Világbiztonság - Móricz János - A Táltos-barlang leletei

2014.02.04 11:30

 

Kapcsolódó link..

http://embers-eg.webnode.hu/news/vilagbiztonsag-a-szent-korona-es-a-szakralis-geometria-kapcsolata/

http://embers-eg.webnode.hu/news/vilagbiztonsag-vilagvallasok-es-a-szent-korona/

 

Tayos-i aranykincsek és más fém leletek(angol)

Móricz János felfedezése a hatvanas években

A Táltos-barlang leletei

Móricz János: „Mikor a Fém-könyvtár tartalma nyilvánossá válik, nem lesz több háború!”

Móricz János kutatásai

2007. május 03. csütörtök 10:40

Móricz János szerint a klasszikus történetírás nem ad átfogó világszemléletet; az Özönvíz után az úgynevezett Amerikai Új

Világ vált a civilizációk szülõanyjává, amiknek az alapja az õsi Magyar kultúra volt. Az Európai és a Közép Keleti

kultúrák váratlanul a fejlõdés kihagyhatatlan evolúciós lépései nélkül tûntek fel. Ezek a civilizációk az Amerikai

kontinensrõl kerültek át ahol az evolúciós elõzményeik megtalálhatóak. Azok a csoportok, akik túlélték az Özönvizet,

késõbb az Andok magasabb fekvésû területein az Özönvíz utáni kultúrákat hozták létre.

 

 

Idõszámításunk elõtt 8000-7000 között megérkeztek Alsó-Mezopotámiába tutajokon, amik balsafából készültek olyan

faanyagból, amit csak Dél-Amerikában lehet találni. Ecuadorban, Azuay tartományban, olyan nevek találhatóak, mint

Shumir, Zumir, Shammar, Mosul és még sok más, amik arra utalnak, hogy ez a régió volt az õsi Sumérok, vagy

Zumirok szülõföldje, akiknek a nyelvét egy õsi un. proto-Magyarból lehet származtatni.

Móricz elmondása szerint a Kárpátok magyarjai amerikai eredetûek ugyanis az Andok elhagyása után áthozták a

magyar nyelv atlanti jellegzetességeit, a legendákat, tradíciókat és hiedelmeket. Ecuadorban, és másutt Amerikában,

a Cayapos, Jibaro-Shuar, Tschachi, Saraguru, Salasaka és más törzsek az õsi magyar nyelv változatait beszélték. A

kulturális erózió és erõszakos külsõ beavatkozás ellenére számos magyar helynév és dialektus megtalálható

Ecuadorban.

A régi magyar és a sumér nyelv közötti hasonlóság nem lehet véletlen, mondja Móricz, mindezt nyelvészeti

hasonlóságokon túl (pl. nap, Úr, Isten) etnográfiai, vallási, mûvészeti és néprajzi kapcsolatok igazolják. Az 8. század

(AD) végén, a magyarok, a Karák (más néven király szkíták vagy fehér hunok) Indiából hazavándoroltak az

anyaországukba Dél-Amerikába. Ezek ugyanazok a Carák, akikrõl a késõ 18. századi ecuadori történész, Pablo Juan

de Velasco beszél, hogy megérkeztek a 8. században és a helyet, azóta is Bahia de Caraqueznek hívják Manabi

tartományban.

Nagyon keveset tudunk errõl a bámulatos emberrõl (Juan Moricz a szövegben mindenhol) aki Móricz Jánosként született

Magyarországon 1923-ban, mivel nagyon keveset írt. Õ minden nap megélte azt az élményt, amiért más kutatók életre

szóló expedíciókat szerveznek. Egy briliáns, elbûvölõ ugyanakkor egy nehéz és akaratos ember volt. Mielõtt bárki egy

egyszerû kalandornak hinné, álljon itt egy szakértõi lista, (látszólag ismeretlenül a nyugati szakavatott számára),

akiknek az érdeklõdését felkeltették a lehetséges Magyar-Quecsua kapcsolatok, egy lista, amit Móricz János kért és

kapott az Ecuadori Külügyminisztériumtól. Az együttes reagálásuk nem kevésbé megdöbbentõ, mint a munkájukkal

kapcsolatos teljes csend.

 

 

Tayos-i aranykincsek és más fém leletek(angol)

Móricz János felfedezése a hatvanas években

A Táltos-barlang leletei

Móricz János: „Mikor a Fém-könyvtár tartalma nyilvánossá válik, nem lesz több háború!”

Magyar kutató az inkák földjén

 TITKOS INDIÁN KINCSEK A TÁLTOSOK BARLANGJÁBAN

  (a Delta c. folyóirat egy régi számának cikke)

Újsághírek szerint a perui Andokban inka barlangrendszert találtak. Hasonlót már sokat ismernek a szakértők, de most páratlan felfedezést tett egy magyar kutató. Az Argentínában élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából Ecuadorban olyan barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát. „Táltosok barlangja” nevet adta neki s eddigi kutatásaival sok ezer éves, páratlan értékű régészeti leletekre bukkant.

Annak idején az inkák nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat építettek ki. A legtöbb Napisten-templomot is összekötötték egymással a föld alatt. Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyeket elődeik természeti katasztrófák, így vízözön (az indián legendákban „nagy víz”) idején készítettek menedékül.

A tudósok már jó néhány hasonló jellegű barlangot tártak fel, például a Rio Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő falaiban. Az inkák ezek nagy részét templommá, szent helyekké alakították át. A spanyol hódítók megjelenése, mérhetetlen pusztítása és népirtása idején főpapjaik vezetésével e helyekre igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető értékeket, amelyeket azután hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal tüntettek el a fosztogató zsoldosok elől. Számos rejtekhelyüket a mai napi sem sikerült felfedezni.

Legújabban teljesen sértetlen föld alatti „városra” bukkant Móricz János, a Vas megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) származó argentin kutató. Több éves szívós munka eredménye volt ez a felfedezés.

Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit. Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az alapos kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett több indián törzzsel, akiktől számos hasznos információt hallott arról, létezett valamikor egy „nagy menedékhely”, ahová őseik a „nagy víz”, majd a spanyolok pusztításai elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez merre lehet.

A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965-ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967, 1968, 1969, 1970 és 1971-ben pedig Ecuadorban végzett alapos kutatásokat.

Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közelében levő hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el lehetett jutni Cusco városába. Kutatott a cuscoi Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscohoz közeli Sakszauáman sziklavárban meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát , amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek hajdan a papok a a cuscoi Naptemplom, Sakszauáman és a Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos, a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni az alagútban, mert annak további részét omlás zárta el.

Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy a keresett helynek Ecuador és Peru határán, az őserőben kell lennie.

Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek életét, szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre többet hallott az őserdő mélyén levő föld alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák idején menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez a hely. Érthető volt a bizalmatlanság egy „fehér emberrel” szemben, hiszen a spanyolok kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban. Móricz János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített mindennapi munkájukban, sőt még a törzsi versenyeken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti kapcsolatai végül is sikerhez vezették.

A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik napján következett el, amikor jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló Yukma, magukhoz kérették. Elmondták, hogy meggyőződtek baráti szándékáról és készek arra, hogy elvigyék a „szent helyre”.

Öt napos kimerítő út után érkeztek el Santiago és a Coangos folyók közötti területre. Itt Nayambi rövid időre eltávozott, majd egy bélák nevű törzs főnökével tért vissza. Móricz János céljainak ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett, hogy a kutató is velük tarthat. A jibaro törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta, hogy a bélák „az istenek által kiválasztott szent törzs”, a spanyolok megjelenésekor vonult vissza önkéntes „száműzetésbe”a titkos menedékhelyre, magukkal hozva legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel nem érintkeznek, és védik ezt a helyet. A bélákról tulajdonképpen csak a törzsfőnökök, és a varázslók tudnak, de nem beszélhetnek róluk. Területük határait törzsön kívüli ember nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az illetéktelenül behatolót. A titokzatos törzs visszavonultsága ellenére is mindenről tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a kivezető és szellőző nyílásokon át figyelik a vidéket. Másrészt időnként a többi törzs vezetői és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak. A folyosók bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből, sziklák hasadékaiból, sziklaszirtek rejtekhelyeiről figyelik mintegy ötszáz év óta változatlan éberséggel; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult, titkos jeleket messziről nem mutatja fel, életével fizet merészségéért.

A mai napig sem lehet pontosan tudni, minek is köszönhette Móricz János, hogy az indiánok megmutatták neki a barlangrendszert.

„…Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre – írja levelében -, akik bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre pazarolják szeretetüket. Esküvel ígértem meg, életem feláldozásával is megőrzöm titkukat, s nem árulom el kincskeresőknek az utat…”

Visszatérve az őserdőből a kutató, az indiánok engedélyével az ecuadori hivatalos szerveknek megemlítette a barlangrendszer létezését, de nem nagyon akartak hitelt adni beszámolójának. Csak szinte emberfeletti kitartásának köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az akkori államelnök, José Maria Valesco Ibarra fogadta, s állandó kutatási engedélyt és segítséget biztosított számára, hogy expedíciót vezethessen a barlangok feltárására. Móricz külön szerződést kötött az indiánok jogainak biztosítására.

A „Móricz 1969” elnevezésű ténymegállapító expedícióban részt vettek a CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal), a turista szövetség küldöttjei, filmesek, geológusok, stb. Az expedíció Guayaguilból Cuencába majd Limonba ment. Limonban otthagyták a személy- és teherautókat, és El Pescadoba öszvérekkel utaztak. Tres Copalest Puntilla de Coangest kenun közelítették meg, de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg a jiberók földjét, a Guajare hegyhátat el nem érték.

Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az expedíció legizgalmasabb fejezete: a barlangba való leereszkedés.

Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági okokból, Móricz János az egyik nehezebben megközelíthető – veszély esetén könnyen lezárható – szellőztető kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb. 1000 méteres tengerszint feletti magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett kötélen leereszkedni, ezután kb. 100 métert mentek egy alacsony és keskeny folyosón, ami hirtelen kiszélesedett, és egy 5 méter széles 1,7-1,8 m magas kapuhoz értek, melynek bejáratát rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer forduló, 4 méter széles és a törmeléktől 1,4-1,6-2 méter között változó magasságú folyosón haladtak tovább. Erről több út ágazott el, melyek kisebb-nagyobb termekbe nyíltak, ahol a falakon több helyen látható volt a Göncöl-szekér és a Dél-Keresztje csillagkép. Körülöttük medvék, bikaszerű állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek. Nagyon érdekesnek találták, hogy a barlang természetes képződésű andezit falait gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyosók és a termek padozatát is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz.

Az egyik járat egy nagy, 20x12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz János így ír:

’…megilletődve mentünk a sok ezer évvel ezelőtt épített, gránittal burkolt padozatú folyosón, amely egyszer csak kiszélesedett, s egy tágas terembe értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a körülöttük lévő hét, kőből faragott székre esett; mindegyikkel szemben  egy-egy folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban 180-190 cm-es, aranyból készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas dolog elől menekülne. Karjaiban gyermeket tartott, aki kezében a ma ismert földgömbtől alig eltérőt szorított magához.

Körülöttük több, rézből és kőből készült állat- és madárszobrocska hevert szétdobálva.

Egy másik teremben vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt, aki egyik kezében a Napot, a másikban a fél Holdat tartotta, lába alatt a gömbölyű Föld, az Egyenlítő, a Bak- és a Ráktérítők vonalaival. Az emberke egyik lába pontosan az Egyenlítőn volt.”

A tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők következtében tiszta, friss levegőjű barlangrendszerben régebben hosszú ideig tevékeny élet folyt.

Az expedíció tagjai számos fő- és mellékfolyosót tártak fel. Ezek szimmetrikusan, határozott rend alapján kötik össze a termeket és vezetnek tovább. A szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják át. Jó néhány teremben megmunkált gránittömb és -laphalmazra leltek.

Louis Ortega főmérnök megállapítása szerint a barlangrendszert kb. 8-10 ezer éve kezdték kialakítani. Sajnos, az expedíció technikai felszereltsége nem volt alkalmas arra, hogy legalább a barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják, átvizsgálják. Megfelelő eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti járatok szövevényébe, mert féltek, hogy eltévednek.

Nagyon kár, hogy a bizonytalan politikai helyzet miatt Móricz János egyelőre nem kapott további támogatást, annak ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a helyszínen készült fényképek, filmek és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást nagymértékben akadályozta, hogy nagyon nehéz megközelíteni.

Móricz Jánost nem kedvtelenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem kapott további segítséget. Azóta 1970-ben és 1971-ben, legutóbb idén februárban indián barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek időközben a „Táltosok barlangja” nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti járatok összes hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják, hogy a föld alatt több út vezet a Lojai tartomány felé.

A feltárás közben rátaláltak egy olyan folyosóágra is, amelyben egymásra halmozott aranylemezek sokasága várja szépen elrendezve, hogy feltárják titkukat. De idézzünk itt ismét a kutató legújabb leveléből:

„… Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit véleményem szerint a „könyvtár” névvel lehet illetni. Itt sok-sok aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket. Rengeteg használati tárgy is található itt, csak úgy hirtelenében odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a rómaiak által használtakhoz hasonlítanak.

Valószínűnek látszik, hogy az inkák föld alatti hírvivő útjai is kapcsolódnak ehhez az építményrendszerhez…”

A kutató jelenleg hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját, pedig nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb megismerjék a barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott található adatokat, amelyek jelentősen elősegítenék a dél-amerikai kontinens történelmének alaposabb megismerését.

SZENT-MIKLÓSSY FERENC

 

http://vilagbiztonsag.hu/index_files/Page3811.htm

http://vilagbiztonsag.hu/index_files/Page7422.htm

 

Téma: Világbiztonság - Móricz János - A Táltos-barlang leletei

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása