Azúr Elefánt - Aki bízik, nem téved el

2013.10.06 16:02

 

Előzmények:

http://embers-eg.webnode.hu/news/szivadekok-v-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/vasslajosblogja-me/

http://embers-eg.webnode.hu/news/nevill-drury-samanok-latnokok-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/olvasmany-elmenyek-i-reszlet-krisnamurti-naplojabol/

http://embers-eg.webnode.hu/news/vasslajosblogja-tarot-remete-mikor-a-magany-osztja-a-lapot-/

http://embers-eg.webnode.hu/news/olvasmany-elmenyek-ii-carlos-castaneda-ixtlani-utazas-reszlet/

http://embers-eg.webnode.hu/news/olvasmany-elmenyek-3-charlotte-perkins-gilman-a-sarga-tapeta/

 

 

Kislány: Bab' Azíz, nem mész a gyűlésre?
 
Bab' Azíz: De, angyalom, megyek.
 
Kislány: Egyedül mész?
 
Bab' Azíz: Majd csak megtalálom az utat.
 
Kislány: De eltévedsz.
 
Bab' Azíz: Aki bízik, nem téved el, kicsi angyalom. Aki békében él, nem veszik el soha.
 
Kislány: De hol van a gyűlés?
 
Bab' Azíz: Nem tudom, angyalom.
 
Kislány: A többiek tudják?
 
Bab' Azíz: Nem, ők sem tudják.
 
Kislány: Hogyan lehet elmenni, ha nem tudják hol van a gyűlés?
 
Bab' Azíz: Elég menni, menni... Akiket meghívtak, megtalálják az utat.
 
(Bab' Azíz, a sivatag hercege)
 
 

 
 
 


 

La Loba
 
"Él egy öregasszony egy világ szeme elől elrejtett helyen. Mindenki tudja, hogy ez a hely létezik, de csak kevesen látták. Mint a kelet-európai tündérmesék öregasszonyai, ő is arra vár, hogy eltévedt vándorok, valami után kutatók vetődjenek a tanyájára. Nagyon óvatos, sok mesében szőrös, mindig kövér és kerüli más teremtmények társaságát. Károg és kotkodál, általában inkább állati mint emberi hangokat ad ki. Azt mondják, Tarahumaran indián terület málladozó gránitlejtőin lakik. Mások azt mondják, Phoenixen kívül, egy kút mellett van eltemetve. Volt, aki látta, hogy délre, Monte Alban felé tartott egy kiégett autóban, aminek a hátsó ablakát kilőtték. Azt is mondják, hogy El Pasótól nem messze az autóút szélén áll, hogy teherautók mellett vadászpuskán lovagol a mexikói Moreliába, és látták már az Oaxaca melletti piacra menni különös formájú rőzseköteggel a hátán. Sok neve van: La Huesera, Csontasszony; La Trapera, Gyűjtögető; La Loba, Farkasasszony.
 
Egyetlen foglalatossága a csontok gyűjtögetése. Sokan úgy tudják, hogy különösen azokat gyűjtögeti és őrizgeti, amelyeket az a veszély fenyeget, hogy elvesznek a világ számára. Barlangja teli a sivatag legkülönbözőbb teremtményeinek, csörgőkígyóknak, varjaknak csontjaival. De állítólag elsősorban a farkasokkal törődik. Hegyeken és kiszáradt folyómedrekben kúszik, mászik, átrostál mindent farkascsontok után kutatva, s amikor aztán összerakta az egész csontvázat, amikor az utolsó kis csont is a helyére kerül és ott áll előtte a gyönyörű fehér szobor, akkor leül a tűz mellé, s kigondolja, mit énekeljen. Amikor eldöntötte, a criatura fölé áll, fölé emeli karját és énekel. Akkor a farkas bordacsontjai és lábcsontjai lassan megtelnek hússal, s az állatot lassan bunda fedi be. La Loba énekel még egy kicsit, s a teremtmény még inkább megtelik élettel; bozontos, erős farka felfelé kunkorodik. La Loba tovább énekel, s a farkas lélegezni kezd. La Loba folytatja mélyről jövő énekét, amibe a sivatag beleremeg, s a farkas kinyitja szemét, felugrik és elfut a kanyonban. Futás közben, vagy a gyorsaság miatt, vagy azért, mert útközben megmártózott egy folyóban, vagy mert egy napsugár vagy holdsugár éppen az oldalát érte, a farkas egyszerre nevető asszonnyá változik és szabadon száguld tovább a horizont felé.
Ezért tartják úgy, hogy ha az ember a sivatagban vándorol és közeleg az alkony, s kicsit talán már el is tévedt, el is fáradt, akkor szerencséje van, mert lehet, hogy megtetszik La Lobának, aki megmutat neki valamit – valamit a lélekből."
 

 
 
    Mindannyian valahol a sivatagban elveszett csonthalmazként kezdjük, puszta csontvázakként, amely a homokban eltemetve nyugszik. A mi dolgunk, hogy helyére illesszük a részleteket. Ez gondos munkát igényel, amit a legjobban az segít, ha az árnyékok megfelelően esnek, mert nagy figyelemre van szükség. La Loba arra figyelmeztet, hogy az elpusztíthatatlan életerőt, a csontokat kell keresnünk. A mese szerint La Loba a csontok felett énekel. Az éneklés azt jelenti, hogy kimondja hatalmának és igényeinek igazságát, lelket lehel abba, ami szenved és gyógyulásra vár. Ezt úgy teszi, hogy addig merül a nagy szeretet és érzés legmélyebb állapotába, amíg a zabolátlan, legbelsőbb Énhez fűződő kapcsolat vágya túlbuzog, hogy aztán ebből a lelkiállapotból szólaltassa meg a lelket. Ezt jelenti a csontok feletti éneklés. Nem követhetjük el azt a hibát, hogy a szeretet eme nagy érzését egy másik szerető személytől várjuk, mert a megtalálásnak és a teremtéshimnusz éneklésének asszonyi munkája magányban végrehajtandó feladat, amelyet a psziché sivatagában kell végeznünk. A mítoszokban La Loba, bármi is legyen a neve, ismeri az ember személyes múltját, s ismeri az ősi múltat is, mert nemzedékről nemzedékre él és időtlenül, vénségesen vén. Ő a női szándék archiválója. Ő őrzi a nők hagyományait. Szőrszálaiban érzi a jövőt; opálos vénasszonyszemeivel messze lát; egyszerre él előre és hátra az időben, miközben az egyiket úgy javítja ki, hogy a másikkal táncol.
 
    La Loba, a vén, a Tudó, bennünk van. Ez az öregasszony a racionalitás és a mítosz világának határán áll. Ő az az ujjperc, ami a kettőt összeköti. Ez a világok közötti terület az a megmagyarázhatatlan hely, amelyet mindannyian felismerünk ha egyszer megtapasztaljuk, de apró részletei kicsúsznak a kezünkből és alakot változtatnak. Ha rögzíteni próbáljuk őket, kivéve, ha erre költészettel, zenével, tánccal.. és mesével teszünk kísérletet. Egy valamit biztosan tudunk erről a helyről; azt, hogy régi... régibb az óceánoknál. La Lobához hasonlóan nincs kora; időtlen. Olyan hely ez, ahol a biológiai és a pszichológiai világok közös forrásvize fakad, ahol a kettő összevegyül és egymást befolyásolja. Az emberi emlékezetben ez az a hely - nevezzük akár Szendergésnek, akár a Ködlények otthonának vagy világok közötti hasadéknak -, ahol a legkülönbözőbb természetű látomások, csodák, imaginációk, sugallatok és gyógyulások zajlanak.
    Ez a hely óriási pszichikai gazdagságot sugároz, mégsem közelíthetjük meg készületlenül, mert nagy a kísértés arra, hogy boldogan alámerüljünk, s belefulladjunk az itt átélt elragadtatásba. A konszenzuális valóság ehhez képest kevésbé izgalmasnak látszhat. Ebben az értelemben a psziché ezen mélyebben húzódó rétegei olyan mámorcsapdákká válhatnak, amelyekből az ember tántorogva, bizonytalan gondolatokkal és törékeny képekkel térhet vissza. De ennek így kell lennie. Az új életre keltő és mindenünket átjáró, húsunkon a megszentelés illatát hagyó vízben megmártózva és teljesen megtisztulva kell visszatérnünk.
    Mindenki számára lehetséges a Rio Abajo Rio, a folyó alatti folyó elérése. Mély meditáción, táncon, íráson, festésen, imádságon, éneklésen, doboláson, aktív imagináción vagy bármilyen, jelentősen megváltozott tudatállapoton keresztül érhető el. Az ember akkor érkezhet el ebbe a világok közötti világba, amikor olyasmi után vágyódik, olyasmit keres, amit csak a szeme sarkából lát. Alapvetően kreatív cselekedeteken, vállalt magányon, valamely művészeti ág gyakorlásán át vezet az ide az út. És ha mindezt meg is tesszük, e szavakkal kimondhatatlan világban zajló dolgok nagy része akkor is örökre titokzatos marad számunkra, mivel nem az általunk ismert fizikai és racionális törvények szerint működik. 
    De ebbe a világba óvatosan kell belépni, kellő tisztelettel közelítve hozzá.
 
(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)

 

http://azurelefant.blogspot.hu/2013/09/aki-bizik-nem-teved-el.html

 

 

 

Téma: Azúr Elefánt - Aki bízik, nem téved el

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása