A szem

2012.07.01 17:30

 

Előzmény..

https://embers-eg.webnode.hu/news/szemleletvaltas-/

https://embers-eg.webnode.hu/news/szem-proba-/

https://embers-eg.webnode.hu/news/egy-kep-margojara-lady-gaga/

https://embers-eg.webnode.hu/news/vasslajosblogja-google-glass-a-szem-a-lelek-matrixa/

 

 

 (Egy  cikkely Thorwald Dethlefsen – Rüdiger Dahlke : Út a Teljességhez  A betegség jelentése és jelentősége) 

 

A könyv letölthető pdf formátumban a szellemi bazár, hasznos holmik témakörénél, illetve az alábbi linken.

https://embers-eg.webnode.hu/szellemi-bazar/hasznos-holmik/

"A szem nemcsak benyomásokat enged be, ki is bocsát valamit: hangulatunk, érzéseink tükröződnek benne. Ezért kutatjuk a másik tekintetét, próbálunk mélyen a szemébe nézni, s olvasni belőle. A szem a lélek tükre. Ha a szemet könnyek borítják el, ez a belső lélekállapotról tudósít.
Az íriszdiagnosztika a szemet mind a mai napig a test tükreként használja, a szemből azonban a karakter- és a személyiségstruktúra is kiolvasható. Mind a haragos tekintet, mind a mágikus pillantás azt bizonyítja, hogy a szem nemcsak olyan szerv, amely beenged, hanem valami belsőt kifelé is közvetít. A szem aktivitása, ha szemet vetünk valakire. A német népi nyelv a szerelembe esésre azt mondja: verschaut sich (elbámészkodik) - ez a megfogalmazás arról árulkodik, hogy a szerelmesek nem látják többé a realitást - könnyen elbámészkodnak ebben az állapotban, a szerelem ugyanis vakká tesz (ha nem hullik le szemünkről a hályog...)
A szem leggyakoribb zavarai a rövidlátás és a távollátás; a rövidlátás többnyire fiatalkorban lép fel, míg a távollátás az időskor zavara. A felosztás magáért beszél: az ifjúság valóban inkább saját szűkebb köreit látja, hiányzik az áttekintés, a széles látókör. Az öregség a dolgoktól való eltávolodás és distancia kora. Analóg módon működik az idős emberek emlékezete is: amilyen feledékenyek a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban, olyan kitűnően emlékeznek a távoli múlt eseményeire, méghozzá csodálatra méltó pontossággal.
A rövidlátás túl erős szubjektivitást jelent. A rövidlátó mindent saját szemüvegén keresztül néz, minden téma által személyesen érzi érintve magát. Csak a saját orráig lát, szűk látóköre azonban nem vezet önismerethez. Éppen ebben rejlik a nehézség, hiszen azt, amit látunk, magunkra kell vonatkoztatnunk ahhoz, hogy jobban láthassuk magunkat. Ez a folyamat azonban saját ellentétébe fordul át, ha beleragadunk a szubjektivitásba. Ez konkrétan azt jelenti, hogy bár mindent magunkra vonatkoztatunk, mégsem vagyunk hajlandók a dolgokban önmagunkat látni és megismerni.
Ilyen esetben a szubjektivitás csak duzzogó sértettséghez vagy más elhárító reakciókhoz vezet, anélkül hogy a projekciót feloldaná.
A rövidlátás ezt a félreértést fedi fel. Arra kényszerít, hogy nézzünk körül közelebbről saját világunkban. A rövidlátás az éleslátási pontot tolja közelebb saját szemünkhöz, saját orrunkhoz. Ezáltal a test szintjén magas fokú szubjektivitást jelent - célja azonban az önismeret. A valódi önismeret kényszerűen kivezet saját szubjektivitásunkból. Ha valaki nem lát, illetve rosszul lát, a tisztázandó kérdés így hangzik: „Mit nem akarok látni?” S a válasz mindig ez: „Saját magamat.”
Azt, hogy a rövidlátó milyen erősen áll ellent annak, hogy önmagát olyannak lássa, amilyen, könnyű leolvasni szemüvege dioptriaszámáról. A szemüveg protézis, tehát csalás. Színvonalasan kiigazítja a sorsot, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne. A kontaktlencse esetében ez a csalás még nyomatékosabb azáltal, hogy a „rosszullátás” tényét az illető el is titkolja. Képzeljük csak el, mi történne, ha egy éjjel mindenkitől elvennénk a szemüvegét és a kontaktlencséjét. Az élet egyszeriben sokkal őszintébb lenne. Rögtön felismernénk, hogyan is látják az emberek a világot s magukat, és - ami még fontosabb - az érintettek átélhetnék saját magukat, azt, hogy képtelenek a dolgokat úgy látni, amilyenek. Csak az olyan akadályoztatás segíthet, amit magunk élünk át. Így jó néhányan tudatára ébredhetnének, milyen „tisztázatlan” is a világképük, milyen „homályosan” is látnak, milyen szűk is a látókörük. Talán, mintha hályog hullna le a szemükről, lassan helyesebben látnák a dolgokat, mert hát hogyan is akarhat a be-látásig eljutni az, aki nem lát helyesen?
Az idős embernek élettapasztalata folytán bölcsnek, széles látókörűnek kellene lennie. Sokan azonban ezt a széles látókört, sajnos, csak testi szinten valósítják meg, méghozzá a távollátás tünetével. A színvakság az élet sokféleségével, tarkaságával szembeni vakságot jelzi; azokat érinti, akik mindent szürkében látnak, akiknek látásmódja a különbségeket nivellálja - egyszóval: a színtelen embereket.
A kötőhártya-gyulladás (conjunctivitis), mint minden más gyulladásos betegség, konfliktust jelez. A kötőhártya-gyulladás fájdalmat okoz a szemben, s ezt csak úgy enyhíthetjük, ha becsukjuk szemünket. Így hunyunk szemet az előtt a probléma előtt, amellyel nem akarunk szembenézni.
A kancsalság (bandzsítás): ahhoz, hogy valami teljes dimenziójában feltáruljon előttünk, látásunk két képet igényel. Ki ne ismerné fel ebben a kijelentésben a polaritás törvényének érvényesülését? Két látásmódra van szükségünk ahhoz, hogy felfoghassuk a látvány egységét. Ha a két látótengely koordináltsága elégtelen, bandzsítunk, azaz a két szem retináján két, egymást nem fedő kép (kettős kép) alakul ki. Mielőtt azonban megjelenne előttünk a két különböző kép, az agy úgy dönt, hogy az egyiket teljesen kiszűri (mégpedig a bandzsító szem képét). így valóságban egyszeműek leszünk, hiszen a másik szem képét az agy nem továbbítja. Mindent síkban látunk, elvész a térlátásunk.
És ugyanígy van ez a polaritással is. E téren is együtt kell látnunk a két pólust ahhoz, hogy egy képet lássunk (például elemi rész és hullám - szabadság és determináltság - jó és rossz). Ha ez nem sikerül s a két kép kettéhasad, tudatunk az egyik látásmódot kikapcsolja (elfojtja), s egy-szeműek (félvakok) leszünk, ahelyett hogy be-látóak lennénk.
A bandzsító ember valójában egy szemmel látó ember, a másik szem által alkotott képet agya elnyomja, ami a dimenziók elvesztéséhez, egyoldalú világképhez vezet.
A hályog: a „szürke hályog” elhomályosítja a szaruhártyát s ezáltal a látást. A beteg többé nem lát élesen. Amíg a dolgokat élesen látjuk, azok megőrzik élességüket - azaz megsebezhetnek bennünket. Ha homályunk feloldja a dolgok sebző élességét, világunkból is kivész a megsebzés veszélye. Az életlen látás környezetünktől, s így magunktól is megnyugtató távolságtartást jelent. A „szürke hályog” olyan, mint egy redőny, amelyet leeresztünk, hogy ne kelljen mindazt látnunk, amit nem is akarunk látni. A szürke hályog, mely elfedi látásunkat, megvakuláshoz is vezethet.
A „zöld hályog” (glaukóma) esetén a szem megnövekedett belső nyomása miatt a látótér mindjobban beszűkül, s csőlátás alakul ki. A beteg mintha szemellenzőn keresztül nézné a világot. Áttekintését elveszíti - csak egy tetszőleges részletet észlel. A zöld hályog mögött feltételezhetően a visszatartott könnyek pszichikai nyomása húzódik meg (belső nyomás a szemben).
A látni nem akarás legszélsőségesebb formája a vakság. A legtöbb ember a vakságot tartja a legsúlyosabb testi csapásnak. A „vaksággal sújtott” kifejezést átvitt értelemben használjuk. A vaktól örökre elvétetett a külső projekciós mező, arra kényszerül, hogy csak befelé nézzen. A testi vakság csak végső manifesztációja a tudat vakságának.
Néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államokban egy új operációs technika lehetővé tette, hogy jó néhány fiatalkorú vak személy visszakapta a szeme világát. Az eredmény azonban nem boldogság és öröm volt, mint várták; a megoperáltak jó része nem tudott mit kezdeni a változással, nem találta a helyét. E tapasztalatot a legkülönbözőbb szempontokból elemezhetjük és értelmezhetjük. A mi vizsgálódási szemszögünkből azonban csak az a felismerés fontos, hogy bár funkcionális beavatkozással funkciókat megváltoztathatunk, azokat a problémákat azonban, amelyek a tünetekben manifesztálódnak, így nem lehet elhárítani. Csak akkor fogjuk a fogyatékosságban rejlő nyereséget érzékelni, ha megválunk attól az eszmétől, miszerint minden testi fogyatékosság áldatlan állapot, melyet a lehető leggyorsabban s a leginkább feltűnés nélkül kompenzálni kell, vagy el kell hárítani. Hagynunk kell, hogy a fogyatékosság igenis zavarjon bennünket megszokott életmenetünkben - hagynunk kell, hogy megakadályozzon bennünket abban, hogy úgy éljünk, ahogyan eddig éltünk. Így válhat betegségünk a gyógyuláshoz vezető úttá. Ilyen esetben a vakság is taníthat valódi látásra, s valódi belátásokhoz vezethet el bennünket."