Magyar hírlap - Megtorlatlan sortüzek 1956-ban

2014.11.01 17:20

 

Kiemelt..

Kádár Jánosról igen érdekes dolgok

Cúth János - A Magyar Királyság eltörlése és a cionizmus
Sokkaljobb - Tíz tény a trianoni békeszerződésről

PI Klub speciál - Fontos lehet

Tri-A-Non - Háromszor is nem

A II. világháborúhoz vezető út - amit az iskolákban eltitkolnak

A Magyar történelem jeles eseményei és sarokpontjai

Pap Gábor - TRI-A-NON

Hungarian Real News -Armageddon az örök világossághoz...


 

Egy cikk a "postaimre.com" oldalról (2009)

Előkerültek a bizonyítékok, Adolf Hitler békeajánlatát vitte Nagy- Britanniába Rudolf Hess 1941-ben


 

Kapcsolódó link..

Igazmagyar - Szigorúan bizalmas anyagok! TERJESZD !!

Az Aradi 13-ak utolsó mondatai

Frontoldal - Egy hithű kommunista őszinte levele Kövér Lászlóhoz

Szabadkőművesek Trianon előtt

Az diktálja a békefeltételeket, aki kirobbantotta a háborút?

Molnár V. József trianoni gondolatai

2012blogol.hu: Összeesküvés - elméletek helyett : az Irányítók

Magyar Királyi Hírlap - Úton a magyarság teljes felszámolása felé?

Trianon felülvizsgálata

PI Klub - Megnyílt a budapesti Herzl Központ

ISTEN ÓVJA MAGYARORSZÁGOT AZ EURÓPAI STABILITÁSI MECHANIZMUSTÓL! A fiskális diktatúra szerződésének anyagát megszereztük ! 

Amit mondtak híres emberek a zsidókról..




1956. október 25., pillanatkép a Kossuth térről a gyilkos sortűz után (Fotó: MTI/Bojár Sándor)
1956. október 25., pillanatkép a Kossuth térről a gyilkos sortűz után (Fotó: MTI/Bojár Sándor)

1956. október 23-án este hat és hét óra között Debrecenben dördül el az első gyilkos sortűz. Gorzsás István 56 éves cipész, Ács Zoltán 22 éves bádogos, Ádám Mihály 58 éves helyi lakos holtan hever a kövezeten, a többi 25 sérült sebesülése is súlyos, zömében hátulról érték őket a lövedékek… Ekkor nincs érvényben központi tűzparancs, azt a helyi hatalom, a megyei párttitkár Komócsin Zoltán adja ki.

A mozgalmat likvidálni kell

Október 22-én az egyetemisták megalakítják a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ), másnap 16 pontból álló nyilatkozatukat kívánják kinyomtatni. Délután öt óra körül harmincezer ember tolong a főutcán, a vörös csillagokat akarják leszedni a középületekről, majd az ÁVH Kossuth utcai tömbje elé vonulnak. Az épület ablakaiban ávéhás katonák foglalnak el tüzelőállást, és lőnek, miután felettesük, Komócsin elvtárs közli: „A mozgalmat likvidálni kell!”  A debreceni sortűz csak a kezdet.

Hatvan évvel a sortüzek eldördülése után tiszta kép rajzolódik ki ezekről a tömeggyilkosságokról. A kutatók több tényező figyelembevételével, alaposan tanulmányozva osztályozták a sortüzeket (mikor történt, ki lőtt, mi volt a célja, volt-e halálos áldozata stb.). Tényfeltáró munkájuk elkészült, de eredményeit a társadalom nem érzékeli. Az elkövetők köztünk élnek, s bár tudjuk, mit tettek – a történelmi igazságtétel várat magára.

Tűzparancsok és megrendelőik

A debreceni lövetést a fővárosi események követték: 23-án éjjel a rádiónál és 25-én a Parlament előtt adtak le halálos sortüzet – részben ávéhások, részben szovjet csapatok. A vérengzések híre elterjedt, ahol egyetem vagy főiskola volt, október 24-én, 25-én tüntetések kezdődtek.

A pártvezetés október 24-én hajnali kettőkor megalakítja a Katonai Bizottságot (KB), Apró Antal elnökletével. Tagjai: Fehér Lajos, Földes László, Kovács István és Mező Imre. „Elsőrendű feladatomul a kommunisták felfegyverzését kaptam. Apró Antal megállapította, szükséges volt a bizottság létrehozása, és teljhatalmat kérnek a fegyveres alakulatok irányításához” – írja visszaemlékezésében Földes László.

A pártvezetés és a fegyveres erők felett rendelkező KV a forradalmat erőszakkal, katonai diktatúra bevezetésével akarta vérbe fojtani. Kidolgozták ennek tervét, és tűzparancsot adtak. Földes az október 26-i KB-jegyzőkönyvben említette: „Reggel 7 óra óta nem lőttünk a tömegre.” Tehát október 24. hajnalától volt érvényes központi tűzparancs. A vidéki tüntetéseket – a forradalom első napjaiban – sortüzekkel akarták leszerelni.

Október 24-én a jelentősebb településeken a katonaság, a rendőrség és az ÁVH – egyeztetve a helyi pártvezetéssel – megszállta, megerősítette a helyi objektumokat. Szükségállapotot vezettek be, riadó­készültségbe helyezték a karhatalmi egységeket. A fővárost kordonnal akarták körülzárni, e koncepció jegyében 25-én sortüzek dördültek el Üllőn, Dunaharasztiban, Pilisen, Vácott, Ceglédbercelen, Kókán, Monoron, Tápiósülyben, Albertirsán és Maglódon. Levegőbe lőtt sortüzekkel oszlatták fel a forradalomra éppen csak még rácsodálkozó, szerveződő tömegeket. A sortüzek célja a megfélemlítés. A településeket katonai parancsnokok foglalták el, bevezették a katonai diktatúrát. Ez a Pest megyei modell lett volna példa a KB számára, miként kell az ország forradalmi lázát lecsillapítani. A terv nem vált be. A fővárost nem sikerült elszigetelni a vidéktől, a tüntetés és az általános sztrájk országos gyakorlattá vált.

Október 25–27-én tovább lövettek. Október 26-án halálos sortüzek dördültek Szegeden, Kaposvárott, Gödöllőn, Miskolcon, Esztergomban, Zalaegerszegen, Kecskeméten, Jánoshalmán, Baján, Pécsett, Tápiószecsőn, Gyöngyösön, Cegléden, Ráckevén, Pápán és Mosonmagyaróváron. Október 26-án és 27-én 37 sortűz dördült el…

A fokozódó terror nemcsak a tüntető népnek szólt, hanem a KV Nagy Imre-féle szárnyának is, amely általános bizonytalankodása mellett inkább a politikai kibontakozás lehetőségeit kereste a katonai megtorlás helyett.

Még decemberben is lőttek

A forradalom leverése után a bolsevik rendszer helyreállításával szemben tanúsított nyílt ellenállás időszaka következik, amely több szálon szerveződik, mégis egységes folyamattá érik a szabadságharc nemzeti-demokratikus vívmányainak védelmében. Ebben a küzdelemben két törésvonal húzódott, amely megváltoztatta az ellenállás feltételeit. November 22-én Kádárék a legális kormányt megtestesítő Nagy Imrét és társait elrabolták, és Romániába deportálták, ugyanekkor erőszakkal akadályozták meg a munkástanácsok országos szervezetének megalakulását. A másik töréspont december első hetében jött el, mikor a Kádár-kormány fegyverhez nyúlt, hogy illegális hatalomszerzését az azt el nem ismerő néppel szemben érvényesítse. December 8–12. között ismét sortüzek következtek…

December elejére a Kádár-kormány rendelkezésére állt az a karhatalom, amely készen állt, hogy könyörtelen erőszakkal verje le a nemzeti ellenállást, és megszületett az új politikai irányvonal is, amely a legkeményebb katonai megoldást szorgalmazta. December 2. és 5. között ülésezett az MSZMP ideiglenes intézőbizottsága. A 25 fős testület az októberi eseményeket ellenforradalommá minősítette, kiegészítve a külső és belső ellenség összeesküvésével, ehhez kapcsolva a Nagy Imre-csoport tudatos árulását. Ezzel a kör bezárult, a megtorlás elvi alapjai a népköztársaság törvényes rendje elleni összeesküvés vádjával elkészültek. Érvénybe lépett az ellenállás letörésének fegyveres koncepciója, s beindult a pufajkás erőszak.

December 4-én Münnich Ferenc belügyminiszter betiltotta a forradalmi bizottságokat, 5-én megindultak a tömeges letartóztatások, az esti órákban kétszáz értelmiségit és munkástanácstagot vettek őrizetbe.

Ám ezzel párhuzamosan még mindig szervezték, kiprovokálták a sortüzeket. A nyitány a budapesti vörös zászlós tüntetés: december 6-án háromszáz felvonuló vörös zászlókkal, a Kádár-kormányt éltető jelszavakat skandálva, szovjet páncélautók, tankok kíséretében vonult. A várható tömegtiltakozás szétverésére a Nyugati pályaudvarnál rejtett karhatalmi erők várakoztak, míg a menet a Nyugati pályaudvar felé haladva csapdába csalta az ellentüntetőket. A helyszínt gondosan kiválasztották: a Nagykörút alkalmas volt a páncélkocsis menetre éppúgy, mint az ellentüntetők összegyűjtésére. A Nyugati környéke a karhatalom elrejtésére, míg a pályaudvar előtti tér a „csata” megvívására. Az eredmény: hat halott és rengeteg sebesült.

Szovjet segítséggel

Tatabányán, Ózdon, Miskolcon, Eger­ben, Salgótarjánban a karhatalom szovjet segítséggel ontott vért. December 6. és 12. között eldördülnek a sortüzek, amelyeket a hatalom tömeggyilkos szándékkal rendelt el. A cél: megtörni és megsemmisíteni a munkástanácsok hatalmát és átvenni a kizárólagos uralmat! A terv végrehajtását Salgótarjánban kezdték meg. Az első lépés a helyi karhatalmi erők és a szovjet egységek koncentrációja volt, ezt követte a munkástanácsokat támogató tömegek mozgósítása, végül a megtorlás.

Salgótarjánban december 8-án tüntettek a munkások a megyei munkástanács két vezetője, Gál Lajos és Viczián Lajos előző napi letartóztatása miatt. A tömeg a rendőrkapitányság előtti téren követelte vezetői szabadon bocsátását, besétálva a csapdába. A tüzelőállásokat a pufajkások már elfoglalták, sőt az egyik karhatalmi egység azt a feladatot kapta, hogy ne engedje eltávozni a tüntetőket a helyszínről. Lezárták a mellékutcákat. A karhatalmisták nem bíbelődtek a 2000-4000 főre becsülhető fegyvertelen tömeg feloszlatásával, hanem lőttek, majd tárat cseréltek, és ismét lőttek. A tömeggyilkosságnak 49 halálos (egyes források 130 halottról tudnak) és mintegy 150 sebesült áldozata volt. Főként helybeli és környékbeli munkások. Többségüket – voltak köztük gyerekek és egy várandós asszony is – hátulról, menekülés közben érték a lövések.

A sortűz után propagandanyomtatványt terjesztettek, amely szerint a szemközti épületből az ellenforradalmárok géppuskákkal, golyószórókkal tüzet nyitottak a karhatalomra és a szovjet egységekre, valamint kézigránátokat dobáltak. A karhatalom ezekre a fegyveresekre nyitott tüzet. A tüntetőkre nem a karhatalom lőtt, hanem ismeretlen fegyveresek…

December 8-án este ülést tartott az MSZMP, amelyen a vérengzés vádját a  Központi Munkástanácsra (KMT) hárították. December 9-én letartóztatták a KMT vezetőit, aktivis­táit, törvényen kívül helyezték a területi munkástanácsokat, csak az üzemi szerveződéseket engedélyezték.

A salgótarjáni eseményekkel nem hallgattak el a fegyverek, az akciók folytatódtak. December 10-én a miskolci tüntetők ellen használták fegyvereiket a pufajkások (8 halálos áldozat, 40 sebesült), majd Egerben lőttek december 11-én és 12-én a fegyvertelen tüntetők közé (8 halott és 30 sebesült).

December 11-én országos sztrájk kezdődött a KMT felhívására, s erre a kádári megtorló gépezet tömeges letartóztatásokkal válaszolt. December 11-én – tárgyalás ürügyével – a Parlamentbe csalták és őrizetbe vették a KMT két vezetőjét: Bali Sándort és Rácz Sándort. Statáriumot hirdetettek, bevezették a rögtönítélő bíráskodást, pufajkás osztagok razziáztak szerte az országban.

A decemberi sortüzekkel megszűnt a munkástanácsok által képviselt kettős hatalom, december 12. után csak ritkán került sor egy-egy elkeseredett egyéni akcióra.

Köztünk élő gyilkosok

1993. január 21-én határozatot hozott a kormány, és történészekből álló tényfeltáró bizottságot állított fel azzal a céllal, hogy megállapítsa, milyen sortüzek voltak Magyarországon, hol és mikor dördültek el, és milyen megtorlás követte a forradalmat.

A Kahler Frigyes vezette neves történészcsapat (Alföldi Vilma, Borosy András, Kapronczay Károly, M. Kiss Sándor, Pálmány Béla, Sándorfi György) eleget is tett a feladatnak, többéves kutatómunkájuk számos kötetben őrzi e fegyveres tömeggyilkosságok valós történéseit.

Noha a Legfelsőbb Bíróság 1999-ben kimondta, hogy ezek a fegyveres tömeggyilkosságok – az 1949. évi genfi egyezmény alapján – emberiesség elleni bűntettnek tekinthetők, tehát nem évülnek el, jogosan várhatná a magyar társadalom, hogy a még életben lévő bűnösöket, így a sortüzek elrendelőit, a vádlottak padjára ültessék, erkölcsi igazságtételt szolgáltatva az áldozatoknak.

Ám a gyilkosok ma is köztünk élnek, a legnagyobb nyugalomban, gondtalanul. A Zétényi–Takács-féle törvényt kisiklatták, s 1994-ben egy pufajkás lett az ország miniszterelnöke, aki a sortüzek kivizsgálására felállított újabb bizottságot feloszlatta, majd 2002-ben a D–209-es titkos ügynök lehetett kormányfő, hogy aztán őt kövesse a poszton az Apró családba beházasodott KISZ-kreálmány, Gyurcsány…

- See more at: http://archivum.magyarhirlap.hu/tortenelem/megtorlatlan-sortuzek-1956-ban#sthash.8uLa0olI.dpuf
A levert forradalom után a gyilkos kommunisták hamarosan felfedték valódi arcukat

 

1956. október 25., pillanatkép a Kossuth térről a gyilkos sortűz után (Fotó: MTI/Bojár Sándor)

1956. október 25., pillanatkép a Kossuth térről a gyilkos sortűz után (Fotó: MTI/Bojár Sándor)

 

1956. október 23-án este hat és hét óra között Debrecenben dördül el az első gyilkos sortűz. Gorzsás István 56 éves cipész, Ács Zoltán 22 éves bádogos, Ádám Mihály 58 éves helyi lakos holtan hever a kövezeten, a többi 25 sérült sebesülése is súlyos, zömében hátulról érték őket a lövedékek… Ekkor nincs érvényben központi tűzparancs, azt a helyi hatalom, a megyei párttitkár Komócsin Zoltán adja ki.

 

A mozgalmat likvidálni kell

 

Október 22-én az egyetemisták megalakítják a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ), másnap 16 pontból álló nyilatkozatukat kívánják kinyomtatni. Délután öt óra körül harmincezer ember tolong a főutcán, a vörös csillagokat akarják leszedni a középületekről, majd az ÁVH Kossuth utcai tömbje elé vonulnak. Az épület ablakaiban ávéhás katonák foglalnak el tüzelőállást, és lőnek, miután felettesük, Komócsin elvtárs közli: „A mozgalmat likvidálni kell!”  A debreceni sortűz csak a kezdet.

Hatvan évvel a sortüzek eldördülése után tiszta kép rajzolódik ki ezekről a tömeggyilkosságokról. A kutatók több tényező figyelembevételével, alaposan tanulmányozva osztályozták a sortüzeket (mikor történt, ki lőtt, mi volt a célja, volt-e halálos áldozata stb.). Tényfeltáró munkájuk elkészült, de eredményeit a társadalom nem érzékeli. Az elkövetők köztünk élnek, s bár tudjuk, mit tettek – a történelmi igazságtétel várat magára.

 

Tűzparancsok és megrendelőik

 

A debreceni lövetést a fővárosi események követték: 23-án éjjel a rádiónál és 25-én a Parlament előtt adtak le halálos sortüzet – részben ávéhások, részben szovjet csapatok. A vérengzések híre elterjedt, ahol egyetem vagy főiskola volt, október 24-én, 25-én tüntetések kezdődtek.

A pártvezetés október 24-én hajnali kettőkor megalakítja a Katonai Bizottságot (KB), Apró Antal elnökletével. Tagjai: Fehér Lajos, Földes László, Kovács István és Mező Imre. „Elsőrendű feladatomul a kommunisták felfegyverzését kaptam. Apró Antal megállapította, szükséges volt a bizottság létrehozása, és teljhatalmat kérnek a fegyveres alakulatok irányításához” – írja visszaemlékezésében Földes László.

A pártvezetés és a fegyveres erők felett rendelkező KV a forradalmat erőszakkal, katonai diktatúra bevezetésével akarta vérbe fojtani. Kidolgozták ennek tervét, és tűzparancsot adtak. Földes az október 26-i KB-jegyzőkönyvben említette: „Reggel 7 óra óta nem lőttünk a tömegre.” Tehát október 24. hajnalától volt érvényes központi tűzparancs. A vidéki tüntetéseket – a forradalom első napjaiban – sortüzekkel akarták leszerelni.

Október 24-én a jelentősebb településeken a katonaság, a rendőrség és az ÁVH – egyeztetve a helyi pártvezetéssel – megszállta, megerősítette a helyi objektumokat. Szükségállapotot vezettek be, riadó­készültségbe helyezték a karhatalmi egységeket. A fővárost kordonnal akarták körülzárni, e koncepció jegyében 25-én sortüzek dördültek el Üllőn, Dunaharasztiban, Pilisen, Vácott, Ceglédbercelen, Kókán, Monoron, Tápiósülyben, Albertirsán és Maglódon. Levegőbe lőtt sortüzekkel oszlatták fel a forradalomra éppen csak még rácsodálkozó, szerveződő tömegeket. A sortüzek célja a megfélemlítés. A településeket katonai parancsnokok foglalták el, bevezették a katonai diktatúrát. Ez a Pest megyei modell lett volna példa a KB számára, miként kell az ország forradalmi lázát lecsillapítani. A terv nem vált be. A fővárost nem sikerült elszigetelni a vidéktől, a tüntetés és az általános sztrájk országos gyakorlattá vált.

Október 25–27-én tovább lövettek. Október 26-án halálos sortüzek dördültek Szegeden, Kaposvárott, Gödöllőn, Miskolcon, Esztergomban, Zalaegerszegen, Kecskeméten, Jánoshalmán, Baján, Pécsett, Tápiószecsőn, Gyöngyösön, Cegléden, Ráckevén, Pápán és Mosonmagyaróváron. Október 26-án és 27-én 37 sortűz dördült el…

A fokozódó terror nemcsak a tüntető népnek szólt, hanem a KV Nagy Imre-féle szárnyának is, amely általános bizonytalankodása mellett inkább a politikai kibontakozás lehetőségeit kereste a katonai megtorlás helyett.

 

Még decemberben is lőttek

 

A forradalom leverése után a bolsevik rendszer helyreállításával szemben tanúsított nyílt ellenállás időszaka következik, amely több szálon szerveződik, mégis egységes folyamattá érik a szabadságharc nemzeti-demokratikus vívmányainak védelmében. Ebben a küzdelemben két törésvonal húzódott, amely megváltoztatta az ellenállás feltételeit. November 22-én Kádárék a legális kormányt megtestesítő Nagy Imrét és társait elrabolták, és Romániába deportálták, ugyanekkor erőszakkal akadályozták meg a munkástanácsok országos szervezetének megalakulását. A másik töréspont december első hetében jött el, mikor a Kádár-kormány fegyverhez nyúlt, hogy illegális hatalomszerzését az azt el nem ismerő néppel szemben érvényesítse. December 8–12. között ismét sortüzek következtek…

December elejére a Kádár-kormány rendelkezésére állt az a karhatalom, amely készen állt, hogy könyörtelen erőszakkal verje le a nemzeti ellenállást, és megszületett az új politikai irányvonal is, amely a legkeményebb katonai megoldást szorgalmazta. December 2. és 5. között ülésezett az MSZMP ideiglenes intézőbizottsága. A 25 fős testület az októberi eseményeket ellenforradalommá minősítette, kiegészítve a külső és belső ellenség összeesküvésével, ehhez kapcsolva a Nagy Imre-csoport tudatos árulását. Ezzel a kör bezárult, a megtorlás elvi alapjai a népköztársaság törvényes rendje elleni összeesküvés vádjával elkészültek. Érvénybe lépett az ellenállás letörésének fegyveres koncepciója, s beindult a pufajkás erőszak.

December 4-én Münnich Ferenc belügyminiszter betiltotta a forradalmi bizottságokat, 5-én megindultak a tömeges letartóztatások, az esti órákban kétszáz értelmiségit és munkástanácstagot vettek őrizetbe.

Ám ezzel párhuzamosan még mindig szervezték, kiprovokálták a sortüzeket. A nyitány a budapesti vörös zászlós tüntetés: december 6-án háromszáz felvonuló vörös zászlókkal, a Kádár-kormányt éltető jelszavakat skandálva, szovjet páncélautók, tankok kíséretében vonult. A várható tömegtiltakozás szétverésére a Nyugati pályaudvarnál rejtett karhatalmi erők várakoztak, míg a menet a Nyugati pályaudvar felé haladva csapdába csalta az ellentüntetőket. A helyszínt gondosan kiválasztották: a Nagykörút alkalmas volt a páncélkocsis menetre éppúgy, mint az ellentüntetők összegyűjtésére. A Nyugati környéke a karhatalom elrejtésére, míg a pályaudvar előtti tér a „csata” megvívására. Az eredmény: hat halott és rengeteg sebesült.

 

Szovjet segítséggel

 

Tatabányán, Ózdon, Miskolcon, Eger­ben, Salgótarjánban a karhatalom szovjet segítséggel ontott vért. December 6. és 12. között eldördülnek a sortüzek, amelyeket a hatalom tömeggyilkos szándékkal rendelt el. A cél: megtörni és megsemmisíteni a munkástanácsok hatalmát és átvenni a kizárólagos uralmat! A terv végrehajtását Salgótarjánban kezdték meg. Az első lépés a helyi karhatalmi erők és a szovjet egységek koncentrációja volt, ezt követte a munkástanácsokat támogató tömegek mozgósítása, végül a megtorlás.

Salgótarjánban december 8-án tüntettek a munkások a megyei munkástanács két vezetője, Gál Lajos és Viczián Lajos előző napi letartóztatása miatt. A tömeg a rendőrkapitányság előtti téren követelte vezetői szabadon bocsátását, besétálva a csapdába. A tüzelőállásokat a pufajkások már elfoglalták, sőt az egyik karhatalmi egység azt a feladatot kapta, hogy ne engedje eltávozni a tüntetőket a helyszínről. Lezárták a mellékutcákat. A karhatalmisták nem bíbelődtek a 2000-4000 főre becsülhető fegyvertelen tömeg feloszlatásával, hanem lőttek, majd tárat cseréltek, és ismét lőttek. A tömeggyilkosságnak 49 halálos (egyes források 130 halottról tudnak) és mintegy 150 sebesült áldozata volt. Főként helybeli és környékbeli munkások. Többségüket – voltak köztük gyerekek és egy várandós asszony is – hátulról, menekülés közben érték a lövések.

A sortűz után propagandanyomtatványt terjesztettek, amely szerint a szemközti épületből az ellenforradalmárok géppuskákkal, golyószórókkal tüzet nyitottak a karhatalomra és a szovjet egységekre, valamint kézigránátokat dobáltak. A karhatalom ezekre a fegyveresekre nyitott tüzet. A tüntetőkre nem a karhatalom lőtt, hanem ismeretlen fegyveresek…

December 8-án este ülést tartott az MSZMP, amelyen a vérengzés vádját a  Központi Munkástanácsra (KMT) hárították. December 9-én letartóztatták a KMT vezetőit, aktivis­táit, törvényen kívül helyezték a területi munkástanácsokat, csak az üzemi szerveződéseket engedélyezték.

A salgótarjáni eseményekkel nem hallgattak el a fegyverek, az akciók folytatódtak. December 10-én a miskolci tüntetők ellen használták fegyvereiket a pufajkások (8 halálos áldozat, 40 sebesült), majd Egerben lőttek december 11-én és 12-én a fegyvertelen tüntetők közé (8 halott és 30 sebesült).

December 11-én országos sztrájk kezdődött a KMT felhívására, s erre a kádári megtorló gépezet tömeges letartóztatásokkal válaszolt. December 11-én – tárgyalás ürügyével – a Parlamentbe csalták és őrizetbe vették a KMT két vezetőjét: Bali Sándort és Rácz Sándort. Statáriumot hirdetettek, bevezették a rögtönítélő bíráskodást, pufajkás osztagok razziáztak szerte az országban.

A decemberi sortüzekkel megszűnt a munkástanácsok által képviselt kettős hatalom, december 12. után csak ritkán került sor egy-egy elkeseredett egyéni akcióra.

 

Köztünk élő gyilkosok

 

1993. január 21-én határozatot hozott a kormány, és történészekből álló tényfeltáró bizottságot állított fel azzal a céllal, hogy megállapítsa, milyen sortüzek voltak Magyarországon, hol és mikor dördültek el, és milyen megtorlás követte a forradalmat.

A Kahler Frigyes vezette neves történészcsapat (Alföldi Vilma, Borosy András, Kapronczay Károly, M. Kiss Sándor, Pálmány Béla, Sándorfi György) eleget is tett a feladatnak, többéves kutatómunkájuk számos kötetben őrzi e fegyveres tömeggyilkosságok valós történéseit.

Noha a Legfelsőbb Bíróság 1999-ben kimondta, hogy ezek a fegyveres tömeggyilkosságok – az 1949. évi genfi egyezmény alapján – emberiesség elleni bűntettnek tekinthetők, tehát nem évülnek el, jogosan várhatná a magyar társadalom, hogy a még életben lévő bűnösöket, így a sortüzek elrendelőit, a vádlottak padjára ültessék, erkölcsi igazságtételt szolgáltatva az áldozatoknak.

Ám a gyilkosok ma is köztünk élnek, a legnagyobb nyugalomban, gondtalanul. A Zétényi–Takács-féle törvényt kisiklatták, s 1994-ben egy pufajkás lett az ország miniszterelnöke, aki a sortüzek kivizsgálására felállított újabb bizottságot feloszlatta, majd 2002-ben a D–209-es titkos ügynök lehetett kormányfő, hogy aztán őt kövesse a poszton az Apró családba beházasodott KISZ-kreálmány, Gyurcsány…

 

http://archivum.magyarhirlap.hu/tortenelem/megtorlatlan-sortuzek-1956-ban

 

1956. október 25., pillanatkép a Kossuth térről a gyilkos sortűz után (Fotó: MTI/Bojár Sándor)
1956. október 25., pillanatkép a Kossuth térről a gyilkos sortűz után (Fotó: MTI/Bojár Sándor)

1956. október 23-án este hat és hét óra között Debrecenben dördül el az első gyilkos sortűz. Gorzsás István 56 éves cipész, Ács Zoltán 22 éves bádogos, Ádám Mihály 58 éves helyi lakos holtan hever a kövezeten, a többi 25 sérült sebesülése is súlyos, zömében hátulról érték őket a lövedékek… Ekkor nincs érvényben központi tűzparancs, azt a helyi hatalom, a megyei párttitkár Komócsin Zoltán adja ki.

A mozgalmat likvidálni kell

Október 22-én az egyetemisták megalakítják a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ), másnap 16 pontból álló nyilatkozatukat kívánják kinyomtatni. Délután öt óra körül harmincezer ember tolong a főutcán, a vörös csillagokat akarják leszedni a középületekről, majd az ÁVH Kossuth utcai tömbje elé vonulnak. Az épület ablakaiban ávéhás katonák foglalnak el tüzelőállást, és lőnek, miután felettesük, Komócsin elvtárs közli: „A mozgalmat likvidálni kell!”  A debreceni sortűz csak a kezdet.

Hatvan évvel a sortüzek eldördülése után tiszta kép rajzolódik ki ezekről a tömeggyilkosságokról. A kutatók több tényező figyelembevételével, alaposan tanulmányozva osztályozták a sortüzeket (mikor történt, ki lőtt, mi volt a célja, volt-e halálos áldozata stb.). Tényfeltáró munkájuk elkészült, de eredményeit a társadalom nem érzékeli. Az elkövetők köztünk élnek, s bár tudjuk, mit tettek – a történelmi igazságtétel várat magára.

Tűzparancsok és megrendelőik

A debreceni lövetést a fővárosi események követték: 23-án éjjel a rádiónál és 25-én a Parlament előtt adtak le halálos sortüzet – részben ávéhások, részben szovjet csapatok. A vérengzések híre elterjedt, ahol egyetem vagy főiskola volt, október 24-én, 25-én tüntetések kezdődtek.

A pártvezetés október 24-én hajnali kettőkor megalakítja a Katonai Bizottságot (KB), Apró Antal elnökletével. Tagjai: Fehér Lajos, Földes László, Kovács István és Mező Imre. „Elsőrendű feladatomul a kommunisták felfegyverzését kaptam. Apró Antal megállapította, szükséges volt a bizottság létrehozása, és teljhatalmat kérnek a fegyveres alakulatok irányításához” – írja visszaemlékezésében Földes László.

A pártvezetés és a fegyveres erők felett rendelkező KV a forradalmat erőszakkal, katonai diktatúra bevezetésével akarta vérbe fojtani. Kidolgozták ennek tervét, és tűzparancsot adtak. Földes az október 26-i KB-jegyzőkönyvben említette: „Reggel 7 óra óta nem lőttünk a tömegre.” Tehát október 24. hajnalától volt érvényes központi tűzparancs. A vidéki tüntetéseket – a forradalom első napjaiban – sortüzekkel akarták leszerelni.

Október 24-én a jelentősebb településeken a katonaság, a rendőrség és az ÁVH – egyeztetve a helyi pártvezetéssel – megszállta, megerősítette a helyi objektumokat. Szükségállapotot vezettek be, riadó­készültségbe helyezték a karhatalmi egységeket. A fővárost kordonnal akarták körülzárni, e koncepció jegyében 25-én sortüzek dördültek el Üllőn, Dunaharasztiban, Pilisen, Vácott, Ceglédbercelen, Kókán, Monoron, Tápiósülyben, Albertirsán és Maglódon. Levegőbe lőtt sortüzekkel oszlatták fel a forradalomra éppen csak még rácsodálkozó, szerveződő tömegeket. A sortüzek célja a megfélemlítés. A településeket katonai parancsnokok foglalták el, bevezették a katonai diktatúrát. Ez a Pest megyei modell lett volna példa a KB számára, miként kell az ország forradalmi lázát lecsillapítani. A terv nem vált be. A fővárost nem sikerült elszigetelni a vidéktől, a tüntetés és az általános sztrájk országos gyakorlattá vált.

Október 25–27-én tovább lövettek. Október 26-án halálos sortüzek dördültek Szegeden, Kaposvárott, Gödöllőn, Miskolcon, Esztergomban, Zalaegerszegen, Kecskeméten, Jánoshalmán, Baján, Pécsett, Tápiószecsőn, Gyöngyösön, Cegléden, Ráckevén, Pápán és Mosonmagyaróváron. Október 26-án és 27-én 37 sortűz dördült el…

A fokozódó terror nemcsak a tüntető népnek szólt, hanem a KV Nagy Imre-féle szárnyának is, amely általános bizonytalankodása mellett inkább a politikai kibontakozás lehetőségeit kereste a katonai megtorlás helyett.

Még decemberben is lőttek

A forradalom leverése után a bolsevik rendszer helyreállításával szemben tanúsított nyílt ellenállás időszaka következik, amely több szálon szerveződik, mégis egységes folyamattá érik a szabadságharc nemzeti-demokratikus vívmányainak védelmében. Ebben a küzdelemben két törésvonal húzódott, amely megváltoztatta az ellenállás feltételeit. November 22-én Kádárék a legális kormányt megtestesítő Nagy Imrét és társait elrabolták, és Romániába deportálták, ugyanekkor erőszakkal akadályozták meg a munkástanácsok országos szervezetének megalakulását. A másik töréspont december első hetében jött el, mikor a Kádár-kormány fegyverhez nyúlt, hogy illegális hatalomszerzését az azt el nem ismerő néppel szemben érvényesítse. December 8–12. között ismét sortüzek következtek…

December elejére a Kádár-kormány rendelkezésére állt az a karhatalom, amely készen állt, hogy könyörtelen erőszakkal verje le a nemzeti ellenállást, és megszületett az új politikai irányvonal is, amely a legkeményebb katonai megoldást szorgalmazta. December 2. és 5. között ülésezett az MSZMP ideiglenes intézőbizottsága. A 25 fős testület az októberi eseményeket ellenforradalommá minősítette, kiegészítve a külső és belső ellenség összeesküvésével, ehhez kapcsolva a Nagy Imre-csoport tudatos árulását. Ezzel a kör bezárult, a megtorlás elvi alapjai a népköztársaság törvényes rendje elleni összeesküvés vádjával elkészültek. Érvénybe lépett az ellenállás letörésének fegyveres koncepciója, s beindult a pufajkás erőszak.

December 4-én Münnich Ferenc belügyminiszter betiltotta a forradalmi bizottságokat, 5-én megindultak a tömeges letartóztatások, az esti órákban kétszáz értelmiségit és munkástanácstagot vettek őrizetbe.

Ám ezzel párhuzamosan még mindig szervezték, kiprovokálták a sortüzeket. A nyitány a budapesti vörös zászlós tüntetés: december 6-án háromszáz felvonuló vörös zászlókkal, a Kádár-kormányt éltető jelszavakat skandálva, szovjet páncélautók, tankok kíséretében vonult. A várható tömegtiltakozás szétverésére a Nyugati pályaudvarnál rejtett karhatalmi erők várakoztak, míg a menet a Nyugati pályaudvar felé haladva csapdába csalta az ellentüntetőket. A helyszínt gondosan kiválasztották: a Nagykörút alkalmas volt a páncélkocsis menetre éppúgy, mint az ellentüntetők összegyűjtésére. A Nyugati környéke a karhatalom elrejtésére, míg a pályaudvar előtti tér a „csata” megvívására. Az eredmény: hat halott és rengeteg sebesült.

Szovjet segítséggel

Tatabányán, Ózdon, Miskolcon, Eger­ben, Salgótarjánban a karhatalom szovjet segítséggel ontott vért. December 6. és 12. között eldördülnek a sortüzek, amelyeket a hatalom tömeggyilkos szándékkal rendelt el. A cél: megtörni és megsemmisíteni a munkástanácsok hatalmát és átvenni a kizárólagos uralmat! A terv végrehajtását Salgótarjánban kezdték meg. Az első lépés a helyi karhatalmi erők és a szovjet egységek koncentrációja volt, ezt követte a munkástanácsokat támogató tömegek mozgósítása, végül a megtorlás.

Salgótarjánban december 8-án tüntettek a munkások a megyei munkástanács két vezetője, Gál Lajos és Viczián Lajos előző napi letartóztatása miatt. A tömeg a rendőrkapitányság előtti téren követelte vezetői szabadon bocsátását, besétálva a csapdába. A tüzelőállásokat a pufajkások már elfoglalták, sőt az egyik karhatalmi egység azt a feladatot kapta, hogy ne engedje eltávozni a tüntetőket a helyszínről. Lezárták a mellékutcákat. A karhatalmisták nem bíbelődtek a 2000-4000 főre becsülhető fegyvertelen tömeg feloszlatásával, hanem lőttek, majd tárat cseréltek, és ismét lőttek. A tömeggyilkosságnak 49 halálos (egyes források 130 halottról tudnak) és mintegy 150 sebesült áldozata volt. Főként helybeli és környékbeli munkások. Többségüket – voltak köztük gyerekek és egy várandós asszony is – hátulról, menekülés közben érték a lövések.

A sortűz után propagandanyomtatványt terjesztettek, amely szerint a szemközti épületből az ellenforradalmárok géppuskákkal, golyószórókkal tüzet nyitottak a karhatalomra és a szovjet egységekre, valamint kézigránátokat dobáltak. A karhatalom ezekre a fegyveresekre nyitott tüzet. A tüntetőkre nem a karhatalom lőtt, hanem ismeretlen fegyveresek…

December 8-án este ülést tartott az MSZMP, amelyen a vérengzés vádját a  Központi Munkástanácsra (KMT) hárították. December 9-én letartóztatták a KMT vezetőit, aktivis­táit, törvényen kívül helyezték a területi munkástanácsokat, csak az üzemi szerveződéseket engedélyezték.

A salgótarjáni eseményekkel nem hallgattak el a fegyverek, az akciók folytatódtak. December 10-én a miskolci tüntetők ellen használták fegyvereiket a pufajkások (8 halálos áldozat, 40 sebesült), majd Egerben lőttek december 11-én és 12-én a fegyvertelen tüntetők közé (8 halott és 30 sebesült).

December 11-én országos sztrájk kezdődött a KMT felhívására, s erre a kádári megtorló gépezet tömeges letartóztatásokkal válaszolt. December 11-én – tárgyalás ürügyével – a Parlamentbe csalták és őrizetbe vették a KMT két vezetőjét: Bali Sándort és Rácz Sándort. Statáriumot hirdetettek, bevezették a rögtönítélő bíráskodást, pufajkás osztagok razziáztak szerte az országban.

A decemberi sortüzekkel megszűnt a munkástanácsok által képviselt kettős hatalom, december 12. után csak ritkán került sor egy-egy elkeseredett egyéni akcióra.

Köztünk élő gyilkosok

1993. január 21-én határozatot hozott a kormány, és történészekből álló tényfeltáró bizottságot állított fel azzal a céllal, hogy megállapítsa, milyen sortüzek voltak Magyarországon, hol és mikor dördültek el, és milyen megtorlás követte a forradalmat.

A Kahler Frigyes vezette neves történészcsapat (Alföldi Vilma, Borosy András, Kapronczay Károly, M. Kiss Sándor, Pálmány Béla, Sándorfi György) eleget is tett a feladatnak, többéves kutatómunkájuk számos kötetben őrzi e fegyveres tömeggyilkosságok valós történéseit.

Noha a Legfelsőbb Bíróság 1999-ben kimondta, hogy ezek a fegyveres tömeggyilkosságok – az 1949. évi genfi egyezmény alapján – emberiesség elleni bűntettnek tekinthetők, tehát nem évülnek el, jogosan várhatná a magyar társadalom, hogy a még életben lévő bűnösöket, így a sortüzek elrendelőit, a vádlottak padjára ültessék, erkölcsi igazságtételt szolgáltatva az áldozatoknak.

Ám a gyilkosok ma is köztünk élnek, a legnagyobb nyugalomban, gondtalanul. A Zétényi–Takács-féle törvényt kisiklatták, s 1994-ben egy pufajkás lett az ország miniszterelnöke, aki a sortüzek kivizsgálására felállított újabb bizottságot feloszlatta, majd 2002-ben a D–209-es titkos ügynök lehetett kormányfő, hogy aztán őt kövesse a poszton az Apró családba beházasodott KISZ-kreálmány, Gyurcsány…

- See more at: http://archivum.magyarhirlap.hu/tortenelem/megtorlatlan-sortuzek-1956-ban#sthash.8uLa0olI.dpuf
1956. október 25., pillanatkép a Kossuth térről a gyilkos sortűz után (Fotó: MTI/Bojár Sándor)
1956. október 25., pillanatkép a Kossuth térről a gyilkos sortűz után (Fotó: MTI/Bojár Sándor)

1956. október 23-án este hat és hét óra között Debrecenben dördül el az első gyilkos sortűz. Gorzsás István 56 éves cipész, Ács Zoltán 22 éves bádogos, Ádám Mihály 58 éves helyi lakos holtan hever a kövezeten, a többi 25 sérült sebesülése is súlyos, zömében hátulról érték őket a lövedékek… Ekkor nincs érvényben központi tűzparancs, azt a helyi hatalom, a megyei párttitkár Komócsin Zoltán adja ki.

A mozgalmat likvidálni kell

Október 22-én az egyetemisták megalakítják a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ), másnap 16 pontból álló nyilatkozatukat kívánják kinyomtatni. Délután öt óra körül harmincezer ember tolong a főutcán, a vörös csillagokat akarják leszedni a középületekről, majd az ÁVH Kossuth utcai tömbje elé vonulnak. Az épület ablakaiban ávéhás katonák foglalnak el tüzelőállást, és lőnek, miután felettesük, Komócsin elvtárs közli: „A mozgalmat likvidálni kell!”  A debreceni sortűz csak a kezdet.

Hatvan évvel a sortüzek eldördülése után tiszta kép rajzolódik ki ezekről a tömeggyilkosságokról. A kutatók több tényező figyelembevételével, alaposan tanulmányozva osztályozták a sortüzeket (mikor történt, ki lőtt, mi volt a célja, volt-e halálos áldozata stb.). Tényfeltáró munkájuk elkészült, de eredményeit a társadalom nem érzékeli. Az elkövetők köztünk élnek, s bár tudjuk, mit tettek – a történelmi igazságtétel várat magára.

Tűzparancsok és megrendelőik

A debreceni lövetést a fővárosi események követték: 23-án éjjel a rádiónál és 25-én a Parlament előtt adtak le halálos sortüzet – részben ávéhások, részben szovjet csapatok. A vérengzések híre elterjedt, ahol egyetem vagy főiskola volt, október 24-én, 25-én tüntetések kezdődtek.

A pártvezetés október 24-én hajnali kettőkor megalakítja a Katonai Bizottságot (KB), Apró Antal elnökletével. Tagjai: Fehér Lajos, Földes László, Kovács István és Mező Imre. „Elsőrendű feladatomul a kommunisták felfegyverzését kaptam. Apró Antal megállapította, szükséges volt a bizottság létrehozása, és teljhatalmat kérnek a fegyveres alakulatok irányításához” – írja visszaemlékezésében Földes László.

A pártvezetés és a fegyveres erők felett rendelkező KV a forradalmat erőszakkal, katonai diktatúra bevezetésével akarta vérbe fojtani. Kidolgozták ennek tervét, és tűzparancsot adtak. Földes az október 26-i KB-jegyzőkönyvben említette: „Reggel 7 óra óta nem lőttünk a tömegre.” Tehát október 24. hajnalától volt érvényes központi tűzparancs. A vidéki tüntetéseket – a forradalom első napjaiban – sortüzekkel akarták leszerelni.

Október 24-én a jelentősebb településeken a katonaság, a rendőrség és az ÁVH – egyeztetve a helyi pártvezetéssel – megszállta, megerősítette a helyi objektumokat. Szükségállapotot vezettek be, riadó­készültségbe helyezték a karhatalmi egységeket. A fővárost kordonnal akarták körülzárni, e koncepció jegyében 25-én sortüzek dördültek el Üllőn, Dunaharasztiban, Pilisen, Vácott, Ceglédbercelen, Kókán, Monoron, Tápiósülyben, Albertirsán és Maglódon. Levegőbe lőtt sortüzekkel oszlatták fel a forradalomra éppen csak még rácsodálkozó, szerveződő tömegeket. A sortüzek célja a megfélemlítés. A településeket katonai parancsnokok foglalták el, bevezették a katonai diktatúrát. Ez a Pest megyei modell lett volna példa a KB számára, miként kell az ország forradalmi lázát lecsillapítani. A terv nem vált be. A fővárost nem sikerült elszigetelni a vidéktől, a tüntetés és az általános sztrájk országos gyakorlattá vált.

Október 25–27-én tovább lövettek. Október 26-án halálos sortüzek dördültek Szegeden, Kaposvárott, Gödöllőn, Miskolcon, Esztergomban, Zalaegerszegen, Kecskeméten, Jánoshalmán, Baján, Pécsett, Tápiószecsőn, Gyöngyösön, Cegléden, Ráckevén, Pápán és Mosonmagyaróváron. Október 26-án és 27-én 37 sortűz dördült el…

A fokozódó terror nemcsak a tüntető népnek szólt, hanem a KV Nagy Imre-féle szárnyának is, amely általános bizonytalankodása mellett inkább a politikai kibontakozás lehetőségeit kereste a katonai megtorlás helyett.

Még decemberben is lőttek

A forradalom leverése után a bolsevik rendszer helyreállításával szemben tanúsított nyílt ellenállás időszaka következik, amely több szálon szerveződik, mégis egységes folyamattá érik a szabadságharc nemzeti-demokratikus vívmányainak védelmében. Ebben a küzdelemben két törésvonal húzódott, amely megváltoztatta az ellenállás feltételeit. November 22-én Kádárék a legális kormányt megtestesítő Nagy Imrét és társait elrabolták, és Romániába deportálták, ugyanekkor erőszakkal akadályozták meg a munkástanácsok országos szervezetének megalakulását. A másik töréspont december első hetében jött el, mikor a Kádár-kormány fegyverhez nyúlt, hogy illegális hatalomszerzését az azt el nem ismerő néppel szemben érvényesítse. December 8–12. között ismét sortüzek következtek…

December elejére a Kádár-kormány rendelkezésére állt az a karhatalom, amely készen állt, hogy könyörtelen erőszakkal verje le a nemzeti ellenállást, és megszületett az új politikai irányvonal is, amely a legkeményebb katonai megoldást szorgalmazta. December 2. és 5. között ülésezett az MSZMP ideiglenes intézőbizottsága. A 25 fős testület az októberi eseményeket ellenforradalommá minősítette, kiegészítve a külső és belső ellenség összeesküvésével, ehhez kapcsolva a Nagy Imre-csoport tudatos árulását. Ezzel a kör bezárult, a megtorlás elvi alapjai a népköztársaság törvényes rendje elleni összeesküvés vádjával elkészültek. Érvénybe lépett az ellenállás letörésének fegyveres koncepciója, s beindult a pufajkás erőszak.

December 4-én Münnich Ferenc belügyminiszter betiltotta a forradalmi bizottságokat, 5-én megindultak a tömeges letartóztatások, az esti órákban kétszáz értelmiségit és munkástanácstagot vettek őrizetbe.

Ám ezzel párhuzamosan még mindig szervezték, kiprovokálták a sortüzeket. A nyitány a budapesti vörös zászlós tüntetés: december 6-án háromszáz felvonuló vörös zászlókkal, a Kádár-kormányt éltető jelszavakat skandálva, szovjet páncélautók, tankok kíséretében vonult. A várható tömegtiltakozás szétverésére a Nyugati pályaudvarnál rejtett karhatalmi erők várakoztak, míg a menet a Nyugati pályaudvar felé haladva csapdába csalta az ellentüntetőket. A helyszínt gondosan kiválasztották: a Nagykörút alkalmas volt a páncélkocsis menetre éppúgy, mint az ellentüntetők összegyűjtésére. A Nyugati környéke a karhatalom elrejtésére, míg a pályaudvar előtti tér a „csata” megvívására. Az eredmény: hat halott és rengeteg sebesült.

Szovjet segítséggel

Tatabányán, Ózdon, Miskolcon, Eger­ben, Salgótarjánban a karhatalom szovjet segítséggel ontott vért. December 6. és 12. között eldördülnek a sortüzek, amelyeket a hatalom tömeggyilkos szándékkal rendelt el. A cél: megtörni és megsemmisíteni a munkástanácsok hatalmát és átvenni a kizárólagos uralmat! A terv végrehajtását Salgótarjánban kezdték meg. Az első lépés a helyi karhatalmi erők és a szovjet egységek koncentrációja volt, ezt követte a munkástanácsokat támogató tömegek mozgósítása, végül a megtorlás.

Salgótarjánban december 8-án tüntettek a munkások a megyei munkástanács két vezetője, Gál Lajos és Viczián Lajos előző napi letartóztatása miatt. A tömeg a rendőrkapitányság előtti téren követelte vezetői szabadon bocsátását, besétálva a csapdába. A tüzelőállásokat a pufajkások már elfoglalták, sőt az egyik karhatalmi egység azt a feladatot kapta, hogy ne engedje eltávozni a tüntetőket a helyszínről. Lezárták a mellékutcákat. A karhatalmisták nem bíbelődtek a 2000-4000 főre becsülhető fegyvertelen tömeg feloszlatásával, hanem lőttek, majd tárat cseréltek, és ismét lőttek. A tömeggyilkosságnak 49 halálos (egyes források 130 halottról tudnak) és mintegy 150 sebesült áldozata volt. Főként helybeli és környékbeli munkások. Többségüket – voltak köztük gyerekek és egy várandós asszony is – hátulról, menekülés közben érték a lövések.

A sortűz után propagandanyomtatványt terjesztettek, amely szerint a szemközti épületből az ellenforradalmárok géppuskákkal, golyószórókkal tüzet nyitottak a karhatalomra és a szovjet egységekre, valamint kézigránátokat dobáltak. A karhatalom ezekre a fegyveresekre nyitott tüzet. A tüntetőkre nem a karhatalom lőtt, hanem ismeretlen fegyveresek…

December 8-án este ülést tartott az MSZMP, amelyen a vérengzés vádját a  Központi Munkástanácsra (KMT) hárították. December 9-én letartóztatták a KMT vezetőit, aktivis­táit, törvényen kívül helyezték a területi munkástanácsokat, csak az üzemi szerveződéseket engedélyezték.

A salgótarjáni eseményekkel nem hallgattak el a fegyverek, az akciók folytatódtak. December 10-én a miskolci tüntetők ellen használták fegyvereiket a pufajkások (8 halálos áldozat, 40 sebesült), majd Egerben lőttek december 11-én és 12-én a fegyvertelen tüntetők közé (8 halott és 30 sebesült).

December 11-én országos sztrájk kezdődött a KMT felhívására, s erre a kádári megtorló gépezet tömeges letartóztatásokkal válaszolt. December 11-én – tárgyalás ürügyével – a Parlamentbe csalták és őrizetbe vették a KMT két vezetőjét: Bali Sándort és Rácz Sándort. Statáriumot hirdetettek, bevezették a rögtönítélő bíráskodást, pufajkás osztagok razziáztak szerte az országban.

A decemberi sortüzekkel megszűnt a munkástanácsok által képviselt kettős hatalom, december 12. után csak ritkán került sor egy-egy elkeseredett egyéni akcióra.

Köztünk élő gyilkosok

1993. január 21-én határozatot hozott a kormány, és történészekből álló tényfeltáró bizottságot állított fel azzal a céllal, hogy megállapítsa, milyen sortüzek voltak Magyarországon, hol és mikor dördültek el, és milyen megtorlás követte a forradalmat.

A Kahler Frigyes vezette neves történészcsapat (Alföldi Vilma, Borosy András, Kapronczay Károly, M. Kiss Sándor, Pálmány Béla, Sándorfi György) eleget is tett a feladatnak, többéves kutatómunkájuk számos kötetben őrzi e fegyveres tömeggyilkosságok valós történéseit.

Noha a Legfelsőbb Bíróság 1999-ben kimondta, hogy ezek a fegyveres tömeggyilkosságok – az 1949. évi genfi egyezmény alapján – emberiesség elleni bűntettnek tekinthetők, tehát nem évülnek el, jogosan várhatná a magyar társadalom, hogy a még életben lévő bűnösöket, így a sortüzek elrendelőit, a vádlottak padjára ültessék, erkölcsi igazságtételt szolgáltatva az áldozatoknak.

Ám a gyilkosok ma is köztünk élnek, a legnagyobb nyugalomban, gondtalanul. A Zétényi–Takács-féle törvényt kisiklatták, s 1994-ben egy pufajkás lett az ország miniszterelnöke, aki a sortüzek kivizsgálására felállított újabb bizottságot feloszlatta, majd 2002-ben a D–209-es titkos ügynök lehetett kormányfő, hogy aztán őt kövesse a poszton az Apró családba beházasodott KISZ-kreálmány, Gyurcsány…

- See more at: http://archivum.magyarhirlap.hu/tortenelem/megtorlatlan-sortuzek-1956-ban#sthash.8uLa0olI.dpuf
1956. október 25., pillanatkép a Kossuth térről a gyilkos sortűz után (Fotó: MTI/Bojár Sándor)
1956. október 25., pillanatkép a Kossuth térről a gyilkos sortűz után (Fotó: MTI/Bojár Sándor)

1956. október 23-án este hat és hét óra között Debrecenben dördül el az első gyilkos sortűz. Gorzsás István 56 éves cipész, Ács Zoltán 22 éves bádogos, Ádám Mihály 58 éves helyi lakos holtan hever a kövezeten, a többi 25 sérült sebesülése is súlyos, zömében hátulról érték őket a lövedékek… Ekkor nincs érvényben központi tűzparancs, azt a helyi hatalom, a megyei párttitkár Komócsin Zoltán adja ki.

A mozgalmat likvidálni kell

Október 22-én az egyetemisták megalakítják a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ), másnap 16 pontból álló nyilatkozatukat kívánják kinyomtatni. Délután öt óra körül harmincezer ember tolong a főutcán, a vörös csillagokat akarják leszedni a középületekről, majd az ÁVH Kossuth utcai tömbje elé vonulnak. Az épület ablakaiban ávéhás katonák foglalnak el tüzelőállást, és lőnek, miután felettesük, Komócsin elvtárs közli: „A mozgalmat likvidálni kell!”  A debreceni sortűz csak a kezdet.

Hatvan évvel a sortüzek eldördülése után tiszta kép rajzolódik ki ezekről a tömeggyilkosságokról. A kutatók több tényező figyelembevételével, alaposan tanulmányozva osztályozták a sortüzeket (mikor történt, ki lőtt, mi volt a célja, volt-e halálos áldozata stb.). Tényfeltáró munkájuk elkészült, de eredményeit a társadalom nem érzékeli. Az elkövetők köztünk élnek, s bár tudjuk, mit tettek – a történelmi igazságtétel várat magára.

Tűzparancsok és megrendelőik

A debreceni lövetést a fővárosi események követték: 23-án éjjel a rádiónál és 25-én a Parlament előtt adtak le halálos sortüzet – részben ávéhások, részben szovjet csapatok. A vérengzések híre elterjedt, ahol egyetem vagy főiskola volt, október 24-én, 25-én tüntetések kezdődtek.

A pártvezetés október 24-én hajnali kettőkor megalakítja a Katonai Bizottságot (KB), Apró Antal elnökletével. Tagjai: Fehér Lajos, Földes László, Kovács István és Mező Imre. „Elsőrendű feladatomul a kommunisták felfegyverzését kaptam. Apró Antal megállapította, szükséges volt a bizottság létrehozása, és teljhatalmat kérnek a fegyveres alakulatok irányításához” – írja visszaemlékezésében Földes László.

A pártvezetés és a fegyveres erők felett rendelkező KV a forradalmat erőszakkal, katonai diktatúra bevezetésével akarta vérbe fojtani. Kidolgozták ennek tervét, és tűzparancsot adtak. Földes az október 26-i KB-jegyzőkönyvben említette: „Reggel 7 óra óta nem lőttünk a tömegre.” Tehát október 24. hajnalától volt érvényes központi tűzparancs. A vidéki tüntetéseket – a forradalom első napjaiban – sortüzekkel akarták leszerelni.

Október 24-én a jelentősebb településeken a katonaság, a rendőrség és az ÁVH – egyeztetve a helyi pártvezetéssel – megszállta, megerősítette a helyi objektumokat. Szükségállapotot vezettek be, riadó­készültségbe helyezték a karhatalmi egységeket. A fővárost kordonnal akarták körülzárni, e koncepció jegyében 25-én sortüzek dördültek el Üllőn, Dunaharasztiban, Pilisen, Vácott, Ceglédbercelen, Kókán, Monoron, Tápiósülyben, Albertirsán és Maglódon. Levegőbe lőtt sortüzekkel oszlatták fel a forradalomra éppen csak még rácsodálkozó, szerveződő tömegeket. A sortüzek célja a megfélemlítés. A településeket katonai parancsnokok foglalták el, bevezették a katonai diktatúrát. Ez a Pest megyei modell lett volna példa a KB számára, miként kell az ország forradalmi lázát lecsillapítani. A terv nem vált be. A fővárost nem sikerült elszigetelni a vidéktől, a tüntetés és az általános sztrájk országos gyakorlattá vált.

Október 25–27-én tovább lövettek. Október 26-án halálos sortüzek dördültek Szegeden, Kaposvárott, Gödöllőn, Miskolcon, Esztergomban, Zalaegerszegen, Kecskeméten, Jánoshalmán, Baján, Pécsett, Tápiószecsőn, Gyöngyösön, Cegléden, Ráckevén, Pápán és Mosonmagyaróváron. Október 26-án és 27-én 37 sortűz dördült el…

A fokozódó terror nemcsak a tüntető népnek szólt, hanem a KV Nagy Imre-féle szárnyának is, amely általános bizonytalankodása mellett inkább a politikai kibontakozás lehetőségeit kereste a katonai megtorlás helyett.

Még decemberben is lőttek

A forradalom leverése után a bolsevik rendszer helyreállításával szemben tanúsított nyílt ellenállás időszaka következik, amely több szálon szerveződik, mégis egységes folyamattá érik a szabadságharc nemzeti-demokratikus vívmányainak védelmében. Ebben a küzdelemben két törésvonal húzódott, amely megváltoztatta az ellenállás feltételeit. November 22-én Kádárék a legális kormányt megtestesítő Nagy Imrét és társait elrabolták, és Romániába deportálták, ugyanekkor erőszakkal akadályozták meg a munkástanácsok országos szervezetének megalakulását. A másik töréspont december első hetében jött el, mikor a Kádár-kormány fegyverhez nyúlt, hogy illegális hatalomszerzését az azt el nem ismerő néppel szemben érvényesítse. December 8–12. között ismét sortüzek következtek…

December elejére a Kádár-kormány rendelkezésére állt az a karhatalom, amely készen állt, hogy könyörtelen erőszakkal verje le a nemzeti ellenállást, és megszületett az új politikai irányvonal is, amely a legkeményebb katonai megoldást szorgalmazta. December 2. és 5. között ülésezett az MSZMP ideiglenes intézőbizottsága. A 25 fős testület az októberi eseményeket ellenforradalommá minősítette, kiegészítve a külső és belső ellenség összeesküvésével, ehhez kapcsolva a Nagy Imre-csoport tudatos árulását. Ezzel a kör bezárult, a megtorlás elvi alapjai a népköztársaság törvényes rendje elleni összeesküvés vádjával elkészültek. Érvénybe lépett az ellenállás letörésének fegyveres koncepciója, s beindult a pufajkás erőszak.

December 4-én Münnich Ferenc belügyminiszter betiltotta a forradalmi bizottságokat, 5-én megindultak a tömeges letartóztatások, az esti órákban kétszáz értelmiségit és munkástanácstagot vettek őrizetbe.

Ám ezzel párhuzamosan még mindig szervezték, kiprovokálták a sortüzeket. A nyitány a budapesti vörös zászlós tüntetés: december 6-án háromszáz felvonuló vörös zászlókkal, a Kádár-kormányt éltető jelszavakat skandálva, szovjet páncélautók, tankok kíséretében vonult. A várható tömegtiltakozás szétverésére a Nyugati pályaudvarnál rejtett karhatalmi erők várakoztak, míg a menet a Nyugati pályaudvar felé haladva csapdába csalta az ellentüntetőket. A helyszínt gondosan kiválasztották: a Nagykörút alkalmas volt a páncélkocsis menetre éppúgy, mint az ellentüntetők összegyűjtésére. A Nyugati környéke a karhatalom elrejtésére, míg a pályaudvar előtti tér a „csata” megvívására. Az eredmény: hat halott és rengeteg sebesült.

Szovjet segítséggel

Tatabányán, Ózdon, Miskolcon, Eger­ben, Salgótarjánban a karhatalom szovjet segítséggel ontott vért. December 6. és 12. között eldördülnek a sortüzek, amelyeket a hatalom tömeggyilkos szándékkal rendelt el. A cél: megtörni és megsemmisíteni a munkástanácsok hatalmát és átvenni a kizárólagos uralmat! A terv végrehajtását Salgótarjánban kezdték meg. Az első lépés a helyi karhatalmi erők és a szovjet egységek koncentrációja volt, ezt követte a munkástanácsokat támogató tömegek mozgósítása, végül a megtorlás.

Salgótarjánban december 8-án tüntettek a munkások a megyei munkástanács két vezetője, Gál Lajos és Viczián Lajos előző napi letartóztatása miatt. A tömeg a rendőrkapitányság előtti téren követelte vezetői szabadon bocsátását, besétálva a csapdába. A tüzelőállásokat a pufajkások már elfoglalták, sőt az egyik karhatalmi egység azt a feladatot kapta, hogy ne engedje eltávozni a tüntetőket a helyszínről. Lezárták a mellékutcákat. A karhatalmisták nem bíbelődtek a 2000-4000 főre becsülhető fegyvertelen tömeg feloszlatásával, hanem lőttek, majd tárat cseréltek, és ismét lőttek. A tömeggyilkosságnak 49 halálos (egyes források 130 halottról tudnak) és mintegy 150 sebesült áldozata volt. Főként helybeli és környékbeli munkások. Többségüket – voltak köztük gyerekek és egy várandós asszony is – hátulról, menekülés közben érték a lövések.

A sortűz után propagandanyomtatványt terjesztettek, amely szerint a szemközti épületből az ellenforradalmárok géppuskákkal, golyószórókkal tüzet nyitottak a karhatalomra és a szovjet egységekre, valamint kézigránátokat dobáltak. A karhatalom ezekre a fegyveresekre nyitott tüzet. A tüntetőkre nem a karhatalom lőtt, hanem ismeretlen fegyveresek…

December 8-án este ülést tartott az MSZMP, amelyen a vérengzés vádját a  Központi Munkástanácsra (KMT) hárították. December 9-én letartóztatták a KMT vezetőit, aktivis­táit, törvényen kívül helyezték a területi munkástanácsokat, csak az üzemi szerveződéseket engedélyezték.

A salgótarjáni eseményekkel nem hallgattak el a fegyverek, az akciók folytatódtak. December 10-én a miskolci tüntetők ellen használták fegyvereiket a pufajkások (8 halálos áldozat, 40 sebesült), majd Egerben lőttek december 11-én és 12-én a fegyvertelen tüntetők közé (8 halott és 30 sebesült).

December 11-én országos sztrájk kezdődött a KMT felhívására, s erre a kádári megtorló gépezet tömeges letartóztatásokkal válaszolt. December 11-én – tárgyalás ürügyével – a Parlamentbe csalták és őrizetbe vették a KMT két vezetőjét: Bali Sándort és Rácz Sándort. Statáriumot hirdetettek, bevezették a rögtönítélő bíráskodást, pufajkás osztagok razziáztak szerte az országban.

A decemberi sortüzekkel megszűnt a munkástanácsok által képviselt kettős hatalom, december 12. után csak ritkán került sor egy-egy elkeseredett egyéni akcióra.

Köztünk élő gyilkosok

1993. január 21-én határozatot hozott a kormány, és történészekből álló tényfeltáró bizottságot állított fel azzal a céllal, hogy megállapítsa, milyen sortüzek voltak Magyarországon, hol és mikor dördültek el, és milyen megtorlás követte a forradalmat.

A Kahler Frigyes vezette neves történészcsapat (Alföldi Vilma, Borosy András, Kapronczay Károly, M. Kiss Sándor, Pálmány Béla, Sándorfi György) eleget is tett a feladatnak, többéves kutatómunkájuk számos kötetben őrzi e fegyveres tömeggyilkosságok valós történéseit.

Noha a Legfelsőbb Bíróság 1999-ben kimondta, hogy ezek a fegyveres tömeggyilkosságok – az 1949. évi genfi egyezmény alapján – emberiesség elleni bűntettnek tekinthetők, tehát nem évülnek el, jogosan várhatná a magyar társadalom, hogy a még életben lévő bűnösöket, így a sortüzek elrendelőit, a vádlottak padjára ültessék, erkölcsi igazságtételt szolgáltatva az áldozatoknak.

Ám a gyilkosok ma is köztünk élnek, a legnagyobb nyugalomban, gondtalanul. A Zétényi–Takács-féle törvényt kisiklatták, s 1994-ben egy pufajkás lett az ország miniszterelnöke, aki a sortüzek kivizsgálására felállított újabb bizottságot feloszlatta, majd 2002-ben a D–209-es titkos ügynök lehetett kormányfő, hogy aztán őt kövesse a poszton az Apró családba beházasodott KISZ-kreálmány, Gyurcsány…

- See more at: http://archivum.magyarhirlap.hu/tortenelem/megtorlatlan-sortuzek-1956-ban#sthash.8uLa0olI.dpuf
A levert forradalom után a gyilkos kommunisták hamarosan felfedték valódi arcukat - See more at: http://archivum.magyarhirlap.hu/tortenelem/megtorlatlan-sortuzek-1956-ban#sthash.8uLa0olI.dpuf

Téma: Magyar hírlap - Megtorlatlan sortüzek 1956-ban

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása