Szkítiától Maghrebig - A Szlávok apostola

2015.11.03 19:21

 

Kiemelt..

Atilla király tanításaiból

Fénymag - Napkirály volt Atilla, a rabszolgatartó birodalmak szétzúzója

Szkítiától Maghrebig - Médek királya
Szántai Lajos - Attila király a Képes Krónikában (2013)

Szántai Lajos - Atilla király hármas koporsója

A való élet névtelen Hősei (videó)

Pap Gábor - Bizánci Terv

Pap Gábor - Káin reneszánsz maffiája

Pap Gábor - Szkítiától Pannóniáig 1.rész

Tóth Gyula - "Szkítiából kijöttekről..." (videó)

Karácsony misztériuma


 

Előzmény..

Szkítiától Maghrebig - A baszkok

Szkítiától Maghrebig - A galliai hadjárat

SzkítaHun - Magyar csaták, seregek

Szkítiától Maghrebig - Zentai Ákos: Római szkíták – szkíta rómaiak

Világbiztonság - Világvallások és a Szent Korona

Szántai Lajos - A magyarság keresztútja 1-2 (nagyon ajánlott)

Attila a Képes Krónikában - Pap Gábor

Ekho grafikái - Budavár visszavétele 3D

Mohácsi csata

 

Kapcsolódó link..

Napút - 108

Szántai Lajos - III. Béla az örök emlékezet nagy királya

Szkítiától Maghrebig - Maghreb

Szkítiától Maghrebig - Nagy Károly

Hungarianrealnews - Mítosz és valóság nyomában a svájci „Hun völgyben”

Hajnal Gyöngyi - Atilla, a hun király és a Camelot-i Arthur király személyazonosságának kérdéséről

Pap Gábor - 10 időszerű óvás a Szent Koronával kapcsolatban

Tóth Gyula – Szkítiától Maghrebig 2. (Elhangzott Debrecenben a Hajdú Bihari Magyarok Szövetsége szervezése által)

Szkíta beszéd 'Nagy Sándorhoz'

Pap Gábor előadása: "Emberek aranyban" - Szkíta kincsek Keszthelyen

Piramisok a Képes Krónikában!? 

Őseink gondolkodásmódja népmeséink és képi ábrázolásaink tükrében

Szántai Lajos - A Szent Korona XX. századi működése 1-2. rész

Hagyomány és Történelem kutatás

Képes Krónika

 

Extra linkek..

Szkítiától Magrebig - Angolok és Saxonok és az Arthur király

Szkítiától Maghrebig - Isten ostora és a tetrarkhák II.

Szkítiától Maghrebig - Isten ostora és a tetrarkhák I.

Szkítiától Maghrebig - Nagy Konstantin

 

 

A szlávok kilétével kapcsolatos problémára az előző fejezetben egy merőben szokatlan és újszerű megközelítést alkalmaztunk. Azzal a feltételezéssel éltünk ugyanis, hogy a szláv népek valójában közeli rokonaink, a nagy szkíta-hun nemzet nyugati, azaz fehér ága. Láttuk, hogy a hunok bejövetele és Attila hadjáratai egyrészt ennek az Európában élő és római iga alatt nyögő szláv nemzetnek a felszabadítását célozták meg, másrészt pedig a Római Birodalomban újra fellángoló keresztényüldözéseknek vetettek véget.
 

 

Miután a szlávokkal kapcsolatos kérdést megválaszoltam, Németh Zsolt egy újabb kérdéscsokrot juttatott el hozzám. A Nagy Konstantinról írt fejezet elolvasása után ugyanis kételyek merültek föl benne:

 

„Levezetésének számomra legmeggyőzőbb része a Childerik=Aladár - ezt olvasva elemi erővel éreztem, hogy ez telitalálat, abszolút logikus. Ennek viszont az az egyenes következménye, hogy Nagy Konstantin nem lehet azonos Childerik-Aladárral. A frank birodalom urától elég furcsa lenne, hogy Bizáncba teszi a székhelyét. (...) Én arra hajlanék, hogy Konstantin külön személy volt. Bizáncba költözésének motivációja sem világos: miért adta fel Rómát? Nem lehet, hogy ő volt Honorius császár?”

 

Tulajdonképpen ez volt az a felvetés, amelyre – mintegy válaszként – a Klodvig és a keresztvíz c. fejezetet megírtam. Ebben rámutattam, hogy Klodvig és Nagy Konstantin megkeresztelésének egyes motívumai, illetve a közöttük meglévő különös áthallások annak valószínűségét erősítik, hogy e két személy tényleg azonos volt. Azzal a feltételezéssel éltem, hogy Klodvig a keresztség során a Konstantin nevet kapta, amely később alapul szolgált Nagy Konstantin személyének megalkotásához. Végül kimutattam, hogy Nagy Konstantinra elsősorban a pápaságnak volt szüksége, amely a keleti patriarchák fölötti primátusát e nagy előképpel próbálta megalapozni. A Klodvig és a keresztvíz c. fejezetben kifejtett válaszomat elküldtem tehát Németh Zsoltnak, aki azt alapvetően elfogadhatónak tartotta és már csak egyetlen nyugtalanító kérdést küldött vissza:

 

„A fő rejtély immár az, hogy Róma miként tudta lenyomni Bizánc torkán azt, hogy Nagy Konstantin létezett.”

 

Becsülettel megvallom, ez a kérdés feladta a leckét. Napokon, heteken keresztül próbáltam feloldani ezt a teljesen nyilvánvaló ellentmondást, de nem jártam sikerrel. Be kellett ismernem: már önmagában az a gondolat is abszurd, hogy a nyugaton uralkodó Konstantin (Klodvig, vagyis Aladár) a keletiek fővárosának, Konstantinápolynak alapítója lehetett volna. Ha nyugaton uralkodik, mit keres keleten? Persze el lehetne intézni a dolgot annyival, hogy valójában sohasem uralkodott keleten, csupán a történelemhamisítás hazudta utólag oda. Figyelembe véve azonban, hogy Nagy Konstantint a keleti egyház még szentté is avatta, teljesen egyértelművé vált, hogy a kérdés nem intézhető el ennyivel. Hiszen korábban láttuk, hogy Konstantin személyét épp a pápaság találta ki és ráadásul éppen azért, hogy a hatalmát a keleti egyház fölé is kiterjessze. Ha Konstantint tulajdonképpen a keletiek ellen, a keleti patriarchák pápának való alávetése érdekében alkották meg, akkor a keletiek miért avatták őt szentté? Miért nevezték el róla a fővárosukat? Németh Zsolt szavaival élve: „Róma miként tudta lenyomni Bizánc torkán azt, hogy Nagy Konstantin létezett”? Lennie kell itt még valaminek (vagy valakinek), amivel (vagy akivel) nem számoltunk!

Mivel az továbbra is egyértelmű és világos volt előttem, hogy a Római Birodalmat nem osztották ketté kétszer, és a dioclatianusi és theodosiusi kettéosztás valójában ugyanaz volt, ezért továbbra is úgy gondoltam, hogy a két felosztás között nem jött senki, aki a birodalmat újra egy kézben egyesítette volna. Nagy Konstantin tehát úgy, abban a formában, ahogy a történelemkönyvek lapjain szerepel, egészen bizonyosan fiktív. Az is teljesen egyértelmű volt a szememben, hogy a személyének felépítéséhez használt egyik valóságalap Attila idősebbik fia, a nyugaton uralkodó Klodvig volt, aki a keresztségben éppen a Konstantin nevet kapta. Klodvig megkeresztelésének Tours-i Gergely által feljegyzett története, a régi lepra betegségének felidézése, Szent Remigius Szilveszter pápához hasonlítása, Klodvig említése mint „Új Konstantin”, valamint az a tény, hogy a Donatio Constantini évszázadokkal Gergely krónikája után született, teljesen egyértelművé teszi, hogy Attila idősebbik fiát igenis felhasználták Nagy Konstantin személyének megalkotásához. Visszavonni tehát semmiképpen sem akartam a korábban megfogalmazott tételemet. Viszont képtelen voltam feloldani az ellentmondást: „Róma miként tudta lenyomni Bizánc torkán azt, hogy Nagy Konstantin létezett”?

Az első gondolatom az volt, hogy talán keleten is élt egy olyan nagy, a kereszténység iránt elkötelezett uralkodó, akivel a nyugati Konstantint (Klodvigot) utólag össze lehetett mosni, és e két személyt sok-sok évszázaddal korábbra datálva egy személlyé lehetett összeolvasztani. Egyre inkább úgy láttam tehát, hogy Nagy Konstantin fiktív személyéhez nem egy, hanem két valós személyt vettek alapul. Konstantinnak keleten is kellett, hogy legyen valami valóságalapja, aki miatt a keleti egyház végül szentté avatta. Valaki, aki keleten élt, ott nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett, s akit talán szintén Konstantinnak hívtak. Úgy láttam, hogy Németh Zsolt is valami hasonló magyarázatot valószínűsít:

 

„Én arra hajlanék, hogy Konstantin külön személy volt. (...) Nem lehet, hogy ő volt Honorius császár?”

 

Vajon ki lehetett ő? Valóban Honorius lett volna? Egy ideig magam is eljátszottam a gondolattal, de meggyőző adatok híján ezt a vonalat végül elvetettem. Mivel hetek teltek el és egyetlen lépéssel sem jutottam közelebb a megoldáshoz, ezért úgy döntöttem, hogy egyelőre félre tesztem a témát és Németh Zsolt másik felvetését veszem elő, amely így szólt:

 

 „...bele kell tudni illeszteni a képbe Cirillt és Metódot, akik élete jól dokumentált, csak a helyüket kell megtalálni az időben.”

 

Mivel Cirill és Metód életéről és munkásságáról a kelleténél kevesebbet tudtam, elhatároztam, hogy beleásom magam a témába és minden velük kapcsolatos forrást, ami csak elérhető, beszerzek. Az első könyv, ami Cirill és Metód életéről a kezem ügyébe került H. Tóth Imrének a Magvető Kiadó gondozásában 1981-ben megjelent könyve volt. Még fel sem kellett lapoznom a könyvet, máris egy különös balsejtelem lett rajtam úrrá. A könyv borítóján ugyanis ez a cím állt: Konstantin-Cirill és Metód élete és működése. ... Konstantin-Cirill? ... Mit keres a Konstantin név Cirill neve előtt? Ahogy a témával kapcsolatos tanulmányaimban előrehaladtam hamar kiderült, hogy Cirill eredeti (úgymond polgári) neve Konstantin volt. A hivatalos magyarázat szerint a Cirill név csak egyfajta szerzetesi neve volt, amelyet csak kevéssel a halála előtt vett fel. Mivel Nagy Konstantin keleti valóságalapjának keresése során éppen egy olyan személyt kerestünk, aki a keleti egyházban megbecsülésnek és tiszteletnek örvendett, aki a kereszténység iránt mélyen elkötelezett volt, és akit lehetőség szerint éppen Konstantinnak hívtak, elkezdtem gyanakodni.

Ahogy a Cirill életével kapcsolatos ismereteim sokasodtak, úgy lett Cirill személye minden szempontból egyre gyanúsabb. Az első rejtélyes és érthetetlen dolog éppen az életéről szóló egykorú forrásokkal kapcsolatos. H. Tóth Imre ezt a rejtélyt így foglalja össze:

 

„Rendkívül meglepő, hogy Konstantin-Cirill és Metód életével és működésével kapcsolatos egykorú görög források nincsenek. Valószínű, hogy voltak olyan egykorú bizánci források, amelyek a testvérek életére és működésére vonatkozó adatokat tartalmaztak. Azonban nem maradtak ránk; elpusztultak, vagy később elpusztították őket. Egyes kutatók azzal magyarázzák az egykorú görög források hiányát, hogy a bizánciak nem tartották szükségesnek, hogy a barbár, azaz szláv származású Konstantin-Cirill és Metód életét és cselekedeteit feljegyezzék.”

 

Tehát nincsenek görög források! Valljuk be, ez azért elég megdöbbentő, különös tekintettel arra, hogy Cirill éppen a birodalom keleti felének fővárosában, Konstantinápolyban élt és éppen innen indította missziós útjait a szlávok felé. Cirill a szlávok megtérítésével óriási szolgálatot tett Bizáncnak, hiszen a Kelet-Római Birodalom éppen azáltal igyekezett megzabolázni a velük korábban ellenséges törzseket, hogy a kereszténység felvételére buzdította őket. Érthetetlen tehát, hogy Cirill életét miért nem örökítették meg egykorú görög források. H. Tóth Imre azt feltételezi, hogy eredetileg ugyan készülhettek feljegyzések Cirill és Metód életéről, de – ahogy olvastuk – „elpusztultak, vagy később elpusztították őket”! Még különösebb azonban a források hiányára adott magyarázat!

 

„...a bizánciak nem tartották szükségesnek, hogy a barbár, azaz szláv származású Konstantin-Cirill és Metód életét és cselekedeteit feljegyezzék.”

 

Figyeljük csak: barbár, azaz szláv! Elpusztítottak minden Cirillel és Metóddal kapcsolatos forrást, mert ez a testvérpár – akármekkora szolgálatot is tett a birodalomnak – barbár, azaz szláv volt! Ezen a ponton gondoljunk vissza az előző fejezetben kifejtett gondolatokra! Ott ugyanis világosan kimutattuk, hogy a szláv nép valójában eftalita hun nép volt. Cirill és bátyja Metód pontosan azok felé a szlávok felé végzett hatalmas szolgálatot, amely szlávokról az előző fejezetben szó esett. Azokat a szlávokat vezette a hit útjára, amely szlávokért Attila is fegyvert ragadott.

Korábban láttuk, hogy Attila seregeinek Róma elleni hadjáratait alapvetően két fontos cél vezérelte. A hunok egyrészt a kereszténység védelmében léptek fel, a keresztényüldözéseknek vetettek véget, másrészt pedig fehér hun (azaz szláv) testvéreiket szabadították föl az őket szolgává tevő Róma rabságából. Bármilyen különös vagy szokatlan legyen is a gondolat, Cirill és Metód tulajdonképpen ugyanezt a munkát folytatták: a kereszténységet terjesztették a szlávok között. Míg Attila felszámolta az üldözéseket, hogy a kereszténység szárba szökkenhessen, addig Cirill és Metód – ugyanezt a szellemiséget képviselve – terjesztették a hitet. Míg Attila küldetése elsősorban az Európában élő eftalita véreink felé irányult, addig Cirill és Metód is éppen a szlávok felé végezte hatalmas szolgálatát. És érdekes módon Bizánc nem hogy hálás nem volt ezért az elvégzett szolgálatért, de egyenesen elpusztított minden forrást, ami e testvérpár életét dokumentálhatta volna! Hát nem különös?

A görög források teljes hiánya nem kevesebbet jelent, mint hogy a Cirill és Metód életére vonatkozó összes ismeretanyagunk – az egyházi szláv forrásokon kívül – kizárólag latin forrásokra támaszkodik. Vagyis pontosan azoknak a tollából maradt fent e testvérpár életére vonatkozó legtöbb információ, akik Nagy Konstantin személyét is megalkották. Cirill és Metód életét tehát csak alaposan eltorzított forrásokon keresztül ismerhetjük meg. Mindezeknek tudatában nézzük meg kissé alaposabban Cirill élettörténetét!

Az első és talán legfontosabb információ Cirillel kapcsolatban, hogy Thesszalonika egyik legjelentősebb városából, Szalonikiből származott. H. Tóth Imre ezzel kapcsolatban így ír:

 

„A gazdag település vonzotta a környező népeket. Megtelepedtek a környékén a szlávok is, akik többször megpróbálták bevenni a várost. Legnevezetesebb volt a 622. évi ostrom, amikor az avarok és szlávok a bolgárokkal együtt kísérelték meg elfoglalását. A legenda szerint Szt. Demeter közbelépésének köszönhető Szaloniki megmentése. Olyan tömegű szlávság lakott Szalonikiben és környékén, hogy görög-szláv kétnyelvűség jött létre a városban.”

 

Cirill tehát ebből a közegből indult. Úgy olvastuk, hogy olyan tömegű szlávság lakott Szaloniki környékén, hogy egyenesen görög-szláv kétnyelvűség alakult ki a városban. Ezen a ponton kezdhetünk is lassan gyanakodni. Kik lehettek ezek a thesszalonikai szlávok és hogyan kerültek oda? Ha a szlávok valójában hunok, ahogy azt az előző fejezetben is láttuk, akkor... be sem mertem fejezni ezt a gondolatmenetet, olyan merésznek tűnt a feltételezés! De H. Tóth Imre azt is kétségtelenné teszi, hogy Cirill és testvére Metód nem csupán szláv közegből indultak, de ők maguk is szláv származásúak voltak.

 

„Emil Georgiev szerint Konstantin és Metód vér szerinti kapcsolatban állt a szlávsággal, szláv vagy olyan, részben elgörögösödő szláv családból származott, amely még őrizte szláv öntudatát és nyelvét. Lehetséges, hogy anyjuk volt szláv eredetű. A szláv vagy részben szláv származás mellett Georgiev a következő bizonyítékokat hozza fel. 1.) Szláv anyanyelve tette lehetővé Konstantinnak, hogy rövid idő alatt a szláv nyelvre jellemző sajátosságokat tökéletesen visszaadó ábécét alkosson. 2.) A testvérek szláv eredetét bizonyítja, hogy olyan odaadással szolgálták a szláv művelődés ügyét. 3.) Szláv eredetük mellett szól az, hogy mind Konstantin, mind Metód tökéletesen beszélték Szaloniki környéke szláv lakosságának nyelvét.”

 

Ez a thesszalonikai szláv közeg, illetve Cirill és Metód szláv származása – különösen a Tót atyafiak c. fejezetben feltárt ismeretek fényében – egyre gyanúsabb lett nekem. Láttuk, hogy a bizánciak Cirillt és Metódot annyira „barbárnak” tartották, hogy még azt sem tartották fontosnak, hogy életük eseményeit feljegyezzék. Ekkor jutott eszembe Bíborbanszületett Konstantin De Administrando Imperio c. művének az a részlete, amelyet az előző fejezetben a szerbek „fehér” mivolta kapcsán már idéztünk. Ebből most csak egyetlen mondatot emelnék ki:

 

„Miután azonban Szerbia uralmát két fitestvér vette át apjától, az egyik magához vevén a nép felét Heráklioszhoz, a rómaiak császárához menekült, s őt ez a Herákliosz befogadván, letelepülési helyül Thesszaloniké tartományban lévő Szérbliát adta, mely attól kezdve kapta ezt az elnevezést.”

 

Mit gondol a Kedves Olvasó, vajon kikről van szó ebben az idézetben? Ki lehetett az a két fitestvér, akik apjuk halála után átvették az uralmat, de egyiküknek menekülnie kellett? Hova is menekült ez a fitestvér? A rómaiak császárához, aki őt befogadta és letelepülési helyül Thesszalonika tartományát jelölte ki számára. Nem jut erről eszünkbe valaki? Olvassuk csak a Képes Krónikát:

 

„Tehát a legyőzött Csaba és öccsei, Attila királynak vele szemben álló fiai, szám szerint hatvanan, a hagyomány szerint tizenötezer hunnal Csaba nagyatyjához, Honoriushoz menekültek.”

 

Teljesen egyértelmű tehát, hogy Bíborbanszületett Konstantin a fenti idézetben Csaba menekülését írja le, arról számol be! Úgy olvastuk, hogy Herákliosz Thesszalonikában adott letelepedési helyet ennek a „Szerbiából” hozzá menekült „fitestvérnek”. Most gondoljunk vissza mindarra, amit a Csaba vagy Kuber? c. fejezetben Kuberről írtunk! Ott is azt láttuk, hogy Kuber – akiről kiderítettük, hogy Csabával azonos – éppen Thesszalonikában telepedett le. Hogy is olvastuk akkor Boda László Avarok és székelyek c. könyvében?

 

„Kuber a görögökhöz menekül. A Morava és a Vardar folyók vonala pedig szinte kirajzolja Kuber útját. Tesszalonika környékén telepedett le, kerek számokkal mérve úgy 690 körül.”

 

De Thesszalonika már a háromszázas évek idősíkján is előkerült, hiszen láttuk, hogy a Csabával azonosított Licinius, akit Nagy Konstantin legyőzött, éppen Thesszalonikában került házi őrizetbe:

 

„324-ben Constantinus (...) újra háborút indított Licinius ellen (...) sikerült őt végleg legyőzni 324. szeptember 18-én Chalcedon mellett, a chrysopoliszi csatában, ami után Licinius végleg lemondott. Thessalonicában egyfajta házi őrizetbe került...”

 

Teljesen egyértelmű tehát, hogy az a Bíborbanszületett Konstantin által említett „fitestvér”, aki apjuk halála után Heráklioszhoz menekült és Thesszalonikában telepedett le, valójában nem más, mint Attila kisebbik fia, Csaba. Igen ám, csakhogy találunk ebben az idézett szakaszban egy különös dolgot. Itt ugyanis Attila birodalmát „Szerbia” néven említi a forrás. Vagyis a görögökhöz menekülő és Thesszalonikában letelepedő „fitestvér” Bíborbanszületett Konstantinnál már szláv. Ezen a ponton válik világossá, hogy hogyan lett Thesszalonika környéke szlávvá. Ekkor értjük meg, hogy mi idézte elő Szaloniki városának „szláv” és görög kétnyelvűségét. Így értjük meg, hogy valójában miféle „szlávok” éltek azon a környéken, és így válik világossá, hogy valójában milyen közegből indult Cirill és Metód. Ez a környék ugyanis pontosan olyan értelemben volt szláv, amilyen értelemben hun volt.

Az előző fejezetben láttuk, hogy abban az időben még túlságosan nagy különbség nem volt az Európában élő szláv eftaliták és a megsegítésükre Attilával beözönlött sztyeppei eftaliták között. Aki tehát el akarta kendőzni azt a tényt, hogy Thesszalonika környékén valójában Csabával érkezett hunok telepedtek le, az minden további nélkül írhatott „hunok” helyett akár „szerbeket” is. Még csak nem is hazudott ezzel túlságosan nagyot, hiszen egyik is eftalita, meg a másik is. Krónikáinkból azt is tudjuk, hogy Csaba nem egyedül menekült Görögországba Honoriushoz, hanem hatvan testvérével és tizenötezer hunnal. Ez már valóban egy igen jelentős betelepülésnek számít, így már tényleg elképzelhető, hogy a Csabával érkezett tizenötezer hun teljesen átrajzolta Szaloniki etnikai térképét. Vagyis „szlávvá” tette azt. Na, ez volt az a közeg, ahol egyszer csak felbukkan Cirill és testvére Metód.

Elgondolkodtam tehát: Ki lehet ez a Cirill? Egyáltalán mit jelent ez a Cirill név? Tudjuk, hogy ezt a nevet Konstantin állítólag csak egészen későn, nem sokkal halála előtt vette fel. H. Tóth Imre így ír erről:

 

„Ilyen gondolatok között készült a nagyobb szerzetesi rend felvételére, ami 868. karácsony másodnapján történt meg. Ekkor kapta szerzetesi nevét, a Cirill nevet is. Ezt követően még ötven napig élt.”

 

A név eredetére és jelentésére a hivatalos magyarázat így hangzik:

 

„Cirill: a görög Kürioszból származik, amiből a Krisztus, Úr név származik. Uram irgalmaz: Kyrie eleison. Mint személynév a Cirill azt jelenti, hogy Istennek oda ajándékozott személy.”

 

A Wikipédia a Cirill (keresztnév) címszó alatt a következőt írja:

 

„A Cirill görög eredetű férfinév; a Kürillosz név latin Cyrillus változatának a rövidülése. Jelentése: az Úrhoz tartozó, Istennek szentelt.”

 

Eltűnődtem: Kyrie eleison – Cirill – Küriosz – Cyrillus – Kürillos ... Ekkor hasított belém a döbbenetes felismerés: ez a KÜRILLOS valójában nem más, mint CAROLUS! Vagyis király! Az a Cirill tehát, aki a kereszténységet terjesztette, aki a szlávok iránt különös elkötelezettséggel és küldetéstudattal rendelkezett, valójában nem más volt, mint Attila kisebbik fia, krónikáink Csabája, aki Görögországba menekült nagyatyjához, Honoriushoz! Egy csapásra érthetővé vált, hogy miért nincsenek görög források Cirillről és miért pusztítottak el minden vele kapcsolatos feljegyzést! Azért, mert Attila fia volt!

Tudjuk, hogy Attila halála után mindkét fia uralkodni kezdett. Hogy is olvastuk Kézainál?

 

„...a húnok községe pártokra szakada, ugy hogy némelyek Csabát Ethele királynak a görög császár Honorius leányától való fiát, mások a Krimhild német fejedelemasszonytól született Aladárt törekszenek vala Ethele után királylyá emelni. Mivel pedig a józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni.”

 

Tehát „mind ketten kezdének uralkodni”. Csaba éppúgy király lett, mint testvére Aladár. Vegyük észre tehát: nyugaton is van egy CAROLUS, aki Attila fia, a keresztségben felvett neve alapján pedig KONSTANTIN, és keleten is van egy KÜRILLOS, aki Attila fia és mellesleg úgyszintén KONSTANTIN. (Úgy tűnik neki is ez lett a keresztségben felvett új neve.) Egyik is elkötelezettje a kereszténységnek, és a másik is az. Az egyiknek a nyugati egyház köszönheti a Pápai Állam megalapítását, a másiknak a keleti egyház köszönheti a szlávok megtérítését. Ha feltételezésemnek megfelelően a pápai udvarban valóban volt egy olyan szándék, hogy a háromszázas évek időskálájára visszatolva megalkossanak egy nagy keresztény uralkodót, aki a kettészakadt birodalmat újraegyesíti, akkor a két Konstantin összemosásának lehetősége szinte adta magát! Úgy tűnik tehát, hogy Nagy Konstantin személyének megalkotásához tényleg két valós történelmi személyt vettek alapul. Attila két fiát! A nyugaton uralkodó és a pápaságot támogató Carolus-Konstantint és a Görögországba menekülő és a szlávokat megtérítő Cyrillus-Konstantint. E két Konstantinból már valóban problémamentesen össze lehetett rakni annak a Nagy Konstantinnak a figuráját, aki nyugatról indul, legyőzi keleti uralkodótársait (eddig az Aladár jelleg dominál), majd keletre helyezi birodalmának a központját (innentől már Csaba) és a kereszténység védelmében lép fel (e tekintetben Aladár is és Csaba is egyaránt).

Érdekes módon a Carolus-Kürillos-Király név Nagy Konstantinnal kapcsolatban is felbukkan. Nagy Konstantin apját ugyanis „Constantius Chlorus”-nak nevezték. A hivatalos magyarázat szerint ezt a CHLORUS nevet azért kapta, mert nagyon szerette a fehér színt (halvány utalás az eftalitákra). Tudva azonban, hogy Nagy Konstantin személyét Attila két fiából szerkesztették egybe, apjának CHLORUS neve is sokkal inkább utalhat Attila királyi titulusára, semmint a fehér színre. A CHLORUS név ugyanis az R–L hangváltakozáson keresztül már CHROLUS, vagyis CAROLUS, azaz KIRÁLY.

Figyeljük meg tehát: Attila kisebbik fia, aki Görögországba menekült, még Görögországi tartózkodása alatt is apjának szellemiségét vitte tovább, az ő küldetését folytatta. Hiszen míg apja a kereszténység és az európai eftaliták (szlávok) védelmében lépett fel, addig Csaba ugyancsak a kereszténység terjesztéséért és a szlávok művelődéséért szállt síkra. Vizsgáljuk meg tehát Cirill történetét, találunk e további gyanús elemeket!

Tudjuk, hogy a szlávok írásrendszerének megalkotása Cirill nevéhez köthető. H. Tóth Imre így ír erről:

 

„A szlávok részleges megkeresztelésük során, amikor megismerkedtek a latin vagy görög nyelvű liturgiával, a latin és görög ábécé jeleit felhasználták bizonyos szövegek lejegyzésére, de ez minden rendszer nélkül történt, mert az egyes jeleknek nem mindig ugyanaz volt a hangértéke. Ez az írás nem volt tökéletes azért sem, mert voltak a szlávok nyelvében olyan hangok, amelyek jelölésére hiányoztak a latin vagy görög írásban a megfelelő jelek. Nem találtak betűket ezekben az ábécékben a cs, a zs, a s mássalhangzó vagy a jellegzetes orrhangú magánhangzók jelölésére. Így ez az írás nem lehetett pontos és tartós sem. Amikor azonban eljött a szlávok tömeges megkeresztelésének ideje, Konstantin, a Szlávok Apostola megalkotta a 38 betűből álló szláv ábécét.”

 

Első hallásra ebben a történetben nincs semmi különös. Teljesen érthető, hogy ha a görög és latin ábécékben nem volt elég jel a speciális szláv hangok lejegyzésére, akkor új ábécét kellett készíteni számukra, amely tökéletesen illeszkedik a nyelvükhöz. De ha jobban meggondoljuk és összevetjük saját kárpát-medencei tapasztalatainkkal, ez már korántsem olyan természetes. Tudniillik amikor mi ideérkeztünk, akkor teljesen komplett és minden igényt kielégítő írásrendszerrel rendelkeztünk. Ez volt a rovás, amellyel minden speciális, csak a mi nyelvünkre jellemző hangzót le tudtunk jegyezni. Aztán nálunk is megindult a keresztény térítés. Azonban a minket megtérítő papok már nem tűrték el, hogy a saját, minden szempontból megfelelő írásrendszerünket használjuk, ehelyett tűzzel-vassal irtották azt, és ránk kényszerítették azt a latin betűs ábécét, amely teljesen alkalmatlan volt speciális hangzóink leképezésére. Nem tudom értjük-e mire akarok mindezzel utalni? Cirill azáltal, hogy a görög vagy a latin írásjelek mindenáron való erőltetése helyett egy új ábécét dolgozott ki a szlávoknak, tulajdonképpen a bizánci befolyást próbálta csökkenteni! Megpróbálta elérni, hogy a kereszténység felvétele ne jelentse egyben a birodalomtól való függést is! Az is elgondolkodtató, hogy egyes vélemények szerint Cirill a glagolita írásjelek megalkotásakor éppen az ősszláv rovásírás jeleit vette alapul.

A másik lényeges eredménye Cirill és Metód munkásságának a szláv nyelvű istentisztelet kiharcolása volt. Abban az időben ugyanis kőkemény politikai megfontolások álltak a mögött, hogy a liturgia milyen nyelven folyjék. A birodalom a neki alávetett csatlós népek saját nyelven történő istentiszteletében komoly veszélyt látott és az annak kiharcolásáért folytatott küzdelmet egyfajta függetlenedési törekvésként értékelte. H. Tóth Imre erről így ír:

 

„Fokozatosan kialakult az a nézet, hogy az egyháznak az a leghasznosabb, ha héber, görög vagy latin a szertartás nyelve. E három nyelven íratta fel Pilátus Krisztus elítélésének az okát a keresztre. Ezért az istentiszteletnek is e három nyelven kell történni. Ezt a nézetet a VII. században fogalmazta meg a kor nagy polihisztora, Sevillai Izidor. Nyugaton a triglosszia, ahogyan ezt a tanítást nevezzük, igen hamar elterjedt, és csaknem egyeduralkodóvá vált. (...) Konstantin és Metód korának egyik nagy gyakorlati jelentőségű kérdése a triglosszia elleni harc volt, amely nemcsak egyházi, hanem politikai jelentőséggel is bírt.”

 

A birodalomnak tehát nem állt érdekében a szláv nyelvű istentisztelet engedélyezése. Sokkal inkább megfelelt volna a céljainak a görög nyelvű liturgia terjesztése, hiszen így a birodalom területére betelepedő illetve annak északi peremvidékein élő szlávságot sokkal könnyebben lehetett volna asszimilálni. Azonban ezen a ponton is azt tapasztaljuk, hogy Cirill és Metód nem a birodalom érdekében, hanem éppen a birodalom érdekeivel szemben tevékenykedett. H. Tóth Imre könyvében így olvassuk:

 

„Sok nehézségen és megpróbáltatáson kell még átmenniük a Szlávok Apostolainak, de minden felmerülő kérdésben alapvető állásfoglalásuk az lesz, hogy megőrizzék legnagyobb vívmányukat, a szláv nyelvű istentiszteletet.”

 

Majd így folytatja:

 

„Konstantin és Metód a triglosszia elvetésével széttörte azokat a korlátokat, amelyeket ez az egyházi tanítás a művelődés, a tudomány elsajátításában felállított. A szláv nyelvű liturgia nemcsak a hívők lelki életét tette bensőségesebbé. Azzal, hogy a szláv liturgikus nyelven előbb vagy utóbb megszólaltak az európai tudomány nagyjai, megnyílt a magasabb művelődéshez és tudományhoz vezető út a szlávság számára is. Konstantin és Metód tisztában volt azzal, hogy a szláv liturgikus nyelv megalkotásával a tudományhoz vezető út is megnyílik híveik előtt. Következésképpen minden lelkiismeretük és hitük ellen nem vétő lépést megengedhetőnek tartottak a szláv nyelvű liturgia védelmében.”

 

Hogy Bizánc a térítésnek ezt a formáját nem igazán preferálta az a következő szavakból is kitűnik:

 

„...a bizánciak türelmetlenül és gőgösen viselkedtek a nem görög nyelvű liturgiával szemben. D. Angelov eléggé meggyőzően bizonyítja, hogy a bizánci egyház csak a Bizánci Birodalom határain kívül élő szlávokkal kapcsolatban engedélyezte a szláv nyelvű szertartást. (D. Angelov, 1965., 61., 63., 64.) A bizánciak a birodalmon belül élő szlávok elgörögösítése eszközének tekintették a kereszténység terjesztését, ezért nem szívesen vették a népnyelvi istentisztelet megteremtésére irányuló kísérleteket.”

 

Majd:

 

„Így a triglosszia és vele párhuzamosan a frank papság és a passaui püspökség befolyása elleni harc is meghatározó tényező lett a Szláv Apostolok számára, akik Bizánctól ebben a harcban aligha kaptak támogatást.”

 

Látható tehát, hogy szó sincs arról, hogy Cirill és Metód a kereszténység terjesztésével Bizánc hatalmi törekvéseit igyekezett volna szolgálni. Éppen ellenkezőleg! Úgy olvastuk, hogy „Bizánctól ebben a harcban aligha kaptak támogatást”. Az ő szlávok iránti szolgálatuk, a szlávok megtérítése, a glagolita ábécé kidolgozása, a szláv nyelvű istentisztelet kiharcolása és a triglosszia elleni harc mind-mind azt jelzi, elsősorban nem Bizánc érdekében tevékenykedtek. Tudva, hogy Cirill valójában Attila Görögországban élő kisebbik fia volt, a szlávok pedig Európában élő eftalita hunok voltak, mindez már magától értetődőnek tűnik.

De nézzük meg valójában miféle nyelv volt az a „szláv” nyelv, amelyet Cirill használt, és amelyet a liturgia nyelvévé igyekezett tenni!

 

„Viszonylag kevés szó esett arról, hogy milyen jellegű volt az a szláv nyelv, amelyen az első fordítások készültek. Konstantin a Szaloniki környékén élő szlávok nyelvét sajátította el (...) A hangtani, alaktani, mondattani és szókészletbeli sajátosságok arról tanúskodnak, hogy ez a nyelv bolgár jellegű volt. A Konstantin beszélte szláv nyelv nyomait jól ki lehet mutatni a Szaloniki környékén beszélt nyelvjárásokban, de nem csak ott. A legutóbbi kutatások szerint a Szlávok Apostola által ismert szláv nyelv olyan sajátosságokat mutat, amelyek nyomai a mai rodopei bolgár nyelvjárásokban őrződtek meg a legjobban. (...) Ezért nevezték ezt a nyelvet a szlavisztika klasszikusai óbolgárnak.”

 

Most gondoljunk vissza mindarra, amit A bolgárok c. fejezetben észrevettünk! Már ott is hivatkoztunk Zichy Istvánra, aki 1923-ban felvetette a magyarok és a bolgárok azonosságának lehetőségét. Hivatkoztunk továbbá Fóthi Erzsébetre, a Természettudományi Múzeum munkatársára, aki 86 különböző lelőhely összesen 475 férfi és 374 női koponyájának összehasonlítása alapján kimondta, hogy a honfoglaló magyarság antropológiailag „rendkívüli hasonlóságot mutat a korai bolgárság” leleteivel. Korábban azt is láttuk, hogy Aszparuch népének 670-es al-dunai honfoglalása éppen 297 évvel követi a magyarok 373-as első bejövetelének dátumát. Amikor tehát arról a „szláv” nyelvről beszélünk, amelyet Cirill a triglosszia elleni harca során a liturgia nyelvévé tett, akkor jó ha tudjuk, hogy valójában ezeknek az óbolgároknak a nyelvéről van szó. A bolgárokat sok kutató hun-utód népnek tartja. Ha Cirill valóban ezt a nyelvet beszélte, akkor teljesen egyértelművé válik, hogy ő maga is hun volt.

Figyeljük meg tehát: ahogy haladunk visszafelé az időben, ahogy egyre közelebb érünk a hun korszakhoz, úgy mosódnak el lassan a határok a szláv, a hun és a bolgár között. Ahogy Bíborbanszületett Konstantinnál is láttuk, Csaba és Aladár történetét meg lehetett írni akár úgy is, hogy Attila birodalma helyett „Szerbiát” említettek. Tudva, hogy a szerb eredetileg szár-áb volt, vagyis fehér hun, még csak azt sem mondhatjuk, hogy ez az elnevezés minden alap nélkül való volna. De ez a „szár-áb” ugyanakkor „bal-ági” is egyben, azaz bolgár! Ha mi nem vagyunk tisztában e fogalmak eredetével és pontos jelentésével, akkor helytelen kategóriákban fogunk gondolkodni, és ellenségnek tekintjük majd azokat is, akik valójában közeli rokonaink.

De térjünk vissza Cirill élettörténetére! Találunk-e még bármi gyanúsat, ami azt erősítheti, hogy valóban Attila kisebbik fiát, a Görögországba menekült Csabát kell tisztelnünk benne? A Wikipédia a Szent Cirill címszó alatt a következő apró közlést teszi:

 

„860-ban mindkét testvér császári utasításra a kazárok földjére ment, ahol a keresztény tanokat terjesztették.”

 

Gondolom az Olvasó már rá is jött, hogy valójában mi volt ez a „kazárok földjére” vezető út. A Képes Krónikában ugyanis így olvastuk:

 

„Ámbátor Honorius görög császár Görögországban akarta megtelepíteni, ő nem maradt, hanem visszatért Szittyaországba, ősei székébe, hogy ott maradjon. Csaba tizenhárom évig volt Honoriusnál Görögországban, a veszedelmes és nehéz utak miatt még egy esztendeig tartott szittya földre való visszatérése.”

 

Ugyanezzel az elemmel találkoztunk korábban a szintén Csabával azonosított Kovrát történetét tanulmányozva is:

 

„A megkeresztelkedett Kovratot Bizánc Onogoriába, korábbi hazájába engedi vissza (…) Álma feltehetően Attila birodalmának visszaállítása.” (Boda László)

 

A Szkítiába való hazatérést tehát a történelemhamisítás utólag jámbor szerzetesek missziós útjává változtatta. Cirill és Metód missziós útjainak azonban van még néhány érdekes eleme. Metód legendája beszámol Metód magyarok fejedelmével való találkozásról:

 

„A magyar király, elérkezvén a Duna mentére, látni akarta őt. S noha egyesek úgy vélekedtek és azt mondogatták, hogy nem szabadul tőle megkínoztatás nélkül, elment hozzá. Ő azonban fejedelemhez illőn, tisztelettel, ünnepélyesen és nyájasan fogadta, úgy társalogván vele, ahogy az ilyen férfiaknak társalogniuk illik, majd megcsókolta és ajándékkal elhalmozva őt szeretettel elbocsátotta, mondván: - Emlékezz meg rólam, tiszteletre méltó atyám, imáidban mindenkor.”

 

Gondoljuk át ezt a találkozást most a fenti felismerések fényében! Hogy ki volt ez a magyar király, azt pontosan nem tudjuk. Még nehezebb ezt megfejteni a középkort teljes mértékben összekuszáló időrendi káosz ismeretében. Az azonban még ezen az erősen eltorzított történeten is átszűrődik, hogy a magyar király – meglepő módon – „fejedelemhez illőn, tisztelettel” fogadta Metódot, majd „megcsókolva és ajándékkal elhalmozva” bocsátotta el őt. Tudva, hogy Metód Cirill testvére volt, és tudva, hogy mindketten Attila fiai voltak, a magyar király megilletődöttsége immár nem meglepő. Hiszen szinte ő érezte magát megtisztelve, hogy Attila fiát láthatta vendégül! Ne feledjük, Csaba nem egyedül menekült Görögországba! Igaz, hogy csak egyedül ő volt a görög császár unokája, mindazonáltal krónikáink világosan feljegyezték, hogy Attila hatvan (!) fia menekült Csabával együtt Honoriushoz:

 

„Tehát a legyőzött Csaba és öccsei, Attila királynak vele szemben álló fiai, szám szerint hatvanan, a hagyomány szerint tizenötezer hunnal Csaba nagyatyjához, Honoriushoz menekültek.”

 

Metód tehát egy lehetett e hatvan testvér közül, aki Csaba törekvéseit mindenben támogatta, az általa elkezdett munkába ő is beleállt, és atyjuk szellemiségét képviselve tevékenykedett a „szlávokért” és a kereszténységért. Elgondolkodtam tehát Metód nevén. Vajon mit jelenthet? A hivatalos magyarázat Metód nevét a „metódus” szóra vezeti vissza, s ez talán egy halvány utalás arra, hogy testvérével ők fektették le a szláv liturgia alapjait. Mindez persze lehetséges, és teljesen logikus is. Én azonban kicsit eljátszottam ezzel a névvel: tudjuk, hogy a peleku és péleg szavak utolsó K vagy G hangzója a partha, bárd vagy balta szavakban már T vagy D hangzóként jelenik meg. Tudjuk, hogy hungár népnevünk G hangzója a bolgárokra utaló lándor vagy nándor szavakban már D-ként bukkan fel. Ugyanezt a G-ből lett D hangzót találtuk a venger illetve vangár népnévből kialakult vandál formában is. Ha egy röpke pillanatra feltételezzük, hogy Metód neve is hasonló változáson ment keresztül, akkor az eredeti alakja valami ilyesmi lehetett: Magóg. Vagyis mag-ág, azaz magyar! Persze mindez csupán feltételezés, de talán nem alaptalan.

Van még egy érdekes történet – ezúttal a Konstantin-legendában – amely mindenképp figyelmet érdemel. Ez pedig nem más, mint Cirill-Konstantin találkozásának története a magyarokkal:

 

„A Filozófus aztán folytatta útját, s amikor (egy napon) az első órában imáját végezte, rajtaütöttek a farkasokként üvöltő magyarok, meg akarván ölni őt. Ő azonban nem rettent meg, nem hagyta abba imáját se, Kyrie eleisont kiáltott csupán, mert már befejezte az ájtatosságot. A magyarok szemügyre vevén őt, isteni parancsra lecsillapodtak, és elkezdtek előtte hajlongani, s bölcs intelmeit meghallgatván, szabadon engedték egész kíséretével.”

 

Figyeljük meg ezt a történetet! Cirill imádkozik, amikor rajtaütnek a „farkasokként üvöltő” magyarok. Cirill már épp imája végéhez ér, s két szót kiált csupán. Ezt a két szót hallják meg a magyarok, mire lecsillapodnak, szemügyre veszik őt, és legnagyobb meglepetésünkre ahelyett, hogy megölnék, mélyen meghajtják magukat előtte. Mi volt ez a két szó? ... Kyrie eleison!

Gondoljuk végig: mennyire valószerű ez a történet? Valójában mitől csillapodtak le magyarok teljesen váratlanul? Tényleg isteni csoda történt volna? Nos, úgy tűnik ez a „Kyrie eleison” valójában nem az volt, mint aminek hisszük! Ahogy azt korábban láttuk, a Cirill nevet a hivatalos verzió a Küriosz, Kürillosz nevekből, illetve éppen ebből a „Kyrie eleison”-ból vezeti le. Észrevettük azonban, hogy ez a Cyrillus ugyanaz, mint a Carolus, melynek jelentése király, és Attila királyi titulusára vezethető vissza. Cirill tehát nem Kyrie eleison-t kiáltott, hanem egyszerűen bemutatkozott: ő Kürillosz, vagyis király! Erre a magyarok szemügyre vették, hirtelen ráeszméltek, hogy Attila fiával állnak szemben, mire mélyen meghajtották magukat előtte, és bölcs intelmeit meghallgatva útjára engedték.

 

http://maghreb.blog.hu/2012/10/14/a_szlavok_apostola

 

Téma: Szkítiától Maghrebig - A Szlávok apostola

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása