Szkítiától Maghrebig - Fekete magyarok, fehér magyarok

2012.05.14 22:00

 

Kiemelt..

Szelestey László emlékére - "Hírök, nevök fennmarad..."

Pap Gábor - Népművészet erkölcsi és nevelő ereje

Klaus Weissgerber - A kitalált magyar középkor

Tóth Gyula: Kitalált középkor a Kárpát medencében

Képes Krónika

Hajnalhasadás - Lépcső a mennybe

 


Előzmény..

Szkítiától Maghrebig - A nagy ciklus III. - Dionysius Exiguus

Szkítiától Maghrebig - A nagy ciklus II. - Arszakida évek

Szkítiától Maghrebig - A nagy ciklus
Tóth Gyula: A magyar krónikák és a kitalált középkor

Szkítiától Maghrebig - A magyar krónikák és a kitalált középkor II.

Atilla és az egységes hun-magyar Európa gondolata

Fénymag - Napkirály volt Atilla, a rabszolgatartó birodalmak szétzúzója


 

Kapcsolódó link..

Karácsony misztériuma

Pap Gábor : A HÉJ ÖSSZEESKÜVÉSE A MAG ELLEN avagy MI MINDENRE SZOLGÁLHAT EGY ÓRA-ÁTÁLLÍTÁS?

Tóth Gyula – Szkítiától Maghrebig 2. (Elhangzott Debrecenben a Hajdú Bihari Magyarok Szövetsége szervezése által)

Szkítiától Maghrebig - Médek királya

Szkítiától Maghrebig - Szent Orsolya ás a hunok


Tóth Gyula

 

A vandálok hispániai történetének tanulmányozása közben felkeltette a figyelmemet egy egészen addig csak mellékes információként kezelt, sokáig lényegtelennek tűnő adat: a vandáloknak két csoportja volt, a silingi és az asdingi vandálok. Mivel azt már korábban megértettem, hogy a vandál elnevezés alatt „hungár-venger-vangár” népnevünk bújik meg, hamar világossá vált, hogy a silingi és asdingi szavak végén található „INGI” sem lehet más, mint ugyanennek a hungár népnévnek a rövidebb formája, vagyis az UNG. De vajon mire utalhatnak a „SIL-”, illetve az „ASD-” előtagok?

 

 

 


 Az előző fejezetben szóba került a frank nép várhun (azaz magyar) eredetének kérdése. Nem említettem azonban, hogy a frankoknak a vandálokhoz hasonlóan két jelentős csoportja létezett, a ripuári és száli frankok. A „száli” elnevezéssel kapcsolatban Práczki István a „Gálok – frankok eredete” c. munkájában következőket írja:

„Mit is jelent a száli jelző? A francia értelmiség lexikonja a Larousse csak annyit árul el, hogy a „salien”, vagy „salique” név egy ősi törzs neve volt, mely valahol az YSSEL folyó (Hollandiában Zwolle városa mellett) mentén élt valaha. A franciák azonban tudnak a „Száli- törvényekről” melyek a Meroving- dinasztia korától szabályozták az uralkodók örökösödési rendjét. Ennél többet egy francia intellektuel már nem tud a száliakról. Nem bizony, hiszen már arról sem tud, hogy a sal=szál szó az ősi sár=szár szavak szinonimája. (Ez pedig az R= L kiejtés eredménye.) A szál szó és a száli jelző a magyaros sár< sári /és szár< szári/ szókból keletkezett. A SÁR szó a /sár+/ arany és nap /=ősár/ fogalmát fejezte ki. A sári= sáli /franciásan= salique< szálik/ a napisteni jelzőt jelentette. A francia királyok „nap-király” címe- rangja innen ered."

 

A „száli” tehát Práczki szerint azonos értelmű a jól ismert „szári” szavunkkal, amely régen fénylő, ragyogó, fehér, aranyló és királyi jelentéstartalmakat hordozott, illetve magára a Napra is utalt. Ez a „szár” szó bukkan fel Szár László és Szár Zerind nevében, de megtaláljuk a szarmaták és a saragurok elnevezésében is. Megjelenik továbbá a sárga és a sárarany szavakban is, de egyes vélemények szerint még a sárkány szavunkban is ugyanezt a fénylő – ragyogó jelentéstartalommal bíró szót ismerhetjük fel. A sárkány a Szentírásban sokszor a Sátán szinonimájaként jelenik meg, Luciferről pedig ismeretes, hogy nevének eredeti jelentése „fényt hozó”. Valószínűsíthető tehát, hogy a „szár” szó a fehér magyarok fekete magyaroktól való megkülönböztetésére szolgált. A szarmata tehát ebben az értelemben fehér médet, a saragur pedig fehér ogórt jelenthetett.

Ha pedig mindez igaz a frankokra, akkor igaznak kell lennie a vandálokra is! A Hispániába küldött és krónikáink szerint ott letelepedett nagyszámú vandál-hungár seregben lehettek fehér és fekete magyarok egyaránt! Ez már csak azért is valószínű, mivel a vandálok silingi csoportjának nevében ugyanazt a „sil-” előtagot találhatjuk meg, mint a száli frankok nevében! A silingi tehát nem más, mint száli hung, vagyis fehér magyar! Érdekes megfigyelni, hogy itt is felbukkan a vangár-vandál népnevek elemzésénél már megismert R -> L hangváltozás! Práczki így ír:

„a sal=szál szó az ősi sár=szár szavak szinonimája. (Ez pedig az R= L kiejtés eredménye.)”

Hogyan is olvastuk Bihari Gábornál?

„A szegényes nyelvi emlékek – no meg a mai oszét nyelv – egyértelműen mutatják, hogy az alánok nyelvére egy jellegzetes r -> l hangváltozás jellemző.”

Az R -> L hangváltozás valószínűleg a vandál-hungárokkal egészen Afrikáig együtt harcoló jász-alánok nyelvi hatása következtében alakult ki. Így lett a „SZÁR”, „SZÁRI” szavakból „SZÁLI” illetve „SIL”.

A silingi vandálok tehát szár, azaz fehér magyarok voltak. A vandáloknak azonban Hispániában a silingi mellett létezett egy másik csoportja is. Ők voltak az asdingi vandálok. Az asdingi név végén lévő „ingi” azonos a silingi név „ingi” végződésével, tehát itt is a magyarok hung neve bukkan fel. De mit jelenthet a szó elején az a titokzatos „ASD-” előtag? Ha igaznak bizonyul a feltételezésem, mely szerint a vandálok két ága a magyarok fehér és fekete ágának feleltethető meg, akkor az „ASD-” előtag valamilyen módon a fekete magyarokra kell, hogy utaljon. Sokáig nekem sem sikerült megfejtenem az „asd” szó jelentését. Egyszer azonban, Tacitus Germániájának olvasgatása közben feltűnt egy rendkívül érdekes népnév: Aesti.

„Ergo jam dextro Suevici maris littore Aestyorum gentes alluuntur…” magyarul:„Tehát most már a Sueb-tenger jobb partján az aestius törzsek földjét nyaldossa a víz…”

 

Az összefüggésekből teljesen egyértelmű, hogy ez a Tacitus által említett „Sueb-tenger” valójában nem más, mint a Balti tenger. Így az is teljesen világos, hogy Sueb-tenger jobb partjával kapcsolatban emlegetett aestius – aestii megnevezés sem utalhat másra, mint arra a területre, ahol ma Észtországot találjuk. Ezzel kapcsolatban Fejes László az egyik interneten is elérhető tanulmányában a következőket írja:

„Az eesti, eestlane elnevezést az észtek csak a 19. század közepe óta használják magukra. Korábban maamees-nek, maarahvas-nak (maa 'föld', mees 'ember, férfi', rahvas 'nép': azaz helyi lakos(ság)), ill. a tartományok szerint nevezték meg magukat. Az észt népnév először Tacitus Germániájában bukkan fel Aesti alakban. Ekkor azonban valószínűleg a balti népekre vonatkozott, és csak később vált a mai észtek nevévé. A szó valószínűleg germán eredetű, de jelentése bizonytalan.”

Vagyis mindez azt jelenti, hogy az eesti – aestii név csak viszonylag későn ragadt rá arra a népre, amelyet ma észtnek nevezünk, valójában ez egy sokkal régibb, sokkal ősibb megnevezése volt a kérdéses térségnek. Tudjuk, hogy ez a név alapvetően azokra a kelet-balti területekre utalt, amely a szkíták és hunok hagyományos Fekete-tenger melléki életterétől, a nagy dél-orosz sztyeppétől északra esett. De vajon mi lehet az eesti szó eredeti jelentése? Hogy is olvastuk Fejes Lászlónál?

„A szó valószínűleg germán eredetű, de jelentése bizonytalan.”

A hivatalos tudományosság tehát mindmáig nem tudott magyarázattal szolgálni e név eredetére és jelentésére. Egyszer azonban, amikor ennek az elnevezésnek a jelentésén tűnődtem Baráth Tibor következő mondataiba botlottam:

„A nyelvtudomány már régóta megállapította, hogy a Balti-tenger körül ősidők óta magyarral rokon népek élnek. A déli parton lakókat közös névvel EST- HON-I vagy röviden ESTI, AESTI népeknek mondták, ma: "észtek", amiből világos, hogy eredeti nevük magyar s annyit jelent mint Est Hani vagy Esti…”

 

Nos, ez az első hallásra badarságnak tűnő megjegyzés egy valóságos lavinát indított el, és felismerések egész sorozatához segített hozzá! Eszembe jutott, hogy a kínaiak az egyes égtájakat különböző színekkel jelölték. A kék szín felelt meg például a keleti égtájnak, a vörös a délinek, a fehér a nyugatinak, a fekete pedig az északinak. Ráadásul az is igen valószínű, hogy a kínaiak éppen a hunoktól vették át ezt a fajta égtáj-szín szimbolikát. Fölmerült tehát bennem a kérdés, hogy a hunok vajon miért éppen a fekete színnel jelölték az északi égtájat? Figyelembe véve, hogy az „észak” szavunk egyértelműen az „éjszaka” szóból eredeztethető, hamar világossá vált, hogy eleink az északi és déli égtájakat az ezekkel teljesen azonos megnevezésű napszakoknak feleltették meg. Vagyis az egyes napszakok sajátosságai alapján adtak nevet ezen égtájaknak. A dél, mint égtáj a déli napszakról lett elnevezve, mert minél délebbre megyünk, annál magasabban látszik ragyogni a Nap, tehát egyre hasonlóbbá válik a természet déli napszakhoz. Ugyanezen logika alapján, az északi területek felé haladva, egyre alacsonyabban látjuk a Napot. Hasonlóan az esti napszakhoz, a Nap egyre alacsonyabban és alacsonyabban jár. Ha pedig még az északi sarkkört is átlépjük, akkor olyan vidékre érkezünk, ahol a Nap hónapokig fel sem kel, vagyis szűnni nem akaró éjszaka van! Az éjszaka pedig sötét és fekete. Ezért használták a hunok északon élő ágának megjelölésére a fekete hun, vagy fekete magyar kifejezéseket, amely így tulajdonképpen „északi magyar” jelentéstartalommal bírt! Hasonló módon a hunok déli ágát is azért nevezték vörösnek, mert a déli területekre (és természetesen a déli napszakra is) a magasan ragyogó Nap a jellemző, a Nap színe pedig hagyományosan a vörös.

Mivel a hun törzsek életmódjuknál fogva sohasem telepedtek meg az északi sarkkörön túli területeken, ezért a hunok északi, vagyis fekete ágának elnevezése „esti” volt és nem „éjszaki”! Ugyanez az elnevezés bukkan fel Estonia vagyis Észtország nevében, amely terület valóban a hunok szállásterületének legészakibb, letelepedésre még alkalmas szeglete volt! Persze tudom, hogy ez a gondolatmenet felettébb szokatlan és most sokan valószínűleg úgy vélik, hogy ez egy bizonytalan alapokon álló komolytalan eszmefuttatás részemről. A helyzet azonban úgy áll, hogy nemzeti krónikáink e tekintetben is megerősítést jelentenek. A Képes Krónika Szittyaország leírásánál a következőket írja:

„Szittyák országában ered a másik igen nagy folyó, a Thogata is; vadon erdőkön folyik keresztül, ingoványok és havasok közt, ahol sosem süt a nap, ezeken túl Hirkániába ér, és az északi tengernek fordul.”

 

Majd néhány mondattal lejjebb így folytatja:

„Nyugati szomszédsága: az északi tenger táján Szuzdalig erdős kietlen, melyen ember át nem hatolhat; mondják, hogy ez nagy kiterjedésű, s kilenc hónapig egyfolytában sűrű köd üli meg, a nap se látszik ama hónapokban, csak júniusban, júliusban, augusztusban, s akkor is csak naponta annyi óra hosszat, amennyi a hatodik órától a kilencedikig tart. Ama pusztaság hegyeiben pedig kristály található, griffek fészkelnek ott, és ott költik ki fiókáikat a legisfalk-madarak, melyeket magyarul kerecsennek hívnak.”

 

Figyeljük meg a kifejezéseket, amelyek közvetlenül egymás után, egymással szoros összefüggésben, ráadásul néha egy mondaton belül fordulnak elő: „az északi tengernek fordul”, „ahol sosem süt a nap”, „az északi tenger táján”, „a nap se látszik ama hónapokban”, „kilenc hónapig egyfolytában sűrű köd üli meg”! A fentiekből teljesen egyértelmű, hogy a régi magyarok az északi területekkel kapcsolatban a sötétségre, a feketeségre, az estére és az éjszakára asszociáltak, amikor a Nap vagy nagyon alacsonyan jár, vagy már le is bukott a horizont alá! Érdekes, hogy a fenti idézetekben azon tájak leírásánál, „ahol sosem süt a nap” kétszer is említést nyert az északi tenger. Vajon valóban véletlen volna, hogy pontosan ennek az északi- vagy Balti-tengernek a partján fekszik Észt, azaz Est ország? Azt olvastuk továbbá, hogy „ott költik ki fiókáikat a legisfalk-madarak, melyeket magyarul kerecsennek hívnak”. Tudjuk, hogy a török nyelvekben a „kara” feketét jelent. A Pallas nagy lexikona a „Kara” címszónál a következőt írja:

„Kara: (török) a. m. fekete. Igen gyakori szó az összetételekben, személy- és helynevekben, p. K.-Musztafa (Fekete Musztafa), K.-Teodori (Fekete Teodori), K.-Szu (Fekete-viz), K.-dagh (Fekete-hegy, vagyis Montenegro). Kara-kondsolosz (vampir) stb. Ugyancsak ez a szó van meg a karakatua madárnévben is, melyet a népetimologia károkatonává változtatott.”

 

Igen valószínű tehát, hogy a fekete színű kárókatonához hasonlóan a kerecsensólyom nevében is ezt a „fekete” jelentéstartalommal bíró „kara” szót ismerhetjük fel. A kerecsensólyom azonban nem fekete színű. Miért nevezték akkor mégis feketének? Miért bukkan fel a nevében a „kara” szó? Nos, a kerecsen ugyan valóban nem fekete, de a krónika közlése szerint éppen azon az északi vidéken költött, melyet a hun gondolkodásmód a feketeséggel, a sötétséggel, az estével és az éjszakával hozott összefüggésbe! Megjegyzem a karácsony is azért lett karácsony, mert az évnek éppen arra az időszakára, a téli napforduló környékére esik, amikor az éjszakák a leghosszabbak, a nappalok pedig a legrövidebbek. Ez az év legsötétebb, legfeketébb, vagyis „kara” időszaka. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a központi hun szállásterületektől kissé északabbra fekvő vidéken észtek élnek, országukat pedig Estoniának, vagyis Est honának nevezik! Ugyancsak a sztyeppe-öv északi peremterületén élnek az osztjákok, akiknek a nevében ugyanazt az „est” szót ismerhetjük fel! Természetesen a legészakibb területeken élő népeket sem véletlenül nevezik eszkimónak. Az eszkimó szóban világosan felismerhetjük ugyanis a magyar „északi”, „éjszakai” szavunkat! Ők azok, akik még az est honától is északabbra, az éjszaka honában, a messzi északi területeken élnek! Persze a hivatalos magyarázat szerint az eszkimó név eredete egészen más. A Wikipédia online internetes enciklopédia a következő magyarázatot hozza:

„Az eszkimó szó pontos eredete ismeretlen. Egy elterjedt elmélet szerint valamely algonkin indián nyelvből származik, és az eredeti jelentése talán „nyershúsevő” lehetett. Az eszkimó elnevezést csak más népek használják, az e névvel jelölt népcsoportok között ilyen átfogó népnév nem létezik: az egyes csoportok többnyire valamilyen triviális névvel utalnak magukra: „ember” (esetleg „igazi ember” – a hitvilág megszemélyesített lényeitől való megkülönböztetés érdekében); ezenfelül legfeljebb csak egy-egy szűkebb csoportnak van valamilyen saját neve.”

 

Az angol nyelvű Wikipédia két másik lehetséges magyarázatot is megemlít az eszkimó szó jelentésével kapcsolatban:

„Two principal competing etymologies have been proposed for the name ’Eskimo’, but the most commonly accepted today appears to be the Montagnais word meaning ’snowshoe-netter’. The word assime•w means ’she laces a snowshoe’ in Montagnais. Since Montagnais speakers refer to the neighbouring Mi'kmaq people using words that sound very much like eskimo, Ives Goddard of the Smithsonian Institution has concluded that this is the more likely origin of the word. Jose Mailhot, a Quebec anthropologist who speaks Montagnais, however, published a paper in 1978 which suggested that the meaning is ’people who speak a different language’.”

 

Tehát az első magyarázat szerint az eszkimó azt jelentené, hogy „nyershúsevő”. A második magyarázat szerint „hótalpat hálózó”, vagyis olyan ember, aki „a hótalp hálóját fűzi”. A harmadik magyarázat szerint viszont az eszkimó olyan ember, „aki más nyelven beszél”. Láthatjuk tehát, hogy a hivatalos tudományosság teljes mértékben a sötétben tapogatózik az eszkimó név etimológiáját illetően. Föl sem merül bennük, hogy e messzi északon élő népnek esetleg magyar eredetű elnevezése is lehet! Hogy is jövünk mi ahhoz, hogy a magyarból vezessünk le bármit is! Pedig a helyzet úgy áll, hogy igen sok népnek van magyar eredetű elnevezése. Mindjárt hoznék is még egy jellemző példát. A História c. folyóirat 1999/09-10-es számában jelent meg „Vikingek, normannok, varégok” címmel a következő rövid szösszenet:

„Azok a népek, amelyek kapcsolatba kerültek a vikingekkel, különféle néven emlegették őket. Az angol források többnyire „dánok”-at említenek, az írek viszont egyszerűen gall (idegen) vagy lochlannach (északi) néven ismerték őket. Az utóbbihoz hasonló volt a frank területeken elterjedt megnevezésük: itt normannoknak (északi emberek) mondták a vikingeket, bár a keleti frank („német”) vidékeken felbukkan az ascomanni (kőrisfaemberek) név is, mely kifejezés alkalmasint a vikingek lándzsáinak nyelére utal.”

 

Az írek tehát „lochlannach”, a frankok pedig „normann” néven ismerték a vikingeket. Mindkét elnevezés északi embert jelent. Ezek után közli a cikkíró, hogy a keleti frank, vagyis német területeken ugyanezeket a vikingeket valami rejtélyes és érthetetlen okból „ascomanni”-nak nevezték, amely – legalábbis szerinte – kőrisfaembert jelent! De vajon hihető-e az a magyarázat, amely egy nép elnevezését az általa használt lándzsák nyelének fa alapanyagára vezeti vissza? A magam részéről sokkal hihetőbbnek tartom, hogy az ascomanni éppúgy északi embert jelent, mint a lochlannach vagy a normann, csak éppenséggel magyarul kell értelmezni! Az ascomann népnév „asco” előtagjában ugyanis világosan felismerhető az a magyar „északi” szó, amellyel már az „eszkimó” szóban is találkozhattunk! Ugye milyen szokatlan a gondolat, hogy magyar elnevezésekkel találkozunk szerte Eurázsiában?! Pedig ehhez sürgősen hozzá kell szoknunk, hacsak nem akarunk olyan képtelen badarságokban hinni, mint „nyershúsevő”, „a hótalp hálóját fűző”, „aki más nyelven beszél”, „kőrisfaember”, stb.! A hivatalos tudományosság az efféle sületlenségekkel a bolondját járatja velünk, miközben mindent megtesz annak érdekében, hogy a kézenfekvő MAGYAR-ázatokat fel ne ismerjük!

De térjünk most vissza az asdingi vandálok nevének kérdéséhez. Az eddigiekből világosan következik, hogy az asdingi szóban található „asd” előtag azonos azzal a magyar „est” szóval, amit már az észtek és az osztjákok nevében is felismertünk, és amely az északi területek megjelölésére szolgált. A „silingi” és „asdingi” vandálok elnevezése tehát a magyarok fehér és fekete ágának feleltethető meg. A silingi eredetileg szári hung, az asdingi pedig esti hung lehetett. Horváth Emőke „Az arianizmus és a barbár államalakulatok” c. tanulmányában egy további izgalmas adalékkal szolgál a vandálok Hispániai történelméhez:

„A vandálok a szvévekkel és az alánokkal együtt 406-ban átkeltek a Rajnán majd 409-ben betörtek az Ibériai-félszigetre. Az asdingi és a silingi vandálok külön telepedtek meg a 411. évi felosztás alkalmával, az asdingi vandálok a szvévekkel együtt Gallaeciában, a silingi vandálok Baeticában.”

 

Érdekes megfigyelni, hogy az asdingi vandálok még Hispániában is az északabbi területeket keresték, és a félsziget legészakibb szegletében, Gallaeciában telepedtek le. Ezzel szemben a dél-kaukázusi, dél-kaspi térségből érkező silingi vandálok a déli Baeticát tartották alkalmasnak a letelepedésre, melyet később róluk Andalúziának neveztek. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy Hispánia legészakibb területein olyan tartományokkal találkozhatunk, mint például Asturia! A Kedves Olvasó remélhetőleg már ki is találta, hogy Asturia nevében szintén a magyar „est” szó ismerhető fel, egyértelműen utalva az északon letelepedő asdingi vagyis „esti” magyarokra! S ha valaki még mindig kételkedne, az gondolkozzon el a következő tényeken: Spanyolországban összesen huszonhét olyan település van, melynek neve „Ast-” előtaggal kezdődik. Ebből tizenhat (!!!) Baszkföldön található! Három a szintén északi Leonban, kettő az ugyancsak északi Galíciában, három található a megint csak északi Navarrában, kettő az északi Cantabriában, és egy Catalunában. Az ország déli részén ezzel szemben egyetlen egy „Ast-” kezdetű településnevet sem találunk, ami – azért valljuk be – elég elgondolkodtató!

Ha ugyanezt a vizsgálatot az „Est-” kezdetű településnevekre is elvégezzük, hasonló kép tárul elénk. Persze vigyáznunk kell, hogy az Estacion illetve Estación nevű településeket ne vonjuk be a vizsgálatba, mivel ez egész egyszerűen állomást jelent és igen gyakran előfordul a spanyol települések neveiben. E két nevet leszámítva kiderül, hogy a legtöbb „Est-” kezdetű településnév abban az észak-nyugati Galiciában található, amely éppen az asdingi vandálok fő letelepedési területe volt! Itt összesen tizenhetet lelhetünk fel. Tizenkettő található az észak-keleti Catalunában, kilenc a szintén északi Aragonban, kilenc az ugyancsak északi Leonban. A déli területeken ezzel szemben csak elvétve találkozunk ilyen településekkel, Andaluciában például csak négy ilyen van, más déli tartományokban még ennyi sincs.

De hasonló a helyzet a „Cara-” kezdetű településnevekkel is! Korábban már említettem, hogy ez a „kara” szó szintén feketét jelentett és a fekete, vagyis esti magyarokat jelölte. Spanyolországban összesen negyvenhét település neve kezdődik így: „Cara-”, ebből a negyvenhétből tizenegy az északi Asturiában, további nyolc a szintén északi Galiciában, hét pedig az ugyancsak északi Leonban található! A déli Andaluziában, ahol a fehér vagyis silingi magyarok telepedtek meg, érdekes módon csak három ilyen település van!

Látható tehát, hogy az „Ast-”, az „Est-” és a „Cara-” kezdetű településnevek valósággal hemzsegnek Hispánia legészakibb területein, míg a déli területekről csaknem teljesen hiányoznak. Tudva, hogy az asdingi vandálok éppen ezeken az észak-hispániai vidékeken telepedtek meg, rögvest értetővé válik a jelenség. De világossá válik az is, hogy az „esti” és a „kara” kifejezések valóban hasonló jelentéstartalommal bírtak, mindkettő a magyarok északon élő fekete ágának megjelölésére szolgált. Még valami következik a fenti eszmefuttatásból! Látva, hogy Baszkföldön milyen döbbenetes arányban fordulnak elő „Ast-” és „Cara-” kezdetű településnevek, és tudva, hogy a sztyeppén élő fekete magyarok egyik legjelentősebb szállásterülete az a Baskíria volt, amelynek a neve éppen a baszkok nevében köszön vissza, belátható, hogy a baszkok valójában az asdingi vandálok, vagy ha úgy jobban tetszik: az esthoni hungárok utódai!

De térjünk most vissza néhány gondolat erejéig a frankokhoz. Korábban láttuk, hogy a frankoknak a vandálokhoz hasonlóan két nagy csoportja létezett, a száli és a ripuári ág. A „száli” elnevezéssel kapcsolatban valószínűsítettük, hogy azonos a magyar „szári” szóval, amely fénylő, ragyogó, aranyló jelentéstartalommal bírt és a fehér hunok megjelölésére szolgált. Ha tehát a száli frankok a fehér magyaroknak feleltethetőek meg, akkor vajon kik lehetnek a ripuári frankok? Értelemszerűen adódik, hogy a ripuári frankok mögött fekete magyarokat sejtsünk. De vajon hogyan és milyen logika alapján jelent a „ripuári” név fekete magyart? Be kell vallanom, erre a kérdésre sokáig magam sem tudtam a választ. Sejtettem ugyan az összefüggést, de híjával voltam aripuári név magyarázatának. Míg újból elém nem került Kézai Simon krónikájából Szittyaország leírása:

„Az éjszaki tenger körül pedig, melly vele szomszéd, Susdal országáig emberi nemzetnek járhatatlan sivatag erdő van, melly mint mondják nagy messze terűl, hol kilencz hónapon át sürű köd fekszik; ott a napot sem láthatni, hanemha csak junius-, julius- és augusztusban, azt is csak napjában annyi ideig, a mennyi hat órától kilenczig van. Az említett sivatag hegyeiben kristályt találnak és griffek fészkelnek s vadászsólyom madarak költenek, mellyeket magyarúl kerecset-nek hívnak.”

 

Amikor az „említett sivatag hegyei” kifejezést olvastam hirtelen eszembe jutott mindaz, amit a „Maghreb” c. fejezetben már leírtam. Vajon melyik hegységet érti a krónikás „az említett sivatag hegyei” alatt? Nyilvánvaló, hogy azt a Rif hegységet, amelyet éppen az északi tájak leírásánál emleget:

„Scythia tartománya ugyanis Europában fekszik s kelet felé terjed; egy felől az éjszaki tenger, más felől a Rif hegyek zárják be; a forró égaljtól távol esik.”

 

Ezt a hegységet sokszor helytelenül a Kaukázussal azonosítják. Sokkal valószínűbb azonban, hogy itt az Urálról van szó! Érdekes, hogy a Képes Krónika ugyanezt a Rif elnevezést már Riphaeus formában hozza:

„Szittyaország vidéke Európában fekszik, és kelet felé terjed: egyfelől az északi tenger, másfelől a Riphaeus hegyek határolják…”

Ráadásul egy mondattal lejjebb ugyanezen vidék leírásánál a következőt olvashatjuk:

„Bennszülött nemzetségei pogány tévelygésben élnek, hívságokkal foglalkoznak, hevesen szeretkeznek, kedvelik a rablást; általában inkább barnás színűek, mintsem fehérek.”

 

A krónikás tehát Szkítia északi vidékeinek leírásánál egy „járhatatlan sivatag erdőt” emleget, majd hozzáteszi, hogy ennek a sivatag erdőnek a hegyei között fészkel a kerecset vagy kerecsen. Korábban láttuk, hogy a kerecsen neve azt a kara szót rejti, amely feketét jelent és az északi tájakra utal. A „járhatatlan sivatag erdő” pedig nem lehet más, mint a sztyeppétől északra húzódó erdőöv. A sivatag erdő hegyei alatt pedig nyilvánvalóan azt a Rif hegységet kell értenünk, amelyet a Képes Krónika már Riphaeus alakban hoz, és amely az Urállal azonosítható. Ennek sziklái között költött a griffmadár és a kerecsen. Ezután közli a krónikás, hogy ezen a tájon (tehát a Riphaeus hegyek környékén) olyan emberek élnek, akik „inkább barnás színűek, mintsem fehérek”! Ezen a ponton világosan tetten érhetünk egy középkorban általánosnak mondható félreértést. Krónikáink írásának idején már nem volt világos a fekete és fehér jelzők eredeti jelentése. Azt gondolták, hogy a fekete magyarokat azért nevezték feketének, mert sötét volt a bőrük. Ez a félreértés még egy helyen felbukkan a Képes Krónikában, mégpedig éppen Attila jellemzésénél:

„Attila sötétbarna bőrű, fekete, haragos szemű, hivalkodó járású, széles mellű volt, hosszú szakállt hordott, és módfelett szerelmes természetű volt.”

 

Figyeljük meg, hogy a krónikás milyen jelzőket használ Attila jellemzésénél: „sötétbarna bőrű” és „módfelett szerelmes természetű”. Ugyanazokkal a tulajdonságokkal találkozunk tehát, mint amiket Szittyaország „bennszülött nemzetségei” leírásánál is láttunk: „inkább barnás színűek” és „hevesen szeretkeznek”! Igen valószínű tehát, hogy Attila sem azért volt fekete, mert valóban sötét lett volna a bőre, hanem mert az északi sztyeppén élő fekete vagy esti magyarok közé tartozott! Különben is logikátlan volna az északi sztyeppe lakóinál barna, a dél-kaukázusi – dél-kaspi térségben élő fehér magyaroknál pedig fehér bőrszínt feltételezni, tudva, hogy ez általában épp fordítva szokott lenni.

Na de kanyarodjunk vissza a ripuári frankok nevének a kérdésére! Ha a ripuáriak feltételezésemnek megfelelően valóban fekete magyarok voltak, akkor mit jelenthet a nevük? A fentiekből teljesen egyértelmű, hogy a „ripuári” kifejezés annyit tesz, mint „riphaeus”, vagyis a Rif hegység vidékéről származó, onnan érkező! A magyarok két bejövetelét közvetlenül megelőző időkben éppen a Riphaeus hegység vidéke volt a fekete magyarság egyik legjelentősebb szállásterülete! Mivel a Riphaeus hegység nagy valószínűséggel azonos az Urállal, a magyarság Baskíriai őshazája pedig éppen az Urál hegység nyugati oldalán terült el, és még a hivatalosok is erre az ural-menti területre teszik Magna Hungáriát, könnyen belátható, hogy az onnan érkező magyarok valóban riphaeus magyarok voltak! A frankok két nagy csoportja, a száli és a ripuári tehát tökéletesen megfeleltethető a magyarok fehér és fekete ágának. Persze tudom, hogy sokan túl merésznek tartják az efféle következtetéseket, és talán úgy vélik, hogy mindez csupán megalapozatlan játék a földrajzi elnevezésekkel. Szeretném azonban felhívni a figyelmet egy el nem hanyagolható apróságra. A Wikipédia a „Frankok” címszó alatt a következő izgalmas megjegyzést teszi:

„561-ben, I. Chlotar halála után fiai felosztották a birodalmat egymás között, majd néhány évvel később, I. Charibert halála után ismételt osztozkodással alakult ki Neustria, Austrasia és Burgundia.”

 

Ha térképvázlatokon alaposabban is megvizsgáljuk e területeket, kiderül, hogy ez nem egy véletlenszerű felosztás volt. Neustria ugyanis pontosan a száli frankok területén, Austrasia pedig a ripuári frankok területén jött létre! Sir James Stephen, a Cambridge-i Egyetem professzora 1852-ben a "Lectures on the History of France" c. munkájában a következőket írta:

"On the death of the first Clotaire, and the consequent partition of Gaul between his four sons, the contrast and the jealousies between these two chief Frankish tribes induced a territorial arrangement, wich ultimately brought them into a hostile attitude toward each other. An imaginary line was rudely drawn from the mouths of the Scheldt to near the sources of the Aube. The country to the west of that line acquired the name of Neustria; the country to the east of it the name of Austrasia. With no very material inaccuracy, Neustria might have been called Salian Gaul, and Austrasia Ripuarian Gaul."

 

Egyértelmű tehát, hogy a Frank területek felosztása Neustriára és Austrasiára a száli és ripuári szállásterületek mentén történt! S hogy miért érdekes ez a mi számunkra? Nos azért, mert AUSTrasia nevében világosan felismerhetjük azt a magyar EST szót, amit már az ASDingi vandálok nevében is megtalálhattunk! Ez az EST szó pedig mindig az esti, északi vagyis fekete magyarokat jelölte! Az AUSTrasiában élő RIPuari frankok tehát a RIPhaeus hegység vidékéről származó ESTi magyarok voltak!

Ha pedig már itt tartunk, mindenképp meg kell említenünk, hogy a vandálok és a frankok mellett létezett még egy nagy és jelentős nép a korai középkorban, amely szintén markáns nyomot hagyott Európa arculatán. Ezek pedig a gótok voltak. Az ő történetüket tanulmányozva mindjárt szembetűnik, hogy a vandálokhoz és a frankokhoz hasonlóan nekik is két nagy águk létezett: az ostro-gótok és a visi-gótok. A kedves olvasó talán már ki is találta, hogy az ostro-gótok nevében felbukkanó OST, valójában nem más, mint ugyanaz a fekete magyarokra utaló „EST” szó, amelyet már az asdingi vandálok nevében is megtaláltunk. De vajon mire utalhat a visi-gótok nevében felbukkanó „VISI” szó? Ezzel kapcsolatban újból Práczki Istvántól idéznék, aki a Gálok-Frankok eredete c. cikkében a következőket írja:

„Az újjáépült város Atilla korabeli neve azonban Űsi-vár (Űsz= Fehér-vár) volt, mely nevet latin betűkkel írva eltorzítottak. Ebből a torzítás- hamisításból viszont a történészek mára az avar-kori Kárpát- Medence szláv Nagy-Morávia országának bizonyítékát ácsolták fel.
Az ősi ŰSZ és űsi szónkat latin betűkkel csak VIS< VISI és VISE alakban jelenhetett meg. A cseh-szlovák nyelvben viszont a vise és visí= magas és magasságos /valaha- isten/ jelzőt fejezett ki. (A grád= garád szó az árkot és árokkal védett várat jelentette.) A vár Űs- nevét viszont a németek WIS, majd WEIS szóval írták le. Aligha véletlen, hogy a mai németben a fehér jelző= weiss, de a tudás is ugyanaz, hiszen /az én/ tudok= /ich/ weiss. Magyarul; aki fehér-, vagy fejér- (-hajú= fej-ér+ett) az tud. Az ŐSI /űsi/- VÁR neve tehát így lett részint magas-vár= Visegrád, részint Weiss= Fehér-vár. Az mely Atilla után Árpád fővárosa is, melynek Fehérvár neve sokszor felbukkan, melyet sehol sem találnak történészeink. Persze, hogy nem. Főleg azért mert nem hisznek a szemüknek ha a Fehérvár nevet olvassák, mert az szerintük csak Székesfehérvár lehet.”

 

Tehát mit is állít Práczki István e fenti idézetben? Azt, hogy a mi ősi, fehér jelentéstartalommal bíró „ősz” szavunkat annakidején VIS, VISI, illetve VISE alakban írták át latin betűsre. Ugyanez az ősi VIS szó bukkan fel a németek weiss szavában is, melynek jelentése: fehér. Így tehát Visegrád nevének jelentése sem egyéb, mint Fehérvár! Ezen a ponton utalnék vissza a Zalán futása c. fejezetre, ahol már idéztük Bóna István „A langobardok története és régészeti emlékei” c. írásának a következő részét:

„Wacho már uralma elején feleségül vette Rodulf herul király foglyul ejtett lányát, Silingát. (...) A gyermektelen Silinga halála után északnyugat felől, az akkor hatalmuk delelőjén álló türingek irányából igyekezett népe s a maga uralmát biztosítani. Még az 510-es évek vége felé feleségül vette Bisin/Pisen, langobard nyelven V/Fisu türing király lányát, Raicundát, akitől az évtized végén (519–520 körül) Visigarda nevű lánya született.”

 

Ahogy azt korábban már világosan kifejtettem, az a longobárd nép, amelynek a királyát Alboinnak hívták, minden valószínűség szerint egy fehér, azaz eftalita hun nép volt. Hogy ez az eftalita töredék vajon Attilával érkezett-e a Kárpát-medencébe, vagy már jóval azt megelőzően is itt élt, azt a kutatás jelen fázisában még nem tudom megmondani. De hogy az ő mai leszármazottaikat a palócok között kell keresnünk, arról igen magas fokon meg vagyok győződve. Már a „Zalán futása” c. fejezetben is felhívtam a figyelmet azokra a különös nevekre, amelyek ezekkel az eftalita-gyanús longobárdokkal kapcsolatban nyernek említést: Silinga, mely kísértetiesen emlékeztet a vandálok silingi (azaz fehér) ágára, Bisin vagy Pisen, amely longobárd nyelven Visu vagy Fisu és ebben a formában arra a weiss szóra emlékeztet, amely fehéret jelent. És természetesen Visigarda, akinek a neve arra a Visegrádra emlékeztet, amelyről épp az imént állapítottuk meg, hogy valójában nem más, mint Fehérvár.

Mindezeknek az ismeretében vajon mit kell gondolnunk a visigótokról? Úgy gondolom teljesen egyértelmű, hogy míg az OSTro-gótok az ESTi, északi, azaz fekete hun ágat képviselik, addig a VISi-gótok neve éppen azt a VIS szót tartalmazza, amelyről épp az imént állapítottuk meg, hogy eredetileg „ősz” azaz „fehér” jelentéstartalommal bírt! Az a döbbenetes kép tárul tehát elénk, hogy a korai középkor összes jelentős nemzete, amely a népvándorlások forgatagában Európa római korszak utáni képének formálásához, kialakításához hozzájárult, rendelkezett egy fehér és egy fekete ággal. Száli frankok – ripuári frankok. Silingi vandálok – asdingi vandálok. Visi gótok – ostro gótok. Mindenütt ugyanaz a fehér - fekete páros! S hogy mi a magyarázat ezekre a fura egyezésekre? Nos az, hogy különálló népként valójában soha nem léteztek sem vandálok, sem frankok, sem pedig gótok! Egyetlen egy nagy és hatalmas szkíta-hun-magyar törzsszövetség létezett csupán, amelynek roppant seregeit Attila a négyszázas évek elején az ítéletre megérett Róma ellen indította. Ez a szkíta-hun-magyar nép volt az, amelynek valóban létezett egy északi (azaz fekete) és egy nyugati (azaz fehér) ága. A római érdekű nyugati történelemhamisítás ebből az egyetlen nagy hun nemzetből kreált vandálokat, frankokat és gótokat.

Ha tehát a jövőben Európa térképét annak térségeit, népeit böngésszük és olyan elnevezéseket találunk, mint Isztria, Ausztria, Ausztrázia, Asztúria, osztják vagy éppen az angliai Hastings, akkor legyünk tisztában vele, hogy az esthoni hungárok nyomait látjuk! Ha azonban olyan nevekkel találkozunk, mint vis, visi, vise, száli, szár, sili, vagy éppen saar, akkor a fehér hunok nyomaira bukkantunk!

 

http://maghreb.blog.hu/2012/05/01/fekete_magyarok_feher_magyarok

 

Téma: Szkítiától Maghrebig

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása