Szkítiától Maghrebig - Nagy Konstantin

2013.10.04 23:32

 

 

Előzmény..

http://embers-eg.webnode.hu/news/szkitiatol-maghrebig-hosszu-haju-merovingok/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-szkitiatol-maghrebig-a-koszikla-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/szkitiatol-maghrebig-szent-orsolya-as-a-hunok/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-szkitiatol-maghrebig-2-elhangzott-debrecenben-a-hajdu-bihari-magyarok-szovetsege-szervezese-altal-/

 

 

 

Az előző fejezetben arra a megállapításra jutottunk, hogy a hunok első bejövetele valójában a háromszázas évek elején történt, mégpedig éppen Diocletianus uralkodása idején. Észrevettük, hogy Diocletianus és Maximianus császár 305-ös rejtélyes lemondása valójában Macrinus és Detre Czézönmaurnál elszenvedett vereségével magyarázható. Galeriusban felismertük Honorius császárt, Maxentiusban pedig az Attila előtt meghódoló Veronai Detrét. Rácsodálkoztunk, hogy a krónikáinkban leírt hun történet milyen kitűnően illeszkedik a tetrarchia korába. Érthetővé váltak az addig érthetetlen motivációk, minden szereplő a helyére került, az események szép és logikus rendbe fejlődtek fel.

A hivatalos tudományosság ezzel szemben a hun korszakot egy kerek évszázaddal későbbre teszi. Az uralkodó történelemkép szerint a hunok csak a háromszázas évek végén bukkannak fel, és csak a négyszázas évek derekán vezetik pusztító hadjárataikat Róma ellen. Teljesen világosan kitapintható tehát egy körülbelül száz évnyi csúsztatás, amellyel Attila korát későbbre vetette a római érdekű nyugati történetírás. Ezt támasztja alá a Római birodalom kétszeri kettéosztásának problémája is. Láttuk, hogy már Diocletianus császár is felosztotta a birodalmat egy keleti és egy nyugati részre, ez azonban nem bizonyult tartósnak. Egy évszázaddal később azonban a történelem ismételte önmagát: Theodosius császár újból felosztotta a birodalmat két fia között, s a Római birodalom egysége ezt követően már sohasem állt helyre.

Ezen a ponton azonban egy nyugtalanító kérdés kezdett foglalkoztatni: Ha a Római birodalmat valójában nem kétszer osztották ketté, hanem csak egyszer és a Theodosius-féle kettéosztás valójában ugyanaz, mint a Diocletianus nevéhez köthető felosztás, akkor a két felosztás közötti eseményekkel igen súlyos gondok vannak! Vagyis a Diocletianus-féle kettéosztás után nem jött senki, hogy újraegyesítse a birodalmat csak azért, hogy néhány évtizeddel később Theodosius megint kettéoszthassa azt! Egyre világosabbá vált előttem, hogy a birodalom 292-es kettészakadása után az többé sohasem egyesült újra! Ez azonban egyenesen vezetett tovább a következő felismerésre: Súlyos gondok vannak Nagy Konstantin korával!

Tudjuk jól, hogy éppen Nagy Konstantin volt az, aki uralkodótársát Liciniust 324-ben legyőzve újra egy kézben fogta össze a birodalom keleti és nyugati részét. Az előző fejezetben feltárt összefüggések azonban Konstantin személyét egészen új megvilágításba helyezik. Ha az ott felvázolt gondolatok megállják a helyüket, akkor az azt jelenti, hogy a tetrarchia válságának korszaka, amely 305-től 324-ig tartott, valójában nem más, mint maga a hun korszak! Ez a csaknem két évtizedig tartó felfordulás és káosz valószínűleg épp Attila seregeinek számlájára írható. Ha mindez igaz, akkor vajon mit kell gondolnunk a tetrarchia agóniája után kibontakozó és Nagy Konstantin nevéhez kötődő konszolidáció korszakáról? Ha a tetrarchia kora tényleg Attila kora, akkor vajon ki lehet az a rejtélyes uralkodó, aki közvetlenül ezt a korszakot követően bukkan fel, aki Krisztus monogramját a zászlajára tűzve legyőzi uralkodótársait és a későbbi századok keresztény uralkodóinak mintapéldányává lesz?

Ekkor jutott eszembe, hogy amikor az előző fejezetben a hun történet szereplőit a tetrarchia korába helyeztük vissza, akkor valakikről megfeledkeztünk! A szemfüles olvasónak valószínűleg nem kerülte el a figyelmét, hogy két fontos szereplőt még nem illesztettük bele ebbe az új időkeretbe. E két személy pedig nem más, mint Attila két fia, Csaba és Aladár! Ha valóban megállja a helyét az az állítás, hogy a hun korszak a tetrarchia idején zajlott le, akkor közvetlenül a tetrarchia kora után föl kellene fedeznünk Csaba és Aladár történelmi lenyomatát a háromszázas évek időskáláján is! Ezen a ponton kezdett derengeni előttem, hogy a tetrarchia agóniája és felbomlása után felbukkanó Nagy Konstantin bizony senki más nem lehet, mint maga Aladár!

Aladárt azonban egy előző fejezetben egy másik történelmi személlyel azonosítottuk. A Nagy Károlyról szóló fejezetben azzal a feltételezéssel éltünk, hogy ez a dicső frank uralkodó, aki a későbbi századok európai keresztény királyainak nagy előképe és örök hivatkozási alapja lett, valójában nem más, mint krónikáink Aladárja, aki Csaba legyőzése után nyugatra vonult és uralkodni kezdett a trónutódlási harcok során őt támogató nyugati nemzetségek fölött. Most viszont azzal a döbbenetes gyanúval kell szembesülnünk, hogy nem csak Nagy Károly, de az évszázadokkal korábban élő Nagy Konstantin személyét is Attila idősebbik fiáról mintázták! Vizsgáljuk meg tehát alaposabban is, hogy milyen hasonlóságok vannak e „két” történelmi személy életútjában!

Az első és legfontosabb dolog, hogy uralkodásuk kezdetén másokkal kellett osztozniuk a hatalmon. Sem Nagy Károly, sem pedig Nagy Konstantin nem egyeduralkodóként kezdte pályafutását. Arnold Angenendt „A kora középkor” c. munkájában a következőket írja Nagy Károlyról:

 

„Amikor Pipin halála után (768) két fia, a 21 éves Károly és a 17 éves Karlmann lett az utódja, hamarosan testvérviszály támadt, aminek során Károly a langobárdok szövetségét kereste, és eleinte elhanyagolta római kötelezettségeit.”

 

Károly tehát nem egyedül kezdett uralkodni, hanem öccsével, Karlmannal együtt! Emlékszünk még mit írtak a magyar krónikák az Attila halála utáni eseményekről?

 

„Mivel pedig a józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni.” (Kézai)

 

Tudjuk jól, hogy kettejük közül Aladár volt az idősebb és Csaba a fiatalabb. Vegyük észre, hogy teljesen ugyanez a helyzet Károly és Karlmann viszonylatában is! Az Aladárral azonosított Károly 21 éves volt, míg a Csabával azonosítható Karlmann csak 17 éves. Aztán Arnold Angenendt így folytatja:

 

„...hamarosan testvérviszály támadt...”

 

Épp mint a hun történetben, ahol ezt olvastuk:

 

„...a húnok községe pártokra szakada, ugy hogy némelyek Csabát Ethele királynak a görög császár Honorius leányától való fiát, mások a Krimhild német fejedelemasszonytól született Aladárt törekszenek vala Ethele után királylyá emelni.” (Kézai)

 

De ami a legérdekesebb, hogy Károly az öccsével kialakult konfliktusa során a longobárdok szövetségét kereste:

 

„...hamarosan testvérviszály támadt, aminek során Károly a langobárdok szövetségét kereste...”

 

A longobárdokról tudni kell, hogy ebben az időszakban egy észak-itáliai nagyhatalomnak számítottak, akik a Pó folyó síkságának nagy városait (így például Veronát is) elfoglalva Itália közepe felé terjeszkedtek, és már-már a pápaság székhelyét, Rómát veszélyeztették. Erre az észak-itáliai longobárd királyságra támaszkodott Nagy Károly a Karlmannal folytatott testvérviszálya során. Nem jut erről eszünkbe valami? … Hiszen Attila halála után Aladárt éppen az a Derte támogatta Csabával szemben, akinek már a nevében is benne van, hogy „Veronai”, azaz észak-itáliai volt! Ráadásul tudjuk, hogy ezt a Veronai Detrét azzal a Nagy Theodorikkal szokás azonosítani, aki „keleti gót” népével Észak-Itáliába átvonulva pontosan ugyanabban a térségben kezdett uralkodni, ahol néhány száz évvel később a longobárdok is uralkodtak. Teljesen egyértelmű tehát, hogy Nagy Károly valójában Aladár, Karlmann pedig Csaba. Azok a longobárdok pedig, akikre Nagy Károly az öccsével folytatott viszálykodása során támaszkodott, valójában Veronai Detre észak-itáliai népe.

De ugorjunk most vissza Nagy Konstantin történetéhez. Tudjuk jól, hogy ő sem egyeduralkodóként került hatalomra, hiszen a tetrarchia korában élt, és uzurpátor (vagyis trónbitorló) lévén meg kellett küzdenie a Római birodalom többi negyedes fejedelmével. Riválisai közül utolsóként Liciniusszal kellett megvívnia. Konstantin tulajdonképpen Licinius legyőzésével vált a birodalom egyeduralkodójává. Alaposabban megvizsgálva Licinius történetét már kezdhetjük is ráncolni a homlokunkat. Tudniillik ebben a történetben számos olyan apró motívum található, amely Licinius személyét fölöttébb gyanússá teszi.

Az első gyanús eleme Licinius történetének, hogy teljesen váratlanul, szinte a semmiből felbukkanva lett a nyugati részek augustusa. Severus halála után ugyanis Róma különböző augustusi illetve caesari rangban lévő tetrarkhái látva a kibontakozó válságot, az egymás után fellépő trónbitorlók miatt egyre inkább szétforgácsolódó birodalmat, egy komoly lépésre szánták el magukat. A 308-as évben egy „császárkonferenciát” hívtak össze a pannóniai Carnuntumba. A konferencia célja az lett volna, hogy végre mindenki számára megnyugtató módon rendezzék a birodalmon belüli viszonyokat, és eldöntsék, hogy kik uralkodjanak keleten, kik uralkodjanak nyugaton, ki kapjon augustusi rangot és ki legyen kénytelen megelégedni a caesari titulussal. A megjelentek legnagyobb megdöbbenésére azonban Galerius császár nem az addigi jelöltek közül választotta ki a nyugati részek augustusát, hanem egy teljesen új jelölttel rukkolt elő, aki egészen addig a háttérben maradt. Ez a jelölt pedig éppen Licinius volt. A Wikipédia a „Flavius Galerius Licinius római császár” címszó alatt így számol be a dologról:

 

„...Severus halála után, 308. november 11-én Galerius a Carnuntumban tartott megbeszélésen elérte, hogy a nyugati részek augustusává nevezzék ki Liciniust. Licinius ezzel a ranggal együtt megkapta az Illyricum, Thrákia és Pannónia provinciák közvetlen parancsnokságát is. A Carnuntumban meghozott döntésekkel azonban mind Constantinus, mind pedig Maximianus Daia elégedetlenek voltak és csakhamar ők is augustussá kiáltották ki saját magukat...”

 

Ezen a ponton álljunk meg egy pillanatra és gondolkodjunk el! Ha az előző fejezetben tett megállapításunknak megfelelően Galerius császár valóban a krónikáinkból ismert Honoriusszal azonosítható, akkor ez a Galerius által támogatott Licinius senki más nem lehet, mint Honorius unokája, Attila kisebbik fia, krónikáink Csabája! Teljesen érthető tehát, hogy Galerius miért támogatta Licinius augustusi kinevezését! Viszont az is érthető, hogy az addigi augustusok és caesarok miért tiltakoztak olyan hevesen Licinius kinevezése ellen! Ha ugyanis Konstantin (vagyis Aladár), aki a Carnuntumi határozatok értelmében csak caesari rangot kapott valójában Licinius (azaz Csaba) bátyja volt, akkor teljesen érthető, ha öccsének augustusi kinevezése irigységgel töltötte el! Kettejük összetűzése nem is váratott sokáig. A Wikipédia az „I. Constantinus római császár” címszó alatt a következőket írja:

 

„A két győztes császár között azonban megromlott a kapcsolat és vagy 314-ben, vagy 316-ban Constantinus és Licinius Cibaleanál már egymás ellen csatáztak. Ez a csata Constantinus győzelmét hozta, majd 317-ben a Campus Ardiensis-i csatában újra összecsaptak...”

 

Figyeljük meg: Hol folyik le az első nagy csata Konstantin és Licinius között? Úgy olvastuk, hogy Cibaleánál! Hol található ez a város? Olvassuk el megint a Wikipédiából, de ezúttal a „Flavius Galerius Licinius római császár” címszónál:

 

„314-ben azonban kitört a polgárháború Licinius és Constantinus között is. Az október 8-án Pannoniában lezajlott cibalea-i csatában, majd két évvel később Thrákiában a mardiai csatában is Constantinus került fölénybe.”

 

Cibalea tehát éppen Pannóniában található! Pontosan ott, ahol bő egy évszázaddal később Csaba harcol Aladár ellen:

 

„Az első ütközetben tehát Aladáron erőt vesznek, de a másodikban, melly Sicambriánál két álló hétig foly, Csaba hadát ugy legyőzik és szétverik, hogy Ethele fiaiból és a húnokból igen kevesen maradnak. Ez ugyanis azon csata, mellyet a húnok Krimhild csatájá-nak neveztek s maig is e néven emlegetnek. Melly ütközetben annyi vér ömlött, hogy ha a németek szégyenből nem titkolnák és tisztán meg akarnák vallani, a Duna vizét néhány nap sem ember sem barom nem ihatta, minthogy Sicambriától Potentia városáig vérrel volt áradva.” (Kézai)

Kézai tehát Csaba és Aladár küzdelmével kapcsolatban megemlíti Sicambriát, megemlíti Potentia városát és említést tesz a Duna vizéről is. Csaba és Aladár első csatája tehát Licinius és Konstantin első küzdelméhez hasonlóan Pannóniában zajlott le! Ez volt az a pont, ahol felkeltette a figyelmemet Cibalea neve. Ha Licinius valóban azonos krónikáink Csabájával, akkor Cibalea nem más, mint Csaba legyőzésének a színhelye. Lehetséges lenne, hogy ebben a CIBALEA névben éppen a mi Csabánk nevét rejtette el a történelem? ... Túl sok itt a gyanús egyezés! És ez még nem is minden! Konstantin és Licinius végső összecsapására 324-ben került sor. Olvassuk el a Wikipédia „Flavius Galerius Licinius római császár” címszava alatt:

 

„324-ben Constantinus (...) újra háborút indított Licinius ellen, és 324. július 3-án le is győzte Licinius csapatait az hadrianopolisi csatában körülzárva Liciniust Byzantiumban. Crispus, Constantinus legidősebb fia és egyben a nyugati birodalomrész ceasarja szintén győzelmet aratott Licinius flottája felett a hellészpontoszi csatában, ezzel arra kényszerítve Liciniust, hogy Bithyniaba vonuljon vissza. Itt sikerült őt végleg legyőzni 324. szeptember 18-én Chalcedon mellett, a chrysopoliszi csatában, ami után Licinius végleg lemondott. Thessalonicában egyfajta házi őrizetbe került...”

 

Konstantin tehát legyőzi riválisát. Licinius lemond és végül Thesszalonikába kerül, ahol házi őrizetben tartják. … Ugye kezd már derengeni, hogy itt áll előttünk Csaba története egy az egyben? Hiszen tudjuk jól, hogy az Aladárral lefolytatott vesztes küzdelmei után éppen Csaba volt az, aki Görögországba menekült!

 

Csaba tehát tizenötezer húnnal Görögországba Honoriushoz futa” (Kézai)

 

Sőt talán még arra is emlékszünk, hogy már a „Csaba vagy Kuber” c. fejezetben is észrevettük, hogy Kuber (akit akkor Csabával azonosítottunk) a Pannóniában lefolytatott vesztes háborúja után szintén Görögországba menekül és éppen Thesszalonikában telepedik le, akárcsak Licinius! Sőt azt is észrevettük, hogy Kuber apja, Kovrát (akit korábban szintén Csaba-gyanús személyként azonosítottunk) túszként élt Bizáncban:

 

„A történészek szerint Kovrat 619-ben megkeresztelkedik Bizáncban, ahol túszként nevelték...” (Boda László)

„Kuvrat 618-619 táján Bizáncban megkeresztelkedett, és egy ideig a császári palotában nevelkedett...” (Zimonyi István: Muszlim források a Honfoglalás előtti magyarokról)

 

Még azt is észrevettük, hogy a bizánci udvarban túszként tartózkodó Kovrát nem tétlen szemlélője volt az eseményeknek, hanem aktívan beavatkozott a hatalmi harcokba:

 

„Kovrát uralkodása alatt szoros barátságot tartott Hérakleios bizánci császárral, akinek 641-es halála után beavatkozott a bizánci trónutódlási harcokba, de a vesztes pártot támogatta, ugyanis a küzdelemből a mindössze tíz esztendős Konstans Pogonatost császárrá koronázó csoport került ki győztesen.” (Zimonyi)

 

Herakleios halála után tehát ez az általunk korábban Csabával azonosított Kovrát pontosan ugyanazt teszi, mint amit évszázadokkal korábban Licinius tett Galerius halála után. Beavatkozik a hatalmi harcokba, túszként él Bizáncban, és a vesztes pártot támogatja. Hérakleios és Kovrát szoros barátsága kísértetiesen emlékeztet Galerius és Licinius szoros kapcsolatára. Tudva, hogy itt valójában Honorius és unokája Csaba kapcsolatáról van szó, ez a szoros kötődés egyáltalán nem meglepő. Ráadásul a Hérakleios halála utáni trónutódlási harcokból Kovrát törekvései ellenére egy bizonyos Konstanst támogató csoport került ki győztesen! Gondolom nem szükséges külön felhívnom a figyelmet a Konstans és Konstantin nevek hasonlóságára, mint ahogy azt is jól tudjuk, hogy Nagy Konstantin egyik fiát is éppen Konstansnak hívták. Nem szabad továbbá, hogy elkerülje a figyelmünket, hogy Licinius kora és Kovrát kora között éppen a szokásos három évszázadnyi távolság található! Licinius a háromszázas évek elején tengeti házi őrizetének napjait, míg Kovrát három évszázaddal később, a hatszázas évek elején él túszként Bizáncban.

   Látható tehát, hogy eltagadott történelmünk apró mozaikkockái hogyan állnak össze egyetlen egységes képpé! Liciniustól kezdve Kovrát és Kuber történetén keresztül egészen Karlmannig mindegyik idősíkon krónikáink Csabájának megmásított, összekuszált és szinte felismerhetetlenné tett történetével találkozhatunk! De térjünk most vissza eredeti témánkhoz, Nagy Károly és Nagy Konstantin életének feltűnő hasonlóságaihoz. Láttuk, hogy mindkét történelmi személy Attila idősebbik fiával, Aladárral azonosítható. Persze tudom jól, hogy a szkeptikusok számára egy ilyesfajta több évszázadon átívelő párhuzam egy eléggé nehezen emészthető tétel. Létezik azonban egy olyan perdöntő hasonlóság e „két” történelmi szereplő között, amely teljesen egyértelművé teszi az azonosságukat! Ez pedig nem más, mint a Pápai Állam adományozásának legendája. Ez a történet még Nagy Károly apjának, Pipinnek idején kezdődik. Olvassuk Arnold Angenendt „A kora középkor” c. munkájának „Az egyházi állam” c. fejezetéből:

 

„751-ben Aistulf langobárd király (749-751, 756) elfoglalta az exarchátust s vele együtt Ravennát, majd nyomban Róma ellen indult, ami azzal fenyegetett, hogy Észak- és Közép-Itália utolsó bizánci uralom alatt álló részei langobárd fennhatóság alá kerülnek. (...) Szorongatottságában II. István pápa (752-757) Pipinhez fordult, és – III. Gergelytől eltérően, aki korábban Martell Károllyal próbálkozott – segítségre talált; (…) a király védelmi segítségre kötelezte magát Szent Péterrel szemben, aki a pápa alakjában úgymond maga jelent meg nála oltalomkeresőként. Ezenfelül bizonyos, hogy valamivel később a quierzy-i (Noyontól keletre) palotában Pipin ígéretet tett egy olyan adományra (az un. ’Pipini adomány’), amely szerint egész Közép-Itália, fel egészen a Póig, a pápára száll, ami azonban a terület egészét tekintve soha sem valósult meg.”

 

Nem sokkal később alkalom nyílt rá, hogy Pipin betartsa II. István pápának tett ígéretét:

 

„Aistulfot két hadjáratban leverték. Első veresége (754) és a rákényszerített frank fennhatóság után azonban már 755/56-ban újra Rómát fenyegette, de ez újabb vereséget és a frankoknak való még szigorúbb alávetettséget hozott számára. A langobárdok által visszaadott területeket Pipin már nem engedte újra bizánci felségterületként helyreállítani, hanem átadta ’Szent Péternek a pápa tulajdon kezébe’. (...) Azzal, hogy a langobárdoktól elvett területeket a pápának adták át, létrejött az ’egyházi állam’, a ’sancta Dei ecclesia rei publicae Romanorum’.” (Arnold Angenendt „A kora középkor”)

 

Ez volna tehát a Pipini adományozás rövid története dióhéjban. De – ahogy azt a valóság elfedése céljából oly gyakran mondani szokták – a történelem időnként ismétli saját magát. Néhány évtizeddel később Pipin fiának, Nagy Károlynak hasonló helyzettel kellett szembenéznie. Károly idején Rómában már nem II. István, hanem I. Hadrianus volt a pápa, a longobárdok fölött pedig nem Aistulf, hanem Desiderius uralkodott. Az események mégis kísértetiesen hasonlóan alakultak:

 

„Amikor a longobárd király ráadásul még Róma ellen is indult, és I. Hadrianus pápa (772-795) segélykiáltást küldött az Alpokon túlra (773. március), Károly azonnali cselekvésre szánta el magát: csapatai bekerítették és csaknem kilenc hónapig ostromolták Paviát. A város bevétele után (774. június) Károly detronizálta a langobárd uralkodóházat, és maga tette fel annak vaskoronáját: attól kezdve ’a frankok és langobárdok királyának’, valamint ’a rómaiak patríciusának’ nevezte magát. (...) 774 nagyszombatján a frank király váratlanul megjelent Rómában. A pápa patríciushoz illő fogadtatásban részesítette, és a Szent Péter-bazilikába kísérte, az apostolfejedelem sírjához vezette, hogy ott imádkozhasson. (...) Húsvét utáni szerdán a pápa és a király ismét megjelent a Péter-sírnál, ahol felolvasták, majd írásban megújították a Pipin-féle adománylevelet, és ünnepélyes oklevélcsere során megerősítették.” (Arnold Angenendt, „A kora középkor”)

 

Figyeljük meg tehát e két történet fő motívumait! Mindkét esetben felbukkan egy észak-itáliai nép, amely Közép-Itália felé terjeszkedve már-már Rómát, s ezáltal a pápaságot fenyegeti. A pápa mindkét esetben a frankokhoz fordul segítségért, akiknek a királya nagy hadsereggel átkel az Alpokon, megregulázza ezt a rakoncátlankodó észak-itáliai népet, a tőlük elhódított közép-itáliai területeket átadja a pápának, létrehozva ezáltal a Pápai Államot. Most mindezeket tudva ugorjunk vissza az időben a háromszázas évekbe és vessük górcső alá Nagy Konstantin történetét:

 

„312 elején Constantinus csapataival átkelt az Alpokon és megtámadta Maxentiust. A Torino és Verona mellett zajlott csatákban gyorsan meghódította Italia északi részét és Róma felé nyomult előre. Ott a Ponte Milvio melletti csatában legyőzte Maxentiust és ezáltal a teljes Nyugatrómai Birodalom augustusa, azaz császára lett.” (Wikipédia, I. Constantinus római császár)

 

Konstantin tehát pontosan azt teszi, mint amit több évszázaddal később Pipin és Károly is tett. Átkel az Alpokon, megregulázza az Észak-Itáliát megszállva tartó hatalmat, és jelentős közép-itáliai területeket hódít el tőle. Nagy Konstantin idejében ez az észak-itáliai hatalom Maxentiust jelentette. Mégpedig azt a Maxentiust, aki Severus legyőzése után az észak-itáliai területek fölött is elkezdett uralkodni. Maxentiust viszont korábban Detrével azonosítottuk, aki „Veronai” lévén úgyszintén Észak-Itáliában uralkodott. Azt is megállapítottuk továbbá, hogy Maxentius nem csak krónikáink Detréjével, hanem a valamivel később felbukkanó keleti-gót Nagy Theodorikkal is azonosítható. A Karoling-korban azonban ez az észak-itáliai hatalom már a longobárdok királyságát jelenti. Vegyük tehát észre, hogy Maxentiustól krónikáink Detréjén és Nagy Theodorikon keresztül a longobárd Aistulfig és Desideriusig gyakorlatilag ugyanarról az észak-itáliai hatalomról beszélünk!

Érdekes megfigyelni, hogy az Alpokon való átkelés motívuma hogyan ismétlődik Konstantin és Károly történetében:

 

„Károly és nagybátyja, Bernárd 773-ban átkeltek az Alpokon és Páviáig kergették a lombardokat.” (Wikipédia, I. Károly frank császár)

 

„312 elején Constantinus csapataival átkelt az Alpokon és megtámadta Maxentiust.” (Wikipédia, I. Constantinus római császár)

 

De a legkülönösebb egyezés, hogy Nagy Konstantinnal kapcsolatban éppúgy felmerül a Pápai Állam adományozásának legendája, mint évszázadokkal később Pipinnel és Károllyal kapcsolatban! Olvassuk el Horst Fuhrmann: "A Konstantini Adományozás - Egy nevezetes hamisítvány jelentősége és hatása" c. tanulmányából:

 

„Az egyházüldöző Konstantin császárt († 337) lepra támadta meg – olvassuk a Confessióban; a Capitolium pogány papjaitól azt a tanácsot kapta, hogy fürödjék meg ártatlan gyermekek vérében, az anyák siralma azonban részvétre indította, ezért az anyákat gyermekeikkel együtt hazaküldte. Éjjel álmában Péter és Pál apostol afféle jutalom gyanánt Szilveszter pápához utasítja, aki az üldöztetések elől a Soracte hegyre menekült: ő az, aki segíthet rajta. Konstantin magához hívatja a pápát, aki a keresztség fürdőjében meggyógyítja. Eszerint tehát Konstantin, a valóságtól eltérően, halála előtt megkeresztelkedik. A legenda erősebbnek bizonyult a történetírásnál: a hagyomány őt tekinti az első olyan császárnak, aki keresztényként cselekszik. A „test gyógyulása után” (post curationem corporis) Konstantin megvallja a keresztények Szentháromság-hitét és kijelenti, hogy Péterrel együtt Szilveszter is megkapta az oldó- és kötőhatalmat. Eddig a Confessio. Hálából Konstantin jogokat és tulajdont adományoz a pápának: megteszi őt a nagy gyülekezetek, a patriarkátusok – Antiochia, Alexandria, Konstantinápoly és Jeruzsálem – és minden keresztény egyház fejévé, átruházza rá a császári jelvényeket, köztük a phrygiumot – a császári süveget – és az uralkodói palástot, örökül hagyja számára a Lateráni Palotát és alávetettsége jeléül stratori szolgálatot végez, azaz kantáron vezeti a pápa lovát. A pápai tekintély csorbítatlansága érdekében Konstantin Bizáncba helyezi át székhelyét és Szilveszter javára lemond az egész Napnyugat feletti uralmáról.”

 

Konstantin tehát 312-ben átkel az Alpokon, megtámadja és legyőzi Maxentiust, majd három évvel később, 315-ben a csodálatos gyógyulása fölött érzett hálája okán Szilveszter pápának adományozza a későbbi Pápai Állam területét. Persze a Pipini adomány Nagy Károly-féle megerősítése és a Konstantin-féle adomány közötti megdöbbentő párhuzam nem nekem tűnik fel elsőként. A történelem során mindig is tudott és ismert dolog volt a két történetben megbúvó sok-sok hasonló elem. Sőt, a Nagy Károly nevéhez köthető adományozás során szinte mintha egyenesen a Constantitutum Constantini (vagy másnéven Donatio Constantini) szolgáltatott volna egyfajta szellemi hátteret, egy olyan történelmi előképet, amelyhez Hadrianus pápa idején mintha szándékosan nyúltak volna vissza! Figyeljük meg ezeket a különös áthallásokat a két történet között:

 

„Úgy tűnik, mintha a Hadrianus és Károly közt lezajló aktusok közül jó néhánynak a Constantitutum Constantini állna a hátterében: a király, mint e híres dokumentum előírja, csak imádkozóként léphetett a városba, az adományozás megújítása a húsvét utáni szerdán történt, azon a napon, amikor állítólag a Szilveszter javára történt nagy constantinusi adományozás végbement, és a pápa, Constantinus koronájának állítólagos birtokosa hajtotta végre Károly fiainak megkoronázását.” (Arnold Angenendt „A kora középkor”)

 

Érdekes felfigyelni arra is, hogy Konstantin kantáron vezeti a pápa lovát. A Horst Fuhrmanntól vett idézetben így olvastuk:

 

„...alávetettsége jeléül stratori szolgálatot végez, azaz kantáron vezeti a pápa lovát.”

 

Évszázadokkal később, Pipin és II. István pápa idejében ugyanezzel a motívummal találkozunk:

 

„István (...) először Paviába utazott és az utolsó eredménytelen tárgyalások után az Alpokon át tovább Pipinhez, aki 754. január 6-án, a Champagne-i Ponthion palotában (Chalons-tól délkeletre) tartott vízkereszt-ünnepen térdhajtással (’proszküneszisz’) és lova kantárszáron vezetésével (istállómesteri szolgálat) fogadta.”

 

Vegyük észre, hogy két különböző időskálán mozogva gyakorlatilag ugyanazon eseményekkel van dolgunk! Létezik egy időskála, amelynek kezdőpontja a hétszázas évek eleje és van egy másik időskála is, amely a háromszázas évek elején indul. Tudjuk, hogy Kézai Simon a magyarok Attila idején történt első bejövetelét egy egészen késői időpontra, Kr.u. 700-ra teszi. Ezen koordinátarendszer szerint tehát a 700-as évek első fele lenne a hun korszak, a 768-ban trónra lépő Nagy Károly pedig a Csabát legyőző Aladár. A másik időskála kezdőpontja viszont a háromszázas évek eleje, a tetrarchia kora. Ha a hunok ekkor érkeznek meg, akkor a 324-ben felbukkanó és uralkodótársát Liciniust legyőző Nagy Konstantin pontosan Aladár szerepében tűnik fel! Ugyanazokat a hun korszakban lezajló eseményeket tehát egyszer római, egyszer pedig frank díszletek között játssza le előttünk a hivatalos történelemhamisítás!

Bármilyen döbbenetes és szokatlan legyen is ez a fajta levezetés, vegyük észre, hogy legalább annyira logikus is! Nagy Károlyhoz hasonlóan Nagy Konstantin is „Aladár-gyanús” személy! Két különböző koordináta rendszer szerint ugyan, de mindketten ugyanabban a szerepkörben tűnnek fel. Mindketten legyőzik uralkodótársaikat, mindketten a kereszténység védelmében lépnek fel és mindketten példaképpé válnak a későbbi századok keresztény uralkodói számára.

Persze pontosan tudom, hogy a Konstantin-féle adománylevélről már egészen korán, a középkor során kiderítették, hogy egy egyszerű hamisítvány. De vegyük észre, hogy tulajdonképpen majdnem az egész történelmünk hamisítvány! Nem csak magával az adománylevéllel, de az egész korszakkal súlyos problémák vannak! Az adománylevélről történetesen már korábban sikerült ezt megállapítani. A korszakról épp most derítjük ki! Az a tény viszont, hogy a Pápai Állam adományozásának motívuma Nagy Konstantinnal kapcsolatban éppúgy felmerül, mint a sok évszázaddal később élt Nagy Károllyal kapcsolatban, mindkét uralkodót „Aladár-gyanús” személlyé teszi.

 

 

Tóth Gyula

 

http://maghreb.blog.hu/2012/07/24/nagy_konstantin 

 

 

Téma: Szkítiától Maghrebig - Nagy Konstantin

Dátum: 2013.10.13

Feladó: gosgozwu

Tárgy: Cheap Lululemon66731


Új hozzászólás hozzáadása