Szkítiától Maghrebig - Szent Orsolya ás a hunok

2013.08.06 11:00

 

Kapcsolódó link..

http://embers-eg.webnode.hu/news/szkitiatol-maghrebig-hosszu-haju-merovingok/

http://embers-eg.webnode.hu/news/szkitiatol-maghrebig-a-nagy-ciklus-toth-gyula-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-kitalalt-kozepkor-a-karpat-medenceben-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-szkitiatol-maghrebig-2-elhangzott-debrecenben-a-hajdu-bihari-magyarok-szovetsege-szervezese-altal-/

embers-eg.webnode.hu/products/toth-gyula/

 

 

Akik a kitalált középkorral kapcsolatos kutatást már a kezdetektől figyelemmel követik, azok valószínűleg emlékeznek rá, hogy „A magyar krónikák és a kitalált középkor” c. tanulmányomban már foglalkoztam Antonio Bonfini munkásságával. Bonfini egy itáliai humanista történetíró volt, aki Mátyás király felkérésére kezdett hozzá grandiózus történelmi munkájához, „A magyar történelem tizedei”-hez. A feladata az volt, hogy Thuróczy János krónikáját, amelyet az udvar kifinomult ízlése kissé csiszolatlannak tartott, a kor követelményeinek jobban megfelelő stílusban dolgozza át. Bonfini 1488-ban kezdett hozzá az „Rerum Hungaricum Decades” megírásához, de a munkával már csak Mátyás halála után, 1497-ben készült el.

Tíz évvel ezelőtt, amikor Bonfini munkájáról írtam, nagyon negatív véleményt fogalmaztam meg róla. Úgy láttam, hogy előtörténetünk háromosztatúvá tétele, az avar korszak időszalagra történő becsempészése, amely végül „megágyazott” a későbbi hazugságoknak, valahol éppen Bonfini munkájával kezdődött el. Az ő tizedeiben jelennek meg először az avarok, ő már kezdi emlegetni Nagy Károlyt és tulajdonképpen az ő művével indul el az a fordulat, amely végül a finnugor hazugságba torkollott.

Történt aztán, hogy az „Isten ostora és a tetrarkhák” megírása után újra kezem ügyébe került Bonfini munkája, amelyet kronológiai furcsaságok után kutatva jónak láttam újból átnézni. Legnagyobb meglepetésemre olvasás közben a korábban kialakult negatív kép szépen lassan, lépésről lépésre kezdett szertefoszlani. Egyre világosabbá vált előttem, hogy Bonfinit alapvetően nem a hamisítás szándéka vezette. Egyszerűen azt tette, amit bármely becsületes, igazságszerető történelemkutató tett volna a helyében: Összegyűjtötte a rendelkezésére álló forrásokat és megpróbálta valahogy összefésülni az azokban talált sokszor igencsak ellentmondó adatokat.

A legszebb és legmegkapóbb Bonfini munkájában, hogy írás közben olykor hangosan gondolkodik. Nem egyszerűen csak száraz tényeket közöl, de szinte az olvasó előtt vezeti le, hogy hogyan és milyen logika mentén döntött az egymásnak ellentmondó adatok között. Írás közben megosztja az olvasóval kételyeit, ezáltal együttgondolkodásra készteti, és szinte bevonja krónikájának szerkesztésébe. Ezzel pedig igen nagy segítséget nyújt számunkra ahhoz, hogy jobban megértsük, milyen szempontok és miféle meggondolások vezették a középkor krónikásait történelmünk kronológiájának összeállításakor.

Újra hozzákezdtem tehát Bonfini munkájának olvasásához, és rövidesen egy váratlan meglepetéssel kellett szembesülnöm. Bonfini ugyanis felfigyelve a sok-sok ellentmondó adatra, a mérhetetlenül sok időrendi problémára, kimondta azt, amit napjaink kutatóinak csak olyan nyögvenyelősen megy kimondani. Mégpedig, hogy igen súlyos gondok vannak történelmünk kronológiájával! Az első tized ötödik könyvében szó szerint a következőket írja:

 

"Azonban csodálkozom, hogy az írók véleménye eltér e dologban; és sok városnak a hunok miatt ez időben történt pusztulását egyesek a catalaunumi ütközet előtt, mások utána említik. Mi pedig azoknak a sorrendjét követjük pontosan, akik valószerűbben és elegánsabban írtak, mivel úgy látszik, hogy ezek jobb és hitelesebb forrásokból merítettek. Sőt, az időmeghatározásokban is akkora néha a különbség, hogy sokszor egyenesen hamisnak látszik az a történelem, amelyet a háborús emlékek a leghitelesebben tanúsítanak."

 

Ezen a ponton az ember hirtelen nem is tudja, mit tehetne még hozzá Bonfini szavaihoz. Hiszen ezekben a mondatokban tulajdonképpen benne van minden. Minden, amit a Heribert Illig elmélete kapcsán megindult hazai kutatás képviselői az elmúlt tíz esztendő alatt folyamatosan hangoztattak. Mi ugye végig azt mondtuk, hogy olyan súlyos gondok vannak a kora középkor időrendjével, hogy az egész korszak egyenesen hamisnak, fiktívnek tűnik fel. És most azzal kell szembesülnünk, hogy ugyanerre a megállapításra már a XV. század végén eljutott Mátyás király udvari történetírója! Figyeljük csak meg még egyszer:

 

„...az időmeghatározásokban is akkora néha a különbség, hogy sokszor egyenesen hamisnak látszik az a történelem...”

 

Látható tehát, hogy Antonio Bonfini minden tévedése és minden gyengesége ellenére is, alapvetően az igazság oldalán állt. Már a XV. században kimondott olyan dolgokat és rámutatott olyan problémákra, amelyeket az akadémikus tudományosság mind a mai napig nem vett észre, vagy legalábbis nem hajlandó tudomásul venni. Több évszázaddal megelőzve Heribert Illiget, már elkezdte feszegetni az időrendi problémák kérdését és világosan kimondta, hogy bizony „hamisnak látszik a történelem”.

Miután tehát a Bonfiniről kialakult képem lassan kezdett megváltozni, még nagyobb kíváncsisággal vetettem bele magam a „Rerum Hungaricum Decades” tanulmányozásába. Bonfini a hun történet elbeszélésekor igen bő terjedelemben és rendkívül cizellált részletezettséggel ismerteti Attila galliai hadjáratának történetét. Azon belül is különösen részletesen tárgyal egy olyan galliai hadjárathoz kapcsolódó eseményt, amelyet mi magyarok joggal érezhetünk kissé kínosnak. Ez ugyanis nem más, mint Szent Orsolyának és a vele tartó tizenegyezer szűznek a hunok általi irgalmatlan és kegyetlen legyilkolása. Tudjuk, hogy erről az eseményről már az egészen korai magyar krónikák is beszámoltak. Az ő beszámolójuk azonban még meglehetősen rövid volt. Kézai például mindössze egyetlen mondatot szánt a történet ismertetésére:

 

„S miután Ethele Francziaországot és Flandriát így feldúlta, a Rajnán Coloniá-nál átkele, a hol szent Orsolyát a britanok királyának leányát a tizenegyezer szüzzel a kegyetlen húnok irgalmatlanúl leöldöklék.”

 

Bonfini ezzel szemben hosszú-hosszú oldalakon keresztül ismerteti Szent Orsolya történetét, rendkívül színes és megindító módon ábrázolja a tizenegyezer szűz Rómáig tartó zarándokútját. Példaként állítja elénk életszentségüket, rendíthetetlen hitüket, amellyel útjuk során a legnagyobb nehézségeket is könnyedén tudták leküzdeni. Viszont éppen Bonfini túlzott terjengőssége miatt e helyütt nem lenne célszerű Orsolya történetét Bonfinitől vett idézetekkel ismertetni. Olvassuk inkább a Keresztény Múzeum honlapjáról vett rövid leírásból, amely a Legenda Aurea (Arany Legenda) alapján ismerteti az eseményeket:

 

„A Legenda Aureában, azaz az Aranylegendában olvashatjuk Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz fantasztikus históriáját. Orsolya egy legendában élt britanniai, azaz bretagne-i keresztény király lánya volt, akit Anglia királya kért meg fia számára feleségül. Anglia trónörököse azonban pogány volt, a leány így több feltételt szabott. Atyjától kérte, hogy adjon mellé kíséretül tizenegyezer (!) szűz leányt, hogy azokkal zarándokként eljusson Rómába. A zarándokút során először a szüzeket térítette keresztény hitre, majd másokat is. Rómából visszatérve hajóra szálltak, s megálltak Köln városában, „amit a hunoktól már körülzárva találtak”. A barbárok rájuk rontottak és legyilkolták őket. Mikor Szent Orsolyához jutottak, „fejedelmük, az ő csodálatos szépsége láttán bámulatba esett és vigasztalni kezdte őt a szüzek halála miatt, és azt ígérte neki, hogy feleségül veszi. Ő visszautasította, s mivel az látta, hogy megveti, ráirányozta nyilát és átlőtte. Így teljesedett be e szűz vértanúsága” - olvassuk a legenda szövegében. Szent Orsolya és társnőinek ereklyéit Kölnben őrzik, kultusza elsősorban ebben a városban és Bruggé-ben terjedt el, de legendáját Európa-szerte ábrázolták.”

 

Sokakban most nyílván az a gondolat motoszkál, hogy Szent Orsolya és tizenegyezer társnőjének hunok általi legyilkolása hogyan egyeztethető össze az „Isten ostora és a tetrarkhák” c. fejezetben tett megállapításunkkal, miszerint Attila seregei a Diocletianus-féle keresztényüldözéseknek vetettek véget. Hiszen ha ezek a kegyetlen hunok valójában szent életű szüzeket gyilkoltak, akkor megdől az a korábban felépített tézis, hogy a kereszténység védelmében léptek fel! Feloldható vajon ez az ellentmondás? Hogy erre a kérdésre választ kapunk, olvassuk el milyen megjegyzést fűz Bonfini Szent Orsolya történetéhez:

 

„Ugyancsak erre az időre helyezik a tizenegyezer szűz szentséges utazását Orsolya vezetése alatt, akiknek útját amilyen véresnek, olyan áldottnak is tartják, hogy a rettenetes Attila ne elsősorban isteni ostort jelentsen a vétkeseknek, hanem inkább mártíromságot az ártatlanoknak.” (A magyar történelem tizedei, első tized, ötödik könyv)

 

Arra kérem a Kedves Olvasót, hogy ezen a ponton álljon meg és a fenti idézetet olvassa el újra és újra! Mi ugyanis hajlamosak vagyunk arra, hogy még a legmegdöbbentőbb és legárulkodóbb részletek fölött is olyan játszi könnyedséggel lépjünk át, hogy közben föl sem fogjuk, meg sem értjük, amit olvasunk. Ezt a hibát azonban most semmi esetre sem szabad elkövetnünk. Ebben a mondatban ugyanis benne rejlik a hamisítás eredendő okának megértéséhez szükséges kulcs! Mit is olvashattunk itt tulajdonképpen? Először is ezt:

 

„erre az időre helyezik a tizenegyezer szűz szentséges utazását”

 

Melyik időre gondol Bonfini? Nyilvánvaló, hogy Attila galliai hadjáratának idejére. Ez után Bonfini azt is közli, hogy MIÉRT helyezik a „tizenegyezer szűz szentséges utazását” éppen erre az időre:

 

„hogy a rettenetes Attila ne elsősorban isteni ostort jelentsen a vétkeseknek, hanem inkább mártíromságot az ártatlanoknak”

 

Nocsak! ... Hiszen én is pontosan erre a következtetésre jutottam az „Isten ostora és a tetrarkák” c. fejezetben! Épp azt állítottam, hogy Attila korát azért csúsztatták bő egy évszázaddal későbbre, hogy elfedjék azt a tényt, hogy ő valójában a kereszténység védelmében lépett fel és Isten ostora volt a keresztényüldöző Róma számára! Azáltal, hogy Attilát elszakították a tetrarchia korától és bejövetelét egy olyan korba tolták, amelyben a kereszténység már államvallássá volt téve, teljesen más színben lehetett beállítani az eseményeket. Orsolya legendája által elérték, hogy „Attila ne elsősorban isteni ostort jelentsen a vétkeseknek, hanem inkább mártíromságot az ártatlanoknak”. A fenti idézet tehát teljesen egyértelművé és kétségbevonhatatlanná teszi, hogy bizony valóban létezett egy ilyen motiváció a hun korszak kronológiájának összeállításakor!

Szent Orsolya története valójában egy keresztény köntösbe öltöztetett középkori propaganda. A hunok által elsöpört Róma újjászervezésén serénykedő világegyháznak a középkor során elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy ezt a legendát minél szélesebb körben terjessze. Csak így tudták elérni, hogy Európa nemzetei, akik Attila személyében egy nemes erényekkel rendelkező dicsőséges uralkodót tiszteltek, utálattal forduljanak szembe Attila emlékével. Azt az Attilát, aki még nyert helyzetben is képes volt önmegtartóztatást tanúsítani és irgalmat tudott gyakorolni ellenfeleivel szemben, egy barbár tömeggyilkos szerepében tüntették fel. Ezt a célt szolgálta Szent Orsolya legendája.

Ez a történet azonban ezer sebből vérzik. És itt most nem Orsolya társnőinek sebeire gondolok. Az első ilyen seb, ami feltétlenül említést érdemel, hogy Szent Orsolya mártíromságának datálásakor zavar mutatkozik az egyes források között. Ez a zavar már Thuróczy Jánosnak is feltűnt:

 

„A szent szüzek vértanúhalálát több történeti mű leírja, s bár haláluk időpontját illetően nem egyezik a véleményük, mégis elfogadhatjuk, hogy a szent szüzek vértanúhalála Attila király idejében történt, hiszen a hagyomány szerint Attila seregén kívül más hun sereg nem ostromolta Köln városát.”

 

Vagyis az azóta eltüntetett, de Thuróczy által még ismert korabeli források egyáltalán nem voltak egységesek azzal kapcsolatban, hogy mikor is zajlottak le ezek az események. Felmerül tehát a kérdés: Mi lehetett ezeknek az eseményeknek az eredeti időbeli helye? A megoldást Antonio Bonfini kortársa, Petrus Ransanus szolgáltatja. „A magyarok történetének rövid foglalata” c. munkájában a következőket írja:

 

„...ezért hagyta ránk az, aki megírta Szent Orsolya mártíromságát, hogy Maximinus római császár követet küldött Iuliushoz, az elszakadt hunok vezéréhez, hogy Rómából visszatérve, mihelyt Coloniába érkeznek, a szüzek azon sokasága ellen megindítva a sereget, egy szálig öljék meg azokat.”

 

Akkor itt most álljunk meg egy pillanatra! Ki az a Maximinus nevű római császár, akiről ebben az idézetben szó esik? Nem mindegy ugyanis, hogy kiről van szó, hiszen Ransanus szerint a szüzek legyilkolására valójában ennek a Maximinusnak a parancsára került sor! Utánanézve a Maximinus nevű császároknak kiderült, hogy az bizony senki más nem lehet, mint Maximinus Daia, aki 308-tól 313-ig (vagyis a milánói ediktum évéig) uralkodott, és a tetrarchia keleti augustusának, Galeriusnak a társcsászára volt! Tehát bármilyen váratlan és döbbenetes legyen is a dolog, újból a tetrarchia korába jutottunk vissza! Ez a Ransanus által említett Maximinus éppen a tetrarchia egyik keresztényüldöző császára volt! Itt van tehát egy újabb bizonyíték arra, hogy hun korszak az eddig gondoltnál jóval előbb, a tetrarchia korában játszódott le!

Természetesen ez az időrendi ellentmondás nem nekem tűnt fel elsőként. Már Petrus Ransanus művének 1985-ös kiadásában is jelezték a lábjegyzetben, hogy gond van az események időrendjével. Maximinus említésekor ugyanis a következő megjegyzést tették:

 

„Maximinus és Maximianus római császárok az események időpontjánál jóval korábban éltek.”

 

Viszont az a tény, hogy Ransanus szerint a szüzek legyilkolása nem is a hunok akaratából, hanem Maximinus parancsára történt, teljesen egyértelművé teszi, hogy a római propaganda ezt az eseményt később szándékosan próbálta a hunok nyakába varrni. Úgy tartja a mondás, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Figyeljük meg ezeket a zűrzavaros és ellentmondó adatokat! Olvassuk el Szent Orsolya történetét először Thuróczy krónikájából:

 

„Attila király eközben seregének egy Julius vagy Gyula nevű hadnagyát a sereg nagy részével Köln városának ostromára küldte, amelyet azelőtt Agrippinának neveztek. Mialatt ő a várost ostromolta, a Rajna folyó mély vizét hajóival szántva, oda érkezett tizenegyezer híres-neves szűz – hasonló gyülekezet nem volt még, mióta világ a világ –, a brit király leányának, Szent Orsolyának vezetésével. Vele volt jegyese, az angolok királyának fenséges fia, Ether herceg, Cirjék pápa és még sok más egyházi és világi méltóság. Néhány, pogány tévelygéstől megfertőzött római vezér tanácsára az említett hadnagy a város ostromán serénykedő hunokkal együtt hatalmas lármával és kegyetlen vadsággal rárohant a szüzek szent gyülekezetére, és egytől egyig lekaszabolta és megölte mindet.”

 

Figyeljük meg: Felbukkan egy bizonyos Julius vagy Gyula nevű hadnagy, aki Thuróczynál még hun, és Attila seregében szolgál. Ő az, aki végrehajtja ezt a szörnyűséges tettet. Az öldöklés azonban nem a hunok kezdeményezésére történt, hanem – ahogy olvastuk: „Néhány, pogány tévelygéstől megfertőzött római vezér tanácsára...”. Ezek után olvassuk el, hogyan ismerteti az eseményeket Ransanus:

 

„Sokan úgy vélik, hogy (...) a Colonia Agrippinát körülzáró hunok serege ölte meg azt a tizenegyezer szüzet, akinek vezetője Szent Orsolya, a brit király leánya volt. A hunok vezére egy bizonyos római Iulius volt, aki hazájától elpártolva Attilához csatlakozott. Mások szerint a hunok, akik azokat a szüzeket megölték, elpártoltak Attilától, és azután Iulius vezérlete alatt katonáskodtak, és ők a rómaiak érdekében körülzárták az Attilához tartozó Coloniát; ezért hagyta ránk az, aki megírta Szent Orsolya mártíromságát, hogy Maximinus római császár követet küldött Iuliushoz, az elszakadt hunok vezéréhez, hogy Rómából visszatérve, mihelyt Coloniába érkeznek, a szüzek azon sokasága ellen megindítva a sereget, egy szálig öljék meg azokat.”

 

Ransanus tehát egy kissé össze van zavarodva, ezért mindjárt két lehetséges verziót is elénk tár. Az egyik verzió szerint ez a Julius egy olyan római kapitány volt, aki átpártolt a hunokhoz:

 

„A hunok vezére egy bizonyos római Iulius volt, aki hazájától elpártolva Attilához csatlakozott.” (Ransanus)

 

A másik verzió szerint azonban nem Julius pártolt át a hunokhoz, hanem a hunok egy része pártolt át a rómaiakhoz, s Julius, mint római kapitány ezeket az átpártolt hunokat vezette:

 

„Mások szerint a hunok, akik azokat a szüzeket megölték, elpártoltak Attilától, és azután Iulius vezérlete alatt katonáskodtak, és ők a rómaiak érdekében körülzárták az Attilához tartozó Coloniát”

 

Vagyis figyeljük meg: Addig csűrik-csavarják az eseményeket, és addig magyarázzák nekünk, hogy tulajdonképpen ki is volt az, aki átpártolt, és honnan hova pártolt át, és egyáltalán kinek az ötlete volt az öldöklés, míg végül csak sikerül a hunokat nagy nehezen belekeverni a dologba! És pontosan ez volt a cél! Egyre világosabb azonban, hogy Orsolya és társnőinek mártíromsága egy olyan esemény lehetett, amely a Diocletianus által elindított keresztényüldözések alatt történt, és a tetrarchia keresztényüldöző császárának, Maximinus Daiának a nevéhez köthető. Ezt a szörnyűséges eseményt próbálták aljas szándékból Attila és a hunok nyakába varrni. Talán ez lehetett Európa történetének első hamis zászlós művelete.

Van azonban még egy igen súlyos probléma Szent Orsolya történetével. Diós István „A szentek élete” c. munkájában így számol be erről:

 

„Hogy 11.000 társát említik, ez egy középkori olvasási hibából ered, mert a legenda csak '11 M', azaz tizenegy mártír társáról beszél. Ezt az M-et - ami mint római szám ezret jelent - olvasták ezernek.”

 

Ezt a tévedést még a Magyar Katolikus Lexikon is megemlíti. Az „Orsolya” címszó alatt a következőket közli:

 

„Orsolya köré fiatal keresztény lányok gyűltek, az egyik legenda szerint 11 ezer (másik szerint csak 11).”

 

Majd így folytatja:

 

„...társnőinek számáról a korai források nem tudnak, a 8. sz: 11-et mondanak. Vsz. a 11 M ('undecim martyres') téves olvasatából lett undecim mille, a 11.000.”

 

Így lett tehát Orsolya tizenegy mártírtársából tizenegyezer legyilkolt szűz! Így lett az „undecim martyres”-ből „undecim mille”. Vegyük észre, hogy ebben a történetben semmi sem stimmel! Nem akkor történt, nem azok követték el, és nem annyi volt az áldozatok száma. Mégis ezt a történetet használták arra, hogy a középkori keresztény Európa közvéleményét Attila ellen hangolják, és létrehozzák a kegyetlen, barbár és vérszomjas hunok mítoszát.

De folytassuk történelmi vizsgálódásainkat és olvassuk tovább Bonfini krónikáját. Az első tized ötödik könyvében Bonfini egészen konkrétan el is árulja nekünk, hogy a fenti események, vagyis Attila galliai hadjárata és Szent Orsolya állítólagos mártíromsága, szerinte mikor történtek:

 

„...úgy hagyományozzák, hogy Marcianus császársága alatt, az üdvösség 352. évében történt, hiszen a hunok és a gótok jóval Constantinus után garázdálkodtak.”

 

Akkor most ezen a ponton újból álljunk meg! Nem győzzük ugyanis kapkodni a fejünket a sok meglepetés miatt, amit Bonfini műve szerez számunkra! A ma érvényben lévő hivatalos kronológia Attila galliai hadjáratát a Krisztus utáni 451-es esztendőre datálja. Bonfini ezzel szemben fehéren-feketén közli velünk, hogy az „az üdvösség 352. évében történt”. Vagyis mindössze egyetlen esztendő híján egy kerek évszázaddal korábbra teszi a hunok galliai dúlását! Ez az egy évszázadnyi távolság tehát pontosan jelzi számunkra azt az időtartamot, amellyel Attila korát későbbre tolták! Itt világosan tetten érhetjük és kitapinthatjuk azt az időrendi csalást, amelyet a hun kérdés átértelmezése és Attila befeketítése végett követtek el.

Miután Bonfini közli velünk ezt a 352-es adatot, már szinte várnánk is tőle, hogy szabadkozni kezdjen, és valami magyarázattal szolgáljon arra, hogy miért tette a galliai hadjáratot egy ilyen extrém korai időpontra. És nem is kell csalódnunk, Bonfini valóban magyarázkodni kezd. De legnagyobb meglepetésünkre nem azt kezdi magyarázni, hogy miért tette ezt az eseményt egy ilyen korai időpontra, hanem épp ellenkezőleg! Azt magyarázza, hogy miért rakta ilyen késői időpontra! Tehát Bonfini előtt ez a 352-es dátum nem egy meglepően korai, hanem egy kifejezetten késői dátumként tűnik fel! Miből lehet ezt látni? A következő szavakból:

 

„...az üdvösség 352. évében történt, hiszen a hunok és a gótok jóval Constantinus után garázdálkodtak.”

 

Vagyis Bonfini – ha lehetne – még ennél is korábbra tenné a hunok galliai hadjáratát. De nem teheti. Miért nem? Azért, mert szerinte – ahogy olvastuk: „a hunok és a gótok jóval Constantinus után garázdálkodtak”. Vagyis hiába állítanak mást az általa elérhető és számára még rendelkezésre álló források, hiába következne azokból, hogy a hunok hadjárata még ennél a 352-es dátumnál is jóval korábban történt, egyszerűen nem rakhatja a hun hadjáratot olyan korba, amelyben a kereszténység még nem volt államvallás! Mindenképpen meg kell várnia vele Nagy Konstantin korát, meg kell várnia, hogy a kereszténység államvallássá váljon, és leghamarabb csak Konstantin kora utánra időzítheti a hunok „garázdálkodását”! És miért kell ezt tennie? Egy korábbi idézet már megadta a magyarázatot: „hogy a rettenetes Attila ne elsősorban isteni ostort jelentsen a vétkeseknek, hanem inkább mártíromságot az ártatlanoknak”.

Bonfini tehát úgy véli, hogy nem lehet a galliai hadjárat dátumát Konstantin uralkodása előtti korszakra datálni. Ha Attila a kereszténység barbár ellensége volt – és évszázadokon keresztül pontosan ezt sulykolta a római propaganda – akkor teljesen nyilvánvaló, hogy csak Konstantin kora után uralkodhatott. Igen ám, csakhogy az előző, Nagy Konstantinról szóló fejezetben éppen azt mutattuk ki, hogy ez a dicső keresztény uralkodó, valójában nem más volt, mint Attila idősebbik fia, Aladár! Ha tehát Konstantin valójában Aladár, akkor ő kizárólag Attila kora után uralkodhatott. Vagyis a két uralkodó közötti időbeli sorrend épp ellenkező volt, mint ahogy azt Bonfini feltételezte. Előbb jött Attila, aki levezényelte a dicsőséges galliai hadjáratot és csak ezt követően, Attila halála után jöhetett Aladár, akiből később Nagy Konstantint gyártottak.

Persze Bonfini ezt még nem tudhatta. Sejtelme sem volt arról, hogy Konstantin valójában Attila fia. Ismerte viszont Szent Orsolya legendáját, a köré épített egyházi propagandát, az istentelen és vad hunok kegyetlenkedéseiről szóló rémtörténeteket, és levonta a számára teljesen logikusnak tűnő következtetést: „a hunok és a gótok jóval Constantinus után garázdálkodtak”. Vegyük észre, hogy ezzel el is érkeztünk a hamisítások kezdetéhez. Valahol itt, ezen a ponton indult el az a hazugság özön, amely történelmünket megfertőzte és szinte kibogozhatatlanul összekuszálta! Itt van az eredete a mérhetetlenül sok torzításnak, ferdítésnek és időrendi problémának.

Minden azzal indult ugyanis, hogy a hunok által okozott csorbát valahogy ki akarták köszörülni. Azt az óriási szégyent, amelyet Attila hadi sikerei jelentettek Róma számára, valahogy el akarták kendőzni. Mit tettek tehát? Kicsit belepiszkáltak az események időrendjébe. Attilával időben átugratták saját tulajdon fiát, Aladárt, akit időközben Európa első keresztény uralkodójává tettek. Ez lehetett az pont, ahol először éltek vissza az egymással párhuzamosan futó időszámítási rendszerekkel. Az „Isten ostora és a tetrarkhák” c. fejezetben ugyanis észrevettük, hogy a Hess András krónikájában felbukkanó 328-as dátum, amelyet ő az Attila idején történt első bejövetel éveként közöl, éppen 23 év távolságra van Diocletianus és Maximianus 305-ös rejtélyes lemondásától. Ekkor értettük meg, hogy Diocletianus valójában krónikáink Macrinusa, Maximianus pedig „Vashomlokú” Detre. A hun bejövetel tehát 305-ben zajlott le, mindössze két évvel a Diocletianus nevéhez köthető keresztényüldözések kezdete után. Ezt az eseményt azonban 23 évvel későbbre csúsztatva a Hess András által közölt 328-as évre tették.

Figyeljük meg tehát: Mi az a két igen-igen jelentős esemény, amely éppen e két dátum, 305 és 328 között történik? Az első ilyen esemény nem más, mint a Nagy Konstantin nevéhez kötődő 313-as milánói ediktum, amelyben véget vetnek az üldöztetésnek és újra engedélyezik a kereszténységet. A másik esemény a 325-ös Niceai zsinat, amelyen maga Konstantin elnököl. Épp ez a két esemény jelenti a későbbi keresztény Európa kezdeteit! Ezt a két eseményt kellett Attilának időben átugrani egy 23 éves szöktetéssel! Csak úgy válhatott a kereszténység barbár ellenségévé, és szent életű szüzek vérszomjas gyilkosává, ha időben a saját fia után uralkodott.

Miután ezt az apró kronológiai csalást végrehajtották megálltak és körbepillantottak: Vajon feltűnt valakinek? ... Fölsikított bárki, hogy álljunk már meg, mert nem ez az események helyes időrendje? ... Kiderült, hogy senkinek nem tűnt föl semmi. Ekkor aztán vérszemet kaptak és egy újabb csalásra ragadtatták magukat. Felmerült ugyanis az igény, hogy jó lenne, ha a germánok nem a hunokkal egy időben, hanem még azok előtt érkeznének meg Európába. Miért volt ez fontos számukra? Egyrészt azért, hogy mint elsőként érkezők, éppen elsőségük okán jogalapot formálhassanak bizonyos területekre. Másrészt pedig azért, hogy azok a nyugati germán nemzetek, akik a későbbi századokban a kereszténység védelmezőinek szerepében tetszelegtek, az istentelen és barbár hunok megállításának dicsőségét is learathassák! Már a „Hosszú hajú Merovingok” c. fejezetben világosan leírtam:

 

„Úgy tanítják nekünk, hogy a hunok kelet felől megindulva és nyugat felé törve, mintegy űzték, hajtották maguk előtt a germán népek nagy sokaságát, akik így néhány évtizeddel a hunok előtt érték el a rómaiak határait. (...) Mire a probléma eredeti okozói – maguk a hunok – megérkeztek, addigra ezek a germán királyságok összefogva azzal a Rómával, amely ekkorra már csak árnyéka volt egykori önmagának, Catalaunumnál végül megállították a hunok előretörését. (...) Immár nem csak a Római birodalom megdöntésének az érdeme illeti a germánokat, de a barbár hunok feltartóztatásának dicsősége is! (...) Természetesen nem létezett semmiféle hun áradatot megelőző germán hullám.”

 

Ahhoz tehát, hogy a gótok a hunok előtt érkezhessenek meg, egy újabb csaláshoz folyamodtak. Azt a 328-as dátumot, amely Hess Andrásnál is felbukkan és amely – mint láttuk – már eleve 23 évvel nagyobb a kelleténél, a Julián naptár bevezetésétől induló és a Krisztus szerinti időszámítások dátumai között meglévő különbséget kihasználva további 45 évvel megnövelték. Így került a hun bejövetel 373-ra. Ezt a dátumot közli a Képes Krónika is.

A hun történet későbbre csúsztatása tehát két lépcsőben történt. Első lépésben még csak az volt a cél, hogy Attila a kereszténység bevezetése után vezesse pusztító hadjáratait. Ezt 23 évnyi szöktetéssel érték el. A második lépés célja azonban már az volt, hogy jogalap teremtő céllal létrehozzanak egy hun történetet megelőző hősi germán múltat. Ehhez további 45 év csúsztatás kellett.

Hogy világossá váljon mennyire nem a saját megalapozatlan gondolataimat akarom mindenáron erőltetni, hadd hozzak ide egy árulkodó részletet Tours-i Gergely krónikájából, a „Historia francorum”-ból. A második könyv negyedik fejezete a következő szavakkal végződik:

 

„Abban az időben sok eretnek ostromolta Isten egyházát, akikben azonban többnyire betelt az isteni bosszú. Athanarich, a gótok királya nagy üldözést indított; sok keresztényt különböző büntetésekre ítélt és karddal lemészároltatott; néhányan száműzetésben haltak meg éhezés és válogatott kínzások következtében. Ezért történt, hogy miközben az Isten ítélete fenyegette, oly sok igaz vér kiontása miatt végül elűzték az országból, és száműzték hazájából azt, aki Isten egyházára támadt. De térjünk vissza a korábbi eseményekhez.”

 

Megtudtuk tehát, hogy ezek a nyugatra vetődött germán népek egyáltalán nem voltak olyan szentek és erényesek, mint ahogy azt a későbbi propaganda feltűntette. A gót Athanarich példának okáért kifejezetten üldözte a keresztényeket. Az igazi meglepetés azonban még hátra van. A negyedik fejezet – ahogy olvastuk - ezzel a mondattal zárult:

 

„De térjünk vissza a korábbi eseményekhez.”

 

Vagyis világos, hogy amiről az ötödik fejezetben olvasni fogunk, az időben megelőzte Athanarich korát, hiszen korábbi eseményekhez térünk vissza. Lássuk, hogyan kezdődik az ötödik fejezet:

 

„Híre érkezett tehát, hogy a hunok Galliára akarnak támadni.”

 

Nocsak! ... Kiderül, hogy Gergely krónikájában a második könyv ötödik fejezete éppen olyan eseményekről számol be, amelyek Attila galliai hadjáratával kapcsolatosak! Vagyis Tours-i Gergelynél Attila kora időben megelőzi a gót korszakot! Ezek után az ember gyorsan megnézi, hogy a hivatalos kronológia szerint mikor is élt ez a bizonyos Athanarich. A Wikipédia az „Athanarich nyugati gót fejedelem” címszó alatt a következőket írja:

 

„Athanarich vagy Athanarik (...) nyugati gót fejedelem 365 - 381 között.”

 

Gergely azonban – mint láttuk - úgy említi Attila galliai hadjáratát, mint ami Athanarich uralkodását időben megelőzte. Vagyis a hunok – Tours-i Gergely logikája szerint – mindenképp 365 előtt vezették nyugati hadjáratukat! Az Antonio Bonfini által hozott 352-es dátum, amelyet a galliai hadjárat éveként említ, tökéletesen illeszkedik ebbe a képbe! Ez a dátum, amely Gergely logikájával teljes összhangban van, a hamisítás két fázisa közötti állapotot konzerválta. Ugyanis időben már Nagy Konstantin kora utánra esik, de még megelőzi a gót korszakot!

Persze Tours-i Gergely krónikájának furcsa időrendje nem csak nekem tűnt fel. A kötet szerkesztői is észlelték az ellentmondást és a lábjegyzetben igyekeztek is gyorsan kijavítani Gergelyt:

 

„Szerzőnk itt kissé következetlen, mivel nem korábbi, hanem jóval későbbi eseményekre tér át. A hunok valójában csak 451-ben támadták meg Galliát.”

 

Nekünk pedig épp az a feladatunk, hogy az ilyen és ehhez hasonló, régi krónikákban elrejtett időrendi ellentmondások összegyűjtésével végre rendbe rakjuk összekuszált történelmünket! Az a feladatunk, hogy azt a mérhetetlenül sok hazugságot, csúsztatást és ferdítést, amelyet európai történelmünk hosszú századai alatt nemzetünk múltja ellen elkövettek, végre leleplezzük! Ahogy Petőfi mondaná:

 

„Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot!”

 

 

 

http://maghreb.blog.hu/2012/07/29/szent_orsolya_es_a_hunok

 

 

Téma: Szkítiától Maghrebig - Szent Orsolya ás a hunok

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása