasoknak, a börtönszerű alacsony mennyezet alatt, a meztelen villanykörték fényében, a fehérre mázolt falak puritán előterében. Az alacsonyabb szintekre szorult magára hagyatott tömeg.
12.30-kor, az ütközés után 50 perccel érkezett a parancs, hogy a fedélközi nők és gyermekek menjenek fel a csónakfedélzetre. Reménytelen dolog lett volna elvárni tőlük, hogy kiismerjék magukat a folyosók útvesztőjében, ahol az ajtókat rendes körülmények között amúgy is zárva tartották a harmadosztály elől. Hol vannak már a rendes körülmények... De tovább működnek a szokások. Ezért úgy döntöttek, hogy kis csoportokban felkísérik őket. Nem volt könnyű velük elindulni. A nők egy része nem akart menni, egyes férfiak meg követelték, hogy mehessenek, de erről szó sem lehetett. Kiéleződő konfliktusok. Hosszú, bonyolult úton jutott fel két csoport a csónakokhoz. Hosszú menetelés az életbe. Mihelyt azonban odaértek, a fedélköziek máris kezdtek visszaszállingózni a hajó belsejébe, a melegre. Az emberek egy részét nem lehet megmenteni, annyira ragaszkodnak a megszokott életükhöz.
A fedélközi utasok élelmesebb részének valahogy sikerült feljutnia a felső fedélzetre. Most ott várakoztak, de nem volt senki, aki segítsen nekik. Magukra hagyott áldozatok. Voltak, akik a zárt ajtók miatt zsákutcába jutva kétségbeesésükben a legénységi riadólétrán másztak fel. Beszivárgások a zöldhatárokon át. Feljutva meglátták a fényesen kivilágított első osztályú éttermet. Megcsodálták a másnapra előkészített pompás, ezüsttel és porcelánnal terített asztalokat. A fejlett országok káprázatos gazdagsága.
Volt, aki be akart mászni az ablakon, de a társa figyelmeztette, hogy a hajótársaság még megfizetteti vele a kárt. A vagyon szent és sérthetetlen - mindvégig. Ismét mások dörömböltek a lezárt csapóajtókon, azt követelve, hogy engedjék át őket. Egyes ajtókat feltörtek, és sokan benyomultak az első osztályra. A határokra óriási tömeg zúdul, a gazdagabb országokba bebocsátást követelve. Egyes határokon erőszakosan átnyomulnak.
Egy másik átjáróban az őr feltartóztatott három ír lányt. Ekkor odaérkezett egy földijük, maga is fedélközi utas, izmos férfi, aki dörgő hangon ráordított az őrre, hogy engedje át a lányokat. Kiderült, hogy puszta hangerővel is csodát lehet tenni, mert a lányok nagy meglepetésére a matróz beengedte őket. Bátor, határozott fellépéssel életeket lehet menteni.
A fedélköziek céltalanul bolyongtak a hajón. Egyesen a kabinjukban maradtak, és ültek csüggedten. Reményvesztettség. Mások a harmadosztályú társalgóban ültek, az írek rózsafüzért imádkoztak. Az emberek a valláshoz fordulnak.
Odalenn a gépteremben senkinek sem jutott eszébe, hogy menekülni próbáljon. Ezek a hősök minden erejüket megfeszítették, hogy fenntartsák a gőznyomást, biztosítsák a világítást, hogy működjenek a szivattyúk. A veszélyeztetett helyeken a tüzet oltották a kazánokban, hogy ha betör a víz, ne következzen be robbanás. Amikor végül is megjelent a víz, még gyorsabban dolgoztak, és csak akkor adták fel, amikor az már térdig ért. Önfeláldozó kitartás a közszolgáltatások fenntartására. A szellem embereinek - akik legalulra szorultak - heroikus küzdelme a tudás fényének őrzésére.


*

A csónakokból minden szem a Titanicra tekintett. Magas árbocai, négy óriási fekete kéménye feketén rajzolódott ki az éjszakában. A kivilágított sétafolyosók, az ablakok sárgán fénylő sora, rengeteg ember a korlátok mentén. A csónakokból jól lehetett hallani a ragtime ütemeit az éjszaka csendjében. Hinni sem akarták a menekülők, hogy végveszélybe került az óriás, és mégis: ők kint vannak a tengeren, a gigász orra pedig mind mélyebben merül a vízbe. A ragyogóan kivilágított, az orrától a végéig fénylő hajó olyan volt, mint egy születésnapi torta, amikor a hőségben kezd összeroskadni. A civilizáció díszletei még állnak, de jaj annak, aki köztük marad.
A közelben álló Californian fedélzetén számolják a Titanic vészrakétáit. Egy órakor lövik fel a hatodikat. 1 óra 10-kor, másfél órával az ütközés után a második tiszt jelentést tesz erről a kapitányának. A kapitány azt tanácsolja, hogy adjanak le továbbra is lámpajeleket: mi a baj? A közeli segítség lehetőségének elmulasztása elavult módszerek erőltetése miatt. Valamivel később távcsövön észlelik, hogy a Titanic mintha megdőlt volna, sőt az oldalsó piros jelzőlámpa is eltűnt. Ezt némileg furcsállják, de különösebb izgatottság nélkül. A katasztrófát a média egyenesben közvetíti.
Fél kettő körül az egyik tiszt kinyitotta az első osztályhoz vezető ajtókat, és a fedélközi nőket és gyermekeket a csónakfedélzetre parancsolta. Az elmaradott térségben élő menekültek egy részét beengedik a fejlett országokba. A fedélzet még inkább megdőlt, sőt csúnyán lejtett bal felé, ezért 1 óra 40-kor, az ütközés után két órával a főtiszt mindenkit a jobb oldalra vezényelt, hogy helyrebillentsék a hajót. Diktatúra. Az utasok és a legénység átvonult, a Titanic pedig lomhán egyenesbe fordult. A mentőcsónakok körül újra megindult a munka. A diktátum időlegesen javít a helyzeten, további életeket menekíthetnek.
Ekkor már nem volt nehéz rábeszélni az utasokat, hogy hagyják el a hajót. Voltak, akik magasról ugrottak le az ereszkedő csónakba, más férfiak egyszerűen benyomultak oda, úgy kellett kirángatni őket. Élesedő zavargások, összetűzések. További férfiak is rohamozzák a csónakokat, őket kormányrúddal és pisztolylövésekkel verik vissza. Háborúk törnek ki több helyen is. A hajóstársaság tulajdonosa egy darabig utasításokat osztogatott a csónakok körül, majd hirtelen beszállt az egyikbe. A nagytőke átmentésére irányuló akciók.
Az utasok egy része nyugodtan üldögélt, vagy a nyugágyakban pihent. Egyes asszonyok nem voltak hajlandók elhagyni a férjüket, mondván: együtt indultak el, együtt is fejezik be. Volt, aki elegáns frakkot viselt: úgy akart meghalni, ahogy gentlemanhoz illik. Vannak, akik méltósággal várják a sorsukat. Az első osztályú férfiutasok egy része együtt dolgozott a legénységgel, még a hidegben is patakzott róluk a verejték. A nagy baj összehozza a nemeslelkű embereket, bárhonnan is származnak.
1 óra 55-kor eresztették le a 4-es csónakot, benne dúsgazdag családok hölgytagjaival, gyerekeivel, komornáival és dajkáival. Egy befolyásos úr be akart szállni, de a tiszt nem engedte. Vannak, akik a gazdagokkal sem kivételeznek. A csónakban ülők látták, hogy ömlik be a víz az ablakokon, a luxuslakosztályok antik bútorai közé. Pusztulóban a hatalmas gazdagság. Ezután csak egyetlen csónak maradt negyvenhét férőhellyel - 1600 ember számára! Ezért a tiszt a legénységgel kordont formáltatott, kart karba öltve álltak a tengerészek a csónak körül. Katonai védelmi vonal tartása szövetségesek által. Az utolsó mentőcsónakot 2 óra 5 perckor eresztetik le. Két férfi, akik eddig segítették a hölgyek beszállását, - frakkosan - beugrott a leereszkedő csónakba. Egyes egységek a levegőből mégis behatolnak.
Két órakor, az ütközés után két órával és húsz perccel a fedélközi férfiakat is felengedték a tatból. A határokat kinyitják. Sokan maradni akartak, nyilván oda ér el utoljára a víz. Az utolsó pillanatig ragaszkodnak a pusztulóban lévő civilizációhoz.
Néhányan mégis felmentek, abban a reményben, hogy csónakra találnak. De az utolsó éppen akkor evezett el. Akik csak ekkor szánják el magukat, elkésnek. Így hát zavartan álldogáltak az első osztályon, nem tudták mitévők legyenek. A menekülők tanácstalansága és kiszolgáltatottsága. Figyelték, hogyan viaskodnak a matrózok a két összecsukható csónak kiszabadításával, de nem segítettek. Tehetetlen, magán segíteni nem tudó tömeg.
A lámpák vöröses fényben izzottak. A közszolgáltatások egyre gyengülnek, akadoznak. A tudósok és a szellem emberei ekkor már a végveszélyre figyelmeztetnek. A vörös szín a tűz jelölője is: megkezdődnek a gyújtogatások.


*

Miután az utolsó csónak is elment, különös csönd szállt a hajóra. Elcsitult az izgalom, a zűrzavar, az emberek nyugodtan álltak a felső fedélzeten. A harcok elcsitulnak, miután már nincs miért harcolni. A fedélzetek közepe köré tömörültek, olyan távol a korláttól, amennyire csak lehetséges. A maradók most már együtt vannak, az utolsó használható helyekre húzódnak.
A rádiós még mindig segélykérő jelzéseket adott le, bár az áram egyre gyengült. Utolsó diplomáciai próbálkozások. 2 óra 5 perckor a kapitány benézett hozzájuk és közölte: megtették a kötelességüket, hagyják el a fülkét. Majd sorra odament tengerészekhez, felmentette őket a további szolgálat alól, hogy most már gondoljanak magukra. Ezután lassan visszaballagott a hídra. Ekkor látták őt utoljára. Feloszlik az államgépezet, a még hivatalban lévő embereket elbocsátják, a vezetők visszavonulnak, eltűnnek.
A hajón rekedt emberek közben kétségbeesetten kutattak a tiszti lakosztályokban és a tornateremben, hátha találnak még mentőmellényeket. Tömeges fosztogatások. Tucatjával dobálnak ki nyugágyakat és hordókat, hogy legyen mibe kapaszkodni. Próbálkozások egyéni túlélési lehetőségek után. A zenekar még mindig vidám ragtime-ot játszott. A muzsikusok már mentőmellényt viseltek, végül azonban egyikük sem menekült meg. A médiában mindhalálig zene.
Néhány utas ekkor már megkockáztatta az ugrást. Volt, aki miután a felesége csónakba szállt, beugrott a tengerbe, és arra úszott, amerre a csónaknak kellett elhaladnia. Néhányan így menekültek meg. Haláltmegvető bátorsággal néhányan egyénileg hagyják el a civilizációt, bízva a gondviselésben. A többség azonban csak ácsorgott, vagy nyugodtan járkált fel-alá a csónakfedélzeten. A többség apatikus közönnyel várja a pusztulást. A New York-i és a philadelphiai felső tízezer továbbra is összetartott. Az úr a pokolban is úr.
Most már sokan a fokozatosan emelkedő hajótat felé húzódtak. A hátsó fedélzet, amely a harmadosztályúak sétahelye volt, egyszeriben vonzó lett az előkelőbb utasok számára is. Az emberek - bárhonnan jöttek is - kényszerűen összeszorulnak, hasonló körülmények közé.
A hajó belsejében az üres lakosztályok halálos csendje maga is drámai légkört teremtett. Az a la carte étterem kristály csillárai természetellenes szögben függtek, de még mindig szórták a fényt, megvilágítva a francia diófa lambériát és a rózsaszín perzsaszőnyeget. A kis asztali lámpák közül több felborult, selyem ernyőjük mellettük hevert. A fejlett városok kiürülnek, de még állnak. Hivalkodó gazdagságuk, értékeik, műkincseik veszendőben. Volt, aki az éléskamrában motozott, talán szíverősítőt keresett. A fosztogatás a gazdag városokat is eléri.
A dohányzó nem volt teljesen üres. Amikor egy szobapincér 2 óra 10-kor benézett, csodálkozva látta, hogy a hajó konstruktőre egymagában ül odabenn. Karját mellén összefonva ült a híres tervező, és kábultan meredt maga elé. Nem volt benne sem energia, sem akaraterő. A mechanizmust megalkotó és fenntartó tudás nem mehet át az új világba.
Kint a fedélzeten a tömeg még mindig várt. Az emberek várják a végzetüket. A zenekar is játszott. Voltak, akik a tiszteletessel együtt imádkoztak, mások a gondolataikba mélyedtek. Az emberek többféleképpen reagálnak a végzet közeledtére. Vannak, akik Istenhez fordulnak, mások átgondolják az életüket, végül vannak, akik még most is a médiát figyelik.
A rádiós már alig tudta használni a készülékét. 2 óra 10 perckor két V jelet kopogtatott le, de csak próbaképpen. Ekkor egy ájult hölgyet hoztak be a rádiósfülkébe. Leültették, egy pohár vizet adtak neki. Amikor talpra tudott állni, férjébe karolva elment. Már a képviseletek is beengednek menekülteket.
Kisvártatva egy fűtő belopózott a fülkébe, és le akart akasztani egy mentőmellényt. Erre dulakodni kezdtek és leütötték, majd kiszaladtak a fülkéből. Végül a képviseletek sem mentesülnek a rablásoktól, fosztogatásoktól. A diplomáciának ezzel vége szakad.
Tisztek, matrózok és a személyzet egyéb tagjai közben a két összecsukható csónak kiszabadításán küszködtek. Vannak, akik nem adják fel, és a végsőkig harcolnak a túlélésért. Végül sikerült mindkettőt eloldozni, de az egyik félig megmerülve, a másik a gerincével fölfelé ért vizet. Többen az utolsó pillanatban feloldozást kapnak, de nehéz út vár rájuk.


*

A matrózok még a két összecsukható csónakot vonszolták minden erejük megfeszítésével, amikor a csónakfedélzeten végigsöpört a víz a tat felé. Negyed három volt, az ütközés óta két óra és harmincöt perc telt el (világidőre átszámolva 7,77 év, erről később). Megkezdődik a civilizáció haláltusája. A tömeg megpróbált a tat felé szaladni. Ekkor hirtelen férfiak és nők tömege özönlött elő a hajó belsejéből, ahol az utolsó pillanatig maradtak. Valószínűleg mind fedélközi utasok voltak. Velük együtt több mint 1500 ember volt még a hajón! Már azok is menekülnek, akik eddig kitartottak a helyükön. Elképzelhetetlen, tömeges menekült-áradat.
Ekkor a karmester megkopogtatta a hegedűjét. A vidám ragtime abbamaradt, és az Ősz, az episzkopális egyház himnusza csendült fel, eláradva az éjszakában, messze a víz fölött. A média legvégül betölti azt a szerepet, amit mindig is kellett volna: az Ige közvetítését. Csak pár hete marad rá. A csónakban ülők megilletődve hallgatták. A messzeségben felcsendült zenében volt valami szívbe markoló. De aki közvetlen közel volt, egészen mással volt elfoglalva, ezek a szerencsétlenek nem is figyeltek rá. A Teremtő igéjét már csak azok hallják meg, akik idejében elmennek.
A mozgékonyabbak elfutottak a fedélzeten végigsöprő víz elől, a lassúbbakat utolérte és elnyelte. A menekülők között széles rendet vág a halál. A Titanic orra egyre mélyebben fúródott a vízbe, és mintha már siklott volna a szörnyű mélység felé. A tat gyorsan emelkedett. Az emberek kezdték felismerni, hogy az a menedék, ahol bénultan állnak, csak meghosszabbítja a szenvedésüket. Ekkor már többen ugrottak a tengerbe, másokat meg a víz sodort le a hajóról. Eddig a hanyatlás fokozatos, a világ nagyjából még ismerős volt. Ez itt a vége, a mi világunk vége.
Volt, akit a hajóba ömlő víz beszippantott, majd egy lentről feltörő léghullám dobott a felszínre. Volt, akit körben sodort egy örvény, ezért ösztönösen egy korlátba kapaszkodott, de mivel a hajótest gyorsan csúszott a víz alá, eszébe villant: az óriás magával ragadja a mélybe. Egy erős rúgással kiszabadította magát, és elúszott a hajótól, jó mélyen a víz alatt. Volt, aki a mentőcsónak evezővilláját ragadta meg, amit a hullám lesodort a fedélzetről, és ő maga a felfordult csónak alá szorult. Vannak, akik a halál torkából, szinte az alsó világból jönnek vissza.
"Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körülfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam! És én mondám: Elvéttettem a te szemed elől, vajha láthatnám még szentséged templomát? Körülvettek engem a vizek lelkemig, mély ár kerített be engem, hínár szövődött a fejemre. A hegyek alapjáig süllyedtem alá; bezáródtak a föld závárjai felettem örökre! Mindazonáltal kiemelted éltemet a múlásból, oh Uram, Istenem!" (Jón 2,4 - 2,7)
A fedélzet olyan meredeken megdőlt, hogy már nem lehetett rajta megállni. Mindenki elesett, az emberek sorra zuhantak a tengerbe. Elesnek az életért vívott harcban. A kötelek, nyugágyak, deszkák és a vadul örvénylő víz forgatagában senki nem tudta, hogy mi történt a társaival. A tájékozódás megszűnik, teljes a káosz. A csónakokból látni lehetett, hogyan kapaszkodnak, mint megannyi méhraj: kiugrókon, csigákon, szellőzőnyílásokon, amint a hajó tatja a magasba emelkedik. Az életlehetőségek megszűnnek, de az emberek a végsőkig kapaszkodnak. Közvetlen közelből alig lehetett látni mi történik, bár még ekkor is égtek a lámpák, sejtelmes vörös fényt árasztva. A vörös Mars hadisten színe, egyben a tűz színe, amely által ez a civilizáció végül megsemmisül.
Ismert emberek és névtelenek egyetlen halomban zuhantak egymásra, amikor a hajó orra még mélyebbre süllyedt, a vége pedig toronymagasra emelkedett. Az Ősz dallamát mintha elvágták volna, amint a zenészek is lezuhantak a hangszereikkel. A lámpák kialudtak, újra fellobbantak, hogy azután végleg sötétségbe boruljanak. Ez 2 óra 18 perckor történt. Az utolsó közszolgáltatások is megszűnnek, a média végleg elhallgat, tudásunk is darabokra törik és szétesik, "kis és nagy" emberek egyek lesznek a halálban.
Tompa zuhanások és üvegcsörömpölés nyomott el minden más zörejt. Hosszú, mély dübörgést hallottak a fültanúk, mert minden mozdítható tárgy elmozdult a helyéről. Beláthatatlan jelenségek reszkettetik meg a Földet, mindent lerombolva.
És most, amint még meredekebbre billent a hajóóriás, a harmadik kéménynél megnyíltak a fedélzet lemezei, a gerinc eltört, a gigász kettévált, az elülső rész lesüllyedt. Felfoghatatlan kataklizmák. A kémény leomlőtt. A hajó jobb oldalán zuhant a vízbe, szikraáradatot okádva. Tűzáradat. A zuhanás döreje még az általános hangzavart is túldübörögte. Sok embert, aki a vízben küszködött, agyonzúzott a több tonnás leomló acéltömeg. Másoknak szerencséjük volt, éppen ez taszította el őket a hajótól. Óriási csapások.
A tat függőlegesre tornyosult, közben forgott, mint egy dugóhúzó. A dübörgés egyre erősebb lett. Minden, amit az anyagi világunkban fontosnak tartottunk, darabjaira esik, keveredik, használhatatlan és értelmetlen romhalmazzá válik.
A csónakban ülők nem hittek a szemüknek. Tudniuk kellett, hogy közel a vég, de senki sem álmodta, hogy ez így megy végbe: ez a nem is földi dübörgés, a vízből függőlegesen égnek meredő fekete hajótest, olyannak tűnik, mint egy hatalmas fekete ujj, amely az ég felé mutat. Igen, ez a fekete ujj az Ég felé mutat: nem földi dübörgés kíséri a Teremtő tervének megnyilatkozását. Voltak, akik nem tudtak odanézni. Az ítélet elementáris erejű kinyilatkoztatása elviselhetetlen.
Két perc vánszorgott el ólomlábakon, mire elült a lárma, és a Titanic tatja kissé visszabillent. Azután lassan merülni kezdett, meredeken megdőlve. Ahogyan lefelé merült, mintha közben meggyorsult volna a süllyedés, S amikor a tengervíz összecsapott a tatról kiálló zászlórúd fölött, már olyan sebesen szállt lefelé, hogy szinte hasította a vizet; a helyén vadul csobogott a tenger. A már összedőlt, megszűnt világunk most elmerül a feledés feneketlen vizébe, hogy soha többé ne jöjjön vissza.

*

Az idő 2 óra 20 perc, két óra és negyven perc telt el az ütközés óta. A Titanic hullámsírja fölött vékony füstös pára lebegett, elhomályosítva a kristálytiszta éjszakát. Lebegő lelkek. A víz tükrén ládák, nyugágyak, deszkák, falburkolatok törmeléke libegett, mindenféle kacat, ami valahonnan a mélyből tört a felszínre, és most könnyű dugó módjára örvénylett a vízben. Ennyi marad az egészből.
Úszók százai kapálóztak a vízben, roncsokba és egymásba kapaszkodva, és kiáltozott segítségért. Az egyes hangok belevesztek az állandó sikoltozás hangzavarába. A csónakokból úgy hallatszott, mintha sok ezer szurkoló kiabálna egy meccsen. A veszendőben levő lelkek sikolyaival telik meg a világ.
Fáradt vagyok, alig tudom folytatni.
Ha más nem, a tengervíz hőfoka is elég ahhoz, hogy megtörje a legszívósabb emberi ellenállást. A víz hőmérséklete -2,2 Celsius fok. Ez a sós tengervíz fagyáspontja, a víz tehát a lehető leghidegebb. Akik végül megmenekültek, évtizedek múlva is borzongva emlékeztek a víz metsző hidegéről. Ha a kegyelmi időszak elmúlik, az ítélet kemény világa köszönt az emberiségre.
"Akkora lesz a gyötrelem, amilyen még nem volt a világ kezdetétől mindmáig és nem is lesz. Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen ember sem. De a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok."
(Mt 24,21)
Mégis több tucat menekülő megőrizte az önuralmát. Ezek számára két reménysugár mutatkozott a törmelékkel teleszórt vízben: a két összecsukható csónak. Mindkettő végül elszabadult a süllyedő fedélzetről, de az egyik félig megtelt vízzel, a másik a gerincével fölfelé lebegett. Most a legerősebb és a legszerencsésebb úszók gyülekeztek a két csónak körül. Most már mindenki magára van hagyatva. Vannak, akik a legkegyetlenebb, legkilátástalanabb körülmények között is megtartják önuralmukat, tehát önmagukat.
Egy bátor gentleman, aki sok no életét mentette meg önzetlenül, csodálatos módon menekült meg. A Titanic magával ragadta a mélybe, majd egy áramlás visszadobta a felszínre. Először egy deszkába kapaszkodott, majd egy faládába, végül megpillantotta a felborult csónakot. Amikor odaért, senki sem nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki. Nem adta fel a harcot: megragadta valakinek a karját, aki a csónak hátán feküdt, és nagy lendülettel feldobta magát a gerincre. Ezzel még nem került biztonságba: a felborult csónak bármikor elsüllyedhetett. Az alvilágtól való megszabadulás stációi. Bátor és önfeláldozó férfiak menekültek meg ilyen módon, akik az utolsó pillanatig küzdöttek mások életének megmentéséért, magukkal nem törődve. Lelkükben nemes emberekről van szó, ez az új idők nemessége.
"Eljön az óra, sőt már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Az Atya ilyen imádókat kíván. Lélek az Isten, ezért akik imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk." (Jn 4,23)
A megmerült mentőcsónak hamar elsodródott, ezért kevesebben érték el, de a felfordult csónak gerincére végül vagy harminc férfi kapaszkodott fel, az meg minden eresztékében recsegett. Voltak olyan úszók, akik ezért nem is próbálkoztak, sőt még buzdították is őket. Egyesek óriási lelkierőről tesznek tanúságot. Amint tovább lebegtek az éjszakában, egyre távolabb a roncsoktól és a vergődő emberektől, az egyik matróz, aki a gerincen feküdt, bizonytalan hangon megkérdezte: - Nem gondolják, hogy imádkoznunk kellene? Ezt mindenki jó ötletnek találta. Kiderült, hogy különböző keresztény egyházak hívei verődtek össze, így azután megegyeztek a Miatyánkban; kórusban mondták el annak a matróznak a vezetésével, aki az imát javasolta. A végveszélybe került emberek Istenhez fordulnak.
Több csónakban is felmerült, hogy segíteniük kellene a vízben küszködőknek, de vagy az utasok, vagy a személyzet tiltakozására rendre elálltak ettől. A nemegyszer hallatlan önfeláldozás árán megmentett túlélők maguk nem mutatnak hasonló együttérzést, amikor nekik kellene segíteniük. Egy, csak egy csónak fordult vissza, az is későn: legalább egy óra eltelt a süllyedés óta, mire a helyszínre ért. Körülbelül egy óra hosszat játszották a reménytelen szembekötősdit, arra igyekezve, amerről sikoly hallatszott a vaksötétben, de nem sikerült elérni azokat, akik segítségért rimánkodtak. Mindössze négy embert sikerült élve kiszedni a vízből, közülük is egy meghalt. A varázslat sötétjében élő emberiségnek immár a profán tudása is felbomlott, teljes a káosz. A tájékozódás megszűnik, nem találunk egymásra, nem tudunk segíteni embertársainkon.
A csónakokban ülők többsége dermedten gubbasztott, néhányan rettentően fáztak: egész testükben reszkettek, a foguk vacogott, volt, aki annyira meggémberedett, hogy lefordult az ülésről. Sorstársaik megpróbáltak nekik segíteni, önzetlenül átadták egyes ruhadarabjaikat. Volt olyan férfi, aki - bár csak egy vékony sportblúzt viselt - a neki felajánlott kabátot továbbadta egy fiatal lánynak. A készületlenek a többi menekülő segítségére szorulnak. A nagylelkűség és a szolidaritás nehéz helyzetben is megnyilvánul, sőt ott nyilvánul meg igazán.
Csikorogtak az evezők fémvilláikban, fröcskölték a vizet, kiáltások harsantak, amint a csónakok közeledtek egymáshoz a sötétségben. A szétesett világ maradványai. Ahol nem volt elég matróz, ott még az előkelő dámáknak is evezniük kellett. A túlélésért mindenkinek tennie kell, függetlenül attól, ki volt előtte.
Egyes csónakokban kisebb-nagyobb civakodások támadtak. Egyesek kivetkőznek magukból, a megszokott modorukból. Az összezárt emberek között helyenként súrlódások, viszályok alakulnak ki. Az emberek egy része elvadul. Néhány csónak elsodródott. Négy-öt mérföld sugarú körben tizennyolc csónak lebegett, sodródott a tenger színén. Egyeseket közülük összekötöttek, tettrekész tisztek vezetése alatt. Bátor és tehetséges egyéniségek vezetésük alá vonnak egyes túlélő csoportokat.
Amint a felfordult csónak alól kiszivárgott a levegő, a jármű percről percre mélyebben merült a vízbe. A hullámok néha már át is csaptak a gerinc fölött, és valakinek egy hevesebb mozdulatára valamennyien a tengerbe zuhanhattak volna. Szerencsére rájöttek, hogy velük van a második tiszt, erre egy matróz azt kiáltotta: - Tessék parancsot adni, mi engedelmeskedünk! A tiszt belátta, hogy csak szervezett együttműködéssel lehet egyensúlyban tartani a csónakot. Kiadta tehát a parancsot, hogy mindenki álljon fel. A harminc férfi imbolyogva felállt. A tiszt párosával oszlopba rendezte őket, arccal az orr felé. Ezután a víz mozgása szerint harsányan vezényelte őket, hogy merre hajoljanak. A szélsőséges helyzetbe kerülő emberek túlélésének egyetlen esélye a szervezett és fegyelmezett együttműködés.
A segélykiáltások lassan elhaltak, az éjszaka elcsendesült. A Titanic, a lélegzetelállító izgalom okozója - nem volt többé. A döbbenet, hogy mi történt valójában, a zavarodottság még előttük állt, azt pedig, hogy rokonok, jó barátok, ismerősök vesztek oda, a menekültek még fel sem fogták. Különös nyugalom lett úrrá azokon, akik a csónakokban vacogtak. Hatalmas csönd vette körül őket. Olyan volt az Atlanti-óceán, akár egy csiszolt tükör: a szemtanúk később azt mondták, hogy soha sem látták ilyen simának a vizet. A Hold nem világított, a felhőtlen égbolton tündököltek a csillagok. Volt, aki a hullócsillagokat bámulta a tiszta kék éjszakában: soha életében nem látott ennyit. A mechanizmus pusztulásával különös csönd és nyugalom ereszkedik a megmaradt lelkekre. A mélykék csöndben a látók előtt megnyílik az Ég, és megnyilatkozik a Világ rendje.

"A semmi ágán ül szívem
kis teste hangtalan vacog;
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok."
(József Attila: Reménytelenül)


*

"Sötét éjszakád során rád törhet egyfajta «óceános» érzés, mintha egy tengeren, tengerben lebegnél vagy magzatvízbe merülnél. Az óceán az élet hatalmas tárháza, csakúgy, mint saját sötét éjjeled, amely az általad összegyűjtött tudás egy részének feladására kényszeríthet. Segít következetesen lebontani a nagy nehezen felépített egót, és kibogozni személyiséged és kultúrád hosszú évek alatt szőtt szálait. Az éjszakai tengeri utazás őseredeti önmagadhoz visz vissza téged, nem hősies lényedhez, mely kiég, s megítéltetik, hanem valódi lényedhez, magadhoz, mint a lehetőségek tengeréhez, léted hatalmasabb és mélyebb rétegeibe.
A modern kor követelménye, mely szerint minden áron fejlődni kell, olyan erősen hat rád, hogy talán egyáltalán nem érzékeled a visszaesésben rejlő értékeket. A hátrafelé haladás ugyanakkor bizonyos szempontból az eredetünkhöz való visszatérést jelenti, az élet harcvonalából kilépést, és a természet éltető elemeinek, szellemeinek felidézését, beleértve a te hajdani természetedet, a személyt, aki a kezdetek kezdetén voltál. A szárnyaló képzelet anyaméhébe térsz vissza, mely által termékenységed lüktetése újraindulhat. Jelenleg folyamatosan megszületsz, és égsz a vágytól, hogy megleld az éjszaka helyreállító vizét." (Thomas Moore: A Lélek Sötét Éjszakái)
Ez a beavatás egyénileg is nagyon nehéz, keserves és hosszú, tanúsíthatom. Az emberiség szintjén összehasonlíthatatlanul nehezebb, hosszabb és keservesebb.
 
Kolundzsija Gábor
A TITANICON NINCS PÁNIK
- a nyugati civilizáció bukása -
HARMADIK RÉSZ
 
 
Figyelmünk most áttevõdik a túlélõket megmentõ hajóra.
1903-ban a magyar kormány törvényben szabályozta a
kivándorlás rendjét. A kivándorlók megpróbáltatásainak mérséklése
érdekében egyetlen hajóstársaságot, az angol Cunard
Line-t bízták meg az utasok szállításával, a Belügyminisztériumot
pedig felhatalmazták, hogy a társaságot és a kivándorlókat szállító
hajók szolgáltatásainak minõségét ellenõrizze.
A társaság egyik hajója, a Carpathia a magyar kivándorlók
számára épült,
és attól kezdve fõleg õket szállította. Rendszeres
ingajáratokat bonyolított le New York és Fiume között. Fedélzetén
több magyar is szolgált: az egyik tiszt, az egyik orvos, és a
személyzet több tagja.


A Carpathia 1912. április 11-én futott ki New Yorkból, nagyjából
azzal egy idõben, amikor a Titanic – a szárazföldet végleg
elhagyva – elindult utolsó útjára írországi Queenstownból. Útvonala:
Gibraltár, Genova, Nápoly, Trieszt és Fiume. Összesen
725 utast szállított, ebbõl 575 fedélközi volt, köztük mintegy 300
visszavándorló magyar
. Rajtuk kívül 150-en utaztak elsõ osztályon,
fõként idõsebb amerikaiak, akik napsütésre és óvilági
romantikára vágytak.
A továbbiakban Walter Lord mûvén kívül a National Geographic
Magazine 2004. decemberi számát is figyelembe véve
idézem az eseményeket.
*
Morzejelek szálltak az éjszakában. A hír egyre szélesedõ körben
terjedt a hajók között, sõt a szárazföldre is eljutott. Miközben a
fél világ lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket, a Carpathia
továbbra is délnek tartott. Egyetlen rádióstisztje a parancsnoki
hídon tartózkodott az elsõ vészjelzések alatt. Cigarettaszünetet
tartott, de pár perc múlva visszatért készülékéhez. Máris megkérdezte
a Titanictól: tudják-e, hogy üzenetek érkeztek számukra
a szárazföldrõl? 12 óra 25-kor, az ütközés után 45 perccel, az
elsõ vészjelzések után tíz perccel választ kapott, és ebbõl kiderült,
hogy jóval többet várnak a Carpathiától udvarias gesztusnál.
Meglehetõsen sokára vesznek tudomást a katasztrófáról.
Pillanatnyi dermedt csend után a Carpathia rádiósa visszakopogta:
értesítse-e a kapitányát. A válasz: igen, gyorsan. A
katasztrófa híre diplomáciai csatornákon megérkezik.
Amikor
a vészjelzés befutott, a Carpathia kapitánya már visszavonult
éjszakára. Az Uralkodó alszik, öntudatlan. A szikratávírász az
elsõ tisztnek tett jelentést a parancsnoki hídon. Az aktuális
vezetõ megkapja a hírt.
Nagyon fontos elágazási ponthoz érkeztünk:
az aktuális vezetõ felismeri a veszélyt. Belátja, hogy az
õ ereje és tudása kevés annak elhárításához: a hatalmat nála
avatottabb kézbe kell adni.

Most már együtt kúsztak le a létrán és a térképszobán át
berontottak a kapitány kabinjába. Létra: az alsó és felsõ világok
összekötõje. Ezen ereszkednek le az alsó világba, ahová az
uralkodó van számûzve és elvarázsolva.
A kapitány az elsõ
pillanatban bosszúsan könyökölt fel az ágyban: mi baj lehet a
hajón, hogy így rátörnek a kabinjában? Elõször nem akarja
feladni addigi életét.
Az elsõ tiszt közli a vészhírt. A kapitány
villámgyorsan kiugrott az ágyából és azonnal elrendelte, hogy
forduljanak meg. Az uralkodó – megismerve a helyzetet –
vállalja a feladatot.
Még nincs a helyén, de átveszi az irányítást,
és rögtön radikális irányváltásról intézkedik.
Miután
továbbították a parancsot, keresztkérdések alá fogta a távírászt:
bizonyos benne, hogy valóban a Titanic az, és sürgõs segítséget
kér? Az uralkodó bizonyosságot kér és kap.
Fél egykor, az elsõ üzenetváltás után öt perccel, az ütközéstõl
számított 50 perc elteltével a Carpathia küldte a választ: csak
58 mérföldre van a Titanictól, és keményen igyekszik. Közlés a
segítségrõl.
A kapitány a térképszobába sietett, hogy kijelölje a Carpathia
módosított útirányát. A helyzet áttekintése. Számolgatott és
jegyzetelt, közben kitekintett a kajütablakon és meglátta a helyettes
fedélzetmestert, amint egy csapat matrózt vezet, hogy
felsúroltassa a fedélzetet. Kiszólt az embereinek, hogy a takarítás
ezúttal elmarad, készítsék elõ inkább a mentõcsónakokat. A
helyettes fedélzetmester elképedt. Beavatkozás a dolgok menetébe.
Az elsõ intézkedések máris szokatlanok. A kapitány
ekkor közölte vele, hogy itt minden rendben, egy másik hajó
van veszélyben. Megkezdõdik a felkészülés a mentésre.
Pár perc múlva a kapitány berajzolta a térképre a módosított
útvonalat. Az uralkodó az áttekintés nyomán pontosítja
az új irányt.
A Carpathia 58 mérföldre (107,4 km) van a katasztrófa
helyszínétõl, ha a szokásos 14 csomós sebességgel
mennek, csak négy óra múlva érnek oda. Ez túlságosan sok idõ.
Ezért hívatta a fõgépészt, és közölte vele: rendelje be a szolgálaton
kívüli fûtõket is, hogy kettõzött erõvel táplálják a hajó kazánjait.
Állítsák le a kabinok fûtését és a meleg vizet, minden
gõzt a gépekbe! A teljesítményt magasabb sebességfokozatra
állítják, egyes jóléti szolgáltatásokat leállítanak.

A kapitány ezután az elsõ tisztet hívatta, és közölte, hogy a
hajón minden rutinmunkát azonnal abba kell hagyni. Az elsõ
feladat: megszervezni a mentési munkálatokat, ennek kell
mindent alárendelni. Majd a hajóorvost hívatta és figyelmeztette,
hogy készítse elõ minden erõsítõ és élénkítõ orvosságát, állítson
fel elsõsegélyhelyeket, állítsa szolgálatba az olasz orvost a másodosztályon
és a magyar orvost a harmadosztályon. Ezután a
számvevõtisztre került sor: álljanak készenlétbe a feljáróknál,
fogadják a Titanic utasait, vegyék listába a nevüket, majd vezessék
õket az elsõsegélyhelynek kialakított ebédlõszalonokba.
Végül maradt még egy csomó tennivalója a fõstewardnak is:
hívja össze minden emberét, a legénységnek fõzzenek jó erõs
kávét, a túlélõk számára álljon készenlétben meleg leves, kávé,
tea. A dohányzót, a társalgót és a könyvtárat alakítsák át hálótermekké
a hajótöröttek részére, a fedélközi utasokat pedig
szorítsák össze szûkebb helyre, hogy a Titanic fedélközi utasait
el lehessen helyezni. Rengeteg a feladat. A közigazgatást teljes
egészében átállítják. Az átállás az élet minden területére kiterjed
.
Amint kiosztotta a parancsait, a kapitány mindenkit nyugalomra
intett. Elég munka vár rájuk, a Carpathia utasai ne lábatlankodjanak
a legénység körül. Minél tovább alusznak, annál jobb.
Általános mozgósítás nincs, a feladatokat a megbízott felelõsök
végzik.
Óvintézkedésként minden folyosóra egy stewardot állított.
Az volt a feladatuk, hogy megnyugtassák a folyosón kószáló
utasokat, és udvariasan megkérni õket, hogy szíveskedjenek
visszafáradni a kabinjukba. Nem erõszakos, de igen határozott
és jól szervezett diktátum a fennmaradás érdekében.

A tulajdonképpeni urak: az utasok. Õértük van minden, õk
fizetik a költségeket és a személyzetet is. Most azonban nem
engedik elhagyni a helyüket. A kabinok az elkülönült szegmentumokat
jelölik, amelyekre Kárpátia bomlik. Ezek urai most
a helyükön kell maradjanak, nem szólhatnak bele a folyamatba
és immár az irányt sem õk határozzák meg. Jobb, ha erre
minél késõbb jönnek rá, ezért addig hagyják õket öntudatlan
állapotukban, amíg lehet.
A demokráciának vége, Kárpátiát
egy sztratégosz irányítja.

*
A hajó élettõl lüktetett. Kemény munka folyik. Lent a gépházban
mindenki lelkesen lapátolta a szenet a tûzre. A pihenõ legénység
kérés nélkül elhagyta hálóhelyét, hogy segítsen, amiben tud.
Legtöbben föl sem öltözködtek rendesen. A köz szolgálatát
vállaló emberek és a hozzájuk csatlakozó önkéntesek mindent
megtesznek a fennmaradás érdekében.

Az egyik stewardot azzal ébreszti álmából egy társa, hogy a
Carpathia jéghegynek ütközött. Erre kinézett a kajütablakon,
és megállapította, hogy a hajó nagy sebességgel halad, az orra
kétoldalt tajtékos hullámokat vet. Nyilvánvalóan látszott, hogy
a hajónak semmi baja. A steward és társai értetlenül kapkodják
magukra a ruhadarabjaikat, ami elég nehezen megy, mert valaki
összetörte az egyetlen villanyégõt, és most sötétben kell öltözniük.
A köz szolgái már felébredtek öntudatlanságukból, de
még tájékozatlanok, szellemi sötétben vannak. Ez rémhíreket
szül.
A fedélzeten egy tiszt nyomban munkára fogja õket. Végzik
a dolgukat, bár sejtelmük sincs arról, hogy mire való ez az egész.
Így is teszik, amit kell.
A vén hajó egyre gyorsabban hasította a vizet. A hajót eredetileg
14,5 csomós végsebességre tervezték, de most elérte a
17 csomót! (31 km/h) Senki sem hitte volna, hogy a Carpathia
ilyen teljesítményre képes. Kárpátia hihetetlen teljesítményeket
produkál.

A kapitány a hajó õrtisztjét és néhány stewardot azzal bízott
meg, hogy tartsák kordában a fedélközieket, nem lehet tudni,
nem bõszíti-e fel õket az összetelepítés. Megelõzõ óvintézkedésként
egyes területek és közösségek szorosabb biztonsági ellenõrzés
alá kerülnek.

Az éberebb utasok szokatlan dolgokra ébredtek. A máskor
unalmas, csöndes hajón meglepõ események történtek az éjszaka
közepén. Volt, aki a beszûrõdõ kávéillatot furcsállta, volt, akit
a fedélzet kivilágítása ébresztett fel, mások a hangokra, lábdobogásra,
fojtott parancsszavakra lettek figyelmesek, ismét mások
azt vették észre, hogy a gépek a megszokottnál sokkal gyorsabban
dolgoznak. A be nem avatott emberek kezdik észlelni a
dolgok menetének változását.
A legfurcsább a váratlan kemény
hideg volt. Elõzõ nap még a Golf-áramlat langyos levegõjét
élvezték, most pedig fagyos szél fújt, a fûtés meg nem mûködött.
A közszolgáltatások és a fogyasztás lényegi csökkenése, az
életkörülmények keményedése.

Egyes utasok kimennek a kabinjukból, és érdeklõdnek,
hogy mi történt. A válasz egyáltalán nem nyugtatja meg õket:
nem hiszik, hogy a Titanic veszélyben lenne, hiszen elsüllyeszthetetlen.
Arra kezdenek gyanakodni, hogy a saját hajójuk került
veszélybe. További rémhírek. Az utasokat felszólítják, hogy
maradjanak a kabinjukban, mégis többen kimerészkednek és
fellopóznak a fedélzetre. Kis csoportokba verõdve bujkálnak a
legénység elõl, és összevetetik az értesüléseiket. Illegális szervezkedések.
Lassacskán észre kellett vegyék, hogy a Carpathiának semmi
baja. És bár híre terjedt, hogy a Titanicot baj érte, senki sem
akarta elhinni, hogy emiatt rohannak ilyen veszettül az éjszakában.
A rémhírek lassan elülnek, a bizonytalanság azonban marad.
De kérdezõsködni persze nem lehetett, mert még leküldik
õket a kabinjukba. Így azután csak ténferegtek odafönn, meresztgették
a szemüket a vaksötétbe. Tulajdonképpen azt sem
tudták, hogy mit keressenek. A szervezkedések a keményen
kézben tartott folyamatot érdemben nem tudják megzavarni.
1 óra 15-kor, az útirány megváltoztatása után 45 perccel a
stewardokat felsorakoztatták a nagy ebédlõteremben. A fõsteward
kis beszédet tartott: közölte, hogy mi történt a Titanickal.
Elmondta, hogy mi lesz a feladatuk. Végül buzdító szavakat
mondott. A közszolgálatot vállalók teljes körû tájékoztatást és
útmutatást kapnak.
Közben folyamatosan kapták a segélykérõ
jelzéseket. 1 óra 50-kor, a megfordulást követõen 1 óra 20 perccel
jött a végsõ könyörgés. Utána csönd, semmi több. Utolsó
üzenetek. A kapcsolat megszakad.

*
2 óra 35 perckor, a fordulat után két óra öt perccel az elsõ osztályú
orvos jelentette a kapitánynak, hogy minden készen áll. Miközben
beszélt, a kapitány váratlanul zöld fényt pillantott meg a
láthatáron. Ebbõl arra következtetett, hogy a hajó még a vízen
van. 45 perccel az utolsó üzenet után észlelik a menekülõk
jelzéseit. Akkor talán mégis idõben érkezik a Carpathia. Ezek az
információk még nem hitelesek.
2 óra 45 perckor a második tiszt halványan derengõ objektumot
észlelt fél foknyira az orrtõkétõl balra. Ez volt az elsõ
jéghegy. Utána felbukkant a második, majd a harmadik. A Carpathia
jobbra-balra kanyargott, kitérve a jéghegyek elõl, de a
sebességét nem csökkentette. Így rohantak tovább, az õrök
lélegzetüket visszafojtva figyelték a jéghegyeket és az egyre
sûrûbben felvillanó távoli fényjelzéseket. Kárpátiát is veszélyezteti
az élettelen kristályvilág varázslata. Rendkívüli figyelemmel
lehet csak kikerülni a leselkedõ veszélyeket. A folyamat intenzitásából
ennek ellenére nem vesznek vissza, a kijelölt úton
és módon haladnak tovább.

A hajó most rakétákat bocsátott fel, tizenöt percenként
egyet-egyet, közben pedig a Cunard-társaság színes gyertyáit
is. Jelzések a túlélõk számára. Elterjedt a hír, hogy már észrevették
õket a másik hajóról. Nincs érdemi kapcsolat.
A nagy ebédlõszalonban a stewardok elfoglalták a helyüket.
A gépteremben a kazánfûtõk szaporábban táplálták a tüzet,
mint bármikor. A kikötõpallóknál és a csónakdaruknál készenlétben
álltak a matrózok. Mindenki reszketett az izgalomtól, és
a Carpathia is egész testében remegett. Késõbb egy matróz ezt
mondta: „A vén teknõ éppolyan izgatott volt, mint mi!” Maximális
teljesítmény, teljes készültség.

*
3 óra 10-kor a kapitány lassú menetbe állíttatta a gépeket, már
majdnem a helyszínen voltak. A teljesítmény visszafogása a
készültség fenntartása mellett.
Ahogy közelebb értek, a kapitány
szíve elszorult. 3 óra 35-kor elérték a hajó megjelölt pozíciójának
körzetét, de a Titanicnak semmi nyoma. Pontosan négy
órakor, a fordulat után három és fél órával a kapitány állj!-t
vezényelt. Megérkeztek.

Ebben a pillanatban újabb zöld fény kúszott az égre. Pontosan
elõttük, egészen alacsonyról. Pislákoló fényében egy mentõcsónak
körvonalai bontakoztak ki. Szembesülés a helyzettel.
A kapitány indulást vezényelt és manõverezni kezdett, hogy
közelítsen a csónakhoz. Egy pillanattal késõbb hatalmas jéghegy
bukkant fel közvetlenül elõttük, ezért kénytelenek voltak oldalt
kitérni. Az utolsó pillanatig koncentrált figyelemmel kell lenni,
pillanatnyi kihagyás katasztrófát okozhat.

Minden szem a mentõcsónakot figyelte, amint a feljáróhoz
siklott. A mentõmellények miatt úgy látszott, mintha mindenki
fehérbe öltözött volna. Nézték a sápadt, elgyötört arcokat, amint
valamennyien fölfelé tekintettek a fedélzetekre. Szótlanul
libegtek közelebb, csak egy csecsemõ sírt keservesen a csónakban.
Fehér öltözet és csecsemõsírás: az újjászületés jelképei.
A másik partra azok mennek át, akik újjászületnek. Ehhez
elõtte meg kell halnia a réginek.

„Bizony, bizony mondom neked: aki nem születik újjá
vízbõl és lélekbõl, nem mehet be az Isten országába. Ami
testbõl születik, az test, de ami a Lélekbõl születik, az lélek.
Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek.”
(Jn 3,5-7)

Az ego önfenntartó konstrukció, amely maszkokkal, felvett
szerepekkel fedi el a corpus vivens-t, az élõ testet – a lelket.
Az ego meghaladása a maszkok levétele. Így fordulhatunk a
nagy énhez, égi szülõhöz, tehát a teremtett világ rendjéhez
(megtérés). Ez Húsvét igazi üzenete.

Ennek a konstrukció végsõkig ellenáll, hiszen a végét jelentené.
Nem a lélek kötõdik az anyaghoz: egy magasabb rendû
hogy is kötõdhetne egy alacsonyabb rendûhöz? A lélek számára
a leszületés önkéntes áldozat és feladat. Valójában az
anyag kötõdik tíz körömmel a lélekhez: azért hozza létre az
ego konstrukcióját, hogy megtartsa, hiszen az élet a legmagasabb
formája. Az újjászületés így egyénileg is nagyon nehéz.

Kollektív újjászületés akkor történik, amikor megnyilatkozik
a világ rendje. Ez más szóval: az apokalipszis.

A matrózok köteleket dobtak le, odalent pedig megkötötték
a csónakot. Egy percnyi habozás, majd 4 óra 10 perckor az elsõ
menekült felkapaszkodott az ingatag hágcsón és a hajóra lépett.
A Titanic elsüllyedése óta 1 óra 50 perc, a Carpathia megfordulása
óta 3 óra 40 perc telt el. Hágcsó: világok összekötõje. Felkapaszkodás:
feljutás az alsó világból.

Lassan kivilágosodott, és a fedélzeten állók egymás után
pillantották meg a közeledõ mentõcsónakok sziluettjeit. Világosodás:
a varázslat eloszlása, a teremtett Világ világosságának
visszatérése.

„Legnevezetesebb a dologban az volt,
Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt,
Mindannyiszor oszlott az égnek homálya,
S derült lassanként a sötétség országa.”
(Petõfi Sándor: János vitéz)

A csónakok négy mérföldes területen lebegtek szétszórtan,
a szürke reggeli fényben nehezen lehetett megkülönböztetni
õket az úszkáló jéghegyek tucatjaitól. A varázslat még nem
oszlott el egészen, nehéz megkülönböztetni az élõt az élettelentõl.
Az élõk még a maguk által elõidézett élettelen kristályvilág
foglyai. De legalább már szabadulni akarnak tõle.

Észak és nyugat felé összefüggõ jégvilág húzódott, ameddig
csak ellátott a szem. A jégmezõt itt-ott hatalmas jéghegyek
szaggatták meg, élesen rajzolódva ki a horizonton. – Amikor
megláttam, hogy milyen rengeteg jég között haladtam teljes
gõzzel, kivert a veríték – mondta késõbb egy barátjának a kapitány.
– Megborzongtam, és arra gondoltam: az Õ keze tartotta a
kormányt egész éjszaka, nem az enyém!
„Bizony, bizony mondom nektek: Aki hallja szavamat
és hisz annak, aki küldött, az örökké él, nem esik ítélet alá,
hanem már át is ment a halálból az életre.” (Jn 5,24)

*
Figyelmünket most a menekülõk felé fordítjuk.
Amint a hajnal elsõ fénypászmája megjelent az égbolton,
az életnek semmi jele nem mutatkozott a sima óceánon. De
mégis: ott úszott valaki, egyetlen magányos ember, aki a merészségének,
a szerencséjének, no meg az alkoholnak, illetve a
három tényezõ együttes hatásának köszönhette az életét. A
hajó pékmesterérõl van szó, aki, miután a fedélzetre szólítottak
mindenkit, elõbb kihordatott a raktárból minden kenyeret, hogy
legyen a menekülõknek élelmük. Ezután visszatért a kabinjába,
hogy egy kis whiskyt igyon szíverõsítõként. Fél egy tájban elég
erõsnek érezte magát, hogy ismét felkapaszkodjon a lépcsõn a
mentõcsónakhoz, ahová beosztották. Ekkor még nehéz volt
rávenni a nõket a beszállásra, tehát erõteljes módszerhez folyamodott:
lement a sétafedélzetre és néhány nõt a karjánál fogva
erõszakkal felvonszolt. Azután, a saját szavai szerint, egyenként
behajította õket a csónakba. Õt ugyan csónakparancsnoknak
jelölték ki, de úgy gondolta, lesz elég erõs férfi, aki rendet tartson,
kiugrott hát, hogy segítsen vízre bocsátani. Azért nem akart
beszállni, mondta, nehogy rossz példával szolgáljon, mint férfi.
Ekkor egy óra húsz perc volt az idõ. A pékmester megint
visszacammogott a kabinjába a rézsútosra dõlt lépcsõkön, és
újra magához vett egy kis szíverõsítõt. Azután leült a fekhelyére,
és „kissé ölelgette még az üveget”. Látta ugyan, hogy a víz
beszivárog a kabinja ajtaja alatt, de ez nem izgatta különösebben.
Háromnegyed kettõkor visszament a csónakfedélzetre. Éppen
idejében, mert a Titanic addigra csúnyán megdõlt, és ha tovább
késlekedik, fel sem tudott volna már jutni a lépcsõn.
Jóllehet már valamennyi csónak eltávolodott, a pékmester
nem esett kétségbe. Lement egy szinttel lejjebb, és nyugszékeket
hajigált ki a fedett sétafolyosó egyik ablakán. Sokan nézték,
hogy mit csinál, de senkinek sem jutott eszébe segíteni. Összesen
ötven széket dobott ki abban a reményben, hogy néhány
emberéletet ezzel is megment. Fárasztó munka volt, az utolsó
széket alig tudta kifelé erõszakolni. Ekkor – 2 óra 10 körül –
visszament az éléskamrához. Nagyon megszomjazott, de ezúttal
vízzel oltotta a szomjúságát. Egyszer csak óriási hangzavar támadt,
súlyos zuhanások, robaj, csészék és tányérok repkedtek
a feje körül, a lámpák vörösen hunyorogtak. A pék lábdobogást
hallott a feje fölött, mindenki a tat felé rohant. Kibotorkált a
kamrából, és megindult hátrafelé. Elõtte nagy tömegben futottak
az emberek, de õ a tülekedõk mögött maradt.
Amikor a tat hevesen megpördült és a magasba emelkedett,
az emberek egyetlen óriási halomba dõltek. Egyedül õ állt
meg a lábán. A fedélzet most már annyira megdõlt, hogy képtelenség
volt megállni rajta, ezért átmászott a korláton, és a hajó
oldalán állt ismét lábra. A korlátba kapaszkodva mászott elõre,
amíg elérte a tatot. Most a hajó legömbölyített végén állt, amely
mintegy 150 láb (45 méter) magasságban meredt a víz fölé.
Hõsünk nyugodtan összehúzta magán a mentõmellényt,
és éppen gondolkodni kezdett, hogy mitévõ legyen, amikor
érezte, hogy megindul alatta az iszonyú tömeg. Gyorsan
süllyedt lefelé, mintha felvonóban állt volna. Amikor a tenger
összecsapott a hajótat fölött, szépen belesiklott a vízbe, a feje
nem is lett nedves.
Lassan úszni kezdett az éjszakában, kevéssé zavarta a jéghideg
víz. Több mint egy óráig taposta a vizet, és csak annyira
mozgatta a végtagjait, hogy el ne merüljön. Nem volt abban
semmi trükk – magyarázta késõbb derûsen.
Négy óra tájban a szürke hajnali derengésben megpillantott
valamit, amit roncsnak nézett. Odaúszott: a felborult csónak
volt az. Gerincén olyan sokan szorongtak, hogy nem tudott
felkapaszkodni rá. Ott kapálózott hát, amíg fel nem fedezett
egy régi kollégát a konyháról, aki a karját nyújtotta. A pékmester
belekapaszkodott és tovább taposta a vizet. Senki sem vetett
ügyet rá, a délkeleti láthatárt figyelték, ahol észrevettek valamit.
Íme a Tarot 22. lapja, a Bolond! Aki kivezet a Tarot magasrendû,
de kötött rendszerébõl. Õ az alany, aki végigjárja a
beavatás stációit, õ játssza el annak szerepeit úgy, hogy közben
önmaga marad, vagy ismét önmagára talál. Ennek a
beavatásnak és átváltozásnak, pontosabban – az önmagunkhoz
és a teremtett világ rendjéhez való – megtérésnek megidézõje
az új világba való átkelés a nagy vízen.

A Bolond vándorként jelenik meg, batyuval a vállán,
amint elõre és fölfelé tekint, és nem vesz tudomást sem a
külvilágról, sem a nadrágját szaggató kutyáról. A világ nem
hordozhat veszélyeket a számára, mert vagy még az út elején
jár, és fel sem fogja a mûködését, vagy már régen túltette
magát rajta, így az nem is érhet fel hozzá. Szimbolikus tartalma
a rácsodálkozás, a kíváncsiság, az újrakezdés. Archetípusa
a gyermek és az udvari bolond, akire nem érvényesek a
társadalmi szabályok, akinek mindent megengednek.

A bolond – mi magunk vagyunk. Én, és Te, kedves olvasóm.
Legbelül ez a valódi énünk, maszkok, felvett minták és
szerepek nélküli önmagunk. Az ilyen ember Isten kedves teremtménye:
vagy azért, mert még gyermeteg lelkû és ily módon
szemléli mágikusan egységben a világot, vagy azért, mert
olyan magas szinten beavatott és megvilágosodott, hogy önmagát
a többi lélektõl és a világtól immár nem különbözteti
meg.
Az ilyen embernek valóban nincs mitõl tartania.
„Bizony mondom nektek: ha meg nem változtok, s olyanok
nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek
országába.” (Mt 18,3)

*
Fél négykor, a süllyedés után 1 óra 10 perccel (világidõre átszámítva
három és fél év)
a délkeleti látóhatáron távoli fény csillant.
Ez a három és fél év az ítélet legkeményebb, reménytelen idõszaka.
Most fénypont csillan az alagút végén. A felvillanást
dübörgés követte. Volt, aki villámlásra gondolt, más hullócsillagra.
Az elsõ jelzéseket nem tudják értelmezni.
Egyesek nem mertek hinni a szemüknek, és csak akkor
szóltak a többieknek, amikor megbizonyosodtak róla, hogy ez
nem káprázat. A túlpörgetett anyagi világ káprázatával elvakított,
majd magukra hagyott emberek elvesztették a hitüket.

A kis fény egyre erõsebben világított, azután felvillant egy
másik, majd egy egész lámpasor: nagy gõzhajó közeledett. Most
már rakétákat lõtt fel, hogy megnyugtassa a Titanic menekültjeit:
közel a segítség. Kárpátia siet a civilizáció túlélõinek segítségére.
Egy fedélzeti munkás felkiáltott: – Imádkozzunk
Istenhez! Hajó a láthatáron! Közeledik felénk! „Hittél, mert láttál.
Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29)

A felborult csónakon álló férfiak csatakiáltást hallattak
örömükben, újra mindenki beszélni kezdett. A többi csónakban
mindenfélét meggyújtottak, ami a kezük ügyébe került, így
adva fényjeleket. Az egyikben elõbb újságot égettek, majd szalmakalapot.
Az újság a profán tudást jelképezi, a kalap pedig
a szemléletet. Mindkettõnek vége.
Egy másikban levelekbõl
sodortak papírfáklyát, azzal integettek. A levél értékpapírt jelent
(a papírpénz is az). Ezek már értéktelenek, de másra még
használhatók.

A víz fölött örömujjongást, felszabadult kiáltásokat sodort a
szél. A civilizáció túlélõi most éreznek elõször felszabadult örömöt.
Mintha a természet is velük örvendezne, a zord éjszakára
most bíborszínekben pompázó gyönyörû hajnal virradt.
A lélek
sötét éjszakája véget ér, és teljes pompájában megmutatkozik
a teremtett Világ világossága.

Kurjantások és a megkönnyebbülés kiáltásai szakadtak fel
valamennyi csónakban, és most már igyekeztek megelõzni egymást,
hogy mielõbb elérjék a Carpathiát. Az egyik csónakban
énekeltek az evezõsök. Mások kórusban üdvözölték a gõzhajót.
„Minden felszabadulás természetes megnyilatkozása az ujjongás.”
(Hamvas Béla: Mágia szútra).

A legtöbben azonban mély hallgatásba merültek, fásultan,
szótlanul meredtek maguk elé. Az elsüllyedt hajó, vagy a csodával
határos menekülés járt az eszükben. A felborult csónak tetején
sem ujjongtak már a férfiak, azon fáradoztak, hogy a víz
színén tartsák a csónakot. A reggeli szellõ hullámokat keltett, és
a hajótestet minden irányban ingatta. Valahányszor megemelte
a víz a domború testet, mindig kiszökött alóla egy kis levegõ, a
gerinc pedig mélyebbre süllyedt. A tiszt vezényszavaira az emberek
még mindig ide-oda billegtek, de már egy órája csinálták,
és holtfáradtak voltak. A menekülõk fizikai és lelki erejük végsõ
határán járnak.

Lassan közeledett a pirkadat és enyhe szellõ kerekedett. A
hideg még metszõbbnek tûnt, a tenger egyre erõsebben hullámzott.
A csónakokban didergõk közül többen is halálra fagytak.
Az elemeknek kiszolgáltatott menekülõk között az esendõbbek
életüket vesztik.

A dermesztõ tengervíz csapkodni kezdte a felfordult csónakon
állók lábát, térdét, combját. A sós víz a szemükbe fröcscsent,
elvakítva õket. Elõbb egy, azután egy második, majd egy
harmadik ember szédült le a csónakról, mindhárom eltûnt
nyomtalanul. A többiek most már hallgattak, semmi sem érdekelte
õket, az életükért viaskodtak. A menekülõk amúgy is
drámai sorsa még nehezebbé válik, sokan meghalnak közülük,
a többiek élete is hajszálon múlik.

A Carpathia négy mérföldre (7,4 km) állt, õk pedig nem
hitték, hogy bírják erõvel, amíg észreveszik õket. De amint a
napfény szétáradt a víz fölött, egyszeriben új reménység ébredt
bennük: felbukkant négy, sorban összekötött csónak. A felborult
csónak elcsigázott legénysége kiabálni kezdett, de nem hallották
meg a hangjukat. A tiszt ekkor elõvette a sípját és jó erõsen
belefújt. Sípszó: segítõ erõk megidézése.
„Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot,
S ott leszünk, mihelyst jobbágyidat hívod.
Az öreg óriás ezeket mondotta,
S János vitéznek a sípot általadta”
(Petõfi Sándor: János vitéz)

Két csónakban is felfigyeltek a sípszóra. Kiváltak a kötélláncból
és feléjük indultak. Eddig létrejött kötelékek feloldása a
mentés érdekében. Lassan eveztek, mégis közeledtek. Éppen
idejében érkeztek: a csónaknak már annyira labilis volt az egyensúlya,
hogy a mentésre érkezõk minden tapasztalata és hozzáértése
kellett hozzá, hogy le ne sodorják õket. A menekülõk
egy része annyira kimerül, hogy csak a leggondosabb szakszerû
ellátással menthetõ meg.

Egy fiatalember olyan erõsen koncentrált, hogy épségben
jusson át, hogy nem vette észre a szomszédos csónakban ülõ
édesanyját. Édesanyját pedig annyira kínozta a hideg, meg az
aggodalom a szeretteiért, hogy ugyancsak nem vette észre a
fiát. Majd csak a Carpathián fognak találkozni.
„Senki sem ismeri meg majd saját testvérét és az apa
nem ismeri meg fiát és a fiú az anyját, amíg a holtak száma
a mértéket eléri és az ítélet fölöttük megkezdõdik.” (Hénoch
Apokalypsis)

Ne feledkezzünk meg kedvenc hõsünkrõl, a pékmesterrõl.
Õ – hála a szíverõsítõnek – még mindig a vizet tapossa, méghozzá
a legnagyobb nyugalommal, bár legalább két órát töltött
a mínusz két fokos tengervízben. Eddig kollégája karját fogta,
most szépen elengedi, és átúszik a másik csónakhoz, ahová
beemelik, még mindig erõsen „telített” állapotban. Egyesek emberi
ésszel felfoghatatlan, csodálatos módon menekülnek meg.

Egyetlen csónak fordult vissza a vízben vergõdõkért. Mostanra
felhagynak az úszók kutatásával a roncsok között. Látnivaló
volt, hogy nincs több túlélõ. Fölkelt a Nap, és õk is meglátták a
Carpathiát. A tiszt úgy döntött, hogy visszamegy az általa összeállított
csónaklánchoz, és odatereli õket a hajóhoz. Mivel feltámadt
a szél, utasítást adott a vitorla felhúzására. Ez minden
csónakban volt, de a többieknél csak útban volt, mivel nem
értettek hozzá. A csónak orra sebesen szelte a hullámokat, a
tajték csillogott a hajnali fényben. A legbátrabbak a legnagyobb
bajban sem vesztik el a józan eszüket.

Mire a tiszt visszaérkezett kis flottillájához, az közben már
szétszóródott. Kettõ közülük felszedte a felfordult csónak utasait,
a másik kettõ külön-külön igyekezett a Carpathia felé. Az egyik
lassan vánszorgott, mert sokan voltak, de kevesen eveztek. Ezt
vontatókötélre vette. Azután egy mérföld távolságban észrevette
a másik összecsukható csónakot, amely félig megtelt vízzel,
és alig haladt elõre. Az utasok, akik a katasztrófa után odaúsztak
és megkapaszkodtak, dermedten kuporogtak, térdig a
jeges vízben. Õket átsegítette a saját csónakjába, majd ismét a
Carpathia felé vette az irányt, egy csónakot kötélen vontatva.
Akinek helyén van az esze és a szíve, sok embert ment meg
nehéz körülmények között is.

*
A Nap a horizont fölé emelkedett, a jég szikrázott. A jéghegyek
fehér, rózsaszín és mélykék színekben játszottak szerint, hogy
sugarak, vagy árnyékfoltok vetõdtek rájuk. A tenger is derûs
kék volt, kis jégtömbök úszkáltak a fodrozódó felszínen. Odafenn
a keleti égbolt kék és arany színekben játszott, derült nap
ígéretével. Olyan volt a táj, mint valami Sarkvidékrõl szóló gyerekkönyv
illusztrációja. A Világ világossága megtöri a varázslatot,
elûzi a sötétet, és a maga valójában megmutatja
Hókirálynõ csábítóan szép, de élettelen kristály-birodalmát.
Az éjszaka árnyai még ott lappangtak a nyugati égen. A
Hajnalcsillag még akkor is arany fénnyel világított, amikor a
többi fénypont már mind elhalványodott. A látóhatár szélén
feltûnt az Újhold keskeny sarlója. Mind a Hajnalcsillag, mind
az Újhold az újrakezdés jelképei.

Egymás után vánszorogtak a csónakok a Carpathia oldalához.
S amint sorra odasimultak a hajó mellé, a már megérkezett
túlélõk a sétafedélzetrõl figyeltek, ismerõsöket keresve. Egyre
sûrûbben állt a korlát mellett a tömeg, ahogy a Carpathia utasai
is elõjöttek a kabinjukból. A menekültek a legkülönbözõbb
ruhákat viselték. Igen különbözõ emberek jönnek.
És mindenekfelett a kísérteties csönd. Alig beszélt valaki. A
hajótörötteket annyira megviselték a borzalmak, hogy valósággal
megnémultak. Vox faucibus haesit: az ember torkán megakad
a szó.
„Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk:
Most a valónál mind elámulunk”
(Madách Imre: Az ember tragédiája – Londoni szín)

8 óra 15 perckor már csak egy mentõcsónak volt a vízen,
az, amelyik felszedte a felborult csónak tetején álló férfiakat.
Körülbelül hetvenöten szorongtak benne, és alig vánszorgott.
A szél fölerõsödött, a tenger is egyre jobban hullámzott. A zsúfolt
csónak majdnem a pereméig merült, már be-bezúdult a víz. A
Carpathia korlátja mellett lélegzetvisszafojtva figyelte a tömeg
a küszködésüket. A tiszt csaknem megfagyott már, uniformisát
kemény jégpáncél borította. A csónak utasai szorosan egymás
mellé bújtak, hogy a ruhájuk száraz maradjon és imádkoztak a
megmenekülésért. Õk ekkor már 6-7 órája voltak a vízen. Sokan
csak igen hosszú szenvedés után jutnak biztonságba. Az
életveszélyben levõ emberek szorosan összetartanak. Vezetõjük
emberfeletti küzdelmet vív a menekülésükért. A körülmények
tovább romlanak, már nem tartanának ki sokáig. A
pusztulás fenyegetõ árnyékában az emberek megtérnek.

A kapitány segíteni akart nekik és 8 óra 20-kor közelebb
vitte a hajót. Kárpátia nemcsak fogadja a menekülteket, hanem
a végveszélyben lévõk segítségére siet.
A csónakkal a hajó szélárnyékos
oldala felé igyekeztek, amikor egy szélroham felkorbácsolta
a tengert. Elõbb egy, majd egy másik hullám csapott be a
csónakba. A harmadik épp csak elérte. De ezután már fedezte
õket a hatalmas gõzhajó: révbe értek. A legnagyobb veszély az
utolsó pillanatokban jelentkezik, amikor a menekülés már
biztosnak látszik. A túlélésért mindvégig harcolni kell. Csak az
nyugodhat meg, aki már ténylegesen biztonságba került.

8 óra 30-kor a csónak megérkezett, és gyorsan megkezdõdött
a kirakodás. Megtörténik az újraintegrálódás. Az elsõ
mentõcsónak beérkezése óta 4 óra 20 perc, a Titanic elsüllyedése
óta 6 óra 10 perc, a Carpathia megfordulása óta 8 óra telt el.
*
A kanadai Halifax volt a legközelebbi kikötõ, de a kapitány a
rádióhírekbõl tudta, hogy a kanadai partok elõtt jég borítja a
tengert, és úgy gondolta, hogy a hajótöröttek már elég jeget
láttak. A Carpathia úticélja szempontjából logikus lett volna, ha
az Azori-szigetekre mennek, de sem élelmiszerrel, sem ágynemûvel
nem bírta volna ellátni a túlélõket. A hajótöröttek persze
New Yorkba mennének legszívesebben, csakhogy ez túl sokba
kerül a Cunard társaságnak. Eddig a cél egyértelmû volt: menteni,
ami menthetõ. Most el kell dönteni, merre és hogyan tovább.

A kapitány a Titanicot üzemeltetõ társaság elnökét kérdezte
meg, aki szintén a menekültek között volt. Õ azonban teljesen
össze volt törve, akármit kérdezett tõle, mindig csak gépiesen
bólogatott. A kapitány tehát maga döntött: elõre New Yorkba!
A nagytõke – formális hatalma vesztével – informális hatalmát
is elveszíti. Az uralkodó szuverén döntést hoz: az eredeti
iránnyal pont ellentétesen haladnak tovább.
Kárpátia tehát
megfordul, elfordul a múlt árnyaitól, és immár maga is az
új világba igyekszik.

Ekkor fogták az Olimpic rádiójeleit: szállítsák át hozzájuk a
hajótörötteket. A kapitány ezt elképesztõen ostoba ötletnek
tartotta. El sem tudta képzelni, hogy a sokat szenvedett túlélõket
kitegye egy újabb tengeri átszállás megpróbáltatásainak. Nem
is szólva arról, hogy az Olimpic testvérhajója a Titanicnak, így
már a puszta látvány is borzalmas hatással lenne rájuk: mint
valami kísértet! Ismét megkérdezte az – Olimpicot is üzemeltetõ
– társaság elnökét, aki megborzongott, és némán rázta a
fejét. Tehát New York, minél elõbb, annál jobb. A testvérhajóra
való átszállás: az elpusztult civilizáció restaurálása. Ez azt
jelentené, hogy hiába volt a sok szenvedés, lényegileg minden
úgy fog folytatódni, ahogy volt. Ekkor már ennek gondolatától
is mindenki irtózik, még a nagytõke túlélõi sem akarják. Az
uralkodó pedig határozottan elhárítja.

Ekkorra – jókora késéssel – megjelent az egész éjszaka
látótávolságon belül álló Californian is. A hajó, amely mindenkit
megmenthetett volna.
A kapitány rájuk bízta, hogy kutassák át
a katasztrófa körzetét. Ezután még felvett a fedélzetre a Titanic
mentõcsónakjaiból annyit, amennyit csak tudott. Hatot elhelyezett
a felsõ fedélzeten, hetet a Carpathia daruira függesztett, a
többit kötélvégre fogta. Ez a Kárpátiához különbözõ módon
és mértékben csatlakozó térségeket jelöli.
Mielõtt visszaindult volna New Yorkba, a kapitány végigjárta
hajójával a színhelyet. Pontos ember volt, a legcsekélyebb lehetõséget
sem akarta kihagyni. A Californian majd kutassa át a
tengert, de ha bármilyen halvány remény van arra, hogy még
kimenthetnek valakit, akkor az a Carpathia dolga. Nem engedhetõ
meg a lehetõsége sem, hogy az új világba régi emberek
érkezzenek.

Miközben cirkálni kezdtek, a kapitány úgy gondolta, helyénvaló
lenne egy istentisztelet. Hívatta az episzkopális egyház
papját, és a nagy társalgóba kérette a Carpathia valamint a Titanic
utasait. Hálaadó istentisztelet volt ez, ugyanakkor rekviem a
halottakért. Megvalósul a hamvasi értelemben vett Egyház,
amely immár valóban egy. A túlélõk, bárhonnan jönnek is,
együtt fordulnak Istenhez.
Létrejön a nagy spirituális egyesülés,
a Communio.
Miközben mondták az imát, elhaladtak a
Titanic hullámsírja fölött. Alig maradt nyoma a gigásznak: néhány
parafalemez, néhány nyugágy, takarók, szõnyegek, mentõmellények
és az elhagyott csónakok. Ennyi marad az egészbõl.
8 óra 50 perckor a kapitány belátta, hogy eleven emberre
már nem akadnak. Csöngetett a gépháznak: teljes gõzzel elõre!
A hajó orra lassan New York felé fordult. A megfordulás óta 8 óra
20 perc, az elsõ mentõcsónak beérkezése óta 4 óra 40 perc, az
utolsó beérkezése óta 20 perc telt el. Folytatódik az átkelés a
nagy vízen az új világba – Új emberekkel.

„Vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztõ kívánság
romlásba dönt. Újuljatok meg lélekben és érzületben, s
öltsétek magatokra az új embert, aki az Istenhez hasonlóvá
alkotott, megigazult és valóban szent teremtmény.” (Ef 4,22)

*
A kapitány azon törte a fejét, hogyan helyezze el 705 váratlan
vendégét a 725 meglevõ utas mellé. Komoly gondot jelent a
menekültek elhelyezése, akik közel annyian vannak, mint
az eredeti lakosság. Az életmód visszafogottá válik, a régi
fogyasztási szokások nem térhetnek vissza.

Bár embertelen volt a zsúfoltság, a Carpathia utasai rendkívüli
együttérzést tanúsítottak: minden lehetséges módon igyekeztek
segíteni.
Ruhát kölcsönöztek, a mentõcsónakokban
hozott takarókból mackóruhát varrtak a gyerekeknek. Gondoskodtak
róluk, ápolták õket: pl. a Titanic helyettes rádiótávírásza
úgy éledt, hogy luxuskabinban fekszik és egy ismeretlen nõ ápolja.
Többen is átengedték a kabinjukat, fekhelyüket. A szolidaritás
számtalan formája nyilvánul meg a menekültek iránt, vagyontól
és származástól függetlenül. Ez nem csak anyagi segítséget
jelent, hanem lelki támaszt is. Sokan még a lakhelyüket is
önként megosztják velük: az emberek összébb húzódnak.

Néhány késõn ébredõ elsõ osztályú utas, amikor meglátta
az ismeretlen ágrólszakadtakat, felháborodva igyekezett megtudni,
hogy miért engedtek fel közéjük annyi harmadosztályút.
Nagy volt a meglepetésük, amikor a stewardok közölték velük,
hogy azok bizony náluk is jobb módú menekültek. Egyesek
csak most ébrednek a valóra. Nagy lesz a meglepetésük. A
civilizáció túlélõi egyformán nyomorultak lesznek, függetlenül
attól, hogy kik voltak és mekkora vagyonuk volt.
Egy felháborodott
utas a stewardessétõl akart kérni valamit a folyosón, de
az nem hagyta szóhoz jutni. Rámutatott az ebédlõszalonba vánszorgó
nõkre és sírva mondta: – A Titanicról jönnek. A hajó az
óceán fenekén van! Aki magától nem realizálta volna a helyzetet,
azzal tudatják, hogy a megszokott életmódnak vége.

A harmadosztályon is nagy volt a nyüzsgés. „Alig gyõztük a
sok munkát és vigasztalást” – emlékezett a magyar orvos. Az
elgyötört túlélõk szenvedése örök emléke maradt: egy szerencsétlen
fiatalasszony benne vélte felismerni elveszett férjét. A
testi szenvedéseket meghaladják a lelki gyötrelmek: a test sebei
begyógyulnak, de a léleké?
A nászutasoknak volt a legnehezebb.
Nyolc frissen egybekelt pár döntött úgy, hogy a Titanic fedélzetén
ünnepli élete nagy eseményét. Két pár élte túl.
„Ha ketten lesznek a mezõn, az egyiket fölveszik, a másikat
otthagyják. Ha két asszony õröl a malomban, az egyiket
fölveszik, a másikat otthagyják.” (Mt 24,40)

A New Yorkba vezetõ út további megpróbáltatásokat tartogatott.
A több mint 700 ember súlya, a leereszkedõ sûrû köd és
a feltámadó vihar alaposan igénybe vette a Carpathia állóképességét.
Egyszer annyira megdõlt a hajó, hogy az utasokat át kellett
vezényelni az ellenkezõ oldalra. Súlytöbblet: ellátandó emberek
tömege. Köd: félrevezetõ információk, irányítási nehézségek.
Vihar: konfliktusok, megpróbáltatások. Dõlés: a terv borulásával
fenyegetõ veszélyes helyzetek. Átvezénylés: diktátum.
Mindez alaposan igénybe veszi Kárpátia állóképességét.
*

Az Új világba érkezés nem egyszerre, hanem több stációban
történik meg.
New York már az izgalom lázában égett, de hiába
ostromolták kérdésekkel a Carpathiát, nem érkezett jelentés,
mert a kapitány a rádióadót hivatalos közlések és a hajótöröttek
üzenetei számára tartotta fenn. Egyes újságírókat már bosszantott
a hajó hallgatása. Elsõ stáció: hallgatás. Avatatlanok nem
ismerhetik meg az Új ember számára kinyilatkoztatott titkokat.

Április 18-án, csütörtökön este vége szakadt a várakozásnak.
A Carpathia elhaladt a Szabadság fáklyás szobra mellett, érkezését
tízezer ember nézte végig a Batteryrõl. Második stáció:
szabadság.
„Fontos a tulajdonságok egészének monumentális
felszabadítása, mert az elõzmény és a következmény: a Szabadság.”
(Hamvas Béla: Mágia szútra)

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
(József Attila: Levegõt!)

Amikor a hajó elhaladt a móló elõtt, harmincezres tömeg
szorongott az esõben. Harmadik stáció: az Új világ köszönti
az Új embert. Az esõ: áldás.

A kapitány nem engedte fel a hajóra a riportereket, ezért
kisebb gõzösökkel kísérték, és megafonokon harsogták a kérdéseiket.
Negyedik stáció: a szellem próbája.
8 óra 37 perckor, a visszaindulástól számított három és fél
nap elteltével érte el a hajó a horgonyzóhelyet
, és kezdte leereszteni
a Titanic mentõcsónakjait, hogy ne akadályozzák a
kikötésben. Ötödik stáció: a nagy beavatás megtörtént, a lelkek
megmentésének és beavatásának eszközeire immár nincs
szükség, mert akadályoznák az Új világba érkezést.

9 óra 35 perckor kötött ki a Carpathia. Leeresztették a
hajóhidat, és elõször a túlélõk léptek partra. Hatodik stáció:
beteljesedett, a nagy átkelés sikerült.

*
Történetünk itt véget ér, a további történések már nem ide
tartoznak. Afféle ráadásként azonban érdemes még a Carpathia
további sorsára pillantanunk.
A példátlan mentésben részt vevõ
hajót és legénységét mindenhol megkülönböztetett tisztelettel
fogadták. Így volt ez Magyarországon is, ahová – a rendkívüli
kitérõ miatti késéssel – május 7-én érkezett meg. Május 10-én
Budapesten fogadták a tisztikart és a legénységet. A kapitány
magas állami kitüntetést kapott. A személyzet tagjait pedig jótékonysági
futballmérkõzésre hívta ki az MTK.
A Carpathia fiumei útjai az I. világháború kitöréséig folytatódtak.
1914 után az antant hatalmak csapatszállító hajóként
használták Boston és Liverpool között. 1918. július 17-én egy
német tengeralattjáró megtorpedózta és elsüllyesztette.
Körülbelül
ekkor, talán éppen ezen a napon hoztak a nagyhatalmak
végleges döntést a Monarchia megszüntetésérõl és Magyarország
feldarabolásáról. Ezen a napon nem csak a Carpathia, hanem
Kárpátia is elsüllyedt. Mégis: harmadnapra feltámad, és az õt
keresztre feszítõ nyugati civilizáció túlélõinek megmentõje lesz.


NEGYEDIK RÉSZ
IDŐ-SZÁMÍTÁS
Három természetes idõegység van. Egyik a nap, amely alatt a
Föld megfordul a saját tengelye körül. Másik az év, amely alatt
a Föld egy teljes keringést végez a Nap körül. (Ilyen természetes
idõegység lenne még a hónap (a Hold-nap), amely alatt a Hold
tesz meg egy teljes kört a Föld körül, de ennek 28 napos ciklusát
a – férfinemhez tartozó – naptárkészítõk az év hosszához
igazítva megváltoztatták.)
Van azonban még egy természetes idõegység, errõl viszonylag
kevesen tudnak. Ezt a Föld tengelyének mozgása
határozza meg. A Föld tengelye lassú körzõ mozgást végez: 25
920 év alatt ír le egy teljes kört. Ezt platóni nagyévnek nevezzük.
Ennek tizenketted része 2160 év, ezt hívjuk világhónapnak.
A Föld tengelyének ez a mozgása okozza a precesszió
jelenségét. A Nap éves útján nem mindig ugyanakkor tartózkodik
az egyes csillagképekben. Az idõ múlásával lassan hátrálni
látszik: 2160 évenként 30 fokot megy visszafelé, tehát ennyi
idõ alatt tesz meg egy teljes állatövi jegyet. Ez szabad szemmel
csak teljes napfogyatkozáskor követhetõ, hiszen nap közben
nem láthatók a csillagok. Amikor 1999. augusztus 11-én teljes
napfogyatkozás volt Magyarországon, látni lehetett, hogy a Nap
még nem hagyta el a Rák csillagképet, pedig „hivatalosan” már
három hete az Oroszlánban kellett volna lennie. Hogy az asztrológusok
miért nem néznek fel papírjaikból az égre, miért dolgoznak
ma is kétezer éves adatokkal, azt õk tudják megmondani.
A világhónap 30-ad része 72 év, ezt hívhatjuk világnapnak
(egy emberéletnyi idõ), a világnap 24-ed része 3 év (világóra).
Ez a számolgatás korántsem öncélú. Az eseményeket világidõre
átszámolva az idõpontok történelmi távlatba kerülnek.
A Titanic április 10-én déli 12 órakor indult el. A Carpathia
április 18-án este 8 körül érkezett New York kikötõjébe, azaz
révbe. Az út teljes idõtartama: 8 nap 8 óra, azaz világidõre visszaszámolva
600 év.
Ebbõl a katasztrófáig 107 óra és 40 perc telt
el: úgy is mondhatjuk, hogy a katasztrófa a száznyolcadik óra
negyvenedik percében történt.
Ez átszámolva 323 év: az idõben
visszamenve az „egzakt” tudomány születésénél vagyunk (a
323 két prímszám szorzata: 19×17, vagy másképpen 153+170).
Maga az átkelés április 11-én délután 2 órakor kezdõdött.
Az eredeti terv szerint április 17-én reggel, tehát öt és háromnegyed
nap (414 év) múlva kellett volna New Yorkba érkezni.
A Carpathia végül április 18-án, csütörtökön este érkezett meg,
az átkelés teljes idõtartama tehát 7 nap 6 óra, azaz 522 év lett,
ez másfél nappal (108 év) haladta meg a tervezettet. Ebbõl a
katasztrófáig szûk három és fél nap, azaz 245 év telik el (7×7×5).
Visszaszámolva az ipari forradalom kezdetén vagyunk.
A Titanic katasztrófájától az utolsó menekültek kimentéséig
9 óra, azaz 27 év (3×3×3), a Carpathia visszaindulásától a megérkezésig
mintegy három és fél nap, azaz 250 év telik el.
Az út
nagyjából szimmetrikus: körülbelül annyi idõ telik el az átkelés
kezdetétõl a katasztrófáig, mint a továbbindulástól az érkezésig.
Középen a katasztrófa, a szinguláris pont.
A történet több síkon zajlik. Elsõ, kézenfekvõ szintje a történelem,
az események egymásutánisága. A második a lélek beavatásáról
szól. A harmadik sík a szellemtörténeté, végül a legmagasabb
szint a Teremtõ tervének kinyilatkoztatása. Ezek
együtt nyilvánulnak meg a valóságban, így együtt jelentek meg
a jelen írásban is.

Ez az idõszak az emberiség sötét éjszakája, beavatása
és újjászületése; történetének legválságosabb és legintenzívebb
kora.

http://www.orszagepito.hu/szamok/teljes/2006-3.pdf

(Az 50 .dik oldaltól olvasható.)

 

http://magunk.hu/index.php?searchword=A+TITANICON+NINCS+P%C3%81&ordering=newest&searchphrase=all&Itemid=186&option=com_search#content

 

 

 

Téma: Kolundzsija Gábor : A TITANICON nincsen pánik -a nyugati civilizáció bukása- (Szintézis)

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása