Magyar népmese : Bruncik királyfi (Rövid Szántai elemzéssel)

2013.03.01 21:09

 

Botor ember aki még mindig azt hiszi, hogy a magyar népmeséket csak gyerekeknek mondták és kizárólag a szórakoztatás volt a célja. Mindegyik a világegyetem működését modellezi és az Emberré levés rögös útjainak stációihoz ad útmutatást. Csak sajnos a 21. századi gőgös, de teljesen leépült agy, már nem képes a kozmikus összefüggések felismerésére. Bárcsak annyi tudásunk lenne mint annak a lenézett középkori magyar parasztnak! Csak a tanulást és felismerést tudom kívánni mindőnknek. Magamat is beleértve.

 

Előzmény..

http://embers-eg.webnode.hu/news/a-nepi-kolteszetrol-es-a-nepmesekrol-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/szantai-lajos-a-halhatatlansag-orszaga/

http://embers-eg.webnode.hu/news/pap-gabor-a-vilag-kepe-egy-kerek-tukorben/

http://embers-eg.webnode.hu/news/pap-gabor-a-magyar-irodalom-gyongyszemei-csillagmitoszi-foglalatban-a-ludas-matyi-elemzese-/

 

 

 

 

Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy király. Azt a királyt Veres királynak hívták. Volt neki három daliás szép fia, de az öreg király mindig haragudott, nem beszílt tisztessígesenn a fiaival eggyel se, s ez még csak tűrhető lett volna, de naponta egyszer-kétszer a király sírt is. A három fiú már nem állhatta tovább, elhatározták, megkérdezik az apjukat, miért olyan haragos, és naponta sír is. Azt határozták, hogy a legnagyobbik megy bé legelőször. Bé is ment megkérdezte:

 

- Felséges királyapám, mondd meg nekem, miért vagy olyan haragos és még közben sírsz is?

 

- Ejnye, kutya keringette kölyke, ilyesmit mersz tűllem kérdezni? Fölkapta a kardot, a fiú ugrott ki az ajtón, és az ajtófélfában állott meg a kard. Künn kérdi a két öccse:

 

- Mit mondott az apánk?

 

- Menjetek bé - mondja - , majd megmondja ű nektek is. Bé is ment a közbülső, ű is megkérdezte:

 

- Felséges királyapám, miért vagy olyan haragos és közben sírsz is?

 

- Kutya keringette kölyke, még te is azt kírded tűllem?! Fölemeli a király a kardot, hajítja a fiú felé. Ez is kiugrik az ajtón, a kard megint az ajtófélfában állott meg. Künn a kisebbik kérdi:

 

- Neked mit mondott az apám? Amaz feleli:

 

- Eredj bé, megmondja neked is!

 

Bé is ment a legkisebbik is. Û is kérdezi:

 

- Felséges királyapám, mondd meg nekem, miért vagy mindig olyan haragos és közben sírsz is?

 

- Ejnye, kutya keringette kölyke, még te is azt kérdezed?

 

Felkapja a kardot, hajítja a fiú felé. A kard megint megállott az ajtófélfában, de az nem szaladt ki. Kihúzza a kardot, és odaadja az apjának.

 

- Itt a kard apám. Ölj meg, de én addig ki nem menyek, míg meg nem mondod, amit kérdeztem!

 

- No jó, látom tebelőlled még lesz valami, de két bátyádbúl, abbúl soha semmi. Tudd meg fiam, azírt sírok örömömben, hogy olyan szép három dali fiam van! Azírt sírok haragosan, mert nem mentek sohuva világot látni.

 

- No nem baj, édesapám, szíjjelnízünk egy cseppet az országban. Ahogy kimegy a szobábúl, a két bátyja kérdezi:

 

- Mit mondott az apánk?

 

Û elmondja azonnal. A két nagyobbik megy az istállóba, két szép lovat kiválasztanak, megnyergeltetik, szólnak az öccsüknek:

 

- Gyere te is, válassz lovat, s menjünk el az országba együtt, nízzünk szíjjel!

 

Bémegy ű is az istállóba, de mikor látja, hogy a lovak kapálnak, nyihognak, rúgnak, harapják egymást, annyira megijedt tőlük, azt mondta, ű ezekkel el nem indul. Meglátott a trágyadombon egy hírges-horgas, lesoványodott, semmit nem írő csikót. A kocsistúl kír egy kötőfíket. Odamegy a kis görbe csikóhoz, fejibe teszi a kötőfíket, elkezdi maga után húzni. Meglátja a két bátyja:

 

- Jaj, öcskös, véllünk nem jössz! Ilyen rongyos lúval mi nem utazunk!

 

- Nem bánom én - mondja a kis királyfi -, elmenyek én egyedül is.

 

A két nagyobbiknak bétarisnyáltak, pínzt vettek magukhoz, még a kisebbik fiú a görbe csikóval küszködött, a két nagyobbik elvágtatott. Elírtek egy szomszíd városba, bé a kocsmába, elkezdtek mulatni. Cigány került oda, széplányok, a pínzt hamar elmulatták, Utóvégre még a lovuk is ott maradt.; (Eltáncolták a lányok!) Gyalog kellett, hogy nekiinduljanak,, még a ruháikbúl is kellett eladjanak, annyira gyötörte űket az íhsíg. Mi most hagyjuk űket, nízzük meg a kicsit, mit csinált. Vezeti a görbe lovat ki a városbúl. Aki meglátta, mindenki kacagott rajta. A nízők közzül azt kiáltja valaki:

 

- Úgy níz ki, mint a mesebeli Bruncik királyfi!

 

Odafordul a kis királyfi:

 

- Jó, hogy megkereszteltetek, ezt a nevet fogom_viselni, amíg ílek. Mikor kiírt a város vígire, egy mezei úton halad vígig.Egyszer a kis görbe lú megáll, heába húzza, ráncigálja, nem líp egy toppot se. - Gyere, kis lovam! - mondja a királyfi, de a lú csak hallgat. - Na, megállj, ha nem jössz - felvett egy darab fát az út szílirűl -, agyonütlek - azt mondja.

 

Akkor a lú megindult. Vagy tíz lípíst haladtak előre, újonnan megáll a lú. Elkezd a kis Bruncik sírni, sírva kírleli a lovat:

 

- Kedves kis görbém, má ha nem ülhetek rád, nem bírsz, legalább gyere utánnam! - De a lú nem szól.

 

Akkor a kis Bruncik királyfi ölébe veszi a görbe lovat, kezdi cipelni. De olyan nehíz volt, alig három lípíst ment vélle.

 

- A kutyák egyenek meg, én tovább nem viszlek! Ütlek agyon, majd a bőrödbűl csak kapok valamit!

 

Fel is emelte a nagy fát, hogy üsse agyonn a lovat. Hát csak látja, hogy a lú feláll. Akkor a fát letette, megfogta a kötőfík szárat, kezdte maga után húzni. Három-nígy lípíst ment a lú, megint megállott. Bruncik királyfi megint ölbevette, egypár lípíst vitte, akkor a földhöz ütte. Hát csak látja, a lú kinyújtja mind a nígy lábát, a szeme kidüjjed, a farkát felemeli, elkezd reszketni. Egy nagyot rúgott, egészen kimeredt. Bruncik királyfi leül mellé, elkezd sírni .(volt is mit sirasson rajta!), de olyan keservesen, még én is megsajnáltam. Mikor a sírást elvígezte, azt mondja:

 

- Na, ha már megdöglöttíl, menyek a hóhír után, megnyúzatlak, a bűrödbűl kapok egypár fillért.

 

El is indult. Alig megy öt-hat, lípíst, visszaníz a lova felé. Istenem, mi történik? A lú megrázkódik, felugrik, újonnan megrázza magát, hétszerte szebb és kövírebb lett. A királyfi csak níz és bámul. De halljunk csudát, mi törtínik! A lú megszólal:

 

- Kedves kis gazdám, gyere vissza! Bruncik odakiált neki:

 

- Te még beszílni is tudsz?

 

- Tudok ám! Gyere, ülj a hátamra!

 

- Nem ülök én - mondja Bruncik -, csak gyere utánnam, ne kelljen, hogy én vigyelek.

 

Igen ám, a lú megint megrázza magát, megint hétszerte szebb és kövírebb lett. Akkor látja Bruncik királyfi, hogy a lúnak hat lába van. - Mi a csuda, neked hat lábod van?

 

- Az ám, én tátos vagyok, de a csikósok ezt nem tudták, nem is törődtek véllem, én se űvéllek. Most ülj a hátamra!

 

Nagy kírlelísre Bruncik királyfi felült, a táltos felreppen vélle a levegőbe olyan magasra, Bruncik a földet alig látta. Akkor a lú a hatodik lábával rúgott egyet, Bruncik lefordul a lúrul. Alig húsz méterre a földtűl, amint zuhan lefelé, a lú alábújik, kifogja. Akkor újonnan száll fölfelé. Olyan magosra ment, a csillagoktúl csak húsz méterre volt. A lú megint rúg egyet, leesik a királyfi. Zuhan, zuhan lefelé. Mikor tíz méterre volt a földtűl, a lú megint kifogja, leszáll véle a földre. Az ám, Bruncik is leszáll a lúrúl. A lú bíztatja:

 

- Ülj vissza, kis gazdám!

 

- Nem ülök én! Még elejts, meghaljak, mit mondjak apámnak, hogy hol voltam?!

 

- Na, ne fílj semmit, ülj csak fel!

 

Felült, felszállott megint vélle a levegőbe, de olyan magosra, Brunciknak a feje a hajnalcsillagot írte. Akkor rúgott egyet a lú, leesett a lúrul Bruncik. Esik lefelé, mikor alig három méterre volt, alábújik, de már csak a farkát tudta odanyújtani. Bruncik belékapaszkodott, úgy írt földet a Iába.

 

- Ugye, megijedtíl? - kérdezi a lú.

 

- Bizony meg én! Nem is ülök én többet a hátadra soha!

 

- Hallgass! - mondja a lú -, én is megijedtem, mikor először a fát felvetted, hogy agyonüssél. De ám másodszor még jobban fíltem, harmadszor, mikor mentél a hóhér után, akkor a legjobban megijedtem. A kölcsönt visszaadtam, most ülj a hátamra! Azt mondd meg, hogy hogy menjünk, mint a szél vagy mint a gondolat?

 

Mondja Bruncik:

 

- Csak úgy, mint a gondolat, hét országot egy perc alatt! Alighogy ezt kimondta, Brunciknak szeme-szája tátva maradt. Egy olyan erdőbe írtek, hogy a fáknak a tetejit nem látta. De már esteledett, sok küszködís után gondolta, hogy itt megpihennek. Mikor le akartak feküdni, Bruncik kihúzta a kardját, kettévágott egy falevelet, a fél falevéllel bétakarta a lovát és ő magát. Reggel, mikor fölébredt, egy egísz falevelet összefogott, bétette a tarisnyájába, s felült a lovára.

 

- Édes kis lovam, legyünk otthun!

 

Alighogy ezt kimondta, már a királyi palota udvarán voltak. Leszállottak a lúrul, bémegy az apjához, eléveszi a falevelet, mutatja:

 

- Ni, édesapám, mit hoztam!

 

- Már látom, tebelőled lesz valami, de ha tudnád, mi van azon túl! - Megnízem én azt is, édesapám.

 

Másnap reggel ahogy felkelt, megreggelizik, megy a kis lovához, megkérdezi:

 

- Nem vagy éhes?

 

- Az ám - mondja a lú -, éhes vagyok én is!

 

- Na, várjál, me hozok én zabot! - mondja Bruncik királyfi. - Állj meg - mondja a lú - , nem kell nekem zab!

 

- Hát mit ennél? Azt adok, amit kívánsz.

 

- Na, jó. Látod, van apádnak kétszáz mázsa fája, azt gyújtsd meg, ígesd el!

 

Úgy is tett Bruncik, meggyújtotta a fát. Mikor a fa elígett, csak a nagy ízzó parazsak voltak, az a sütő forró hamu, odamegy a tátos, mind egy szemig megette.

 

- No, kedves gazdám, most már három íjjel, három, nap mehetünk, nem íhezem meg.

 

Igen, de úgy ragyogott a szőre, a napra lehetett nízni, de rá nem. Felült rá Bruncik, elindultak. Az ám; de csak a levegőbe mentek. Mikor elírik azt a nagy erdőt, ahol tennap voltak, megkérdezi a lú: - Menjünk odább?

 

- Igen ám! - mondja Bruncik.

 

- Nem bánom - mondja a lú -, de egyet mondok neked ne hallj, ne tudj, ne láss!, Mert aki sokat hall, sokat lát, sok baja van annak.

 

Megfogadja Bruncik, megégéri a lovának. A tátos nagyot trüsszent, felszáll a levegőbe. Szállnak, szállnak előre. Egy nagy, rengeteg erdő felett szállnak. De ott olyan sűrű volt a fa, akárcsak a kender. Egyszer csak leníz Bruncik a földre; lát egy_arany lúpatkót, megszólal:

 

- Kedves kis lovam, engedd meg, vegyem fel azt a szíp arany lúpatkót!

 

- Nem bánom - mondja a .tátos - , vegyed, de tudod mit mondtam!

 

- Ne fílj, kedves kis lovacskám, nem lesz ebbűl semmi baj! Leszálltak a földre, felvette Bruncik az aranypatkót, tarisnyájába tette. Felszállnak megint a levegőbe, és mennek odább. Bruncik megszólal:

 

- Kedves kis lovacskám, látok a földön egy szál arany madártollut. Kedves kis lovacskám, engedd, hogy vegyem fel!

 

- Vegyed! - mondja a lú. Felvette, tarisnyájába tette.

 

Mennek, mendegélnek odább. A sűrű rengeteg kezd ritkulni, de a fák akkorák, mint nálunk a torony. Meglát Bruncik egy fának a tövinél egy arany hajszálat.

 

- Kedves kis lovam, engedd, még azt az egyet vegyem fel! - Vegyed - mondja a lú -, nem is kell neked több.

 

Felveszi, tarisnyájába teszi azt is. Megint levegőbe szállnak, mennek, mendegélnek. Már a nap kezd hanyatlani lefelé, akkor pillantanak meg egy gyönyörű szép várast. De az úgy ragyogott, avvót a szerencséje Brunciknak, a nap lemenőben volt, mert ha dílben tanál odaírni, a nagy fínyessígtűl a szeme is meghibázott volna. Odaszól a lovának:

 

- Szálljunk le, kis lovam!

 

Huva pottyannak! A királyi vár kapuja eleibe. Mit lát Bruncik? Olyan fekete katonákat, akárcsak a korom. Kérdi az egyiktűl:

 

- Kik vagytok, mik vagytok?

 

- Nem is tudod? - kérdi a katona. Feleli Bruncik:

 

- Ha tunnám, nem kérdezném.

 

- Tudd meg, te jövevíny, ez az ország Szerecsenyország, ez a palota a szerecseny királyé.

 

- Menjetek bé - mondja Bruncik - , mondjátok meg a királynak, egy eltívelyedett királyfiú áll a kapujában!

 

Bészalad az egyik katona, mondja a szerecseny királynak, hogy ki és mi van a kapu előtt.

 

- Bocsássátok bé, ha királyfi!

 

Bé is megy Bruncik királyfi. Jött vélle szembe a szerecseny király, az ippen olyan fiatal volt mint ű. Megszóllal a szerecseny király:

 

- Kinek az ivadéka vagy? - A Veres királynak.

 

- Jól van, barátom. Sokszor hallottam az apámtúl, hogy a te apád kenyeres pajtása volt. Na, barátom, most már nállam maradsz villásreggelire.

 

- Nem bánom - mondja Bruncik -, de én tétlenül nem ülök. Nekem adj valami szolgálatot!

 

- Nem bánom, legyél intéző! Elfogadod? - Örömmel - feleli Bruncik.

 

Úgy is törtínt, intéző lett, cselédek közt mozgott, forgott. De ám megtörtínt az irigysíg. Látták a régi cselédek, hogy a király az új cseléddel milyen jól van. Avval beszíl többet, mint űvéllek. Azon kezdtek töpröngeni, hogy kéne valahogy a királyt megharagítani rá. Elhatározták, csinálnak egy cselédbált. Hozattak jó muzsikusokat, kihírdettík az egísz városban, a király összes cselédjei, bíresek, juhászok, kondások, mind ott legyenek. Meghítták Bruncikot is. Bruncik azt felelte:

 

- Ha a király megengedi, én is ott leszek.

 

Megkezdődött a mulatság. Mikor hallotta Bruncik a muzsikát, a nótázást, szólott a királynak.

 

- Nézzed, barátom, engem is meghíttak! Én azt mondtam, ha te elengedsz, én is köztök leszek.

 

- Hogyne, barátom, mehetsz. Jó mulatást!

 

El is ment Bruncik. Volt ott inni-, ennivaló, kinek mennyi kellett. Éjfélkor összeültek a cselédek, de csak a férfiak, egy hosszú asztalhoz. Aki az asztal véginél ült, elmondta az ílettörténetit. Így sorba mindenki el kellett hogy mondja, hol járt, mit csinált és mit látott. Mikor Bruncikra került a sor, Bruncik azt mondta:

 

- Én nem láttam semmit, én nem tudok semmit. Megszólal a szomszídja, megtaszítja, mondja neki: - Hazudj te is, mint én hazudok most!

 

Mondja Bruncik:

 

- Én nem szoktam hazudni, mikor jöttem errefelé, tanáltam az úton egy arany lópatkót.

 

Kiáltják a cselédek:

 

- Az mán valami! Nem tunnád megmutatni?

 

- De igen - bényúl a tarisnyájába, kiveszi a patkót -, nízzítek, itt van.

 

Bámulták a cselédek. Az egyik alig várta a reggelt. Bémegy a szerecseny királyhoz, béárulja Bruncikot az aranypatkóval, és azt mondja a királynak:

 

- Az az új cseléd azt mondta, még a lovat is el tudja hozni, amelyiknek a lábárúl leesett.

 

Hivatja a szerecseny király Bruncikot, menyen bé Bruncik: - Jó reggelt!

 

- Szervusz, kedves barátom Bruncik - feleli a szerecseny király -, hogy mulattál?

 

- Elég jól.

 

- Nahát, ha jól mulattál, úgy hallom, van nálad egy arany lúpatkó, és azt mondtad, még a lovat is el tudod hozni; amelyiknek a lábárul leesett.

 

- Én? Én soha sem mondtam! - azt feleli Bruncik.

 

- Hát tudd meg, kedves barátom - mondja a szerecseny király -, ha a lovat el nem hozod hat napon belől, karóba kerül a fejed. Megszomorodik Bruncik. Kimegy az istállóba, elpanaszolja a kis lovának, milyen parancsot kapott.

 

- Most már tígy, amit akarsz! - mondja a lú. - Megmondtam az úton, ne tudj, ne hallj, ne láss, mert aki sokat tud, sokat hall, sok baja van annak!

 

Elszomorodott Bruncik. Egísz héten lesütött fejel járt az udvarban. Ötödik napon este bémegy az istállóba, a kis lova mellé, előveszi a pisztolyát, homlokának szegezi.

 

- Mit akarsz? - kérdi a lú.

 

- Meg akarok halni. Mintsem a fejem karóba kerüljön, inkább öngyilkos leszek.

 

- Tégy, amit tudsz, én nem tudok rajtad segíteni! - azt feleli a kis lú.

 

Mikor Bruncik a ravaszt el akarta húzni, akkorát rúgott a lú, hogy a pisztoly mind összetört.

 

- Tedd rám a nyerget, Bruncik; menjünk, próbáljunk szerencsít!

 

Felnyergelte a kis tátost, a sötítsíg leple alatt kiugratott a királyi palotábúl. Repült vélle a kis tátos hegyek, völgyek, erdők felett. Mikor az óra egyet ütött éjfél. után, egy aranyvár alatt állottak. Megszóllal a lú:

 

- Most bészállunk ebbe a várba. De vigyázz, bémenyünk az istállóba, ott van az az aranyszőrű mén, akirűl a patkó leesett! De az a mén az olyan, ha egy idegen bogár kerüll a várba, azt is megírzi. Mijent az istállóhoz érkezünk, tebelülled lesz egy zabszem, és bébújsz a lúnak a s . . . ibe. De úgy bújj bé, ott is megkeresnek, s ha megtanálnak, akkor víge neked is; nekem is!

 

- Hát te huva bújsz? - kérdi Bruncik. - Avval te ne törődj! - mondja a kis lú.

 

Akkor csak a lú nagyot ugrik, Bruncikkal együtt ott terem az istállóban. Elkezd a mén ordítani, ahogy csak tudott. Futnak a csikósok, a kocsisok, fújnak a trombitások, riadót csinál az egísz várban. Kerestík az idegent a kertben a fűszálak közt, az istállóban a szénatartóban, még a hidlást is felszedtík, nem tanáltak sehol semmit: Akkor két csikós két jó vastag nádbotot vett,- úgy megvertík a mént, nyúlva maradt a pallón.

 

- Kutyátúl származtál, döge, az egísz várat fölverted, mégse találtunk még egy idegen legyet se!

 

Mikor a csikósok otthatták a mént, Bruncik kibútt a lú s . . . ibűl, megint ember lett belűlle. Akkor látja, hogy a kis tátos mellette áll. Mondja Brunciknak:

 

- Húzzál ki egy szál szőrt a farkambúl, lökd rá a ménre, és akkor ülj a hátamra! Egyébbel ne törődj!

 

Úgy is történt. Rádobta a szőrt. A tátos kiindult az istállóból, a mén utánna. Fölreppentek a levegőbe, repültek ki a várbúl. Mikor a vár falán repültek keresztül, a tátosnak a lába megírintette a falat. Nagyot csendül a vár, talpra ugrottak a katonák.

 

- Haj, tolvaj, gazember! - kiáltották -,lesz-e még utad ide? Mondja a csikó Brunciknak:

 

- Kiáltsad, hogy lesz!

 

És mire megvirradott, a szerecseny király udvarában voltak. (Hamar, jó volt az út!) Kijön a szerecseny király, meglátja a gyönyörű mént, elkiáltja magát:

 

- Kedves barátom, ilyen szép lovat életemben nem láttam! Mán túl többet nem étekezel a cselédházban.

 

Na, de ám még jobban megharagudtak a többi cselédek. Megint bált rendeztek, meghítták Bruncikot is. Épp úgy csináltak, mint az előző bálban. Mindenki elmondta az ílettörténetit. Mikor Bruncikra került a sor, ű megint csak azt mondta:

 

- Én nem tudok semmit.

 

De a szomszídja megint megtaszította, mondta neki: - Hazudj te is, mint én hazudok most!

 

- Kedves barátaim - mondta Bruncik -, én nem szoktam hazunni, de mikor jöttem ide, tanáltam egy szál arany madártollut. Ki is vette a tarisnyájábúl, meg is mutatta. Nem kellett egyéb a

 

cselédeknek, megint béárulták a királynak. Azt mondták, hogy azt mondta Bruncik, el is tudja hozni azt a madarat, amelyik a tollut elejtette. Alig várta a király a reggelt. Rögtön hivatta, és mondta neki:

 

- Ha hat napon belül azt a madarat el nem hozod, kerékbetöretlek!

 

- Meglátom - mondja Bruncik -, majd gondolkodok rajta, de én azt a madarat soha sem láttam.

 

Azzal kiment az istállóba, elmondta a kis lovának az új parancsot. A kis lú azt felelte:

 

- Ugye, megmondtam, ne tudj, ne hallj, ne láss, mert aki sokat tud, sokat hall, sok baja van annak. Most tégy, amit akarsz!

 

Az ám, Bruncik könyörgísre fogta a dolgot, sírva kírlelte a kis lovát, hogy csak segíjjen rajta.

 

- Nem bánom - mondja a lú -, megpróbáljuk. Ha te pusztulsz, én is pusztullok.

 

Ötödik nap este megint kirepültek messze a király udvarábúl. És hol állottak meg? Az aranyvár kapuja előtt. Megszóllal a kis lú, mondja Brunciknak:

 

- Na, kedves gazdám, most bémenyünk a várba. Van ennek a várnak erőssen sok szobája, de minden szobaajtó tárva-nyitva. Keresztül mísz kilencvenkilenc szobán, és a századikban a falon van felakasztva egy aranykalitka, és abban a kalitkában van az az aranytollú madár. Kihúzol a sörényembűl egy szál szőrt, ráteszed a kalitkára és akkor leakasztod. Egísz nyugodtan hozhatod magaddal, csak vigyázz, amint mísz, amint jössz, nehogy az ajtófélfához .vagy valami bútorhoz hozzáírj, mert abban a szempillantásban nagyot csendüll a vár, és mi mind a ketten ittveszünk.

 

Akkor már ott állottak, mikor a lú ezt elvígezte, a nyitott ajtó előtt. El is indult Bruncik szobárúl szobára a kastélyon keresztül. Mikor a kilencvenhetedik szobába ír, ott lát egy rézbölcsőt. A rézbölcsőben ott feszik egy rézhajú leány, az egyik karja lelóg. Jól megnízi Bruncik, oda akar menni, hogy tegye fel a kart, akkor jut eszibe, neki nem szabad semmihez írni. Bémegy a másik szobába, a kilencvennyolcadikba. Ott egy ezüstbölcső, abban is egy leány fekszik, az ezüstpaplan derekáig takarja, azon fejül látta azt a gyönyörű szép fejír mellet és nyakat. Úgy rábámult Bruncik, azon vette észre, hogy a bölcső mellett áll. Akkor jut eszibe, neki nem szabad. Akkor bémegy a másik szobába. Alighogy bélíp, szeme-szája tátva maradt. Itt egy aranybölcső, s benne fekszik egy aranyhajú leány, de azon takaró nem volt, csak a szép aranyhaja takarja. Az egyik karja és az egyik lába lecsüng a bölcsőbűl. Gondolja Bruncik: "Nem bánom, akármi lesz, de azt a lábat és azt a szép gömbölyű kart nem hagyom, hogy elzsibbadjon, felteszem a bölcsőbe." Ippen mikor odhajol, akkor jut eszébe, hiszen neki nem szabad. Széjjelníz, meglátja a túlsó falon a másik szobában az aranykalitkát, benne az aranymadár. Előveszi azt a sörényszőrt, amit a tátosbúl kihúzott, ráteszi a kalitkára, akkor szépen leakasztja, hóna alá fogja, elindul vélle kifelé. De ám még két szobát keresztüljött, mindig hátrafelé nízett, az aranyhajú lányt nem tudta felejtenni. Mikor az utolsó szobábúl líp ki, véletlenül hozzáírt az ajtófélhez. Nagyot csendült a vár, futnak a katonák. Odaugrik a kis lú, elkapja Bruncikot kalitkástúl, madarastúl, átugorja vélle a várfalat. (Avvót az ügyes kis lú!)

 

- Látod, édes gazdám, tudtam, hogy szerelmes leszel, megfelejtkezel magadrúl; s azért mentem az ajtóhoz, hogy elkaphassalak. Mentek űk osztán. Mire megvirradott, a szerecseny király udvarában voltak. Viszi bé a kalitkát a madárral együtt, átadja a szerecseny királynak. A szerecseny király felakasztja a falra egy szegre, de a madár nem énekelt. Mondja a szerecseny király:

 

- Kedves barátom, ezentúl egy asztalnál ebídelünk, és együtt sétálunk.

 

De ám mi történik? A cselédek még jobban megharagudtak. Megint bált rendeztek. Bruncikot meghítták. El is ment. Múlattak, egísz tizenkét óráig táncoltak. Tizenkét órakor a hosszú asztal körül ültek megint, mindenki hazudott egyet, csak Bruncik nem. Û elévette az arany hajszálat és mondta:

 

- Nízzítek barátaim, mikor jöttem ide, tanáltam ezt a szál aranyhajat.

 

Mikor Bruncik eztet elmondta, a mulatságnak víge lett. Û is elment és lefeküdt. Az egyik cseléd bészaladt a királyhoz és jelenti:

 

- Felséges királyom, az idegennél van egy arany hajszál. Azt mondta, azt a lányt is el tudja hozni, akinek a fejirűl leesett.

 

Nem kellett egyéb a szerecseny királynak, rögtön szaladt Bruncikhoz. Nem várta be a reggelt, felkeltette.

 

- Kelj fel, barátom! Igaz, hogy van nálad egy arany hajszál? - Igaz - mondja Bruncik.

 

- Ha van, nekem azt a leány hozd el, mert ha nem, halálnak halálával halsz meg! Apádnak hadat üzenek, űtet is megölöm, a másik két fiával együtt, s az egísz országot elfoglalom.

 

- Jó, barátom - mondja Bruncik - , de talán egy kis gondolkodási időt csak adsz?

 

- Nem bánom, adok három napot.

 

Kimegy Bruncik a kis lovához, elmondja az új parancsot. Feleli a kis lú:

 

- Mondd meg a szerecseny királynak, kíszíttessen egy aranyhintót, hat fejír lovat, utaljon ki neked egy ezred katonaságot, s az országbúl szedjen össze száz leányt! A leányok mind fejírbe öltözzenek! Mikor ez mind meglesz, akkor elindullunk.

 

Jöttek az aranyművesek, kíszítettík az aranyhintót. A lovászok pucolták a fejír lovakat, a katonák pucolták a fegyvereket, a lányok mosdottak, az összes mind fejírbe öltözött. Ez idő alatt elkíszűlt a kocsi. Bruncik felült a kis lovára, vezette a csapatot. Mentek, mendegéltek. Már egy hete hogy mennek. Mindenki megéhezett, a katonák zúgolódtak. Odamegy a kis lú Bruncikhoz, azt súgja neki:

 

- Mondjad, hogy még egy napi kitartás, akkor minden jóra fordul!

 

Bruncik kírelte a katonákat:

 

- Egy kis nyugalom, kedves bajtársaim, egy nap kitartás. Akkor ehettek, ihattok, amit szemetek-szátok kiván.

 

Lecsendesedtek a katonák, mennek, mendegélnek. A kis lú megszóllal:

 

- Kedves kis gazdám, a hintót hajtasd félre az útból, katonák, lányok álljanak kétfelől az út szílire, mert jönnek a vaddisztók: Háborúban voltak, nagyon ki vannak fáradva.

 

Mikor a vaddisztócsorda vígighalad, a vaddisztókirály megszóllal: - Kedves Bruncik, amiért nekem utat csináltál és a katonáimnak, mikor szükséged lesz rám, csak gondolj énreám, rögtön ott leszek és segítek!

 

A disztócsorda elvonull, Bruncikék megindulnak. Alig két kilométert mennek, mondja a kis lú:

 

- Kedves gazdám, állítsd félre megint a csapatot, most jönnek az ördögök. Azok is nagyon ki vannak fáradva, űk is háborúból jönnek! Alighogy helyet csinálnak, mintha egy fekete felhő jűne, annyi az

 

ördög, mint a ríten a fűszál. Volt köztök sebesült is, volt olyan is, amelyiknek egyik szarvát levágták. Mikor az ördögök királya Bruncikhoz írt, mondja:

 

- Kedves Bruncik barátom, én vagyok Plútó, az ördögök fejedelme. Amiért nekem útat adtál és a katonáimnak, ha valahol bajban leszel, csak gondolj rám, ott leszek és segítek.

 

Ekkor Bruncik összeszedte az embereit, haladtak előre az úton. Alig három-négy kilométert mennek, a ló megint mondja:

 

- Állítsd félre a katonáidat, me jönnek a míhek! Azok is csatározni voltak, me a lúdarázs megtámadta űket, azokat vertík meg.

 

Félreállította Bruncik az embereit, megparancsolta, hogy senki még a filit se moccantsa. Megírkeztek a míhek. El voltak szegínyek fáradva. Rászállottak a katonák filire, orrára. De ám azok egy se mozdultak, pedig ugyancsak viszketett a filik és az orrok. Mikor a míhek kipihentík magokat, felkerekedtek, hogy továbbszálljanak. Akkor a míhek királya odament Bruncikhoz, és azt mondta:

 

- Kedves Bruncik barátom, soha sem lehet tunni, mikor lesz édessígre szüksíged. Akkor csak gondolj rám, viszek én neked annyit, hogy még a katonáidnak is mind elcsapja a hasát! Akkor Bruncik összeszedte az embereit, mentek előre. A kis lú mondja Brunciknak:

 

- Még egy jó óra, béírünk az aranyvárba, de jól jegyezd meg, mit mondok! Mikor bémenünk, a vár urához mígy, és megmondod neki, hadakozni voltál, egy kis pihenőt kírsz űnála. Nehogy apád vagy a szerecseny király nevit emlegesd, mert akkor kiűz a várbúl! Mondd meg, hogy te a Zöld király fia vagy!

 

Mikor ezt a beszídet elvígeztík, ott voltak a vár kapuja előtt. Bruncik béugratott. Az udvarban tanálkozott a vár tulajdonossával. Köszőn illendően. Elmondja, hogy ű hadakozni volt, szeretne itt egypár nap megpihenni.

 

- Nem bánom - mondja a vár ura - , tudom, hogy éhesek is vattok, enni-, innivaló van elég, kapnak a katonáid.

 

Úgy is törtínt, a virágoskertben terítettek. A katonák asztalhoz ültek, a hosszú íhsíg után nagyon jó étvággyal ettek. Eléjött az aranyhajú leány is. Rápillantott Bruncikra . . . Halljunk oda, mi történt? A leány megszerette Bruncik királyfit. Elmentek együtt sétálni. Bruncik észrevette a leány nízísirűl, hogy űtet szereti, mer úgy ígett a szeme, mint két gyémántkő. Mondta is Bruncik:

 

- Tudod mit, lelkem szerelmem? Megkírem a kezed az apádtúl. - Nem bánom - mondja a leány -,szívesen menyek vélled, me szeretlek.

 

El is ment Bruncik a vártulajdonoshoz, tisztessígtudással megkírte a leány kezit. Mondta a vártulajdonos:

 

- Nem bánom fiam, odaadom, csak egy kívánságomat teljesítsd! - Mi volna az a kivánság?

 

- Látod, fiam, azt a szép terepet a vár előtt? Aztat szántsad föl, ültesd bé szőlővel, hogy reggel már szüretezzünk! Van nekem itt egy szobám, abban a szobában van egy hordó, egy olyan két akós, az reggelre legyen teli mízzel! Ha ezt nem teljesíted, a lányomat nem adom, tígedet pedig a várambúl kiűzlek.

 

Bruncik: királyfi kiment, mondja a lovának: - Nízd meg, mi a kívánsága!

 

Kérdezi a kis lú:

 

- Kivel találkoztunk először az úton?

 

- A vaddisztók királyával - mondja Bruncik. A vadkan csak ott terem mellette:

 

- Mi baj, kedves Bruncik barátom? - nagy röfögve kérdi: - Bizon mi! Nízz arra a terepre, azt fel kéne szántanni.

 

Nagyot röfög a vaddisztókirály, jön egy csorda vaddisztó, elkezdenek túrkálni. Egy-két perc, fel van szántva a hely.

 

- Na, de most hunnan veszünk szőlőt? Kérdi tűlle a kis lú:

 

- Kivel találkoztunk másodszor?

 

- Az ördögökkel - mondja Bruncik.

 

Alighogy kimondja, ott van mellette az ördögök fejedelme. - Mi bajod van? - kérdi.

 

- Erősen nagy bajom van - mondja Bruncik. - Látod azt a felszántott helyet? Azt bé kell ültetni szőlővel, hogy reggel ott szüretezzünk.

 

Prüsszent egyet Plútó, jönnek az ördögök, kiadja nekik a parancsot:

 

- Azonnal menjetek Díl-Amerikába! Ott most van megírve a szőlő. Mindegyik hozzon egy tő szőlőt, és ültessítek ide el! A tövit locsoljátok meg, nehogy meghervadjon!

 

Alig ütötte a toronyóra a tizenkettőt, a szőlő kíszen volt. Az ám, de hunnet vegyenek mízet?

 

- Kivel találkoztunk még? - kírdezte a kis lú. - A míhekkel - mondja Bruncik.

 

Alighogy kimondja, ott a míhek királya. - Mi bajod van, kedves barátom?

 

- Nagyon sok mízre volna szüksígem.

 

Zümmög egyet a míhek királya, annyi míh jött; minden fűszálon kettő-három állott. Kiadja nekik a parancsot:

 

- A szobában egy hordó, azt töltsítek meg mízzel, de úgy, hogy a dugó helyin csucsorodjík ki belűle!

 

Mire a hajnal hasadt, a kád is teli volt. Felíbred a vártulajdonos, kiníz az ablakon, meglátja a szőlőt. Azt hitte, hogy csak a szeme káprázik. Kiment, egy gerezdet leszakított, de az olyan édes volt, még nagyot csettintett a nyelvivel. Bémegy a szobába, nízi a hordót. Látja, hogy úgy tele van, még az oldalán is foly le a míz. Bémegy a vártulajdonos saját szobájába, hivatja a lányát és Bruncikot:

 

- Na, kedves barátom, a kívánságomat teljesítetted, leányomat neked adom, ha ű is szeret tíged.

 

Hát csak mi törtínik? Az aranyhajú leány Brunciknak a nyakába ugrik, összevissza csókolja. Bruncik kiszól az ablakon:

 

- A lovakat fogják bé! A hintó álljon elé!

 

A leány elbúcsúzott a szüleitűl, béültek Bruncikkal az aranyhintóba. Megindultak. Szerecsenyország felé. Amint mennek az úton, a leány megkérdezi;

 

- Mondd meg, magadnak viszel?

 

- Hát mit gondolsz, kinek vinnélek másnak?

 

- Nehogy másnak vigyél, me inkább meghalok, ha nem lehetek a te felesíged!

 

Telt az idő, haladtak előre. Egyszer megírkeznek szerecseny földre, bé a királyi palotába. Mikor a szerecseny király meglátta a leányt, odaszaladt a hintóhoz, meg akarta ölelni, csókolni, de a leány nem engedte. Mikor az aranytollú madár meghallotta a leány hangját, elkezdett gyönyörűen énekelni. A leány pedig azt mondta a szerecseny királynak:

 

- Azt akarod, hogy a tied legyek? Akkor nékem a kivánságomat kell, hogy teljesítsd.

 

- Mi lenne az? - kérdi a szerecseny király.

 

- Van az én apámnak egy vad ménesse; száz darab fejőskanca. Azt a száz darab fejőskancát hozd el ide!

 

- Én azt nem tudom - azt mondja a szerecseny király megtenni.

 

- Tudom, hogy gyáva vagy, elhozza, aki engemet elhozott. Rögtön odafordult Bruncik felé a szerecseny király, és azt mondja: - Elmész azok a vad lovak után, és ide hozod!

 

Bruncik elmegy a kis lovához és elpanaszolja.

 

- Mondd meg a királynak, töltessen meg hat zsákot hamuval! Kírjél tűlle ásót, lapátot; azokat kösd fel a hátamra, és ülj a nyeregbe!

 

Mikor ezek kísz vóltak, föl is ült és elrepültek a messze távolba. Egyszer egy nagy legelőn leszállnak. Egy nagy terebélyes fa alá mennek, mondja a kis lú:

 

- A fátul úgy öt lípísre ide áss két gödröt egymás mellé! Olyan mély legyen, hogy nekem a filem se látszódjík ki belűlle! Te pedig látod azt az ágat? Az ág alá állítsd fel a kardodat a hegyivel fölfelé, s te ülj fel az ágra, és mikor én hármat nyerítek, ereszkedj a kardba úgy, hogy a szivedet tanálja, hogy azonnal halj meg!

 

Mikor mindennel kísz voltak, a tátos nyerített egyet, Bruncik olyat hallott, mint mikor nagy égiháború van, olyan zúgás keletkezett. Azt hitte, hogy a vihar kitípi a fát is, amire ű felmászott. Hát istenem, mit látott? A száz darab vadkanca előtt egy mén vágtat, de olyan robajjal mennek, mintha a főldet össze akarnák gyúrni. Mikor kétszer háromszor körülszaladták a legelőt, a tátos egyszer még nyerített, akkor észrevette a vadmén, béugrott a gödörbe a tátoshoz. A kis tátos kiugrik, belé a másik gödörbe, a vad utánna. Elkezdi rágni, harapni. Típte, harapta a hamuzsákot. Mikor Bruncik látta, hogy má csak egy zsák van, megfogta az ágat, hogy ereszkedjík belé a kardjába. Ippen mikor le akar ereszkedni, a tátos megszólal:

 

- Gyere le, kis gazdám, mert minden kíszen van! Leszállott a fárúl, s mondja a tátos:

 

- Lásd, a többi zsákot mind szíjjeltípte! Ez az egy ípen megmaradt, de annyira megszelidült, most a sörínyembűl húzzál egy szálat, dobd rá a vad ménre, és ű jű utánnam, ű utánna az összes vadlovak.

 

Úgy is törtínt minden. Elvágtattak vissza Szerecsenyországba. Mikor megírkeztek, kijött a szerecseny király, kint az aranyhajú leány, dicsekszik a szerecseny:

 

- Lásd, édesem, itt vannak a te vad lovaid. Most már leszel a felesígem?

 

- Leszek, ha azokat a vadlovakat megfejed mind egy kádba, s annak a tejiben megfürdöl, mer olyan csúnya vagy, akár a sötít íccaka.

 

- Én nem tudom megtenni, azokat a vadakat megfejni, jaj!

 

- Nem is vagy te arra való - mondja a lány -, megfeji, aki idehozta.

 

Eléhíjja Bruncikot, mellette a kis tátos. Odamennek mind a ketten a kádhoz. Hát csak mi történik? A vadkancák mint a szelid juhok állnak a kád mellé. Lábaikat szíjjel teszik, engedik, hogy megfejjík. Mikor az összes mind meg volt fejve, a tej úgy fórrott a kádban, mintha most is látnám! Száz fok meleg lehetett. Mondja az aranyhajú lány.

 

- No, te szerecseny, fürödj meg benne! Kiáltja a szerecsen király:

 

- Bruncik, eredj, fürödj meg!

 

Bruncik odalíp a kádhoz. Hát csak mi történik? A tátos olyan lehelletet fútt a tébe, hogy az csak olyan langyos lett, mint a nyári patakvíz. Bruncik hamar levetkőzik, beléugrik. Jól megmosakodott, még ivutt is egyet belűle. Akkor kijött.

 

Vetkezik a szerecseny is. Ledobja a ruháját, beléugrik űv is a kádba. Igen ám, de a tátos olyant lehelt belé, hogy a téj elkezdett fórrni, a szerecseny királyt abban a percben leígette. Ekkor az aranyhajú lány nyakába ugrik Brunciknak:

 

- Te küzdöttíl írtem! Én a tiéd, te az enyím!

 

Papot hivattak, megesküdtek. Még ma is ílnek, ha meg nem hóttak.

 

 

http://www.nepmese.hu/mesetar/Mes%C3%A9k/Bruncik-kir%C3%A1lyfi/details

 

 

Téma: Magyar népmese : Bruncik királyfi (Rövid Szántai elemzéssel)

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása