Wass Albert : Mese az erdőről

2012.05.18 08:38

 

Kapcsolódó link..

http://embers-eg.webnode.hu/news/gal-peter-jozsef-a-csiksomlyoi-korona/

http://embers-eg.webnode.hu/news/wass-albert-mese-az-erdorol/

http://embers-eg.webnode.hu/news/balla-ede-zsolt-szakralis-foldrajz/

http://embers-eg.webnode.hu/szellemi-bazar/szekelyfold-kincsei/

http://embers-eg.webnode.hu/news/nagyapam-tanitasa/

http://embers-eg.webnode.hu/news/hagyatek-szent-irasok-helyett/

http://embers-eg.webnode.hu/news/szantai-lajos-a-magyarsag-keresztutja-1-2-nagyon-ajanlott-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/a15-1-hely-magyarorszagon-melyekrol-nehez-elhinni-hogy-leteznek-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/a-szekely-himnusz-zsenialis-utolso-8-sora-pap-gabor-kiegeszitese/

 

 

Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy
 legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy, súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység,
rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig, a szívek nem nyíltak meg, s
ők nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott.
Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyal, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak
a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add
nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.
Próbáld meg, lelkecském, - mondta kedvesen a Jóisten, ahogy
kívánod, neked adom az erdőket.

Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdőt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a
tündérek, és fent a szikla tetején. Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan

hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak
megkapaszkodni  benne. Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdők  legsötétebb mélyébe, mohos fák
és még mohosabb sziklák közé.
Így na, - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt. Így na, most már rendben van minden.
Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő, akit ruhája ráncaiból rázott elő az angyal, járta a fákat,
és a fák  suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy. a fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok
sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy.
Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden madár idejében
megtanulja a maga dallamát, és senki az erdőben mérges  bogyót
ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak,
mesélt a forrás. A Visszhang pedig ült a sziklán halványkék
ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet
angyalát és a Békesség angyalát.

Gyertek, - mondta nekik, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte őket az erdő mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb
meséit a  forrás, az ember nem látott és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment
vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az
első harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.

Aztán jött a második ember. Jött, de ő se látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott
meg. Jött és  elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez
volt a második harmat az erdőn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is,
sírt a szellő, a virágok, a tündérek a virágokban. A patak is
sírt, a csönd  is sírt.

És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben,
és   meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat.
Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:
Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy, rozsdás lakat. Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a
fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a
fűszálak. Egy sárgarigó  felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet
vetettek  örömükben a manók. A szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a
visszhang.

Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és
nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet
és a  békességet. Magasan, fönt az égben, fehér felhőtutajon a
Jóisten ült, maga. És alámosolygott a földre.
Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle
ember  él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a
látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a
fák alá belépsz, és felrebben előtted egy rigó: akkor már
tudnod  kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt is az angyal
rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is
hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van,
igyekezniük kell.

A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy
tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól
félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik.
Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor
már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos
meséket az  erdőről.
Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül
les  reád.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás
 lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te
már  ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik
leánya, Visszhang a neve.

Haladj bátran, egyre mélyebben az erdő közé. A fák alatt láthatod
a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe,
hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is,
mert annyi embernek zárva marad a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak.
Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik
magukra, és megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal.
Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan
tiszta és barátságos. Csak  haladsz az erdőn át és arra
gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy
egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A
madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek
ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz
az  Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed.
Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az
angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként,
lábujjhegyen, és  belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A
jóságot, a szeretetet és a békességet. Te minderről semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a
madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon
szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A
fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta nagy,
csillogóan  fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül és jóságosan
alámosolyog.

Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a
gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis
jóval  viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt,
és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a
homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.

 

Téma: Wass Albert : Mese az erdőről

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása