Kovács Gábor: Az aranykor és a nő

2012.10.03 15:30

 

Előzmények:

http://embers-eg.webnode.hu/news/joos-isvan-egy-mason-at-/

 http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-scientia-sacra-az-asszony-temakor-1-resz-/

 http://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-scientia-sacra-az-asszony-temakor-2-resz-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/a-magarok-elhozzak-az-aranykort/

 

Hamvas Béla könyve itt letölthető:

http://embers-eg.webnode.hu/szellemi-bazar/hamvas-bela/

 

 

 

Kovács Gábor:

 

Az aranykor és a nő

(Hamvas Béla nőképe)

 

 

Aranykor

 

Az aranykor Hamvas Béla koncepciójában a lét egységének és teljességének emléke "népen, koron és egyéni színezeten túli egységes és egyöntetű tudás az eredeti rendről, az ember antropológiai alapállásáról". Amiről a hagyomány tudósít az az embernek a létben elfoglalt egyetemes helye, a történeti kor kezdetén bekövetkezett "kozmikus katasztrófa" és a történeti ember jóvátételi kötelezettsége. Az aranykor ősállapot, ami az életünkhöz képest a lét, elsősorban rend, mérték. A primordiális rend, mert nem érzékelhető, nem veszett el. A szufi, khaszid, a zen; Jakob Böhme ezt úgy fogalmazta meg, hogy itt van a világban, bennünk, a dolgokban és a lélekben van, és volt és lesz, de az ember magában a felőle való tudást eltörölte, és ezzel a kezdeti egyszerűséget, így életének rendjét elvesztette. A rend önmagát szabályozza és rendezi. A metafizikai rend (India, Kína), a kozmosz objektív rend (Orpheusz), vallási és erkölcsi rend (Irán, Júdea), az emberi lét rendje itt, és az örökben (Evangélium). Ha a rendről való tudat elvész, megjelennek a rendszerek. Rendszer az, ami rend akar lenni, de nem tud, valahol valamit mindig elvét, és ezen a ponton megbukik. "Az idill a létről való ősképünk, mindenkiben kész szándék, hogy az alapállást magába felvegye. Minden ember legerősebb ösztöne önmagában és a világban az idillt helyreállítani." A harmincas években Hamvas gondolkodásának középpontjába az aranykor megvalósítása került. Darabos Pál szerint azonban az akkor Hamvasra jellemző heroikus magatartás folytán a megvalósítás egyedül a magánéletben, "a kerti, az idillt a szellemi magatartással" párosító életformában valósíthatta meg. Céljának ilyen körülmények között is az egész közösség életének megalapozását és az aranykor felé vezető út mások számára való megnyitását tartja. Ennek alapján fogalmazta meg a "Magyar Hüperion" alakját, "az első aranykori embert, aki felfedezte az aranykor örök valóságát és megvalósíthatóságának permanens aktualitását". Hamvas alapvető problémája, hogyan válhat valódivá, hitelessé az a személy, aki eredetileg testében egészséges, lelkében rendezett, szellemében pedig bűntelen, vagyis alapállása szerint ép, egész és mániáktól mentes volt, vagyis "Tiszta, világos, egyszerű, sima, aranykori. Tulajdonképpen és végeredményben mindenki homo humánus…", de aki az idők folyamán alapjában megromlott, meghasonlott, az létegységet elvesztette, beteggé, lelkében zavarodottá és bűnössé vált. Az ember így identitását elvesztve válságba került, magával rántotta a természetet is, társadalma és történelme is ebben szenved.

 

Az aranykor és a nő

 

Házasságának felbomlásáról a "Magyar Hüperion"-ban "házasságom komédiája"-ként tesz említést. "Akármelyik művemet piszkálod meg, azonnal az aranykor fog alóla kiaranylani. Mind aranyból készült. Igen, házasságra lépek, és várom az idillt. Micsoda csúfság. Micsoda keserűség." Az idill, az aranykor megvalósításának akadálya a korrupt életrend, a "korszak létrontó démona", mely szöges ellentétben áll az "isteni sorssal", és amely a magas élet realizálásának közvetlen akadálya. Hamvas szerint a létfenntartás által kompromittált polgár elavult életrendje ez, mely arról ismerhető fel, hogy kosztért, a lakásért, a fizetésért, a komfortért mindennemű, de főként szellemi kompromisszumra hajlandó, ami tulajdonképpen létrontás (ontológiai bűn). "Hittek abban, hogy a boldogság az életstandardból fakad (…), egyelőre kétszobás berendezett lakás, jó jövedelem, színház, mozi, hangverseny. Nyáron utazás Olaszországba vagy Svájcba. Ez volt életideáljuk első pontja, a második, háromszor egy héten szerelem, és majd néhány év múlva gyerek. Mikor látták, hogy én a dolgot megfordítom, és azt állítom, hogy a magas élet teremti meg az anyagi teljességet, félni kezdtek tőlem." Riasztó voltát tetézte az önként vállalt névtelenség. Eszméi újak voltak, lénye túl elvont, gondolatai "lehetetlenek", személye túl radikális, a színvonal túl magas. A nevezetes névtelenség életrendjét választotta, amely leginkább alkalmas a költőnek, gondolkodónak, bölcsnek, vallásos embernek, amilyennek magát is tartotta. A kerti idillnek a szellemi élettel való párosítását több művében "imaginálja". A világtól elzárt, de szemszögéből teljes élet leírását kapjuk a Téli terv című novellájában. Itt már megjelenik az eszményített nő alakja is, akit - mint említettem - az aranykor őrének tartott. "Kedvemre való történetet találtam ki arról, hogy miképpen kerül hozzám az egyszerű származású, de hallatlan magas emberi és női képességű fiatal nő (…), akinek a szépségénél csak a méltósága volt nagyobb. Nem is sejtettem, hogy ennyi figyelemre gondoskodásra, kedvességre, humorra képes vagyok, és nem hittem, hogy van női lény, aki mindezt érti, szereti, viszonozza." Részletes tervet készített az általa megvetett kifelé forduló, felszínes a "sikerért loholó", létrontó világ kizárására. "Életünk egyszerű volt. Ébredés után elkészítette a reggelit, én a folytonégő kályhát raktam meg, evés után rendesen dolgozni mentem szobámba, ő pedig ebédhez, vagy más munkájához fogott. Pont délben ettünk. Azután kis pihenés, ami elragadó volt. Mindennap akadt valami kedves új szó, mozdulat, gondolat, amin szórakoztunk. Néha zongoráztam. Alkonyat előtt a szabadba mentünk, hacsak nem volt hideg. A tea után ismét kis munka, hétkor vacsora. Ha volt kedvünk, nemes zenét hallgattunk valamely külföldi rádióállomáson. Tízkor ismét egy csésze tea, vagy kávé. Volt úgy, hogy lementünk a városba vásárolni. Mindig hoztam valamit, apróságot, vagy ő nekem. Remek gazdasszony volt, nagyszerűen főzött, szeme mindenütt ott volt, port nem tűrt, és sohasem veszekedett."

 

Nemi archetípusok

 

Tradicionális felfogás szerint a valóság és a szimbólumok, a tettek és a rítusok között megfelelések vannak, ezek tették világossá a princípiumokat, amelyek szükségesek a nemek megértéséhez. A tradicionális szimbolikában a természetfeletti princípiumát "férfiúinak" tekintették, a természetét és a létesülését pedig "nőinek". Ha önmagukban tekintjük őket, a két princípium szemben áll egymással. A Harcos a Héros és az Aszkéta, a tiszta férfiasság két alapvető típusa. Ezzel szimmetrikusan a női természetnek is két alapvető típusa van. A nő nőként valósítja meg magát, és akkor emelkedik ugyanazon szintre, mint a Harcos vagy Aszkéta férfi, ha Szerető, ha Anya. Ugyanazon ideális eset kettősségeként van egy aktív heroizmus, de van egy passzív is, létezik az abszolút önállítás és az abszolút odaadás heroizmusa. Az egyik ugyanolyan sugárzó lehet, mint a másik, az egyik a meghaladásban és a felülmúlásban éppoly gazdag lehet, mint a másik, feltéve, hogy tisztán, áldozati értelemben éljük meg. A harcos és az Aszkéta gesztusának, akik egyikük a tiszta tett, másikuk a tiszta elszakadás révén olyan életet élnek, amely túl van az életen, a nőnél az a gesztus felel meg, amellyel mindent egy másik lénynek ad, amellyel teljesen egy másik lényért él, legyen az akár a szeretett férfi (a szerető típusa az aphroditéi nő), akár a fiú (az anya típusa a démétéri nő). Ebben találja meg létének értelmét, örömét és igazolását. Tradicionálisan a nő csak közvetve, egy másikkal, a férfival létesített viszonyon keresztül léphetett be a szakrális hierarchikus rendbe. Hamvas nyilvánvalóan a tradicionális, női típusokat tartotta szem előtt amikor a következőket írta: "Emberi nőkben azt találtam, hogy nem annyira odaadták magukat, mint inkább rám ültek és rám tehénkedtek, és nyűgösek voltak. Az odaadásnak ez éppen az ellenkezője. Emberi nőknél azt tapasztaltam, hogy mindenüket odaadták, kivéve önmagukat. Lehet, hogy a minden odaadás ürügy volt, nehogy magukat kelljen odaadni." A nemek archetípusait Hamvas Thészeusz és Ariadné történetével példázza. Ehhez különös "érdekeltség" fűzi, hiszen bevallja a krétai királylány az akibe gyerekkora óta szerelmes. Olyannyira, hogy ezt a szerelmet egy görög tragédia alakjában szándékozott megírni. "Thészeuszal való szökése, végül házassága Dionüszosz istennel, mindez közvetlenül olyan ismerős volt, mintha én éltem volna át, és Thészeusz is, Dionüszosz is én lettem volna." Tradicionálisan a nő csak közvetve, egy másikkal létesített viszonyon keresztül léphetett be a szakrális hierarchikus rendbe. Indiában a nőknek nem volt iniciációjuk, a nők a nemesek szakrális közösségébe házasságkötésük előtt csak apjukon keresztül, aztán pedig férjükön, a "misztikus családfőkön" keresztül tartoztak. Ariadné szenvedése addig tartott, amíg a nő mellé nem talált megfelelő férfit. Lényének tündöklő, határtalan meleg, puha és illatos volta megsemmisítéssel fenyegette őt magát is, és e súly alatt csaknem összeroskad. Azt hitte Thészeusz a férfi. De úgy látszik, Thészeusz ennyi nőt nem tudott elviselni. Isten kellett hozzá. Azért jött el érte Dionüszosz, aki aztán feleségül vette és az égre emelte. Hamvas a tradicionális nőeszményt és a "emberi" nőt állítja szembe. "Ariadné szerelme olyan, mint az alvás. Nincs benne fenntartás. Amikor odaadja magát, nem marad benne semmi. És egész élete odaadás. Vak, tudattalan és ellenállhatatlan. Itt nincs teher, és nehézség, és nyűg. A női lény igazi megvalósulása. S mert az emberi nő nem tudja magát odaadni, azért válik olyanná, mintha az ember nyakába egy zsák korpát akasztanának, amit most már ezentúl cipelni kell. Nem varázs ez, hanem kereszt."

A "valóságos" nő pótlására a férfi lelkében kifejlődött az igazi. Jung animának hívja a férfi női lelkét, azt a nőt, akit magában hord. Lehet, hogy az anima a valóságos nővel szemben fejlődött ki - veti fel Hamvas. Csalódott hangot üt meg amikor a valódi nőt hasonlítja össze az "igazival", mert ki kell, hogy derüljön, hogy a korábban bűbájos, drága teremtés valójában "házsártos, komisz, uralomra vágyó, kegyetlen, közönséges lélek". Ez a megrendítő tapasztalat lenne a férfi sorsának szükségszerű állomása? A virág és a nő összevetése ürügyén már a démonológiát is érinti. Hamvas szerint az ember azért van válságban, mert magát a betegséggel, az őrülettel és bűnnel összetéveszti, ezek összesűrűsödését nevezi Hamvas a Karneválban maszknak, álarcnak, önállósult alakját pedig démonként emlegeti, mely kifejezés alatt az ember szenvedélyektől és mániáktól való megszállottságát érti. Hamvas szerint démon és az idill között lévő küszöb őre a nő. "A nőben lévő hamis, hazug, gyarló, bosszantó, leverő és kiábrándító tulajdonságok eredete nem az önzés (…), a nőnél azok a tulajdonságok, amelyek az embert felbőszítik, lehangolják, összetörik, s végül az élet második legnagyobb szépségétől megfosztják, nem a nő természetes létfenntartó ösztönéből következnek."

 

Az idill, a démon és a nő

 

Lényünk középpontja, mondja Böhme, sötét, hideg és nyers düh, ezt az önmagába zárt bőszültséget hívja "centrum naturae"-nak, a természet lényegének. "Önmagában akar maradni, és önmagának egyedül és örökre meg akar maradni, de mindez önzés, önemésztés, és ha valaki önmaga középpontjába az egót teszi, dermedt szorongásban marad, a mástól való félelem keserű és maró tüzében ég. Ez a jéggé fagyott izzás az éjszakában, a sötét tűz, mert az önzés a világ centruma, és a pokol." Minden létező magában hordja: Isten, a természet, a világ, az ember. Kezdetben ez az önmagába zárt sötétség megnyílt, az éjszaka feltárult, és ez az, amit úgy hívnak: világosság. A hideg megtört, és a fénnyel együtt megjelent az olvasztó meleg. Az önmagába zárt bőszültség derűvé és megnyilatkozássá, vonzalommá, és szeretetté lett. Ami azelőtt önmagának egyedül és örökre fagyos görcsében akart megmaradni, az most önmagát megenyhülve és szelíden feladja. Ami keserűség volt, áldozat lett, ami düh az vonzalom, ami konokság az részvét, kapcsolódás és együttérzés, ami kizárás az megértés és egyesülés. Az önmagába zárt és önmaga keserű önemésztésében forró istenség analógiája az éjszaka, a tél, a fagy, az önzés, a düh, a méreg, a vadság, az irigység, a kapzsiság, a mohóság, a gyilkosság, a háború, a viszály, a gyűlölet. Az önmagát legyőző istenség és önmagából kilépő istenség analógiája a világosság, az értelem, a rend, a kapcsolódás, a nyár, a meleg, a szelídség, a szeretet, a béke az idill. Hamvas orfikának nevezi a rendezet világegyetemről való tudást, amely a sötétségnek világossággá való átváltását ismeri, amely a bőszültséget le tudja győzni, és a démonokat visszaűzi a világrend értelmében törvényes helyükre, a föld mélyébe. Ha a démon a kozmoszon áttör és azt felbontja, annyit jelent, mint megmaradni a primordiális káosz éjszakájában. A kérdés az - mondja Hamvas -, hogy van-e olyan ember, aki a korszak démonát legyőzte? Van-e olyan ember, aki a diktátorok és inkvizítorok dühét önmagában felfedezte és átvilágított, és a nagyobb és kisebb démonok hazugságait és hitványságát, szennyét és aljasságát önmagában konstatálta, és mindazt a sötétséget, amit talált és látott önmagában, tiszta és világos renddé és arannyá, és értelemmé tudta változtatni." A világ egyik végén az idill áll, a másikon a démon. Az életnek két arca van: a gyermek és a fúria. A világ nem a jó és a rossz küzdelmének színtere - mondja Hamvas. A lét kolosszális koncepciója, hogy a teljes, az egész létben a jó és a rossz egy és ugyanaz, ez az, amikor a jég rideg tüze mint a világosság melege sugárzik. A gyermek és a fúria sohasem találkozik. Ne is találkozhat, mert a gyermek az idillben él, és ha van valami, amit a fúria gyűlöl, amit irigyel, és amit el akar pusztítani, az éppen az idill. Ha van valaki, akit a démon feltétlenül meg akar rontani, az a gyermek. A démon az, akinek saját magán keresztül nincsen érintkezése az édenkerttel. A démoni ember középpontja az Én, de nem önzésből, a démoni ember önmagáért, hanem önmagára sóvár. Úgy érzi, megrövidítették, kevesebb jut neki, s ezért annál többet követel, mindig éhes, mert nincs idillje - mondja Hamvas. A gyermek ezzel szemben "a felkelő nap világában él. Éber és az egész felé nyitva áll, és azt elfogadja, az aranykori tudaton nyugszik. Nem korhadt, nem hiányzik belőle semmi, élét nem vesztette el, fénye, illata, aurája, a gyermek minden viszonylata világos és egyetlen, szüleihez, barátaihoz, az angyalokhoz, babájához és cipőjéhez. A gyermek nem életkor dolga, lehet művész, gondolkodó, asszony és szent." A férfi a gyermeket a becsvágyával töri össze magában. A hindu, a kínai hagyomány, a Kabbala azt tanítja, hogy az idill között lévő küszöb őre a nő. A középkor vélekedése szerint a démonok úrnője megkülönböztetett tudás fölött rendelkezett. Magas befolyás alatt a bőszültség démona idillé tud változni. "A nő az, aki a démonnal belső közelségben él, és az életrontó erők fölött feltétel nélkül uralkodik. De mert így van, ha azokat nem fékezi meg, az emberre szabadítja. A korrupt létben az ember egészen addig a démon játékszere, amíg meg nem fordul. Mert a korrupt létben az élet és a sors, a közösség, az együttélés, a szerelem, a házasság, a barátság, a művészet, a gondolkozás, az értelem és a történet át van itatva démoni erőkkel." A démon a kegyelem ellentéte. Amit a görögök metanoiának hívnak, a héberek tesuvahnak, a rómaiak conversionak, tulajdonképpen annyi, mint megfordulás, megtérés. A démoni aktivitásnak hátat fordítani, az életrontásból megfordulni, és felismerni, hogy az emberi lét egész és tiszta csak az idillben lehet.

 

www.hhrf.org/netpansip/ungparty/netpansip/balett2002-1/balettmain.htm

Téma: Kovács Gábor: Az aranykor és a nő

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása