Tóth Gyula Szekiz-Munduz

2013.04.08 23:23

 

Kapcsolódó linkek..

http://embers-eg.webnode.hu/products/toth-gyula/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-szkitiatol-maghrebig-2-elhangzott-debrecenben-a-hajdu-bihari-magyarok-szovetsege-szervezese-altal-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-kitalalt-kozepkor-a-karpat-medenceben-/

http://embers-eg.webnode.hu/products/a-magyar-tortenelem-jeles-esemenyei-es-sarokpontjai/

 

 

Amikor a Nagy Konstantinról szóló fejezetet közzétettem, még magam sem gondoltam, hogy a téma, amelyet gyanútlanul megbolygattam, ilyen hatalmas. Eredetileg csak egyfajta mellékszálként akartam foglalkozni ezzel a kérdéssel, megemlítve, hogy e dicső keresztény uralkodó valójában nem más, mint a háromszázas évek koordinátarendszerének Aladárja. Később azonban, ahogy a témával kapcsolatos felismerések sokasodni kezdtek, úgy lett a Konstantin-kérdés egyre nagyobb és szerteágazóbb. Egyre világosabbá vált előttem, hogy nem egy jelentéktelen mellékszállal van dolgom, hanem az időrendi problémák eredendő okával, a hamisítások gyökerével.

A Kedves Olvasó talán még emlékszik, hogy Németh Zsolt kiváló kérdései hogyan terelgették a Konstantinnal kapcsolatos gondolatainkat újabb és újabb felismerések felé. E kérdések segítettek hozzá annak megértéséhez, hogy nem csupán Attila nyugaton uralkodó idősebbik fia, de a Görögországba menekülő kisebbik fia is Konstantin volt. Németh Zsolt szlávokkal kapcsolatos kérdései nyomán vettük észre, hogy a Honoriusnál tartózkodó Csaba személyéből annak a Konstantin-Cirillnek a figuráját építették föl, akit ma a szlávok apostolának szokás nevezni. Megértettük, hogy Nagy Konstantinban e két hun királyfi alakja olvadt össze egyetlen dicső előképpé. Konstantin életének bizonyos elemei a nyugaton uralkodó Carolus-Konstantinra, más elemei pedig a keleti Cyrillus-Konstantinra emlékeztetnek.

Az előző fejezetben az is világossá vált, hogy e két hun királyfi nem véletlenül viselte ugyanazt a nevet. Észrevettük ugyanis, hogy a tetrarchia korában felbukkanó Konstantin név valójában nem más, mint a Hun Birodalom nevének „isztános” alakváltozata. Mivel atyjuk halála után mind Aladár, mind pedig Csaba uralkodni kezdett, és mivel mindketten a Hun Birodalom teljes jogú urainak tekintették magukat, ezért mindketten Kunsztán fejedelmei, vagyis Konstantinok lettek. Feltételeztük továbbá, hogy a Constantinus feliratú pénzérméket – amely érmék feltűnően gyakran kerülnek elő a tévesen avarként azonosított hun sírokból – valójában Kunsztán első hatalmas királya, a hun Attila verette.

Érthető, ha ezek a meglepő és szokatlan eredmények sokak számára nehezen emészthetők. Már azzal a gondolattal sem volt könnyű megbarátkoznunk, hogy a székelyek legendás Csaba királyfiának köze lehetett a szlávokat megtérítő Cirillhez. Amikor tehát az előző fejezetben fölvetettem azt a gondolatot, hogy a Constantinus feliratú latin pénzérmék valójában Attilához köthetők, akkor a kételkedő hangok felerősödtek. Hogy a hun Attila latin érméket veretett volna? … Képtelenség! Én ezeket a reakciókat teljesen érthetőnek tartom, hiszen pontosan ezt mondatják velünk a korszakkal kapcsolatos beidegződéseink. Ezért nagy örömömre szolgált, amikor a honlapom egyik hozzászólója Attila latin feliratú pénzérméi kapcsán felhívta a figyelmet arra a fontos tényre, amelyre később én magam is rá szerettem volna mutatni. Mégpedig, hogy a Szent Koronánkon olvasható feliratok is latin, illetve görög nyelvűek.

Igen valószínű, hogy Szent Koronánk eredetileg Attila koronája volt. Az a tény, hogy latin és görög feliratok olvashatók rajta azt az előző fejezetben felvázolt gondolatot erősíti, hogy Attila koronázása elsősorban nem is hunok felé, hanem sokkal inkább a rómaiak felé hordozott súlyos üzenetet. Attila csak úgy tudta a Római Birodalom latin és görög felének keresztényüldöző tetrarkháit trónfosztottá tenni, ha latin és görög nyelvű koronával koronázta meg magát. A részben latin, részben pedig görög feliratok nem csupán a hatalom és a bölcsesség egyensúlyának fontosságát hangsúlyozzák, de azt a hatalmas és egyben páratlan tényt is, hogy a világhódító Attila Róma mindkét felét alávetette. A latin részeket éppúgy behódoltatta, mint a görög területeket. Pontosan ebbe a gondolatiságba illeszkednek szervesen a latin feliratú pénzérmék is. Ezek az érmék ugyanis elsősorban nem a hunok, hanem a birodalom népei számára készültek. Ha Attila komolyan vette azt, hogy mostantól önmagát tekinti a rómaiak uralkodójának, akkor e hatalmas tényt azzal is meg kellett erősítenie, hogy a behódoltatott birodalom lakossága számára pénzt vert.

A huszadik század derekán Attila hadjárataival erkölcsiségében éppen ellentétes előjelű események zajlottak Európában. A második világháború során felbukkant kelet felől egy hatalmas hadsereg, amely végigpusztítva a fél kontinenst a vörös-terror évtizedeit zúdította ránk. Mielőtt a Kedves Olvasó felhorkanna, hogy hogyan merészelem Attila dicsőséges hadjáratait egy lapon említeni a Vörös Hadsereg rémtetteivel, szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy én ellentétpárokról beszélek! Míg Attila serege a kereszténység védelmében lépett fel, addig Vörös Hadsereg az ateizmus mérgező ideológiáját kényszerítette ránk. Semmilyen lényeges szempontból nem lehet tehát e két eseménysorozatot párhuzamba állítani. Van azonban egyetlen apró részlet, amely mindkét eseménysorozatban azonos, és amely most a mi számunkra is érthetőbbé teheti Attila latin érméinek rejtélyét.

Ugyanis 1944-ben, amikor a „felszabadító” hadsereg megvetette a lábát szerencsétlen országunkban, amikor még jóformán el sem ültek a harcok és a nyugati országrészben még javában dörögtek a fegyverek, a szovjet hadsereg a megszállt területek lakossága számára pénzt adott ki! De milyen pénz volt ez? ... Talán cirill betűkkel feliratozott rubel volt? ... Szó sincs róla! Magyar nyelvű pengőt nyomtattak, amely nagy betűkkel hirdette, hogy a pénz kiadója a Vörös Hadsereg Parancsnoksága! Nyilvánvaló, hogy nem adhattak ki cirill betűs rubelt, hiszen a magyar lakosság idegenkedve tekintett volna rá. Vegyük észre, hogy sok-sok évszázaddal korábban Attila ugyanebből a meggondolásból veretett latin feliratú érméket. Ezek az érmék elsősorban nem a hunok számára készültek, hanem a Római Birodalom tetrarkhák uralma alól felszabadított lakossága számára. Ezek a pénzérmék pedig a Constantinus felirattal éppúgy hirdették a felszabadító hatalom nevét, mint évszázadokkal később a Vörös Hadsereg pengője.

Az utóbbi időben egyre erőteljesebben fogalmazódik meg bennem egy gondolat. A hun korszak teljesebb és tökéletesebb megértéséhez talán másképp kell megfogalmaznunk mindazt, amit Attila koráról tudunk. Máshová kell helyeznünk a hangsúlyokat, másképp kell megközelítenünk az események mögött húzódó motivációkat. Úgy látom ugyanis, hogy az a száznyolc nemzetség amely Szkítiából kijött, valójában nem akart itt Európában egy új birodalmat alapítani a már meglévő Római Birodalom mellé. Attila kapitányainak eszük ágában sem volt egy Rómától független Hun Birodalmat létrehozni. Az ő céljuk egyértelműen Róma volt! Persze nem azt állítom, hogy a Hun Birodalom úgy, abban a formában, amelyben ismerjük sohasem létezett volna. Teljesen nyilvánvaló, hogy létezett, és teljesen nyilvánvaló, hogy éles különbség volt a hunok és a nekik behódoló rómaiak között. De világosan kell látnunk, hogy ezek a Szkítiából kijött kapitányok elsősorban nem egy európai Hun Birodalom megalapítására koncentráltak, hanem Róma behódoltatására! Rómát szerették volna a saját uralmuk alá vonni, kulturálisan felemelni és erkölcsileg megnemesíteni. A vallásszabadság eszmeiségét zászlajukra tűzve véget akartak vetni az itt folyó üldözéseknek, és Róma elnyomógépezetére lesújtva fel akarták szabadítani a kontinens népeit. Ez a gondolat segíthet megértenünk a latin és görög feliratokat tartalmazó koronánk rejtélyét és a Constantinus feliratú érmék titkát. Attilát ugyanis elsősorban nem hun királlyá, sokkal inkább római uralkodóvá koronázták. A koronázása nem csupán a rómaiak szokása szerint zajlott, de kifejezetten római koronázás volt! A célja az volt, hogy Róma számára adjon új uralkodót a méltatlanná vált tetrarkhák helyett.

Ezen a ponton kell megemlítenem, hogy néhány nappal ezelőtt, honlapom egyik hozzászólója egy nagyon is idevágó és rendkívül értékes hozzászólással örvendeztetett meg. Olvassuk csak:

„Pár hónappal ezelőtt jelent meg egy nagyon hiánypótló könyv Dr. Aradi Éva tollából. Az ókori India történelmének szálait próbálja kibogozni már jó rég óta és a mostani harmadik könyvében találtam egy érdekes bekezdést. A szerző India szkíta vonatkozásait tárja fel és éppen a leghíresebb indoszkíta uralkodóról, I. Rudradamánról írja, hogy szaka származása ellenére ő volt az első indiai uralkodó, aki a kor vallási nyelvét, a mesterségesen Pánini által »gyártott« klasszikus szanszkritot felemelte, részben hivatalos nyelvvé tette és az első összefüggő klasszikus szanszkrit nyelvű kőbe vésett felirat is az ő nevéhez fűződik (dzsunagáhi kút).”

Majd így összegezte az ezzel kapcsolatos gondolatait:

„Tehát a mindenkori szkíta uralkodók ezek szerint az adott országot próbálták fölemelni, az adott ország nyelvén (...) ha így nézzük, akkor Attila »római módon« való tettei nem is annyira különlegesek.”

Úgy gondolom, ezek a gondolatok minden szempontból telitalálatnak bizonyulnak. Pontosan erről van szó ugyanis. Az ókori népek történetét vizsgálva korábban már nekem is feltűnt, hogy a szkíták mindig mindenütt éppen ezt tették. Ha egy birodalom vagy egy ország megromlott, ha erkölcsiségét tekintve züllésnek indult, vagy gőgös despoták elnyomó igája alá került, akkor ott szinte menetrendszerűen jelentek meg a szkíták, lesújtottak, azt a népet erkölcsileg felemelték, züllött vezetőiktől megszabadították. Nem új birodalmakat alapítottak tehát, hanem a már meglévőeket regulázták meg. Vegyük észre: pontosan ez történt Attila idején is.

Miután mindezeket magamban megfogalmaztam, egy nyugtalanító gondolat kezdett foglalkoztatni, ami az előző fejezet írásakor elkerülte a figyelmemet. Akkor ugyanis azzal a feltételezéssel éltünk, hogy a Constantinus név valójában nem egyéb, mint a Hun Birodalom nevének „isztános” alakváltozata. Igen ám, de az akkor levezetett név csupán Kunsztán, azaz Constan volt, nem pedig Constantinus! Elkezdett tehát foglalkoztatni a szó végén található rejtélyes „-tinus” végződés. Minél többet törtem a fejem ezen a végződésen, annál zavaróbbá vált a jelenléte. Valahogy sehogy sem illett az előző fejezetben felvázolt képbe. Miközben továbbra is úgy gondoltam, hogy a tetrarchia korában felbukkanó Constantinus nevek egyértelműen a hunokkal hozhatók összefüggésbe, nem tudtam mit kezdeni a szó végén található „-tinus” végződéssel. Ugyanis ez a név így, ebben a Constantinus formában leírva már valóban inkább személynévnek tűnt, semmint egy birodalom nevének. Talán rossz nyomon járnék? Talán elhamarkodott lett volna mindaz, amit A Kőszikla c. fejezetben feltártam? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörtek. Elhatároztam tehát, hogy egyszer s mindenkorra végére járok ennek a Constantinus névnek, és kiderítem, hogy mi lehet ez a rejtélyes „-tinus”.

Elsőként megnéztem, hogy római császárok nevében felbukkant-e korábban ez a -tinus végződés. Kiderült, hogy nem! Sok-sok különféle latinos végződés található a római császárnevek végén, de a -tinus egyszer sem fordult elő korábban. A következő gondolatom a dákokkal volt kapcsolatos. A késő római kor tanulmányozása során feltűnt ugyanis, hogy a római császárok zöme éppen azokról a pannóniai, dáciai illetve észak-balkáni területekről származott, amely területeken az általam korábban az eftalita hunokkal azonosított dákok éltek. Diocletianus császár például dalmáciai születésű volt és Salona városából származott. Társcsászára, a nyugati részek fölött uralkodó és szintén augustusi rangban lévő Maximianus Sirmium közelében, Pannonia provinciában született. Galerius, akit korábban krónikáink Honoriusával azonosítottunk, Serdica közelében született, ami ebben az időben Dacia Aureliana fővárosa volt. Tudjuk jól, hogy Kézai szerint az a Macrinus nevű tetrarkha, aki Pannonia, Pamfília, Frígia, Macedónia és Dalmácia fölött uralkodott a hunok első bejövetelének idején, sabariai, azaz pannóniai származású volt. És a sort hosszasan lehetne folytatni. A dákokat azonban korábban a dánokkal azonosítottuk. Már A dánok királya c. fejezetben is idéztük Zajti Ferencet, aki a Zsidó volt-e Jézus c. könyvében a következőket írta:

„A transkaspi területen, a már említett régi daitya-központban, de az egész Oxus-Yaxartes folyamközön a legrégibb idők óta jelentős szerepet játszó dák, danu, daha, szanszkrit kiejtésben dana, kínaiul tahia nép szkíta (turáni) törzseket jelölt mindig.”

Tehát a dák népnév a szanszkrit nyelvben már úgy hangzik: dana. Fontos elmondanom, hogy A dánok királya c. fejezet publikálása után több olyan kritikus hang is eljutott hozzám, amely a dánok és a dákok azonosítását megalapozatlannak és kissé erőltetettnek vélte. Még a nemrég megjelent könyvem lektorálásakor is lezajlott egy kisebb vita azzal kapcsolatban, hogy nem lehetne-e a dánokkal kapcsolatban felvázolt gondolatokat feltételes módban megfogalmazni. Ezért örültem nagyon, amikor néhány napja honlapom egyik látogatója egy rendkívül érdekes forrásra hívta fel a figyelmemet! Mária királynő titkára, Oláh Miklós, 1536. május 16-án Brüsszelben befejezte fő művét, Magyarország leírását. Munkájának címe: Hungária. Ebben a következő izgalmas mondatokat olvashatjuk:

„Egy régi krónikánk írja, hogy ennek a magyarországi Dáciának vidékét valaha a dánok lakták, és hogy ezek a hunok jövetelétől megrémülve később költöztek azokra az északi-tengeri vidékekre, ahol most Dánia és Norvégia van. Ezt, ha nem is bizonyított eléggé, kétségbe vonni sincs szándékomban. Mert magának Dáciának és Dániának a [...]-ja nem csekély bizonyíték arra, hogy Dánia, mely most északon van, nevét a magyar Dáciáról kapta, melyet talán egykor laktak a dánok. A dánok egy krónikája viszont azt mondja, hogy ők a gótoktól származnak, és dánoknak első királyukról, Danról nevezik őket.”

A fenti idézet hatalmas megerősítést jelentett számomra, hiszen teljesen világosan fogalmazta meg, hogy bizony voltak olyan régi krónikáink, amelyek még tudtak a dákok és a dánok azonosságáról! Korábban már idéztük Robert Gordon Latham 1851-ben megjelent The Germania of Tacitus with ethnological dissertations and notes c. munkájának egy részletét, amelyben a szerző Tacitus művét elemezve észrevette, hogy míg délen a Duna mentén a dák és a géta népnevek bukkannak fel, addig északon a Baltikumban a dán és a gót nevek jelentkeznek. Ami tehát délen még dák az északon már dán. Ami délen géta, az északon gót. Igen ám, de Oláh Miklós a fenti idézetben mindehhez még azt is hozzátette, hogy

„A dánok egy krónikája viszont azt mondja, hogy ők a gótoktól származnak...”

Ezen a ponton kezd izgalmassá válni a dolog! A régi dán krónikák népüket a gótoktól eredeztették! Vagyis a dán ugyanaz, mint a gót! Mindebből pedig logikusan kellene következnie, hogy a dák és a géta is ugyanaz. Hogy a Kedves Olvasó is világosan lássa, hogy ez mennyire nem csupán az én könnyelmű spekulációm, olvassuk el mit írt Mátyás királyunk udvari történetírója, Antonio Bonfini ugyanerről a kérdésről:

„Azt mondják, hogy a gótok és a géták ugyanazok, Strabo azt állítja, hogy a dákok és a géták is azonosak, mert ugyanazt a nyelvet használják. Trogus a dákokat a géták ivadékainak nevezi, és azt írja, hogy mindkét fajta dák a daáktól, vagyis a dávoktól vette az eredetét, akik a Kaspi-tenger lakói voltak. Ha ezek tekintélyét követjük, amint kell, nem származhattak ki Skandináviából, mint történetírójuk, Jordanis állítja. De a gót történelemben engedjünk valamit a gót írónak. Mégsem szűnök csodálkozni Jordanison, aki az övéi iránti túlzott elfogultságból mindent, amit a hátrább lakó szkítáknak szokás tulajdonítani, az európai gótok javára ír, (...) világos, hogy elbeszélése, tisztesség ne essék szólván, semmiképpen sem állhat meg.”

Tehát figyeljük meg mit ír Bonfini: „...a gótok és a géták ugyanazok,...”. Majd így folytatja: „...a dákok és a géták is azonosak,...”. Vagyis világosan kimondja azt, amit Robert Gordon Latham és Oláh Miklós írásait olvasva mi magunk is feltételeztünk. De Bonfini további szemfelnyitogató adalékokat is közöl:

„A dákok ugyanazok, mint a dávok, a géták rokonai, mivel mindkettőnek azonos a nyelve, sőt, ugyanazon helyről származnak, de egyesek, mint Jordanis és sok író, úgy vélekednek, hogy Skandináviából erednek a gátakkal együtt, akiket gótoknak mondunk, többen úgy, hogy a daáktól, akik az ázsiai Szkítiában élnek.”

Vagyis a dák ugyanaz, mint a dáv, és mindkettő a géták rokona. A nyelvük is és a származásuk is azonos. De a fenti idézet beszámol a „gátok” népéről is, akik Bonfini szerint a gótokkal azonosak. Vagyis a gót másképpen gát. De olvassuk tovább:

„A gétákat a rómaiak, mint Plinius mondja, dákoknak nevezték, róluk alább bővebben szólunk. Dáciát Gotiának, majd – mivel később elfoglalták a gepidák, a gótok rokonai – Gepidiának nevezhetjük.”

Vagyis a gétákat, akikről korábban megállapítottuk, hogy valójában dákok, főleg a rómaiak nevezték dákoknak. Majd így folytatja:

„A görögök, mint Strabo írja, a gétákat trákoknak gondolták...”

A géta tehát trák is egyben. De Bonfini még ennél is tovább megy:

„Mármost, ha a nagy tekintélyű görögöknek hihetünk, és a géták, akiket gótoknak tartunk, a trákok közül származtak, hogyan eredhettek volna Scandiából vagyis Scanciából?”

Vagyis nem csak a géták, de a gótok is a trákok közül származnak. Mivel a géták és a gótok azonosságát már a korábbi idézetek is sejteni engedték, így ez az információ már meg sem lep bennünket. Bonfini azonban a fríg népet is bevonja a körbe:

„Továbbá a fríg nép is a trákoktól származik”

Figyeljük meg tehát: a dán ugyanaz, mint a dák. A géták azonosak a gótokkal. De a géták azonosak a dákokkal is és láttuk, hogy a dánok Oláh Miklós szerint a gótoktól származtak! E népek pedig mind-mind a trákoktól származtak, beleértve még a frígeket is. A Tót atyafiak c. fejezetben még azt is észrevettük, hogy Michael rhetor a Manuel császárhoz intézett beszédében következetesen dákoknak nevezte a szerbeket. Vagyis nála a dák ugyanaz, mint a szerb! Az R-L hangváltozáson keresztül azonban szerb ugyanaz, mint a szláv. Ez a szerb vagy szláv azonban nem más, mint szár-áb vagy szál-áv, vagyis eftalita hun. Pontosan úgy, mint ahogy a dák népet is az eftaliták közé sorolja a kutatás! Végső soron tehát mindenki azonos mindenkivel! A gótoktól a gétákon keresztül a gátakig, a dákoktól a dánokon keresztül a dávokig, a trákoktól a frígeken keresztül a szerbekig és a szlávokig ugyanarról a népről beszélünk. Ez a nép pedig nem más, mint a hatalmas szkíta-hun nemzet nyugati, azaz fehér ága.

Ezen a ponton világosan tetten érhetjük azt a jelenséget, amelyre már a Klodvig és a keresztvíz c. fejezet írásakor is igyekeztünk rámutatni. Már ott is idéztük Szőcs István Szent vagy szörnyeteg? című írását, amelyben Horvát István 1825-ben Pesten kiadott Rajzolatok - A’ magyar nemzet legrégiebb történetiből című könyvére reflektált. Szőcs a következőket írta Horvátról:

„...mit is mondott; mi a tanítása lényege? Az, hogy az ókor és a középkor közt nincs szakadék, történelmi folytonossághiány. Mindazokat a népeket, akiket az ókorból ismerünk, nem nyelte el a föld, mint ahogy a középkorban megismert népek sem az égből pottyantak. Vagyis a középkorban továbbéltek az ókor népei. Mindezzel kapcsolatban az alaptétele: nincs, vagyis nem létezett annyi nép, ahány népnevet ismerünk...”

Tehát nincs, vagyis nem létezett annyi nép, ahány népnevet számon tartunk. Egész koraközépkori történelmünk ezzel a sok-sok népnévvel olyan, mint egy végtelenségig túlbonyolított egyenletrendszer, amelyet nekünk sokkal, de sokkal egyszerűbb formára kell hoznunk. Ehhez nyújt számunkra nagy segítséget Antonio Bonfini e fenti idézetekkel. Fölmerül azonban a jogos kérdés: hogyan lett a dákból gót, illetve hogyan lett a gétából vagy gátból dák? Nos, pontosan úgy, ahogy király szavunkból is Alarik lett. Vagyis a fonákírás következtében! Bizonyára emlékszünk még Práczki István kitűnő felvetésére, mely szerint abban az időben, amikor a jobbról balra haladó szkíta írás találkozott a balról jobbra haladó latin és görög írásrendszerrel, bizonyos népneveket össze-vissza forgattak. Hol jobbról balra, hol pedig balról jobbra haladva rögzítették. Így lett tehát a dákból megfordítva gát, majd géta és gót. Szó sincs tehát arról, hogy lettek volna külön dákok, külön gótok, megint külön géták, gátok és dánok! Mindezen nevek alatt ugyanazt a szkíta fajú ős-európai etnikumot kell felfedeznünk, amely Attila hadjáratait megelőzően szinte egyetlen egységes homogén tömbben népesítette be az észak-balkáni, pannóniai és dáciai vidékeket. Vagyis pontosan azokat a területeket, amely a késő római korban a római császárok zömét adta.

Amikor az Isten ostora és a tetrarkhák c. írásomon dolgoztam és épp a tetrachia korának császárait próbáltam azonosítani a hun történet krónikáinkból ismert szereplőivel, találkoztam egy rendkívül érdekes adattal. Rögtön érezni lehetett, hogy ennek az adatnak jelentősége lesz a későbbiekben, de akkor még nem láttam világosan, hogy hogyan fog illeszkedni az általunk felvázolt képbe. Bizonyára emlékszünk, hogy a keresztényüldöző Diocletianus keleti társcsászára Galerius volt, akit mi akkor a krónikáinkban emlegetett Honorius császárral azonosítottunk. Ez a császár volt az, akinek a lányát Attila feleségül vette, és aki Attila kisebbik fiának, Csabának az anyai nagyatyja lett. Galerius történetének tanulmányozásakor bukkantam tehát rá a következő rendkívül érdekes adatra. A Wikipédia a Caius Galerius Valerius Maximianus római császár címszó alatt a következőket írja:

„Lactantius (240–320 k.) szerint Galerius igazi daciai identitástudatról tett tanúbizonyságot, amikor azt javasolta, hogy a birodalmat nem rómainak, hanem inkább daciainak kellene nevezni...”

Vagyis mit olvashattunk itt? Nem kevesebbet, mint hogy az a Galerius, akit krónikáink Honorius császárával azonosítottunk érzékelve, hogy ez az általa vezetett birodalom már csak a nevében római, fölvetette, hogy talán nem is Római Birodalomnak kellene nevezni, hanem inkább Dáciai Birodalomnak! Jellegét tekintve ilyen volt tehát az a Római Birodalom, amelyet Attila a hunok első bejövetelének idején itt talált. Sokkal inkább volt ez Dácia, semmint Róma. Ahogy korábban is kifejtettem a Birodalom kései korszakában csupa olyan császárok uralkodtak, akik ezekről a dák vidékekről származtak. A pannóniai, dalmáciai és dáciai császárok kora volt ez. A dák népnév azonban – ahogy azt az imént kifejtettük – azonos a dán népnévvel. Ekkor jutott eszembe Attila Képes Krónikából ismert királyi titulusa! Ha Attila valóban behódoltatta Róma mindkét felét, akkor hogyan lehetséges, hogy erre a hatalmas tényre királyi titulusában egyáltalán nem utalt? Hogy is hangzott ez a titulus?

„Attila, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magor unokája, ki Engadiban nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora.”

Gyanakodni kezdtem tehát, hogy Attila épp azáltal lett a dánok királya, hogy Rómát behódoltatta. Azt a Rómát, amelyet még a saját tulajdon császárai is inkább tekintettek dáknak (vagy másképp dánnak), semmint rómainak! Mivel a célja éppen az volt, hogy ezt a nyugati területeken élő eftalita hun etnikumot felszabadítsa a rómaiak elnyomása alól, ezért győztes hadjáratait követően ő lett a felszabadított eftalita hunok, vagyis a dánok királya.

Most jusson eszünkbe mindaz, amit a fejezet elején fejtegettünk! A hunok valójában nem akartak itt Európában egy Rómától különálló Hun Birodalmat alapítani. Ők magát Rómát akarták behódoltatni. Azt a Rómát, amely ekkor már sokkal inkább Dácia vagy Dánia volt, semmint Róma. Attila diadalmas hadjáratait követően létrejött a két hatalom fúziója. Mivel Rómát magának teljesen alávetette, ezért onnantól kezdve már nem létezett külön hun „Kunsztán” és nem létezett külön rómaiaknak alávetett „Dánia”, csak egyetlen hatalom létezett, amely egyszerre volt „Kunsztan” és egyszerre volt „Dán”. Lehetséges volna, hogy éppen ezt a Kunsztánnak alávetett „Dán” birodalmat illethették a Konstan-Tin névvel?

Mielőtt a Kedves Olvasó a fenti levezetést elkönyvelné magában, szeretném világossá tenni, hogy ezek egyelőre csak gondolatok! Csupán egyetlen lehetséges magyarázatot jelentenek a sok közül. Szó sincs róla, hogy én mindezeket állítanám, vagy akár csak valószínűsíteném! Amikor kutatásaim során erre a pontra érkeztem én magam is éreztem, hogy ez a magyarázat eléggé erőltetett. Azért tettem mégis közzé, hátha valaki továbbfűzi ezeket a gondolatokat, esetleg további adalékokkal egészíti ki azokat, vagy olyan új információkat hoz, amelyek eldönthetik, hogy érdemes-e ezt a vonalat folytatni. Tudniillik léteznek más magyarázatok is a Constantinus név -tinus végződésére.

A másik gondolatszál, amelyet a -tinus végződés rejtélyének kutatásakor követtem éppen a Constantinus feliratú pénzérmék kapcsán került elém. Eltűnődtem ugyanis: ezek a pénzérmék főleg bronzérmék voltak. Tudott dolog, hogy az ötvözetlen réz nem kifejezetten alkalmas pénzérmék készítésére, hiszen gyorsan kopik. Ahhoz, hogy a rézből időtálló érméket lehessen készíteni, a rezet mindenképpen ötvözni kellett valamivel. A bronzérmék készítésekor pontosan így jártak el. A rezet ónnal ötvözték, hogy az így készült pénzérmék keményebbek és maradandóbbak legyenek. Ezen a ponton villant be, hogy az ón neve angolul úgy hangzik: TIN.

Láttuk korábban, hogy az angol nyelv milyen sokszor volt már segítségünkre. Amikor Childerik nevének jelentését kutattuk már akkor is az angol child szó segített megértenünk, hogy ez a meroving uralkodó valójában Attila gyermeke volt. Később az angol stone szó kapcsán derült fény az -isztán országok nevének jelentésére és Isten szavunk eredeti értelmére is. (Itt csak zárójelben jegyezném meg, hogy ez a kőszikla jelentésű ősi szó a csángók nyelvében „sztenka” illetve „esztenka” formában a mai napig is jelen van, és a jelentése is éppen kőszikla!) Tudva, hogy az angol és saxon hódítók valójában Attila kapitányai voltak, ezek a nyelvi érdekességek teljesen érthetővé válnak. Egyáltalán nincs tehát semmi „ördögtől való” dolog abban, ha bizonyos összefüggésekre éppen az angol nyelv szavai világítanak rá.

Azt az anyagot tehát, amely a bronz pénzérmék készítéséhez elengedhetetlen volt, angolul tin-nek nevezik. Elgondolkodtam tehát: lehetséges, hogy a Constantinus feliratú pénzérméken ez a -tinus végződés éppen erre utalna? Esetleg valami olyan jelentéstartalmat hordozott volna, hogy „ónnal ötvözött”? Vagyis maradandó, időtálló? Esetleg átvitt értelemben mindezen tulajdonságai miatt egyszerűen „pénz” jelentéstartalmat hordozott volna s így a Constantinus felirat jelentése egyszerűen „kunsztáni bronz” azaz „kunsztáni pénz” lenne? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok forogtak a fejemben. Mivel azonban semmi konkrét bizonyítékkal nem tudtam megerősíteni ezt a felvetést, így levettem a napirendről és elvetettem azt. Éreztem, hogy ez a gondolat meglehetősen gyenge lábakon áll és inkább nem erőltettem tovább ezt a vonalat.

Amint ezeken a gondolatokon tűnődtem hirtelen egy balsejtelem lett rajtam úrrá. Ködös gyermekkori emlékeim váratlanul előtörtek és az egész problémát teljesen új megvilágításba helyezték. Gyermekkoromban ugyanis alapvetően két szenvedélynek hódoltam. Az egyik a csillagászat volt, a másik pedig éppen a régi pénzérmék gyűjtése, vagyis a numizmatika. Gyermekéveim alatt elég tekintélyes éremgyűjteményre sikerült szert tennem, egy-egy ritkább darabra gyakorta elköltöttem akár több havi zsebpénzemet is. Talán nyolc vagy kilenc éves lehettem, amikor a testvérem – ismerve a hóbortomat – születésnapomra egy olyan könyvvel lepett meg, amely éppen a pénzverés történetét ismertette. Ez a könyv egy Móra Ferenc Könyvkiadó által kifejezetten gyermekek számára írt ismeretterjesztő kiadvány volt. Amikor tehát a Constantinus feliratú pénzérmék rejtélyén tűnődtem ködös emlékeimből ennek a könyvnek a címe ugrott be teljesen váratlanul. Ez pedig a következő volt:

Tinó helyett ezüstpénz

Tinó helyett ezüstpénz? ... Mi is volt akkor annak a könyvnek a fő gondolata? Gyorsan keresni kezdtem tehát a könyvet, miközben magam sem számítottam rá, hogy megtalálom. Legnagyobb meglepetésemre nemhogy nem kallódott el a hosszú évek alatt, de kifejezetten ott volt az orrom előtt a könyvespolcomon, mint ami csak arra vár, hogy végre újra felfedezzem! Fellapoztam hát és rögtön a könyv elején a következőket olvastam:

„»Ha valaki a rabszolgák közül lopást követ el, első esetben adja vissza a lopott dolgot, és orrát, ha tudja, váltsa meg öt tinóval, ha pedig nem tudja, vágják le azt. Ha orra levágása után ismét lopást követ el, füleit váltsa meg öt tinóval, ha tudja, ha pedig nem, vágják le azokat.« Így törvénykezett első királyunk, István. Lopásért levágták az ember orrát, fülét, vagy fizethetett helyette. Fizetett? De hiszen fizetni csak pénzzel lehet, itt pedig tinóval, növendék marhával fizettetnek! Bizony így volt. Nagyon régen nem pénzt használtak, hanem különböző tárgyakban, állatokban, bőrökben fejezték ki valaminek az értékét. A magyarok tinóban. Még ezer évvel ezelőtt is, de éppen István király törvényeiben utoljára. Ő, István volt az első, aki magyar pénzt veretett.”

Ahogy ezeket a szavakat olvastam, gyanúm egyre erősebbé vált. Utánajártam tehát, hogy mit kell tudnunk a magyar pénzverés történetének kezdeteiről. Hóman Bálint Magyar Középkor c. munkájának A magyar pénzverés Szent István korában c. fejezetében a következőket írja:

„Gardezi a magyarok házassági szokásait írván le, említi, hogy a magyaroknál »a vagyon marhákban áll«.”

Jól jegyezzük meg ezt a fenti gondolatot! A magyaroknál a vagyon marhákban áll. Majd így folytatja Hóman:

„XI. századi törvényeinkben egy – az egykorú nyugati népekétől teljesen elütő – magyar vérdíj (Wergeld) és büntetésdíj-rendszer áll előttünk. A magyar vérdíj-rendszer az ötös számrendszeren alapszik. Alapszámai: 5, 10 és 100. Pénzegysége a tinó (iuvencus) és az ezzel azonos értékben számított »pensa auri«.”

Vagyis mi volt a magyar vérdíj-rendszer pénzegysége Hóman szerint? ... A tinó! De olvassuk tovább:

„A vérdíjaknak és büntetéseknek összegét Szent István törvényei – egy-két pensa auri-ban kifejezett összeget nem számítva – mindig tinókban (iuvencus) fejezik ki. A »tinó« tehát a magyaroknál állandó értékmérő eszköz, valódi pénz, állatpénz volt, amelyet törvényeink a »pensa auri«-nak nevezett pénzegységgel azonosítanak.”

Figyeljük csak: „A »tinó« tehát a magyaroknál állandó értékmérő eszköz, valódi pénz, állatpénz volt”! Szent István törvényei a büntetések összegét mindig tinókban fejezték ki. Erről így ír Hóman:

„A meggyilkolt szabad emberért járó vérdíj 110 tinó, illetve »pensa auri« volt. Ez összegből 10 tinó a közbenjárókat és bírákat illette meg s így a tulajdonképpeni vérdíj 100 tinó, azaz »pensa auri« volt, amiből 50 a megölt rokonainak, 50 a királyi kincstárnak jutott.”

De Hóman Bálint azt is világossá teszi, hogy a tinó, mint pénzegység, mint a vagyon állandó mértékegysége egy rendkívül ősi, keletről magunkkal hozott örökség volt. Erről így ír:

„Az igavonó marha, mint fizetési eszköz ismeretes volt a legtöbb kezdetleges népnél s a vérdíjak is kezdetben mindenütt marhaértékben állapíttattak meg. Nevezetes már most, hogy a vérdíj a keleti népeknél rendesen 100 igavonó állatban volt megállapítva. Éppen mint a magyaroknál a XI. században. A hindu vérdíj 100 tehén, az arab 100 teve, a görög – Homeros szerint – 100 ökör, a magyar 100 tinó volt. Ez a találkozás nem lehet véletlen, hanem azt bizonyítja, hogy vérdíjrendszerünk az ötös számrendszerrel egyetemben a magyaroknak ősi, keletről hozott hagyományain alapszik. Vajon eredeti-e avagy arab-perzsa, vagy más hatások alatt alakult-e ki, a jövő kutatások vannak hivatva kideríteni.”

Fölmerül azonban a kérdés: hogyan történt az átállás a tinóról az ércpénzre? Hóman Bálint természetesen erre a kérdésre is választ ad:

„Az ércpénz használatának kezdetével a marhapénzegység értékben rendszerint a forgalmi aranypénzegységgel azonosíttatott.”

Vagyis amikor eleink ércpénzt kezdtek használni a tinó helyett, akkor annak az ércpénznek kezdetben mindig a tinó értékét kellett reprezentálnia! Az ércpénz értéke a tinó értékével kellett, hogy megegyezzen. Úgy olvastuk, hogy a marhapénzegység értékben a forgalmi aranypénzegységgel azonosíttatott. Persze ez a tinó árával ekvivalens aranypénzegység további kisebb pénzegységekre – kvázi váltópénzekre – volt felosztható. Hóman erről is beszámol. Például leírja, hogy 16 tinó 40 ezüst solidusnak felelt meg. De az alap mértékegység, az állandó viszonyítási alap továbbra is a valódi értéket képviselő tinó maradt!

Hogy világosan lássuk, hogy ezek a gondolatok nem csupán Hóman Bálint gondolatai, idézzünk most hivatalos történelemtudományunk emblematikus alakjától, Kristó Gyulától, aki a História c. folyóirat 1999-es évfolyamának egyik számában a következőket írta:

„István törvényeinek egyszeri átolvasása világossá teszi számunkra, hogy a Kárpát-medencei népesség legfőbb értékmérője még nem a pénz volt, hanem a tinó, vagyis a fiatal (még igába nem fogott) ökör. Ez arra mutat, hogy nagyon jelentős lehetett az állattartás, hiszen az állattartók rendelkeztek tinókkal. Ezekkel kellett a kirótt büntetéseket fizetni. Az is kiderül, hogy a tinókkal való rendelkezés mértéke a gazdagság fokmérője volt. Feleséggyilkosság esetén az ispánnak ötven, a vitéznek tíz, a közrendűnek öt tinót kellett fizetnie a feleség rokonai számára. A hamisan esküvőt a törvény keze levágására ítélte, ezt a tehetős 50 tinóval, a közrendű 12 tinóval válthatta meg. István törvényei szerint minden szabad vérdíja, amit megöléséért a gyilkosnak fizetni kellett, 110 tinóra rúgott. Ezek a büntetési tételek érzékeltetik, hogy az átlagos tinószám még a szegényebbek esetében is magas lehetett, a gazdagok esetében pedig több százra rúgott. A leghatalmasabb előkelők, a törzsfők ökörállománya mérhetetlenül nagy volt. Ajtonyról, Szent István ellenfeléről a nagyobbik Gellért-legenda azt jegyezte fel, hogy »barmokkal is végtelen számban rendelkezett, minden csordát egy-egy gulyás keze alá adott«. E korai időszakban a vagyon, a tehetősség fokmérője éppen a barom, a jószág volt. Nem véletlen, hogy a régi magyar nyelvben a barom és a jószág szavak jelentették az anyagi javakat, a vagyont.”

Ezek igen-igen lényeges gondolatok, jól jegyezzük meg őket, mert még fontosak lesznek a későbbiekben! Mindezek után gondoljuk meg: ha a kárpát-medencei magyarság számára még István királyunk idején is a legfőbb értékmérő a három évesnél nem idősebb herélt bikaborjú, vagyis a tinó volt, akkor mennyivel inkább így lehetett ez Attila királyunk idején! Ha István idején az ércpénzeknek a tinó valódi értékét kellett reprezentálnia, akkor mennyivel inkább így lehetett ez Attila korában! Ha akárcsak szemernyi igazság is van abban a gondolatban, hogy a Constantinus feliratú pénzérméket Kunsztán ura, a hun Attila verette, akkor vajon mire utalhat ez a rejtélyes -tinus végződés, amelynek e fejezetben a nyomába eredtünk? Létezne, hogy ezek a pénzérmék nem egy Constantinus nevű hatalmas uralkodó érméi voltak, hanem Kunsztánnak a Tinós érméi? A rajtuk olvasható felirat talán nem is egy császár neve volna, hanem az országnak és a pénzegységnek a megnevezése? Figyeljük csak: Magyar Forint, Német Márka, Svájci Frank, Angol Font és ... Constan Tinus! Ugyanaz a logika!

Mielőtt a Kedves Olvasó azt gondolná, hogy mindezen gondolatok mellett lehorgonyoztam és elköteleztem magamat, ki kell ábrándítanom: szó sincs róla! A fenti levezetést – bármilyen logikusnak tűnik is – végül elvetettem. Legalább annyi érv szól ugyanis ellene, mint ahány mellette. A legfőbb érv, ami e fenti gondolatmenetet megkérdőjelezi az, hogy e pénzérméken a CONSTANTINUS név után világosan olvasható az AUG felirat is, ami egyértelművé teszi, hogy itt valóban egy császárról, vagyis egy augustusról van szó.

Most persze joggal vethetik a szememre: mi a csudáért fárasztom olvasóimat olyan gondolatokkal, amelyekben még én magam sem hiszek? Azért, mert érzékeltetni szeretném, hogy mennyi elvetélt gondolatkísérlet előzi meg egy-egy olyan felvetésemet, amelyet végül Önök elé tárok! Engem sokszor ér az a vád, hogy megalapozatlanul és könnyelműen teszek sommás megállapításokat. Vegyék észre: néha ennyi mindent, vagy még ennél is sokkal többet kell elvetni, mire a valódi megoldásig eljutok! Hihetetlen sok zsákutcának bizonyuló lehajtóról kell visszafordulnunk, mielőtt célhoz érnénk. Tízévnyi kutatómunka után megtanultam, hogy attól, hogy valami logikusnak és kézenfekvőnek tűnik, még egyáltalán nem biztos, hogy igaz is! Mivel azonban e fenti gondolatok ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy a következő rész logikáját követni tudjuk, úgy döntöttem, hogy e zsákutcának bizonyuló gondolatokat is megosztom Önökkel.

 

Az előző részben elvetett gondolatok után eszembe jutott, hogy a Tarih-i Üngürüsz milyen sokszor sietett már a segítségünkre. Az abban található különös módon leírt nevek már több alkalommal is továbblendítették a kutatást a holtpontról. Bizonyára emlékszünk, hogy a Tarih-i Üngürüszben közölt Tetrikusz név kapcsán jöttünk rá, hogy e név viselője egyszerűen tetrarkhosz volt. A Tarih-i Ügürüszben felbukkanó firenk népnév kapcsán vettük észre, hogy a frankok neve a varang és firenk formákon keresztül valójában nem más, mint várong – ungvár nevünk módosult alakja. Újra elővettem tehát a Tarih-i Üngürüszt, hátha most is segítségünkre lesz a megfejtésben.

Az első meglepő dolog, ami a hun történet olvasásakor elém került az volt, hogy ez az általunk vizsgált Konstantinus név a Tarih-i Üngürüszben egyáltalán nem egy uralkodónak a neve, hanem egy birodalomé! Olvassuk csak:

„Röviden, úgy beszélik, hogy azokban az időkben Kosztantinijjének volt egy padisahja, akit Szekiz-Muduznak hívtak.”

Melyik birodalom lehetett ez a Kosztantinijje és ki lehetett az a Szekiz-Munduz, akiről itt szó esik? Amint az a későbbi bekezdésekből egyértelműen ki fog derülni Kosztantinijje valójában nem más, mint a Római Birodalom, pontosabban annak keleti, görög fele. Szekiz-Munduz pedig e görög részek uralkodója, nemzeti krónikáink Honoriusza. De folytassuk tovább Attila történetének olvasását:

„Azután elhatározta, hogy Kosztantinijje fejedelme, Szekizmunduz ellen hadjáratot indít. Azonnal leveleket küldött szét a környező országokba, és megszámlálhatatlan katonaságot gyűjtött össze. Egy tavasszal »hol vagy, Kosztantinijje!« kiáltással elindult.”

Attila tehát roppant seregeinek élén megindul Róma ellen. Olvassuk tovább:

„Sok napon keresztül meneteltek, és nagy távolságokat gyűrtek le. Végül egy nap seregének előcsapatai Csorlu környékére érkeztek. Szekizmunduz azonban sokat hallott Atilusz király kilétéről és hősiességéről, s amint hírét vette, hogy közelre érkezett, óvatos lett. Nem volt nagy kedve szembeszállni és harcba bocsátkozni, végül is Szekizmunduz király aggodalma folytonosan szaporodott. Azonnal összehívta a dívánt, és vezéreivel tanácskozást tartott. Azok pedig ezt mondták: »A tennivaló a következő: vagy ellenállunk, és az országot elveszítjük, vagy meghódolunk neki, s parancsainak alávetjük magunkat. E két eshetőségen kívül más orvosság nincs.«”

Ez bizony komoly gond lehetett, hiszen a dicső szkíta király immár közel járt és a gőgös Római Birodalomnak a történelemben először szembesülnie kellett önnön sebezhetőségével.

„Szekizmunduz király pedig a gond tengerébe merült, és [valami] megoldáson gondolkozott, majd így szólt: »Most számunkra egyetlen megoldás a képmutatás!«”

Vajon miért nem lepődök meg ezen a „váratlan” fordulaton?

„Azonnal parancsot adott, hogy nyissák ki a kincstárát. Különböző díszes- drágaköves kincseiből ajándékot állított össze, és két kiváló, tiszteletre méltó vezírével Atilusz királynak küldte. Azok pedig elindultak, és Csorlu néven ismeretes helyen Atilusz királlyal találkoztak, Kosztantinijje padisahjának, Szekizmunduznak embereit és ajándékait [Atilusznak] felajánlották.”

A görög részek fölött uralkodó római tetrarkha tehát abban reménykedett hátha a díszes, drágaköves kincsek eltéríthetik Isten ostorát eredeti szándékától. Csalódnia kellett, mert nem téríthették el.

„Ez alkalommal Atilusz király határozott választ nem adott, nehézségeiket nem oldotta meg. Amikor ismételten a színe elé járultak, Atilusz a következő választ adta: »Mindaddig, míg Szekizmunduz nekem meg nem hódol és parancsomnak nem engedelmeskedik, nem vonulok vissza !«”

Nem volt tehát mit tenni, be kellett hódolni Attilának.

„Mikor ezt kijelentette, Szekizmunduz emberei ezt az ügyet részletesen megírták és Szekizmunduz tudomására hozták. Szekizmunduz most már tudta, hogy egyszerűen, barátságszínleléssel ez a dolog nem ér véget. Nem volt más hátra, önként beleegyezett a hadisarcba, és vállalta az engedelmességet. Így aztán ott megbékéltek, és örök barátságot kötöttek.”

Ez volt tehát az a hatalmas történelmi pillanat, amelynek a jelentőségét történelemkutatásunk a mai napig sem mérte fel. A Római Birodalom teljesen és tökéletesen alávettetett Isten ostorának. A rómaiak országa a hunok birtokává lett. Hogy kétségünk se legyen efelől, olvassuk el a következő mondatokat:

„De Firenk bégjei is összejöttek, és tanácsot tartottak, mert tudták, hogy Atilusz ellenük fog jönni. Végül is a helyzetet megírták és a Rím pápának tudomására juttatták: »Atilusz Kosztantinije uralkodója ellen viselt hadjáratot, behódoltatta őt, majd egyesült vele, és most hatalmas hadsereget vont össze, hogy ellenünk jöjjön. Maholnap ideér, ránk támad, hisz 'villámkorbácsúnak' nevezik. Egyszer már találkoztunk vele, mint erről tudomása van, s mi hasznát láttuk? Most kegyeskedjék, mert bajunkra írt és orvosságot csak öntől remélhetünk.« S ezt a levelet elküldték.”

Tehát figyeljük csak meg a fenti mondatokat: „behódoltatta őt, majd egyesült vele”! Teljesen egyértelmű, hogy ettől a pillanattól kezdve semmiféle Római Birodalom nem létezett többé. Ami mégis létezett, az a hunok birtokává lett. Az egykor oly dicső birodalom, - legalábbis annak görög részei - megszűntek önálló birodalom lenni. Higgye el a Kedves Olvasó, ennek a hatalmas történelmi ténynek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni.

E történetet olvasva az első gondolatom tehát az volt, hogy lám, a Kosztantinijje név nem egy uralkodóra utalt, hanem egy birodalomra, pontosan úgy, ahogy azt korábban feltételeztem. Ennek a birodalomnak az ura volt Szekiz-Munduz, ahogy azt korábban láttuk. Igen ám, de ez a Kosztantinijje név itt nem a hunok birodalmára utal, hanem teljesen egyértelműen arra a Rómára, amelyet a hunok behódoltattak! Talán tévedtünk volna amikor Kunsztánt Hunisztánként értelmeztük? Ekkor tűnt fel, hogy ez a Kosztantinijje mintha nem is „valaki” lenne, és még csak nem is „valamire” utalna. Sokkal inkább valakinek a valamijére! Vagyis ez a név tulajdonképpen egy birtokos szerkezet! Ez a Kosztan – Tinijje valójában nem más, mint Kunsztán Tinója! Vagy ha úgy jobban tetszik: Kunsztán Marhája, vagyis Kunsztán Birtoka!

Ugye emlékszünk még, hogy ez a marha, illetve tinó kifejezés nem csak a szarvasmarhára, mint háziállatra utalt, de mindenféle egyéb vagyont és tulajdont is kifejezett! Mi ma már sajnos hajlamosak vagyunk a tinó, marha, barom és jószág szavaink mögött minden esetben haszonállatokat érteni. Régen azonban ez nem így volt. Ezek a szavak mindenféle egyéb vagyont, minden egyéb tulajdont is kifejeztek. Zlinszky Aladár A szóképekről c. tanulmányában ezt teljesen világossá teszi:

„A régiségben a marha szó általában vagyont jelentett, de természetes, hogy állattenyésztő népnél, melynek legfontosabb vagyona a háziállat volt, a lábasmarha, vágómarha, szarvasmarha, vonómarha kapcsolatok gyakoribbak voltak, mint az ezüstmarha, ruhamarha, kalmármarha, s hogy így a marha szó lassanként az egész nyelvterületen a Vieh [barom] jelentést vette fel. Hasonló a jószág és barom szavaink története.”

Vagyis eredetileg ezüstöt, ruhát és bármi egyéb tulajdont is kifejezhettek e szavak. Ha ez még honfoglalásunk után is jó ideig így volt, akkor gondoljuk meg: mennyivel inkább így lehetett Attila idején! Amikor tehát a hunok hatalmas seregei Róma ellen vonultak és azt maguknak teljesen alávetették Rómából Kunsztán Tinója lett. Vagyis Kunsztán Marhája, Kunsztán Birtoka. Úgy olvastuk: „behódoltatta őt, majd egyesült vele”. A rómaiak császára pedig „önként beleegyezett a hadisarcba, és vállalta az engedelmességet”. Vagyis Róma lett a hunok adófizetője, vagy másképp „fejőstehene”. Eddig ők élősködtek Európa népein, most azonban fordult a kocka.

Úgy látom tehát, hogy a Constantinus név eredeti és elsődleges jelenése éppen ez volt. A Római Birodalom hunoknak való alávetettségét fejezte ki. Vagyis ilyen értelemben valóban egy birodalom neve lett, de nem a Hun Birodalom neve, hanem a hunok által behódoltatott Római Birodalom új neve! Amennyiben mégis egy személyre utalt, akkor arra a császárra utalhatott, aki a hunok marhája fölött rendelkezhetett. Ez a császár volt Szekiz-Munduz.

Persze nyilván most sokan felhorkannak. Mekkora képtelenség már azt feltételezni, hogy egy teljes országot tinónak, baromnak vagy marhának lehetne nevezni! Szeretném azonban felhívni a figyelmet, hogy ez egyáltalán nem egyedülálló jelenség. Itália neve ugyanis épp ezt jelenti. A Wikipédia a Római Köztársaság címszó alatt a következőket írja:

„az Italia név a vitulus »fiatal bika« szóval közös eredetű”

Ez a gondolat azonban sok más dolgot is megmagyaráz. A Constantinus feliratú pénzérmék vizsgálata kapcsán vettem észre, hogy ezeket az érméket gyakorlatilag ugyanazokban a Római Birodalom területén lévő pénzverdékben készítették, amelyekben a korábbi császárok érméi is készültek. A rajtuk lévő jelzések ezt teljesen egyértelművé teszik. Ezeket az érméket mégis Attila érméinek gondoltuk. Nem ellentmondás ez? Hogyan lehetnének ezek Attila érméi, ha még a verdehelyük is megegyezik a Római Birodalom korábbi érméinek verdehelyeivel? A válasz kézenfekvő: Ahogy azt korábban kifejtettük, Attila egyáltalán nem alapított új birodalmat a kontinensen. Nem jött létre semmiféle Rómától különálló Hun Birodalom, amely új verdehelyeket alapított volna, hogy Rómától független érmeket verjen. Attila célja egyértelműen a már meglévő Római Birodalom behódoltatása volt! Vagyis a Constantinus feliratú érmék ugyanúgy római érmék voltak, mint a korábbiak. A különbség a korábban vert érmékhez képest abban állt, hogy ezeket már az a Róma verte, amely Attilának, vagyis Kunsztán urának volt alávetve!

Mi hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy krónikáink olyan közléseinek, mint például „behódoltatta őt, majd egyesült vele” vagy „önként beleegyezett a hadisarcba, és vállalta az engedelmességet” nincs különösebb jelentősége. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindezen események ellenére Rómában ugyanúgy folyt tovább minden, mint azelőtt. Pedig vegyük észre: abban az időben ezeknek a dolgoknak hatalmas súlya volt! Az a tény, hogy Róma, ez a kontinentális szuperhatalom teljesen és tökéletesen behódolt egy újonnan érkező hódító seregnek, az akkori politikai status quo totális fejtetőre állításával volt egyenértékű! Nyilvánvaló, hogy Attilának alávetett birodalomként még érméket sem verhettek anélkül, hogy az érmék felirata ne utalt volna a birodalom megváltozott státuszára. Ez tehát a Constantinus feliratú érmék magyarázata. Ezek valóban minden ízükben római érmék voltak, ugyanakkor minden ízükben Attila érméi is. Hiszen a teljes birodalom szőröstől-bőröstől Attila marhájává, Attila birtokává, vagyis Kunsztán Tinójává lett.

Amikor eddig a pontig elérkeztem, kételkedni kezdtem saját levezetésemben. Úgy gondoltam, hogy a fenti gondolatok értelmesek és logikusak ugyan, de már a korábbi, időközben elvetett levezetéseink is annak tűntek. Kellene tehát valami, ami megerősíti ezt a gondolatot. Valami, ami egyértelművé teszi, hogy jó úton járok. Amint így tűnődtem, hirtelen az Attilának meghódoló görög császár neve jött elém. Szekiz-Munduz. Milyen különös név! Vajon mit jelenthet? Érdekes módon a Tarih-i Üngürüsz ezt a nevet hol egybe írja, hol pedig külön, pontosabban kötőjellel elválasztva a név két részét. Sejteni kezdtem tehát, hogy itt nem egy egységes névvel, hanem egy szóösszetétellel állunk szemben. Vagyis ez eredetileg nem Szekizmunduz, hanem inkább Szekiz Munduz lehetett. A szóösszetétel első tagjának jelentésén nem sokat kellett töprengenem. Szinte azonnal felismertem, hogy ez a Szekiz a szkíták „szaka” elnevezését rejti magában. De mit jelenthet a szóösszetétel második tagja, a Munduz?

Amint így tűnődtem váratlanul egy sanda gyanúm támadt. Fölmentem hát az Internetre, és a böngésző címsorába bepötyögtem kedvenc online szótáramnak a címét. Ott kiválasztottam a „Magyar -> Latin” opciót és a keresőmezőbe beírtam a „szarvasmarha” szót. Az eredmény teljesen megdöbbentett. Ugyanis a legelső találat, amelyet a szótár felhozott ez volt:

szarvasmarha = mundus

Mit jelent tehát mindez? Nem kevesebbet, mint hogy a Szekiz Munduz lényegét és értelmét tekintve ugyanaz, mint a Kosztan Tinijje. Az egyik Kunsztán Tinója, a másik Szkíták Marhája. E két név egymással teljesen és tökéletesen ekvivalens! Mindkettő ugyanazt a hatalmas és világrengető üzenetet hordozza: Róma teljesen alávettetett a hunoknak!

Ekkor jutottak eszembe Németh Zsolt kérdései, aki egy korábbi hozzám intézett levelében a következőket írta:

„A fő rejtély immár az, hogy Róma miként tudta elfogadtatni Bizánccal, hogy Nagy Konstantin létezett, sőt ő alapította Bizáncot. Ott biztosan jobban tudták, hogy ki alapította a várost. Miért nem tiltakoztak? Talán azért, mert a fantom Konstantin még mindig »megfelelőbb« volt, mint az igazi alapító? (...) Akkor ki alapíthatta? Ha az alapító személye »elfelejtendő«, akkor szkíta/hun kellett, hogy legyen, tán éppen maga Atilla.”

Ezen a ponton oldódik tehát meg a rejtély! Konstantinápolyt tulajdonképpen senki sem „alapította”. Szó sincs róla, hogy létezett volna egy Nagy Konstantin, aki székhelyét nyugatról keletre áthelyezve a saját nevéről nevezte volna el a várost. Byzantium városából valójában úgy lett Konstantinápoly, hogy a hunok behódoltatták! Ha alaposabban megvizsgáljuk ezt a nevet gyanúnk bizonyossággá érik. Ezt a nevet ugyanis eredetileg így írták le: Konstantinoupolis. Vagyis figyeljük csak: Konstan – Tinou – Polis. Olyan város, amely Kunsztán adófizetője, kvázi gyarmatvárosa lett. Vagyis a hunok fejőstehenévé vált. Ez a „tinou” így ebben az ízes-magyaros formában leírva akár még mosolyt is csalhat az arcunkra.

Néhány napja honlapom egyik olvasója egy érdekes írásra hívta fel a figyelmemet. Ez Püspöki Nagy Péter A tények erejével c. írása volt. Ennek a tanulmánynak A Frank Birodalom Avar tartományáról (805-900) c. fejezetében találkoztam néhány rendkívül érdekes adattal. Németh Lajos bajor király Regensburgban kelt oklevele az avarok földjét így említi:

„»...terra Avarorum...« majd az előbbire utalva: »...in ipsa marcha...« – »az avarok földje« majd »abban a tartományban«”

Vagyis az avarok tartományára az „in ipsa marcha” kifejezéssel utalnak. De Püspöki Nagy Péter további izgalmas adatokat is közöl Német Lajos Regensburgban kelt adományleveléből:

„»...Vuangariorum Marcha...« – »Wangarok tartománya«. Német Lajos Regensburgban kelt adománylevelében. Az elnevezés Sabária és a Répce folyó közt fekvő területen egy birtok határát jelző hegy neveként bukkan fel: »...et inde uwaue in summitatem illius montis, qui dicitur Vuangariorum Marcha...« – »és innen egészen annak a hegynek a csúcsáig, amelyet a Wangarok tartományának neveznek.« Ez az egyetlen forrás, amely az avarokat a magyarok venger népnevének mélyhangzású változatával nevezi meg.”

Vagyis figyeljük csak: Wangarok tartománya, azaz Vuangariorum Marcha. Most mindezek után tegyük szépen egymás alá ezeket az eddig megismert neveket:

Kosztan – Tinijje

Szekiz – Munduz

Vuangariorum - Marcha

Vegyük észre: ez mind-mind ugyanaz! Mindegyik birtokos szerkezet és mindegyik ugyanazt a gondolatot közvetíti: hunoknak alávetett, hunok tulajdona, hunok birtoka. Látva ezeket a neveket így egymás alatt, ugyanazzal a jelentéssel, ugyanazzal az üzenettel, már kétségünk sem lehet róla, hogy jó nyomon járunk.

A kritikusaim persze most ellenkezhetnének: nem járok jó nyomon mégse, hiszen ez a Szekizmunduz név gyakorlatilag azonos azzal a Sigismund névvel, amelynek ismerősebb alakja a Zsigmond. A Zsigmond névről meg minden utónévtár világosan közli, hogy jelentése: győzelem és védelem. Nos, azt kell mondanom az utónévtárak tévednek. Ha ugyanis elővesszük a Képes Krónikát és megkeressük benne a Zsigmond név legelső említését, akkor szükségszerűen a következő eseménysorozathoz fogunk jutni:

„...nyomban hadba szólította seregét, és elindult Sicambriából; először – mondják Illíriába rontott, majd Konstanznál a Rajnán áthaladva, Bázelnél Zsigmond király állott elébe rengeteg sereggel, de ezt egész népestül leverve, uralma alá vetette.”

Vagyis figyeljük meg: azt a teljes képtelenséget igyekeznek velünk elhitetni, hogy ennek az Attila által levert és uralma alá vetett királynak a neve azt jelenti: győzelem! Ennél jobban talán nem is lehetne kiforgatni e név jelentését. Hát nem sokkal logikusabb lenne azt feltételezni, hogy ez az itt felbukkanó Zsigmond név éppen az alávetettséget fejezi ki? Hiszen így olvastuk: „Zsigmond király állott elébe rengeteg sereggel, de ezt egész népestül leverve, uralma alá vetette.”. Vagyis ezt a királyt Attila saját zsákmányává, szakák marhájává, szekizmundusszá, azaz Zsigmonddá tette. Ez a király épp azáltal lett Zsigmond, hogy a szkíták legyőzték és behódoltatták.

Persze a szemfüles olvasónak valószínűleg az sem kerülte el a figyelmét, hogy Attila hatalmas serege hol kelt át a Rajnán. Úgy olvastuk: Konstanznál! Vegyük észre: ahol csak Attila megfordul, ahol csak a hunok otthagyják lábuk nyomát, máris megjelennek a Kunsztán név különféle alakjai. Ez a város tehát minden bizonnyal arról kapta a nevét, hogy Kunsztán hatalmas ura, a nagy Attila éppen ott kelt át a Rajnán, amikor roppant seregével Galliára tört.

Egyetlen fontos kérdésről kell még szót ejtenünk. A Tarih-i Üngürüszben elolvastuk hogyan hódolt be Kosztantinijje fejedelme, Szekizmunduz Attilának. Ez a Szekizmunduz volt az a görög császár, akinek a lányát Attila feleségül vette. Olvassuk csak:

„Szekizmunduz királynak volt egy szépséges lánya, holdsarló-szemöldökfa, pézsmaillatú, ciprus termetű, tökéletes arányú, cukorajkú, ezüstszínű tokájú, gyönyörűséges szépség. (...) Ezt a lányát Atilusz királynak adta feleségül. Közben megkötötték a teljes békét. Atilusz királynak Szekizmunduz lányától egy Kaba nevű fia született. Szóval barátságot kötöttek, s azután [Atilusz] Szekizmunduztól elbúcsúzott és visszatért.”

Szekizmunduz királyt azonban többi nemzeti krónikánk nem ismeri. Ismernek azonban helyette mást! Kézai és a Képes Krónika ezt a császárt Honoriusnak nevezi. Az a görög császár tehát, akinek a lányát Attila feleségül veszi egyik helyen még Szekizmunduz, másik helyen már Honorius. Elgondolkodtam tehát: hogyan lehetséges, hogy ugyanazt a történelmi személyt különböző krónikáink ennyire eltérő neveken említik? Hiszen e nevek még csak nem is hasonlítanak egymásra! Egyiket a másikból semmiképpen sem lehetséges levezetni. Mit jelenthet hát ez a rejtélyes Honorius név? ...

Na, ez volt az a pont, ahol homlokomhoz csaptam és szinte felszisszentem a felismerés okozta hirtelen támadt fénytől! Tudniillik ez a görög császár azt követően, hogy birodalmát Attila behódoltatta, már nem teljes jogú császár volt többé! Saját egykori birodalma fölött csak úgy rendelkezhetett, mint ahogy egy honorbirtokos rendelkezhet a tisztségével járó birtok fölött! Olvassuk csak mit ír a Wikipédia a Honor címszó alatt:

„Az ország fő tisztségei és a hozzájuk kapcsolt birtokok, jövedelmek és a bírói joghatóság, melyeket az uralkodó tetszése tartamára adományozhatott híveinek. A honor további igazgatásáról a megadományozott gondoskodott. Ő szedte be a honorbirtok jövedelmeit, melyet tetszése szerint használt fel.”

Vagyis a honorbirtok olyan királyi birtok volt, amelyet az uralkodó az ország fő tisztségeit betöltő személyeknek adományozott, de nem örökre, hanem – ahogy fent olvastuk – „az uralkodó tetszése tartamára”! Vagyis ahogy a tisztség megszűnt, vagy a megbízatás lejárt, esetleg a megadományozott a király kegyeiből kiesett, a honorbirtok is azonnal visszaszállt eredeti tulajdonosára, a királyra. Nem tudom értjük-e, hogy ennél nagyobb megaláztatás talán már nem is érhette volna Rómát? Önistenítő gőgös császára Attila egyszerű tisztviselője lett. Egy neki alávetett alkalmazott, aki egykori birodalmát – mint egyfajta honorbirtokot – csak Attila kegyelméből igazgathatta tovább. Pontosan erre utal a Honorius név.

Ezen a ponton szinte hallom, ahogy kritikusaim felszisszennek: Hogyan írhatok olyan butaságot, hogy a görög császár Attila honorbirtokosa lett volna, amikor pontosan tudjuk, hogy a honorbirtok fogalma csak Károly Róbert idején bukkant fel! Hazánkban a honorbirtokok adományozása főleg Nagy Lajos idején volt szokásban, majd Zsigmond király alatt lassan kivezetésre került. Nyilvánvaló, hogy az informatikus Tóth Gyula megint blődségeket állít. Igen ám, csakhogy itt egyáltalán nem az a fontos, hogy Attila idején létezett-e a honorbirtok fogalma vagy sem! Sokkal lényegesebb, hogy ez a fogalom éppen abban a korszakban bukkant fel, amelyben nemzeti krónikáink is íródtak! Vagyis mit jelent mindez? Azt, hogy krónikáink ezzel a névvel üzenni akartak! A római egyház árnyékában már nem tehettek nyílt utalásokat arra, hogy Attila idején mi is volt a valós helyzet Róma és a hunok között. De ezekkel a beszédes nevekkel még kifejezhették a lényeget.

Attila halála után a megalázott Birodalom szörnyű bosszút esküdött. Egy teljes államgépezet lendült működésbe és zakatolt szüntelen hosszú évszázadokon keresztül azért, hogy ezt a döbbenetes szégyenfoltot eltüntessék. Krónikások egész hada, művelt egyházi és világi személyek sokasága tevékenykedett azon, hogy a történelmi tényeket elfedjék. Értjük már hol kezdődött a huntudat irtás? Értjük már mi váltotta ki? Értjük már, hogy ez a szerencsétlen kárpát-medencei magyarság a puszta jelenlétével, a puszta megmaradni akarásával kiknek és miért áll útjában? Hiszen úgy állunk itt, Európa kellős közepén, mint egy viharvert ősi tanúkő, amely szavak nélkül is a történelmi igazságról beszél! Még akkor is Isten ostorát idézzük, ha időközben már mi magunk is elfeledkeztünk róla!

Végezetül Anonymus gondolataival zárom:

„Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a nyájaik Pannónia földjén legeltek. És joggal mondhatták Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból.”

A hunok marhái tehát bosszúból Pannóniát tették legelőjükké.

 

 

http://maghreb.blog.hu/2013/03/19/szekiz-munduz_i#more5148750

http://maghreb.blog.hu/2013/03/19/szekiz-munduz_ii