Hamvas Béla : Scientia Sacra (Az asszony témakör 2. rész)
Előzmény..
https://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-scientia-sacra-az-asszony-temakor-1-resz-/
A könyv innen letölthető..
https://embers-eg.webnode.hu/szellemi-bazar/hamvas-bela/
2.
A második mozzanat az elõbbinél nem kevésbé mély, nehéz, komoly és jelentékeny. S itt ismét, ha ezt a mozzanatot Böhme a Szophiáról mondottakkal nem emelte volna a történeti ember látókörébe, tehetetlenül meg kellene állni.
A Szophia nem Böhme elnevezése. A középkorban az alkimistáknál rejtett hagyomány volt, amely az alexandriai gnóziszon, fõként Philónon át visszanyúlt Egyiptom õskorába. A Világszûzrõl (Koré koszmou) szóló hermetikus értekezés minden valószínûség szerint több ezer éves hagyományon nyugszik.
A Szophia-mítosz elbeszéli, hogy amikor az ember elanyagiasodott, Ádám elsõ és õsi lényege és lénye „a szûzies lény, a tisztaság és szemérem õsképe” nem zuhant le az anyagba, hanem a szellemvilágban maradt. Ez a szûzies lény Szophia - a Bölcsesség. „A Bölcsesség a Szeretet mása.” „A Szeretet a Bölcsességben látja és ismeri fel magát.”
Szophia szûz leány alakjában Istennél maradt, és helyébe az anyagba süllyedt Ádám az „asszonyt”, a hús-vér Évát kapta. Szophia az eszmény, a világ õsi Szûz Anyja, a Matrix, a Bölcsesség, akiben a Szeretet önmagát megismeri, õ a Tündöklõ Leány, az Égi Asszony. Éva a földi lény, az elanyagiasodott ember mellé rendelt, õsi lényének elvesztett mása és pótléka.
3.
A mondottakat érthetõbbé tenni nem nehéz. Mindössze azt a megkülönböztetést kell megvonni, amit az ember tudattalanul és önkéntelenül úgyis állandóan és egész életében megvon. Különbséget kell tenni a szépség és a bûbáj között.
Az ember a nõ és a szépség közé tett egyenlõségi jelet általánosan és közönségesen magától értetõdõnek tartja és fenntartás nélkül elfogadja. Annyira, hogy a szépséget a nõi lénytõl függetleníteni csak egészen kivételes esetben tudja. Úgy képzeli el, hogy a szépség örök világtényének örökké megújult jelképe a földön a nõ: alakjában, hangjában, mozgásában, lényében. Az ember nem veszi észre, hogy amikor a nõt szépnek mondja, tulajdonképpen a nõ elsõ és õs képével, Szophiával hozza vonatkozásba. Évát és Szophiát azonosítja.
Az azonosítás az anyagi természetben kiküszöbölhetetlen. Az ember a nõt itt sohasem fogja tudni másként látni, mert sohasem fog tudni megszabadulni a benne élõ Szophiától, az elsõ asszonytól, az õsi Szûztõl, az Égi Leánytól, de sohasem tud megszabadulni az érzéki világban élõ nõ lényétõl sem. Minden emberben élõ õsi emlékek között az Istenrõl nyert õskép után azonnal az õsasszony következik - az az Õsi Lény, akit elvesztett, s akihez visszakívánkozik, aki lényébõl való igazi lény, s akinek Éva csak durva földi mása. Az ember Évának soha teljesen és maradéktalanul fel nem ül, neki nem tud engedni, nem tud vele eggyé lenni. Az ember legmélyebb lényében a földi asszonyt mindig fenntartással fogadja. S ez a legmélyebb lény tudja, hogy a szépséget nem Éva jelenti, hanem az Égi Leány.
Amennyiben az ember földi asszonyt szépnek lát, mond vagy tart, a földi asszonyt az égivel tévesen azonosítja, s a kettõt összetéveszti (adhjasza). Ez az összetévesztés azonban csaknem törvényszerû, elkerülhetetlen, leküzdhetetlen és a kábaságban el nem oszlatható.
Éva nem szép. Éva bûbájos. Éva az a lény, aki szépségét a szellemvilágban hagyta, s a bûbájjal elcserélte. A földi asszony nem szép, hanem csábító. S az ember, amikor a nõt szépnek mondja, a Szépség Leányát, az ember lényébõl való igazi lényt a csábítóval és a csábítással összetéveszti.
A földi asszony egész léte és lénye ebben a bûbájos csábításban merül ki. A bûbáj az asszony anyagiassága. Ez rajta a Hatalmak bélyege, és ez benne és rajta: a karakter, az arculat. A nõ festi magát, öltözködik, kedvét leli abban, hogy, belsõ lényérõl nem is szólva, még testi valóságát is eredeti mivoltából kiforgassa, még anyagi alkatát is elváltoztassa és elfátyolozza. Egyetlen célja van: csábítani. Bûbájosnak lenni.
A csábítás terméketlen és üres, céltalan és értelmetlen. Miért? Miért csábít? Mit akar? Uralkodni, hatalmaskodni? Termékenységéhez nemzõt keresni? Nem. A csábítást csak az érti meg, aki felismeri benne az üres hiúságot, az asszonyi Én eredendõ bûnét - az asszonyi hübriszt. A csábításból nem fakad szerelem, házasság, uralom, hatalom, dicsõség, gyõzelem, boldogság, megnyugvás, megtisztulás, nemesség. A csábításból nem fakad semmi: az egész a tarka és kábító és szemfényvesztõ mesterkedés mágikus játéka, ami elbûvöl és elkápráztat, de ha szertefoszlik, a csábító és az elcsábított is kiábrándultan, szegényen, keserûen és üresen magára marad. A csábítás és a bûbáj a szépség és a bölcsesség pótléka és meghamisítása: ez a bûnbe esett és elnyomorított szépség és bölcsesség. Mert Szophia szépsége és bölcsessége szeretet és szeretetet ébreszt; Éva bûbája káprázatot ébreszt. Szophia szépsége örökre leköt: vele egyesülni a szeretetben a végtelen idõkre szóló Egységbe visszatérni. Éva bûbája elkábít, de a kábultságból való ébredés után kiderül, hogy egyesülés nem is történt; az egész csak káprázat és varázslat volt. S itt a helyzetet mindenki félreérti, aki azt hiszi, hogy a csábító Éva maga nem éppolyan vesztes, megcsalt, elvarázsolt, mint Ádám, akit Éva megcsalt és elvarázsolt. Az asszony a bûbájnak éppoly áldozata, mint a férfi. Mert Éva bûbája azt jelenti, hogy õ volt az, aki ezt a bûbájt hozta, s akin keresztül a világba áramlott. Általa lett a világ is káprázat, bûbáj, varázslat: merõ látszat, kép, maszk, ami mögött nincs semmi, mert ha az ember a varázslatból felocsúdik, megcsaltnak tudja magát.
A földi asszony egyetlen célja a bûbáj, nem tudatosan, szándékosan, ennél sokkalta mélyebben: lénye szerint. S ez a végzete. Amitõl a nõ a legjobban fél: öregnek és csúnyának lenni. Ha szép lenne, sohasem lehetne sem csúnya, sem öreg. A szépség nem jelleg, amit el lehet veszíteni; a szépség nem tulajdonság, hanem Istenhez való hasonlóság. Amit el lehet veszíteni és amit a nõ el is veszít, az a bûbáj. Ezért lesz rút és vén. - A szépség nem valami, ami merõ külsõség. Tudjuk pedig ezt onnan, ahol a szépség igazán megvan: a mûvészetbõl. Ott megvan, és ott örökre meg is marad. A mûvészetben a szépség realizálódik. A szépség az egész lényen uralkodó hatalmas tûz és fény. Ami merõ külsõség, az a bûbáj; a ruha, a festék, a szerep, a betanult mosoly és mozgás és modor. S ez az, amit a nõ elveszít: a bûbáj eszközeit. S ez az, amit a bûbájos mint végzetet kénytelen átélni: felismerni, hogy a maszkot választotta és nem az arcot.
Téma: Hamvas Béla : Scientia Sacra (Az asszony témakör 2. rész)
Nincs hozzászólás.