Nevill Drury - Sámánok, Látnokok

2012.12.01 22:49

 

Kapcsolódó link..

http://embers-eg.webnode.hu/news/olvasmany-elmenyek-ii-carlos-castaneda-ixtlani-utazas-reszlet/

 

 

Nevill Drury (The Elements of Shamanism 1989) könyve nemcsak egy nagyszerű összefoglaló a megváltozott tudatállapotokról, a samanizmusról, hanem leírja egy modern-samanizmusnak (!) is a lehetőségét. Olvashatunk benne Michael Harner professzor munkásságáról is, aki "jobban, mint bárki más, segített kivonni a samanizmus gyakorlatát az antropológia hatásköréből és szilárdan a humánpotenciál mozgalom keretei közé helyezte azt. Ezzel a sámáni valóság élményeit elérhetőbbé tette a nyugatiak számára."
            A mű 8 fejezete foglalkozik az animizmussal, külön a samanizmus területi eloszlásával, szertartásokkal, megjelenő belső világokkal, alkalmazott szent növényekkel, hiteles sámánok élettörténetével - s azok által végrehajtott természetfeletti tettekkel és utazásaikkal. Ugyancsak Lynn V. Andrews és Carlos Castaneda írókra, a "két vitatott szerzőre" is kitér.

"A samanizmus olyan látnoki hagyomány, olyan ősi gyakorlat, amely megváltozott tudatállapotokat használ a természeti világ isteneivel és szellemeivel való kapcsolatteremtésre. Amikor a sámánra gondolunk, egy rejtélyes és titokzatos varázsló vagy boszorkány képe jelenik meg előttünk – egy olyan alaké, aki a révület állapotába jutva képes „elutazni” a szent helyekre és beszámolni az embereknek az égiek szándékairól. A sámán lehet gyógyító, aki le tudja győzni a betegség szellemeit, lehet varázsló, aki a szellemeket a maga és közössége szolgálatára kényszerítve űzi a mágiáját, de lehet „pszichikus nyomozó” is, aki visszaszerez elveszett tárgyakat. A sámán voltaképpen papi személy – közvetítő a Teremtés istenei és a mindennapi élet ismertebb tartományai között. De bármi legyen is sajátos szerepe, a sámán tiszteletet és félelmet ébreszt az emberekben, mert sokszor fájdalmas beavatása után képes más világokba kinyilatkoztatásokat hozni a közösségnek. A sámánok, látnokok megismertet bennünket ezen ősi hitvilág történetével, elterjedtségével, mai gyakorlatával, hit- és gondolatvilágának lényegével, praktikáinak módjaival és eszközeivel, valamint azzal, mit adhat a samanizmus a mai kor emberének, hogyan segítheti hozzá őt önmaga s a világ mélyebb megértéséhez."

A szerzőről:

Nevill Drury 1947-ben született Angliában, ám többnyire Ausztráliában élt. Mitológiai és alternatív gyógyászati tárgyú könyveit a világ minden táján publikálják. A szerzőt hosszú idő óta a mágikus hagyományok látnoki vonatkozásai foglalkoztatják. Tudományos fokozatát antropológiából szerezte az ősi samanizmust és a modern nyugati mágiát összehasonlító doktori értekezésével.
 


"Az ősi társadalmak sámánjait és misztikusait – helytállóan – felsőbbrendű lényeknek tekintik; az ő mágikus-vallásos erejük szellemi képességeik kiterjesztésében is kifejezésre jut. A sámán az az ember, aki tud és emlékezik, pontosabban, aki érti az élet és a halál titkait.(...)

- A samanizmus sajátossága tehát a lélekutazás. Mivel a sámán más birodalmakba tudja vetíteni tudatát, ezért nevezik őt a „szent dolgok szakemberének”, az „eksztázis mesterének”. Ez a képesség arra, hogy valaki tudatosan a szellemek közé merészkedjék és a közösség javát szolgáló információkkal térjen vissza, ez az, ami mindennél fontosabb.

 

- Tibetben a bon sámánok egy szent kötélről beszélnek, amely a régmúlt időkben a papokat összekötötte az istenek égi lakhelyével, és még ma is él az a hiedelem velük kapcsolatban, hogy dobjuk pergetésével hajtják magukat át a levegőn. Miként a samanizmus más formáiban, a gyógyítók itt is a beteg lelkének felkutatására vállalkoznak, amennyiben a betegség okát annak eltűnésében látják."

Tehát láthatjuk, hogy a sámánok akárhogy is közeledtek, közelednek a beteghez, annak rossz lelki működését tartják betegségeinek fő forrásaként. Eredményességük abban áll, hogy képesek a probléma forrását meglelni és a lelket visszahelyezni abba az egészséges földi állapotba, hogy azfolytatni tudja inkarnációját.

Daszkalosz a görög misztikus és gyógyító mikor megkérdezték, így nyilatkozott ezekről a "csodákról":

"… Meg kell értenie, hogy az az eset egyáltalán nem volt csodálatos. Ha a történteket csodának nevezi, akkor az életet is csodának kell tartanunk. Egyszerűen birtokba vettem a természet bizonyos erőit és gyógyító célra használtam őket. (...) Minden amit teszek, igazából nem más, mint a hétköznapi ember számára ismeretlen természeti erők felhasználása."

Szent növények:




...a sámán ősi világában ennek épp az ellenkezője igaz. Itt a szent növényekről azt hiszik, hogy azok megnyitják az égbolt kapuit, érintkezést tesznek levetővé az istenekkel és szellemekel, és bejárást biztosítanak egy, a földinél emelkedettebb valóságba. Az ecuadori jivarók például az ismert világra azt mondják, hazugság”. Csak egy valóság létezik – a természetfölötti világa.

Tanulságos, a mai ember gondolkodását a sámán szemszögéből megvilágító anekdotával szolgál Peter Furst Hallucinogens and Culture (Hallucinogének és kultúra) című könyvében. Furst jelen volt, amikor egy újságíró a pejotot „drognak”
nevezte egy huichol sámán előtt. A sámán kimérten csak ennyit mondott: „Az aszpirin drog, a pejot szent.”


Belső korlátok és a kifejezés eszközei:



Választ hallottam, mely mintha egyidejűleg több irányból szólt volna, és úgy bukkant fel lelki szemeim előtt, akár egy hatalmas, minden időket magába sűrítő vízió. Emberi lényt láttam kibújni a földből: egy pillanatra megállt, majd ismét beléolvadt. Csupán egy röpke pillanat volt ez, és ebben a pillanatban teljes életünk lezajlott. Aztán hatalmas várost láttam kiemelkedni az alattam elterülő sivatagból;egy pillanatig álltak a falai, majd az egész eggyé vált a sivatag végtelenjével. A növények, sziklák és a föld a lábam alatt ezt mondták: „Igen, valójában ilyen az életed, a város, ahol laksz”. Az egész olyan volt, mintha pejotizált állapotomban képes lettem volna észlelni és fogni a zengést és rezgést, mely körülvett. Azok a belső korlátok, amelyek meghatároztak „engem”, mint a „többitől” – környezetemtől – különálló egységet, eltűntek. Lenyűgöző felismerés ömlött végig rajtam – az, hogy az emberiség és annak valamennyi vívmánya nem egyéb, mint a föld virágai. A kínos probléma, mellyel szemben találtam magam, teljesen megszűnt, hogy helyét egy látomás foglalja el emberekről és vívmányaikról, mint átmeneti formákról, melyek által a Földanya kifejezi magát. Boldogság töltött el; örömömben felkiáltottam, és megköszöntem Wirikutának, don Josénak és a huicholoknak ezt a mélységes áldást.
"- Tudtam, hogy az igazi amott van, és ennek sötét álma emitt." /Black Elk

Luisah Teish számára a szellem univerzuma az – Egunoknak nevezett – ősök tudatosságával biztosít kontaktust, és az – Orisákként ismert – Természet tudatosságával. Egunok már azelőtt is éltek a földön, az Orisák viszont a természet elemi energiái, amilyen a folyó, a szél, a tűz és az óceán. Minden Orisának megvan a maga ereje, ám néhányuk kiemelt szerepet tölt be. Yemaya például a Föld Szellemek Anyja, az óceán, az álmok, a gyógyítás és a megtisztulás egy megtestesülése. Teish azt mondja, az ő misztériuma kifürkészhetetlen – „Senki sem tudja, mi rejlik az óceán mélyén” –, ám ugyanakkor nagyonis közeli és tiszteletteljes kapcsolatot érez vele: „Ő hihetetlenül szép, mérhetetlenül hatalmas és bölcs.” Ott van azután a felhőket, kreativitást és az öregkorral járó bölcsességet megszemélyesítő Obetele ég-isten. Ő ugyancsak barát. Valójában Teish azt mondja az Orishákról, hogy „az egész panteon oly emberi, hogy nem érzed úgy, mintha egy feljebbvaló előtt hajbókolnál. Úgy érzed, van egy rokonod vagy barátod kimagasló emberi képességekkel, aki segítségedre lehet”.
 
Egyszerre úgy találtam, hogy a zene ütemével nem törődve táncolok, és egy ős vagy szellem van jelen. Eláraszt a zene, és te nem igazán vagy ura a testednek. Mintha a dobos kezei lábaid volnának, aztán egy ponton síri csend lesz. Most a falon találod magad, a mennyezeten – valahol odafent – figyelve vonagló testedet…
            Ez nagy erőt ad. Úgy tetszik, a test olyan dolgokat képes véghezvinni transzban, melyeket nem tudsz megtenni, amikor teljes éber vagy. Roppant energia árad beléd, és mintegy helyetted cselekszik!
 
Brooke Medicine Eagle számára a fenti elmélet is a samanizmus részét képezi. Ő a mozgás önkényes határai és korlátai fölé emelkedést elengedhetetlennek tartja, és montanai rezervátumában volt is alkalma összehasonlítani a nyugati földparcellázások következtében fellépő, szó szoros értelmében vett „bekerítettség” élményét a húsz vagy harminc mérföldes lovaglás tiszta örömével. Az ő szemében a nyugati gondolkodás gyakran korlátozó, bénító. „Az emberek többsége úgy gondol az életre, mint ösvényre – mondja - , mely ideális esetben egyenes és keskeny, melyen változtatás nélkül végighaladhat. Szerintem az élet inkább olyan, mint a vitorlázórepülés.”
 
Eagle farmján van egy, általa „nagy kihívású kötélpályának” nevezett építmény, amit kötelek, drótok és farönkök rendszere alkot, közülük nem egy magasan a föld felett. Az egyik ilyen emelvény ötven láb magas és egy megközelítőleg ötszáz láb mély szakadékban végződik. Míg vannak beépített biztonsági óvintézkedések, azoknak, akik felmásznak az emelvényre és a mélybe vetik magukat, le kell győzniük gyötrő félelmeiket – és mielőtt ugranának, újfajta egyensúlyérzéket is el kell sajátítaniuk. Erőpróbát jelentő, ugyanakkor szívderítő élmény ez, és Brooke Medicine Eagle szerin leckéi a sámáni filozófia lényegét adják: „A kihívás az, hogy a szélen játsszunk – a meg nem formált peremén. A sámán életformájához tartozik ez az egyensúlyozás – a fény és sötét, bent és kint, bal és jobb, alaktalan és alakkal bíró között”.
 
Eagle azt vallja, hogy kivétel nélkül meg kellene tanulnunk „együtt változni a széllel, vízként mozogni. Ha erősen ragaszkodunk egy bevett formulához – bármilyenhez –, azt hiszem, elveszítjük azt”
 
fénytől csorduló kehely”. „Feladatom az – mondja, hogy –, tényleg kehellyé válljak, mely fényt fogad be és áraszt.” Úgy érzi, különleges szellemi feladatai egyike „egy eget támasztó fényoszlop” megalkotása, és valóban, sámáni látásmódjában a fény központi helyen áll. „Ahogy minden lehetséges módon felragyogunk, butaságunk elhalványul, mindinkább eltölt bennünket a Szellem. A föld és a fizikai test a legsötétebb élmény, melyben örökkévaló lelkünk részesedhet; feladatunk, hogy a Szellem fényességével töltsük meg és hozzuk egyensúlyba azt.”

"- Nincs abban semmi rossz, ha valaki kapcsolatban áll a szellemekkel... " /Daskalos
 A szellemek odacsalogatásának másik módszere, hogy magukra öltik egy állat, például bivaly, medve vagy sas maszkját. Ezáltal az egyén a spirituális energia fellobbanását az átalakulás mélységes érzetét tapasztalja: „A szó szoros értelmében azzá az entitássá, azzá az erővé válsz… Lelke hiánytalanul beléd költözik, olyannyira, hogy az már nem te vagy, és átéled, amit az a másik lény érez. Ez az, amiről a szertartások szólnak”.
            Az ember pontosan meg tudja mondani, mikor érkeztek a szellemek, állítja Sun Bear. „Olykor csak halk suttogásokat hallani, máskor egy másféle energia, a légmozgás változása az, amit érzel. A jelzés félreérthetetlen.” Az ember aztán a tudatosság egy másik szintjén kezd kommunikálni.
„Olyan energiának érzed és tapasztalod meg a dolgokat, mely a szellemerők által jut el hozzád ilyenkor."
 

(...) „Miért lenne különben, hogy elmehetek egy tibeti vagy egy lappföldi sámánhoz, s bár nyelvüket nem beszélem, még is tökéletesen megértjük egymást, hiszen a szellem nyelve ugyanaz." /Lynn Andrews

 Egy újkori samanizmus (?) lehetősége:


„Mi már nem vadászunk bölényre; próbálunk túlélni egy nukleáris korszakot, és próbáljuk újfajta tudatossággá tenni a bölcsességet… Talán egyáltalán nem marad alkalmunk arra, hogy hagyományaink legyenek, ha most nem gyógyítjuk meg a Földanyát." 
            Nevill Drury a könyv elején beszél főként a Harner által alkalmazott "sánánkodásról", bővebben leírja saját élményét is, én itt a végén olvasható kenu-módszert emelném ki. (Külön érdekes odafigyelni arra, hogy mit nyilatkoznak a sámáni módszerek erejéről, melyek erősebbek lehetnek, mint amit jóval hosszabb meditáció során átélhetünk!):

"Harner szeánszain – amelyek főként a Nemzetközi Transzperszonális Társaság által szervezett találkozókon, az Esalen Intézetben, valamint az Egyesült Államok és Európa más „fejlesztési” központjaiban kerülnek bemutatásra – egy hatalmas dobot ütnek, amit a sámáni utazó szerepét betöltő személy eszközként használ a „mitikus világba” való utazáshoz. A résztvevő sötétben vagy csukott szemmel ellazul, és fenséges fát képzel maga elé, melynek ágai az égig érnek, és amelynek gyökerei mélyen a földbe nyúlnak. Amint kezdetét veszi a dobolás, a módszer a következő: az ember elképzeli, hogy belép egy, a fa törzsébe vájt ajtónyíláson, és aztán úgy érzi, mintha végighaladna a vastag gyökerek egyikén – amely ekkor a túloldalon észlelt fényhez vezető alagúttá válik. A dobszót mindvégig hajtóerőként érzékelő sámán most a fény felé utazik, és belevész a fényes ködbe.
Ezen a ponton a résztvevő kísérőt „hív” – egy állatot, szellemlényt vagy mitikus teremtményt –, aki segítségére lehet a tudatosság immár elérhető sámáni birodalmának feltárásában. Az utazás nagyjából húsz percig tart – bár az embernek gyakran az az érzése, hogy az utazás „időn kívüli” – és akkor érv véget, amikor egy, a dobbal adott sajátos jel hazahívja az utazót. Ekkor már csak az van hátra, hogy annyi részletet idézzen fel és jegyezzen le a sámáni utazásból, amennyit csak tud, és lehetőség szerint ossza meg azokat egy baráttal.
Harner úgy gondolja, hogy a dobolás egy sámáni szeánsz során elhangzó monoton ritmusa aktiválja az agy (kreatív gondolkodással társított) téta-hullámait, és a szív ritmikus verését is szimulálja. Amikor egy 1984-ben készült interjúban a dobszó fiziológiájáról kérdeztem őt, a samanizmusban ezt mondta:
            Ezidáig kevés tudományos tanulmányt írtak arról, mi is történik az utazását végző sámánnal. Sokkal több ilyen vizsgálódásra van szükség. Ám egy, az agyhullámok mérésére EEG berendezés felhasználásával végzett kísérletből az derült ki, hogy a sámán egy tízperces utazás során olyan empirikus, tudományos úton mért tudatállapotot ért el, amely másodjára csak megkétszereződött, és amelyet a japán Zen mesterek hat órás munkával elért mély meditációban éltek meg. Tehát a dobolás, akárcsak a sámáni módszerek hatása, igen erős.
            Michael Harner a samanizmus gyógyhatásainak alkalmazására is tanította a nyugatiakat – amely messze meghaladja a folyamat pusztán önfejlesztő vonatkozásait. Ezeken a foglalkozásokon a legkedveltebb technika a „szellem-kenu” szertartás. Itt a résztvevők – akiknek száma ideális esetben tizenöt és húsz fők között mozog – kenu alakzatban a padlóra ülnek és valamennyien egy irányba néznek: a gyógyításra szoruló egyén – egy személy aki valóságos értelemben lélektelen – a „kenu” közepére fekszik. Ugyanakkor a csoport tagjainak egyike a hajó farába ül a dob ütésére készen. A dobolás képesé teszi majd a résztvevőket, hogy energiáikat a gyógyítás aktuális céljára összpontosítsák.
            A gyógyító-sámán ezalatt csörgőt használ a szent térköz kijelölésére, melyben az átalakulás be fog következni. Lopótök csörgőket használnak a sámánkodás bejelentésére és a „gyógyító szellemek” összehívására.
A sámán most bemászik a kenuba, és a beteg mellé fekszik. Amint megszólal a dob, az ő feladata az, hogy a mágikus világba utazva, erőállatot (spirituális energiaforrást) találjon lelkétől megfosztott kliense számára. Miután jelt adott a dobolás megkezdésére, a sámán a szellem-kenuban evezők közös gyógyítani akarásával társult tudatát összpontosítja, és felkészül az „alvilági” útra. Mint azt korábban említettük, a sámán a dobverőn lovagol, és egy mágikus tartományba vezető alagútba képzeli magát. Itt keres egy állatot, amely a sámáni hagyomány értelmében egyszerre mind a négy irányból látható.
            Ha már az állat felbukkant, a sámán dolga az, hogy elkapja azt, és képzeletben visszatérjen vele a mindennapi világba. A sámán most a beteg mellé térdel, kezével jelezve, hogy üljön fel, és begörbített ujjakkal a páciens fejébe „leheli” az állat lelkét. Majd a beteget ismét a földre fektetve ,az állatot a mellkasába fújja.
            A sámán odasúgja a betegnek: „Adtam neked egy antilopot”, vagy „Adtam neked egy nyulat”, aszerint, hogy mely lény került elő, és az addigi lélektelen személy felkészül arra, hogy felálljon és „megtáncoltassa” az újonnan kapott erőállatot, megintcsak a dobszó kíséretére. A sámáni gyógyítással megajándékozott érzelmeiben drámai átalakulás mehet végbe a sámánkodás hatására. Amikor befejeződött a tánc, a sámán kilép a „kenuból”, csörgőjével jelt ad a négy égtájnak, és a gyógyító szertartásnak ezzel vége.

... Ebből kiindulva tehát mindnyájan viselkedhetünk sámán módjára úgy, hogy annak egyéniségünk nem látja kárát. Amint Sun Bear mondta: „Egy Földanyán osztozunk mind, fajunktól vagy szülőhazánktól függetlenül. Tanuljunk meg hát szeretetben, békességben és harmóniában élni, és kövessük a szív ösvényeit.” Mindnyájunk számára megszívlelendő tanács ez."

 

 

Téma: Nevill Drury - Sámánok, Látnokok

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása