Négy láb, négy hónap - Utazás Ázsiában

2013.09.06 23:33

 

Kapcsolódó link..

http://embers-eg.webnode.hu/blog/negy-lab-negy-honap-sor-blog/

http://embers-eg.webnode.hu/news/az-igeret-foldjenek-eldoradoi-i-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/a15-1-hely-magyarorszagon-melyekrol-nehez-elhinni-hogy-leteznek-/

 

Fotók: Indonézia, Kalianda-Krui, November, 2011.

 

Indonézia, délről észak felé II.

 Jakarta-Sumatera

 A vonaton töltött éjszaka alatt elértünk arra a szintre, amit azelőtt elképzelni sem tudtunk, mégpedig, hogy a hulla fáradt állapotnál is létezik fáradtabb. Ehhez hozzájárult, hogy a vagonban egész éjjel fel volt kapcsolva a világítás és a fagyos légkondicionáló is a maximumra volt állítva. Nem csoda, hogy az egyébként sem lenyűgöző Jakarta nem tett ránk mély benyomást. Megkerestük a belvárosban a mi pénztárcánknak megfelelő árfekvésű szálláshelyeket és hamarosan beláttuk, hogy semmi értelme nincs, hogy azokon a túlárazott, koszos és visszataszító „fekhelyeken” akár egy éjszakát is eltöltsünk. Ezért miután megreggeliztünk és valamelyest visszatért belénk az erő, eldöntöttük, hogy tovább folytatjuk a tűrőképességünk határának feszegetését és átverekedjük magunkat Indonézia legnépesebb metropoliszán, nem kisebb cél érdekében, minthogy elérjük Szumátra partjait még mielőtt a következő nap sugarai meglepnének minket.

 Ez a nagyvonalú útiterv sikerrel járt és a négy órás buszozás után következő három órás hajóút végeztével, Balit és Jávát magunk mögött hagyva, megérkeztünk Indonézia számunkra legizgalmasabb szigetére, Szumátrára. Útközben a távolból szemügyre vehettük, a 19. század egyik legsúlyosabb következményekkel járó kitörését produkáló Krakatau vulkánt. A Bakauheni kikötőjében való partraszállás után hamar kiderült, hogy ebben a porfészekben nem igazán van rendes szálláshely és nem is tartogat sok látnivalót sem, ezért miután megküzdöttünk a minket megrohanó busz-, taxi-, tuktuk-, és mikrobusz sofőrökkel és azok jegyüzéreivel, megindultunk egy parti kisváros felé. A minket szállító hatalmas busz éppen úgy nézett, mint amit indulás előtt szedtek szét darabokra, de csak félig rakták össze. A nyitott ajtón beáramló éjszaka illatában rögtön megéreztük, hogy ez a sziget sokkal több mindent tartogat számunkra, mint amit el tudtunk képzelni.

Kalianda

Este kilenc óra körül szálltunk le a buszról és ekkor már harmincnégy órája róttuk a kilométereket. Még ebben az eltiport állapotban sem adtuk fel elveinket és a legközelebbi szállodához vezető két és fél kilométeres utat a saját lábunkon tettük meg. Sőt. Miután megtaláltuk még további pár száz méteres vezeklést róttunk magunkra abból a megfontolásból, hogy a város második számú hotelje talán kedvezőbb árakat és színvonalat biztosít számunkra. Ez a feltevés sajnos nem állta meg a helyét így visszafelé kezdtük vonszoltuk magunkat és útközben elfogyasztottuk egyik legfinomabb nasi gorengünket és összebarátkoztunk az eddigi legszimpatikusabb indonéz családapával. Miután kivettük a tisztának legjobb jóindulattal sem nevezhető szobát, közölték velünk, hogy nincs víz az épületben. A másfél órában, amíg a vízre vártunk, nekem már minden mindegy volt, Krisztának még volt ereje lecseréltetni az ágyneműt a személyzettel. Bevett helyi szokás ugyanis a közép és alsó kategóriás szállodákban és vendégházakban, hogy az ágyneműkből megpróbálják kihozni a lehető legtöbbet. Ez pontosan nem tudjuk mennyi egymást követő vendéget jelent, de ha a különböző foltok nem is, az eltérő hajszálak mindenképpen jó kiindulási alapot jelentenek.

Bandarlampung

Kaliandában nem sokat időztünk az ott töltött éjszaka másnapján, a reggelit követően lesétáltunk a szép, de ugyanakkor igen szemetes tengerpartra ahol látótávolságon belül semmiféle emberi aktivitást nem véltünk felfedezni. Ez ugyan csábító volt, de a sok szemét és a város minden bájt nélkülöző hangulata arra sarkallt, hogy mihamarabb folytassuk utunkat a tartományi főváros Bandarlampung felé, ahonnan a Way Kambas nevű nemzeti parkot szerettük volna elérni. A harmincöt fokban, amíg az út szélén próbáltunk leinteni egy buszt, egyre inkább türelmünket vesztettük a minden jóindulat nélkül, pusztán anyagi megfontolásból tett ajánlatok özönétől. Egyre nehezebben tűrtük azt, hogy mindenki hülyére akar venni minket. Végül felkeveredtünk egy, a nagyváros felé közlekedő járatra, ami a pokolbéli közlekedési viszonyoknak köszönhetően nem kevesebb, mint négy óra alatt tudta teljesíteni a nagyjából hatvan km-es távolságot. A késés miatt esélyünk sem volt folytatni utunkat a nemzeti park felé, ezért a városban töltöttük az éjszakát. Ez alatt arra jutottunk, hogy nem is fogunk ellátogatni a dzsungelnek erre a megmaradt területére, hiszen több helyivel is elbeszélgettünk és utána is olvastunk, de annak az esélye, hogy rinocéroszt vagy tigrist lássunk szinte a nullával egyenlő, márpedig a látogatásunk célja az lett volna. Amellett igen költségesnek is ígérkezett a túra. Elvetettük. Bandarlampungban barangoltunk ugyan pár órát, de semmi említésre méltót nem láttunk egy kivételtől eltekintve. A gyümölcsevő denevérek, akiket gazdájuk egy útszéli ketrecben tett közszemlére, hamar egyik kedvencünkké váltak. Hatalmas méretük és ijesztő ábrázatuk ellenére is nagyon tetszett, ahogy a mangót két pofára tömték a reggeli napfényben. Sajnos a ketrecben tartott állatok és kalitkában raboskodó madarak az egész országban nagyon gyakoriak. Ami igazán megviselt minket, az egy hatalmas szirti sas volt, aki egy másfél méteres kalitkában nyögte a rabigát, mikor közelebb mentünk hozzá szomorúan rikoltott, szemeiből a szabadság iránti vágyról való lemondás és megtörtség sugárzott. Torokszorító volt látni azt a gyönyörű madarat, aki szabadon szárnyalásra született és az ember csupán kedvtelésből örök rabságra kényszeríti. Az a pillanat amikor „hozzánk szólt” utazásunk egyik legmegrázóbb emlékeként fog elkísérni minket.

 

Zsákutca

 Az újabb városi megálló után már nagyon vágytunk egy kis tengerpartra, szerettünk volna felfrissülni a hosszú napok óta tartó izzasztó buszozások, lelakott szállodai szobák és több kilónyi elfogyasztott sült banán után. Úgy gondoltuk, hogy a Szumátra dél-nyugati partjainál fekvő kisváros, Krui, minden szempontból alkalmas lehet a hőn áhított felüdülésre. A Krui-ba tartó buszt látva, és a tizenegy órás menetidőtől való megrettenésünk következtében, hoztuk meg eddigi egyik legrosszabb döntésünket. Azt gondoltuk, hogy csak egy félúton fekvő városig közlekedünk, és ha ott megebédeltünk, csak akkor folytatjuk tovább utunkat valamelyik következő járattal. Így jutottunk el Kotabumi-ba minden akadály nélkül. Ott megebédeltünk egy végtelenül kedves helyi család kifőzdéjében és kiálltunk az út szélére, hogy folytassuk utunkat. Egy helyi motoros rendőr különítmény volt az első, aki közölte velünk, hogy fáradjunk be az útszéli étterembe és ott várjuk ki azt a hátralevő öt óra hosszát, amíg a következő busz megérkezik. Ekkor vette kezdetét a tortúra, ami másnap reggelig tartott, míg végre elértünk az óceánparti településre. A végtelennek tűnő útszéli dekkolás alatt minden arra járó buszt leintettünk és megkérdeztünk. Egészen addig, amíg meg nem érkezett egy segítőkésznek tűnő srác a tucatnyi közömbös lézengő után, aki felvilágosított minket, hogy nem lesz már itt ma busz ami Krui-ba megy, de legalább Liwa-ba el tudunk jutni, ami csak egy órányira, van Kruitól. Erre a felvilágosításra közel hat órát vártunk hiába és pontos térkép híjában legalább 10 buszt engedtünk el Liwa felirattal a szélvédőjén. Tekintettel arra, hogy besötétedett és már órák óta zuhogott az eső hallgattunk erre a fiúra és felkapaszkodtunk a következő buszra ami Liwa-ba tartott. Másfél óra után felszállt egy nem túl megnyerő alak, aki a busz tulajdonosának adta ki magát és felajánlotta, hogy egy nevetségesen magas összegért elvisz minket Krui-ba. Természetesen kinevettük és innentől fogva erősödött bennünk a gyanú, hogy itt valami nem stimmel. Nagyon nem. Hamarosan beigazolódott a gyanú és a busz megállt egy sötét kis faluban, a dzsungelben. A történet folytatásával nem borzolnánk tovább a kedélyeket, egy korábbi bejegyzésben egyébként is megtalálható és mi sem szívesen idézzük fel azt az estét.

 

Végre Krui!!

 

 Az apokaliptikus nap és a borzalmas éjszaka után a hajnali órákban, ébredés után lestoppoltuk az első arra járó autót és a két benne ülő fiatal srác hajlandó volt bennünket elfuvarozni Liwa-ba, egy méltányolható összeg fejében. Az út emberpróbáló volt, a sofőr az esőerdővel borított hegyek között kanyargó szerpentinen próbálta bizonyítani kifinomult képességeit, ami abban mutatkozott meg, hogy padlógázzal tette meg az utat, bódéfalvakon és fakitermelési területeken keresztül. Mi már ezt sem bántuk, végtelen örömmel nyugtáztuk, hogy egyre távolabb repít bennünket a keserves élményeink helyszínétől. Liwa-ba érve egyből volt szerencsénk felpattanni egy Kruiba tartó mikrobuszra, amely tetemes mennyiségű büzlő tofuval volt megpakolva, ami még csak nehezített az egyébként is több mint egy órás gyomrot próbáló kanyargós út elviselését. Szerencsésen érkeztünk meg az általunk hőn áhított helyszínre. Gyorsan átverekedtük magunkat a barátságos kis településen, és a tengerpart felé vettük az irányt, mivel úgy gondoltuk, hogy a sok megpróbáltatás után méltán megérdemeljük, hogy még akár magasabb ár ellenében is, de közvetlen a tengerparton válaszunk magunknak szálláshelyet. Nem is csalódtunk sikerült egy príma kis fából épített bungalót kivenni magunknak közvetlen a parttól néhány méterre. A szállásunkhoz tartozott egy bájos kis terasz is, ahonnan közvetlen a tengerre látunk. A látvány csodálatos volt, vetekedett a képzeletünkben már oly sokszor újra meg újra felidézett Phu Quoc- szigetének képével. Pontosan akkor, amikor ezt a konzekvenciát levontuk, egyből fejest ugrottunk két napig tartó semmittevésbe. Lubickoltunk a kristálytiszta vizű Indiai-óceánban, a parton bóklásztunk a leggyönyörűbb kagylókra vadászva,és ámuldoztunk a partra visszatérő halászok zsákmányának mennyiségén, sokszínűségén,méretén és vágyakoztunk arról,hogy milyen halakat vennénk és hogy,hogyan állnánk neki elkészíteni, ha adott lenne egy grillsütő. Zoli többször is segített a hajókat a partra húzni, a halászok legnagyobb örömére. Az időnk legjavát a parton és teraszon töltöttük, csak a főbb étkezések alkalmával látogattunk be a faluba, amit a helyiek lelkes Hello Miszter, Hello Misz kiáltásokkal és integetéssel nyugtáztak. Ezen felül csak szerényen bátorkodnánk megjegyezni,hogy általában délről észak felé történő utazásunk alatt bárhol megjelentünk nagy sikert arattunk .Így több tucat fotón szerepelhetünk,egyenként,együtt,vagy a helyiekkel együttesen. Ezen felül volt alkalmunk az Indonéz tv kameráinak „kereszttüzébe” is kerülni, így ne lepődjön meg senki, ha ebbe az országba tévedve,várótermek és vonatok LCD monitorain feltűnve pillant meg bennünket a tengerparton andalogva. meg Utazásunk alatt,általában csak az pusztán fegyvertény az elismerésre,hogy magyarok vagyunk. Ebben a falucskában történt egyébként az egyik este, hogy egy férfi jött a bungalónkban felkeresni bennünket, mert hallotta valakitől, hogy magyarok szálltak meg Kruiban és jött, hogy megnézze, hogy milyenek is azok a magyarokJ

Nehéz szívvel búcsúztunk el Krui-tól, újabb és még szebb élmények reményében.

 

 

Indonézia, délről észak felé I.

 A terv szerint értünk Denpasarba, Bali fővárosába az éjszaka közepén. Némi alkudozás után taxiba ültünk, célállomásként  Kuta Beach-et jelöltük  meg, a szörfösök igazi paradicsomát. A bosszúságunk ott kezdődött, hogy a taxis az általunk megjelölt utcánál korábban tett ki bennünket, és ott folytatódott,hogy körülbelül 3 óra hosszat bolyongtunk az esőben számunkra árban megfelelő szállást keresvén, mivel  40 dollár alatt egy koszos kis szobát sem akartak nekünk odaadni,végül úgy a 15.-ik helyen feléért megkaptuk feltételezésünk szerint Bali egyik leglepukkantabb szobáját,de még felfogni sem volt időnk mert egyből az ágyba zuhantunk. Amíg az esőben caflattunk valami fedél után kutatva rengeteg helyi és külföldi emberrel találkoztunk. A külföldiekről csak annyit hogy Kuta-ba az ausztrálok berúgni járnak és részegen óbégatni meg persze olyan állatként viselkedni amilyet csak képesek kihozni magukból. Aki esetleg már járt Görögországban Kréta szigetén azon belül is Malian vagy talán az egyik spanyolországi nyaralóhelyen melyet szintén az angolok özönlöttek el annak van viszonyítási alapja és már biztosan fel is állt a hátán a szőr. Az angol és ausztrál fiatalok pedig semmiben nem különböznek egymástól ami nem is csoda hiszen ugyanazon a szinten fejezték be az egyedfejlődést valahol az orángután és az ember között félúton. A helyiek esete már sokkal fájóbban érintett minket. Egyrészt azért mert a Bali emberek vendégszeretete messze földön híres. Ennek csak nagyon nehezen találtuk meg a nyomait. Még úgy is, hogy tisztában vagyunk vele mennyire szegények itt Indonéziában  az emberek olvastunk közgazdasági adatokat és a saját szemünkkel látjuk milyen itt a helyzet de ez még nem indok arra, hogy rámenős, arrogáns, bunkó módon viselkedjenek velünk csak azért mert nyugatiak vagyunk( pedig, hogy mennyire keletiek vagyunk a nyugatiak között arra sok érdekes pálda szolgált már az utazásunk alatt) és még jobban lenézzenek csak azért mert nem elegáns szállodákban szállunk meg és nincs pénzünk taxira. Az eddig eltelt másfél hónap alatt itt éreztük magunkat leginkább két lábon járó pénz automatának. Az első éjszakánk ezen az „álomszigeten” borzalmasan telt ami a fent említetteken kívül annak  is köszönhető, hogy Caicun óta semmit nem pihentünk és a folyamatos utazás teljesen felemésztette az utolsó energiánkat is.

 Másnap reggel némi alvás után lesétáltunk a strandra és megmártóztunk az óceán habjaiban majd egyből elkezdtük törni a fejünket, hogy merre is induljunk tovább hiszen Kuta Beach olyannyira nem tetszett nekünk, hogy eszünkbe sem jutott annak a lehetősége, hogy akár még egy éjszakát eltöltsünk ott. Végül úgy döntöttünk autót fogunk bérelni aminek egy napi költsége megegyezett egy éjszaka árával egy átlag alatti színvonalú szállodában. Ebben egy kedves fickó volt segítségünkre egy helyi utazási irodában. Így történt, hogy megérkezésünk másnapján már úton voltunk egy mind a mai napig aktív vulkán a Batur irányába. Este kilenc óra körül értünk a hegy lábához ugyanis az Indonéz  közlekedési viszonyok nagyon eltérnek a felénk megszokottól. Hívhatnánk kaotikusnak, a minden lehetséges irányból érkező motorosok közötti cikázás felér egy videojátékkal. Miután megtaláltuk az általunk kinézett szállást ami árban is megfelelőnek bizonyult, lebeszéltük a másnap reggeli túrát a vulkán tetejére, hogy láthassuk a napfelkeltét. Kicsit sokalltuk a fejenkénti 35 dolláros hozzájárulást de nem volt mit tenni ennyi az ára. Szerencsére a vezetőnk nagyon szimpatikusnak bizonyult és tekintve, hogy három éhes szájról is kell otthon gondoskodnia nem bántunk, hogy jó helyre ment el ez a pénz. Az előző éjszakai öt órás alvás után itt kereken három óra hosszát sikerült összehozni így kicsit álmosan indultunk neki a 2 órás hegymenetnek, pontban hajnali négykor. A hűvös időben elég megterhelő volt felfelé kaptatni az eukaliptusz illatot árasztó erdőben és a terep is embert próbáló volt de ahogy egyre feljebb értünk a lenyűgöző látvány elvette a figyelmünket a ziháló tüdőnkről. Sajnos az odafönt felállított kilátóponton többedmagunkkal kellett élvezni a napfelkelte csodálatos látványát, ezzel ugyan veszített a romantikájából de így is nagyon élveztük és egészen elláttunk a szomszédos szigetig, Lombokig. Odafönt majmok kunyeráltak elemózsiát és több olyan repedést is szemügyre vettünk ami tanúsította az alattunk szunnyadó vulkán aktivitását. Mire leértünk a szállásunkra nagyon megéheztünk és a pénzünk is fogytán volt ezért átautóztunk a közeli városkába ahol újabb három ember szeretett volna hasznot húzni belőlünk elég lehangoló módon, de csak a legutolsónak sikerült aki egy pincérnő volt abban a szállodában ahová reggelizni tértünk be és miután kialkudtuk a fejenkénti harminc ezer rúpiás árat a büfé jellegű étkezésért, fizetéskor 30%-os adót csapott hozzá amit ugyan nem tudott megmagyarázni, de nem is volt rá szükség ez egyszerűen hozzá tartozik az ország szokásaihoz, hogy a turistákat ahol és amikor csak lehet jól át kell verni. Most már, miután három hete Indonéziában tartózkodunk persze mi is sokkal ravaszabbak vagyunk és azért van egy pár kivétel aki becsületes de az elején ez nagyon bosszantó volt.

 

 

 Reggeli után és a meghiúsult úszás után úgy döntöttünk, hogy észak felé vesszük az irányt, ehhez át kellett kelnünk a hegyeken ahol hatalmas zuhét kaptunk a nyakunkba de mire újra leértünk a tengerpartra már ismét fullasztóan meleg volt az idő. Délután szerettünk volna találni egy kellemes partszakaszt ahol egy kicsit ki tudjuk pihenni magunkat vagy akár úszni egyet de ez sajnos nem sikerült. Hiába kerestük kutattuk, vagy a víz volt koszos vagy a part volt hihetetlen módon szemetes. Uzsonnára ettünk egy pirított rizsát amit itt nasi goreng-nek hívnak és hozzá tamarin dzsúszt ittunk. Majd egészen addig folytattuk utunkat míg a keresgélés kudarcba fulladt és csak mielőtt ránk esteledett akkor tudtunk egyet fürödni, Lovina mellett ami arról híres, hogy egy tíz perces hajóúttal elérhető területen a reggeli órákban összegyűlnek a környék delfinjei és meg lehet őket csodálni. Mi végül lemondtunk erről. Vacsorára elfogyasztottuk az első helyi martabak sütögetőnél a helyi palacsintát aminek azóta se tudunk ellenállni és minden adandó alkalommal vételezünk belőle. Ezután már csak annyi volt hátra, hogy találjunk egy alkalmas helyet ahol eltölthetjük az éjszakát az autóban. Erre költség takarossági szempontokból került sor és csak azt az egyet sajnáltuk, hogy a Suzuki amikor a wagonR típust gyártani kezdte nem gondolt azokra a fiatalokra akik nem csak városi autóként szeretnék használni kis kedvencüket hanem alkalmanként hálószobának trópusi kirándulások alkalmával. Az általunk alkalmasnak vélt helynek mindössze két kritériumnak kellett megfelelnie. Az egyik, hogy ébredéskor a tenger pár lépésnyi távolságra legyen a másik, hogy a lehető legmesszebb a zajos főúttól.  Sokkal nehezebb volt találni egy ilyet mint ahogy azt eleinte gondoltuk.

 Fél kettőt mutatott az óra mire sikerült egy alkalmas helyet találni ami közvetlenül egy szálloda strandja mellett volt. Pillanatok alatt elaludtunk, de sajnos a hely szűke miatt nem sikerült igazán kipihenni magunkat. A korai ébredés után azonnal a hűsítő vízbe indultunk és kilubickoltuk magunkat. Egy gyors omlett után amit igen drágán sóztak ránk egy útszéli koszosban, már  haladtunk tovább a sziget Észak-keleti csücskében fekvő város és kompkikötő Gilimanuk felé. A főút az egyik nemzeti parkon vezetett keresztül ahol először láthattunk sósvízi mangrove erdőt és a fákon ugráló majmokat. Gilimanuk nem sok érdekességet tartogatott, elég jellegtelen város( sajnos hasonlóan majd az összes általunk látott Bali városhoz) ezért elindultunk dél felé azzal a határozott szándékkal, hogy a délutánt egy kellemes strandon fogjuk eltölteni. Ahogy telt az idő szomorúan vettük tudomásul, hogy ez a tervünk az előző naphoz hasonlóan meghiúsulni látszott. Hiába kanyarodtunk rá minden harmadik mellékútra ami a partra vezetett többnyire csak szemétdombokat találtunk, közvetlenül a víz mellett. A térképünkön feltüntetett Medewi beach volt az utolsó reményünk mint híres strand és szörfös hely. Miután ebben is hatalmasat csalódtunk és ebédnél is átvágtak minket egy jelképes de dühítő összeggel már nagyon nem szerettük Balit. Végső elkeseredésünkben egy saját parttal rendelkező luxus bungalókkal gazdagon megtűzdelt szállodába hajtottunk ahol készségesen felajánlották, hogy nyugodtan használjuk a strandjukat vagy akár a medencét. Az egész hely maga volt az álom és bár egyikőnk se híve az ilyen jellegű helyeken eltöltött vakációnak, ennyi nyűglődés után boldogan vettük birtokba a több száz méter hosszú, fekete homokos, tiszta partszakaszt. Pár óceánban eltöltött óra után lezuhanyoztunk, megköszöntük a kedvességüket és fájó szívvel ugyan (a gyönyörű bungalók alig kerültek többe mint 30 dollár egy éjszakára) de visszaültünk a kis csotrogányba és a fürdést is kipipálva tovább indultunk, hogy újból találjunk egy ideális helyet ahol leállhatunk megaludni. Az egyik kis folyó torkolatánál találtunk egy gyönyörű helyet méterekre az óceántól, de mire a nap eltűnt a horizonton olyan heves esőzés kezdődött, hogy félő volt a hegyekből lezúduló víz úgy söpri be a kis járgányt a tengerbe, hogy moccanni se lesz időnk. Így nemsokára egy parkolóban kötöttünk ki ahol megnéztünk egy spanyol filmet, de utána olyan zajosnak találtuk a főút melletti pihenőt, hogy megint csak útnak eredtünk. Jó pár kilométerrel odébb egy hindu szentély mellett aludtunk meg végül, az addigi legrosszabb éjszakánk volt, nekem különösen mire a két órára lévő Denpasar-ba értünk már be is lázasodtam. Akármennyire is szerettük volna magunk mögött hagyni Balit, a magas lázam és gyengeségem még további 3 éjszakára odaláncolt minket. Miután az autót leadtuk, a buszpályaudvar melletti koszos, lelakott hotelek közül választottunk ki egyet ahol megtörtént a gyógyulás. A három nap alatt szinte végig esett az eső, szerencsére mire tovább indultunk kisütött a nap ezért jobb kedélyállapotban vághattunk neki a Jávára vezető útnak.

 Baliról elég keserű szájízzel távoztunk és láttunk ugyan gyönyörű partokat, üde zöld erdőket és füstölgő vulkánokat, valamint sok kedves emberrel is találkoztunk, az ott töltött egy hét nem a legjobb élményként marad meg az emlékezetünkben.

 

Jáva

 Újabb falat Indonéziából amit alig vártunk, hogy megízlelhessünk. Az áthajózás zökkenőmentesen zajlott csak akkor bizonytalanodtunk el amikor a kikötőben várakozó kompot megláttuk, nehezünkre esett eldönteni, hogy már elkezdett süllyedni az ezeréves rozsdás tákolmány vagy majd félúton fog ez bekövetkezni. Szerencsére át bírta vonszolni magát a túlpartra, minden nehézség nélkül sőt ahogy a mellettünk elhaladó különböző méretű hajókat szemügyre vettük, megállapítottuk, hogy viszonylag szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért a miénk ilyen fiatalos a többihez képest.

 Amint átértünk Banyuwangi-ba az első lehetséges busszal észak-kelet Jávának vettük az irányt. Ez a busz nem kevesebb mint hat órán keresztül szállított minket. Szerencsére még nappali fényben tudtuk megcsodálni a az út mellett húzódó végeláthatatlan erdőket háttérben a tekintélyt parancsoló több ezer méter magas vulkánokkal. Sajnos Kriszta hasa szinte az egész utazás alatt kitartóan fájt és ezen nem segített, hogy a negyven főről hetvenre bővített utazóközönség tetemes része megállás nélkül pöfögte a szegfűszeges cigarettákból származó füstöt. Itt meg kell, hogy említsem, hogy a Balin töltött első éjszaka óta, amikor is az történt, hogy Kriszta felfedezte az általunk oly kedvelt Djarum márkájú cigit az egyik közértben, folyamatosan szívogatom a különböző ízesítésű és fajtájú illatos dohányokat. Számításaink szerint egy hét múlva elhagyjuk Indonéziát és akkor búcsút intünk ennek az élvezetnek.

 Probolinggo, ahol az első jávai éjszakánkat töltöttük egy poros kisváros. A buszállomás közelében vettünk ki egy szobát ami az összes addigi szobánk közül a leggusztustalanabb volt. Nem is időztünk sokat aludtunk és indultunk is reggel tovább, azaz indultunk volna ha nem került volna piszok drágába az az egy óra hosszú út ami Probolinggo-ból vezetett a Cemeru Lawang nevű településre. Miután négy európai turistát is magunk köré gyűjtöttünk már kedvezőbb áron juthattunk el a nemzeti park közvetlen szomszédságában elhelyezkedő hegyi faluba ahonnan másnap a túránkat szerettük volna teljesíteni, egyenesen a Bromo vulkán gőzölgő torkába. Miután megérkeztünk a többiek elfoglalták helyi viszonylatban elegáns szállásukat mi pedig a falu legolcsóbb lakható szobáját, amiből még  tíz százalékot sikerült lealkudnunk. Kriszta hasi problémáktól és fájdalmaktól szenvedett ami éjszaka is folytatódott , ez volt az oka, hogy a napfelkeltét egyedül indultam megnézni hajnali négy órakor és ugyan a másfél órás kapaszkodás ismét megérte a fáradságot, szomorúan tapasztaltam, hogy az összes helyi és külföldi utazó terepjáróval tette meg az utat felfelé. A látvány megindító volt de nem sokáig élveztem, siettem vissza megnézni, javult-e Kriszta állapota és a Bromo vulkán kráteréhez vehető utat már együtt tudjuk megtenni. Szerencsére így történt, ezért a keksz és banán reggeliként való elfogyasztása után el is indultunk és másfél órás gyaloglás után amely ezen az egyedülálló holdbéli tájon vezetett keresztül, elérkeztünk a Bromo aljához ahonnan egy  meredek lépcső vezetett fel. Ahogy felértünk lélegzetállító látvány tárult elénk. A hatalmas kráter közepén nagyjából húsz méterrel alattunk egy hatalmas rés tátongott amelyből folyamatosan szállt fel a gőz. A vulkán mérete, látványa és az irdatlan erő amit a puszta látványa sugárzott, katartikus élményben részesített minket. Szinte szóhoz sem jutottunk percekig csak bámultunk bele a tátongó kráterbe  és mindketten arra gondoltunk, hogy ha létezik olyan, hogy a pokol kapuja akkor ennek kell lennie. Biztosan az is fokozta a hatást, hogy semmiféle védelmi berendezés nem volt a csúszós homokos ösvényen amelyen körbe lehetett menni a kürtőn, ezért elég lett volna félrelépni és az ember pillanatok alatt valahol a kürtő mélyén találta volna magát.

 

 

A visszafelé vezető úton megelégedve nyugtáztuk, hogy emiatt a természeti jelenség miatt már megérte ellátogatni Indonézia legnépesebb szigetére. A szállásra visszaérve gyorsan találtunk egy Probolinggo-ba tartó kisbuszt így délután egy óra körül már egy nagy matuzsálemen kerülgettük a kátyúkat Surabaya, a két és fél milliós büdös, koszos, zsúfolt város irányába. Amint a négy órás, a nagy meleg miatt igen fárasztó utazás véget ért nem sok időnk volt habozni, egy helyi járattal beverekedtük magunkat a hihetetlenül nyüzsgő városba és azon nyomban jegyet váltottunk a Jakartába közlekedő gyorsvonatra ami nem volt kimondottan olcsó de sokkal gyorsabb és kényelmesebb módját nyújtotta az öt- hatszáz kilométeres táv leküzdésének.

 

 

Tengerparti örömök karácsony havában

Üdvözletünket küldjük Thaiföldről, Koh Lantáról. Jól vagyunk és nagyon jól érezzük magunkat.Holnap friss élménybeszámolókkal szolgálunk. Sajnos a mikulás nem talált el idáig, hiába tisztítottuk meg a papucsainkat:)

 

Szakadt buszokkal Szumátra szívében

Kaland.

Szumátrán, a dzsungelben éjszaka buszozni gyanús alakokkal úgy, hogy az egyetlen nőnemű személy az ember barátnője.. erre azt hiszem mondhatjuk, hogy vakmerő dolog. Aztán ha a busz leáll egy isten háta mögötti hegyi faluban az esőerdő közepén és a füstős képű fickók egyike felajánlja a saját bódéját vagy alternatívaként a buszt szálláshelyként az már azt hiszem kaland. Rögtön ezután felmenekülni egy éppen arra járó utassal teli buszra és otthagyni fizetés nélkül a kétes társaságot, ez szerencse. Majd ezek után egy pár kilométerrel odébb lévő faluban ugyanebbe a szituációba keveredni az már nonszensz. És végül a buszon tölteni az éjszakát, ezer méter magasan egész éjjel a bicskát szorongatva.. az már nem volt vicces. De ezt is megcsináltuk és aki utánunk csinálja az vendégünk egy pofa sörre.

Dél-nyugat Szumátráról jelentkezünk, Benkulu városából. Hetek óta nem volt olyan szállásunk ahol lett volna internet hozzáférés és ahol ki tudtuk volna pihenni magunkat.De azért volt szerencsénk két napig egy gyönyörű óceánparti faluban ejtőzni egy remek kis bungallóban. Jávát  4-5 nap alatt kipipáltuk, szerencsére megérte a Bromo vulkán látványa egy életre bevésődött az emlékezetünkbe. Szumátrán egy hete utazgatunk és ugyan vegyesek az érzéseink vele kapcsolatban de jobban tetszik mindkettőnknek mint Jáva vagy akár Bali. És sokkal kellemesebb élményekkel gyarapodtunk mint az előbbi állomásokon. Az elmúlt két napban egy Manna-i család vendégszeretetét élveztük, megismerkedtünk a rokonokkal, barátokkal és volt szerencsénk két Indonéz esküvőn is részt venni. A legjobb mégis egy középiskola meglátogatása volt ahol órákig beszélgettünk a diákokkal, mi is és ők is elénekeltük a himnuszunkat és napnyugtakor csatlakoztunk  a  fiatalokhoz akik körbemotoroztattak bennünket a városon és megmutatták a helyi strandot is. Ez is örök emlék marad. Holnap folytatjuk utunkat Palembang-ba egy 18 órás buszút keretében. Jól vagyunk és hamarosan pótoljuk a lemaradást.

Kambodzsa, átutazni rajta kevés, időzni sok..

 A kissé hosszadalmasra nyúlt határátlépés után elindultunk a főváros Phnom Penh felé nem is akármivel hanem egy öreg megpakolt mikrobusszal, amit folyamatosan tömtek még  zsúfoltabbá emberekkel én a nyakamba húzott lábakkal ültem végig a több száz kilométeres utat szegény Krisztának is nagyon kényelmetlen volt ráadásul folyamatos hasi fájdalmai voltak az előző esti sérüléséből kifolyólag. Én vagyok annyira mazochista, hogy még a negyven fokos meleg sem szegte a kedvem és képes voltam élvezni ezt az utat. Pálmafák, rizsföldek és rengeteg Hindu templom mellett haladtunk el. Az utat szegélyező apró falvakban minden kunyhó „lábakra” épült, hiszen sok közülük már most vízben állt vagy eleve vízre épült. Bejáratként vékony deszkapalló szolgál ezen a vidéken ami a magasabban fekvő aszfaltozott útról vezet be ezekbe a lakokba ahol az esős időszak beköszöntével még a nagy városokban is gázlómadarakként élik életüket az emberek.

 Amikor a negyedik teherautó jött szemben velünk,  amelynek platójáról szó szerint lógtak az emberek mindjárt éreztük mennyire kiváltságosak vagyunk amiért szerencsénk van ilyen kényelmesen utazni és talán még a mögöttünk ülő nyugat európai fiatalember is elszégyellte magát az után, hogy nem engedte a sofőrnek hogy még egy embert zsúfoljon be mellé.. Azzal indokolta, hogy ő fizetett ezért a szolgáltatásért és jóval többet mint a helyiek, ezért nehogy már neki is a nyakába ültessenek még egy embert. Nem tűnt fel a jóléti társadalom eme elcsökevényesedett sarjának, hogy nem otthon van hanem egy harmadik világ béli közlekedési eszközön utazik. Helyette is szégyelltük magunkat és eddig nem sok jót tudnánk mondani a fejlett országokból érkezett turistákról, tisztelet a ritka kivételnek. Mindenesetre mi próbáljuk kerülni őket minden erőnkkel.

 

 Phnom Penhnek avagy Ázsia gyöngyének ahogy a hatvanas években hívták, nem sok esélye volt bizonyítani számunkra elragadó hangulatát. Megérkezésünk után azonnal átpakoltak minket egy nagy buszra és amint elhelyezkedtünk a tekintélyes méretű, fotelszerű ülésekben már magunk mögött hagytuk a belváros fényeit, a sofőr a gázra lépett és a telehold fényénél haladtunk Siem Reap városa felé a Tonlé Sap nevű, majd száz kilométer hosszú, hatalmas tó partján. Hajnali fél kettőre értünk oda és semmi másra nem vágytunk csak, hogy vízszintesbe helyezzük magunkat és elfelejtsük a tizennyolc és fél órán át tartó erőltetett menetet. Kivettük az első szobát ami az utunkba esett és elfogadható árat kértek érte és álomba merültünk. Négy óra alvás után a szobánk két állandó lakójának a két gekkónak a párbeszéde ébresztett bennünket. Egy a szállodában elköltött igen drága és csapnivaló reggeli után megegyeztünk egy túk-túk vezetővel az egész napi szállításunk költségeit illetően és megindultunk szemrevételezni a világ hét csodájának egyikét. Angkor Wat lenyűgöző építészetével rabul ejtett minket, hihetetlen méreteivel egy hét alatt sem lehetne megbirkózni. Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, nemhiába a Kambodzsába tett villámlátogatásunk egyik fő oka az volt, hogy lássuk ezt a csodát. Mire délután kigördültünk a komplexumból, Kriszta állapota rosszabbodott és fájlalta a hasát ezért egy klinikába vitettük magunkat Mr T-vel a találó nevű, aranyfogú sofőrünkk

 

 Az első rendelőben nem rendelkeztek ultrahanggal ezért végül egy kínai klinikába vezetett az utunk ahol megvizsgálták és ellátták a szivárvány minden színében pompázó sérültet aki megkapta élete első infúzióját is. Távozás után beültünk egy étterembe, Khmer curryt és tradicionális pikáns levest ettünk vacsorára. Nagyon ízlett mindkettőnknek.

 

 Másnap reggel 10 órakor már ismét egy buszon ültünk és zötyögtünk vissza a főváros irányába. Az estét már Phnom Penh egyik olcsó és lepusztult szállodájában töltöttük a finom vacsorát pedig egy utcai sütögetős asszonynál fogyasztottuk el jóízűen, hozzá az általunk rajongásig szeretett frissen facsart cukornád lével öblítettük le. Csináltattunk egy pár nevetségesre retusált igazolványképet, beszereztünk reggelire néhány, utólag ehetetlennek bizonyult péksüteményt és izgatottan ágyba bújtunk. A következő nap nem tartogatott kisebb dolgot számunkra, mint azt, hogy együtt éljük át milyen az élet az egyenlítőtől délre.

 

 

Vietnam, ha újra láthatnálak!

 Korán reggel a határon való átjutás szerencsére teljesen zökkenőmentesen zajlott. A két országot, a Vörös folyó választja el egymástól, melyet egy híd köt össze, s melynek egyik partja Kína a másik pedig már Vietnám. Szóval csak át kellett sétálni rajta, s így néhány perc múlva már  Lao Cai-ban találtuk magunkat. Itt újabb jó néhány kilométeres „kis” séta következett, míg megtaláltuk a vasútállomást. Szerencsénkre még várnunk sem kellett, mivel a jegyek, és néhány az út alatt elfogyasztandó „csemege” gyors megvásárlása után, a vonat azonnal indult.

 

 

A vagonok megpillantása első pillantásra kisebb sokkot váltott ki belőlünk, mivel a kocsik zsúfolásig emberekkel teli tyúkketrecre hasonlítottak , de szerencsére nekünk nem oda, hanem egy valamivel „jobb” kocsiba szólt a jegyünk, ami nem volt annyira tele,vagyis az utasok csak a számukra kijelölt helyeken ültek.  A Lao Cai - Hanoi közötti távolság 350 kilométer, amit a vonatunk 11 óra alatt volt szíves megtenni, néhányszor egy gyalogos tempójában.

De nem bosszankodtunk, sőt még élveztük is, mivel így jobban szemügyre vehettük, a buja szinte dzsungelszerű tájat, a vízi bivalyokat, a bambuszkunyhókat, a földeken dolgozó embereket és az önfeledten játszadozó gyerekeket. A látvány minden várakozásunkat felülmúlta, kellemesen csalódtunk mivel olyan táj tárult most végre elénk, amit eddig csak filmekben láthattunk vagy éppen csak olvashattunk róla. Útközben megismerkedtünk Michellel a belga „volt banktulajdonossal” aki minden évben egy országot próbál alaposan megismerni egy hónapos utazása alkalmával, és most éppen Vietnámra került sor.

Már este volt mire megérkeztünk Hanoiba. Hosszas, keresgélés és alkudozás után találtunk egy szállást a belvárosban, és végre vágyainknak nem szabván gátat, egy már oly rég óta vágyott pizza lett a vacsoránk helyi sörrel párosítva.

 

 A  pezsgő, fiatalokkal teli városban sajnos csak 2 napot volt módunk eltölteni mivel utána egyből folytattuk utunkat, ezúttal repülővel Saigonba. A belváros ázsiai mércével kifejezetten élhetőnek tűnt, az elképzelhető összes irányból hömpölygő motoráradat sem volt zavaró. Egy idő után kifejezetten élveztük a forgalmas utakon való átkelést és ahogy a motorfolyam kettényílik és áramlik tovább körülöttünk. Nagyon sok nyugati turista özönli el a várost, sajnos nem csak nekünk tetszik annyira. Az utcán lakmároztunk Pho-ból a helyiekkel, és továbbra is tömtük magunkba a mangót. Megnéztük a Ho Chi Minh mauzóleumot, és sikerült kitisztíttatni a fényképezőgépet, így az azután készült fotóinkon már nem lesz látható az a zavaró folt amit már biztosan sokan véltek felfedezni.    Már itt, Vietnami tartózkodásunk elején éreztük, hogy nagyon kevés időt szántunk erre az országra. Ez az érzés a napok múltával csak fokozódott, az egy hét amit tartanunk kellett a repülőjegyek fix dátumai miatt pillanatok alatt elrepült.

 

 

 

 

 

 

 

 

A Saigon-ba tartó repülőút zökkenőmentesen zajlott, azt leszámítva, hogy a pilóta nagyon ügyetlenül végezte a leszállást így többen igénybe vették a bizonyos fekete zacskókat és még minket is nagyon megviselt. A Jetstar légitársaságot mindenesetre érdemesebb kerülni hacsak nem akar valaki annyira spórolni mint ahogy mi tettük:)

 A reptéren nagy nehezen megtaláltuk a helyi buszjáratot így egyenesen a belvárosba indulhattunk és az útikönyv térképének segítségével viszonylag hamar megtaláltuk az utcát ahol az előre lefoglalt szállásunknak lennie kellett volna. Persze nem volt olyan egyszerű amilyennek tűnt. Az utcából zsúfolt sikátorok labirintus szerű hálózata indult és ezek egyikének eldugott szegletében akadtunk rá nem kis fáradság árán az autentikus vendégházra. A szobánk apró  és kicsit büdös, de az ágynemű tiszta volt és egy éjszakára tökéletesen megfelelt. Délután nyakunkba vettük a várost és az egyik utcai standnál elfogyasztott estebédünket amelyet azóta is az egyik legfinomabb étkezésünkként tartjuk számon. Citromfüves bundában kisütött tengeri halat ettünk egy általunk nem ismert zöld levelekből és hagymából álló isteni salátával és egyéb finomságokat. Degeszre ettük magunkat és még jéghideg helyi jeges teát is ittunk mégsem került többe az egész 900 forintnál. Bóklásztunk még a belvárosban majd hazafelé indultunk, el kellett dönteni, hogy a maradék pár napot a Mekong deltájában vagy inkább Phu Choc szigetén töltsük. Sajnos az idő kevés volt mindkettőre így hosszas vívódás után úgy döntöttünk, hogy elindulunk a sziget felé és úgyis a deltán vezet keresztül az utunk és ha nagyon megtetszik nekünk a vizek birodalma, maradunk.

 

  A döntés tehát megszületett de azért kivételesen nem indultunk útnak nagyon korán, kényelmesen megreggeliztünk egy francia pékségben és utána kidöcögtünk a város egyik nagy buszállomására. Megvettük a jegyeinket Vinh Long-ba  és meg is lepődtünk azon milyen kedvesen elkísért egy hölgy a megfelelő buszhoz és a sofőr segítője is( Az eddig általunk meglátogatott ázsiai országokban mindenhol  bevett szokás, hogy a sofőrt kíséri valaki aki útközben segít felszállni, kezeli a pénzt és a jegyeket, kufárkodik az ülőhellyel menet közben, összezsúfolja az embereket. Minél kisebb egy busz annál nagyobb az esélye, hogy a kísérő családtag sokszor feleség. ) vidáman üdvözölt minket.

 Azt ugyan kicsit furcsálltuk, hogy az ember nagyságú hátizsákjainkra azt mondták, hogy vigyük csak fel magunkkal a fedélzetre, mert  a tárolókba nem tudják rakni. De úgy voltunk vele mint akik még sosem utaztak busszal a földnek ezen a tájékán, örültünk, hogy csak félig van tele a busz és még ha fel is veszünk egy-két embert út közben akkor sincs nagy baj.

Nagyobb baj ugyan nem is történt, de az egyik legbosszantóbb utazásunkat ezeknek a tekergő buszjegy dílereknek köszönhetjük. Közvetlenül az indulás után húsz perccel már egymás hegyén hátán ültünk a 35 fokos hőségben és minden tizenötödik percben felvettünk egy újabb utast, árust vagy éppen kutyát. Mi leghátul foglaltunk helyet ahol öt ülésen osztoztunk egy vietnami párral és a két hatalmas csomagunkkal amelyek önmagukban nehezen férnek el egy ülésen. Hiába ültünk úgy mint a szardíniák ott hátul, a busz „vezetősége” nem vett tudomást róla és minden újonnan felszedett utast arra a nem létező helyre akartak beültetni amit nem hivatalosan a poggyászaink foglaltak el. Ezt a faragatlanságot még tudták fokozni amikor a semmi közepén elkezdtek vietnámiul kiabálni nekünk,hogy megérkeztünk .Ezután még tíz percig utaztunk, ők kiabáltak ránk, hogy ez Vinh Long és itt kell leszállni. Egy kereszteződésben végül lefékezett a sofőr és mi nagy kétségek közepette átkászálódtunk az embereken és hipp-hopp a poros út szélén találtuk magunkat. Csomagjainkat az utaskísérő a padkára hajigálta és a busz tovább iramodott  negyven röhögő emberrel a fedélzetén..

 

 Sejtéseink perceken belül beigazolódtak és ugyan nem a lehető legrosszabb helyen tettek le minket de a pályaudvar amit mi végcélként reméltünk még  5 km-re volt tőlünk. Ebből  3-at legyalogoltunk a maradék távra pedig felkéredzkedtünk egy mikrobuszra. Vinh Long buszpályaudvarán már nem hagytuk magunkat becsapni és miután vettünk egy köteg banánt meg némi vizet, a hivatalos járattal folytattuk utunkat egyenesen Can Tho városába. Ez az út az egyik legemlékezetesebb volt számunkra. Az országnyi  területű delta torkolat apró falvain, megszámlálhatatlan csatornáin, tavain, úszó bódéin vezetett  keresztül és igaz, hogy a harminc kilométeres távolság több mint két órába telt megtenni, ennek egyetlen percét sem sajnáljuk. Sőt! Még azt is élveztük ahogy az ezeréves, szétrohadt busz eszeveszetten száguldott nyitott , madzaggal rögzített ajtókkal. És bár szembetűnő volt a szegénység az egész vidéken akárhol pihent meg a tekintetünk boldog, vidám emberek mosolyogtak ránk. Erről Magyarország jutott eszünkbe ahol keletről nézve jólét uralkodik, mosoly szempontjából mégis Vietnam utasítja maga mögé. Torokszorító volt látni az egyik megállónál ahogy egy út szélén ülő nő kéreget, miközben férje a hátát veregeti. A nő orrából egy műanyagcső vezette ki a véres levet egy zacskóba. Az emberek reakciója irigylésre méltó volt. Szinte minden második közülük pénzt nyomott a nő férjének markába, sokan megálltak a robogójukkal és visszafordultak, hogy támogassák őket. És ezek a gondolkodás nélkül adakozó emberek kétkezi munkások voltak akik éppen a közeli cipőgyárból és egyéb ipari létesítményekből tartottak hazafelé kunyhójukba,házacskájukba amelyeknek többsége akkor már több centiméteres vízben állt.

 

 

 Mire Can Tho-ba értünk már sötét volt és az utcákat, sőt az egész vidéket elöntötte a víz. A cipőket papucsokra cseréltük és átgázoltunk az állomással szemközti oldalra ahol egy nagyon ízletes Pho-t fogyasztottunk el vacsorára.( A Pho  Vietnam egyik nemzeti eledele húsleves tésztával, mindenféle zöldségekkel és húsokkal rengeteg fajta változatban.)Utat törtünk a motorok hada között a folyóvá változott úttesten visszafelé ahonnan nemsokára indult a járatunk Rach Gia-ba. Onnan már csak egy behajózás választott el minket a szigettől amit az azóta eltelt két hétben már csak a „mi szigetünk-ként”  emlegetünk. A Rach Gia-ba tartó út sem volt leányálom, a hepehupás úton való zötykölődés igénybe vette utolsó tartalékainkat is. Éjfél körül értünk oda és hajnali egykor már az igazak álmát aludtuk ami nem tartott soká mert öt órakor már talpon voltunk hogy az első szárnyashajót elcsípjük és délre már Phu Quoc szigetén legyünk.

 

Phu Quoc

Phu Quoc szigetének minden porcikáját nagyon szerettük. Október  28-án a déli órákban elfoglaltuk a bungallónkat amit Kriszta előző éjszaka pecázott az interneten és minden bizonnyal az egyik legkedvezőbb árú fedél volt az egész szigeten. Szerencsére a minőség nem ment ennek a rovására a francia tulaj elég jól összehozta az 5-6 bungalóból, bárból és kellemes kertből álló komplexumot ami mindössze 1-2 percnyi sétára volt a pálmafás fehér homokos tengerparttól. Kicsit kifújtuk magunkat, megfürödtünk a tengerben és nem sokkal utána már motorra is ültünk és felfedezni indultunk. Az ebédet egy egyszerű útszéli étteremben ejtettük meg ahol ínycsiklandó finomságokra bukkantunk. Az egyik lehűtött, zselés állagú kókuszlé volt tetején fehér  sávval, ami a kókusztej zsírja lehetett. Kókuszvarázslat. A másik egy tejszerű sárga folyadék amit jégkockára töltöttek és valami mennyei íze volt. Utólag kiderült ez kukoricából készül, valószínűleg a szemekből sajtolják. A kulináris kényeztetés után a sziget északi partja felé fordítottuk a járgányunk orrát és meg sem álltunk egy trópusi növényekkel övezett apró kis halászfaluig. Egészen sötétedésig barangoltunk ezen az elhagyott vidéken, néhol igazi dzsungelen vezetett át az út itt ott apró falvak szegélyezték apró bódéikkal és gyarmati stílusú iskoláikkal. Turistáknak nyomát sem láttuk igazán olyan érzésünk volt mintha mi lennénk az első „fehér” ember a világnak ebben az eldugott szegletében ahol régen megállt az idő.

A vacsora színhelyére is teljesen véletlenül akadtunk rá hazafelé tartva és olyan jó választásnak bizonyult, hogy a következő estén is felkerestük ezt az éttermet ahol nagyon kedves kiszolgálást és még kedvezőbb árakat volt szerencsénk élvezni. Két különbözőféle tengeri kagylót valamint tamarin szószos tintahalat választottunk és olyannyira nem bántuk meg, hogy a tintahalat azóta is emlegetjük egy két elhibázott étkezés után. A hatalmas korsóba kitöltött finom helyi sör, melyben a méretes jégdarabot öt percenként cseréltek, már csak hab volt a tortán.

 

A következő napot ismét a szigeten való csavargással töltöttük. Voltunk igazgyöngy kutató központban, búvárkodtunk kihalt partszakaszokon, meglátogattunk halászfalvakat és egy vakítóan fehér homokú strandot is ami méltán az egyik leggyönyörűbb az egész térségben. És bármilyen népszerű is mi órákig bohóckodtunk és lubickoltunk anélkül, hogy a mindenhol jelenlévő félig vad őslakosokon, a kutyákon kívül bárkivel osztozni kellett volna ezen a tündérvilágon. Az egyetlen kellemetlen pillanat az volt amikor egy termetes lila kalapos medúzába sikerült beletalpalnom ami ugyan okozott néhány fájdalmas percet de gyorsan tovább mosták a rohanó idő morajló hullámai.

 

 A harmadik és egyben utolsó napunk amit mi nem terveztünk előre de az égiek biztosan, elég kacifántosra sikeredett, amit egy defektnek köszönhettünk. Ha már nem kaptunk jegyet egyik hajóra sem aznapra, hogy Kambodzsát elérjük ezért úgy döntöttünk maradjon még a motor nálunk, hiszen úgy a szívünkhöz nőtt. A finom reggeli után nekivágtunk a sziget legtávolabbi pontjának ami köztudottan a legalkalmasabb hely egyszerű merülésekhez és emellett kilátópont, ahonnan Kambodzsa partjait is lehet látni. Gyönyörű útvonalon jutottunk a közelébe ennek a partszakasznak és közben megismerkedtünk egy házaspárral akik messze a legjobb arcnak bizonyultak minden utazó közül akikhez addig volt szerencsénk. Az egyik apró faluban egy olyan vízmosáson hajtottunk át motorral amit, ha a helyiek nem bíztatnak valószínűleg sosem mertünk volna megtenni. A körülbelül három méter széles csermely olyan mély volt, hogy a motor majd derékig süllyedt a kristálytiszta vízbe, szerencsére kis egyensúlyozással vettük az akadályt  majd dagadó mellel haladtunk tovább akár egy túramotoros aki épp befejezte Afrikát átszelő kalandját. Még mielőtt elértük volna célunkat, engedve a csábításnak a habokba vetettük magunkat és búvárszemüvegeinken keresztül kézen fogva úszkálva szemléltük a víz alatti világot. Nem akartunk itt sokat időzni így folyattuk utunkat egészen tíz másodpercig amikor is egy defekt törölte le arcunkról a napok óta szűnni nem akaró mosolyt. Nem volt nehéz felmérni a helyzetünket. Tűző napsütés, 34-35 C, vizünk elfogyott, telefonunk nincs, legközelebbi település 10km göröngyös földúton. Árnyékban hagytuk a kétkerekűt és szerencsénkre egy pillanat múlva feltűnt egy terepjáró egy középkorú helyi üzletemberrel és feleségével, akik felvettek minket. Az autóban a légkondicionáló berendezés 15 fok körüli értékre volt állítva, talán ezt volt a legnehezebb elviselni ahogy felhevült izzadó testtel beszálltunk a járgányba. Az úriember segítségével visszajutottunk a szállásunkra de ott meglepve tapasztaltuk, hogy senki nem fog nekünk segíteni. Még a francia tulaj sem, valószínűleg pökhendiségből amiért sosem fogyasztottunk a méregdrága bárjában. Letusoltunk és eldöntöttük, hogy a saját kezünkbe vesszük az irányítást és pontot teszünk ennek a kellemetlenségnek a végére. Kibéreltünk még egy motort és visszahajtottunk a szigetnek erre az eldugott pontjára. Szerencsére még ott találtuk. Kriszta át szállt a lapos kerekűre és legurultunk velük egy közeli luxus szállodába ahol arra kértek minket, hogy adjuk oda nekik a slusszkulcsot és ők majd intézkednek addig is élvezzük a gyönyörű kilátást és fogyasszunk valamit. Ennek az ajánlatnak örömmel tettünk eleget és míg az italunkat kortyolgattuk az exkluzív környezetben, latolgattuk vajon mennyibe fog ez nekünk kerülni!? Egy röpke fél óra múlva erre választ is kaptunk amikor a szimpatikus recepciós fiú hozta a slusszkulcsot és 800 forintnak megfelelő összeget kért tőlünk cserébe. Az állunk leesett.. Ami egész napos fejtörést, intézkedést és aggodalmat okozott nekünk azt ők pillanatokon belül a hely szelleméhez illő eleganciával oldották meg. Miután mindkét motor műszakilag rendben volt legurultunk a közeli partra ahol a naplementében még utoljára megmártóztunk a cirógató habokban. Ezután vissza indultunk Douong Dong-ba amikor újabb esemény törte meg egyhangúnak egyáltalán nem nevezhető utazásunkat. A félhomályban Krisztát leszorították az éppen, hogy járhatónak nevezhető útról és ő a motorral az útszéli bokorba szaladt. Szerencsére jól reagált és meg tudta fogni a motort, de a hirtelen fékezés miatt olyan erősen beütötte az alhasát a combját és térdét, hogy  még most két hét elteltével is fekete színben pompázik az ütések helye és kitapinthatóak a bőre alatti hatalmas görcsök. A baleset után visszatértünk a szállásra, leadtuk a motorokat és a hajlékunk melletti étteremben megvacsoráztunk.Tonhalat ettünk grillen és rákot.

 Korán reggel szárnyas hajón hagytuk el a földi paradicsomot sok-sok nyugat európai turista társaságában, hogy kezdetét vegye egy újabb eszelős utazás ami ebben az esetben az általunk választott utazás szervező iroda szervezetlensége miatt sikerült nagyon megterhelőre és tűnt soha véget nem érőnek.

 

Bali-Jáva

Jól vagyunk!!

 Bár az elmúlt napokban gyengélkedtünk, a férfi tag belázasodott és betaknyosodott a női tag pedig gyomor problémákkal küszködött mindez az általunk elátkozott szigeten Balin történt egy ótvar, nyirkos szállodai szobában de annak kedvéért aki sajnálkozni kezdett e sorokat látván közöljük, hogy ez része az Indonézia életérzésnek. Nem is panaszkodunk. A tegnap éjszakát már Jáván töltöttük az egyik legaktívabb vulkán lábánál és ugyan az előző hotelnél egy sokkal ótvarabban és retkesebben de már sokkal jobb kedvvel haladunk tovább!!!

 

Kambodzsa

 Álmaink szigetéről egyenesen a véres múltú királyságba vezetett a nagyon megterhelő 20 órás utazás teletömött mikrobusz, szupergyors, gyomorforgató hajóút és még egyéb érdekes közlekedési eszközök igénybevételével.A világ hét csodái egyikeként számon tartott templomegyüttest is megcsodáltuk, egész nap csak bóklásztunk, bújkáltunk, merengtünk ebben a spirituális fellegvárban.Ma már a fővárosban, Phnom Penh-ben költöttük el vacsoránkat egy utcai kifőzdében ami nagyon ízlett mindkettőnknek, hozzá pedig legújabb kedvencünket a cukornád préselt levét ittuk persze jó sok jéggel lehűtve.Az ide tartó út pihenőjében szintén utcai talponállót választottunk, hatalmas békát csemegéztünk grillen sütve és Kriszta még egy darab sült Tarantula pókot is szerzett nekem amit tüstént megkóstoltam és nagyon ízlett!

 Holnap újból nagyot ugrunk térben és időben egyaránt, sajnos ennek egy 4-5 órás repülőút és 8-9 óra várakozás lesz az ára a kuala lumpur-i repülőtéren.Semmi kedvünk hozzá.De ha minden jül halad akkor legközelebb Indonézia több százezer szigetének egyikéről jelentkezünk.

 

Paradicsomi állapotok

 

 Mindenki megnyugtatására közöljük, hogy egyben vagyunk csak éppen semmi kedvünk blogot írni vagy akár csak egy percet is a számítógép előtt tölteni.Ennek az oka, hogy három nappal ezelőtt úgy döntöttünk, a Mekong deltájában való barangolás helyett inkább Vietnám legnagyobb, az ország legdélebbi csücskében elhelyezkedő szigetét Phu Quoc-ot választjuk úticélként, mielőtt folytatjuk utunkat Kambodzsába. Nagyon jól döntöttünk.És bár eljutni idáig nem volt túl egyszerű(erről a későbbiekben beszámolunk), nyugodtan kijelenthetjük minden egyes kellemetlen percért kárpótolt minket ez a fantasztikus sziget. Az elmúlt két napban teljesen lekötött minket a kókuszdiók levének kiszippantása, a motorozás a dzsungelben és halászfalvakban, a vacsorára rendelt tamarinszószos friss tintahal elfogyasztása vagy éppen a fehér homokos tengerpartokon való lubickolás.

 Ma reggel szerettünk volna elhajózni de minden jegy elkelt, így egy nap kényszerpihenő jutott osztályrészül. Ezért bánatunkban most elindulunk az észak-nyugati partra búvárkodni és vacsorára ezúttal grillezett tonhalat fogunk enni.

 

 

Kunming újra

  Bármennyire is megkedveltük a kis halászfalut az Erhai partján, várakozással teli örömmel vártuk, hogy elhagyjuk Kínát és folytassuk utunkat Vietnámba. Még úgy is, hogy tudtuk, ez két nap buszozást jelent, kekszen és vízen tengődve.Ezúttal egy öt órás seggeléssel kezdtünk, vasaltuk tovább az egyébként is minden domborulattól megfosztott hátsónkat.Rutinmunka. Kunming ezúttal sem hagyott bennünk mély nyomokat, miután megérkeztünk bebuszoztunk a belvárosba a két belga nővel akiket út közbrn ismertünk meg, nagyon szimpatikusnak találtuk őket és megoszthattuk velük kínai élményeinket. Nekik már nagyon elegük volt az országból de még kénytelenek voltak még három hetet ott eltölteni. A szállásunk kielégítő volt a vacsora amit elfogyasztottunk ehető. Korán keltünk, hiszen nem volt egyszerű kijutnunk a buszpályaudvarra ami a város szélén terpeszkedett irdatlan méreteivel. Taxi helyett mint ahogyan eddig minden esetben saját erőből és a helyi tömegközlekedést igénybe véve jutottunk el célunkig. Amikor megláttuk, hogy az előttünk álló nyolc órás utat egy ótvar, legalább 30 éves, Setra gyártmányú buszon kell megtennünk már csak az tartotta bennünk a lelket, hogy nem lesz tele a busz és át tudunk ülni hátra, elnyújtózni. A busz tele lett, mi pedig maradtunk a helyünkön. Az utazóközönség sokkal kulturáltabban viselkedett mint ahogy azt az elején sejteni lehetett így könnyebb volt elviselni ezt a napot. Ezúttal az induláskor kiosztott ”hányószacskók” sem teltek meg pedig a puszta jelenlétük is ijesztő volt számunkra.

 Közeledvén a vietnámi határhoz a táj harsány zöldbe váltott és hatalmas banánligetek borították a kanyargó folyót körülölelő hegyeket. Az utolsó száz kilométeren az alagutak egymást követték és amikor éppen nem egy alagúton haladtunk keresztül akkor az azokat összekötő több tíz méter magas hidakon vezetett az utunk. Amint a határvárosban Hékou-ban leszálltunk a légkondicionált buszról, közvetlenül a saját bőrünkön tapasztaltuk meg azt a klímát amire a buja növényzetet az ablakból látva következtetni lehetett. Nem a trópusi időjárás volt az egyetlen változás. Hekou az eddig megszokott jelentéktelen kínai kisvárosok után, üde színfoltot jelentett szinte tengerpartinak nevezhető hangulatával. A határvonalat jelentő folyó partján sétáltunk be a városközpontba miután a minket fuvarozni akaró motoros és autós jelentkezőket leráztuk. Nem mondhatjuk, hogy élveztük azt a 4-5 kilométert a nap végén, így amikor sötétedni kezdett kivettünk egy szobát és gyors vacsora után nyugovóra tértünk.

 

A szurdokvölgy ahol a tigris megugrott

Saját fordításban(Tiger Leaping Gorge) ez az a völgy ahol a legenda szerint a vadász elől menekülő tigris átugrott a Jangce folyón a szurdok legkeskenyebb pontján.Számunkra a Kínában eltöltött szűk egy hónap legszebb élményét jelentette ebben a mesevilágban tett kirándulás.Az odajutás a caicuni bázisról ugyan nem volt egyszerű hiszen először egy minibuszon zötyögtünk 4órát úttalan utakon majd ezt követően rögtön átszálltunk egy kicsivel nagyobb buszra ami már olyan tájakon pöfögte a kormot ahol az utat is magának követelte az enyészet.Néhol 2500 méteres magasságba kapaszkodott fel a 25-30 fős matuzsálem, nem is nagyon mertünk oldalra tekinteni hiszen védőkorlát csak elvétve szegélyezte a szerpentint de a sofőr rutinosnak tűnt hiszen ilyen körülmények között is szemrebbenés nélkül előzött hatalmas teherautókat, beláthatatlan kanyarokban, a dudát használva figyelmeztetésül az esetlegesen szemben közlekedőnek:)Az utazóközösség a tőle megszokott módon tolerálta a kanyargós hegyi menetet, diszkréten elhelyezték az ebédre elfogyasztott tésztalevest a buszon található műanyag vödrökbe. A Kínaiak nem tudnak utazni!

Megérkezvén Chatuou-ba(ahonnan az ösvény elindul fel a hegyekbe) már igen elcsigázottak voltunk ezért még a nehezebb szakasz megkezdése előtt meguzsonnáztunk egy öszvérháton közlekedő helyi fiatalember társaságában aki nem tágított mellőlünk azt remélve talán igénybe vesszük az állat szolgáltatásait hegynek fel.Nemsokára belátta, hogy nem olyan fából faragtak minket..

Tehát még a megérkezésünk délutánján megindultunk a völgy felfelé vezető ösvényén azt remélve, hogy még aznap elérjük a szállásnak kinézett falut és azon belül a Naxi család vendégházát ami bő négy óra járásra volt meredeken felfelé.A négy órából bő öt óra lett még úgy is, hogy a hozzánk verődött két kínai férfi segített az eligazodásban fenn a hegyen, mi nyelvismeret híján nem tudtuk volna lekenyerezni az öreg kecskepásztort, hogy ugyan, mutassa már meg a helyes irányt! Fizikálisan ugyan elég megterhelő volt de a csodálatos látvány kárpótolt minket minden fáradságért. A vendégház nemcsak az elhelyezkedéséből kifolyólag volt álomszerű, de a tradicionális épület és a vendéglátó család kedvessége, a finom vacsora, mind elengedhetetlen volt ahhoz, hogy felejthetetlen élményekkel gazdagodjunk.A szobánk olcsó volt és ugyan nagyon egyszerű de az ablakból a kilátás a Jáde sárkány hegy sziklás hófödte csúcsára, korán reggel mosolyt csalt az arcunkra.

Ébredés után megreggeliztünk, elbúcsúztunk a vendéglátóinktól és jóval az előző napi társainktól lemaradva elindultunk az előreláthatólag hat órás útnak. Össze kellett szedni magunkat, hiszen az egész kirándulás legnehezebb szakasza következett, az út egyből meredeken emelkedett és még csak ezután következett a híres 28 kanyar ami a sziklába vájva kanyargott felfelé és egészen a legmagasabb pontig vezetett. Kriszta jól bírta, részemről nagyon rosszul éreztem magam, erős fejfájás és hányinger majd később hasmenés is jelentkezett:(Sajnos a legrosszabbul a legmegerőltetőbb szakaszon éreztem magam de a tünetek egész délutánig elkísértek míg csak nem sikerült "könnyítenem" magamon.

Mindezektől függetlenül remekül éreztük magunkat , a  metropoliszok után felemelő érzés volt 2000 méter magasan a folyó fölött a sziklaoldalban túrázni és végre megismerni Kína másik, általunk oly hőn áhított arcát is. Az idő kedvezett nekünk, folyamatos napsütésben élvezhettük a szemközti hófödte csúcsok látványát a gyönyörű erdőket az útba eső hegyi falvak hangulatát még úgy is, hogy a néhol  csak fél méter széles gyalogút széle több ezer méteres mélységbe szakadt le közvetlenül mellettünk.

Este hat óra körül értünk a "Félút" vendégházba ahol hulla fáradtan válogatás nélkül vettünk ki egy-egy ágyat a 10 férőhelyes szobában. A szállás minden pontjáról, még a mosdókból is pazar kilátás nyílt a szurdok leggyönyörűbb részére. Sajnos az ott eltöltött éjszakával kapcsolatban igen rossz emlékeket őrzünk, köszönhetően a modortalan, iszákos, bűzlő nyugat-európai turistáknak akikkel a szobát kénytelenek voltunk megosztani.

Másnap reggel már csak az ereszkedés várt ránk ami 2-3 órát vett igénybe. Miután leértünk a völgy gyomrába a tegnap este megismert német utazó hölggyel Ritával és egy svájci párral közösen béreltünk egy mikrobuszt ami visszavitt minket Chatuou-ba ahonnan rögtön indultunk is tovább Lijangba.Lijang óvárosa a Világörökség része de miután láttuk a város többi részét áthaladván rajta, semmi kedvünk nem volt ott tölteni az éjszakát.Nem is beszélve a védett városrészt elözönlő turisták hadáról. Kezdünk rutinossá válni!

Így hát kiraktuk Ritát aki velünk utazott eddig és azonnal folytattuk utunkat vissza Caicunba egy 4 órás út keretében. Az utazás alatt egyetlen öt perces pihenő volt ahol a sofőr a zuhogó esőben lemosta a buszt. Csak mi nevettünk rajta úgy tűnt ez feléjük bevett szokás..

 

Xin chao!

A vietnami nyelvben járatosak rögtön kitalálhatták, hogy ezúttal már Vietnamból jelentkezünk, tegnap este szerencsésen megérkeztünk a fővárosba és rögtön bele is szerettünk! De még mielőtt elmerülnénk Hanoi bemutatásában, kötelességünknek érezzük, hogy az ideútról és az azt megelőző elményeinkről irjunk.

 

Utolsó napjaink Kínában

 Elbúcsúztunk ma Dalitól és Caicun-tól. Megettük utolsó ebédünket a kedvenc helyünkön a Sister's Café-ban. Az idő borongósra váltott az elmúlt napokban, ez nem is zavart bennünket a lustálkodásban és alig várjuk, hogy délnek vegyük az irányt! Holnap egy délelőtt induló busszal visszautazunk a tartomány központjába Kunming-ba és ott is töltjük az éjszakát.Kényszerűségből, hiszen másnap reggel indulunk is tovább Hekou-ba ami már közvetlenül a Vietnami határon fekszik.Ez a távolság ismételten 8-9 óra buszozásba fog kerülni.Terveink szerint ezért ebben a határmenti városban töltjük el utolsó "kínai" éjszakánkat.Kicsit aggódunk az átjutás miatt mégpedig azért mert egyikőnk elhagyta az országba való belépéskor kapott hivatalos papírt ami a kilépéshez is szükséges:)Ha minden rendben zajlik akkor 24-én már mindketten Vietnamból jelentkezünk.Irány Hanoi!!!

És ezúton szeretnénk megköszönni Zavinak és Beninek a közreműködést!

 

Caicun

Miután elhagytuk Chengdut, újabb rekordot döntöttünk utazás terén. Busz-vonat- busz-busz,volt a sorrend néhány órás várakozással megspékelve. Ezek közül a 17 órás vonatút ami igazán lendített az órák számán,és amiről egyébként azt hittük,hogy rutinosak lévén már kacagva átutazzuk. De nem,sőt amikor leszálltunk a vonatról Kumingban,megfogadtuk,hogy 8 óránál többet se vonaton, se buszon nem utazunk egyszerre.

Kumingot látni csak a buszról volt szerencsénk, de ennyivel is beértük, mivel csak egy szmog-ködös,forgalmas nagyvárosként mutatkozott be és nem kecsegtetett többel, mint a többi nagyvárosi testvérkéje. Kumingból buszon folytattuk utunkat Xiáguánba, aztán Daliba onnan pedig az eldugott kis falucskába Caicunba. Elmondhatjuk,hogy az itteni busszal való közlekedés egyáltalán nem hasonlít az otthonihoz. Itt szinte a mindent szabad elv érvényesül. Szabad dohányozni, teljesen mindegy, hogy egy mikrobuszon vagy egy klímás nagy buszon utazunk(az előző még némileg tolerálható az ablak kinyitásával,az utóbbi már kevésbé),szabad hangoskodni,köpködni(ki az ablakon,vagy a szemetesbe),és hányni anélkül,hogy zavarba jönnénk.

Viszont az utazással járó fáradozásaink jócskán megtérültek, mivel bátran kijelenthetjük,hogy végre megtaláltuk azt, amit eddig hiába kerestünk. A hely neve Caicun. Az Erhai-tó mellett fekszik, ami egyébként a hetedik legnagyobb édesvizű tó Kínában.1915 méter magasan,gyönyörű hegyekkel körülölelt halászfalu,egy igazi kis ékszerdoboz.Egy éjszakát terveztünk itt eltölteni, de kettő majd három lett belőle;mostanra pedig már a bázisunkként tekintünk rá.

Egy bájos kis vendégházban lakunk,közvetlen a tóparton. A szállásunk tiszta,kínai viszonylatban kijelenthetjük,hogy teljesen rendben van. A szobánk ablakából látni a tavat; reggel a halászokat ahogy visszatérnek halakkal felpakolva, este pedig a napot ahogyan félősen elbújik a hegyek mögé.A szállásunk biztosít számunkra bringákat is, így többnyire biciklivel közlekedünk Dali és Caicun között. Ami a legjobban tetszik itt nekünk,hogy nagyon csendes,a turisták sem fedezték még fel maguknak(Valószínűleg ezt annak tudjuk be, hogy a Lonely Planet nem írt a faluról két sornál többet).Az egész vendégházban csak mi lakunk és Scott az angol, aki már inkább kínai.

Megismerkedtünk az első kínai barátunkkal is, akit Alinak hívnak .A szállásunkon szerettünk volna reggelizni, de mivel későn keltünk lecsúsztunk róla, így vezetett el utunk egy hostelbe, ahol ő szolgálta fel nekünk a reggelit.Odaült odaült mellénk, és érdeklődve kérdezgetett bennünket. Ali igazi művészlélek. Pekingben élt,majd utazni kezdett,hogy megtalálja, mi hiányzik az életéből. Caicunba érve jött rá,hogy amire szüksége van az a szerelem. Most itt él, könyveket ír, a hostelben dolgozik és rendületlenül várja a szerelmet. Több mint két és fél órát beszélgettünk vele. Finom helyi termesztésű arabica kávét főzött nekünk, amihez a kávészemeket kézi hajtású őrlővel darálta; melyből aztán kaptunk még ajándékba is. Amíg itt vagyunk tervezzük, hogy még meglátogatjuk, mert nagyon megkedveltük.

 

 

Pandák földjén

Kissé alább hagyott a kezdeti lelkesedésünk a blog frissítését illetően, ezen sorokat már több mint két hét távlatából kopácsoljuk össze de arra való tekintettel, hogy igazából az élelmezésen kívül szinte csak az élményeink feldolgozását tekintjük egyetlen feladatunknak ezekben a napokban, nem esik nehezünkre a visszaemlékezés.

 A Pekingből Chengdu-ba való átvonatozásunkat egyébként nem hisszük,hogy valaha is elfelejtjük. Az állomásra beverekedtük magunkat korán reggel, azután pedig a vonatra is sikerült felküzdeni magunkat pedig ezt illetően voltak kétségeink amikor megláttuk a várakozó tömegeket a repülőtér nagyságú vasútállomás egyik "várócsarnokában".Maga az út viszonylag gyorsan telt, bár a 27 óra után amit vagontársainkkal töltöttünk, már szerettünk volna kettesben lenni, és nem a percenként felhangzó harákolásra, köpködésre vagy cigarettafüstre irányuló közömbösségünk színlelésére, sokkal inkább egymásra szánni egy kis időt. Miután megérkezvén sokkolt minket a színes és koszos ember kavalkád amely a pályaudvar előtt fogadott, valamint a város mérete neki indultunk megtalálni a szállásunkat.

 Az Inn Barsby angol tulajdonban lévő hotelről, amely eddigi legmagasabb árszínvonalú szállásunk volt, nem sok jót tudnánk említeni két dolgot leszámítva. Az egyik, hogy a szobánkhoz tartozó fürdőszoba fala üvegből volt, ezt nem is kell részleteznem mennyire tetszett nekünk. A másik, hogy a szálloda közel helyezkedett el a legkedvesebb szecsuáni gyorséttermünktől a CSC-től ahol finom 3-4 fogásból álló menük közül választhattunk nevetséges áron. Azóta is hiányoljuk. Ezektől eltekintve a hotel koszos volt és a kínai reggelijüktől azóta is hidegrázásunk van.

 Chengdu-t igen egyszerűen össze tudjuk foglalni és biztosan elfogultak vagyunk hiszen Peking után a második dolog volt amit Kínából láttunk és egy 19milliós város után egy 11 milliós ahol a szmog még elviselhetetlenebb, kiöli az emberből egy pár nap után a lelkesedést. Még úgy is, hogy a kedves vendéglátóink akiknek lakásában eltölthettük azt a szűk hetet mindent megtettek, hogy igazán jól érezzük magunkat, amit ezúton is köszönünk nekik:)Mindenesetre nem ültünk a babérjainkon, voltunk sörözni barátainkkal többször is valamint hála nekik az egyik legautentikusabb hotpot-ban tömtük meg a hasunkat fűszeres, olajos általunk főzött finomságokkal gondolok itt a disznógyomortól kezdve a tengeri füveken és állatkákon keresztül a fürjtojásig bezárólag.

Külön nem térnék ki az egy napos pandakutató bázisra tett kirándulásunk részleteire, hiszen a pandák annyira tündériek, hogy csak ömlengeni tudnánk róluk véget nem érő hosszú sorokban. Igazán megérte a hozzájuk vezető folyamatos tülköléssel járó kétszer három óra buszozás. A pandák igazi angyalok.

 Többek között voltunk még a zsúfolt Emberek parkjában ahol szinte majdnem mindenki táncolt, énekelt vagy előadott a többiek, köztük mi is pedig őket nézték. A város másik végén lévő apátság viszont igazán megérte a fáradságot. Nagyon tetszett nekünk a hangulata, és egy misét is elcsíptünk vagy ha úgy tetszik közös imádkozást ahol nagyon szépen énekeltek. Krisztának nagyon tetszett a "teknőstó", nekem kevésbé a szélén tanyázó sárgadinnyényi varangyok miatt.

Hat nap után tehát ismételten nagy szerencsével megváltottuk jegyünket Kunmingba, az örök tavasz városába és egyenesen annak a tartománynak a szívébe ahová már oly régóta vártunk, Yunnan-ba!

 

Faljárat

Hat napot töltöttünk Pekingben, megszerettük, holnap indulunk tovább.Ma hajnal 5-kor indultunk megnézni a Nagy Falat, hiszen Mao Zedong is megmondta, "aki egyszer nem mássza meg a falat nem igaz ember".Mi ugyan nem is emiatt mentünk de nagyon tetszett.Csak a korai kelés nem.De úgy döntöttünk itt is a saját szervezést preferáljuk, nem bíztunk a szervező irodákban.

Délután az olimpiai parkban gyalogoltuk le térdig a lábainkat, nagyon fáradtam értünk haza.Holnap hajnali indulás újból és 27 óra vonat vár ránk.

 

Hutong vs Toronyház

Ma ismét napsütéses időre ébredtünk, habár nem jött álom a szemünkre tegnap éjszaka.Mi az időeltolódásra fogjuk ugyanis tegnap költöztünk ide a második Hostelünkbe és nem kevesebb mint 3 órát bolyongtunk mire ráakadtunk a Jintaili utca tíz szám alatt lévő nem túl bizalomgerjesztő(de a városban a jelenleg a legolcsóbb) szállásra.Persze a 10 szám a valóságban nem létezett ezért nem találtuk, akit pedig megkérdeztünk mindenki más irányba mutatott.A szobánk itt egy munkás szállónak megfelelő színvonalú, bagó szagú de viszonylag tiszta.Azért egy bazi nagy Sony lcd tv-vel felszerelték, hgy élvezhessük mind a nyolc kínai adót.Sajnos egyiket sem élvezzük mert élvezhetetlen.A szobával ellentétben a fürdőhelyiségek egy lepratelepnek felelnek meg és húgyszagúak, de ha a bojler és a lakótársak is úgy akarják van melegvíz.Nekünk mindenestre megfelel, nem véletlenül választottuk, takarékoskodni próbálunk.Ezért holnap újra költözünk ezúttal azonban nem fog járni a külön szoba privilégiuma, egy hatágyas szobába fogunk költözni, természetesen ismét a költségek lefaragása a cél.

Mielőtt megfeletkeznénk a tegnap esti fantasztikus kulináris élményünkről, csak annyit tegnap ettük a legjobbat.Ismét visszacsábultunk  Food Republic-ba ahol a következőképpen zajlott a vacsora.Egy hatalmas pultból választottunk alapanyagokat amelyek három kategóriába voltak sorolva.1,zöldségfélék,saláták,fűszernövények tehát zöldek 2,húsfélék,rákok, egész nyúzott békák 3, minden féle gombák és altalunk nem beazonosított eledelek, algák, szivacsok              

Ezeket egy pincérnő összedobálta egy nagy tálba( a mutogatásunk alapján) a pultos fiú megkérdezte hogy mennyire fűszeresre és csípősre kérjük valamint, hogy kérünk e hozzá rizset majd a mögötte dolgozó szakácsok a lángoló wok-okban 3-4 perc alatt egy hatalmas tál friss fűszeres ropogós isteni finom álmot varázsoltak belőle.Eddigi tapasztalataink szerint nem volt olcsó de annyira rabul ejtett minket, hogy gondolkozunk az ismétlésen.

 Egyébként eddig nem úgy alakulnak a pénzügyek ahogy terveztük, de nagyon nem is szálltunk el.Persze ez annak is köszönhető, hogy itt ragadtunk Pekingben az egyhetes nemzeti ünnep első felére.Így is szerencsésnek monhatjuk magunkat, hogy hétfőn el tudunk utazni Chengdou-ba ha minden jól megy.Addig is megpróbáljuk a lehetetlent ezt az óriást kivesézni!

 Ma neki is ugrottunk és több tízezred magunkkal bebarangoltuk a Tiltott Város minden zeg-zugát.60 yuan volt a belépő és vettünk mellé egy audió guide-ot is 40 yuan-ért amit Kriszta hallgatott amíg én fotóztam de becsülettel beszámolt a hallottakról így én is kaptam ízelítőt a hely valamint a Quing és a Ming dinasztia történelméből.Sajnálom, hogy rengeteg ember özönlötte el a palota együttest, nem tudtam kedvemre fényképezni.A Tiltott Város gyönyörű mindenkinek ajánlom!

Még a belépés elött volt egy randevúm egy ordas pottyantóssal de szerencsésnek monhatom magam ugyanis nem egy légtérben kellett végezni a dolgom alkalmi sorstársaimmal hanem el voltam szeparálva.Krisztával mindketten beláttuk, hogy higiénikusabb a bolygó ezen felén ha pottyantani kell, de azért az fenntartjuk, hogy ezt mégis magányunkban szeretnénk csinálni!

A látogatásunk végére nagyon megéheztünk de azért volt még erőnk egy hutong-ban(A hutong-ok a régi pekingi városszerkezet egységei voltak mondhatni lakóközösségek melyek kis szűk sikátorokból állnak, egymás mellé faltól-falig épült kis szűk lakásokkal.Ezek a keskeny néhol utcácskák sokszor fallal körülvett kicsi lakónegyedekbe tömörülnek melyeknek 3-4 talán több vagy néha kevesebb bejárata van.) csavarogni.Nem sokáig csavarogtunk, az orrunk és az éhségünk becsalt minket egy, a többihez képest tisztának tűnő kifőzdébe.Egy nagy tál "tésztalevest" rendeltünk és egy szálig jóízűen bepálcikáztuk.A pikáns húslében a sok végtelen hosszúságú tésztán kívül, sok friss gyömbér, kínai kel, mogyoró és ecetes bab is volt.Mindezért 10 yuan-t merészeltek elkérni tőlünk.Álomebéd..

Krisztának szemet szúrt egy hűtő melyben sötétbarna zselé állagú dologgal töltött átlátszó műanyag desszertes tálkák sorakoztak.A hűtőgépen jól kivehetően egy teknős képe díszelgett.Elég népszerűnek tűnt, amíg ebédeltünk többen bejöttek vásárolni belöle a pultos srác még egy piros dzsem szerű valamivel is nyakonöntötte.Pontosan nem tudtuk meg mi az a massza de, hogy teknős az biztos, de hogy melyik része vagy hogyan készül az sajnos a nyelvi korlátok miatt nem sikerült.De nem kóstoltuk meg.Nem is bánom.

Ezután jázmin teát ittunk és hazagyalogoltunk a végetelen, felhőkarcolókkal övezett sugárutak és árnyékukban megbújó koszos de élettel teli hutongok kusza tengerében.

 

 

Peking nyolc órával odébb

 

Szeptember 26-án hétfőn indultunk a Budapesti reptérről nagy melegben.A pakolás tűrhetően sikerült egyedül a két pálinkás flakon maradt otthon a nagy búcsúzkodás közepette.A meggyet különösen sajnáljuk.Szerencsére volt idő pótólni részben a tavalyi maradék almából amely Krisztáék kamrájából került elő részben pedig egy szolnoki szaküzletből.Talán a gyógyszerektől sajnáltam legjobban a helyet de Kriszta ebből nem engedett.

 

A Qatar airways járata jó választásnak bizonyult az ételek is rendben voltak..Az utastársunk egy kinainak látszó übertrendi leány volt aki a felszállás elött bebizonyította, hogyan lehet 20 percben, négy nyelven(magyarul is!!), 10 telefonhívást és 20 sms küldést lebonyolítani a világ minden táján élő barátaival.Mindenestere rólunk nem vett tudomást az egész út alatt így nekünk sem kellett csiszolgatni nyelvtudásunkat.

Dohában szálltunk át 5 óra repülás után az éjszaka közepén, innen egy nagyobb géppel folytattuk az utat egészen a pekingi capital reptérre.Ez után a nyolc órás út után már a kimerülés jelei mutatkoztak rajtunk.A vérlázító árfolyamok láttán ugy döntöttünk nem váltunk pénzt inkább bankautomatán keresztül vettük magunkhoz első yuan-jainkat.Fogtunk egy transzfer buszt a földszinti bejárat elött ami szűk másfél óra alatt és 32 yuan-ért cserébe elrepített kettőnket a "belvárosba", relatíve közel az első szállásunkhoz.

Ami először szembetűnő volt az a város meghökkentő méretei és a szmogfelhő amelybe burkolózik.A kinaiakrol nagy általánosságban annyit, hogy nem túl előzékenyek, szeretik a mobiljukat és még jobban szeretik megbámulni Krisztát.A lámákat megszégyenítő képességről amellyel köpetüket az orrod elé ürítik nem is térnénk ki részletesen.

Első szállásunk a Beijing City Central Youth Hostel ami kicsit koszos, a szobánkon nem volt ablak és közvetlenül előtte volt a mosószoba, de fejenkénti 60 yuan-os éjszakánkénti árával belopta magát szívünkbe.Leginkább zavaró talán az volt, hogy egész éjszaka üvöltöttek a folyosón ezzel kíméletlenül elbánva az időeltolódást megszenvedő fáradt magyar turistákkal.A félóránként a semmiből felhangzó krákogásra az éjszaka végén már fel sem ébredtünk.

Az első vacsoránkat a szállásunk melletti csövesnek tűnő étkezdében költöttük el, és nem igazán hagyott bennünk mély nyomokat.A Tsingtao sört viszont máris nagyon szeretjük.Az azóta eltelt két napban egyre jobban választottunk és sikerült elkényeztetni ízlelőbimbóinkat.Sajnos a színvonal emelkedését a pénztárcánk is megérzi.

A sok finomság között volt szerencsénk megízlelni a sült skorpiót(amelyek a hurkapálcára feltűzve még tornáztatták lábaikat), melyet előttünk sütöttek meg pillanatok alatt.Meglepetésünkre mindkettönknek nagyon ízlett.Ebédre egy kínai értelembe vett gyorsétterembe tértünk ahol minden ételben a kacsa kapott főszerepet.Krisztának ízlett a választása nekem kevésbé az ő kacsa falatkái.Az én érdekes piritott édeskés kacsabacon-nek tűnő étkem elég jó volt.

Ebéd után a Tiananmen tér felé vettük az irányt, közvetlenül elötte egy kiskatona hozzánk vágott két belépőjegyet a Nemzeti Múzeumba, igy 60 yuan-t megspórólva a délután nagy részét a múzeumban töltöttük.Tetszett a Perui agyagedény, az ősi Buddha szobor és kevésbé a propagandára és Mao kultuszára épülő festmény kiállítás.

Ezután a világ legnagyobb nyilvános terén bámészkodtunk miután átjutottunk a beléptető kapun ahol átvilágitották a táskáinkat is.Ez egyébként minden intézménybe és az összes metroállomásra való belépésnek a feltétele.Elmondhatjuk, hogy Pekingben rend van.

A vacsorát tegnap este az Oriental Plaza pincéjében az eddigi kedvenc helyünkön fogyasztottuk.Itt egy kártyára lehet pénzt feltölteni és ezzel fizetni a tucatnyi külömböző ételt és többféle ázsiai konyhát felvonultató hatalmas nyüzsgő étteremben.Előételnek szagos tofu,földimogyoró és zeller hideg salátát ettünk, másodiknak én polipos répás lapon sütött mixet rizságyon míg Kriszta csirkés tésztát amely wokban készült.Isteniek voltak.

 

Ma ismét napsütéses időre ébredtünk, habár nem jött álom a szemünkre tegnap éjszaka.Mi az időeltolódásra fogjuk ugyanis tegnap költöztünk ide a második Hostelünkbe és nem kevesebb mint 3 órát bolyongtunk mire ráakadtunk a Jintaili utca tíz szám alatt lévő nem túl bizalomgerjesztő(de a városban a jelenleg a legolcsóbb) szállásra.Persze a 10 szám a valóságban nem létezett ezért nem találtuk, akit pedig megkérdeztünk mindenki más irányba mutatott.A szobánk itt egy munkás szállónak megfelelő színvonalú, bagó szagú de viszonylag tiszta.Azért egy bazi nagy Sony lcd tv-vel felszerelték, hgy élvezhessük mind a nyolc kínai adót.Sajnos egyiket sem élvezzük mert élvezhetetlen.A szobával ellentétben a fürdőhelyiségek egy lepratelepnek felelnek meg és húgyszagúak, de ha a bojler és a lakótársak is úgy akarják van melegvíz.Nekünk mindenestre megfelel, nem véletlenül választottuk, takarékoskodni próbálunk.Ezért holnap újra költözünk ezúttal azonban nem fog járni a külön szoba privilégiuma, egy hatágyas szobába fogunk költözni, természetesen ismét a költségek lefaragása a cél.

Mielőtt megfeletkeznénk a tegnap esti fantasztikus kulináris élményünkről, csak annyit tegnap ettük a legjobbat.Ismét visszacsábultunk  Food Republic-ba ahol a következőképpen zajlott a vacsora.Egy hatalmas pultból választottunk alapanyagokat amelyek három kategóriába voltak sorolva.1,zöldségfélék,saláták,fűszernövények tehát zöldek 2,húsfélék,rákok, egész nyúzott békák 3, minden féle gombák és altalunk nem beazonosított eledelek, algák, szivacsok              

Ezeket egy pincérnő összedobálta egy nagy tálba( a mutogatásunk alapján) a pultos fiú megkérdezte hogy mennyire fűszeresre és csípősre kérjük valamint, hogy kérünk e hozzá rizset majd a mögötte dolgozó szakácsok a lángoló wok-okban 3-4 perc alatt egy hatalmas tál friss fűszeres ropogós isteni finom álmot varázsoltak belőle.Eddigi tapasztalataink szerint nem volt olcsó de annyira rabul ejtett minket, hogy gondolkozunk az ismétlésen.

 Egyébként eddig nem úgy alakulnak a pénzügyek ahogy terveztük, de nagyon nem is szálltunk el.Persze ez annak is köszönhető, hogy itt ragadtunk Pekingben az egyhetes nemzeti ünnep első felére.Így is szerencsésnek monhatjuk magunkat, hogy hétfőn el tudunk utazni Chengdou-ba ha minden jól megy.Addig is megpróbáljuk a lehetetlent ezt az óriást kivesézni!

 Ma neki is ugrottunk és több tízezred magunkkal bebarangoltuk a Tiltott Város minden zeg-zugát.60 yuan volt a belépő és vettünk mellé egy audió guide-ot is 40 yuan-ért amit Kriszta hallgatott amíg én fotóztam de becsülettel beszámolt a hallottakról így én is kaptam ízelítőt a hely valamint a Quing és a Ming dinasztia történelméből.Sajnálom, hogy rengeteg ember özönlötte el a palota együttest, nem tudtam kedvemre fényképezni.A Tiltott Város gyönyörű mindenkinek ajánlom!

Még a belépés elött volt egy randevúm egy ordas pottyantóssal de szerencsésnek monhatom magam ugyanis nem egy légtérben kellett végezni a dolgom alkalmi sorstársaimmal hanem el voltam szeparálva.Krisztával mindketten beláttuk, hogy higiénikusabb a bolygó ezen felén ha pottyantani kell, de azért az fenntartjuk, hogy ezt mégis magányunkban szeretnénk csinálni!

A látogatásunk végére nagyon megéheztünk de azért volt még erőnk egy hutong-ban(A hutong-ok a régi pekingi városszerkezet egységei voltak mondhatni lakóközösségek melyek kis szűk sikátorokból állnak, egymás mellé faltól-falig épült kis szűk lakásokkal.Ezek a keskeny néhol utcácskák sokszor fallal körülvett kicsi lakónegyedekbe tömörülnek melyeknek 3-4 talán több vagy néha kevesebb bejárata van.) csavarogni.Nem sokáig csavarogtunk, az orrunk és az éhségünk becsalt minket egy, a többihez képest tisztának tűnő kifőzdébe.Egy nagy tál "tésztalevest" rendeltünk és egy szálig jóízűen bepálcikáztuk.A pikáns húslében a sok végtelen hosszúságú tésztán kívül, sok friss gyömbér, kínai kel, mogyoró és ecetes bab is volt.Mindezért 10 yuan-t merészeltek elkérni tőlünk.Álomebéd..

Krisztának szemet szúrt egy hűtő melyben sötétbarna zselé állagú dologgal töltött átlátszó műanyag desszertes tálkák sorakoztak.A hűtőgépen jól kivehetően egy teknős képe díszelgett.Elég népszerűnek tűnt, amíg ebédeltünk többen bejöttek vásárolni belöle a pultos srác még egy piros dzsem szerű valamivel is nyakonöntötte.Pontosan nem tudtuk meg mi az a massza de, hogy teknős az biztos, de hogy melyik része vagy hogyan készül az sajnos a nyelvi korlátok miatt nem sikerült.De nem kóstoltuk meg.Nem is bánom.

Ezután jázmin teát ittunk és hazagyalogoltunk a végetelen, felhőkarcolókkal övezett sugárutak és árnyékukban megbújó koszos de élettel teli hutongok kusza tengerében.

 

http://negylabnegyhonap.blog.hu/

 

Téma: Négy láb, négy hónap - Utazás Ázsiában

Dátum: 2013.09.11

Feladó: Raven és Spirit-Us

Tárgy: :)

Isten éltessen NEDE! :)

Új hozzászólás hozzáadása