Ember's-Ég - Küszöb álmodók

2014.03.08 19:43

Előzmény: 

embers-eg.webnode.hu/news/mitol-vannak-remalmaink-/

embers-eg.webnode.hu/news/erzekek-mennyorszaga/

embers-eg.webnode.hu/news/lucid-dream-avagy-a-tudatos-almodas-tudomanya/

embers-eg.webnode.hu/news/metamorfozis-/

embers-eg.webnode.hu/news/a-magarok-elhozzak-az-aranykort/

 

Vurlitzer, zenei ráhangolás: 

 

Küszöb álmodók

A napom végén, bebetonzott, cicomázott nyugiban, büszke egzisztenciával, jóleső békével bújok ágyamba, beburkolózva a takaró alá: "mára ennyi voltam". Még cikáznak a gondolatok, még rendszerezem a holnapom és megsimogatom énemet néhány nekem való fikcióval, mintha igaz lenne... Elég gyakran idézem fel, igazzá teszem - vigyorodom el félarccal. Imára kulcsolom kezem:

"Én Istenem, Jó Istenem, lecsúkódik már a...." 

 

https://www.fatfootfilms.com/wp-content/uploads/2012/11/Demon_Praying-199x300.jpg

 

Elnehezedik a szemem, elréved a testem, elringat egy álom. Mélybe hullok, mint egy mosolygós kis tollpihe, lassan elmélyed a tudatom, szemem előtt a feketeségben vibrál egy bizonytalan, idegesítő, szűk tér. Beférkőzik a koncentrációmba.

Először csak egy furcsa, testinek tűnő érzés fog el: szürkületben didergő bizsergés hálóruhám (vagy?), lenge kabátom alá kúszik, vékony, száraz bőrömre csíp (belémnyilal a felismerés: ...ettől nem véd meg semmi sem...), és jeges fájdalom szúr halántékon (...egy pillanat sem múlt el és máris a bőr alá hatolt, csontvelőmben viháncol...), bénít a fagy. Az első eszméletem: szédülés.

Ólmos fejjel tántorgok, valami megijeszt, megriadok a szellemtől, ami tarkómra leheli vigyorát és mellkasomra szoruló láthatatlan karjai alatt befullad a lelkem. El kell kezdeni szaladni, futni, rohanni, ezekkel a vértelen végtagokkal..., sietve menedéket keresni. Tétova lépésekkel hajt az indulat, elbújni az ismeretlen elől, de megszállottan szimatol utánam a sötétség, mint egy rosszindulatú vihar, egyre hatalmasabbra terebélyesedik mögöttem. Hátra sem pillanthatok, mert nagyon össze kell szednem minden figyelmemet, hogy a lábam elé nézzek, "csak el ne ess!" - sziszegi nyakamba. "Végzetes hiba lenne megbotlani!" - felröhög.

Fejem meghajol, csak a rohanó lábaimat vagyok képes figyelni, mintha odaszögezett tekintetemmel az iramot meg tudnám tartani. Bukdácsolva ugyan, de meg kell őrizni a figyelmet! Haza kellene érni, mielőtt elnyel.... Hallom a cipőm kopogását az utcakövön. Hallom nehezen kapkodó lélegzetem szűk sípolását... Fülemben adásszünet idegesítő csengése zárja ki az egyensúlyt testemből. Gyorsan, gyorsan behúzódni valahova. Kutatom, AZ meg liheg utánam, olyan, mintha játszana velem...

 

Isten tudja miért vonzódok őrületéhez... márcsak ezértis lelassulok, mintha ösztönös menekülésemmel ellenkezve magamat ennek a vadállatnak fel akarnám kínálni. Elrejtőzni igyekvő gyávaságomat megfékezi a vágy, hogy feladjam... magam..neki...hív...

A betont lábam alatt egyre feketébbé színezi a felém húzódó éjszaka, összeolvad árnyékommal. Megriadok attól is, hogy már nemcsak mögöttem, hanem előttem is ürességbe zuhan az út és az irányt elveszítem. Az irányt már megtartóztatásomban is elszórtam, egybeolvadt a félelem a megbabonázással. Döbbenten megállok, magamat elárulom, összeszűkül a tér, kilátástalan tériszony fog el. Épp csak talpam alatt billeg egy kis macskaköves nyom, valami kis nyoma önérzetemnek, de kérlelhetetlenül kimossa alólam azt is, porszemről porszemre, ez a kegyetlen örvény.

"Hiába vinyogsz."... "Gyere Hozzám!"...

Aztán kibicsaklik a bokám, összeroggyan a térdem, kitépi belőlem azt a kevéske tartást is. Teljesen összeomlok, az idegek szalmalángként kiégnek. Ez volt az utolsó álmom. Nem érkeztem haza.

Közönyös ájultságomban az árnyék-Őröm ölbe vesz és mély, zengő, szelíd hangon dúdolgatva, mesélni kezd:

"Ugyan! Haza..."-nevetgél és ringat, békéjében megnyugszom. (...Édesapa.... Édesanya..... Szerelmem... arcai így villanak fel elmémben, majd egyszerre kinyílnak meséjének képei, megelevenedik a repülés és a zuhanás is... ): 

- "Is-Tente-len Baba, Tente!

Haza?....

Mondd csak, jártál már ott? Szabadultál már ki koponyád fogságából?
Honnan tudod, hogy képzeleted igaz? Miért hiszed, hogy a képzelgéseidben ébredt vágyak kergetése az élet? Csak jársz boldogságod nyomában, de ez a fojtogatóan száraz, nyers valóság értelmetlen, és ha valami megtölti élettel, az a képzelet és egy remény, aminek így is, úgy is rabja vagy.
Megvalósítani magasztos álmokat? Kérni nálad nagyobb tudású embereket mutassák meg az utat? Van értelme? Miért vagy ennyire hitetlen? És miért ennyire hiteltelen minden szavad? Úgy is meghiúsul mind, amit összegyűjtöttél világod szilánkjaiból és gyúrtál belőlük bálványokat, kabalákat, isteneket, és miért? Csakis azért, hogy vezessenek meg!!!
Minden lépés, amit azért tettél, hogy eljuss végre oda, hiábavaló. A boldogságot nem lehet elérni. A boldogság elérhetetlen. A legnagyobb gúny, ami történhet, amikor a Mennyország kapujához vezetnek. A diadal, hogy megérkeztél és beléphetsz nem más, mint emberi önkényes hiúság.

Amint nyílik a kapu, mögötte nincs már más csak az a szédítő magasba koncentrált örvénylő mélység, amiben sűrűn foszlik szét az anyag legsúlyosabb képzelete. Ott elveszik a világod. Magamhoz csábítom az erődet
és elnyelem. Nincs menekülés és mégis, akkor menekültél meg, amikor Oda megérkeztél. Hogy is van ez?

A küszöb előtt sokan visszafordulnak. Reinkarnálódnak. Tanulnak, és újabb tanulságot szereznek, hogy magukat mind jobban kiragyogtassák, és érdemességet szerezzenek a küszöbön való átlépéshez. De azon átlépni nem lehet. Rajta megállni és visszanézni igen, de átlépni nem.
Mert mögötte nincs semmi.
Ezért a küszöbről visszafordul mindenki, aki átlépni nem tud. Mert a kapuban az Őrzők állnak és ítéletük mértéke szerint szabják meg a sorsot újra és újra mindaddig, míg a Lélek a küszöbre mer lépni és azon megállni. Amikor a Forrás magatartásában képes öntudatot építeni magának és annak feszültségében nem morzsolódik el, tehát teljes mértékben feddhetetlen a Lélek, akkor megízlelheti az Őrzők szerepét. És Őrzőként az lehet, aki tudatosan álmodik.

Megjelennek a küszöb álmok. Minden egyes lény életét végig álmodod. Hogy amikor majd egyesével eléd áll és a bebocsátást és egyben a megbocsátást kéri, lásd a kérését kiérlelte már, hogy helyedbe lépjen. Mert amikor már Őr vagy, akkor kiválasztod az Őrödet, Lényedben megfogan, kihordod, ő Téged a küszöbről megemel és elvet a semmisbe. Akkor a küszöbre állhat helyedben, nevedben, arccal visszafordul a álmok felé és akkor árnyékodat elnyeli az ég és akkor Ott vagy...

Megérted a megérthetetlent.

Onnan visszatérni lehetetlen.

De Te, magúracska! Te az vagy, aki a küszöbön állva bekukucskált egy Résen. A Rést csakis az okozhatta, hogy a szíved megszakadt. A Létezők közt a legnagyobb merészség bepillantani a küszöbön túlra és onnan visszafordulni. Az Ott látottakra emlékezni és a világba visszatérni az emlékezettel, a legnagyobb merészség megismerni. Aki Onnan visszatért, már nem tanít, nem okít, nem okul semmiből sem. Csendes lépteiben káosz születik. Megszállottan az a vágy hajtja, hogy lássa szívének szakadékából előörvénylő élet színeit, ágait. Mandalát fest az élőkbe, hol fényt, hol árnyékot húz. Egymáshoz taszítva őröli a lelkeket. Felébreszti mindben az egyéni Őrt és kéri, vezesse meg, vezesse meg!

Azt sejtetted meg velük: "Ha nem jártál még ott...
Ha nem érezted még kegyelmét...
Ha nem azért vagy itt, hogy megvezess...
... akkor nem vagy Te senki más, csak az egyik álmom."

Sokan megijednek ettől, hogy csak illékony álom az életük értelme. Bármit alkotnak, Te, porrá zúzhatod, ha abban az igazad csíráját nem leheled meg. Mi-csoda felel-ősség! Magadat beléjük őr-ölni.

Érted? Értem?" - ...Nevet, nevet az édes. Kacag, harsog, mennydörög... épp elnevetném magam, de rám kiált...
- "Csitt, Te zajongó kacagás!!!"  - ...És csitt-csatt, kattan ezer lakat...
Bezárul a kapu és Ő ismét elillan valahol, a szívemben. Az emléke visszatér a könnyel. Magamban őrzöm...
...és megálmodlak Téged....
  

Üzenet:

Egyszer megtérünk Oda, mikor már nem leszünk emberek, de emberként minden fordítva van bekötve, mert a koponya birodalmában minden paradox. A vér ritmusán kúszik be a szívből az emlék, az érhálózaton tódul be az agyba, és szül az idegek feszültségén képeket, hogy ha már alszol, ne felejtsd az árnyékod kilétét, Őrangyalod figyel. Ezen képek, emlékek, álmok, jelek.

De nem Te álmodod a Boldogságot, hanem a Boldogság álmodik Rólad.

És amikor ezt megérted, akkor válik teljessé az életed.

És akkor lehetsz teljes ember, mikor hagyod magadat, a káoszban teljes jelenléttel, a Boldogságosra bízva, elmerülni.

Amíg megpróbálsz az örvényben megkapaszkodni és magadat hiú képzetekkel bebetonozni, csak egy rongy vagy.

De lehetsz a leggyönyörűbb festett vászon virág is.

Gyökeredet újra és újra kitépi majd a vihar. Lehet felfal, lehet szeretkezni hív.
Akkor tudsz emberként boldog lenni, ha tudatodat az örvénylésbe veted meg.

 

Akkor Égig érő lehetsz.

 

És akkor válsz Istenemberré, amikor a káoszban látod a mandala gyönyörű táncát, ahogy sereg-forog a ritmus az élekben. Akkor Te már a küszöbről visszatértél és ott Őrként beláttál a végtelenbe.

Te Magad vagy a Boldogság és álmodod ...ezt, itt....

 

R.