Szkítiától Maghrebig - Fehérlófia

2013.11.05 23:06

 

Kapcsolódó link..

embers-eg.webnode.hu/news/szkitiatol-magrebig-angolok-es-saxonok-es-az-arthur-kiraly/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-szkitiatol-maghrebig-2-elhangzott-debrecenben-a-hajdu-bihari-magyarok-szovetsege-szervezese-altal-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-a-magyar-kronikak-es-a-kitalalt-kozepkor/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-kitalalt-kozepkor-a-karpat-medenceben-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-szkitiatol-maghrebig-a-koszikla-/

http://embers-eg.webnode.hu/products/toth-gyula/

http://embers-eg.webnode.hu/news/p-szent-istvan-all-ma-avagy-egy-allam-megalmodasa/

http://embers-eg.webnode.hu/news/p-vizontofele-a-magyarsag-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/szantai-lajos-a-magyarsag-keresztutja-1-2-nagyon-ajanlott-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/feherlofia/

 

 

 

Lassan két évtizede is megvan annak, hogy egy rendkívül különös könyv került a kezem ügyébe. A könyv címe ez volt: Csodakút – Népmese, beavatás, álomfejtés, napút, mélylélektan, ezotéria. Akik engem közelebbről is ismernek, azok pontosan tudják, hogy soha semmi sem állt tőlem távolabb, mint éppen azok a dolgok, melyek e kötet alcímében felsorolást nyertek. Keresztyén életfelfogásommal ugyanis – amit még a debreceni Kollégium ódon falai között szívtam magamba – az efféle okkultizmus határát súroló témák kibékíthetetlen ellentétben állnak. Nincs ez másképp azóta sem és nem is hiszem, hogy ez az alapállásom a jövőben megváltozhatna.

A véletlenek kiszámíthatatlan szeszélye folytán azonban mégis hozzám került e könyv, és ha már nálam volt, időnként fellapoztam. Különösen elgondolkodtatott, hogy a kötet szerkesztője Pap Gábor volt, akinek a munkásságát már abban az időben is kitüntetett figyelemmel kísértem. E kötetben összegyűjtött tanulmányok népmeséinket egy merőben újszerű és szokatlan szempont szerint vizsgálták meg. Kísérletet tettek arra, hogy a mese cselekményeit, szereplőit és a hozzájuk társított tulajdonságokat egyfajta évköri - asztrálmítoszi keretrendszerben helyezzék el és annak alapvető erkölcsi mondanivalóját az állatövi jegyek figyelembevételével ragadják meg.

Nem kizárt, hogy a hiba bennem van, mindazonáltal tény, hogy a mai napig sem sikerült teljesen magamévá tenni ezt a fajta megközelítést. Az országot járva, történelem iránt érdeklődő emberek között mozogva viszont azt tapasztalom, hogy szinte divathóborttá, egyfajta nemzeti pótcselekvéssé lett mindent zodiákusi keretek között vizsgálni. A kitalált középkor elmélete kapcsán szinte hetente akad valaki, aki nekem szegezi a kérdést: „Hogyan áll a fiktív évszázadok tézise csillagmítoszi szempontból? Elkezdődött-e már a vízöntő korszak, vagy még mindig a halak világhónapjában vagyunk?” Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáznak. Amikor pedig hangot adok azon véleményemnek, miszerint nem feltétlenül kell mindent csillagösvényen keresztül megközelítenünk, szinte megütközve és felháborodva mondják: de hiszen eleink is így gondolkodtak!

Nos, biztos vagyok benne, hogy ez így van, nem is áll szándékomban ezt vitatni. Csupán arra szeretném a magam szerény eszközeivel felhívni a figyelmet, hogy már van nagyobb világosság is, mint a csillagok pislákoló fénye! Vajon helyesen cselekszik-e az az ember, aki délben, amikor hétágra süt a Nap, besötétíti szobáját és gyertyát gyújt, hogy annak fényénél tájékozódjon? A csillagmítoszi gondolkodásnak megvolt a maga helye, szerepe és rendelt ideje. A napkeleti bölcseket éppen a csillagok ismerete igazította útba, hogy megtalálják a kicsiny betlehemi jászolt. Krisztus születésekor azonban feljött a Nap és fényével elhalványította a csillagokat! Azóta új tájékozódási pontunk van, én pedig a magam részéről továbbra is ezt a tájékozódási pontot követem.

De hogy egyik gondolatomat a másikba ne öltsem: a Csodakút c. tanulmánykötet egyes fejezeteit olvasgatva feltűnt, hogy e fejezetek között van egy kakukktojás. Míg a legtöbb tanulmány asztrálmítoszi keretek között elemezte népmeséinket, addig az egyik – rendhagyó módon – szót sem ejtett a csillagokról, sem a zodiákusról, sem pedig semmiféle állatövi tulajdonságokról. A tanulmány szerzője Makay László, a népmese pedig, amelyet vizsgálat alá vetett a Fehérlófia c. mesénk volt. Mint majd látni fogjuk, e tanulmány jelentősége messze túlmutat önmagán. Olyan gondolatokat indított meg bennem, melyek csaknem két évtizeden keresztül érlelődtek, keresték a kapcsolódási pontokat és formálták az ókori világgal kapcsolatos felfogásomat.

Makay László tehát nem a csillagok pislákoló fényénél próbált tájékozódni, ehelyett felfigyelt Fehérlófia c. mesénk egyes motívumai és a sztyeppei lovas kultúrájú népek társadalmának bizonyos sajátosságai közötti nagyfokú hasonlóságra. A könyv egyik tanulmányában, mely a Népmeséink és az évkör címet viselte Pap Gábor a következőképp számolt be Makay László munkásságáról:

 

„Nem fejezhetjük be rövid tudománytörténeti összefoglalónkat anélkül, hogy szót ne ejtenénk még egy igen érdekes, és a Magyar Adorjánéhoz, Vámos Ferencéhez stb. hasonlóan ugyancsak méltatlanul elfeledett népmeseértelmezési kísérletről. Az ilyen irányú próbálkozások körében sokáig társtalannak bizonyult – ezért nem is tudtuk egyik skatulyánkba sem belegyömöszölni – Makay László vállalkozása, aki Fehérlófia mesénkben a pusztai nomád társadalom működési rendjének tükröződését vélte felfedezni már az 1940-es évek második felében, és ilyen alapon az »elveszett őstörténelem« egyik rangrejtett tanúját köszönthette benne.”

 

Úgy olvastuk tehát, hogy Makay László „Fehérlófia mesénkben a pusztai nomád társadalom működési rendjének tükröződését vélte felfedezni”. Tekintsük át röviden, milyen párhuzamokat vett észre Makay ezen ominózus tanulmányában! Fehérlófiával kapcsolatosan megemlítette a primitív népek ősi, totemisztikus hiedelmeit, majd észrevette, hogy a mese főhősei egytől egyig szimbolikus alakok. Fehérlófia nem más, mint egy vándorló, nomád életmódot folytató nép, amely hatalmas vállalkozásához szövetségeseket keres: Fanyűvőt, aki az erdőlakó népeket szimbolizálja, Kőmorzsolót, aki a földtúró népeket jelenti, és Vasgyúrót, aki az ipari foglalkozást űző népekre utal. Makay így összegezte ezzel kapcsolatos gondolatait:

 

„Érthető dolog ez. Az északi erdőlakók kitűnő prémvadászok voltak, az ércerek közelében bányásznépek túrták a földet, de ugyanezt tették a kedvező éghajlat alatt élő földet művelők is, s egyes vidékek lakói kitűnő kovácsok, ötvösök, nyereg- és íjkészítők stb. voltak. Az volt az erős és tartós államalakulat, amely a termelés és az élet különböző formáiból minél többet tudott a maga érdekkörébe vonni.”

 

A mese szerint Fehérlófia egyenként megküzdött későbbi szövetségeseivel, s e küzdelmek során, attól függően, hogy ki milyen fokú kudarcot vallott, szigorú hierarchia alakult ki közöttük. Erről így számol be Makay:

 

„A sztyeppei birodalomban az egyes népcsoportoknak szigorú rangsoruk volt. (...) Legelőnyösebb helyzete a fejedelem törzsének volt, a leghátrányosabb a leggyengébb csatlakozónak. Letelepedéskor pedig a fejedelem törzse helyezkedett el középütt és a leghitványabbak kerültek a perifériákra, határőrökül. A kialakított rangsor szerint alakult a harci rend is. Legelőször a határőrzésre rendelteknek kellett szembenézni az ellenséggel, s legutoljára a vezér törzsének.”

 

Makay analógiát vélt felfedezni a mese egyes elemei és kalandozó hadjárataink között is:

 

„Mintha az úgynevezett »kalandozó hadjáratok« lényegét akarta volna összefoglalni a monda. Ahogyan Fehérlófiát a titokzatos várakban lakó királykisasszonyok, úgy adták kézről kézre őseinket a vár- és városlakó görög és nyugati népek.”

 

Fehérlófia hűtlenné vált társairól, akik őt az alsó világban hátrahagyták és a sárkányok rabságából megszabadított királykisasszonyokat maguk vették feleségül, így ír:

 

„A leigázottak megbízhatatlanságára utal ez a néhány sor. A sztyeppe népeinek története, de az egész világtörténet erről beszél. Az elnyomott fel akar szabadulni, a maga ura akar lenni...”

 

Végül a nagy griffmadarat, amely az alsó világban kóborló Fehérlófiát felviszi a felső világba Makay a nemzet őrszellemének nevezi:

 

„Arról vallanak itt őseink, hogy a mélységből egyetlen erő emelheti fel a népet: a nemzet őrszelleme... És hogy ezt a szellemet védeni kell! A rajtunk valóval is! Még ha didergünk is, ha zápor csapdossa testünket, még akkor is! És táplálni kell! Kenyérrel, szalonnával, míg van, de tagjainkkal is, ha a kenyér és szalonna elfogyott. Nem lehet tétovázni, latolgatni és számolgatni, mert ilyenkor ez a biztos halált jelenteni... És vallanak arról is őseink, hogy a szellem visszaadhat mindent, hétszeresen is!”

 

Ezek a sorok igen mély nyomot hagytak bennem. Hosszú éveken keresztül formálták, alakították előidőkkel kapcsolatos elképzeléseimet, új gondolatokat ébresztettek, tudat alatt ható munkájukkal meghatározó szerepet töltöttek be történelemképem alakításában. Egy mély és megmagyarázhatatlan ösztön azonban azt súgta nekem, hogy e mesében még a Makay által feltárt összefüggéseknél is sokkal több van elrejtve. Noha éveken át kerestem és kutattam, sokáig mégsem tudtam megválaszolni, hogy miben áll ez a „több”.

Történt aztán, hogy tíz évvel ezelőtt a kitalált középkor témájával kezdtem foglalkozni. Illig elméletének és a fiktív évszázadok tézisének vizsgálata teljesen lekötötte a figyelmemet, s gondolataim egy időre elterelődtek Fehérlófiáról. Sorra születtek az újabb és újabb tanulmányok, s eltagadott történelmünk porlepte titkai egymás után mutatták meg magukat. Egyik felismerés következett a másik felismerésből, egyik igazság húzta magával a másik igazságot. Volt azonban egy különös vonása, egy furcsa sajátossága e folyamatnak. Minden egyes tanulmánnyal egyre közelebb és közelebb jutottam annak felismeréshez, hogy a történelemhamisítások és hazugságok döntő többsége ugyanabba az irányba mutat és azok gyökere egyetlen módon ragadható meg. Valamilyen formában mind összefüggésbe hozható Attila hatalmas vállalkozásával és azok célja egyértelműen a Róma becsületén esett csorba kiköszörülése volt. Ez egy olyan lényeges alaptétel, hogy aki ennek megértéséig nem jut el, az egyáltalán nem képes kitapintani azokat az összefüggéseket, amelyek a világ erőit az elmúlt évszázadok során mozgatták.

Minden tanulmánnyal egyre tisztában és világosabban láttam, hogy a történések origójában Attila állt, aki roppant seregeinek élén térdre kényszerítette, megalázta és felszámolta a gőgös Rómát. Ez volt az a grandiózus vállalkozás, amely Európa népeit a rabszolgatartó ókorból átvezette a középkorba, ez volt az a hatalmas fegyvertény, melynek nyomán a kereszténység szárba szökkent, létre hozva a későbbi keresztény Európát. De ez volt az a skandalum is, melynek elfedésén később történelemhamisítók egész generációi dolgoztak.

Amikor 2013 márciusában Pap Gábortól átvettem a Szkítiától Maghrebig c. könyvem szerzői tiszteletpéldányait, az egy olyan napon történt, amely napon Gábor egy előadást is tartott Debrecenben a Tanítóképző Főiskola színháztermében. Mivel az újonnan kiadott könyvemmel kapcsolatban beszélni szerettem volna vele, így jómagam is beültem a hallgatóság sorai közé remélve, hogy a szünetben majd válthatok vele néhány szót. Legnagyobb meglepetésemre előadásának a témája népmeséink csillagmítoszi elemzése volt, köztük Fehérlófia című mesénk értelmezésével, melynek során Gábor említést tett Makay László sajátos megközelítéséről is.

Ekkor újra előtörtek bennem a tíz éven keresztül csak tudat alatt őrzött és mélyen eltemetett gondolatok, s dermesztő hangján újra megszólalt bennem az a régi titkos sejtés. Egészen kivételes pillanat volt ez! Hirtelen megértettem, hogy mi az a több, ami Fehérlófia történetében benne foglaltatik, és mi az, ami a Makay féle, Pap Gábor féle és minden egyéb féle magyarázatokból mindeddig kimaradt. Ez a mese ugyanis nem csupán általánosságokban tárgyalja a sztyeppei népek működésrendjét, hanem azon felül megdöbbentő részletességgel ismertet egy páratlan, egyszeri és megismételhetetlen történelmi eseménysorozatot is! Rádöbbentem, hogy Fehérlófia nem más, mint maga Attila!

Következő soraimmal arra teszek kísérletet, hogy bemutassam: Fehérlófia és Attila története között olyan párhuzamok, olyan analógiák és a legapróbb részletekig is megálló egyezések mutathatók ki, melyek semmiképpen sem lehetnek a véletlen szeszélyének következményei. E párhuzam ugyanakkor egyetlen egységes keretbe foglalja nemzetünk sorsát a régmúlttól egészen az eljövendő időkig. Fehérlófia története valójában Attila története, tágabb értelemben pedig egész nemzetünk hányattatott, s ugyanakkor mégis magasztos sorsa.

Az első gondolat, ami a témával kapcsolatban felmerült bennem éppen Fehérlófia nevét érintette. Mire utalhat ez a név? Mitől fehér, mitől , és mitől fia? Amint így tűnődtem, eszembe jutott, hogy a ló egy másik nagyon ősi megnevezése a mén. Ekkor azonnal beugrott nyelvünk ősi gyökrendszere és annak egy igen jellemző sajátossága, nevezetesen a gyökök oda-vissza forgatása. Erre számtalan példát lehetne hozni, hoztak is már nyelvtudományunk művelői szép számmal. Ez a mén szó ugyanis megfordítva már nem, azaz nemzet vagy másképp: nemzetség! Tudjuk jól, hogy például a türkmén népnév végén található mén szó eredeti jelentése is éppen ez. A türkmén eredetileg türk nem, vagyis türk nemzet.

Eredetmondáink is éppen ahhoz a Ménróthoz vezetnek vissza, akinek a nevét a Szentírás már Nimród formában hozza. Nimród és Ménrót ugyanaz a személy. Nevében a nemzet, nemzetség szavunk két, oda-vissza forgatott alakját találhatjuk meg. Ekkor kezdtem tehát ráébredni, hogy ez a fehér ló, vagy másképp fehér mén, amelyről ebben a mesében szó esik, valójában nem is ló, hanem egy nemzet. Egy fehér nemzet! De melyik lehet ez a nemzet és mitől lett fehér? Akik a Fekete magyarok, fehér magyarok c. fejezetet olvasták valószínűleg már a homlokukhoz is csaptak: éppen a nagy szkíta-hun törzsszövetség volt az, amelynek nyugati ágát fehérnek nevezték! Ők voltak a fehér hunok, vagy ismertebb nevükön az eftaliták. Az a tény, hogy a mese nem magáról a fehér lóról szól, hanem kifejezetten a fehér ló fiáról, teljesen egyértelművé teszi, hogy itt egyetlen történelmi szereplő áll az események középpontjában. Valaki, aki ebből a fehér hun nemzetből származott, e nemzetnek volt a fia, majd szövetségeseket keresett és egy hatalmas küldetést felvállalva útnak indult az alsó világ felé.

Apropó, alsó világ! Gyermekkorom egyik kedvenc időtöltése volt a különféle történelmi és földrajzi atlaszok böngészése. Máig sem értem mi vonzott annyira az atlaszokban, de tény, hogy néha órákat tudtam eltölteni egy-egy kontinens földrajzának tanulmányozgatásával. Már gyermekként fölfigyeltem egy olyan érdekességre, amelyet tudomásom szerint mindeddig senki sem tárgyalt, legalábbis nem találkoztam soha hasonló megközelítéssel. Az ókori ismert világ ugyanis két, egymástól jól és világosan elkülöníthető részből állt. Egy felső világból és egy alsó világból. Természetesen itt most nem az északi és déli féltekéről beszélek, hanem két olyan hatalmas térségről, amelyet egy részben természetes, részben pedig mesterséges választóvonal különített el egymástól.

Ha előveszünk egy térképet és kiterítjük magunk elé, mi is megbizonyosodhatunk róla. Előbb az Alpok, majd Kárpátok hegykoszorúja, aztán kelet felé továbbhaladva a Fekete tenger állja útját az észak-déli irányú népmozgásoknak. Ezután a Kaukázus hatalmas hegyvonulatai következnek, majd a Kaszpi-tenger és az Aral-tó képeznek természetes akadályt. Ezután a Himalája magas hegyei, s végül egy teljesen bizarr mesterséges képződmény, a kínai nagy fal zárja a sort. Mintha valaki elővett volna egy gigantikus vonalzót és az ókori világ népeit egy vízszintes, kelet-nyugati irányú vonallal elzárta volna egymástól.

Alaposabban megfigyelve ezt a jelenséget, további érdekességeket is észrevehetünk. A választóvonaltól északra egyetlen hatalmas és összefüggő térséget találunk. A Kárpátoktól a kínai nagy falig terjedő roppant terület a sztyeppe. Az itt élő népeknek az irdatlan távolságok áthidalásához egy teljesen más dimenzióban kellett élniük és mozogniuk. Ezt a más dimenziót pedig éppen a ló jelentette. Itt éltek tehát őseink, a szkíták, akiket óriási létszámuk, fejlett lovaskultúrájuk és halált megvető bátorságuk évezredeken át legyőzhetetlenné tett. Rettegett is tőlük az ókori világ összes valaha élt népe. Különösképpen azok, akik a választóvonaltól délre, az alsó világban éltek.

Ha alaposabban megvizsgáljuk az alsó világot, azt tapasztaljuk, hogy az jellegét tekintve alapvetően különbözik az északi térségektől. Területe már korántsem olyan egységes. Folyóvölgyek, hegyek, fennsíkok és félszigetek szabdalják apró régiókra, nincsenek nagy egybefüggő területek, így ismeretlenek azok a roppant távolságok is, melyek az északi térségeket jellemzik. Nem csoda, hogy a fejlett lovaskultúra bölcsője nem itt, hanem északon ringott. Ezzel szemben délen letelepedett, „földhöz ragadt” civilizációk alakultak ki, magas szintű mezőgazdasági ismeretekkel. Ezt a térséget jurták helyett állandó lakóhelyek, kőből épült házak, várak és városok jellemezték.

Tarka, apró régiók, kisebb nagyobb országok, letelepedett, földművelő civilizációk. Ezen a ponton szinte megelevenedik előttünk az alsó világban kóborló Fehérlófia útja: előbb rézmező rézerdővel körülvéve, majd ezüstmező ezüsterdővel körülvéve, végül aranymező aranyerdővel körbefogva! És mindenütt egy-egy vár. Nem jurta, nem is sátor, hanem kőből épült vár! Nyilvánvaló tehát, hogy az alsó világban járunk. Azonban az alsó világnak mindezek mellett még volt egy másik, tipikus jellemvonása is: az állandó rettegés észak félelmetes népeitől!

E rettegés legeklatánsabb példája, valóságos manifesztálódása éppen a korábban már emlegetett kínai nagy fal, melynek építését a hunoktól való páni félelem ihlette. A Wikipédia a Kínai nagy fal címszó alatt teljesen egyértelművé teszi ezt:

 

„A kínai nagy fal (...) az i. e. 3. század és i. sz. 17. század eleje között Kína északi határán épített erődítményrendszerek összessége, amelynek célja az volt, hogy a földművelő Kínát megvédje az északi nomád törzsek (nagy részben a hunok) támadásaitól.”

 

Ha azt gondoljuk, hogy mindez csupán egy egyedi, elszigetelt, s csak Kínára jellemző jelenség volt, hatalmasat tévedünk. A kínai nagy faltól egészen a Hadrianus által a Brit szigeteken építtetett falig számos jele volt az ókori világ eme kettéosztottságának. A régi szíriai krónikák tanulmányozása során világossá válik, hogy az alsó világ népei nyugalmuk érdekében mindig hasonló erődítményeket emeltek. Kmoskó Mihály, a Szír írók a steppe népeiről c. összeállításában beszámol azokról a régi szír legendákról, amelyek a Macedón birodalom nagyhírű uralkodójának, Nagy Sándornak az „észak népei” ellen indított hadjárataival foglalkoznak. Kmoskó így kezdi e legendák ismertetését:

 

„E csoportban öt különböző munkából közlünk kivonatokat, amelyek tárgya nagyjából azonos: a Nagy Sándor által Góg és Magóg ellen emelt kapu építésének története. (...) Mind az öt legendás, sőt erősen apokaliptikus színezete dacára az Észak népeinek története szempontjából annyiban fontos, amennyiben Góg és Magóg rettegett népét a hunokkal azonosítja; leírja egyes szokásaikat és babonáikat, egyben pedig tanúságot tesz arról a páni félelemről, amely a Kaukázuson túl csatangoló ismeretlen barbárok minden megmozdulását kísérte, amint a hegységen átkelve akár a római, akár a perzsa birodalom szomszédos tartományaiban megjelentek.”

 

E részben a szerző Góg és Magóg népét a hunokkal azonosítja, s rájuk sokszor úgy hivatkozik, mint Észak népeire. Góg és Magóg tehát a felső világot népesítették be, a hatalmas sztyeppét, mely egy természetes választóvonallal volt elvágva az alsó világtól. Ez a természetes választóvonal azonban nem jelentett hermetikus lezárást. A két világ között maradtak átjárók, egyfajta „lyukak”, amelyeken keresztül olykor alá lehetett szállni. Ilyen lyuk lehetett a Kárpátok és a Fekete-tenger között lévő moldvai, havasalföldi térség is, és ilyen volt a Kaukázus hegyvonulatán rést támasztó derbenti szoros. Az alsó világ népei, akik – úgy olvastuk: páni félelemmel kísérték az északi „barbárok” minden megmozdulását, el is követtek mindent annak érdekében, hogy ezeket a két világ között tátongó lyukakat betömjék. Ezért épült fel a kínai nagy fal, és a legenda szerint ezért emelt Nagy Sándor érckapukat a kaukázusi átjárókra. Hogy is olvastuk az előző idézetekben:

 

„a Nagy Sándor által Góg és Magóg ellen emelt kapu építésének története”

 

Kmoskó Mihály a szíriai krónikák kapcsán Pseudo-Kallisthenes munkájának ismertetésekor a következőket írja:

 

„A legenda függelékét, amint már említettük, Nagy Sándor Észak országai ellen indított háborúja képezi, melynek folyamán a nagy hódító a sötétség országáig jut el, majd onnan visszatérve Góg és Magóg népeinek elrekesztése végett a Kaukázus vidékén nagy falat emel, hogy a hegység túlsó oldalán lakó barbárok a hegyszoroson át ne kelhessenek.”

 

Csak érdekességképp jegyzem meg, hogy a szerző ezen a ponton gyönyörűen alátámasztja azt a korábbi okfejtésünket, melyet a Fekete magyarok, fehér magyarok c. fejezetben hoztunk. Úgy olvastuk, hogy Nagy Sándor az Észak országai ellen indított hadjárata során egészen a sötétség országáig jut. Látható tehát, hogy a régi korok embere az északi (éjszakai) égtájat valóban a sötétséggel és a feketeséggel hozta összefüggésbe. Jelen okfejtésünk szempontjából azonban most érdekesebbek a következő szavak:

 

„...majd onnan visszatérve Góg és Magóg népeinek elrekesztése végett a Kaukázus vidékén nagy falat emel, hogy a hegység túlsó oldalán lakó barbárok a hegyszoroson át ne kelhessenek.”

 

Vagyis ezt a világos megkülönböztetést a félelmetes északi népek és a déli civilizációk között valóban éles választóvonalak, olykor kézzel épült falak, hatalmas kapuk és ércöltések is nyomatékosították. De nem csak a szíriai krónikák tanúskodnak erről. Josephus Flavius ókori zsidó történetíró szintén tud a kaukázusi kapukról. Kmoskó ugyanis így folytatja:

 

„A nép képzelete e mítoszt még egy másik motívummal is kibővítette, amidőn Nagy Sándor kalandos utazásait még más céllal is összefüggésbe hozta, tudniillik Észak veszedelmes népeinek elrekesztésével. A motívum is elég régi, mert már a zsidó JOSEPHUS FLAVIUS is említi (...). Tehát az északi népek ellen emelt kapuról már ő is tudott. Ezt a kaput a néphagyomány a derbenti kapuval azonosította, amelyet az V. században a sasanida [szászánida] perzsa királyok létesítettek. A Korán is említést tesz Du-l-Qarnayn 'a kétszarvú' érctöltéséről a XVIII. szúra 82. versében.”

 

S hogy milyen erősen élt ez az északi népektől való félelem az alsó világ népeiben azt talán a következő rövid történet példázza legjobban:

 

„Midőn 841-ben a Bajkál-tótól északra tanyázó kirgizek az Orkhon és a Szelenga vidékén lakó ujgurokon rajtaütöttek, és szállásaikat elfoglalva az ujgurokat kivándorlásra kényszerítették, az így keletkezett népvándorlási mozgalmak hatása alatt al-Watiq kalifa (842-847) álmában azt látta, hogy Nagy Sándor ércgátja megnyílt. Ez az álomlátás annyira megijesztette, hogy Sallam nevű tolmácsát küldte el annak megtekintésére.”

 

Térjünk azonban vissza Fehérlófia történetére. Miután Fehérlófia maga mellé vette Fanyűvőt, Kőmorzsolót és Vasgyúrót, egy igen érdekes figura bukkant fel, aki időnként feljött az alsó világból, és Fehérlófia szövetségeseinek kásáját megette. Ő nem más, mint Hétszünyű Kapanyányimonyók. Igen fontos, hogy megértsük ki is ő valójában, hiszen a későbbi bonyodalmak mind-mind ővele kezdődnek. Nézzük meg tehát mit tudunk róla. Tudjuk, hogy az alsó világban él. Onnan jár fel időnként a fentiek javait megdézsmálni. Ez egy igen fontos információ, hiszen azonnal leszűkíti a kört a hatalmas, kontinenseken átívelő választóvonaltól délre fekvő térségre. Kapanyányimonyók egy olyan gőgös kisördög, amely hosszú kecskeszakállat visel. Akik Pap Gábor ezzel kapcsolatos okfejtéseit figyelemmel kísérték, azok pontosan tudják, hogy ez a hosszú kecskeszakáll az akarat, illetve az akaratosság kifejeződése.

Kapanyányimonyók tehát az alsó világból származik, nem emberi, sokkal inkább szellemi minőség, gőgös és igen akaratos. Néha feljön a felső világba és szemrebbenés nélkül elveszi azt, ami a másé. Ekkor elgondolkodtam ezen a különös néven: Hétszünyű Kapanyányimonyók. Vajon mit jelenthet? Hosszú éveken keresztül törtem a fejem, s csak nagyon-nagyon lassan, lépésről lépésre sikerült megfejtenem e név jelentését. Lássuk tehát:

Először is Hétszünyű. Megjelenik tehát a hetes szám e fura figura nevében. A -szünyű végződéssel kapcsolatban sok különböző véleménnyel találkoztam már. Volt, aki a szín szavunkat vélte benne felfedezni, volt olyan is, aki egy régi mértékegységnek gondolta. Én azonban leginkább azt a magyarázatot tartom valószínűnek, amely szerint e szóban a szum, szumma illetve szám szavunkat kell felismernünk. Vagyis Hétszünyű valójában hetes számú, hetes számosságú. Ma úgy mondanánk: hét darabos. Valami, amiből pontosan hét van. De vajon mi az, amiből hét van? Nos, éppen ezt rejti a név következő része: Kapanyányi. Igen sokat töprengtem e név jelentésén. Talán többet is töprengtem rajta a kelleténél, hiszen a megfejtés pofonegyszerű: a Kapanyányi valójában koponyányi. Vagyis mi az, amiből hét darab van? Koponyából, vagyis fejből! A Hétszünyű Koponyányi megnevezés egy mesés eltorzítása valaminek, aminek pontosan hét darab feje van, és ami az alsó világból származik. De mi lehet az?

Ezen a ponton hirtelen eszembe jutottak a Szentírás következő szavai:

 

„És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, amelynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve.”

 

A bibliamagyarázók között szinte teljes egyetértés van abban, hogy ez a János apostol által látott hétfejű fenevad valójában nem más, mint Róma! Az a Róma, amelyet másképp a hét dombon épült városként is ismerünk. A hét fej valójában nem más, mint a hét domb. A Wikipédia a Róma címszó alatt még fel is sorolja ezt a hét dombot:

 

„A Tiberis bal partján fekvő történelmi központ a 3. században felépült Aurelianus-féle falak által határolt terület, mely magába foglalja a város alapításának történetéből ismert hét dombot: Capitolinus, Viminalis, Quirinalis, Esquilinus, Caelius, Aventinus és Palatinus. Itt találhatók az antik világ és a kereszténység legszebb műemlékei.”

 

Ejtsünk azonban szót a Hétszünyű Kapanyányimonyók nevének végén található –monyók végződésről is. Ez az ősi mony szó a gyökök oda-vissza forgatása révén valójában nem más, mint nyom szavunk. Vagyis nyom, elnyom, nyomás alatt tart. Egyre világosabbá vált tehát számomra, hogy ez a gőgös és akaratos kismanó, Hétszünyű Kapanyányimonyók valójában nem más, mint a római birodalmi eszme, amely az általa mozgatott elnyomógépezet segítségével rendszeresen feljárt az alsó világból a felső világba, az ott élők javait megdézsmálta, fiaikat és lányaikat rabszolgapiacra hajtotta. Tette pedig mindezt elsősorban azokkal az Európában élő eftalita hunokkal, akiket korábbi fejezeteinkben a szlávokkal azonosítottunk.

Ekkor hirtelen eszembe jutott: kinek a kásáját is ette meg elsőként Kapanyányimonyók? Nos, éppen Fanyűvőét! Tudjuk jól, hogy a szláv népeket gyakorta nevezik erdőlakó népeknek. Fanyűvő azonban Fehérlófia szövetségese volt, s ezért a szövetségesi hűség és egymásrautaltság okán Fehérlófia nem hagyhatta annyiban a történteket. Üldözőbe vette tehát Kapanyányimonyókot, a nagy lyukon keresztül alászállt az alsó világba, s kutatni kezdte ennek a gonosz eszmének a lakóhelyét.

E sorok írója időnként beleborzong abba a hasonlóságba, ami a mese és a történelmi valóság között fennáll! Mintha a korábbi fejezetekben feltárt igazságok most hirtelen mind megelevenednének Fehérlófia történetében! Emlékezzünk például a Tót atyafiak c. fejezetben felismert összefüggésekre! Akkor így fogalmaztunk:

 

„Úgy tűnik tehát, hogy a kereszténység védelmén kívül létezett egy másik igen nyomós ok is, ami a hunok roppant áradatát elindította. Bármilyen különös vagy szokatlan legyen is a gondolat, igen valószínű, hogy Attila seregei azokért az eftalita hunokért vállalták ezt a hatalmas feladatot, és azoknak a fehér hun törzseknek a felszabadításáért szálltak harcba, akiket ma szlávnak nevezünk. Ez a gondolat azonban egész történelmünket egy teljesen új perspektívába helyezi. Már a krónikásaink sem értették világosan bejövetelünk eredendő okát. Úgy olvastuk: „...a Szittyaországban lakozó hunok megsokasodtak”. Lehetetlen azonban, hogy Szkítia földje ne tudta volna eltartani mind a száznyolc nemzetséget. Mi nem új hazát keresni érkeztünk ide, nem új területeket kerestünk éhes jószágainknak, hiszen Szkítia földjén hatalmasabb országunk volt, mint bármely más nemzetnek a világon. Mi nyugati testvéreink segélykiáltását hallottuk meg, őket szabadítottuk fel a szorongató római elnyomás igája alól!”

 

Ezt a szorongató római elnyomást szimbolizálja tehát Hétszünyű Kapanyányimonyók. Nyugati eftalita testvéreink, akiknek segélykiáltását meghallottuk, Fanyűvő személyében elevenednek meg. Attila pedig, aki a hatalmas sztyeppéről elindul Szekizmunduz ellen, nem más, mint az alsó világba alászálló Fehérlófia. Szemünk előtt forr tehát eggyé a mese és a valóság, s valami borzongtató mélyégből előtör az ősi titkos tudás, mely szájról szájra hagyományozódva, eltemetve, elfeledve aludta álmát nemzetünk tudatalattijának mély bugyraiban, hogy most felserkenve elénk tárja ittlétünk eredendő okát: Attila királyunk szent vállalását. És még csak a mese elején járunk...

Fehérlófia tehát egy alsó és felső világ között tátongó lyukon keresztül alászáll és keresni kezdi Hétszünyű Kapanyányimonyók lakóhelyét. Hamarosan talál is odalent egy kis házat, s benne Kapanyányimonyókot, amint éppen kását főz egy nagy bográcsban. Eljött tehát a bosszúállás pillanata. Fehérlófia pontosan azt teszi Kapanyányimonyókkal, amit az tett Fehérlófia szövetségeseivel. Földhöz vágja a manót, hasára önti a kását és onnan eszi meg. Majd kiviszi a házból, egy fához kötözi és otthagyja.

Ezen a ponton eszembe jutnak Pap Gábor idevágó gondolatai: Fehérlófia ezzel a cselekedetével valójában súlyos hibát követett el, s egész későbbi kálváriája ennek tudható be. Alsó világbeli bolyongásaira, későbbi küzdelmeire és csalódásaira mind-mind azért volt szükség, hogy megtisztuljon és megnemesedjen abból, amit ekkor követett el. Egy olyan alacsonyabb rendű erkölcsi elvet alkalmazott ugyanis Kapanyányimonyókkal szemben, amelyet ő semmiképpen sem engedhetett volna meg magának. Ezt az elvet úgy hívják: szemet szemért, fogat fogért.

Most pedig jusson eszünkbe mindaz, amit a Szekiz-Munduz c. fejezetben feltártunk. A dicső Attila roppant seregei útra kelnek a görög császár ellen. A Tarihi-Üngürüszben így olvastuk:

 

„Azután elhatározta, hogy Kosztantinijje fejedelme, Szekizmunduz ellen hadjáratot indít. Azonnal leveleket küldött szét a környező országokba, és megszámlálhatatlan katonaságot gyűjtött össze. Egy tavasszal »hol vagy, Kosztantinijje!« kiáltással elindult.”

 

Vajon felismerjük-e ebben a „Hol vagy Kosztantinijje!” kiáltásban a Kapanyányimonyókot üldöző Fehérlófiát? De olvassuk tovább a Tarihi-Üngürüszt:

 

„Szekizmunduz most már tudta, hogy egyszerűen, barátságszínleléssel ez a dolog nem ér véget. Nem volt más hátra, önként beleegyezett a hadisarcba, és vállalta az engedelmességet.”

 

Ahogy azt a Szekiz-Munduz c. fejezetben feltártuk, Róma ebben a pillanatban megszűnt létezni. Az önistenítő gőgös császár Attila honorbirtokosa lett, egy neki alávetett alkalmazott, aki csak Attila jóváhagyásával igazgathatta tovább egykori birodalmát. Láttuk azt is, hogy a Kosztan-Tinijje, a Szekiz-Munduz és a Vuangariorum-Marcha elnevezések is mind-mind ezt az óriási fegyvertényt voltak hívatva kifejezésre juttatni: nincs többé Róma. Ami van, az mind a hunok marhája.

Ez volt tehát az a pillanat, amikor Fehérlófia földhöz vágta a Hétszünyűt, hasára öntötte a kását és onnan ette meg. És ez volt az a pont, ahol túllőtt a célon. Egész ezredéves Kárpát-medencei kálváriánk, nemzetünk máig tartó hosszú vesszőfutása itt kezdődött el. Azért kellett az alsó világban rekednünk, hogy megtanuljuk a leckét: mi nem alkalmazhatjuk a „szemet szemért, fogat fogért” elvét. Fehérlófia tettének ugyanis súlyos következményei lettek. Hogy is olvastuk a Szekiz-Munduz c. fejezetben?

 

„Attila halála után a megalázott Birodalom szörnyű bosszút esküdött. Egy teljes államgépezet lendült működésbe és zakatolt szüntelen hosszú évszázadokon keresztül azért, hogy ezt a döbbenetes szégyenfoltot eltüntessék. Krónikások egész hada, művelt egyházi és világi személyek sokasága tevékenykedett azon, hogy a történelmi tényeket elfedjék. Értjük már hol kezdődött a huntudat irtás? Értjük már mi váltotta ki? Értjük már, hogy ez a szerencsétlen kárpát-medencei magyarság a puszta jelenlétével, a puszta megmaradni akarásával kiknek és miért áll útjában? Hiszen úgy állunk itt, Európa kellős közepén, mint egy viharvert ősi tanúkő, amely szavak nélkül is a történelmi igazságról beszél! Még akkor is Isten ostorát idézzük, ha időközben már mi magunk is elfeledkeztünk róla!”

 

Ezzel kapcsolatban még Anonymus gondolatait is felidéztük:

 

„Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a nyájaik Pannónia földjén legeltek. És joggal mondhatták Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból.”

 

Figyeljük csak meg Anonymus szavait! Az alapvető kérdés akkor is, és azóta is úgy szól: ki legeljen kinek a javaiból? A hunok legeljenek-e a rómaiak javaiból, vagy a rómaiak legeljenek a hunok javaiból? Vagy fogalmazzunk inkább így: ki egyen kinek a hasáról? Fehérlófia egyen-e Kapanyányimonyók hasáról, vagy fordítva? Ugyanaz a történet, ugyanazok a kérdések, ugyanazok a tanulságok. Fehérlófia nem más, mint Attila.

Fehérlófia tehát hosszú alvilági bolyongásba kezd. Elsőként egy rézerdővel körülvett rézmezőt talál. A mező közepén egy vár, a várban egy királykisasszony, a ház ura pedig egy rettenetes háromfejű sárkány. Amikor néhány bekezdéssel korábban az alsó világ jellegzetességeit vizsgáltuk, már ott is utalást tettünk rá, hogy az alsó világ hegységek és folyóvölgyek által sűrűn tagolt terület, nincsenek nagy egybefüggő térségek, mint a hatalmas felsővilági sztyeppén. Erre utal a rézerdővel körülvett rézmező, és később az ezüst és arany mező is. Vagyis Fehérlófia egy új országba érkezett, ahol talált egy várat, a várban pedig egy királykisasszonyt, aki egy rettenetes sárkány fogságában élt. Ki lehet ez a királykisasszony, és ki lehet a sárkány?

A Fehérlófia és Attila története közötti analógia ezen a ponton is útba igazít minket: a rézmező egy tartomány, a királykisasszony pedig az adott tartomány római elnyomás alatt sínylődő népe. Ezt a római elnyomást szimbolizálja a sárkány, akinek – figyeljük csak! – megint több feje van! Ez a többfejűség tipikus római jellegzetesség. Fehérlófia tehát megküzd a sárkánnyal, egyik fejét a másik után vágja le, s a királykisasszonyt megszabadítja. Majd folytatja útját s egy újabb mezőt talál, ezúttal ezüstmezőt ezüsterdővel körülvéve. Ott is megöli a sárkányt és ott is megszabadítja a királykisasszonyt. Végül aranymezőre bukkan, mely aranyerdővel van körülvéve. S az események rendre így ismétlik egymást.

Vagyis Attila országról országra jár, roppant seregeit tartományról tartományra vezeti, és amerre csak megfordul, megöli a sárkányt. A szabadságot hozza el Európa népeinek! Szekiz-Munduz behódoltatása után Észak-Itáliába tör, majd a Duna és a Rajna vonalát követve eljut Galliáig. A Brit szigetek ellen küldi idősebbik fiát, s ezzel ott is véget vet Róma uralmának. Seregének harmadát Hispániába küldi, s azok később a Gibraltári tengerszoroson átkelve a haldokló birodalom afrikai fejét is lecsapják. Róma elvérzett. Egy új világ köszöntött be, ahol nincs többé egyetlen központból irányított szuperhatalom. Senki sem telepszik rá többé a kontinens népeire. Európa felszabadult, a sárkány halott, a királykisasszonyok szabadok.

Fehérlófia tehát a felszabadított királykisasszonyokkal együtt hazafelé indul, s őket felküldi a felső világba. Szövetségesei azonban cserbenhagyják. Fanyűvő, Kőmorzsoló és Vasgyúró maguk veszik feleségül a királykisasszonyokat, őt pedig lent hagyják az alsó világban. A germán és szláv népek lázadása volt ez Attila uralma ellen. A hunok egykori szövetségesei hátat fordítottak annak a nemzetnek, amely ezt a hatalmas küzdelmet, ezt a szent vállalkozást éppen őértük hajtotta végre! Az árulóvá lett egykori szövetségesek és a megszabadított királykisasszonyok házasságából megszületett a pánszlávizmus és a pángermánizmus torz eszméje, s a kettő között őrlődve, kimerülve, megtörten, becsapva és cserbenhagyva, megszületett az ezeréves Magyarország. Fehérlófia az alsó világban rekedt.

A történet azonban nem itt ér véget. Miután szembesült barátainak árulásával, csalódottan és búslakodva útnak indult s bolyongani kezdett az alsó világban. Közben pedig eleredt az eső. Ezer éves történelmünk vérzivatara volt ez! Fehérlófia magára húzta tehát a szűrét és menedéket keresett. Amint így bolyongott, talált egy fészket, s benne három apró fiókát. A Nagy Griffmadár fiókáit. Megszánta a fiókákat, akiknek a hátát verte a nagy záporeső, levette a szűrét, betakarta őket, maga pedig behúzódott egy bokorba. De ki lehet ez a Nagy Griffmadár, akinek a fiókáit Fehérlófia megoltalmazta? Szemadám György a Jelképtár c. kötet Griff szócikke alatt a következőket írja:

 

„Ez a fantázialény a sas és az oroszlán keveréke...”

 

Majd hozzáteszi:

 

„...égi-földi és isteni-emberi természeténél fogva Krisztust szimbolizálja.”

 

Ezen a ponton tegyünk egy kis kitérőt. Akik a Biblia szimbolikájában járatosak, azok pontosan tudják, hogy Jézus Krisztusnak alapvetően négy jellemző minősége van. Ő mindenekelőtt Isten. Ezt az isteni minőséget fejezi ki a sas szimbóluma. De ugyanakkor teljes értékű ember is, hiszen emberként született e földre és emberként is halt meg. Aztán Krisztus király is. Sőt, királyoknak királya és uraknak ura! Ezt fejezi ki az oroszlán jelképe. Mégis, ez a király megalázta magát és szolgai formát vett fel. Innen jön a bika szimbóluma.

A Szentírás leírása szerint azok a hatalmas Kérubok, akik Isten trónja mellett állnak, négyarcú lények. Egyik irányban sas arcuk van, azzal átellenben ember arcuk. Másik irányban bika arcuk, azzal átellenben oroszlán arcuk van. Vagyis sas, ember, oroszlán és bika. Krisztus négy tulajdonsága, aki egyszerre volt Isten és ugyanakkor ember, király és ugyanakkor szolga.

Hatalmas szolgálatát – a golgotai áldozatot – azonban már elvégezte. Azóta már elsősorban nem szolga, hanem sokkal inkább király. Miután pedig felemeltetett a földről és a mindenható Isten jobbjára ült, már nem az emberi, sokkal inkább isteni tulajdonságai érvényesülnek. Jelen korszakunkban tehát Krisztus elsősorban Isten és király. Éppen ezt fejezi ki a sas és az oroszlán. Mit is olvastunk a Jelképtárban a Griffmadár leírásánál?

 

„Ez a fantázialény a sas és az oroszlán keveréke (...) égi-földi és isteni-emberi természeténél fogva Krisztust szimbolizálja.”

 

A Griffmadár tehát maga Krisztus, vagyis a főistenség szimbóluma. Az Ő fiókáit találta meg Fehérlófia, és azokat takarta be a szűrével. Kik lehetnek hát e fiókák? Szinte adja magát a teljesen kézenfekvő és logikus válasz: hát Isten egyszerű gyermekei! Azok a keresztények, akik zarándokútjukat itt az alsó világban járják, akik ki vannak téve a történelem vérzivatarának és szenvednek a különböző korokban újra és újra fellángoló üldöztetésektől. Ezek fölé terjesztette ki a szűrét Fehérlófia. A kereszténység védőbástyájává lettünk hát, s a kereszténnyé lett kontinenst ezer éven keresztül oltalmaztuk az istentelenség meg-megújuló támadásaival szemben. S amint hatalmas szűrünket kiterjesztettük Európa fölé, a mi hátunkat kezdte csapkodni a jégeső. Igaz, behúzódtunk egy bokorba, de ez a bokor nem nyújtott számunkra teljes védelmet. Tudjuk-e mi volt ez a bokor? Nem más volt az, mint a Kárpátok ölelő hegykoszorúja, drága közép-európai hazánk.

Ekkor azonban a maga fenséges és félelmetes valóságában megérkezett a Nagy Griffmadár:

 

„– Hát ki takart be benneteket? – kérdi a fiaitól. – Nem mondjuk meg, mert megölöd. – Dehogy bántom! Nem bántom én, inkább meg akarom néki hálálni. – No, hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk. Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától: – Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat? – Nem kell nekem semmi – felel Fehérlófia. – De csak kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam. – No, hát vigy fel a felvilágra! Azt mondja a griffmadár: – Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy a számba. Ha nem teszel, levetlek. Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra.”

 

Legyen ez a néhány sor jó bizonysága annak, hogy odafönt minden fel van jegyezve! Az a mérhetetlen sok áldozat, az a sok szenvedés, a hátunkat csapdosó jégeső, mind-mind tudott dolog a történelem Ura előtt. S eljön majd az idő, amikor cserbenhagyott, megfogyatkozott, megtört, meggyötört és kivérzett nemzetünknek odafentről mennydörgő hangon teszik fel a kérdést: „Mivel háláljam meg?”.

Fehérlófia tehát a Nagy Griffmadár hátán útnak indult a felső világ felé. A Griffmadár hol jobbra, hol balra fordította a fejét, Fehérlófia pedig hol kenyeret, hol pedig szalonnát dobott a szájába. Népművészetünk kétfejű sas ábrázolásai pontosan ezt a jelenetet örökítik meg. Útközben azonban elfogyott a kenyér és a szalonna:

 

„Már látták a világosságot idefent, hát egyszer csak megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lába szárát adta neki. Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té- se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába.”

 

Ezen a ponton e sorok írója igen nagy dilemmával küszködik. Vajon merje-e kimondani a nyilvánvalót, a logikust, a teljesen kézenfekvőt, s ugyanakkor mégis hihetetlent? A földön fekvő Fehérlófia megcsonkított teste fölött állva vajon merje-e leírni e borzalmas szót: Trianon? Hát csak ilyen áron juthatunk fel a felső világba? Mindez szükségszerű és elkerülhetetlen volt? Még ezt az áldozatot is meg kellett hoznunk?

 

„...benyúlt a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának. – No – mondja neki –, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg. Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette – tán nem is hinnétek, ha nem mondanám –, egyszerre kinőtt keze-lába. De még azon felül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt.”

 

Fehérlófia története nemzetünk ezer esztendős sorsa, mely Isten ostorával kezdődik s csak az eljövendő időkben ér véget. Ez a mese valójában nem mese, hanem evangélium. Örömhír egy gyászoló és megfogyatkozott nemzet számára: odafönt számon tartják Fehérlófiát! Nem volt hiábavaló a látszólag értelmetlen áldozat! Nem volt céltalan az évezredes szenvedés. Mert az idők végén a Nagy Griffmadár megkínál minket az újjászületés italával s lesz magyar feltámadás!

 

„A griffmadár visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult, megkeresni a három szolgáját. Amint megy, mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást: – Kié ez a szép gulya, hé? – Három úré: Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyűvő uraké. – No, hát mutassa meg kend, hol laknak? A gulyás útbaigazította, el is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvette a szemefényét a nagy ragyogás, de ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt sem tudta, leány-e vagy fiú? Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyet halt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is, meg Fanyűvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjukhoz. Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak.”

 

Úgy legyen! Ámen.

 

Tóth Gyula

 

http://maghreb.blog.hu/2013/11/02/feherlofia_247

 

 

 

 
 
 

Téma: Szkítiától Magrebig - Fehérlófia

Dátum: 2013.12.07

Feladó: Rhidapydaylig

Tárgy: GOYKZyxl64



Dátum: 2013.12.02

Feladó: Rhidapydaylig

Tárgy: COBHUhzj89



Új hozzászólás hozzáadása