Tóth Gyula Szkítiától Maghrebig - A kőszikla

2013.03.05 05:41

 

Akit érdekel a történelem annak kötelező alapmű, bár úgy gondolom, ha valaki nem hozzáértő de nyitott emberként olvassa el, annak is eléggé megérthető sok minden abból ami napjainkban történik.

 

 

Előzmény..

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-szkitiatol-maghrebig-2-elhangzott-debrecenben-a-hajdu-bihari-magyarok-szovetsege-szervezese-altal-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-a-magyar-kronikak-es-a-kitalalt-kozepkor/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-kitalalt-kozepkor-a-karpat-medenceben-/

 

 

 

2012 novemberében, Debrecenben, a Régről regélők... c. előadássorozat keretei között ismét lehetőséget kaptam, hogy legújabb kutatási eredményeimről beszámoljak. Ez volt az első olyan alkalom, amikor a Nagy Konstantinnal és Cirillel kapcsolatos gondolataimat szélesebb körben is kifejthettem. Az előadás után régi kedves barátom, egykori középiskolai évfolyamtársam, Gacsályi Csaba odajött hozzám és egy rendkívül érdekes gondolatot osztott meg velem. Elmondta, hogy szerinte nem lehet puszta merő véletlen az, hogy a keresztség során Attila mindkét fia ugyanazt a nevet kapta. Az általuk felvett Konstantin név talán valami módon az ő történelmi szerepükre, hun mivoltukra utal, esetleg konkrétan annak kifejezője, hogy mindketten Attila fiai voltak.

 

Az előadásom során kitértem arra a sokak számára talán meglepő gondolatra is, mely szerint a hunok első bejövetelének valódi kiváltó okai között a Diacletianus idején újra fellángoló keresztényüldözéseket kell sejtenünk. Vagyis Attila királyunk grandiózus vállalkozása lehetett az a hatalmas történelmi aktus, ami a kontinens népeit a rabszolgatartó ókorból átvezette a keresztény középkorba. E felvetésre reagálva Gacsályi Csaba elmondta, hogy mindezek fényében talán nem alaptalan az a benne már korábban is megfogalmazódott gondolat, mely szerint a nemzeti címerünk baloldalán található vörös és ezüst sávok éppen a magyarság szent küldetésére, a keresztény Európa megteremtésére és annak védelmezésére utalnak. A vörös és ezüst sávok ugyanis vért és vizet jelentenek. Mégpedig azt a vért és azt a vizet, amely Krisztus sebéből folyt ki, amikor halála után az oldalát római lándzsa döfte át.

 

E gondolatokkal tértem tehát haza az előadásról, és a rákövetkező hetekben ezeket forgattam magamban. Beláttam, hogy tényleg nagyon valószínűtlen, hogy Attila mindkét fia merő véletlenségből kapta volna a keresztség során a Konstantin nevet. Valami oka kell, hogy legyen ennek. Valami, amit még nem tártunk fel, valami, ami mindeddig elkerülte a figyelmünket. A korábbi fejezetekben azzal a feltételezéssel éltünk, hogy a háromszázas évek időskáláján felbukkanó Nagy Konstantin személyét két valóban létező történelmi szereplőből alkották meg. E két szereplő Attila két fia volt. Egyrészt a nyugaton uralkodó Aladár, másrészt a Görögországba menekülő Csaba. Amint az Klodvig megkeresztelésének Tours-i Gergely által feljegyzett történetéből is kiderül, Attila nyugaton uralkodó idősebbik fia, mint „új Konstantin” járult a keresztelőkúthoz, hogy a régi lepra betegségét lemossa. Észrevettük továbbá, hogy Attila Görögországba menekülő kisebbik fiának történetéből annak a Cirillnek a figuráját építették fel, akinek az eredeti „polgári” neve szintén Konstantin volt. Mindez merő véletlen lenne? Mire utalhat valójában a Konstantin név?

 

Amint ezen a kérdésen törtem a fejem egy nyugtalanító ellentmondás kezdett foglalkoztatni, amelyet a korábban megírt tanulmányaimban fedeztem fel. A Kedves Olvasó bizonyára emlékszik, hogy az Isten ostora és a tetrarkhák c. részben idéztem azt a Heribert Illig által is felhasznált táblázatot, amely Huszár Lajos kutatási eredményeire támaszkodva azt tartalmazta, hogy mely római császártól hány pénzérmét találtak a korábban avarnak tartott hun sírokban. E táblázat tanulmányozása során vettük észre, hogy ezekben az avarnak vélt sírokban meglepően sok pénzérme került elő Nagy Konstantintól. Akkor mindebből arra következtettünk, hogy Hess András váratlan adatát, mely szerint a hunok első bejövetele 328-ban, azaz éppen Nagy Konstantin idején történt, komolyabban kell vennünk annál, mint azt korábban véltük. Ezt a gondolatmenetet újból és újból végigkövetve felfigyeltem egy olyan ellentmondásra, amely a soraim között megbújt, és amely mindaddig elkerülte a figyelmemet. Ha ugyanis én azzal a feltételezéssel élek, hogy Nagy Konstantin figuráját két történelmi alakból, Attila két fiából gyúrták össze, akkor nincs kielégítő magyarázat az „avar” sírokban talált Constantinus feliratú pénzérmékre!

 

Tény, hogy ezek a Constantinus feliratú pénzérmék meglepően sokszor kerülnek elő a Kárpát-medence földjéből. De vajon kihez tartozhatnak? Ki lehetett az a nagy uralkodó, aki ezeket a pénzérméket verette? Vajon a nyugati Konstantin lenne az? Aladár, aki öccsét legyőzve nyugatra vonult és királyává lett azoknak a nyugati nemzeteknek, akik őt a trónutódlási harcok során támogatták? Lássuk be, ez szinte teljesen kizárt! Éppen az a tény, hogy nyugatra vonult, zárja ki ezt a lehetőséget. Még az Aladárból kreált Nagy Károly sem volt képes tartósan berendezkedni a Kárpát-medencében, noha tudjuk jól, hogy állítólagos avarok elleni háborúja során csapatai még a Tisza vonaláig is eljutottak. Ráadásul teljesen logikátlan lenne azt feltételezni, hogy azok a Kárpát-medencében élő hunok, akiknek a hatalmas összeurópai birodalmát éppen Aladár lázadása semmisítette meg, hálából pont az ő pénzérméit használták volna törvényes fizetőeszközül. Ennek így semmi értelme sincs.

 

Esetleg a keleti Konstantin verette volna ezeket a Constantinus feliratú pénzérméket? Attila kisebbik fia, aki a bátyja elől Görögországba menekült, és akinek a személyéből Konstantin-Cirill alakját is megalkották? Ez megint csak egy fölöttébb nyakatekert feltételezés lenne. Vajon Honorius, a Birodalom császára szó nélkül eltűrte volna, hogy hozzá menekülő unokája saját hatáskörben pénzt ver? Vajon a Görögországban élő Csaba politikai befolyása olyan nagy lett volna, hogy az még a Kárpát-medencére is kiterjedt? Arra a területre, ahonnan menekülnie kellett, mert csúfos vereséget szenvedett Aladár seregeitől? Ez teljességgel kizárt! Viszont a tények – mint tudjuk – makacs dolgok. A kárpát-medencei „avar” sírokból meglepően sok Constantinus feliratú pénzérme kerül elő. Ezek az érmék pedig sem Aladár, sem pedig Csaba pénzérméi nem lehetnek.

 

Mindezen nyugtalanító gondolatokkal párhuzamosan azzal szembesültem, hogy kritikusaim egyre erőteljesebben kérik rajtam számon az avar sírokban talált római pénzérmék rejtélyének magyarázatát. Beláttam tehát, hogy nem fogom tudni megkerülni a témát, ki kell derítenem, hogy ki verte ezeket a pénzérméket! Ha ezek sem Csabához, sem pedig Aladárhoz nem köthetők, akkor ki lehetett az a hatalmas uralkodó, aki Konstantin néven pénzt vert? És egyáltalán: mit jelent ez az egyre rejtélyesebb Konstantin név? Vajon valóban igaza volt-e Gacsályi Csabának, aki azt feltételezte, hogy Attila két fia nem véletlenül kapta a keresztség során ugyanazt a nevet? A Wikipédia a Konstans címszó alatt a következőket írja:

 

„A konstans szónak több jelentése is van:
•    Konstans (matematika) - egy olyan szám, melynek az értéke mindig állandó, tehát nem változhat meg
•    Fizikai konstans - hasonló a matematikai állandóhoz, csak ezeket nem az ember találta ki, hanem a természetben léteznek
•    Konstans (programozás) - nem változtatható értékű memóriaterület
A Konstantin rövid alakjaként többen is használták névként:
•    I. Konstans római császár
•    II. Konstans bizánci császár”

 

A konstans tehát állandó. Szinte minden esetben állandóságot, maradandóságot, változhatatlanságot és szilárdságot fejezi ki. Amikor tehát a Konstantin név valódi jelentésének nyomába eredtem, ez volt az első dolog, ami elém került. Érdekes, hogy már a fenti Wikipédia idézet is egy lapon említi a konstanst, mint matematikai vagy fizikai állandót, a Konstantin, illetve Konstans nevet viselő császárokkal. Teljesen egyértelmű tehát, hogy e császárok miért viselték ezt a nevet. Hiszen a világtörténelem összes valaha élt uralkodója szerette volna a saját uralmát és az általa vezetett birodalmat öröknek, állandónak és szilárdnak feltüntetni.

 

Ezen a ponton értettem meg, hogy a Rómát milyen logika vezette akkor, amikor Attila mindkét fiának a Konstantin nevet adta a keresztség során. A Római Birodalom ugyanis Attila idején halálos sebet kapott. A nagy hun király roppant seregeinek nyomása alatt félő volt, hogy az egykor szebb napokat látott birodalom végleg letűnik a történelem nagy forgószínpadáról és dicsősége örökre az enyészeté lesz. Csak nagyon kevés híja volt annak, hogy valóban ez legyen a dolgok végső kimenetele. Attila azonban megkönyörült az Örök Városon és Leó pápa kérésére visszafordult Róma falai alól. Halála után – ahogy arról krónikáink beszámolnak – a hunok közössége két pártra szakadt és az egykor világverő hunok immár egymás ellen harcoltak. A győztes Aladár nyugatra vonult, a vesztes Csaba pedig keletre, anyai nagyatyjához, Honoriushoz. Az Attila kardcsapásai alatt igencsak meggyengült Róma csak Attila két fiának támogatásával tudta birodalmát a jövő számára megőrizni. Míg a nyugat-római szellemiség az Aladár által támogatott pápaságban élt tovább, addig a kelet-római eszme a Görögországba menekülő Csabában talált pártfogót. Ők ketten jelentették a Birodalom számára a megmaradást, ők lettek a folyamatosság és az állandóság zálogai. Pontosan ezt fejezte ki az általuk felvett Konstantin név. Az egykor oly dicsőséges Róma csak kettészakadva, saját hatalmát álságos módon keresztény alapokra áthelyezve és Attila két fiának támogatását elnyerve tudta átmenteni magát a későbbi századokba. Így lett Aladárból is meg Csabából is Konstantin, vagyis Róma megmaradásának és állandóságának záloga.

 

Amikor gondolatmenetemben eddig a pontig jutottam, hirtelen eszembe jutott mindaz, amit a Tót atyafiak c. fejezetben a szlávokkal kapcsolatban feltártam. A Kedves Olvasó bizonyára emlékszik, hogy a szlávok nevének megfejtésekor azzal az érdekes jelenséggel találkoztunk, hogy e névnek dupla jelentése volt. Egyrészt volt egy elsődleges hun jelentése, mely szerint a szláv valójában szár – áb, vagyis fehér törzs. A hunok a magtól nyugatra élő eftalitákat illették ezzel a névvel. Azonban a szlávok nevének volt egy másik jelentése is, amely Róma szempontjából értendő. Róma az általa összefogdosott szláv hadifoglyokat rabszolgának tekintette, ezért a szláv szó a rómaiak nyelvében már a szolga szinonimájává lett. Elgondolkodtam tehát: hogyan lehetséges az, hogy sem Attila idősebbik fia, sem pedig a Görögországban élő fiatalabbik fia nem tiltakozott az ellen, hogy a keresztségben olyan nevet kapjanak, amely a rómaiak országának fennállására és annak maradandóságára utal? Ez a névadás a rómaiak részéről abszolút logikus és érthető volt. Na de Attila két fia részéről? Ennyire hátat fordítottak volna dicső apjuk szellemi örökségének? A nagy Attila fiai azzal alázták volna meg magukat, hogy fejüket jámbor módon a keresztvíz alá tartva olyan nevet vesznek fel, amely apjuk ádáz ellenségének, a Római Birodalomnak az állandóságát hirdeti? ... Gyanakodni kezdtem tehát, hogy talán több is lehet ebben a Konstantin névben, mint amit eddig feltártunk. Talán a szerb illetve szláv szavakhoz hasonlóan e névnek is dupla jelentése lehetett. Hogy mi lehetett ez a jelentés, azt egy ideig még nem tudtam megfejteni.

 

Történt aztán, hogy egy teljesen másik vonalon mozogva Anatoly Fomenko munkásságával kezdtem foglalkozni. Fomenko egy orosz matematikus, a Moszkvai Állami Egyetem professzora, aki a bajor Heribert Illighez hasonlóan revízió alá vetette történelmünk kronológiáját. Kutatásaihoz matematikai és statisztikai módszereket is felhasznált és számtalan időrendi anomáliára hívta fel a figyelmet. Állítása szerint a teljes ókori történelem, beleértve a római, a görög és az egyiptomi történelem egyes fejezeteit is, nem egyéb, mint a középkori események régmúltba való visszavetítése. Fomenko szerint az arab és a kínai történelem is teljes egészében a XVII. illetve a XVIII. századi jezsuiták műve. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol Fomenko munkásságáról, én a magam részéről fontosnak tartottam, hogy a felvetéseit alaposabban is megismerjem. Kutatni kezdtem tehát, hogy Fomenko munkáit hogyan és mi módon tudnám elérni. Mivel magyar nyelven semmi sem jelent meg tőle, ezért az internetes keresőprogramokat hívtam segítségül abban a reményben, hogy talán valamelyik munkájának bedigitalizált változatát sikerül fellelnem. Fomenko munkáit ugyan nem találtam meg, de keresés közben rábukkantam egy érdekes magyar nyelvű blogra, amely egy rövid idézetet (valójában csak egyetlen mondatot) tartalmazott Fomenko Új kronológia c. könyvéből:

 

„The first king which was called as »king of England« was Athelstan (925-940) [Az első király, akit Anglia királyának hívtak Athelstan volt.]”

A blogbejegyzés szerzője ehhez az idézethez a következő megjegyzést fűzte:

„Ha elemezzük az Athelstan nevet, amely két részből áll: Athel, ami egy az egyben az Attilából lett leképezve, és a stan, ami talán követ jelent. Azt látjuk, hogy a királyi neveket hordozó szavak nem egyszer az adott politikai elvárásoknak megfelelően metamorfózist szenvednek.”

 

Athelstan neve és a blogbejegyzés szerzőjének hozzáfűzött magyarázata engem mélyen elgondolkodatott. Korábban az Angolok és Saxonok és az Arthur király c. fejezetekben is láttuk, hogy azok az anglo-saxon hódítók, akik Attila nyugat-európai hadjáratával egy időben meghódították a Brit-szigeteket valójában hungár kapitányok voltak, akiket éppen Attila idősebbik fia, Aladár a vezetett. Észrevettük, hogy a britek legendás Arthur királya éppen Aladár történelmi emlékezetét őrizte meg. Még arra is felfigyeltünk, hogy Aladárhoz hasonlóan Nagy Konstantin is (és száz évvel később a vandál hadjárattal egy időben felbukkanó Constantinus nevű közember is) éppen itt, a Brit-szigeteken öltötte magára a római császárok bíborköntösét. Mindezekből arra következtettünk, hogy úgy Arthur király legendája, mint Nagy Konstantin története ugyanannak a történelmi szereplőnek, Attila idősebbik fiának a lenyomatát őrizte meg.

 

Most pedig azzal a döbbenetes adattal kell szembesülnünk, hogy az első olyan király, aki magát Anglia királyának nevezte Athelstan volt. Az az Athelstan, akinek a nevében világosan felismerhetjük Attila királyunk nevét. Ha jobban belegondolunk nincs is ezzel semmi probléma, mindez teljesen logikus. Ugyanis korábban azt is észrevettük, hogy a nyugati részek fölött uralkodó Aladár kezdetben nem főkirály volt, hanem Attilának alávetve uralkodott mindaddig, amíg atyja életben volt. Vagyis a Brit-szigetek első főkirálya valóban Attila volt! Vegyük tehát észre, hogy míg Aladár személye Arthur legendájában élt tovább, addig Attila emlékezetét e távoli tartományban Athelstan alakja őrizte meg! Ő nevezte magát elsőként Anglia királyának.

 

Miután rácsodálkoztam, hogy az elénk táruló újabb és újabb történelmi adalékok milyen gyönyörű rendben illeszkednek a korábbi felismeréseinkhez, Athelstan nevének második felével kezdtem foglalkozni. A blogbejegyzés szerzője azzal a feltételezéssel élt, hogy a név végén található -stan végződés talán követ jelenthet. Ez a látszólag jelentéktelennek tűnő felvetés gondolatok dübörgő lavináját indította el bennem. Először is szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy Athelstan nevében a -stan valóban követ, vagy kősziklát jelent. Egy interneten elérhető angol utónévtár teljesen eloszlatta az ezzel kapcsolatos kételyeimet. A keresőbe az Athelstan nevet beírva a következőket olvashatjuk:

 

„Athelstan (...) as a boy's name is of Old English origin, and the meaning of Athelstan is »noble stone«.[Az Athelstan, mint fiúnév régi angol eredetű név, jelentését tekintve pedig annyit tesz, mint »nemes kőszikla«]”

 

Az Athelstan névben található -stan tehát nem csak a blogbejegyzés szerzője, de még maguk az angolok szerint is kőszikla jelentéstartalommal rendelkezik. Ebben a végződésben világosan felismerhetjük azt a stone szót, amelyet az angol nyelv mindmáig megőrzött. Ha feltételezésem igaznak bizonyul, és Athelstan neve valóban Attila emlékét őrizte meg, akkor ez azt jelenti, hogy e névben magát Attilát nevezték a hunok nagy és nemes kősziklájának. Jól jegyezzük meg ezt, mert ennek még igen nagy jelentősége lesz a későbbi felismeréseink szempontjából!

 

Ekkor azonban elgondolkodtam: hogyan és milyen logika alapján neveznek egy uralkodót kősziklának? Találunk erre valahol valami párhuzamot? Ezen a ponton azonnal eszembe jutott Nabukodonozor király álma. Dániel próféta könyvének leírása szerint ugyanis Nabukodonozor király egy alkalommal éjszaka álmot látott. Álmában egy hatalmas állókép jelent meg, melynek feje aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből, lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint agyagcserépből voltak. Egyszer csak odafentről kéz érintése nélkül egy kő szakadt le, ledöntötte a lábáról az állóképet, elhatalmasodott és az a kezdetben kicsiny kő hatalmas heggyé növekedett és betöltötte az egész földet. A bibliamagyarázók döntő többsége ezt a történetet úgy értelmezi, hogy a Nabukodonozor által látott állókép az emberiség történetének nagy földi birodalmait jelképezi. Az a kő, amely odafentről kéz érintése nélkül leszakadt nem más, mint az idők végén visszatérő Krisztus, aki véget vet majd ezeknek a birodalmaknak. Azt, hogy a kicsiny kő elhatalmasodott és nagy heggyé lett, azzal magyarázzák, hogy Krisztus királysága betölti majd mind az egész földet.

 

Figyeljük meg ennek a történetnek a szimbólumrendszerét! A kő maga Krisztus, vagyis az eljövendő király. Az elhatalmasodott és nagy heggyé lett kő Krisztus királysága, Krisztus országa, mely betölti majd az egész földet. Mindez arra enged következtetni, hogy a régi korok emberei a kősziklát a király szimbólumának tartották, míg az országot, a birodalmat a hatalmassá nőtt kőszikla, vagyis a hegy jelképezte. Vagyis mind a király, mind pedig annak birodalma bizonyos értelemben kőszikla volt. Ezért nevezték tehát a nagy Etelét, a távoli Brit-szigeteken Athelstan-nek. Ez a szó annyit tesz, mint Etel a kőszikla, vagy Etel a király.

 

Ekkor továbblépve azon kezdtem tűnődni, hogy vajon találunk-e valahol valami példát arra, hogy egy országot, egy birodalmat ezzel a kőszikla vagy hegy jelentésű szóval neveznének meg. Szinte fájdalmasan hasított belém a felismerés: hát persze, hogy találunk! Hiszen pontosan abban a térségben hemzsegnek leginkább a különféle -sztán, -isztán végződésű országnevek, ahonnan a hunok ideérkeztek! Éppen a Turáni alföld térségében, illetve a hatalmas szteppétől az észak-nyugat indiai Radzsasztánig húzódó övezetben tapasztaljuk azt, hogy az egyes országok neve hasonló végződéseket hordoz. Figyeljük meg: Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán, Afganisztán és Pakisztán! Csupa olyan terület, amely a hun etnogenezis szempontjából kiemelt jelentőséggel rendelkezett, csupa olyan térség, ahol eleink megfordultak. Akinek kétségei támadnának efelől, annak ajánlom figyelmébe Aradi Éva: A hunok Indiában c. könyvét, melyben a szerzőnő felvázolja azt a grandiózus történelmi folyamatot, amely során a sztyeppei eftaliták a Turáni alföldön át (vagyis éppen a mai -sztán országokon keresztül) délkelet felé nyomulva meghódították az indiai szubkontinenst, és etnikai nyomukat rányomták arra a tartományra, amelyet ma Radzsasztánnak nevezünk. Természetesen Radzsasztán nevében is ugyanezt a rendkívül ősi -sztán végződést fedezhetjük fel. Ennek legnyugatibb előfordulása éppen az angol stone szó.

 

Úgy tűnik tehát, hogy ez a szó kősziklát vagy hegyet jelentett és ország, avagy birodalom jelentéstartalmat is hordozott. Ilyen értelemben tehát Kazahsztán valójában a kazahok kősziklája, azaz a kazahok országa. Üzbegisztán az üzbégek kősziklája, avagy az üzbégek országa. És így tovább. A –sztán illetve –isztán végződésű országnevek mind-mind hasonlóképpen képződtek.

 

Ezen a ponton elgondolkodtam: Ha a hunok valóban abból a térségből érkeztek Európába, amely térségben ma valósággal hemzsegnek a különféle -sztán, -isztán végződésű országnevek, akkor vajon nem lehetséges-e, hogy maguk a hunok is hasonlóan képezték saját országaik és saját birodalmaik nevét? Ez rendkívül logikus lenne, hiszen könnyen meglehet, hogy a -sztán, -isztán végződés ilyen gyakori előfordulása a Turáni alföldön éppen a hunok lábnyomát őrzi. Eljátszottam tehát a gondolattal: ha Attila idején a hunok európai birodalmának nevét hasonló módon képezték, akkor hogyan hangzana ennek a birodalomnak a neve? Nos így: HUNISZTÁN. Látva azonban, hogy Kazahsztán és Radzsasztán nevéből kiesett az i hangzó, ez a kifejezés akár a következő alakot is felvehette: HUNSZTÁN. Igen ám, de korábban már tapasztaltuk, hogy a hun népnévben a szó eleji H hangzó olykor C vagy K alakban bukkan fel. Ezt láttuk a CHUNNI népévben, ezt láttuk KNIVA nevében és ugyanezt tapasztaltuk KINIALK nevében is. Azt is érdemes megjegyezni, hogy sok kutató az általunk jól ismert kun népnevet lényegében azonosnak tekinti a hun népnévvel. Ha tehát feltételezem, hogy a szó elején lévő H olykor C vagy K alakban is felbukkanhatott, akkor a hunok nagy összeurópai birodalmának a neve már így hangzik:

KUNSZTAN

Ez a váratlan eredmény teljesen megdöbbentett. Lehetetlen volt ugyanis nem észrevennem azt, hogy a Konstans illetve Konstantin nevek szinte teljes és tökéletes egyezést mutatnak a Hun Birodalom nevének ily módon képzett alakjával. Ez a felismerés azonban újabb gondolatözönt indított el. Ha ugyanis a Konstans és a Konstantin nevek eredeti és elsődleges jelentésüket tekintve már eleve magukban hordozzák azt a rendkívül ősi kőszikla jelentésű szót, amelynek legnyugatibb előfordulása az angol stone, akkor világossá válik, hogy e nevek miért fejezik ki az állandóságot, a maradandóságot, a változhatatlanságot és a szilárdságot! Azért, mert mindezen tulajdonságok a kőszikla jelképében egyesülnek! A kőszikla a változhatatlanság örök szimbóluma, a maradandóság és az állandóság mindenkori kifejezője. Emlékezzünk Wass Albert: Üzenet haza c. versére, melynek visszatérő refrénje így hangzik:

 

„A víz szalad, a kő marad,
a kő marad…”

 

Azt is megérthetjük továbbá, hogy Attila két fia miért fogadta el, hogy a keresztség során egy olyan nevet kapjanak, amely név Róma továbbélését, állandóságát és maradandóságát volt hivatva kifejezni. Azért, mert ennek a névnek – a szlávok nevéhez hasonlóan – dupla jelentése volt! Nem csak Róma szempontjából volt értelmes, de a hunok szemszögéből is. Hiszen atyjuk halála után mind Aladár, mind pedig Csaba, királynak tekintette magát. Krónikáink beszámolója szerint „mind ketten kezdének uralkodni”. Vagyis mindketten a Hun Birodalom, azaz Kunsztán urainak tekintették magukat! Mindketten Konstantinok lettek tehát.

 

Mikor gondolatmenetemben ehhez a ponthoz elérkeztem, eszembe jutott, hogy egy fontos és nyugtalanító kérdésre még mindig nem adtuk meg a választ. Korábban azt láttuk, hogy sem a nyugati Aladár, sem pedig a keleti Csaba nem verhette az „avar” (valójában hun) sírokban talált Konstantin feliratú pénzérméket. Noha testvérháborújuk éppen itt, a Kárpát-medencében zajlott le, a későbbiekben egyikőjük befolyása sem terjedt ki a Hun Birodalom egykori központjára. Ki lehetett hát az a nagy és hatalmas uralkodó, akinek a befolyása Csabával és Aladárral szemben a kárpát-medencei területekre is kiterjedt, és aki ezt a Konstantin nevet teljes joggal viselhette? Ki verhette az „avar” sírokban talált temérdek Konstantin feliratú pénzérmét? Ekkor értettem meg, hogy ez a hatalmas és dicsőséges uralkodó bizony senki más nem lehetett, mint maga Attila! Hiszen ha az általa vezetett Hun Birodalom valóban Kunsztán volt, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy saját magát teljes joggal tekinthette Kunsztán uralkodójának! Ő maga volt az itt létrejött európai Hun Birodalom, azaz Kunsztán első hatalmas és dicsőséges királya! Úgy tűnik tehát, hogy ez a cím eredetileg Attila birodalmára, Attila királyságára, vagyis az Európában létrejött Hun Birodalomra utalt. Atyjuk halála után Csaba és Aladár a Konstantin név felvételével valójában Attila örökségét vették birtokba és saját magukat nyilvánították Kunsztán törvényes királyának.

 

Kritikusaim a fenti gondolatokat olvasva most nyilván hangosan felcsattannak. Ekkora badarságot! Az informatikus Tóth Gyula megint semmibe veszi a csupa nagybetűs TÖRTÉNELEMTUDOMÁNY hosszú-hosszú évtizedek alatt kidolgozott jól kiforrott módszertanát! Hogyan verhette volna a Konstantin feliratú pénzérméket a hun Attila, amikor első ránézésre is jól látszik, hogy ezek a pénzérmék minden jellegzetességük és sajátosságuk alapján echte római pénzérmék? Hiszen csupa-csupa római kifejezéseket, római címeket és római jelképeket tartalmaznak! Nyilvánvaló, hogy Tóth Gyula történelmi csodabogaraival nem is érdemes komolyabban foglalkozni.

Kritikusaimnak részben igaza van. Ezek a pénzérmék valóban minden ízükben római érmék. Olyan feliratokat tartalmaznak, mint például:

 

CONSTANTINVS MAX AVG
GLORIA EXERCITVS
DV CONSTANTI-NVS PT AVGG
CONSTANTINVS P F AVG
SOLI INVICTO COMITI
VICTORIAE LAETAE PRINC PERP

 

Csupa-csupa latin felirat, csupa római jelmondat és római cím. Hogy Attila verte volna ezeket a pénzérméket? Teljes képtelenség!

Ekkor azonban eszembe jutott, hogy krónikáinknak van egy olyan, szinte csak mellékesen elejtett közlése, amely hosszú ideig megfejthetetlennek tűnt számomra. Ez az apró elrejtett adat éppen Attila király koronázásával kapcsolatos. A Képes Krónikában ugyanis a következőket olvashatjuk:

 

„Az Úr megtestesülése utáni négyszázegyedik, a magyarok Pannóniába történt bejövetelétől számított huszonnyolcadik esztendőben a magyarok, vagyis a hunok a rómaiak szokása szerint egyetértő akarattal királyul emelték maguk fölé Attilát, Bendegúz fiát, aki előbb a kapitányok közé tartozott...”

 

Ebből az idézetből most a következő néhány szót emelném ki: „a rómaiak szokása szerint”. Hosszú időn keresztül próbáltam értelmezni ezt a néhány szót, de nem jártam sikerrel. A rómaiak szokása szerint? ... Vajon miért? A hivatalos tudományosság erre a kérdésre most nyilván azt felelné, hogy a barbár, műveletlen és civilizálatlan hunoknak, akik a rabláson, fosztogatáson és öldöklésen kívül talán csak a lovagláshoz értettek valamicskét, nem voltak saját szokásaik és szertartásaik a koronázásra. Ezért Európába érkezve kénytelenek voltak ellesni a rómaiak szokásait, azokat egy az egyben lemásolták, és Attilát ennek megfelelően római szertartások szerint, római módra koronázták királlyá.

 

Itt azonban álljunk meg egy szóra! Vajon létezne, hogy a földkerekség legősibb nemzetének, a magukat Nimród leszármazottjainak tartó királyi szkítáknak ne lettek volna saját szokásaik és hagyományaik királyaik méltó megkoronázására? Elképzelhető ez? Most, amikor ezeket a sorokat írom, szűkebb otthonomban, Debrecenben megtekinthető az „Emberek aranyban” c. kiállítás, amely döbbenetes erővel állítja elénk az ősi szkíta nemzet példátlan gazdagságát. Vajon ennek a nemzetnek a fiai, amelynek fejedelmei tetőtől talpig aranyba öltöztek, amelynek utódai a későbbi középkori keresztény Európa arisztokratáit és dicső királyi családjait adták ne tudtak volna saját szokásaik szerint királyt koronázni? Éreztem tehát, hogy van valami mögöttes, rejtett jelentősége annak, hogy a hunok Attilát a rómaiak szokása szerint koronázták meg. Mintha valamit üzenni akartak volna ezzel. Valamit kinyilvánítani, valamit deklarálni.

 

Ekkor értettem meg, hogy Attila megkoronázása több volt egyszerű koronázásnál. Súlyos üzenetet hordozott, és ezt az üzenetet Róma keresztényüldöző tetrarkhái pontosan meg is értették. E koronázás során ugyanis Attilát nem csupán hun királlyá, de a rómaiak királyává is koronázták! Attila koronázása valójában trónfosztás volt. A római császárok trónfosztása. Az üzenet, amelyet ez a történelmi jelentőségű ceremónia magában hordozott, valahogy így hangzott: A rómaiak császárai a keresztények üldözésével, túlléptek egy határt, amit nem lett volna szabad nekik túllépni. Eljátszották a jogot a birodalmuk vezetésére. Ezért most én, Attila, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a földkerekség ijedelme, Isten ostora, letaszítom e romlott vezetőket a trónjukról és mostantól magamat tekintem a rómaiak királyának.

 

Attilát tehát nem véletlenül koronázták meg a rómaiak szokása szerint. Ez a koronázás minden szempontból provokatív volt. Egyfajta trónfosztás volt ez. Hadüzenetet volt ez Róma számára és a római tetrarkhák meg is értették ezt az üzenetet. Ez a koronázás volt Attila dicső hadjáratainak nyitánya, és ez a koronázás volt Róma számára a vég kezdete.

 

Mindezeket tudva térjünk vissza korábbi kérdésünkhöz. Ha a Constantinus feliratú pénzérméket tényleg Attila verette, akkor miért található rajtuk csupa-csupa latin felirat, rengeteg római szimbólum és római titulus? A választ a fenti bekezdésekben tulajdonképpen már meg is adtuk. Mivel Attila a rómaiak szokása szerint koronáztatta meg magát, végső soron a rómaiak új uralkodójává vált. Ezt a tényt szerette volna még hangsúlyosabbá tenni azáltal, hogy még a pénzérméit is a rómaiak szokásai szerint verette! Vagyis szándékosan alkalmazott olyan feliratokat, olyan titulusokat és olyan szimbólumokat, amelyek korábban a Római Birodalomra voltak jellemzőek. Úgy tűnik tehát, hogy Kunsztán uralkodója egyben a rómaiak császára is lett.

 

Régóta érthetetlen és megfejthetetlen talányként állt előttem, hogy míg a legkisebb és legjelentéktelenebb pártus uralkodó is fontosnak tartotta, hogy saját pénzt verjen, amelyen önnön arcképe hirdette királyságának minden alattvalója számára, hogy ki a törvényes uralkodó, addig a világhódító Attila, aki a Don folyótól a Brit-szigetekig terjedő hatalmas térség rettegett királya volt, akinek hadjáratai az emberiség korszakfordító eseményei lettek, nem vert pénzt. Egyetlen egy rozsdás pénzérme sem került elő sehonnan Európa területéről, amely egyértelműen Attilához lenne köthető. Hát hihető ez? Nem sokkal hihetőbb azt feltételezni, hogy pontosan azok a Constantinus feliratú pénzérmék voltak Attila érméi, amelyek meglepően sokszor kerülnek elő a helytelenül avarnak tartott hun sírokból?

 

Persze tudom, hogy kritikusaim megint a történelemtudomány általuk oly nagyra tartott módszertanát fogják rajtam számon kérni. De gondoljuk meg: mi a hitele annak a történelemtudománynak, amely mind a mai napig nemhogy kielégítő magyarázatot nem adott Attila hiányzó érméire, de még a kérdés megfogalmazásáig sem jutott el? Még a hiány sem tűnt fel nekik! Mi a hitele annak a történelemtudománynak, amely mindmáig úgy gondolja, hogy azok a sírok, amelyekből a Constantinus feliratú érmék előkerültek valójában korai avar sírok? Vegyük észre: Nagy Konstantin még az uralkodó történelmi kronológia szerint is meghalt 337-ben. A Baján kagán által vezetett avar nép csak 567-ben bukkant fel Európában. Hihető az, hogy ezek a korai avarok egy kétszázharminc éve halott római császár pénzérméit használták volna fizetőeszköz gyanánt? Esetleg azt kellene feltételeznünk, hogy minden avar a numizmatika hóbortjának hódolt és éremgyűjteményét oly nagy becsben tartotta, hogy azt még a sírba is magával vitte? Olyan ez, mintha a sarki boltban vásárolnék egy kiló kenyeret és egy liter tejet, majd pénztárnál Mária Terézia dukátjával akarnék fizetni. Rám akarják kényszeríteni a történelemtudomány módszereinek betartását, holott ezek a módszerek épp azért lettek kidolgozva, hogy ezeket a kényelmetlen kérdéseket mi véletlenül se tehessük fel. Sőt, lehetőleg el se jussunk odáig, hogy e kérdések megfogalmazódjanak bennünk.

 

Miután tehát arra a döbbenetes eredményre jutottam, hogy az európai Hun Birodalom valójában Kunsztán volt és a Constantinus feliratú pénzérméket épp ennek a birodalomnak a feje, a hun Attila verette, kételkedve saját felismerésemben megnéztem, hogy volt-e egyáltalán Constantinus nevű császár Nagy Konstantin (illetve apja Constantius Chlorus) előtt. A római császárok listáját átfutva meglepetten konstatáltam, hogy nem volt! Egyetlen egy római császár sem viselte ezt a nevet korábban! A tetrarchia kora után azonban valósággal hemzsegni kezdtek a Konstantin név különböző formái. VII. Bíborbanszületett Konstantinig már legalább hét császár viselte ezt a nevet. Hogyan lehetséges ez? A válasz kézenfekvő: ahogy azt korábban megállapítottuk, a tetrarchia kora valójában maga a hun korszak volt. A Konstantin nevek váratlan felbukkanása ebben a korban épp a hunok feltűnésével magyarázható, akik saját birodalmukat ezzel a rejtélyes Kunsztán - Constan névvel illették.

 

Mindezek után megnéztem, hogy valaha valaki észrevette-e már a párhuzamot a Konstantin név és a keleti -isztán országok neve között. Legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy kitűnő kutatónk, Bognár Ferenc korábban már belefutott ugyanebbe a kérdésbe. Nimrudi hagyományunk Boldogasszony-tisztelete, és Fekete Madonnái c. írásában a következőket írja:

 

„A kelta hagyomány tehát tanúsítja az ősi azonosítást, melyben: ország = istennőjével.
Ezt látva, kizárt a véletlensége, a keleten található ISZTÁN-os országnév-alakulatoknak. Ezekben, régi szkíta névadás nyomait ismerhetjük fel. A kelta mitológia megmagyarázza, miért hasonló a magyar ISTEN szavunk, a parsziban, (*perzsásított pehlevi*) is istent, és egyúttal országot is jelentő IZDAN szóval, míg az ISZTAN pedig több keleti nyelvben megjelenik ország értelemmel. A törökben is ISZTÁN alak országot jelent.
magyar ISTEN = isten
parszi IZDAN = isten, és ország
török ISZTÁN = …… ország,
Az nő-elvű névadás analógiás szemlélete, éltető lényegük azonossága miatt egy körbe sorozta az országot és istennőjét, így hasonló szóalakot is nyertek.
Lássuk a példákat:
Pakisztán, Kirgizisztán, Afganisztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Turkesztán, Kazahsztán, Beludzsisztán, Tadzsikisztán, Hindusztán, Madzsarisztán, stb.
Az ősi hagyomány virágzásában, nagyobb területen használták:
Sag(k)asztán, Seistán, To(k)harisztán, Dagisztán, Chusisztán, Lazistán, Baltisztán, Dagesztán, Dardisztán, Kohisztán, Kafirisztán, Kurdisztán, Gharsisztán, Badakhstan, Kandisztán, Arabisztán, (Khuzisztán) Lurisztán, Farsisztán, Hajasztán, Boristhenés, Esztónia, és Phalestina, stb.
A perzsiai Gul-isztán = Rózsa-kert, azaz itt, az isztán = kert, míg a közeli Mog-isztán pedig, Pálmák-vidéke, Pálma-föld, vagyis itt az isztán = föld, vidék, jelentésű.
A kert, a vidék és az ország fogalmak, az ,,elhatárolt terület” jelentéskörében rokonok, hisz a kert és a vidék kicsiben az, ami az ország nagyban, azaz hasonlóak.
Statisztikailag remélhetőleg elegendő a hozott példák száma bizonyítéknak, mert szó sem lehet ennyi véletlenül előkerülő ISZTÁN szóalakról, ha ráadásul historikus egyezések is adódnak. Mára, a rokon kultúr-gyökerű parszi és török nyelvek esetében is szakosodva külön váltak, és így más-más jelentésoldalát tartották meg a közös isztán-izdan (isten-ország-vidék) fogalom-körnek.
Ennek emlékezete máig megmaradt a személynevekben is.
Celesztin, Jusztin, Gaszton, Krisztina, Konstant, Sztani-szlav, Augusztin-Ágoston, Trisztán, Sebasztián, Suetonius, Stanli, Thurstan,.
Volt egy oláh vajda, Fark Sztán névvel, és Galíciában kerület, és kerületi székhely is Stan-islau, ahol a slau = szlávval.
Ennyit kívántunk bemutatni a régi, központi, Isten szavunkról.”

 

Ez az idézet hatalmas megerősítést jelentett számomra. Világossá tette, hogy jó úton járok akkor, amikor párhuzamot vélek felfedezni az -isztán országok neve és a Konstantin név között. Egyrészt világosan megfogalmazza, hogy az -isztán országok nevében a „régi szkíta névadás nyomait ismerhetjük fel”. Másrészt azt is kimondta, hogy a nevek képzésének ez a módja néhány személynévben is megőrződött. Ezen személynevek között pedig már Bognár Ferenc is felsorolta a Konstantin név egyik alakváltozatát:

 

„Ennek emlékezete máig megmaradt a személynevekben is.
Celesztin, Jusztin, Gaszton, Krisztina, Konstant, Sztani-szlav, Augusztin-Ágoston, Trisztán, Sebasztián, Suetonius, Stanli, Thurstan,.”

 

Még egy nagyon fontos észrevétele van Bognár Ferencnek, amelyet a fenti idézetből fontosnak tartok kiemelni. Ez pedig nem más, mint az, hogy Isten szavunk is szervesen illeszkedik ebbe a sorba! Például a párszi IZDAN szó kapcsán megjegyzi, hogy ez a név egyszerre jelentett országot és ugyanakkor istent is. Mikor ezeket a sorokat olvastam elgondolkodtam. Én ugyanis korábban az Athelstan és Konstantin típusú nevekben azt a kőszikla jelentésű ősi szót véltem felfedezni, amely állandóságot, maradandóságot és változhatatlanságot fejezett ki. Feltételeztem azt is, hogy a keleti -isztán országok neve is ugyanerre a kőszikla jelentésű ősi szóra vezethető vissza, amely így az ország és a király jelentéstartalmakat is hordozhatta. Ez a szó az angol stone szóban a mai napig fennmaradt. Most pedig azzal kell szembesülnünk, hogy még Isten szavunk is ugyanerre a rendkívül ősi szóra vezethető vissza, és annak eredeti elsődleges jelentése nem egyéb, mint kőszikla!

 

Eltűnődtem tehát: valóban ezt jelentené Isten szavunk? E szó eredeti, legősibb és elsődleges jelentése valóban a kőszikla lenne? Fellapoztam tehát a kérdésben legilletékesebb forrásunkat, a jó öreg Bibliát. Az első ige, ami azonnal elém jött, Mózes éneke volt. Mózes negyven évig vándorolt a pusztában Izrael népével. E negyven év alatt alkalma volt alaposabban is megismerni azt az Istent, aki a népet kivezette Egyiptomból. Látta az Úr hatalmas csodáit, megtapasztalta hűségét, evett az égből hulló mannából és ivott a kősziklából fakasztott vízből. Visszatekintve hát arra a negyven évre, amely alatt az Isten a pusztában járatta őket, észre kellett vennie, hogy az Úr mindvégig velük volt és soha egyetlen percre sem hagyta el őket. Mózes tehát élete végén teljes belső bizonyossággal így kiált fel:

 

„Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden ő úta igazság! Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!”

 

Mózes tehát kősziklának nevezte az Istent, mert úgy érezte, hogy a kőszikla fejezi ki leginkább az Úr tulajdonságait. A kőszila ugyanis szilárd, mint ahogy az Úr jelleme is szilárd. „Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!”. A kőszikla a maradandóság, az állandóság és a változhatatlanság jelképe. Vagyis épp olyan, mint az Isten, „akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka”.  Olyan, mint Krisztus, aki „tegnap és ma és örökké ugyanaz”. De hogy kétségünk se legyen afelől, hogy az Isten valóban kőszikla, figyeljük meg a következő igeverseket:

 

„Mert a mi Kősziklánk nem olyan, mint az ő kősziklájok” (V. Mózes 32.31)

„És ezt mondja: Hol az ő istenök? a Kőszikla, amelyben bizakodtak?” (V. Mózes 32.37)

„Mert kicsoda Isten az Úron kivül? És kicsoda kőszikla a mi Istenünkön kivül?” (Zsoltárok könyve 18.32)

 

Végül Pál apostol a Korinthusi levélben félreérthetetlenül ki is mondja, hogy ki volt az a kőszikla, amely Izrael népét kísérte a pusztai vándorlás negyven éve alatt:

 

„És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (I. Korintus 10.4)

 

Figyeljük meg tehát, hogy a fenti igeversek milyen egyértelműen és milyen félreérthetetlenül nevezik kősziklának az Istent! Mindezt olyan következetesen teszik, hogy a kőszikla és Isten szavak némely versben szinte felcserélhetők! Úgy tűnik tehát, hogy Isten szavunk eredeti jelentése éppen ez: Kőszikla. Ez a szó pedig azonosnak tekinthető azzal a stone szóval, amely az angol nyelvben a mai napig is fennmaradt. Ezt a szót őrizte meg a keleti -isztán országok neve, és ez maradt fenn Athelstan és Konstantin nevében is.

 

Amikor mindezeket megértettem Gacsályi Csaba másik felvetésével kezdtem foglalkozni. Csaba azzal a feltételezéssel élt, hogy nemzeti címerpajzsunk baloldali részén az ezüst és vörös sávok valójában a Krisztus sebéből kifolyó vért és vizet jelképezik, s ezáltal azt fejezik ki, hogy erre a nemzetre hatalmas történelmi feladat bízatott. E feladat pedig nem más, mint a kereszténység védelme. A vörös szín Krisztus kiomló vére, amely kegyelmet hozott az emberiség számára. Az ezüst sávok vizet jelentenek. Folyóvizet, vagyis az élő vizek folyamát. Akik a Szentírás szimbólumrendszerében járatosak, azok pontosan tudják, hogy ez a víz nem más, mint maga az Ige, vagyis a kegyelemről szóló örömüzenet, amely megeleveníti mindazokat, akik azt hallgatják és szívükbe fogadják. E két dolgot hozta el Európa számára a hunok áradata. A vért és a vizet. A kegyelmet és az erről szóló örömüzenet kiáradását. Attila véget vetett a diocletianusi keresztényüldözéseknek, fiai pedig a kereszténység pártfogóivá válva lehetővé tették, hogy a kegyelemről szóló örömüzenet a kontinens legutolsó szegletébe is eljuthasson.

 

A későbbi évszázadokban e nemzet, mint valami hatalmas pajzs védte a kereszténnyé lett Európát, és rendre megállította mindazokat a támadásokat, melyeket sátáni erők a kontinens belseje felé intéztek. Ez lett hát történelmi küldetésünk és ennek gyönyörű képírási kifejeződése címerpajzsunk baloldala. Amint ezen tűnődtem, véletlenül a címerpajzs jobboldali részére tévedt a tekintetem. Három halom, a középsőn korona, a koronából pedig a kettőskereszt hatalmas jele nő ki. Hirtelen, mintegy villámfényben, megértettem a jelentését! A három halom három hegy. Vagyis három hatalmassá nőtt kőszikla. A kőszikla ugyanakkor országot, birodalmat is jelent. Vagyis e három halom valójában három ország. A középső országnak fősége van a jobb és baloldali országokon, hiszen rajta található a korona és abból nő ki az uralkodást kifejező kettőskereszt is. Mit jelenthet mindez?

 

Vegyük észre, hogy a korábbi fejezetek tulajdonképpen már meg is adták a választ e kérdésre. Ez ugyanis nem más, mint maga a Hun Birodalom, illetve annak felépítése, mégpedig képírási jelekkel szemléltetve. A baloldali halom a Balág jele. Ez Aladár nyugati királyságára utal. A jobboldali halom a Jobbág jele. Vagyis Buda országa. A középső halom, amely magasabb, amelyen a korona található, és amelyből az uralkodás kettőskeresztje is kiemelkedik, nem más, mint a Magág, vagyis Attila országa, birodalmának központja, drága kárpát-medencei hazánk. A kettőskereszt ugyanakkor azonos ősi rovásírásunk „gy” betűjével is. Mivel a magánhangzókat régen szinte soha nem írták le, ezért a különállóan leírt „gy” betű azt is jelenthette, hogy „egy”. Vagyis három ország, de mégis egy birodalom. Ugyanez az „egy” más nyelvekben már úgy hangzik: uno, un, one, ein, stb. Vagyis hun. Mindezek után mindenki tegye fel magának a kérdést: éppen mi, magyarok ne lennénk hunok? Mi, akiknek a címerpajzsa a mai napig őrzi Attila birodalmának felépítését és a rovásírás kettőskeresztjével máig is hirdeti hun mivoltunkat?

 

Láttuk tehát, hogy a három halom valójában három kőszikla. De a kőszikla – amint azt korábban észrevettük – nemcsak országot, de Istent is jelentett! Vagyis a három kőszikla az Istenség három személye. A középső halom, amelyből az uralkodás kettőskeresztje kiemelkedik, az Atya Isten jelképe. A kettőskereszt – ahogy azt az imént megállapítottuk – a rovásírásos formában lejegyzett „egy”. Tehát három, de mégis egy! Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság Egy Örök Igaz Isten. Címerpajzsunk jobboldala tehát nem csupán a Hun Birodalom felépítését, nem csak a bal, a jobb és a magágat szimbolizálja, de magát a Szentháromságot is! Így válik érthetővé, hogy nemzeti címerünk valójában egy hatalmas és szent küldetés kódolt képi ábrázolása. E három ágból álló, de mégis egységes nemzetnek kellett a három személyből álló, de mégis egy Igaz Istent képviselnie. E nemzetnek kellett a vért és a vizet, a kegyelmet és az Igét kiárasztani Európa népeire. És e nemzetnek kellett a kereszténnyé lett kontinenst önnön testével védelmeznie mindaddig, amíg erre ereje képessé tette.

 

 

http://maghreb.blog.hu/2013/02/18/a_koszikla

 

 

 

Téma: Tóth Gyula Szkítiától Maghrebig - A kőszikla

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása