Olvasmány élmények 3. - Charlotte Perkins Gilman: A sárga tapéta

2013.07.13 21:21

 

Előzmények:

http://embers-eg.webnode.hu/blog/szivadekok/

http://embers-eg.webnode.hu/news/olvasmany-elmenyek-ii-carlos-castaneda-ixtlani-utazas-reszlet/

http://embers-eg.webnode.hu/news/olvasmany-elmenyek-i-reszlet-krisnamurti-naplojabol/

http://embers-eg.webnode.hu/news/nevill-drury-samanok-latnokok-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/vasslajosblogja-tarot-remete-mikor-a-magany-osztja-a-lapot-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/azur-elefant-aki-bizik-nem-teved-el-/

 

 

 

Egy ír írónőt szeretnék bemutatni, aki írásaiban a női lélek rejtelmeit akarta megfejteni. Tragikus halála arra enged következtetni, hogy önmagában az igazi Nőt nem lelte meg.

A Sárga tapéta c. novellájában kísérteties víziókkal vetíti meg a szülés utáni depresszió irreális boldogtalanságát.

Ezt az olvasmányos bevezetőt szánom a jövőben tervezett olyan cikkeknek, amiben jómagam is a női lélek rejtelmeibe alászállok és minden féltékeny boszorkánykodáson, a bogaras pszichében az Isten-Nő szépségére, gyönyörére nyitok rálátást.

 

 

Charlotte Perkins Gilman (1860–1935)

 

 

Az első ízig-vérig női szemszöget képviselő science fiction regények egyike a Herland, amelyben három amerikai fiatalember egy csak nők által lakott országba vetődik, és ott a hagyományos értékrendjük ütközésbe kerül a helyi utópiával. A feminista nézetekre érzékeny olvasóknak ajánljuk a cikk mellőzését, akik viszont kíváncsiak erre a sci-fi történeti kuriózumra, tartsanak velünk!

Charlotte Perkins Gilman (1860–1935) amerikai - ír író és társadalomtudós, magyarul A sárga tapéta című novellája a Lopakodó árnyak, majd a 2009-es Düledék palota című antológiában jelent meg. Gilman a társadalmi reformok aktivistájaként széles körben hangoztatta feminista és haladó nézeteit (többek között a válással, az apa gyerekhez fűződő jogaival és az eutanáziával kapcsolatban is határozott és korához képest modern véleménye volt), és írásaiban gyakran megjelennek a nézetei.

 

 

A Herland (1915) klasszikus utópia: az író „normatársadalmából” három férfi: az elbeszélő Vandyk Jennings és két társa, Terry Nicholson és Jeff Margrave egy vad vidéken folytatott expedíció során hallanak először a nők lakta, veszedelmes országról, ahonnan férfi még nem tért vissza élve, és elhatározzák, hogy felfedezik a legendás birodalmat. A könyv eleje akár egy Tarzan-könyv bevezetése is lehetne, a kalandregénybe illő kezdet azonban hamarosan átadja a helyét az oktatásnak.

A három fiatalember repülővel jut át az országot a világ többi részétől elzáró hegyláncon, és már fentről fejlett civilizáció nyomait látják, ez alapján feltételezik, hogy bizonyára férfiak is élnek a vidéken. Feltevéseik azonban tévesnek bizonyulnak: csak nőkkel találkoznak, akik elfogják őket, majd nekilátnak, hogy megtanítsák nyelvüket a „vendégeknek” és közben maguk is minél többet megtudjanak a kinti világról.

Noha a regénynek van minimális cselekménye is (a három barát meg akar szökni, később szerelmesek lesznek, és aztán bűntettet követnek el), a hangsúly, mint az utópiáknál általában az utópisztikus társadalom bemutatásán van. Herlandben a nők szűznemzéssel szaporodnak (erre Gilman nem ad magyarázatot, nála ez a jelenség spontán fejlődik ki az elzárt, férfiakat elvesztett közösségben), és mivel mindenki azonos nembe tartozik, számos konfliktusforrástól megszabadultak. Tisztaság és rend uralkodik, a szaporulatot mesterségesen és nagy önfeláldozással szabályozzák, a növények és állatok nemesítése mind a hatékonyságot és a szépséget szolgálja. Az ország legfontosabb feladata az anyaság, a szíve pedig a következő generáció, amelynek oktatására és nevelésére nagy gondot fordítanak.

Mindeközben a férfiak saját társadalmuk felsőbbrendűségét kívánják bemutatni, de erőfeszítéseik rendre elbuknak, az egyenlőtlenségek, igazságtalanságok és gyengeségek sora kiütköznek a beszélgetések során. Herland ideális föld: alig vannak betegségek, nincsenek háborúk, a lakók intelligensek, szorgalmasak és boldogok.

A központi téma – nem meglepő módon – a nemek viszonya illetve a nemek mibenléte. Gilman elég egyértelművé teszi, hogy nézete szerint a nemi szerepek és jellegzetességek jó része (pl. a férfi aktív, a nő passzív) társadalmi beidegződésnek köszönhető, és egy más társadalmi formába helyezve a szélsőségek eltűnnek. Gilman női nem feminizált nőideálok, hanem elsősorban (idealizált) emberek és anyák, akik egymással testvériségben, az utódok szolgálatában élnek és tevékenykednek, ambícióik pedig elsősorban a környezetük és önmaguk jobbítására szorítkoznak.

Egyéb felbukkanó témák a regényben: a párkapcsolatokon belüli függetlenség és intimitás együttes megteremtése, a munka mint az identitás fontos alkotóeleme, a gyereknevelés és persze a nők társadalmi alávetettségének okai.

A három főszereplő három archetípust jelenít meg: Jeff idealizálja, piedesztálra emeli az „angyali” nőket, gálánsan viselkedik velük; Terry a hódító macsó, aki vonzó és érdektelen nőkre osztja fel a női nemet; Vandyk pedig elsősorban elemző, aki korábban is barátokat látott a nőkben, nem véletlenül ő a nézőpontkarakter. A három fiatalember reakcióit használja fel Gilman arra, hogy elképzelt ideális társadalmát több szemszögből megvizsgálja. Jeff teljesen magáévá teszi a herlandi eszméket, Terry teljesen elutasítja azokat – érdekes módon Vandyk, aki az író personájának feleltethető meg, viszonylag semleges marad. Elismeri a herlandi társadalom erényeit, ugyanakkor nem mond le a patriarchális társadalom vívmányairól és nemes eszméiről sem.

 

 

Ahogyan a három főszereplő nem érti teljesen a herlandi nőket, úgy ők se értik a férfiakat, viselkedésük velük szemben arról árulkodik, hogy egyfajta furcsa asszonyoknak tekintik őket, vagyis pontosan ugyanúgy bánnak velük, mint bármelyik nőtársukkal, és ez még inkább erősíti az üzenetet, hogy a két szexuális véglet között valamennyien „csak” emberek.

A herlandiak hajlandóak változtatni addigi  berendezkedésükön az újonnan érkezettek kedvéért, és lépést tesznek a kétnemű társadalom felé. Három lány jelentkezik a kísérletre, hogy „hagyományos” módon szüljenek gyereket. Celis, Jeff választottja, teherbe esik, míg Ellador és Vandyk között barátságon alapuló, egyelőre plátói kapcsolat alakul ki. Terry azonban nem képes elfogadni a játékszabályokat, és rögeszmésen a megszokott viselkedésmintákat alkalmazza, amelyek azonban nem működnek Herlandben. Amikor meg akarja erőszakolni a „feleségét”, száműzik Herlandből. Nem egyedül tér azonban vissza a megszokott civilizációba, Vandyk vele tart, és vele megy Ellador is, aki kíváncsi a külvilági nőkre és világra és kalandokra szomjazik.

A Herland nem különösebben cselekménydús, ám mindenképpen érdekes regény. Noha az ábrázolt utópia  megvalósíthatatlannak tűnik (bár a tudomány sok mindenre képes), egyes megoldások előremutatóak és arról árulkodnak, hogy Gilman alaposan átgondolta a felvázolt társadalmat (ilyen például a bölcsődék jelentősége, az egyenlő munkavállalás, az egyénre szabott oktatás). Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett szó nélkül, hogy a szerző egy mintaállamot épített fel, kiküszöbölve a valódi emberek számos tulajdonságát a kontraszt és a mondanivalója érdekében. Herland túlságosan is idealizált, Gilman azon igyekezetében, hogy minél pozitívabb színben tüntesse fel a nők országát, nem vett tudomást alapvető emberi tulajdonságokról (kompetíció, önzés), vagy szőnyeg alá söpört komoly problémákat (Herland klímája is ideális, betegségek nincsenek, mindenki ép és egészséges). Mindez velejárója az utópiák ábrázolásának, mégis a hitelesség ellen dolgozik.

A regény stílusa és szerkezete kissé poros, a lezárás lapos (bár a folytatás ígérete egyértelmű, ezt utóbb Gilman meg is írta With Her in Ourland című regényében), mindazonáltal furcsa és elgondolkodtató olvasmány, amely sokat elárul a korról, amelyben született, fő kérdése pedig – hogy mennyiben befolyásolják a társadalmi konvenciók a nemek viselkedésbeli jellegzetességeit – akár még ma is érdekes gondolatkísérletek alapja lehet.

 

További érdekességek:

  • Charlotte Perkins Gilman nem csak regényekben osztotta meg nézeteit a családdal, a társadalommal és a nők szerepével kapcsolatban. Számos könyvet és esszét írt a legkülönfélébb témákban, és a feministák sokáig példaképüknek tekintették.
  • A sárga tapéta című novellája a szülés utáni depressziót ragadja meg egy pszichológiai horrortörténet formájában.
  • Charlotte Perkins Gilman a halálos betegek eutanáziája mellett lobbizott, és amikor mellrákot állapítottak meg nála, öngyilkosságba menekült.

 

***********

 

 

CHARLOTTE PERKINS GILMAN
A sárga tapéta


 

Bizony, ritkán esik meg, hogy mindennapi emberek, mint amilyenek mi vagyunk Johnnal, egy ősi kastélyt bérelnek ki maguknak nyárra!

Egy koloniál stílusban épült udvarházat, egy családi birtokot, mondhatnám azt is, hogy kísértetjárta házat, s ezzel tetőpontjára hágna romantikus lelkesedésem de ez már túl sok lenne, és a sors bizonyára megbüntetne a telhetetlenségemért.

De azért büszkén jelenthetem, hogy van ebben a házban valami furcsa.

Különben miért adták volna ki nekünk ilyen olcsón? És miért állna lakatlanul már olyan hosszú ideje?

John persze kinevetett, amikor ezt megemlítettem neki, de a házasságban az ilyesmi nem éri váratlanul az embert.

John rettentően gyakorlatias. Ki nem állhatja a vallásos rajongást, borzad a babonától, és mindig nyíltan gúnyolódik, valahányszor olyasmi kerül szóba, amit nem lehet látni, megtapogatni és számokban kifejezni.

John orvos, és talán — ezt természetesen soha nem mondanám el egy árva léleknek sem, de nagy megkönnyebbülést jelent számomra, hogy legalább a lélektelen papirossal közölhetem —‚ talán ez lehet az oka, hogy az állapotom nem javul gyorsabban. Tudják, John egyáltalán nem hisz benne, hogy én beteg vagyok!

És mit tehet ilyenkor az ember?

Ha egy köztiszteletben álló orvos, aki ráadásul a férjed, biztosítja róla a barátaidat és a rokonaidat, hogy igazából nincs sem mi bajod, csak egy kis átmeneti, ideges depresszió — egy enyhe kis hajlam a hisztériára —‚ mit lehet tenni olyankor?

A bátyám is tekintélyes orvos, és ő is ugyanezt mondja.

Így azután foszfátokat vagy fosziteket írtak föl nekem — tudom is én, melyiket —‚ aztán erősítőszereket, és környezetváltozást, jó levegőt, és testmozgást, és eltiltottak minden fajta „munkától”, amíg újra jobban nem leszek.

Ami engem illet, én azt hiszem, tévednek. Szerintem valami olyan munka, amit szeretek, ami egy kis izgalommal és változatossággal jár, csak jót tenne nekem.

De hát mit tehet az ember?

Írni azért írtam egy kicsit, bármennyire tiltották is, de az Írás tényleg nagyon kimerített — mármint nem maga az írás, hanem az, hogy vagy titkolóznom kellett, vagy kemény ellenállással kellett megküzdenem.

Néha azt képzelem, hogy talán ha ebben a mostani állapotomban kevesebb ellenállásban lenne részem, és több társaságban és változatosságban — de John azt mondja, rosszabbat nem is tehetnék, mint azt, hogy örökösen az állapotomon morfondírozom, és be kell ismernem, hogy ha megpróbálom, attól csak ugyan rosszabbul érzem magam.

Úgyhogy most hagyom is a csudába, és mesélek inkább a házról.

Soha ilyen gyönyörű épületet! Teljesen magában áll, jó messzire az úttól, és három mérföld a falutól. Az olvasmányaimban szereplő angol kastélyokra emlékeztet, mert sövények és falak veszik körül, a kapukon lakat lóg, és rengeteg különálló kis épület tartozik hozzá, kertészlak meg ilyesmik.

A kertje, hát az valami csodálatos! Még sose láttam ilyen kertet — nagy, árnyas, tele virágládákkal szegélyezett ösvényekkel és hosszú, vadszőlővel befuttatott lugasokkal, ahová ki lehet ülni.

Régebben volt néhány üvegház is, de azoknak az üvege már mind betört.

Azt hiszem, valami jogi probléma lehetett a házzal, talán perre mentek egymással az örökösök; elég az hozzá, hogy a ház évek óta üresen állt.

Ez persze sajnos romba dönti az elméletemet a kísértet járta kastélyról, de nem érdekel — ebben a házban akkor is van valami furcsa, érzem!

Még Johnnak is megemlítettem a dolgot egy holdvilágos estén, de ő azt felelte, hogy biztosan a huzatot érzem, és becsukta az ablakot.

Néha rettentő dühös tudok lenni Johnra, minden ok nélkül, pedig régebben egészen biztosan nem voltam ilyen érzékeny, gondolom, ez is az idegállapotomtól lehet.

De John azt mondja, ha ebbe egyszerűen belenyugszom, akkor eleve lemondok róla, hogy kellő önuralmat gyakoroljak. Úgyhogy igyekszem uralkodni magamon, legalábbis az ő jelen létében, és ez rettentően kifáraszt.

 

A szobánk egy csöppet sem tetszik. Jobb szerettem volna, ha valamelyik földszinti szobát választjuk, amelyik a piazzára néz, az ablakokat körbenőtte a vadrózsa, és olyan csinos, ódivatú kartonfüggönyeik vannak! De John hallani sem akart róla. Azt mondta, ott csak egyetlen ablak van, nincs elég hely két ágynak, és nincs a közelben másik szoba, ha esetleg úgy döntene, hogy külön alszunk.

John rettentő gondos és figyelmes, és jóformán nem is moccanhatok anélkül, hogy el ne látna utasításokkal, mit hogyan csináljak.

A nap minden óráját beosztja számomra, minden gondot levesz a vállamról, és hálátlan kutyának érzem magam, amiért nem méltányolom jobban.  

Azt mondja, kizárólag az én kedvemért jöttünk ide, azért, hogy teljesen kipihenjem magam, és minél több jó levegőt szívhassak.

— Az, hogy mennyi testmozgást végzel, az az erőnlétedtől függ, drágám — mondogatta — az, hogy mennyit eszel, az részben az étvágyadtól: de a levegőt beszívhatod a nap huszonnégy óráján keresztül.

Így hát beköltöztünk a gyerekszobába, a ház felső szintjén.

Nagy, tágas szoba, szinte az egész szintet elfoglalja, az ablakai minden irányba néznek, és csak úgy dől be rajtuk a levegő meg a napfény. Eleinte gyerekszoba lehetett, aztán meg, gondolom, játszószoba és tornaterem: mert az ablakokon rács van, nehogy a kisgyerekek kiessenek, a falból meg gyűrűk és más ilyesmik állnak ki.

A fal és a tapéta úgy fest, mintha a szobát egy egész iskolára való komisz kölyök használta volna. A tapétát valaki nagy foltokban leszaggatta például az ágyam fejénél körben, ameddig csak a karom elér, és egy nagy darabon a szoba túlsó végében is. Soha életemben nem láttam még ennél szörnyűbb tapétát!

Na és a mintája — az a fajta szélesen elterpeszkedő, rikító mintázat, amely minden lehetséges bűnt elkövet a jó ízlés ellen! Annyira elmosódó, hogy összezavarja az ember szemét, amikor követni próbálja, ugyanakkor olyan hangsúlyos, hogy állandóan irritál és arra kényszerít, hogy újra meg újra tanulmányozni kezdjük, és amikor az ember szeme követi azokat a suta, bizonytalan íveket egy darabig, akkor azok hirtelen öngyilkosságot követnek el — fölháborító szögekben kibicsaklanak, és képtelen ellentmondásokba torkollva megsemmisítik önmagukat.

A színe is gusztustalan, majdhogynem visszataszító: parázsló, tisztátalan sárga, és ahogy a napfény lassan körbehalad a szobában, furcsán kifakul.

Néhány helyen fakó, mégis rikító sárga, másutt undorító kénsárga. 

Nem csodálom, hogy azok a gyerekek annyira utálták! Én magam is megutálnám, ha kénytelen lennék hosszabb ideig itt élni ebben a szobában!

De itt jön John, és gyorsan el kell ezt süllyesztenem valahová látni se bírja, ha írok!

Már két hete lakunk itt, és valahogy nem volt kedvem írni azóta a legelső nap óta.

Most itt ülök az ablaknál, ebben a rettenetes gyerekszobában, és semmi nem akadályozhat meg benne, hogy annyit írjak, amennyi jólesik, hacsak a saját gyöngeségem nem.

John egész nap nincs itthon, néha még éjszaka sem, ha valami komoly esethez hívják.

Mennyire örülök, hogy az én esetem nem komoly!

De azért ezek az idegproblémák rettentően lehangolóak.

Johnnak fogalma sincs róla, valójában mennyire szenvedek. Ő csak azt tudja, hogy semmi okom rá, hogy szenvedjek, és neki ennyi elegendő.

Persze, én is tudom, hogy csak idegesség az egész! Annyira nyomaszt, hogy semmiképpen nem teljesíthetem a kötelességemet!

Szerettem volna valódi segítőtársa lenni Johnnak, nyugodt és kényelmes otthont teremteni neki, és erre tessék már-már terhet jelentek számára!

Senki nem hinné el nekem, mekkora erőfeszítésembe kerül az a kevés is, amire egyáltalán képes vagyok — hogy felöltözzek, hogy szóval tartsam a látogatókat, és hogy rendet rakjak.

Még szerencse, hogy Mary olyan ügyesen bánik a kisbabával. Ha tudnák, milyen édes, aranyos kisbaba!

És én mégse tudok vele lenni, olyan ideges leszek a közelében. Azt hiszem, John soha egy napig sem volt ideges életében. Ha hallanák, hogy nevet rajtam, amikor panaszkodom a tapéta miatt! 

Eleinte újra akarta tapétáztatni a szobát, de aztán meggondolta magát: azt mondta, nem szabad engednem, hogy elhatalmasodjék rajtam ez a tapétamánia, és hogy semmi sem árt annyira a hozzám hasonló, gyönge idegzetű embereknek, mint az, ha átadják magukat az efféle képzelgéseknek.

Azt mondta, ha kicserélnénk a tapétát, akkor mindjárt a nehéz ágykerettel lenne bajom, aztán az ablakráccsal, aztán azzal az ajtóval. Ott a lépcső tetején és így tovább.
— Te is tudod, hogy ez a hely jót tesz neked — mondta —‚ és ami azt illeti, drágám, eszem ágában sincs felújíttatni egy házat, amit csak három hónapra béreltünk ki.

— Jó, de akkor költözzünk le a földszintre! — kérleltem. — Ott olyan szép szobák vannak!

Mire a karjába zárt, azt mondta, drága kis libuska vagyok, és hogy a pincébe is lejön velem, ha az a kívánságom, sőt, még ki is meszelteti.

De meg kell, hogy mondjam, az ággyal, az ablakokkal meg a többivel a fején találta a szöget.

Az ember nem is kívánhatna kényelmesebb és tágasabb szobát magának, és persze soha nem lennék olyan ostoba, hogy puszta szeszélyből kényelmetlenséget okozzak Johnnak.

Igazából kezdem egészen megkedvelni ezt a nagy szobát, a rémes tapétától eltekintve.

Az egyik ablakból látni lehet szinte az egész kertet, azokat a titokzatos, árnyas lugasokat, a buján tenyésző, ódivatú virágokat, a bokrokat és a göcsörtös fákat.

Egy másik ablakból kilátok az öbölre és arra a kis kikötőmólóra, amely szintén a birtokhoz tartozik. A házból gyönyörű, árnyas ösvény vezet odáig. Gyakran támad az az érzésem, mintha embereket látnék sétálgatni azon a rengeteg ösvényen és a lugasokban, de John mindig arra int, hogy óvakodjak az effajta képzelgésektől. Azt mondja, akinek olyan képzelőereje van, mint nekem, és annyira szeret mindenféle történeteket kitalálni, annál az efféle kis ideggyengeség nagyon könnyen vezethet mindenféle izgatott képzelgésekhez, és hogy igyekeznem kell, hogy az akaraterőm és józan eszem segítségével legyűrjem ezt a hajlamomat. Úgyhogy most ezzel próbálkozom.

Néha azért azt hiszem, hogy ha elég jól lennék hozzá, hogy írjak egy kicsit, akkor fölszabadulnék a mindenféle rossz gondolatok nyomása alól, és megnyugodnék.

De úgy veszem észre, hogy valahányszor megpróbálom, elég hamar kifáradok.

Sokszor elcsüggedek, ha arra gondolok, hogy senki sincs, akit érdekelne, amit írok, és tanácsot tudna adni. John azt ígéri, ha majd igazán meggyógyultam, meghívja Henry kuzinomat és Juliát egy hosszú látogatásra, de azt mondja, most inkább tenne robbanószert a párnám alá, mint hogy ilyen élénk és szórakoztató társaságot hívjon hozzám.

Bárcsak egy kicsit gyorsabban gyógyulnék!

De erre nem is szabad gondolnom. Ez a tapéta úgy fest, mint ha pontosan tudná, milyen ijesztő hatással van rám!

Van egy visszatérő rész, ahol a minta olyan ernyedten csüng lefelé, mintha a nyakát törte volna, és két kidülledő szem mered az emberre fejjel lefelé.

Időnként valósággal dühbe gurulok a szemtelenségén és azon, ahogy soha nem hagyja abba. Föl, le és oldalra kúszik, és azok a képtelen, tágra meredt szemek mindenfelől rám néznek. Van egy hely, ahol a két csík nem illeszkedik pontosan, és a szemek elcsúsznak a vonal mentén, az egyik egy kicsit magasabban van, mint a másik.

Soha életemben nem láttam még élettelen dolgot, ami ennyire jelentőségteljes lett volna, pedig mindnyájan tudjuk, milyen jelentőségteljesek tudnak lenni! Gyerekkoromban sokszor, amikor nem tudtam elaludni, több izgalomban és borzongásban volt részem a csupasz falak és a megszokott bútorok puszta látványától, mint más gyereknek egy játékboltban.  

Emlékszem, milyen barátságosan hunyorogtak rám az öreg íróasztal fiókjának gombjai. És volt egy szék, amelyik olyan volt, mint egy erős barát. Úgy éreztem, ha a többi dolog kezd túlságosan félelmetessé válni, elég, ha belevetem magam abba a székbe, és biztonságban leszek.

A legrosszabb, amit a bútorokról el lehet mondani ebben a szobában az, hogy nem illenek össze, mert úgy cipeltük fel őket egyenként a földszintről. Gondolom, amikor játszószobának használták, kipakolták innen a gyerekszobába való holmit, ami nem is csoda! Elképesztő, micsoda rombolást vittek véghez itt azok a gyerekek.

Már említettem, hogy a tapétát nagy foltokban leszaggatták, pedig olyan szorosan tapad a falhoz, mint a pióca — jó adag kitartás is lehetett a kölykökben a gyűlölet mellett!

A padló teli van karmolásokkal, lyukakkal és szálkákkal, itt-ott még a gipszet is kivájták, az a hatalmas ágy pedig, amit itt találtunk a szobában, úgy fest, mintha túlélt volna néhány háborút.

De mindez nem zavar — csak a tapéta.

De itt jön John húga. Olyan kedves lány, de annyira vigyáz rám! Ügyelnem kell, nehogy íráson érjen.

Tökéletes és lelkes háziasszony, és nem is vágyódik más, izgalmasabb munkára. Le merném fogadni, azt gondolja, hogy engem az írás betegített meg.

De azért tudok írni egy kicsit olyankor, amikor elmegy itthonról, és az ablakból már messziről látom, amikor jön vissza.

Az egyik ablak az útra néz, egy szép, fákkal szegélyezett, kanyargó útra, a másikból be lehet látni a vidéket. És milyen szép vidék, teli nagy szilfákkal és bársonyos rétekkel!

Ennek a tapétának van egy háttérmintázata is, kissé más színű, mint az elülső mintázat, és ez különösen idegesítő, mert csak bizonyos megvilágításban lehet látni, és akkor sem tisztán.

De azokon a helyeken, ahol nem fakult ki, és a napfény is éppen oda esik — tisztán látom azt a furcsa, dühítő, alaktalan figurát, amelyik ott lappang a mögött az ostoba, rikító elülső mintázat mögött.

De már jön is a hugica — hallom a lépteit a lépcsőn!

*


Na végre, július negyedikén is túl vagyunk. A látogatók mind elmentek, és én holtfáradt vagyok. John úgy gondolta, jót tesz nekem egy kis társaság, úgyhogy meghívtak egy hétre az anyát meg Nellie-t a gyerekekkel.

Én persze nem csináltam semmit, mindent Jennie intézett.

De azért mégiscsak nagyon kifárasztott.

John azt mondja, ha nem javul gyorsabban az állapotom, az ősszel elküld Wier Mitchellhez.

De én nem akarok elmenni hozzá. Volt egy barátnőm, akit ő kezelt, és ő azt mondta, ez a Mitchell pontosan ugyanolyan, mint John és a fivérem, csak még olyanabb!

Arról nem is beszélve, milyen fárasztó lenne olyan messzire elutazni.

Amikor pedig ahhoz sem érzek kedvet, hogy akár egy szalmaszálat odébb tegyek, és kezdek rettentően ingerlékeny és zsémbes lenni.

Minden semmiségen elsírom magam, és jóformán egész nap csak sírok. Persze nem akkor, amikor itt van velem John vagy valaki más, hanem amikor egyedül maradok.

Márpedig mostanában elég sokat vagyok egyedül. Johnnak igen sokszor benn kell maradnia a városban valamilyen súlyos esetnél, és Jennie olyan jó, mindig magamra hagy, ha megkérem rá.

Úgyhogy egész nap nem csinálok semmit, legfeljebb sétálgatok egy kicsit a kertben vagy azon a szép ösvényen, vagy kiülök a verandára a rózsák alá, és sok időt töltök az ágyban.

Kezdem igazán megszeretni ezt a szobát, a tapéta ellenére. Vagy éppen hogy a tapéta miatt.

Muszáj örökösen rá gondolnom!

Itt fekszem ebben a nagy, mozdíthatatlan ágyban — azt hiszem, hozzászögezhették a padlóhoz —‚ és órák hosszat követem a szememmel a mintát. Állíthatom, legalább olyan jó, mintha tornásznék. Mondjuk, elkezdem a legaljánál, abban a sarokban, ahol a gyerekek nem nyúltak hozzá, és már vagy ezredszer határozom el, hogy igenis, addig nem hagyom abba, amíg valami értelmet nem találok ebben az ostoba mintában!

Tudok valamicskét a formatervezésről, és tudom, hogy ezt a valamit nem az egy pontból széttartó sugarak, de nem is a váltakozás, az ismétlés, vagy a szimmetria elve alapján rendezték el, sem semmilyen olyan elv alapján, amiről valaha is hallottam.

Ismétlődni ismétlődik persze, egyik csíkról a másikra, de különben nem.

Ha úgy nézzük, minden egyes csík magában áll, azok a felpuffadt ívek és kacskaringók — valamiféle „lezüllött romantikus” stílus, ahogyan azt egy delírium tremensben szenvedő tervező elképzeli — indáznak föl-le elszigetelt, korlátolt oszlopokban.

Másfelől, ha úgy vesszük, a minták átlósan is kapcsolódnak egymáshoz, a hosszan elnyúló körvonalak, nagy, ferde, hát borzongató hullámokban szelik át a fal síkját, mintha egy nagy csomó, hullámzó hínár vetné magát teljes sebességgel az áldozata után.

Közben az egész mindenség persze vízszintes irányban is halad, és én sokszor a végkimerülésig próbálom megtalálni benne a rendszert ebben az irányban is.

Ezenfelül van még egy vízszintesen körbefutó csík is, amit szegélydísznek szántak, és ez aztán tényleg teljessé teszi a zűrzavart.

A szoba egyik végében majdnem teljesen érintetlen a tapéta, és ott, amikor az oldalról beeső fény már erőtlen, és az alacsonyan járó Nap sugarai egyenesen odatűznek, úgy rémlik, mintha mégiscsak fel tudnék fedezni valamilyen, majdhogynem sugár alakú mintázatot — a végeérhetetlen krikszkrakszok mintha egy közös központ köré csoportosulnának, és onnét kiindulva rohannának hanyatt-homlok azonos, tébolyult szögekben a semmibe.

Egészen belefáradtam, ahogy követni próbáltam. Azt hiszem, szundikálok egy kicsit.

 

*

 

 


Fogalmam sincs róla, miért írom ezt le. Pedig nem akarom.

Nem érzem magam képesnek rá. És azt is tudom, hogy John biztosan azt mondaná, képtelenség az egész. De valami módon mégiscsak elkell mondanom, hogy mit érzek és mit gondolok akkora megkönnyebbülést jelent!

De úgy látom, az erőfeszítés nagyobbnak ígérkezik, mint a megkönnyebbülés.

Az idő egyik felében rettentően lusta vagyok és egész nap az ágyban heverészem.

John azt mondja, semmiképpen sem szabad legyengülnöm, és csukamájolajat meg mindenféle erősítő szereket diktál belém, a sörről, borról és a félig átsült húsról nem is beszélve.

Drága John! Annyira szeret engem, és olyan rosszul esik neki azt látni, hogy beteg vagyok!

A múltkor megpróbáltam igazán komolyan és józanul beszélni vele, és igyekeztem megértetni, mennyire szeretném, ha elengedne Henry kuzinomhoz és Juliához.

De ő azt mondta, nem vagyok olyan állapotban, hogy elutazhassak, és ha mégis elmennék, nem tudnám elviselni az ottani élettel járó izgalmakat: és azt hiszem, nem sikerült túl meggyőzően érvelnem az igazam mellett, mert még be sem fejeztem, máris sírva fakadtam.

Újabban már az is nehezemre esik, hogy világosan gondolkodjam. Biztosan ez is ettől az ideggyengeségtől lehet.

És a drága John a karjába kapott, és se szó, se beszéd fölvitt a szobánkba, lefektetett az ágyra, leült mellém, és felolvasott nekem, míg csak bele nem fájdult a fejem.

Azt mondta, én vagyok az ő mindene, az ő egyetlen vigasza, és nagyon kell vigyáznom magamra az ő kedvéért, és meg kell gyógyulnom.

Azt mondta, senki nem tud segíteni rajtam saját magamon kívül, és hogy használnom kell az akaraterőmet és az önuralmamat, és nem szabad engednem, hogy mindenféle buta képzelgések vegyenek erőt rajtam.

Csak annak örülök, hogy a kisbaba azért jól van és vidám, és neki nem kell ebben a gyerekszobában laknia, ahol ez a rettenetes tapéta van.

Ha nem mi foglaltuk volna el a szobát, akkor szegény jószágnak kellene itt laknia! Ezt szerencsére megúszta! Hát én a világért sem engedném, hogy az én gyerekem, egy ilyen érzékeny kisjószág, egy ilyen szobában aludjon!

Erre korábban nem is gondoltam, de mégiscsak szerencse, hogy John ragaszkodott hozzá, hogy ebben a szobában maradjak: nekem talán könnyebb elviselnem, mint egy kisbabának, nem igaz?

Nekik persze mostanában már egyáltalán nem említem a dolgot — ennél azért most már sokkal több eszem van! —‚ de azért egyfolytában figyelem a fejleményeket.

Vannak dolgok azon a tapétán, amikről senki nem tud rajtam kívül, és soha nem is fog.

A külső minta mögött azok a homályos formák napról napra tisztábban látszanak.

Mindig ugyanaz a forma, csak nagyon sokszor ismétlődik.

És olyan, mintha egy nő lenne ott, hétrét görnyedve, és ide-oda kúszna a minta mögött. Nem tetszik ez nekem, de nem ám, egy csöppet sem! Már-már arra gondolok — megfordult a fejemben —‚ hogy bárcsak John elvinne engem innen!

Nagyon nehéz Johnnal beszélni az én problémámról, mert ő olyan okos, és annyira szeret engem.

De tegnap este azért megpróbáltam.

Erős holdsütés volt. A holdsugarak is mindenfelől besütnek ránk, akárcsak a nap.

Néha valósággal gyűlölöm a Holdat, olyan lassan kúszik egyre följebb, és sorra besüt egyik ablakon a másik után.

John már elaludt, és én nem szerettem volna felébreszteni, úgyhogy csöndben maradtam, és figyeltem, hogyan halad a holdfény a hullámos tapétán, míg csak borsódzni nem kezdett a hátam a rémülettől.

Az az elmosódó figura ott a háttérben mintha rázni kezdte volna a mintát, mintha ki akarna szabadulni onnan.

Halkan fölkeltem, és odamentem, hogy közelebbről megnézzem és megtapogassam, csakugyan megmozdult-e a tapéta, és mire visszamentem az ágyba, John ébren volt.

— Mi a baj, kislány? — kérdezte. — Ne sétálgass így mezítláb... meg fogsz fázni!

Úgy gondoltam, ez jó alkalom a beszélgetésre, úgyhogy megmondtam neki, hogy úgy érzem, ezen a helyen egyáltalán nem javul az állapotom, és azt szeretném, ha elvinne innen.

— De drágám! — felelte. — A bérletünk úgyis letelik három hét múlva, és nem tudom, hogyan mehetnénk el innen korábban. Otthon még nem készültek el a felújítással, és én éppen most nemigen hagyhatom el a várost. Persze, ha komoly veszélyben lennél, akkor megtalálnám a módját, de valójában az a helyzet, hogy sokkal jobban vagy, drágám, akár belátod ezt, akár nem. Én orvos vagyok, szívem, és tudom. Jobb színben vagy, felszedtél pár kilót, az étvágyad is jobb, és én most már sokkal kevésbé aggódom érted, mint korábban,

— Egy dekával sem nyomok többet — mondtam —‚ még annyit sem, mint mikor idejöttünk: és lehet, hogy esténként, amikor itt vagy, jobb az étvágyam, de reggel, amikor nem vagy itthon, sokkal rosszabb!

— Egyem a kis szívét! — mondta, és magához ölelt. — Ha beteg akar lenni, hát legyen, ha ahhoz van kedve! De most tegyük még édesebbé az édes órát azzal, hogy alszunk egy jót, és majd reggel mindent megbeszélünk!

— Szóval nem akarsz elmenni innét? — kérdeztem komoran.

— De hát hogyan is tehetném, kicsim? Már csak három hét, aztán pár napra elutazunk valahová, valami kellemes helyre, amíg Jennie mindent elrendez a házban. De igazán, drágám, máris jobban vagy!

— Testileg talán igen — kezdtem, de mindjárt el is hallgattam, mert John felült, és olyan szigorú, szemrehányó tekintetet vetett rám, hogy képtelen lettem volna folytatni.

— Drágám — mondta —‚ könyörgök neked, az én kedvemért, és a gyermekünk kedvéért, de legalább annyira a saját érdekedben is: soha, egyetlen pillanatra se engedd meg, hogy ez a gondolat befészkelje magát a fejedbe! Nincs még egy gondolat, amely ennyire vonzó és ennyire veszedelmes lenne a tiédhez hasonló vérmérséklet számára! De ez csak hamis, ostoba képzelgés. Hát nem bízol benne, hogy ha egyszer én, orvos létemre, ezt mondom neked, akkor úgy is van?

Úgyhogy ezek után természetesen nem beszéltem többet dologról, és nemsokára el is aludtam. John azt hitte, én aludtam el előbb, de ez nem igaz, mert még órákig feküdtem ébren, és törtem a fejem, hogy vajon az elülső és a hátsó minta tényleg együtt mozognak-e, vagy külön-külön.

*

Egy efféle mintán napvilágnál nem figyelhető meg semmiféle értelmes rendszer, fittyet hány mindenféle törvényszerűségre, és ez folyamatosan irritálja egy épeszű ember agyát.

Már a szín is elég förtelmes, eléggé megbízhatatlan és vérlázító, de a minta, az egyenesen kínszenvedést jelent annak, aki nézi.

Van, amikor az ember úgy érzi, végre rájött, mi benne a rendszer, de amikor már egy ideje követi és belelendül a dologba, egyszerre csak hátrabukfencet csinál és újra ott vagyok, ahol a part szakad. Pofon vágja az embert, leüti és rátapos. Olyan, mint egy rossz álom.

A külső minta cikornyás arabeszk, leginkább még valami gombafélére emlékeztet, Ha megpróbálunk elképzelni egy összekapcsolt részekből álló gyilkos galócát, vagy inkább gyilkos galócák összekapcsolt sorát, hát még az hasonlítana rá leginkább.

Mármint időnként!

Van valami félreismerhetetlen különlegessége ennek a tapétának, valami, amit senki más nem vesz észre rajtam kívül, még pedig az, hogy együtt változik a fénnyel.

Amikor a napsugarak a keleti ablakon át tűznek be — mindig ébren figyelem, mikor érkezik meg az első hosszú, egyenes sugár —‚ olyankor olyan gyorsan változik, hogy szinte el sem hiszem.

Holdfénynél — mert olyankor, amikor holdvilág van, a Hold egész álló éjjel besüt a szobába — az ember el sem hinné, hogy ez ugyanaz a tapéta.

Este és éjszaka bármiféle megvilágításban, alkonyfényben, gyertyafényben, lámpafényben, és ami a legrosszabb holdfénynél rács lesz belőle! Mármint a külső mintából, és ilyenkor egészen tisztán látszik az a nő a rács mögött.

Sokáig nem jöttem rá, mi is az a dolog ott az elülső minta mögött, az a homályos háttérmintázat, de most már egészen biztos vagyok benne, hogy egy nő az.

Napvilágnál meghúzza magát, csöndesen viselkedik, azt hiszem, talán a minta hallgattatja el. Annyira összezavarja az embert, engem is órákra elhallgattat.

Mostanában gyakran nappal is lefekszem. John azt mondja, ez használ nekem, és hogy aludjak csak, amennyit csak bírok.

Sőt, ami azt illeti, mostanában egyenesen előírja nekem, hogy minden étkezés után feküdjek le egy órára.

Pedig biztos vagyok benne, hogy ez igen rossz szokás, mert tudják, ilyenkor egyáltalán nem alszom.

És ez azt jelenti, hogy folyamatosan becsapom őket, mert nem árulom el nekik, hogy ébren vagyok — de nem ám!

Az az igazság, hogy kezdek egy kicsit félni Johntól.

Néha nagyon különösen viselkedik, és még Jennie is valahogy olyan furcsán néz rám.

Időnként megfordul a fejemben, csak mint afféle tudományos hipotézis — hogy talán a tapéta tehet az egészről.

 

 

Mostanában figyelni szoktam Johnt, amikor nem tudja, hogy nézem, mondjuk, váratlanul belépek a szobába valami teljességgel ártatlan ürüggyel, és ilyenkor már sokszor rajtakaptam, hogy a tapétát nézi! És Jennie is! Jennie-t még azon is rajtakaptam egyszer, hogy megtapogatja!

Nem tudta, hogy ott vagyok a szobában, és amikor csöndesen, nagyon csöndesen, a lehető legvisszafogottabb modorban megkérdeztem, hogy mi a csudát csinál azzal a tapétával — úgy fordult meg, mint akit lopáson értek, és nagyon mérges képet vágott —‚ azt kérdezte, miért kellett ennyire ráijesztenem?

Aztán azt mondta, azért tapogatta a tapétát, mert az mindent megfog, ami csak hozzáér, és hogy az összes ruháim meg Johné is tele vannak ilyen sárga szöszökkel, és hogy örülne, ha kicsit jobban vigyáznánk.

Hát nem ártatlanul hangzik? De én tudom, hogy ő is a mintát tanulmányozta, márpedig én elhatároztam, hogy én leszek az, és senki más, aki rájön a titkára!

*

Mostanában sokkal izgalmasabb az élet, mint azelőtt. Tudják, most végre van mire várnom, van mit remélnem, van mit figyelnem. Mostanában tényleg jobb az étvágyam, és sokkal nyugodtabb vagyok, mint azelőtt.

John annyira örül neki, hogy javul az állapotom! A múltkor egy kicsit elnevette magát, és azt mondta, hogy tapéta ide vagy oda, Úgy látja, valósággal kivirultam!

Nevetve elhárítottam a dolgot. Semmi kedvem elárulni neki, hogy éppenséggel a tapétának köszönhetem a javulást. John csak kicsúfolna! Még az is lehet, hogy el akarna vinni innen!

Márpedig én nem megyek innen sehová, amíg rá nem jöttem a titkára. Még van egy hetem, és az hiszem, annyi elég is lesz.

*

Sokkal, de sokkal jobban érzem magam! Éjszaka ugyan nem alszom valami sokat, mert annyira érdekes figyelni a fejleményeket, de napközben alaposan bepótolom.

Napközben a dolog fárasztó és zavarba ejtő.

A gomba mindig új hajtásokat növeszt, és mindenfelé újabb árnyalatok keletkeznek a sárgán. Nem bírom őket mind számon tartani, pedig nagyon lelkiismeretesen igyekszem.

Hanem még életemben nem láttam furább sárgát, mint ez a tapéta!

Minden sárga dolog eszem bejut róla, amit valaha láttam — de nem a szépek, mint például a boglárkák, hanem a rég, mocskos, rossz sárga dolgok.

De van még valami más is azzal a tapétával — a szaga! Én már abban a pillanatban észrevettem, amikor először beléptünk a szobába, de amikor állandóan szellőztettünk meg a Nap is be sütött, nem is volt olyan rossz. Most viszont már egy hete ködös és esős idő van, és akár nyitva van az ablak, akár nem, érezni azt a szagot.

Mindenhová beszivárog az egész házban.

Mindenütt érzem: ott szálldos az étkezőben, Ott settenkedik a szalonban, ott bujkál a hallban, és ott les rám a lépcsőn.

Beletapad a hajamba.

Még akkor is, amikor kikocsizom, egyszerre csak elfordítom a fejem, és váratlanul lecsapok rá — ott van a szag!

És milyen fura egy szag! Órákat töltöttem vele, hogy kielemezzem, hogy rájöjjek, mire emlékeztet.

Nem kellemetlen — legalábbis eleinte nem volt az, és nem is erőszakos, egy csöppet sem, de ez a legravaszabb, legszívósabb szag, amivel életemben találkoztam.

Ebben a nedves időben meg egyenesen borzalmas éjszaka fölébredek, és érzem, hogy ott függ fölöttem.

Eleinte zavart. Komolyan fontolóra vettem, hogy fölgyújtom a házat — hátha úgy eljutok a szag forrásáig.

De most már megszoktam. Az egyetlen dolog, amihez hasonlítani tudom, az a tapéta színe. Ez egy sárga szag!

Van egy nagyon fura jelzés ezen a falon, egészen alacsonyan, közvetlenül a csempék csíkja fölött. Minden bútor mögé bemegy, az ágyat kivéve; hosszú, egyenes, egyenletes bemélyedés, mintha újra meg újra végighúztak volna rajta valamit.

Kíváncsi lennék, hogyan csinálták, és hogy ki csinálta és miért Körbe-körbe-körbe-körbe-körbe-körbe — az ember beleszédül!

*

Végre csakugyan rájöttem valamire.

Annyit lestem éjszakánként, amikor olyan gyorsan változott, hogy végre megtaláltam a megfejtést.

Az elülső minta tényleg mozog és nem is csoda! Az a nő ott mögötte, az rázza!

Néha azt hiszem, egész csomó nő van mögötte, néha meg azt, hogy csak egyetlenegy, de az az egy nagyon gyorsan kúszik körbe-körbe, és attól rázkódik az egész.

És aztán a nagyon világos foltokban csöndben meghúzza magát, a nagyon árnyékos helyeken meg megragadja a rácsot, és rázza!

És egész idő alatt próbál kimászni. De senki nem képes átmászni azon a mintán — mert rátekeredik az emberre és fojtogatja. Azt hiszem, azért van rajta az a rengeteg fej.

Átjutnak, de akkor a minta megfojtja, és fejjel lefele fordítja őket, és kifehéríti a szemüket!

Ha azokat a fejeket letakarnák vagy lekaparnák onnét, fele ilyen rossz sem lenne az egész!

*

De azt hiszem, az a nő mégiscsak kimászik onnét napközben. És így, egymás közt azt is megmondhatom, honnét tudom — onnét, hogy láttam.

Láttam bizony, minden egyes ablakból!

De azért ugyanaz a nő volt az, tudom, mert örökösen csak kúszott, és a legtöbb nő nem szokott kúszni napvilágnál. Szoktam látni azon a hosszú úton a fák alatt, ahogy csak kúszik és kúszik, és amikor arra jön egy kocsi, akkor elrejtőzik a szedersövény mögött.

Én nem hibáztatom egy csöppet sem. Szörnyen megalázó lehet, ha rajtakapják az embert, hogy fényes nappal kúszik!

Én, amikor nappal kúszok, mindig magamra zárom az ajtót. Éjszaka nem kúszhatok, mert tudom, hogy John rögtön gyanakodni kezdene.

És John olyan furcsa mostanában, úgyhogy nem szeretném idegesíteni semmivel, Bárcsak inkább egy másik szobában aludna! Különben is, nem akarom, hogy rajtam kívül bárki más segítsen éjszaka kimászni annak a nőnek!

Sokszor elgondolkodom rajta, vajon nem tudnám-e egyszerre meglesni az összes ablakból.

De akármilyen gyorsan forgatom is a fejemet, egyszerre mindig csak az egyikből látom.

És bár mindig látom, lehet, hogy gyorsabban tud kúszni, mint ahogy én elfordulok!

Olykor láttam, amint nekivág a nyílt mezőnek, és olyan gyorsan kúszik, mint egy felhő árnyéka erős szélben.

Bárcsak le lehetne szedni valahogyan a felső mintát az alsóról! Meg fogom próbálni apránként.

Egy másik fura dologra is rájöttem, de ezt most még nem árulom el! Jobb, ha az ember nem bízik meg túlságosan másokban.

Már csak két napom van rá, hogy leszedjem a tapétát, és azt hiszem, John kezd valamit sejteni. Sehogyan sem tetszik nekem, ahogyan mostanában rám néz.

És hallottam, amint Jennie-től mindenféle orvosi dolgokat kérdezett velem kapcsolatban. Szerencsére Jennie-nek csupa jó híre volt számára.

Azt mondta, hogy jó sokat alszom napközben.

John tudja, hogy éjszakánként nem alszom valami jól, pedig annyira igyekszem csöndben maradni.

Tőlem is mindenféléket kérdezett, és próbált úgy tenni, mintha borzasztóan kedves és gyöngéd lenne.

Mintha bizony nem látnék át rajta!

De nincs mit csodálkozni azon, hogy ilyen furán viselkedik, ha meggondolom, hogy már három hónapja ez alatt a tapéta alatt alszik,

Csak érdekességképpen jegyzem meg: biztos vagyok benne, hogy a tapéta titokban Johnra is,Jennie-re is megteszi a hatását.

*

Hurrá! Ma van az utolsó nap, de ennyi elég is lesz. John a mai éjszakát a városban tölti, de csak este indul.

Jennie itt akart aludni velem — a ravasz jószág! De én megmondtam neki, hogy biztosan sokkal jobban kipihenem magam, ha teljesen egyedül tölthetem az éjszakát.

Ez ügyes húzás volt tőlem, mert valójában egyáltalán nem vagyok egyedül! Abban a pillanatban, amint sütni kezd a Hold, és az a szegény teremtés elkezd kúszni, és rázni kezdi a mintát, fölpattanok, és rohanok, hogy segítsek neki.

Én rángattam, ő meg rázta, aztán én ráztam, és ő rángatta, és mire megvirradt, hatalmas területen leszaggattuk a tapétát.

Egy sávban, amelynek a teteje olyan magasan van, mint a fejem, és végighúzódik a fél szobán.

És amikor feljött a Nap, és az a rettenetes minta vigyorogni kezdett rajtam, elhatároztam, hogy még ma befejezem, amit elkezdtem,

Holnap elmegyünk innét, és az emberek már kezdték megint lehordani a bútoraimat, hogy mindent úgy hagyjunk itt, ahogy találtuk.

Jennie megdöbbent, amikor meglátta a falat, de én vidáman csak annyit mondtam neki: azért tettem, mert meg akartam büntetni a gonosz jószágot.

Felnevetett, és azt mondta, ő maga is szívesen megtette volna, de nekem vigyáznom kell, hogy ne fárasszam ennyire ki magam.

Most az egyszer aztán alaposan elszólta magát!

De amíg én itt vagyok, rajtam kívül senki nem nyúlhat egy ujjal sem ahhoz a tapétához — csak a testemen keresztül!

Jennie megpróbált kicsalogatni a szobából de olyan átlátszó módon! Ám én azt mondtam neki, most olyan csöndes és üres s tiszta a szoba, hogy azt hiszem, lefekszem még egy kicsit, és alszom, ameddig csak bírok és hogy arra kérem, ne ébresszenek föl a vacsorához sem, majd én szólok, ha felébredtem,

Úgyhogy most eltűnt, és a szolgák is eltűntek, és a bútorok is eltűntek, és semmi sem maradt, csak az a nagy, leszögezett ágykeret, meg a vitorlavászon matrac, amit rajta találtunk. Ma éjjel odalenn alszunk, aztán holnap hazamegyünk a hajóval.

Most, hogy megint üres, határozottan tetszik nekem ez a szoba.

Milyen vadul tépkedtek a gyerekek abban a sarokban!

Az ágykeretet meg szabályszerűen összerágták!

De most munkához kell látnom.

Magamra zártam az ajtót, a kulcsot pedig ledobtam a ház előtt vezető ösvényre.

Nem akarok kimenni, és nem akarom, hogy bárki is bejöjjön, míg John haza nem ér.

Meg akarom lepni.

Van egy kötelem idefenn, amelyet még Jennie sem talált meg. Ha az a nő tényleg kijön a tapéta mögül, és megpróbál elszelelni, meg fogom kötözni!

De elfelejtettem, hogy nem érek föl valami magasra, ha nincs semmim, amire fölállhatnék.

Ez a nyomorult ágy meg nem akar megmoccanni!

Próbáltam megemelni és odébb lökni, annyira, hogy majd belegebedtem, és aztán olyan dühös lettem, hogy leharaptam belőle egy kis darabot az egyik sarkán — de megfájdult tőle a fogam.

Aztán letépkedtem az összes tapétát, amit a padlón állva elértem. Borzasztó erősen oda van ragasztva, a minta pedig kárörvendően vigyorgott rajtam. Az összes megfojtott fej és kidülledt szem és csámpás, gombaszerű növényzet valósággal visított nevettében!

Kezdek olyan mérges lenni, hogy mindjárt valami őrültséget csinálok. Remek testgyakorlás lenne például kiugrani az ablakon, de a rácsok olyan erősek, hogy jobb, ha meg sem próbálom.

Különben sem csinálnék ilyesmit. Hát persze, hogy nem. Mintha nem tudnám, hogy az ilyesmi komoly illetlenség, és könnyen félreérthetik.

Még csak kinézni se szeretek az ablakon — mindenfelé csak úgy nyüzsögnek azok a kúszó-mászó nőszemélyek, és olyan gyorsan kúsznak!

Kíváncsi lennék, vajon ők is mind a tapéta mögül jöttek-e, akárcsak én?

De én jó szorosan idekötöztem magam a kötelemmel, amit sikerült elrejtenem előlük — engem aztán senki sem fog kicibálni innen az útra!

Csak azt hiszem, éjszakára muszáj lesz visszamennem a minta mögé, és az nehéz lesz.

Olyan kellemes idekinn lenni ebben a nagy szobában, és kedvemre kúszni körbe-körbe!

Nem megyek ki innét, nem én, akárhogyan kérlel is Jennie. Mert odakinn az embernek a földön kell kúsznia, és ott minden zöld, nem pedig sárga.

Itt viszont könnyedén kúszhatok a padlón, és a vállam pontosan beleillik abba a hosszú bemélyedésbe, amelyik körben húzódik a falon, és így nem tudok eltévedni.

No nézd csak, John odakinn áll az ajtó mögött!

Kár a fáradságért, fiatalember, úgysem tudsz bejönni.

Milyen hangosan szólongat és hogy dörömböl!

Most meg azt kiáltja, hozzanak neki egy fejszét!

Micsoda gondolat, betörni ezt a gyönyörű ajtót!

— John, kedvesem! — szóltam ki neki a lehető legszelídebb hangon. — A kulcs odalenn van a bejárati lépcső mellett, egy banánfalevél alatt!

Ez aztán elhallgattatta pár pillanatra.

Aztán megszólalt de tényleg nagyon csöndesen:

— Nyisd ki az ajtót, drágám!

— Nem tudom — feleltem. — A kulcs odalenn van a bejáratnál egy banánfalevél alatt.

Aztán újra és újra elmondtam, nagyon halkan és lassan, olyan sokszor, hogy a végén John nem tehetett mást, lement és megnézte, és persze meg is találta a kulcsot, és benyitott. Az ajtóban földbe gyökerezett a lába,

— Mi történt? — kiáltotta. — Az ég szerelmire, mit mívelsz?

Én csak kúsztam tovább, de azért hátrapillantottam rá a vállam fölött.

— Végül mégiscsak kiszabadultam — mondtam —‚ hiába próbáltátok megakadályozni te meg Jennie. És leszaggattam a tapéta nagy részét, úgyhogy nem tudtok visszadugni mögéje!

Csak érteném, mitől ájult el ez az ember? Márpedig elájult, méghozzá épp az orrom előtt, elzárva az utamat, úgyhogy most minden alkalommal, amikor odaérek, kénytelen vagyok átmászni rajta!

 

Rakovszky Zsuzsa fordítása

 

sfmag.hu/2011/03/08/charlotte-perkins-gilman-herland/

 

 

Téma: Olvasmány élmények 3. - Charlotte Perkins Gilman: A sárga tapéta

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása