Rég jártam erre. Mondhatnám, hogy elfoglalt voltam, de ez csak kifogás. Egyszerűen lusta voltam írni. Ez is csak egy copy-past lesz, de ennyit megér. Sőt... Ennek az írásnak nagyobb mondanivalója van, mint több száz oldal ezós faszságnak. Sajnos én is elmentem volna a néni mellett, nem érdekelt volna a sorsa, se az hogy mire kell a száz forint. Egy nyugtat: Valószínű boldogabb a cicájával a parkolóban, mint sok sutyerák a kölykével a villájában. Remélem mindannyian okulunk a sztoriból, hasonló helyzetben már helyesebben fogunk cselekedni.

 

Íme a történet:

Ilyen történetet számtalanszor kapunk a Facebookon és e-mailben. Igaz? Talán már el sem olvassuk, mert azt gondoljuk, tudjuk mi van benne. Pont úgy viselkedünk, felületesen, már előre megadva magunknak az előítéletünktől terhelt választ és megyünk tovább. Akárcsak a való életben. Pedig amit olvasni fogtok, abból ezer, tízezer található amerre csak járunk: a városban, a buszon, a piacokon,a metrón, az aluljárókban.....de lehet, hogy a szomszéd házban is.......Azért osztom meg Kata Vank Miskolczi által elmesélt történetet, hogy tanuljunk, de elsősorban gondolkodjunk el egy kicsit. Miért nem állunk meg ? Hová is rohanunk egyáltalán ? És mi magunk milyen hazug választ is szoktunk adni saját megnyugtatásunkra ? Tisztelet a kivételnek, a nagyon kevés kivételnek......



A TÖRTÉNET:
"Siettem. Egyébként is utálok vásárolni... de már muszáj volt. Próbáltam rábeszélni gyermekemet a közös shoppingolásra... de hajthatatlan volt. ő is utál vásárolni... Ha kettőnkön múlna, mi éhen halnánk... mert utáljuk a procedúrát. Még jó, hogy van pizza-rendelés telefonon, amit aztán házhoz hoznak. Nem vesztünk időt az életünkből. Morcosan szálltam ki az autóból. Becsaptam az ajtót, mintha az tehetne mindenről, ami miatt háborgom.
Láttam egy idős asszonyt, jönni menni rohangálni a parkolóban. nem néztem meg, elmentem mellette. hallottam a hangját:
- "Szép napot!" Arra sem méltattam, hogy hátraforduljak, rohantam a bevásárlókocsihoz. Egyszer csak közelebb ér hozzám: "Nem kérni akartam, csak köszöntem!"
Egy pillanatra elszégyellem magam. Már erre sem vagyok képes, hogy fogadjak egy köszönést. Rohanok Gyorsan bedobálom, ami kell, gyorsan fizetek. Az ajtóban áll az idős hölgy. "Segítek bepakolni az autóba, engedje meg legyen szíves, hogy visszatoljam a kocsit!" Még át is fut az agyamon, hogy NEM KÉRNI AKAROK!!! Ha, ha.... Mondtam neki, hogy köszönöm, megoldom. Pillanatok alatt behajítottam mindent, közben néztem a nénit. Mindenki ugyanolyan közönyösen sétál el mellette, mint ahogyan én. Sokan még a kocsit is neki tolják, mintha ott sem lenne.
Akkor már nem rohanok. Nézem az embereket. Tényleg ennyire nem érdekel már bennünket egy idős ember? Tényleg ennyire keresztül nézünk már egymáson, mi emberek? Oda viszem hozzá a bevásárló kocsit. Tolja vissza legyen szíves - mondom neki. Rám néz. Sírva fakad. "Köszönöm, senki nem engedi meg! Már én is majdnem sírok. "Nézzen rám, és potyognak a könnyei. Mutatja az otthonkájának a zsebét. "Semmim nincs! Semmim sem maradt! Senki nem segít!!" Hátat fordítok, és letörlöm az arcomról a könnyeket! "Utánam kiabál: "Isten áldja meg érte!" Haza indulok, de még mindig ott csengenek szavai a fülemben: "Nézzen rám...SEMMIM SEM MARADT!!! SENKI SEM SEGÍT!
"
........"Szia! Vank- Miskolczi Kata vagyok, én írtam a szöveget az idős néniről, bár így képpel együtt sokkal hatásosabb. Arra kérlek tedd ki a folytatást is, mert azt is érdemes elolvasni! Köszönöm, hogy terjeszted, hátha mi emberek végre felébredünk, és újra emberként fogunk bánni egymással és az idősekkel!!!!

Visszamentem az idős hölgyhöz! Már nem rohantam, nem voltam dühös, csak kíváncsi. Kíváncsi az életére. Reméltem megtisztel azzal, hogy mesél nekem.
Még mindig hallom tegnap elhangzott szavait, talán sosem fogom elfelejteni azokat. Megint köszönt, mosolygott, talán meg is ismert. Beszélgethetünk? Kérdeztem, kicsit félve. meredten nézett vissza rám. Velem senki nem akar beszélgetni! - mondja maga elé bámulva. Réved a semmibe. Nem akarom megbántani! - mentegetőzöm... csak beszélgetni szeretnék. Félre vonulunk. Még mindig ugyanaz az otthonka van rajta, de mosolyog. Mintha múltjának emlékei peregnének szemei előtt. Nem néz rám, csak maga elé bámul... és mosolyog. Nem akarom megzavarni. Látom a tekintetén, hogy egy csodálatos utazásban van része.

"Miért szeretne velem beszélgetni? " -kérdezi kissé gyanakodva. Igazából nem tudom a választ, egyszerűen csak azt éreztem, vissza kell menjek hozzá, és néhány szót váltani. Néhány percig még néz rám...próbálja eldönteni, hogy csak gúnyolni akarom, vagy valóban érdekel a története. Pár perc múlva elkezd mesélni. Mutatja a karját, tele van kék zöld foltokkal.
"Van, amikor nekem tolják a kocsit...néha szándékosan! Nem akarom őket zavarni...de éhes vagyok..." Kevesen segítenek, és látom szemükben az undort! Nem én tehetek róla! De vannak jó emberek. Van, aki ételt hoz! Maradékot... onnan szemből... de én nem válogatok, szívesen elfogadom! (szemben van egy MC DONALD'S étterem) Hirtelen düh önt el, de nem akarom félbeszakítani... csak hallgatni szeretném.... És elcsodálkozom újra az embereken. Megrágott ételmaradékot ad a néninek!!! Nem is értem, tényleg nem értem... Mi ez a közöny ? Aztán abba hagyom a gondolkodást... és hallgatom az életét.

"Vidéki lány voltam. Pestre kerültem dolgozni a tejgyárba.... szerettem... volt munka... volt pénz.... férjhez mentem, egy egyszerű emberhez...olyan volt, mint én... egyszerű ember... egyszerű... de nagyon jó ember.... már meghalt..... beteg volt.... " Egy pillanatra elhallgat.
Akkor arra gondolok, jogom van-e feltépni a sebeit a puszta kíváncsiságommal. Aztán folytatja. "Született egy fiúnk... nagyon okos ember lett belőle...elvégezte az egyetemet... büszkék voltunk rá.... ő volt az egyetlen, aki iskolázott lett a családban!! AZ ÉN FIAM !" Kihúzza magát! Testének minden porcikájából árad a büszkeség ! AZ Ő FIA! EGYETEM! TANULT EMBER !

Hirtelen meg akartam kérdezni, hogy akkor most hol is van az Ő büszkesége? Az egyetemet végzett ember!! De inkább, csak csendben ülök. Váratlanul elősomfordál a bokrok mögül egy jól megtermett cica! Újra mosoly ül ki a hölgy arcára! "Én etetem! Ő az egyetlen, aki szeret! Kidobták, itt kóborolt Ő sem kellett senkinek... csak nekem..." A cica vadul dorombol. "Meghalt!" - szólalt meg váratlanul. Hirtelen nem is értettem. csak később villant át a gondolataimban, hogy a fiáról beszél. Láthatta az arckifejezésem... megint mosolygott. "Este volt.... elütötte valaki.... Aztán csak mesél, és mesél. Napokig lehetne írni a történetét, vagy hetekig. csak azért írtam le... mert ez a néni nem hitte azt, hogy minden jár neki, nem hitte azt, hogy Ő sérthetetlen. Emelt fővel viseli a sorsát. És még ebben a nyomorban is etet egy cicát, mert így egyikőjük sincs egyedül. Beteg, nagyon beteg, látszik rajta. nem tudom meddig lesz még itt közöttünk. Egyszerűbb nekünk embereknek azt hinni., hogy velünk ez nem történhet meg.. mi nem kerülhetünk ilyen helyzetbe... egyszerűbb tudomást sem venni róla, neki tolni a kocsit, mintha ott sem lenne, mint azt mondani, itt a kocsi, tolja vissza. De már a 100 Ft.-ról sem mondunk le. Mocskos koldus, biztos a koldus maffia... biztosan piára kell neki, vagy cigire... Elég sokat voltam vele... nem iszik nem dohányzik... egyszerűen csak egy csodálatosan szép, és keserű élete volt, mégis olyan hite van, amit megrendíthetetlen!
Olyan erővel viseli az élete nehézségeit, amit csak csodálni lehet! Nem harcol, nem küzd, nem lázad... éli az életét, és próbál enni, és inni és etetni a cicát! Sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő, mi lesz velünk, ha megöregszünk!! Hálát adok Istennek, amiért megismerhettem ezt a hölgyet. Próbálok neki segíteni, de nagyon büszke ember!!! Isten adjon neki elég erőt, és tiszta szívből remélem, hogy élete hátralévő részét nyugalomban töltheti! "