Révay Péter Turóc vármegyei főispán és koronaőr rövid emlékirata

2015.01.05 23:20

 

Kiemelt..

 Szántai Lajos - A Magyar Szent Korona szimbológiai megközelítése

A Magyar nyelv szakralitásának csodája -Facebook csoport-

Világos(s)Ág - A Magyar nyelv elfe(le)dett múltja

Szántai Lajos - Mátyás és az Igazság (2014. Korond)

Szántai Lajos - Mátyás király vállalása - "Népek Krisztusa, Magyarország"

Domonyi Aries - Vélemények rólunk, Magyarokról

Szántai Lajos : Mátyás és a Pálosok


 

Előzmény..

Szántai Lajos - A Szent korona működése - Kis Károly koronázása

2038 - avagy a magyar történelem eltitkolt lapjai 2

Világbiztonság - Világvallások és a Szent Korona

Szántai Lajos - A magyarság keresztútja 1-2 (nagyon ajánlott)

Szántai Lajos - Szent István 10 parancsolata, intelmei Imre királyfihoz 2 (nagyon ajánlott)

Hatodik napon speciál - Augusztus 17 (A Szent István színdarab premiere)

Hatodik napon - IMÁRA MÁRIA ORSZÁG

Eseményhorizont - Energia szökőkutak Kunhalmokon

Kapcsolódó link..

Piramisok a Képes Krónikában!? 

Őseink gondolkodásmódja népmeséink és képi ábrázolásaink tükrében

Kisfaludy György & Pody - Időfizika (Tata-2004)

Hagyomány és Történelem kutatás

Képes Krónika

ÉG-bOlt


 

Magyarország több mint 600 éve tündöklő Szent Koronájának eredetéről, jeles és győzedelmes voltáról, sorsáról

 

Révay Péter 1608 és 1622 között őrizte a magyar nemzet Koronáját, emlékiratait 1613-ban írta meg. A történelem során egyedülálló módon öt alkalommal szemlélte és vizsgálta meg a Szent Koronát, így leírása abszolút hitelesnek tartandó. Mindamellett írása élvezetesen foglalja össze azt a tudást, ami nélkül akkor nemhogy koronaőr, de magyar ember sem létezhetett. Az újkori történelmünk és kultúrpolitikánk gonosz tréfájának lehet csak tekinteni, hogy nem kötelező olvasmánya élő és felnövekvő nemzedékünknek!

Ezt a hiányosságot pótoljuk most. Mivel a szöveg eredetileg csak kevésbé tagolt, a könnyebb olvasás és tájékozódás végett fejezetekre bontottuk. A szöveg aláhúzott címsorai eredetileg is benne foglaltattak a szövegben, a nem aláhúzott címsorokat mi illesztettük be. A tartalomjegyzék soraira kattintva így rögtön a keresett fejezetre ugorhatunk.

Minden olvasónknak kívánjuk, hogy fogadja szívébe Révay Péter tanítását és ennek szellemében éljen és viszonyuljon a Szent Koronához.


http://kepfeltoltes.hu/100918/hc1_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

 

A Szent Korona ábrázolása Révay Péter (1568-1622) koronaőr De Monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae Centuriae című művében

(Frankfurt, 1659)

 

 

TARTALOMJEGYZÉK

 

  1. A MINDENHATÓ JÓ ISTEN SEGÍTSÉGÉVEL!
  2. A SZERZŐ AZ OLVASÓHOZ
  3. RÉVAY PÉTER FŐISPÁN EMLÉKIRATA A SZENT KORONÁRÓL
  4. A KORONA SZÜLETÉSE
  5. SVÁB PÉTER
  6. I. ANDRÁS ÉS I. BÉLA
  7. SALAMON, I. GÉZA ÉS SZENT LÁSZLÓ
  8. KÁLMÁNTÓL III. GÉZÁIG
  9. IMRE ÉS II. ANDRÁS
  10. IV. BÉLÁTÓL III. ANDRÁSIG
  11. A KORONA VISZONTAGSÁGAI – VENCELTŐL KÁROLY RÓBERTIG
  12. NAGY LAJOSTÓL ZSIGMONDIG
  13. A KORONA ELTULAJDONÍTÁSA
  14. ULÁSZLÓ ÉS V. LÁSZLÓ
  15. MÁTYÁSTÓL II. ULÁSZLÓIG
  16. ELMÉLKEDÉS A SORSRÓL
  17. AZ ELSŐ KÖTELEZVÉNY- ÉS ESKÜFORMA, TAMÁS GYŐRI PÜSPÖK, A SZENT KORONA KETTŐSBIZOTTSÁGÁNAK EGYIK TAGJA RÉSZÉRE
  18. A MÁSIK KÖTELEZVÉNYFORMULA, SZAPOLYAI ISTVÁN, MAGYARORSZÁG NÁDORA, A SZENT KORONA KETTÓSBIZOTTSÁGÁNAK MÁSIK TAGJA RÉSZÉRE
  19. II. LAJOS ÉS A KORONA VISZONTAGSÁGAI MOHÁCS UTÁN
  20. A KORONA FERDINÁNDHOZ KERÜL
  21. MIKSA
  22. RUDOLF
  23. A SZENT KORONA ÉS A KIRÁLYI JELVÉNYEK LEÍRÁSA
  24. A SZENT KORONA VISSZASZERZÉSE ÉS ŐRZÉSE
  25. A SZENT FELSÉGJELVÉNY KETTŐSBIZOTTSÁGÁNAK TAGJAI, RÉVAY PÉTER TURÓCI FŐISPÁN ÚR, PÁLFFY ISTVÁN POZSONYI FŐISPÁN ÚR ÁLTAL TETT ESKÜ FORMÁJA

 

 

A MINDENHATÓ JÓ ISTEN SEGÍTSÉGÉVEL!

Magyarország szent, ősi, dicsőséges Koronájának, mely a győzhetetlen és hatalmas felséges úr, Mátyás római császár és magyar király, akkori trónörökös áldásos vezérlete, oltalma, pártfogása alatt véres harc nélkül, siralmas jajszó nélkül, nagy költség nélkül, polgár­háború nélkül, Prága mellett szerencsés katonai felvonulással és pompá­val, hatalmas tömeg örömujjongása közepette mindenki szeme láttára visszaadatott, majd 1608-ban a magyarországi koronázás szabályszerű és szerencsés megtörténtével, miután majdnem hetven éven keresztül a felséges auszt­riai ház védelme és pártfogása alatt rejtőzött és nyugodott, mialatt Ma­gyarországot a polgárháború és a török zaklatta, szerencsével és egyrészt színlelt, másrészt biztos és kétségbevonhatatlan diadallal hazatért, miután végre 1613-ban Isten segítségével a fényességes és hatalmas Annának, a fenséges római császárnénak és Magyarország királynéjának koronázása is szentségesen végbement, Magyarország drága kincsének, a szentséges homlok felséges ékességé­nek, a vallás és törvény szent biztosítékának, a béke és háború üdvös zálogának, a jó és balsors biztos próba kövének, valamint a nemes, érde­mes, bátor, harcedzett magyar főrendek és nép dicsősége örök pilléré­nek, mely nyájas békeidőben Pozsonyban, hazai trónuson uralkodik és székel, szorgalmának e csekély ajándékát, tiszteletének jámbor szülöttét, enge­delmességének illő bizonyságát, őri hivatalának örök emlékművét,  amit igaz hittel irt, hű igazsággal készített, illő hazaszeretettel, hűsége múlhatatlan fogadalmaként, ajánlja és szenteli az 1613- évben híve, Révay Péter turóci főispán, a Szent Korona kettősbizottságának tagja.

 

A SZERZŐ AZ OLVASÓHOZ

Mivel mindazok, Jámbor Olvasó, akik a nemzetek törvényeit, a népek szokásait, az emlékezetre méltó szavakat és tetteket írásban szokták hírül adni, alighanem a legnagyobb szolgálatot teszik az emberiségnek, már ha ékesszólásuk közben nemcsak a mesék báját keresik, hanem a történ­tek valóságát és emlékezetét is megőrzik, ezért törekvésük és fáradozásuk nemcsak dicséretet és ajánlást érdemel méltán, hanem támogatást és hálát is. Nem tudom, mely sors engedte nekem, aki pedig (távol legyen a di­csekvés!) mindeddig háború és béke roppant fáradozásai meg államügyek között forgolódva szolgálok már néhány esztendeje hűségesen magyar hazámnak, királyaimnak és kegyelmes uraimnak, hogy szinte valami fel­sőbb szellem sugallatára kétségtelenül fontosabb dolgoktól saját üdülé­semre fordítsak néhány órát, és összeálIítsak egy rövid emlékiratot Ma­gyarország Szent Koronájáról (melynek őrzése jelenleg az én feladatom).

A Szent Korona szentsége iránt érzett páratlan áhítatom és tiszteletem miatt magamnak akartam volna ezt megtartani, magánjellegű írásműveim között örök titokban rejtegetni, ha legmagasabb rangú államférfiainknak meg hasonló írásaink néhány kedvelőjének és pártfogójának véleménye és ösztönzése akaratom ellenére nem késztet kiadására. Ámde azt hiszem, ez esetben és e témában nem róhatják fel nekem, hogy a fontosabb gon­doktól, az államügyektől mint valami portyázó kirándultam erre a kelle­mesebb irodalmi foglalatosságra. Bizony, a tudomány és a történelem ismerete még a fejedelmi férfiú számára is olyannyira szükséges ékesség, hogy anélkül nem férfi, annak csak árnyéka, nem nevezhető igazán feje­delemnek, annak csak kísértete. Magam tehát az atyai nevelés hatására sosem fordultam el ettől, és családom is, mely Isten kegyelméből csaknem háromszáz éve a legmagasabb országos tisztségekkel felruházva virágzik Magyarországon, mindig a legnagyobb ékességnek tartotta a tudományt, a tudományok, a tudósok pártfogolását és szeretetét, a művészi tevékeny­séget. Nos, ami Emlékiratomat illeti, valóban azt tartalmazza, amit a címe feltüntet. Nem más ez ugyanis, mint rövidke elbeszélés a Szent Koroná­ról, amit világos és egyszerű stílusban úgy szőttem össze, hogy mindaz, amit más szerzők jámbor és alkalmas módon mondani tudtak róla, itt mintegy foglalatban megtalálható legyen. Bárha nem is kételkedem ab­ban, hogy hazánk jogtudósai számára fölösleges e munkám, mégis akad­nak jó néhányan, akik nem töltenek olajat e lámpásba, még csak valami közhelyet sem mondanak e tárgyról, de hogy mi a történeti igazságtól indíttatva szentnek, angyalinak, apostolinak vagy valami hasonlónak mondjuk a Koronát, azért bizony kinevetnek és megmorognak. Azt aka­rom tehát, hogy nemzetünk számára a szent áldozat legyen ez, mind az el­ múlt események emlékezetének ápolására, mind azért, hogy a jelen és a múlt összevetése révén gondoskodni tudjunk jövendőnk biztonságáról, s egyúttal más nemzetek is világosan megérthessék, mely okból állítjuk és hisszük mi magyarok Koronánk szentségét. Eleget szóltam Emlék­iratom érdekében, ha szánsz időt elolvasására. A rossz nyelvek ellen szá­momra elegendő védelem a Szent Korona felsége és szentsége. Kései unokák századáig elegendő bizonyítéka ez hűségemnek és szolgálatom­nak. Üdv, Olvasó!

 

RÉVAY PÉTER FŐISPÁN EMLÉKIRATA A SZENT KORONÁRÓL

Ha fényeskedett valaha valamely nemzet katonai erénnyel, úgy látszik, a magyarok nem alaptalanul tulajdonítják maguknak az előbb természet­től és neveltetésből, aztán szent hitből eredő kivételes vitézség hasonlódicsőségét. Ugyanis őseik, a hunok még a pogány babonaság cimmeriai sötétjében botorkáltak, majd rövid idő alatt Pannónia termékeny földjét is nagy sikerrel hatalmuk alá hajtották, és Misiában, Thráciában, Macedó­niában, Illyricumban, Germániában, Galliában, Itáliában is súlyos harco­kat vívtak. Miután pedig Krisztust szólították, virtusuk és bátorságuk megnövekedett, hiszen:

Indok gyújtja, lohasztja a bátorságot a harcban, és naponta annyival öregbedett, amennyivel tüzesebben lángoltak a megismert keresztyén vallás és jámborság szeretetében; ellenségeik félelmére és iszonyú rette­gésére mindig derekasan és vitézül oltalmazták a keresztyén társadalmat.

Így hát nem igazságtalanul szokták őket (még ha az irigység gyakran el­titkolja vagy mellőzi is ezt) a hit pajzsának, a vallás védőfalának, a keresz­tyének bevehetetlen bástyájának nevezni. Tágas mező nyílna előttem a beszédre, ha a győzelmeket, ha a törökön aratott diadalokat, ha a nem meghódítás, hanem oltalmazás végett, az egész keresztyénség háborús terheinek felvállalásával megszerzett tartományokat, ha a dicső hadi­zsákmányt akarnám felsorolni. De úgy határoztam, hogy ama hatszáz év­ből, mióta a magyarok monarchiája virágzik, azt foglalom össze egyszerűstílussal és röviden a királyok sorrendje szerint, ami a harcedzett magyar nemzet szent felségjelvényére, annak eredetére, sikereire, sorsára vonat­kozik, mintegy csokorba kötve mindazt, ami az üres óráimban olvasott klasszikus szerzők e tárgyat illető szórványos megemlékezéseiből eszembe jutott, részint a Szent Korona szentségétől indíttatva, részint a dolog méltánytalanságától ingerelve, mert bizony azt látom, íróink végzetes nemtörődömséggel vagy szűkkeblűen írtak e tárgyról, vagy éppenséggel hallgatással mellőzték azt; mit sem törődöm az álláspontok tarkaságával, amivel bízvást szembe merem szögezni az igazság ismeretét és a Szent Korona iránti jámbor buzgalmat. Isten segítségével vágok tehát a do­lognak.

Amikor a magyar nemzet az isteni gondviselés szándéka szerint el­hagyta a pogány sötétséget, beiratkozott a keresztyének anyakönyvébe, és búcsút mondott a szentségtelen babonaságnak, megtérése hallatlan örömet és vidámságot okozott minden európai számára, és a hivők sok­kal erősebbekké váltak, hiszen minden virtus alapja a krisztusi hit. Az tudniillik, hogy a vallási különbség mekkora zavarokat szokott kelteni s folytonosan táplálni, jaj, sokkal jobban tudott dolog, mintsem hogy itt bővebb fejtegetésre szorulna. Nagyszerű esemény tehát, hogy a magya­rok népes és harcias, az ellenség iránt természettől fogva engesztelhetet­len nemzete a kegyelem ez újonnan fölvett közössége révén az ősi gyűlö­letet kölcsönös keresztyéni jóindulatra fordította, hogy erejét és fegyve­rét a többi keresztyénnel együtt szegezte szembe bármi ellenséggel. A mennyei igazság eme üdvözítő forrásából eredt, illetve jött létre a Szent Korona is, és hazánk azóta királyság.

Jól tudom ugyan, hogy Nagy Károly uralkodása alatt  sarjadni kezdett Magyarországon az igaz vallás, mivel azonban a magyar lelkek nem na­gyon merülhettek el ebben (hiszen minden kezdet nehéz), hanem épp csak hogy kóstolgatták, már amennyire a harctéri vereséget követően rá­kényszerültek, az történt, hogy halála után belső zavargások támadván, visszacsúsztak a korábbi sötétségbe, és e csírák a nagy vadságban egy­kettőre elpusztultak, eltűntek, míg aztán előbb Géza, majd fia, István, bámulatos buzgalmat tanúsított a keresztyén vallás ledőlt alapjainak helyreállításában, nemcsak ő maga hitt forrón és állhatatosan a keresztyén vallásban, hanem isteni hatalommal felvértezve a vad nemzet körében is széltében-hosszában plántálta, növelte, hatalmas költséggel templomo­kat, tekintélyes egyházakat állított. Szerencsésnek bizonyult saját és Krisz­tus ellenségeivel szemben, miért is ellenségeit legyőzve birodalmát jelen­tékenyen kiterjesztette, megszilárdította, és fejedelmi állásról királyi trónra emeltetett, felséges jelvénnyel ékesíttetett; kétlem, hogy az összes többi királyság összes többi felségjelvénye között egy is volna ennél di­csőbb és szentségesebb.

 

"Nagy Károly" koronázása

 A KORONA SZÜLETÉSE

Tudniillik ez idő tájt a keresztyén hit és vallás Lengyelországban is jelentékeny gyarapodásnak indult annak a Meskónak a jámborsága és tevékenysége következtében, akit a lengyel évkönyvek másképp Mie­ceszlávnak neveznek, akiről azt olvassuk, hogy Ziemomiszl lengyel feje­delem fia volt, születésétől fogva vak, ámde életének hetedik évében szeme világát megnyerte, amiből kortársai azt jósolták, hogy uralkodása alatt Lengyelország csodamód megvilágosodik majd. Erről az előjelről kapta a Mieceszláv nevet, mivelhogy népének dicsőségét magától érte­tődően karddal fogja megszerezni; és e remény éppen nem volt üres vagy hiú, mert megvetve a bálványok hamis tiszteletét, keresztyén módra keresztvízben megtisztult, felvette a keresztyén vallást, és nemzete vak­ságát eltávoztatva (ahogy önmaga hétéves vaksága ezt előre mutatta), Lengyelországot az isteni szellem fényével és ragyogásával világította meg, ekképpen - Isten igéje szerint - a Lélek kardjával szúrva, vágva az emberek szívét és elméjét, a lengyeleknek múlhatatlan dicsőséget szer­zett. Ez a Mieceszláv tehát ugyanarra a dicsőségre pályázva, mint a mi Szent Istvánunk, hogy utódaira tekintélyesebb fejedelemséget hagyjon, Lampert krakkói püspök követsége révén felkereste Hetedik Benedek római főpapot, királyi címet és jelvényt kérve tőle magának és utódai­nak.6 Isteni szellem égi sugallatára azonban a főpap, szándékát megvál­toztatva, a neki szánt Koronát a keresztyén időszámítás ezredik évében a kalocsai érsek útján István fejedelemnek küldte el egy kettős kereszttel együtt, hogy azt Magyarország királya előtt hordozzák. Ez a kereszt - a bekövetkező viszontagságok előjátéka- és jelképeként -, nem tudom, az idők mostohasága vagy inkább az emberek gondatlansága következ­tében elveszett; helyébe léptek a mindeddig egyre sűrűsödő csapások, úgyhogy nem minden alap nélkül nevezte valaki Ungariát [Magyaror­szág] Angariának [Nyomorország], mint aminek folytonos nyomorúság alatt kell sínylődni. Maga a Korona viszont, mint az alábbiakban világo­san meglátszik, annyi sok háború és ellenséges mozgalom hányattatása, veszedelmek viharai közepette is mind ez ideig csodaképpen megőriz­tetett.

Bámulatra méltó és csak a mi időnk eseményeivel összevetve vizsgál­ható, hogy Koronánk születésével együtt ugyanazon időben annyi sok nemzet előtt nyílt meg az örök üdvösség reménye, és az istenség nemcsak a magyaroknak meg a lengyeleknek, mint már előrebocsátottuk, hanem a dánoknak is és szinte az egész Északnak megengedte, hogy elutasítsa a hamis szellemeket és eltörölje a bálványok hazug kultuszát. Valóban, az új keresztyén alkotmány egyszerre három államban és királyságban virult ki, és ezek mind e napig nemcsak az isteni név és dicsőség vallásá­nak örvendeznek, hanem a német nép nagy tömegével mostanáig virágzó Római Császárság szövetségének is, és közös erővel őrzik szilárdságukat bármely ellenséggel szemben, meg dicsőségüket is növelik. Magában a római birodalomban a mi Szent Koronánkkal egykorú és ahhoz hasonló intézményt állított fel Ottó, amit Henrik bővített, megerősített, ezzel hoz­ták létre és őrizték meg hatszáz éven keresztül gondosan a hét választószent tanácsát, ami a császárnak, egyben római királynak nevezett fejede­lem választásának és állításának jogát kizárólag a németeknek, méghozzá bizonyos fejedelmeknek biztosítja.

Ki ne csodálná hát amaz idő szerencsés és áldott voltát, melyben annyi nemes és pompás, dicső és bámulatos dolog történt a keresztyén tár­sadalomban?

 

SVÁB PÉTER

István királyt rokona, Sváb Péter követte. Az újdonsült királyságban szokatlan, kellemetlen és sanyarú sors tette próbára szinte még bölcsőjé­ben a Koronát. Aba ugyanis erővel elrabolta, a királyságból kiűzött Péter pedig Harmadik Henrik császár segítségéért folyamodott, hogy vissza­szerezze. Tekintélyes német csapattal haladéktalanul benyomult Magyar­országra, megszerezte a felségjelvényt, amelyet azonban egyáltalán nem tartott meg magának, hanem újra a visszahozott Péternek adta, akit a ki­rályi trónra ültetett.

Ezzel a tettével Henrik császár múlhatatlan emlékezetet és dicsőséget érdemelt ki, részint azért, mert megóvta a Szent Korona méltóságát, ré­szint mert egy akkora birtokot, melyre a fejedelmek áhítozni szoktak, érintetlenül hagyott, sem az ország szépsége, földjének termékenysége, sem nagysága nem csábította arra, hogy birtokba vegye. Egyes írók ugyan azon a véleményen vannak, hogy a nagy jótékonyság ürügyén az időben adófizetőjévé tette volna Magyarországot, de szerény ítéletem szerint ez méltánytalanság ezzel a kiváló császárral szemben. Nem tartom ugyanis meggondolásra méltónak sem, hogy ennek a nagy császárnak akár csak eszébe is jutott volna segítség örve alatt vagy színleléssel kárt okozni az övéi által elnyomott és hozzá mint valami szent menedékhez futó Péternek, ahogy valaki állítja; sőt, nem kell-e inkább a császár tettét igaz érdemnek vallanunk, nem kell-e nevének örök dicsőségére hirdet­nünk, hogy a törvényes királyt székére visszahelyezte, korábbi méltósá­gának csúcsára állította? Kétségtelen, hogy a Koronában a mennyeit, a szentet tisztelte, és ez tiltotta meg neki, hogy akár csellel, akár fegyverrel megháborítsa. No de aztán, mert semmi sem lehet egyszerre szerencsés és hosszan tartó, Péter király öröme igencsak rövid volt, megfosztották szemétől, királyságától, nem sokkal később életétől is. Ó, mennyire ingatag az emberi sors! Ó, mennyire megbízhatatlan a szerencse! Mert akiket a méltóság legmagasabb fokára emel, azokat taszítja a mélység legmélyebb fenekére; úgy illik, hogy az efféle példát állandóan eszében forgassa min­denki, aki az országok és államügyek kormányánál ül, hogyannál mér­tékletesebben éljen az istenség által neki engedett hatalommal, ne köves­sen el semmit gőgösen, semmit méltánytalanul, semmit meggondolatla­nul, semmit erőszakosan, félje az Istent, aki nem irgalmaz a bűnösnek.

 

I. ANDRÁS ÉS I. BÉLA

Henrik császár a magyaroknak e tettét nagyon rossz néven vette, ellen­ségükké vált, és ezért, mikor az ország kormányát már András tartotta, újra erős hadsereget állítva visszatért Magyarországra, hogy a Péteren el­követett jogtalanságot megtorolja és a Koronát hatalmába kerítse. De András király, aki kémeitől idejekorán tudomást szerzett a császár jöve­teléről, maga is akkora sereget gyűjtött, amekkorát csak tudott, a mező­kön, ahol Henriknek haladnia kellett, minden füvet és gabonaasztagot felégettetett, a marhát távoli helyre hajtatta, hogy ne maradjon zsákmány vagy élelem az ellenség számára. Sőt, cselt is vetett neki, ugyanis elfogta Gebhart regensburgi püspök, a hajóhad és utánpótlás parancsnoka leve­lét, melyben az tudakolta a császártól, hol kellene várnia hajókkal és éle­lemmel a hadsereget. A királya császár nevében azt válaszolta neki, hogy az ország kedvezőtlen és zűrzavaros helyzete miatt ő magának tüstént vissza kell térnie Németországba, ezért a lehető legnagyobb gyorsasággal rombolja szét a hajókat, nehogy az ellenség hasznára maradjanak, és ipar­kodjék Regensburgba. A püspök, aki már Győr közelében járt, igaznak vélve a dolgot, teljesítette a parancsot a császár legnagyobb veszedelmére és bajára, mert mind magát, mind seregét az élelem és takarmány akkora szüksége szorongatta, hogy kénytelen volt András királytól békét, élel­met és biztonságos elvonulást kérni. Kívánsága nem teljesült addig, míg esküvel meg nem fogadta, hogy kudarcát nem fogja megtorolni, sem ti­tokban, sem nyíltan, sem tettel, sem szándékkal, sem András király, sem utódai ellen nem lép föl ellenségesen. Ez volt csak jeles hadicsel, inkább éhséggel és szükséggel, mint fegyverrel győzni az ellenségen, de még nagyszerűbb, hogy a király csupán az ártatlant ól való félelemmel és a Korona szentségével győzte le a császárt.

András király megszerezvén a győzelmet, miután megérezte, hogy fá­radt és hanyatló életkorra jutott, elhatározta, hogy idejében gondoskodik utódjáról az uralomban, és a Szent Koronával kisfiát, az ötéves Salamont akarta felékesíteni. Miután ez megtörtént, megtudta, hogy rokona, Béla herceg, sérelmezi ezt, a Koronát, a királyi méltóság jelképét vagyis szim­bólumát, és a kardot, a hercegség jelvényét vörös takaróra helyezve Béla elé tette, szabad választást engedve neki a kettő között. Béla azonban, akit talán figyelmeztettek, vagy tán magától is bölcs volt, életének vesze­delmét elkerülendő engedett az időknek, és az illetetlen Korona mellől a kardot emelte föl, ezzel nyilvánítva magáról, hogy elégedett a hercegi címmel. Szándékát akkor eltitkolta ugyan, de nem sokkal később apó­sának, Boleszláv lengyel királynak csapataival és pénzével támogatva megtámadta az országot, elrabolta a Koronát, Moson városka mellett ütközetben legyőzte a királyt, és elfoglalta az országot. Bizony, megtanul­hatjuk e példából, milyen igaz és megdönthetetlen szabály az, hogy a bűnt mindig ugyanaz a bűn bünteti. Hiszen Pétert az fosztotta meg az ura­lomtól, akit ugyanattól s egyben életétől is hasonlóképpen megfosztott Béla; akár idegenek, akár hazaiak voltak is azok, akik a Koronát erőszak­kal illették és elrabolták, nem úszták meg büntetlenül. Többnyire igaz bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy megszentségtelenítését a legsúlyo­sabb végzet követi, mint ahogy Béla sem kerülhette el a hasonló bünte­tést, hiszen három egész évet sem tölthetett az ország élén: igazság­szolgáltatás közben leszakadván a királyi trónus, teste, csontja annyira összetört-zúzódott, hogy kínok közepette kellett kiadnia lelkét, Egyéb­ként jóságos fejedelem volt, polgárait nyugalomban, békében kormá­nyozta, elsőként rendelt Magyarországon súlymértékeket, megteremtette a hitelesített pénzt, piacokat állított, az alattvaló adóját enyhítette, csök­kentette; buzgósága és jósága annyira meggyarapította mind a nemesség, mind a parasztok jólétét ez időben, hogy a szomszédok között szinte senkit sem tartottak oly vagyonosnak és tehetősnek, hogy a magyarokkal gazdagságban vetekedhetett volna.

 

SALAMON, I. GÉZA ÉS SZENT LÁSZLÓ

Miután Béla király szánalomra méltó baleset következtében eltávozott az élők sorából, az emberek Salamont tartották a Korona legjogosabb örökösének, de Isten titkos akaratából háttérbe szorult ama sikertelen vál­lalkozásai miatt, melyeket idegen nemzetek segítségével indított hazája ellen. Mert Negyedik Henrik császárt, Harmadik Henrik fiát, a Korona visszaszerzésére ösztökélte, segédcsapatokért könyörgött, és ezek támo­gatásával vissza is szerezte a felségjelvényt, mellyel ismételten megkoro­názták; de a sváb őrség elbocsátása után Géza súlyos háborút indított Sa­lamon ellen, úgy vélekedne, hogy idősebb lévén, őt illeti a Korona; a megbékélés után azonban az idősebb engedett az ifjabbnak. Mint a tör­ténetírók elbeszélik, Salamont újra megkoronázták Pécsett Szent Péter bazilikájában, ami több más épülettel együtt nyomban a koronázást kö­vető éjszakán leégett. E tűzvész kétségtelenül jelentette, hogy Salamon ismételt megkoronázása: a polgárháború és a kiontott rokonvér, valami­képp megsértette a Szent Koronát, és az a mohóság, mellyel méltóságá­nak megszerzésére törekedett, előbb-utóbb megbosszulja magát; így is lett. Ugyanis Géza nem sokkal utóbb háborúban legyőzte Salamont, meg­szerezte a Koronát. Ámde Géza nemcsak e szerencsés győzelem jegyében nyerte el a királyságot, hanem csoda folytán, égi jóslattal is, mert László, Isten kedveltje, angyalt látott, aki az égből hozott Koronát fivérének fe­jére tette. Mi lehet, könyörgök, ékesszólóbb érv a Korona isteni volta mellett, mint az, hogy a mennyei gondviselés, a királyok jámborsága és az ország boldogsága egyesül benne?

 

http://fbcnkc.org/files/crown-of-thorns-copy2.jpg

 

Géza megbékélt országot szerzett, és nagyszerű tettei miatt a Nagy melléknévvel illették, majd váratlanul elragadtatott a világról, és közös megegyezéssel, szavazattal fivérét, Lászlót kiáltották ki királynak, ő azonban ezt a méltóságot sokáig állhatatosan visszautasította, azt sem tűrte, hogy Salamon életében fejét a szent felségjelvénnyel ékesítsék, ki­rályként üdvözöljék, véteknek tartván, hogy a koronázott király életében a szent felségjelvénnyel jelöljék. Mivel azonban buzgón kérlelték, és látta, hogy a főemberek szíve megkeseredett Salamonnal szemben, nehogy az ország valami kárt szenvedjen, kormányzói és hercegi címmel felvállalta gondját. Úgy vélekedett ugyanis, hogy a királyi méltóság teljessége nem a trónon, hanem a jeles és dicséretes tettekben található. Amilyen ritka László jámborsága és páratlan szerénysége, oly nagy dicsőséget érdemel az utókor szemében. A jogart bizony megvetette e nagy és felelősségteljes lélek; ámde amikor észrevette, hogy Salamon visszaél az ő nyájasságával és szerénységével, megzavarja az ország állapotját, legfőképp pedig, hogy a szomszédos nemzetek seregeit hazája ellen ingerli, nem annyira saját, inkább a haza és a magyar nemzet üdvét féltve felgerjedt, és végül is győ­zelmet aratott Salamon fölött, a polgárháborúnak békével vetett véget. Bizony, nincs dicséretesebb és üdvösebb kormányzat az isteni Lászlóénál, mely teljes kegyelettel és vallásossággal ápolta, tisztelte a Koronát. Egész Dalmáciát és Horvátországot szerencsés rendelésből vér nélkül megsze­rezte a Korona és a magyar uralom számára.

 

KÁLMÁNTÓL III. GÉZÁIG

A tökéletes és jámbor László király halála után az ország kormányát a következők tartották sorra kezükben: Kálmán, aki előbb váradi püspök volt, Második István, Kálmán fia, akit a köznép Villám melléknévvel em­legetett, Második Béla, aki szíves vendéglátással fogadta a Jeruzsálem visszaszerzésére sereget vezető Konrád császárt, Harmadik Béla, Máso­dik és Harmadik Géza. A Korona e királyok idejében sem volt ment a hányattatástól, gyakran szenvedte, mint tengeren a szélhányta, vihar­verte hajó, az uralomhajhászok, cselvetők áhítozását, átkos mesterkedé­seit, gyászos áskálódásait, amelyeket hosszú volna elbeszélni. Mert sok­szor sokféleképpen gyötrődött saját polgárai és fiai között, akiket elraga­dott az iránta való epekedés és az uralomvágy; ezek közül egyesek hábo­rúban, békében fényes dicsőséget szereztek a hazának, mivel a Szent Ko­rona igaz és őszinte imádata vezette őket, mások, akár a helytartók, rövid ideig örvendeztek a királykodásnak, szinte mindjárt uralkodásuk kezde­tén meghalván.

A mindezen időket saját hazája ölében túlélő Korona minden derék királyt minden veszedelemtől megvédett, nem kellett félni attól, hogy a gonoszok gyalázatot hoznak a közre, s romlatlan szabadságban őrizte nemzetét. Ugyanebben a században győzelmes háborúkat vívott önszán­tából vad népekkel a hitért és üdvösségért; felségével legyőzte vagy féken tartotta a velencéseket, görögöket, oroszokat, szarmatákat, kunokat és más szomszédos nemzeteket.

Emlékezetes pedig, hogy egyebeket mellőzzek, az, ami Harmadik Ist­ván idejében történt. Míg őt a dalmát háború foglalta le, fivére, László, kihasználva a király távollétével kínálkozó alkalmat, féktelen és pimasz uralomvágytól tüzelve, ravasz fondorlatot szőtt a Korona elragadására abban a hiszemben, hogy azt megszerezve könnyűszerrel megszerzi a ki­rályságot is. Ezért bámulatos ügyességgel ellopta a felségjelvényt, és né­hány ranggal, tisztséggel, ajándékkal megvesztegetett főember támogatá­sával királlyá kiáltották, miközben a törvényes király elnézte testvére őrültségét. Ugyanis engedett, mint a tapasztalt hajós, aki megtanulta, hogy az időjárás szerint alkalmazkodjék a hullámveréshez. Valóban bölcs dolog mindig az időtől kérni tanácsot, mert az többnyire vértelen győze­lemmel küzdi le a jogtalanságot, erőszakot, veszedelmet. A királyok állí­tója, a Korona oltalmazója, a mindenható jó Isten ezt a bűnt sem tűrte soká bosszulatlanul, mert a Korona meggyalázóját, a koronás király ve­télytársát váratlan végzet sújtotta le. István pedig mindjárt újabb nehéz­ségbe botlott, mert László másik öccse, István, Vak Béla fia, akinek ha­talmába került a Korona, a birodalmat magához kaparintotta. Nagyon is igaz az, amit Seneca ír valahol: az istenek nem tartják gyönyörűségek kö­zött a derék embert, zaklatják, gyötrik, amidőn maguknak készítik. Nincs irgalom a királyoknak és a méltóság felsőbb fokán állóknak sem, nehogy véletlenül túl sokat tulajdonítsanak szerencséjüknek, vagyonuk­nak, hatalmuknak, és elbízzák magukat. A király azonban - úgy látszik ­nem hagyta cserben soká önmagát, a jó ügyet és a királyi tekintélyt, fegy­verrel támadt Lászlóra, véres csatában legyőzte. Ekképp a királyi jelvé­nyek az országgal együtt visszaszálltak Istvánra. Mert végül a Szent Ko­rona támogatásával győzelemre jut a királyok igaz ügye, és az olyan feje­delmeket, akiknek az istenség ítéli oda az uralmat, akiknek egyenlőkép­pen fekszik szívükön a szelídség, jámborság, igazság és az alattvalók jó­léte, az olyanokat a mennybeliek is védelmezik, és végül bármely veszély­ből, bajból kimenekülnek.

 

 

IMRE ÉS II. ANDRÁS

Nem hallgatható el az sem, ami Imre király uralma alatt történt. Öccse ugyanis, András herceg, megvetette bátyja tunyaságát, és egyesek gonosz tanácsaira hajolva ifjonti hévvel mindegyre azon igyekezett, hogy kiűzze a királyságból és megfossza a felségjelvénytől; amikor azonban már harcra került a sor, és mindketten felkészítették katonáikat az ütközetre, Imre letette fegyverét, majd a Koronával és a jogarral ragyogva egyedül tört át öccse seregének zömén; ez a látvány annyira megdöbbentette a herceget és katonáit, hogy fegyverüket elhányva bűnbánóan bocsánatot kértek. Nem így történt egykor Negyedik Henrik császárral. Őt a mainzi, a kölni és a wormsi főpap kereste föl, és fia, Ötödik Henrik nevé­ben követelte tőle a jelvényeket, a császár uralkodói ruhában trónján ülve hallgatta őket, úgy vélekedvén, hogy a követek ekkora fenségnek en­gedni kényszerülnek, de amikor vonakodott fia kérésének eleget tenni, azok hirtelen rárontottak, megfosztották koronájától és jogarától. En­nél sokkal szerencsésebben járt Imre királyunk, akinek öccse nagyobb becsben tartotta a királyi, mint az a fiú a császári méltóságot. Ugyanis a Korona katonák, harcra kész csapatok, ijesztő fegyvercsörgés között érintetlen, csorbítatlan maradt a királlyal együtt, amazzal szemben vi­szont, akiről azt beszélik, hogy hatvankét szer ütközött meg az ellenség­gel, bírói székén ülve tógások alkalmaztak erőszakot. Nem könnyen tu­dom eldönteni, honnan a nagy különbség e két tett és példa között: alig­hanem Koronánk szentségéből és tiszteletéből; a király tőle nyeri felsé­gét, miatta tartjuk szentségesnek és sérthetetlennek. Garai Miklós, Ma­gyarország hajdani nádora szokta volt gyakran mondogatni, hogy a szent felségjelvénnyel koronázott királyt, még ha valami otromba vad­állat volna is, súlyos bűn nélkül nem lehet megsérteni. Ezzel szemben a római császárság méltósága inkább az augustus címnek és nevezetnek tulajdonítható, nem a felségjelvénynek, mely ország szerint különböző a birodalomban, és amelyet - mint a történelemből tudom - sosem tekin­tettek csodás tulajdonságokkal jelesnek. Mert miután - mondja Vege­tius - a császár fölvette az augustus címet, hű engedelmesség illeti, mint e világi és testbeli Istent. Imre, akit tehát e Szent Korona tisztelete tartott meg biztonságban a fegyverek között, kegyesen megbocsátott András öccsének meg a többieknek, akiket e méltóság megsértésének bűntudata gyötört és könyörögtek neki. Amennyire csodálatra méltók tehát ez is­tenségtől adott Koronára vonatkozó tapasztalatok a magyarok között, melynek megsértését szinte az egész nép romlásával kell kiengesztelni, annyira fájdalmas és siratni való, hogy a fejedelmi férfiakat a becsvágy, az államok e rákfenéje és mérge tévútra vezeti, úgy magával ragadja, hogy akiket a természet egymásért szült, ellenséggé lesznek, és nem törődnek sem a vérségi kapcsolattal, sem az egymásrautaltsággal, sem a Korona szentségének méltóságával. Hát a hatalom édessége a természetes szere­tet erejét is fölülmúlja? Eltörli a vallás, igazság, szégyen tiszteletét? Kívánja bizony az uralmat, méghozzá bűnös módon kívánja - hogy Livius­tól kölcsönözzek - , aki keresztülgázol a kor, a természet, az erkölcs, a hazai és nemzetközi jog rendjén, ámde az effajta, vétkesen nagyravágyók törekvése nem szokott szerencsés véget érni. Ezt igazolja világosan, hogy sok egyebet elhallgassak, Lászlónak, Istvánnak, az ő fivérének, Kis Ká­rolynak meg András hercegnek a példája. Ezek mindnyáját alaposan meggyötörte és megbüntette a sors, mert a szóban forgó Korona és a fel­ség szentségét megvetették.

Imre elhalálozása után fia, László nyerte el a királyi méltóságot, de nem hosszú időre. Utána aztán mindenki készséges és szíves egyetértésével András herceg nyerte el a királyi tisztet, aki, mint előrebocsátottuk, fegyveresen, riadó kürtök és csatarendben álló seregek között kért bocsánatot a Koronától. Ez mint népének jó pásztora, igazságosan és békességesen uralkodott idehaza, a csatamezőn vitézül harcolt, késő századokig fényes hírnevet szerzett a Szentföld és városa visszaszerzéséért folytatott hadjárattal. Ö volt az, aki a Korona iránti tiszteletből, az alattvalóival szemben érzett szeretetből és jóindulatból (hogy egy szóval foglaljam össze) öregbítette Magyarország szabadságát, a nemességet nevezetes kiváltságokkal aján­dékozta meg, melyekre hazai szokás szerint Magyarország minden királya felesküszik.

 

IV. BÉLÁTÓL III. ANDRÁSIG

Az isteni András eltávozván e világból, Negyedik Béla idejében (mint­hogy e földön semmi sem lehet állandó, erős és örökös) a forgandó sors zord csapása és a tatárok ocsmány nemzetének betörése megtörte a Szent Korona békéjét és nyugalmát, vagy azért, mert népünk körében a belső gyűlölködés elsorvasztotta a Korona tiszteletét, vagy mert Isten bölcses­sége megengedte, hogy ne csak jó, hanem balsorsban is szerezzünk ta­pasztalatot róla, és annál inkább fényeskedjék. Ó, nemes és nevezetes csillag, mely égtájon rejtőzködtél, hová rejtetted istenséged sugarát, míg az átkozott nemzet jószágodon kegyetlenkedett? Királyod, Béla, a bal­szerencsés harcos, seregét elveszítve, emberi támogatástól megfosztva nem maradhatott meg a hazában, Ausztriába majd Dalmáciába futva kel­lett életét mentenie, és mivel ott sem lehetett biztonságban, az Adriai-­tenger szigeteire kelt át. Az országot három teljes éven át az iszonyú, bősz nemzet tartotta, birtokolta. Ó, isteni szerencse! Mely istenség véd­nöksége alatt maradtál sértetlen, mely szállásadó hűsége, milyen őr gondja mentett meg a barbárok irgalmatlan dárdaesője, nyílzápora, a rablás, szentségtörés, gyilkosság, égő városok és várak, vérrel áztatott mezők, holttestekkel borított rétek között? Bizonnyal apostoli Koroná­nak kell neveznünk téged, hiszen csak a szent környezetedet körülvevő szent apostolok módja és példája szerint állhattad ki és viselhette d el a pogány nemzet vadságát és a menekülést. Ha sok író el is hallgatja meg­maradásod csoda voltát, egyetlen szállásadód vagy őrződ neve sem került napfényre, aki megóvott volna attól, hogy ellenséges fondorlatot szője­nek ellened, és senki sem henceghet azzal, hogy emberi buzgalommal, gondoskodással őrzött meg téged. Te mégis győztél, és mikor az istenség elűzte, megfuttatta a barbárokat, te, valóban diadalmas Korona, fényes hadi dicsőséget szereztél.

Béla halála után Ötödik István jutott hatalomra, és szerencsésen har­colt a csehek, kunok, bolgárok ellen. Helyébe a Kunnak nevezett Lászlót választották, aki a cseh háború folytatásaként a cseheket legyőzte egy csatában, melyben maga Ottokár király is elesett. A Szent Korona nem tudta elviselni ezt az illetlenül élő, gyalázatos erkölcsöknek és szerelmek­nek hódoló királyt, hanem megengedte, hogy megöljék maguk a kunok, akiket kedvelt, ezzel adta a szentségtörés büntetésének új példáját.

László után Harmadik András kapta a felségjelvényt, Velenceinek ne­vezték, mert velencei anyától született és Velencében nevelkedett.

 

A KORONA VISZONTAGSÁGAI – VENCELTŐL KÁROLY RÓBERTIG

Amikor a nálunk Lászlónak mondott Vencel szerezte meg a hatalmat, Koronánknak újabb viszontagságot kellett elszenvednie. Ugyanis Nyol­cadik Bonifác főpap Róbert Károlyt ajánlotta királyul a magyaroknak, ezek azonban, hogy ne engedjenek joghatóságának, vagy hogy szabad­ságuk a királyválasztásban ne szenvedjen csorbát, Vencelt hívták be Cseh­országból, Vencel tizenhárom esztendős fiát, úgy gondolva, hogy ezzel kisebbítik a Magyarország kormányát Károlynak szánó Kilencedik Be­nedek főpap tekintélyét, hatalmát és átkának komolyságát. E régi ma­gyarok oly sokra tartották a Korona tiszteletével elválaszthatatlanul összefüggő szabadság szeretetét, hogy elfeledve Hetedik Benedek régi jeles jótéteményét, amelynek révén a Szent Koronát szerezték, megvetették még az egyházi törvénykezés végső, villámcsapással fenyegető erőfeszítését is. Vencel, részint az előkelők szándékának ingadozása, részint a fő­pap fenyegetőzései miatt nem érezte magát biztonságban a trónkövetelő Károly támadásával szemben, és atyjának gyorsan megjelentette, mek­kora veszedelemben van, az pedig erős sereget gyűjtve, erőltetett menet­ben Pesthez érkezett, melyet a Duna választ el az ország fővárosától, Bu­dától; itt alkalmas helyen tábort ütve üzent a fiának Budára, hogy ne kel­jen át a Dunán és ne kerüljön másképp szülője szeme elé, mint azzal a bizonyos, a magyarok számára szent Koronával koronázva. Egyetértvén ezzel (bár mint az eredmény mutatta, eléggé elhamarkodottan) a főembe­rek is, a fiú engedelmeskedett a parancsnak, és a Koronát fejére téve já­rult az atyai ölelésre; ezt aztán Vencel, mintha tüzetesebben meg akarná vizsgálni, a saját fejére tette, és a veszedelemre hivatkozva megtagadta, hogy visszaadja a magyaroknak, megpróbálván, igaz-e, hogy ahol a Ko­rona, ott a magyar királyság is. Magával vitte tehát fiával együtt Cseh­országba, amikor az harmadik éve uralkodott. Ez volt a Korona első utazása, midőn a hazai olajfáktól távol, a legnagyobb veszedelemben ide­genek hatalmában tartózkodott, míg aztán Vencel második távozása után a magyarok, akik attól féltek, hogy a római főpap a királyállítás jogát és hatalmát végül is egyszer magához kaparintja, és ezért egyáltalán nem óhajtottak a Károly befogadását ismételten komolyan sürgető főpap sza­vára hajlani, a méltóságot Ottónak, Bajorország fejedelmének juttatták, aki miután Venceltől visszaszerezte a Szent Koronát, Magyarországra jött, és Fehérvárott bemutatta az országnagyoknak. Mihelyt megpillan­tották, mintha szelleme ösztönözte volna őket, valamennyien Ottó párt­jára hajoltak. A történetírók eltérően vélekednek arról, hogy Ottó kérés­sel és ingyen, avagy fizetségért szerezte-e meg ez égi kincset. Én pedig azt nem tudom eldönteni, dicséretre vagy kárhoztatásra méltó-e Vencel, aki a fenyegető veszedelemtől megijedve cserbenhagyta a gondjaira bí­zott országot, és a királyság szent zálogát Csehországba vitte magával. Ha viszont a mulandó arany értékét megvetve azért adta át Ottónak a nemes kincset, hogy az Magyarországra visszavigye, Vencelt nem érdem­telenül sorolhatnám a legbőkezűbb uralkodók közé. Amikor aztán Ottó Magyarországra jött, hogy a Koronát nagyobb biztonságban és védelem­ben szállíthassa, a magyarok szokása és törvénye ellenére hiú okoskodás­ból és félelemből egy gömbölyű palackba dugva rábízta egyik udvarno­kára, aki nem is sejtve, micsoda érték van abban, nem sokat törődött a palackkal, a nyergére kötötte, és az út közben leesett, másnap találták meg szorgos keresgélés után. Bizony, csodálatra méltó, hogy az ország­úton közlekedők sokasága nem vette észre, úgy ítélem, ez isteni gond­viselésből történt így, hogy legalább a Korona maradjon meg sértetlenül és épségben a hazában. Ottó pedig külföldi lévén és túlzott hatalomvágyá­ról ismeretes, nem illette valami nagy hálával a visszakerült Koronát. Mert az élet már csak olyan, hogy a jótéteményre szinte semeddig, a sér­tésre pedig örökké emlékezünk. Vagy talán a Szent Korona az égiek aka­ratából titokban felhasználta Ottó bűnét, nem azt akarta, hogy az nagyra becsülje őt, hanem hogy hatalmában megmenthesse magát, így találjon a meghasonlott haza valami gyógyírt és nyugvást. László erdélyi vajda még ez út során elfogta Ottót, börtönbe vetette, és a Korona hazakerült.

Az erdélyi vajdától nehezen tudott szabadulni a Korona, végül a fő­pap számos parancsa és súlyos figyelmeztetései, fenyegetései után a vajda Károlynak adta a Koronát, ez pedig, hozzájáruIván valamennyi rend sza­vazata és akarata, szokás szerint megkoronáztatott. Károly király meg­védte a koronát az általános nemtörődömségtől és a nemzet most már megszűnő széthúzásától, mivel nemcsak belső s méghozzá roppant erős ellenségei fölött aratott nagyszerű győzelmet, hanem a külföldi királyok­kal és fejedelmekkel, elsősorban Negyedik Károly császárral és a lengyel királlyal is helyreállította a megbomlott kapcsolatot, rokonságot és szö­vetséget, ekképp dicsőségesen megmenekült, és Isten különös kegyelmé­ből a belső áskálódásoktól is megszabadult. Azt mondják, oly nagy terü­leten uralkodott, hogy neki engedelmeskedett és évente megszabott adót fizetett Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Holics, Lodoméria, Kunország, Bulgária, Magyarország, valamint a Garganus-hegy meg Salerno. És ami a legemlékezetesebb, a Korona káprázatos szerencséjé­nek tudható be, úgy vélik, hogy e Károly uralma alatt és az ő akaratából került bevezetésre Galliából Magyarországra az a bírói perrendtartás és gyakorlat, amit a perek felvételében, folytatásában, halasztásában és el­döntésében most is tartanak.

 

NAGY LAJOSTÓL ZSIGMONDIG

Károly után fiát, Lajost kenték királlyá. Negyven évig és majd két hó­napig tartotta az uralmat. Hadviselésben szinte a legbátrabb és a legsze­rencsésebb volt, az igazságszolgáltatásban a legméltányosabb, mindenki iránt engedékeny és jóságos. E jámbor király uralkodása alatt a Szent Korona megpihent és kissé fellélegzett, ragyogó fényessége sugárzott, mialatt a királyi család ellenségein bosszút állt, Itáliában, Apuliában vi­lágra szóló győzelmeket szerzett. Kiűzte Magyarországról a zsidókat, a kunokat keresztyén hitre térítette. A szarmata koronát az ország szövet­ségével dicsőítette meg.

Lajos halálát az egész országban minden nemű és rangú ember három­éves gyásszal siratta, Mária pedig, a leánya, apja kitűnő érdemeire valótekintettel valamennyi honpolgár akaratából és szavazatával királlyá jelöl­tetett, megkoronázták a szent felségjelvénnyel, és megkapta a hatalmat. De számos főember hamar megunta és megelégelte a nőuralmat. Ezért nem a legszerencsésebb előjelek között úgy határoztak, hogy Kis Károly meghívása végett Nápolyba küldik a zágrábi püspököt, aki e küldetést készséggel elvállalta, és arra hivatkozva, hogy hűségnyilatkozat tételére és személyes esküje teljesítésére Rómába zarándokol, egyúttal a főembe­rek akaratának is eleget tett. Károly pedig uralomvágytól ösztökélve nem elégedett meg saját országával, hanem elfogadta a békétlen, nyugtalan, polgárháborúktól zaklatott kormányt. És Mária magyar királynő meglá­togatásának örve alatt, tudniillik atyai nagybátyja volt, egyúttal mintha a Mária és a főemberek közt dúló viszályt akarná elsimítani, haladéktala­nul benyomult Budára, országgyűlést hirdetve nyilvánosan királlyá kiál­tatta ki magát, aztán Fehérvárra ment a főemberek gyűlésébe, ahol részint fenyegetésekkel, részint egyesek pártolásával mindenekelőtt kicsikarta a Koronát (melyet, mint Bonfini emlékezetül hagyta, valaki odacsempé­szett), és azt az esztergomi főpap a fejére tette. De a hatalom nem maradt sokáig Kis vagy Második Károly oldalán. Mert bizony úgy látszott, hogy megsértette a Szent Korona törvényeit, midőn megvesztegetéssel, ravasz fondorlattal, inkább képmutatásból, semmint őszinte védelmező szán­dékkal Mária ellenében hozzája férkőzött. Mária tehát lekaszaboltatva őt, visszaszerezte a felségjelvényt, és azt a rendek egyetértésével a teljhata­lommal együtt vőlegényére, Zsigmondra, Negyedik Károly császár fiára bízta, miután csaknem négy esztendőn keresztül rengeteg nehézség köze­pette kormányzott.

Nem tudom, Zsigmond uralkodása alatt a Szent Korona dicsőséget szerzett-e többet, vagy kárt és csapást, mert azonfelül, hogy a magyarok feneketlen gyűlölete némely összeesküvők jogos megölése miatt a börtön gyalázatára és végső életveszedelemre juttatta, végül is Isten kegyelméből és a Szent Korona pártfogásával, kedvezésével megszabadulván, nem­sokára kétszeres vereséget szenvedett Európa újdonsült ellenségétől, a töröktől, Nikápolynál és Galambócnál, a franciák összeférhetetlensége és könnyelműsége miatt, akik a magyar király parancsa ellenére szeren­csétlenül csatába, ütközetbe nyomultak. Az ő vezérsége idejében találko­zott a Szent Korona Európában a magyar fennhatóság alatt álló Bulgá­riában a törökökkel, akikkel mindama kegyetlen időkig nem életéért és épségéért, hanem tisztességéért és Isten dicsőségéért vívott háborút, még­pedig a görögök becstelen széthúzása miatt, akik polgárháborújukban barbár segítséghez és szolgálathoz fordultak szövetségért, úgy vélekedve, hogy több hűség lakozik a pogány, mint a keresztyén nemzetben. Joggal kérhetném, hogy a halhatatlan istenek büntessék meg a görögöket, ha gonosztettükért elegendő büntetést nem szenvedtek volna, hiszen egykor ragyogó és híres birodalmuk, mely fegyverrel és tudománnyal egyaránt tündöklött, a példátlan török szövetségben úgy tönkrement, hogy már emlékezete is kiveszett, bizony-bizony előjelként vagy inkább példaként mindazok számára, akik a törökök csábos pártfogása alatt keresnek hit­szegően búvóhelyet, és hazájukat a legnyomorúságosabb szolgaságba hajszolják. Zsigmond nem utolsó érdemének kell tekintenünk, hogy ő hozta be Magyarországra elsőként a római császárság jelvényét, és annak felségét a Szent Korona istenségéhez csatolta, azt hiszem, nagyon szeren­csés jegyben, és azért, mert a mindenható Isten azt akarta, hogy a magya­rok a keresztyénség örökös ellenségével szemben, saját nyakuk már-már meghajolván, annál biztosabban nyerjenek segítséget a keresztyén feje­delmeknél.

 

A KORONA ELTULAJDONÍTÁSA

Miután Zsigmond életének napja leáldozott, az ország kormányát két éven keresztül veje, Albert, Ausztria főhercege irányította, aki, mert a római császárság hét választója a császári méltóságot fölajánlotta neki, Magyarország előkelőinek akaratából és egyetértésével elvállalta e kivé­teles tisztet. A szent felségjelvény őre Pálóczi György esztergomi érsek volt, akinek halála után Albert igen gyorsan megszállta Esztergomot.

A királyné azonban a kincstár átvizsgálása közben ellopta a szent felség­ jelvényt, és valami menyecskére bízta, hogy rejtegesse. Ó, Szent Ko­rona szánandó sorsa! Hiszen ki ne sajnálná, gyászolná, hogy az ország szent jelvényét asszonyi ravaszság ragadja, rabolja el, és egy méltatlan asszonyszemély ölében rejtekezik? Bizony más helyzet, más sors ez, mint amikor diadalszekerét vállukra emelő főurak hordják körül katonai tisz­teletadással. De a királyné hírhedett csele rosszul sült el.

Ugyanis Albert király és császár korai halállal meghalván, az özvegy Erzsébet egyetértésével Lengyelországból behívták UIászlót, akinek megérkezése előtt Erzsébet megszülte az Utószülöttnek nevezett Lászlót, majd e szülés után előbbi elhatározását megbánván, az alig négyhónapos, bölcsőjében sivalkodó csecsemőt az ellopott Koronával megkoronáz­tatta. Akarata szerint végbemenvén szülötte koronázása, újabb cselt ve­tett a Szent Koronának. Mégpedig az előkelőkkel Visegrád várához men­vén, az igazi Korona helyébe ügyes szemfényvesztéssel egy hamisítványt tett a szekrénybe, és a valódit fiával együtt Harmadik Frigyes császárnak adta át.

Ez volt a Korona újabb, második utazása, midőn az idegen asszonyban megbízó, óvatlan és hanyag magyarok a királyi felség isteni jelvényét szentségtörés révén elveszítették, és az elválván tőlük, a magyarok között meghonosodott az új, természetellenes gyűlölség, meghasonlás. Innen ered a folytonos széthúzás, a szakadatlan, véres háborúság. Az idő szerint Garai László bán volt a Szent Korona őrzője, kipróbált hűsége miatt a királyné legbelsőbb tanácsadója, és akadnak történetírók, akik azt állít­ják, hogy a Korona ellopása sem ment az ő segítsége nélkül, amiért állí­tólag általános szidalommal és gyalázattal illetve elfogták és megfosztot­ták a visegrádi kapitányságtól. Helyébe egyesek szerint Sciamatuleus Vin­cét állították; nem nagyon tudom, ki volt ez, Bonfini éppenséggel a len­gyelek között említi, akik Ulászlót, a szarmaták fejedelmét Magyaror­szágra követték. Herburt János is azt hagyományozza Lengyel króniká­jában, hogy a nevezett király kíséretében volt, és azt mondta, hogy a ki­rály a visegrádi kapitánysággal ruházta fel. Azt ugyan megengedem, hogy Visegrádot ez az idegen bírta, de a Korona őrségét a király semmiképpen sem bízhatta rá, mert az akkor Frigyes császár hatalmában volt. Ezért hát véleményem szerint egyáltalán nem számíthatjuk őt a királyi jelvények őrizői közé. És, kérdem, lehetett volna-e valami méltatlanabb, vészterhe­sebb, mint háttérbe szorítva a honos nemzet férfiait, akikbe szinte maga a természet oltotta bele valamiképp a szent felségjelvény szeretetét és tisz­teletét, nemzetünk előjogait a honi törvények ellenére, a legsúlyosabb ve­szélyeztetéssel megsértve, törvénytiprással idegenre bízni e hivatalt? Igaz, a magyar történelem írói (hogy mellesleg ezt is megemlítsem), mint sok másban, a személyek és helyek megnevezésében is igen gyakran kép­zelegnek, a kereszt- és vezetékneveket elhagyják vagy eltévesztik. Bon­fini megemlíti Atha nádort, László erdélyi vajdát, Balázs koronaőrt, Imre kincstartót, Simon esztergomi kapitányt, hogy a többiekről ne is szóljak, vezetéknevük közlése nélkül, hát ki tudja, kik lehettek ezek? Magam is gyakran bosszankodom, és nemzetünk szerencsétlenségét szoktam okolni azért, hogy ha őseink ki is tűntek tehetségükkel, erényükkel, fegy­verükkel, mégis oly kevesen akadtak, akik írásban rögzítették a hazai tör­ténelmet, minden bizonnyal megelégedve a virtussal, mely dicséreteset véghezvinni szeret, de dicséretre nem pályázik, és tetteik üdvös emléke­zetét nem hagyták az utókorra, megfeledkezvén arról, hogy a hírnév meg­vetésével a virtust vetik meg, hogy kinek-kinek az utókor adja meg a tisz­tességet, és a hősöket az évkönyvek nem múló dicsérete, messzire szóló nemes elbeszélése tiszteli és szenteli meg. Külföldi tudós férfiak vállalták e feladatot, és senki sem tagadhatja, hogy ezek a magyarországi személyek és helyek megnevezésekor, ami a történelem megértéséhez elsősorban szükséges, állandóan tévedésbe estek. Kérem, legyen szabad a tudósok bocsánatát kérve felsorolnom néhány efféle, a magyar nevekben elköve­tett hibát. Az ékesszóló Jovius történeti művében egyébként jól ismert családokat Pechrinek, Sircannak, Secalnak, Glessnek, Dotinak, Turac­nak, Jannak, Panphilinek, Ferenczinek, Gnarnak, Americnak, Cibach­nak, Morénak, Zdrininek, Bachiának, Revalinak, Scendennek nevez, Zoyter Menyhártot szerepeltet, Vagitit, Turro Vallát, Bizarus Péter Tur­rigert, Callimachus Hunjadjant, Herburt János Tharczi Tamást, Tallonti Matkót, Marcell Imrét, Ens Gáspár mi időnkbeli derék író emHti Ragaczi Zsigmondot, Hasqui Illést, Janusi Jánost, Budjant, Istwanit, Neander Mihály meg Vrantit.  Elmés és tudós legyen aztán, aki ezek kereszt- vagy vezetéknevét kitalálván érteni is képes! De e hibák javítását magukra az írókra hagyván, témánkra térek vissza.

 

ULÁSZLÓ ÉS V. LÁSZLÓ

Mivel a Korona Frigyes császárnál rejtőzött, Ulászló nem tudta magát szabályszerűen megkoronáztatni, ezért aztán azt a koronát rakták a vitéz Ulászló király fejére, melyet a fehérvári kápolnából Szent István király ereklyeképmásáról hoztak. És amilyen volt ez a koronázás, tudniillik természetellenes, szokatlan, szerencsétlen, olyan volt Magyarország álla­pot ja, boldogtalan, gyűlölségtől, széthúzástól, ellenkirályok marakodá­sától, átkos hadakozásaitól zaklatott, és a Korona megsértésének nyilván­való bizonyítékaként szenvedte a királynélküliség minden zavarát. Mert mindaz, ami ennek isteni szentségére volt bízva, jogtiprást, kárt vallott, míg aztán a Muráddal kötött fegyverszünet megtöretvén, a bulgáriai Várna városkája mellett lefolyt a szerencsétlen csata, mely gyászos ütkö­zetben a nemesség virágával együtt a távollevő Koronát engesztelő áldo­zatként maga Ulászló is elesett.

Ekképpen Utószülött Lászlót, Albert magyar király fiát a királyvá­lasztó országgyűlésen közös szavazattal és akaratból királlyá kiáltották. Ö akkor a Szent Koronával együtt Harmadik Frigyes császár őrizetében és kezei között volt, akihez a rendek először követeket küldtek, hogy ki­rályukat, Lászlót visszaköveteljék, de amikor ezek semmit sem értek el, a rendek az országgyűlésben Hunyadi Jánost országkormányzóvá válasz­tották, és közös akaratból, országgyűlési rendelettel megparancsolták neki, hogy a királyt és a Koronát fegyverrel szerezze vissza. A császárt azonban semmiféle kérés, fegyver, háború, kellemetlenség, kár nem kényszeríthette arra, hogy a királyt visszaadja. És bár az ausztriai Újhely erő­dített városának ostroma után nagy sokára, tudniillik majdnem a hetedik évben visszaszerezték az akkor már tizenkét esztendős Lászlót, a Korona továbbra is földönfutó maradt, mert illetéktelen tulajdonosai számára hallatlanul kedves volt ekkora kincs birtoklása, és Frigyes császár nem törődött sem gyűlölséggel, sem a kapzsiság, törvénysértés vádjával, csak hogy Magyarország nagyságát és sorsának meghatározóját kezei között tarthassa. És bizony a magyaroknak vagy szakadatlan és bizonytalan ki­menetelű háborút kellett volna folytatniuk, vagy mindörökre nélkülöz­niük kellett volna a Szent Korona ragyogását és látványát, ha a sors és a jó magyar szerencse visszaszerzésének teljes feladatát és dicsőségét fenn nem tartja az isteni Első Mátyás győzhetetlen király számára.

 

MÁTYÁSTÓL II. ULÁSZLÓIG

Ugyanis Utószülött László váratlan halállal kimúlván, a szerencsés sors Corvin János fiát, Mátyást kiszabadította a cseh fogságból, és felemelte a királyi trónra. Az ő jóvoltából, vezérsége és oltalma alatt nemsokára fel­ragyogott Magyarországon a Korona, e felettébb áldott csillag! Majdnem huszonöt év elteltével visszatért a hazai tűzhely mellé, mi­után súlyos háborúk, pusztítások, gyászos vereségek után hatvanezer arany fejében Frigyes császárral létrejött a megállapodás visszaadásáróI. Hazahozatalára az országgyűlés e főembereket küldte: István kalocsai érsek, János váradi főpap, Újlaki Miklós erdélyi vajda, macsói és szlavón bán, Pálóczi László országbiró, Szapolyai Imre királyi kincstartó, Thu­róczy Benedek; e tekintélyes tanácsurak szívesen vállalták feladatukat, és serényen hozzáfogtak, majd amikor mindent a dolog nagyszerűségéhez illőn előkészítettek, háromezer ragyogó lovas kíséretében elsiettek Auszt­riába Újhely felé, ahol Frigyes császár a Koronát őrizte; amikor a császár megtudta, hogy ezek közelednek, a kapukat bezáratta, az őrséget meg­erősítette és a falakra körös-körül fegyvereseket áIIított. Kifogásolta a követek nagy számát, hozzátéve, hogy ilyen módon nem követségbe szo­kás érkezni, hanem a földek dúlására, városok ostromára. Csak a váradi főpapnak engedi, hogy kétszáz lovas kíséretében odamenjen, a többiek vonuljanak vissza. A püspök a mondott számmal bement a városba, a többiek Sopronba húzódtak vissza. Miután tehát egy hónapot eltöltöttek a tárgyalásokkal, az öreg Pálóczi Lászlót a Korona azonosítására hívták, mert valami pletyka szállongott arról, hogy a császárnál az igazi Korona képére két másik is van. Pálóczi bizonyos jelből eredetinek ismerte meg a Koronát, azután a többi küldött ragyogó lovassággal Újhely elővárosá­hoz ment. Itt újra vita támadt a két fél között, tudniillik sem a császár a Koronát, sem Mátyás király követei a pénzt nem akarták elsőként átadni. Végül is kölcsönösen szavukat adva, ugyanazon pillanatban adták és vet­ték át a kapunál a Koronát meg a pénzt. Nehéz volna elbeszélni, micsoda üdvrivalgással, örömtánccal, pompával, vidámsággal futott össze a soka­ság az út egész folyamán látására, s micsoda ünneplés és tömeg kísérte be Budára.

Mátyás pedig a Korona visszatérte után a legnagyobb szerencsével vi­selt hadat egyazon időben Kelet és Nyugat császáraival, a velencéseket adófizetőivé tette, Bécset elfoglalta, az ausztriai Új helyt, melynek kapu­jában egykor a Szent Koronáért járó pénzt számlálták, szinte egész Auszt­riával egyetemben elfoglalta. Továbbá leigázta Morvát, mindkét Szilé­ziát és Lausitzot, idehaza és külföldön számos jeles tettet hajtott végre, birodalma szilárd és legyőzhetetlen volt. Lehet-e nyilvánvalóbb bizonyítéka a Szent Koronában rejtőző isteni gondviselésnek? Míg idehaza nyu­godott, országának minden dolga a legnagyobb sikerrel, szinte önmagá­tól folyt, boldogság kísérte. Távollétének idejében viszont mind magu­kat a magyarokat, akik hanyagul őrizték, mind az idegeneket, akik valami csellel megbántották, sőt ezek utódait is a legsúlyosabb büntetések érték. Amikor pedig Mátyás végzete után a Korona Corvin Jánosnak, törvény­telen ágyból született fiának hatalmába került, ismét új követelők támad­tak, amiből megint veszedelmes viharok kerekedtek. Mert az előkelők különféle pártokra oszoltak. Az országnagyok egyike Csehországból UIászlót, másik a Lengyelországból Albertot hívta be, egy rész Corvint kívánta az ország kormányára, vagy erényei és atyja érdemei miatt, vagy pedig azért, mert ő tartotta kezében a Szent Koronát.

Végre, mikor már soká és hevesen küszködtek a rendek a különféle szándékok között, megegyeztek abban, hogy Ulászlót hívják az országba, aki tekintélyes hadsereggel rendelkezett, és aki aztán Visegrádot, a Ko­rona székhelyét ostrommal fogta körül, és nagyon iparkodott azon, hogy Corvinnal megegyezzen a Korona önkéntes visszaadásáról. De mialatt Ulászló a Korona megszerzésére törekedett és annak lakhelyét ostro­molta, Miksa császár megszerezvén Bécset és Ausztria többi városát meg az egész tartományt, elfoglalta Székesfehérvárt, megszállta Veszprémet. Ennyibe került a magyaroknak Ulászló és Corvin veszekedése a Koro­náért. A török zsarnok önként tekintélyes segítséget ígért Corvinnak, hogy hozzájuthasson az atyai királysághoz, de ő hazaszeretettől égve in­kább a megegyezésre szánta rá magát, és néhány jószággal együtt el­nyerve a hercegi méltóságot, beleegyezett a Korona visszaadásába. Meg­bízta aztán Budai Balázst, a Korona őrét, hogy Visegrád várával együtt adja át azt Ulászlónak. Balázs, kétségkívül azért, mert a Szent Koronától önös hasznát és javát várta, nagyon rövid ideig élt, és nem örvendezhetett soká a Korona birtokának. Örököst sem hagyott hátra, a vár és az egész birtok ismét visszaszállt a Koronára. A sors üldözte-e Magyarországot, hogy a Szent Korona méltósága idegenekhez kerüljön, és teljességgel nél­külözze a királyi nemzetség ékességét, vagy pedig a Korona Corvin tör­vénytelen származását szentségéhez méltatlannak tartotta?

 

ELMÉLKEDÉS A SORSRÓL

Döbbenettel, csodálattal és szorongással látom e helyt, hogy Szent Koronánk sem kerülhette el azt a biztos, a bölcsek által sokszor megálla­pított, sorsszerű változást, mely az öt századik esztendő körül szokott be­következni, nálunk éppen Első Mátyás halála után. Az ötszázadik esz­tendő táján ugyanis az uralom és a polgári berendezkedés sok államban megváltozott; ha a természetnek valamiféle (hogy úgy mondjam) gazdál­kodása mindjárt nem rombolta is le és semmisítette meg teljesen, de jeles csapásokat és változásokat szenvedett. Eléggé ismeretes, hogy az ázsiai birodalom 520 éven keresztül volt az asszírok kezén, mely idő után a mé­dek foglalták el. Az athéni császárság Cercopstól Corusig 490 éven át maradt fenn, azután demokráciára változott. Ugyanennyi ideig virágzott a lacedaemonok állama a Heraclida királyok alatt Lycurgustól Nagy Sán­dor koráig, amikor elpusztult. A consulok a királyok elűzése után körül­belül 500 évig igazgatták a római államot Augustus császárságáig.

Bizony, Krisztus 1000. évétől, a Szent Korona születésétől, Szent Ist­ván uralkodásától Mátyás haláláig 490 esztendőt számlálunk, mikorra Magyarország az életerő teljében és csúcsára érkezett, saját, győzhetetlen királya alatt virágzott és pompázott.

Aztán pedig, ez idő tájban a cseh Ulászló következvén, lassacskán el­gyengült, megöregedett, elvirágzott, különböző okok miatt, melyeket most nem sorolok fel, Magyarország a csapásoknak egészen a mi korun­kig szakadatlanul húzódó sora alatt súlyos bántalmakat szenved a keresz­tyének vad és esküdt ellenségétől, és ha ezt a keresztyén fejedelmek egye­sült erővel le nem győzik, félő, bizonnyal félő, hogy gyalázatos szolga­ságba hajt minket.

Ó, idők? Ó, erkölcsök? Joggal mondhatom, amit saját koráról ír Pom­ponius Laetus. A gonosz démonok úgy behálózták agyunkat, hogy oda­hagyva a valódi ellenséget, akit hosszú békében üdülni engedünk, fegy­veres és vértől csöpögő kezünket önmagunkra és a mieinkre fordítjuk, ítéljék meg mások, vádolhatók-e azonközben a fejedelmek, akik e vesze­delmes gaztettre zsoldot fizetnek. Azt azonban ki merem mondani, hogy az összes keresztyénnek egyedül a kereszt jele alatt kell harcolnia, hogy a mi hitünk egy, egyetlen államunk Isten városa, melynek polgárai va­gyunk, és a köztünk folyó háború csak polgárháború lehet. De visszaté­rek a tárgyra.

Később, mikor a zágrábi püspök a Koronát Visegrádról Budára szállította az ország főtemplomába, az Isteni Anya egyházába, a teljes papi testület és a rendek elébe vonultak, majd két őrt állítva, mégpedig Orbán egri püspököt és Báthori Istvánt, szekérre helyezték, és az előkelők népes kíséretében, a király hátul haladván, nagy tisztelettel bevitték a királyi várba, ahol őrséget állítva a koronázás napjáig őrizték.

 

http://www.jobbsajoszentpeter.eoldal.hu/img/picture/151/dsfz.JPG

 

A Szent Korona eddig többnyire egyetlen személy hűségére és gond­jára volt bízva, erre az időre azonban, ha későn is, számos példa és vesze­delem komolyan megokosította a magyarokat, hogy gondoskodjanak a Szent Korona biztonságosabb és szigorúbb őrizetéről, ezért törvény út­ján felállították a szent felségjelvény kettősbizottságát, mely intézmény azonban azon kívül, hogy a hivatal nem volt mindig betöltve, végül szinte kizárólag politikai jellegűvé vált, sőt a Szent Korona távollétében meg is szűnt, és aztán (mint alább szóba kerül) csak akkor állt helyre, amikor Mátyás császár visszaadta a Koronát a hazának.

Ha még mindig csodálná valaki, hogy nemzetünk, más országoktól el­térően, miért volt oly nagyon aggályos és buzgó Koronája őrzésében, miért költött oly nagy összegeket mind védelmére, mind visszaszerzé­sére, miért nem átallt annyi háborút vívni, gyászos vereségeket, véres csa­pásokat osztogatni és elszenvedni, az, úgy vélem, felhagy a csodálkozás­sal, ha ennek okát mindazon kívül, amit előadtam, alaposabban megfon­tolja. Tanúnak hívom azokat, akár hazaiak, akár idegenek, akik messziről meglátták e felségjelvényt, mondják meg őszintén, nem fogta-e el őket valami páratlan tisztelet iránta. Elsősorban pedig a mieink érzik ezt, akik tudják, hogy isteni kinyilatkoztatás és angyali parancs folytán Magyar­ország első királya, Szent István szerezte meg ezt a Koronát, és azt vall­ják, hogy nemcsak a királyi homlok ékességéül és fenségére kell meg­őrizni, hanem sokkal inkább azért, hogy a magyarok számára örök jelképe és emlékezete legyen a megismert és felvett keresztyén igazságnak. Ezért sajátos tisztelettel övezik, szentségként imádják, és nem tudom, erőseb­ben vonzza-e a mágnes a vasat, mint ahogy a Korona titokzatos erejével, magnetikus tulajdonságával kiváltja, vonzza a szeretetet és engedelmes­séget. Ezért van az, hogy bárhova kerül is, magával ragadja harcias pan­nonjait, akik úgy vélekednek, hogy minden költséget semmibe véve, a veszedelmeket és viszontagságokat megvetve követniük kell, és bármi­féle méltatlanságtól meg kell menteniük. Hozzáteszem, hogy mivel ha­zánkban a választásnál majdnem többet ér a koronázás, amit nem lehet mással jogszerűen végrehajtani, csak a Szent Koronával, őrzésére még nagyobb gondot és buzgalmat fordítanak. Akad jó néhány császár, hogy királyokról ne is beszéljek, akit nem is ékesítettek a legfőbb birodalmi koronával, tudniillik azzal az arany császári koronával, mellyel egyedül a római főpapnak van joga és lehetősége koronázni, Rómában, mint az ősi birodalomnak dicsőségben, az elődök diadalaiban és a szerencsés sors bámulatos emlékműveiben messze legfényesebb városában, a koronázást is ugyanott szokták végrehajtani, vagy valahol Itáliában. Az itáliai utazás azonban a legtöbb császárnak csakúgy, mint udvarnokaiknak, akik kísé­rik őket, túlságosan költséges és veszedelemmel fenyegető volt. így Habsburg Rudolf, az első császár e néven, sem volt hajlandó arra, hogy a birodalmi felségjelvény felvételére Itáliát meglátogassa, mert tudta, hogy a császárok Itáliába való érkezése vidám és ragyogó reménnyel tel­jes, hazatérésük viszont szomorú és siralmas. Ez a császár csakúgy, mint Első és Második Konrád, Madarász Henrik, Negyedik Lajos és sok más, sőt, Ferdinánd, Miksa, Rudolf is puszta választás után igaz és törvényes császárnak számított, teljes birodalmi joghatósággal és tekintéllyel ren­delkezett. Magyarországon viszont még ha minden rend egyetértésével és szavazatával kiáltják is ki a királyt, és az ország kormányát sok éven keresztül dicsőségesen tartja is, ha ezzel az ősi Koronával fel nem ékesítik és meg nem szentelik, minden engedélye, adománya, kiváltságlevele ér­téktelen, semmis, és méltán tartják csak kormányzónak. Könnyű volna számos példával bizonyítani ezt, de a többit elhagyva csak kettőt hozok elő. Mindenki tudja, hogy Ulászló Magyarország választott királya volt, és hazánk védelmében Várnánál nyílt ütközetben vitézül, bátran, nagy­szerűen küzdött Muráddal, a törökök hatalmas császárával, és hogy e csa­tában életét vesztette. De mert a Szent Koronával koronázva nem volt, egyetlen kiváltságlevele sem számít érvényesnek. Ugyanígy Első Mátyás adománylevelei, melyeket koronázása előtt majdnem hat egész éven át kibocsátott, nem érvényesek és nem hatályosak, hacsak a koronázás után ugyanő meg nem erősítette és újította őket. Bizony, úgy vélik, hogy Magyarország királyai méltóságuk teljét, dicsőségüket a Szent Koronától kérik és kapják, neki tulajdonítják az üdvös és hasznos törvények kibo­csátását, a fölöslegesek eltörlését. A Koronát mintegy a törvények törvé­nyének tekintik, a magyarok neki szoktak fizetni büntetést és váltságdíjat, neki tesznek ünnepélyes esküt, neki hagynak és ígérnek egyházi és világi örökségeket, neki adják vissza minden vagyonukat, mint valami forrás­nak, melyből minden ered, ezért számos várat és a szabad királyi városo­kat a Szent Korona tulajdonának nevezik, szentül és sértetlenül megtart­ják a törvényt, hogy ezeket sem magának a királynak, sem bárki más ha­landónak nem szabad más hasznára vagy javára fordítani vagy (ahogy mi mondjuk) elidegeníteni. Végül is akkora ereje van, hogy aki megsérteni szándékozik, nemcsak felségsértésben bűnös, hanem a vallás és az isten­ség ellen is vétkezik. Bámulatra méltó, hogy azok a hatalmas és ősi király­ságok, Szlavónia, Dalmácia, Horvátország, Bosznia, Szerbia, Holics, Lo­doméria, Kunország, Bulgária, melyeket a magyar királyok egykor beke­beleztek és a sajátjukhoz csatoltak, melyek más királyságok módjára min­den kétség nélkül rendelkeztek saját koronával, ez angyali Korona iránt mégis oly nagy fokú szeretetet és tiszteletet tanúsítanak, hogy saját felség­jelvényüket elhanyagolva csak erre áhítoznak tárt karral, és királyuknak csak azt ismerik el, aki ezzel a Koronával ékeskedik. így ez az angyali Korona saját ragyogásával sok más királyság koronájának fényét ho­mályba borította, úgyhogy nemcsak hogy nem nagyon használják őket, de még az sem világos, honnan származnak. És hogy ezek a tartományok, melyeket nagyrészt elfoglalt a török zsarnokság, mind mostanáig tartják a királyság nevét, emlékezetét, hírét a keresztyének körében, azt a Szent Koronától nyert jótéteménynek kell tulajdonítaniuk. A királyság és a csa­tolt részek határai között nem maradhat meg más korona, mint ahogy az ég vagy a föld sem tűr meg más Napot. Emlékszünk arra, hogy Bocskai fejére Ali basa egy koronát rakott, amelyet Ahmed török zsarnok kül­dött. Ámde hogy mi lett az ő vége és mire fordult az időben a haza sorsa, elhallgatom, nehogy az emlékezés felszaggassa és újra felvérezze sebein­ket. Az pedig, hogy ennek a koronának az országban való jelenlétét a haza okosabb polgárai milyen keserűen és méltatlankodva fogadták, fö­lös teljességgel nyilvánvaló mind a bécsi végzésekből, mind az ország alkotmányából. Egyesek ugyan azt hiszik, hogy ez valamikor a szerb ki­rályságé volt, amire abból következtetnek, hogy amikor Murád elzavarta Szerbia és Rácország despotáját, Györgyöt, fiait elfogta, leányát fele­ségül vette, egy koronát is szerzett kincstára számára, az nála rejtőzött, ez pedig ahhoz hasonlatos. De elbocsátva és elbúcsúztatva a török szolgá­latból származó koronát, beszédünket az angyali Koronára fordítjuk vissza.

Mondottuk, hogy az ország Koronáját Orbán püspök és Báthori Ist­ván őrizte. Őket István szerémi püspök és Báthori András követte, de az ország nemessége visszavette tőlük a Koronát, mert sokan úgy vélték, hogy nem kevésbé méltatlan, mint amilyen veszedelmes is ilyen fontos dolog őrizetét élethossziglan ugyanazokra bízni. És eskütétel után meg­őrzés végett Szapolyai István nádorra és Tamás győri püspökre bízták a Koronát. Amikor ők voltak a szent felségjelvény őrei, vagyis a kettős­bizottság tagjai, a visegrádi várnagy Némai Kolos László volt. Ö régi magyar szokás szerint szigorú kötelezvény- és esküformulát szerkesztett a Korona őrzésére és megtartására maga és vezére nevében.

Méltónak látszik az emlékezetre, ezért szó szerint ide kellett iktatnom, hogy meglássék, milyen módot tartottak egykor a Szent Korona őrzésé­ben, és kitűnjék őseink iparkodása, buzgósága, serénysége.

 

AZ ELSŐ KÖTELEZVÉNY- ÉS ESKÜFORMA, TAMÁS GYŐRI PÜSPÖK, A SZENT KORONA KETTŐSBIZOTTSÁGÁNAK EGYIK TAGJA RÉSZÉRE

 

Én, Némai Kolos László, Visegrád várának várnagya tanúsítom, és a jelen levélben foglaltak útján tudatom mindenkivel, akit illet, hogy mivel Krisztusban főtisztelendő atyám, Tamás győri és választott egri püspök úr, az én uram más emberei között engem a Szent Korona őrzésére vár­naggyá állított és nevezett e Visegrád várában, ezért keresztyén hitemre, tisztemre és becsületemre fogadom, esküszöm az élő Istenre és Szűz Má­riára és minden szentekre, hogy nevezett püspök uram iránt e tisztemben hűséges leszek és híven szolgálom, a mondott várat és a Szent Koronát híven őrzöm és megtartom. Egyébként, ha püspök uram akár meghalna, akár balsors sújtaná, a visegrádi várat és a Koronát hűségesen megőrzöm uram vagy őhelyette öccse, a tisztelendő Ferenc budai prépost úr szá­mára, és a Szent Koronát tudta, szabad akarata és kifejezett egyetértése nélkül soha el nem mozdítom erről a helyről, ahová azt uram meg a te­kintetes és nagyságos Zápolyai István szepesi gróf úr, Magyarország ná­dora letette, kezemmel azt nem illetem, és oda nem adom azt sem a királyi felségnek, sem a főpapoknak és báróknak, sem senki másnak. Ha pedig püspök uram, vagy az előbb említett esetben a nevezett Ferenc prépost úr ezt a várat és a Szent Koronát vissza akarná venni, engem innen el­mozdítana és mást akarna a helyembe állítani, minden vonakodás, ellen­kezés és színlelés nélkül visszaadom és visszaszolgáltatom. Hozzáteszem azonban, hogy sem püspök uramat, sem fent nevezett öccsét nem vagyok köteles a várba beengedni annyi emberrel, amennyi több és erősebb lenne nálam, várnagytársamnál és a hozzánk tartozóknál, és nem tartozom uram vagy öccse népéből többet bebocsátani és befogadni, mint amennyi megállapíttatott, illetve amennyivel társam, tudniillik a nádor úr által megbízott várnagy az idő szerint rendelkezik. Ha azonban megtörténnék, hogy valamely hatalmasság ezt a várat megostromolná, abban az esetben köteles vagyok a vár védelmére bebocsátani a főtiszteletű úr és a nevezett nádor úr vagy fia, a tekintetes és nagyságos János úr embereit, de csak annyit, amennyivel az időbeli kinevezett társam rendelkezik. Továbbá, ami e visegrádi vár és a Szent Korona őrizetét illeti, a nevezett nádor úr­hoz és következésképp fiához, János úrhoz kötelesen és pontosan ugyan­az a hűség köt és fűz, amivel püspök uramnak és következésképp öccsé­nek, az említett Ferenc úrnak köteleztem magam, e részben semmivel sem tartozom többel magának püspök uramnak és említett öccsének, mint az említett nádor úrnak és fiának, János úrnak. Mindezek megtar­tására híven, sérthetetlenül és változtathatatlanul újra meg újra esküszöm, és ígéretet teszek uramnak, Tamás püspöknek és fivérének, az említett Ferenc prépost úrnak, keresztyén hitemre, tisztem és becsületem elvesz­tésének, esküszegésem örök gyalázatának terhe alatt. Mely dolog hitele, bizonysága és érvénye végett e tulajdon nemesi címeremmel megjelölt saját pecsétemmel hitelesített levelet püspök uramnak, következésképp említett fivérének is adtam és juttattam. Kelt a fent nevezett Visegrád vá­rában, az Úr 1493. esztendejében.

 

A MÁSIK KÖTELEZVÉNYFORMULA, SZAPOLYAI ISTVÁN, MAGYARORSZÁG NÁDORA, A SZENT KORONA KETTÓSBIZOTTSÁGÁNAK MÁSIK TAGJA RÉSZÉRE

 

Én, Némai Kolos László, főtiszteletű uram, Tamás győri és egri püspök stb. képviseletében Visegrád várának várnagya tanúsítom és a jelen levél­ben foglaltak útján tudatom mindenkivel, akit illet, hogy mivel Visegrád várát és Magyarország Szent Koronáját a királyi felség és az egész ország akaratából ugyanezen püspök uram a tekintetes és nagyságos Szapolyai István szepesi gróf úrral és ez ország nádorával egyenlőképpen és közö­sen tartja, mikor püspök uram engem ugyanezen vár várnagyává és a Szent Korona őrévé állított és kinevezett, azt is akarta, hogy a nádor urat bizonyossá és bátorságossá tegyem iránta való engedelmességem felől. Ezért fogadom és ígérem keresztyén hitemre, tisztemre és becsületemre, esküszöm a szent Evangéliumra, az élő Istenre és a dicsőséges Szűz Má­riára, minden szentekre, hogy e vár és a Szent Korona megtartásában és őrizetében a nádor úr iránt, vagy ha őt (Isten őrizz) halál vagy szerencsét­lenség sújtaná, fia, a tekintetes és nagyságos János úr iránt egyenesen és pontosan ugyanazt a hűséget tanúsítom, mint amire nevezett püspök urammal és következésképp fivérével, tisztelendő Ferenc budai prépost úrral szemben köteleztem magam, és hogy e tekintetben nem vagyok jobban és erősebben kötve és kötelezve püspök uram és az ő fivére, mint a nádor úr és nevezett fia iránt. Továbbá, hogy a nádor úr és következés­képp a fent mondott esetben nevezett fia, János úr, az ő jelenlegi és jövő­beli várnagyuk és a hozzájuk tartozók ellen semmiféle szándékkal, mes­terséggel, csellel és csalással sem nyíltan, sem titokban, sem közvetlenül, sem közvetve a Korona és a vár birtokát illetően semmit sem próbálok, semmire sem csábítok, és hogy a Koronát arról a helyről, ahová Visegrád várában nevezett püspök uram és a nádor úr letette, a nádor úr tudta, megkérdezése és kifejezett, szabad akarata és beleegyezése nélkül, neve­zett püspök uram vagy a már említett esetben fent nevezett öccse kéré­sére és önhatalmú utasítására sem el nem mozdítom, sem máshová nem viszem, meg nem mutatom senki élőnek a világon, sem magam nem érin­tem kézzel, sem enyéimnek nem engedem ezt, semmiféle kitervelt módon nem próbálok ellene semmit sem magam, sem mások útján. Tovább, hogy fent nevezett püspök uramat vagy mondott fivérét sohasem enge­dem be annyi emberrel, amennyi több vagy erősebb nálam, a nádor úr várnagyánál, tudniillik társamnál, meg a mi embereinknél, és uram meg fivére embereit nem engedem vagy fogadom be a várba nagyobb szám­ban, mint amennyit ő és a nádor úr már megállapított, vagy amennyivel várnagy társam, tudniillik a nádor úr embere az idő szerint rendelkezik. Ha mégis megtörténnék, hogy a hatalmasok valamelyike a várat megost­romolná, abban az esetben a vár védelmére mégis tartozom beengedni a nádor úr népét a püspök úréval azonos számban, valamint ugyanannyit, amennyivel az az idő szerinti társam rendelkezik. Általában pedig a vár és a Korona körüli tisztemben semmit sem teszek, amivel valami módon megsérthetném a nádor úr és fia becsületét, vagy ami részükről nemtet­szést válthatna ki, ami nekik kárt, veszedelmet, botrányt okozna. Mind­ezeket keresztyén hitemre, tisztem elvesztésének, esküszegésem örök gya­lázatának terhe alatt előrebocsátva, újra meg újra esküszöm és ígérem, hogy hűségemet a nádor úr és fia, a nevezett János iránt sértetlenül és változtathatatlanul megőrzöm. Ennek hitelét, érvényét és bizonyságát nyilvánítandó, e tulajdon nemesi címeremmel megjelölt saját pecsétem­mel hitelesített levelet a nádor úrnak és következésképp fiának adtam és juttattam. Kelt Budán, Szent Demeter napján, az Úr 1493. évében. 

 

 

II. LAJOS ÉS A KORONA VISZONTAGSÁGAI MOHÁCS UTÁN

Ulászlónak e halandó életből való távoztával az országot Második La­jos kapta meg, aki még atyja életében, szinte még a bölcsőben elnyerte a királyi fej díszt. Lajos uralkodása alatt a Korona Perényi Imre nádor kezé­ben volt, majd annak halála után, azt mondják, Perényi Péternél maradt, akinek és az előbb koronaőrként már említett Szapolyai Jánosnak hűsé­gére bízták. 

A szerencsétlen mohácsi vereség után, melyben ama kor vétkei követ­keztében a főrendek és a nemesség virága, a magyar katonaság szinte megsemmisült, és Második Lajos király is elesett, Budát páni félelemtől űzetve pusztán hagyták, Szulejmán bevonult oda, aztán három sárgaréz oszlopot vive magával, eltávozott, más kegyetlenséget nem követett el ott, mint a történeti emlékek beszélik.   Csoda, hogy abban a városban, mely nemcsak - mint valamelyik író mondja - kies fekvésben hasonlít­hatatlan Európa többi városához, de nagyon népes is, a drága épületekkel rakott, híres és gyönyörű királyi székvárban Szulejmán, semmiféle fegy­veres őrséget nem hagyott, nem rombolta le bástyáit, falait, amit a váro­sok megszállóinak többsége meg szokott tenni, nehogy véletlenül az ellenség számára búvóhelyet kínáljanak, mint (hogy a többiekről ne be­széljek) Athila is a germániai Argentína elfoglalása után széthányatta an­nak falait, hogy a bejárás mindenki számára megnyíljék, amiről máig úti várnak, németül Strassburgnak hívják. De Buda végzete akkor még nem teljesedett be, az istenség megóvta a mohó és hatalmas ellenségtől, mert a végtelenül kegyelmes Isten megelégedett ezzel az atyai fenyítéssel, és nemzetünket ama véres és gyászos vereséggel akarta tisztességesebb életre ösztönözni. Nem sok idő közbejöttével azonban - midőn az isteni figyelmeztetés, csekély lévén, nem igazította meg a vad erkölcsöket, a bűnök sokasodtak, a főemberek önzése mérhetetlenné vált, hitszegéssel, marakodással, rablással, gyilkossággal, háborúkkal versengtek annyira, hogy a Szent Korona tiszteletét semmibe véve, a polgárháborúban szö­vetségbe hívták a keresztyénség esküdt, örökös ellenségét - Isten haragja, mint a kegyetlen betegség szigorú orvosa, hasonlóképpen komoly orvos­sághoz folyamodott, a legsúlyosabb megtorlásra gerjedt, és elveszett, jaj, Buda az ország javával együtt, és a keresztyénektől szerzett zsákmány rej­tekhelye lett. Hogy Visegrádra, a Korona otthonára a szerencsétlen mo­hácsi ütközet milyen sorsot hozott, arról a történetírók körében teljes a csend. Mégis kétségtelen, hogy a Szent Korona akkor elkerülte a török erőszakot és veszedelmet, Isten oltalmában és védelmében, aki nekünk kinyilatkoztatta és adta. De aztán bámulatra és búsulásra méltó módon sodródott ide-oda: Szapolyai János erdélyi főkapitány ugyanis, aki nagy hatalommal rendelkezett, és bátorságával régebben rendre utasítva a ke­resztesek dögvészes bandáját, kiérdemelte egyesek nagyrabecsülését, úgy vélekedett, hogy megérdemli a királyságot, felingerelve tehát és saját vé­leményére hajtva nem kevés főembert, elérte, hogy királlyá választották, a Koronát, mely az ő és Perényi Péter hitére volt bízva, önhatalmúlag ki­hozta Visegrád várából, és Pál esztergomi érsek kezéből felvette. Kön­nyen meg lehet ítélni, hogy ez az elhamarkodott koronázás, mely iszonya­tos háborúk eredete és oka lett, kevéssé őrizte a Korona méltóságát. Több országnagy ugyanis Ferdinánd főherceget támogatta, akinek felesége La­jos király nővére, Anna volt. Ferdinánd elfoglalta Budát, az ország fővá­rosát, akár csak Székesfehérvárat, ahol a királyokat koronázni szokták, és János seregét megszalasztva-futtatva királlyá kiáltatott ki, majd Szé­kesfehérvárott felékesítették a Szent Koronával, mert Perényi Péter bizo­nyos méltánytalanság és sértés miatt elpártolt Jánostól, és Ferdinándnak adta.  A szent felségjel vénytől megfosztott, az országból kiűzött János­nak egyedül, szökevényként kellett bolyongania, és részint a bánat, ré­szint erejének, pénzének fogyta iszonyú ötlettel arra kényszerítette, hogy (borzad a lélek említeni is) a keresztyénség ellenségeinek segítségéhez fo­lyamodjék. Mit nem tanácsol, lám, az önzés és az uralomvágy? Hogy - míg a hatalmat hajhásszák - minden igazat, tiszteset elfelejtsenek; és Euripides szerint cselekedjenek: az uralom kedvéért sértsd meg a jogot, minden másban gyakorold a jámborságot. A zsarnok, aki észrevette, hogy a segítség reményében folytatott háború révén alkalma nyíIik Ma­gyarország megszerzésére, örömmel élt is vele, és Jánost pártfogásába vette. Nagyon jól tudta, hogy ősei hasonló alkalommal igázták le Görög­országot, Bulgáriát, Holicsot, Szerbiát, ezért nagy sereget vezetett Ma­gyarországra, elfoglalta Budát, és pártfogolt ja, János birtokába engedte, sőt, a Szent Koronát is visszaadta. Azt tette, amit a lovász ok szoktak, akik, hogy a vad lovakat kezes hátaslovakká szelídítsék, eleinte nem rak­nak rájuk zablát, nem sarkantyúzzák, csak szelíden simogatják és laza kötőfékkel lassacskán szoktatják a szorosabbhoz, úgy számítva az időben Szulejmán, hogy alkalmasabb először tetszetős csellel kísérletezni, mint nyílt erőszakkal. Hogy pedig miféle alkalommal jutott a Korona a barbár kezére és a szerencse micsoda nyilainak szolgált céltáblául, hogy úgy mondjam, egy füst alatt elbeszéljük.

Miután Szulejmán János biztatására nagy sereggel Magyarországra ro­hant, Perényi Péter, aki már Ferdinánd pártján állt, egész családjával és a királyi felszereléssel együtt biztosabb lakozás és őrzés kedvéért Siklós várából Sárospatakra akart menekülni, de útközben fogságba esett és a Koronával együtt Szulejmánhoz vitték.

 

http://mult-kor.hu/image/article/index/20.%20szazad/kor78.jpg

Ez feltehetően 1978 a parlamet épülete. Ekkor épp az Egyesült Államokból kaptuk vissza. :)

 

Kire-kire ráhagyom annak megfontolását, mekkora veszedelemben volt a Korona. Hiszen akkor valami csodás végzet rendeléséből a magya­rok vallása, üdve, dicsősége teljességgel a zsarnok hatalmába esett. Ámde a kegyetlen zsarnokot alighanem megvakította az istenség, mert úgy lát­szott, hogy sem a vallást nem törli el, sem az üdvösséget nem becsüli, sem a dicsőséggel nem törődik. Mihelyt ugyanis feloldotta a bécsi ostro­mot, Jánost az előkelőkkel együtt magához hívta, és önként visszaadta neki a felségjelvényt meg a többi királyi ékszert. Ki ne csodálná a kegyet­len zsarnok kegyes cselekedetét? Ki merne, kérdem, még mindig kétel­kedni abban, hogy a Szent Korona a mindenható Isten védnöksége alatt áll? Hát e példa nem erősít meg még inkább legjobb vélekedésünkben? Hát még mindig kételkedhetünk abban, hogy nincs fölötte hatalma semmi ellenségnek? Ha ez sértetlen és diadalmas, a haza is épségben ma­rad, csak kitartsunk az ősi apostoli vallásban, ápoljuk, mozdítsuk elő a közjót, kövessük a törököket szüntelen gyűlölettel, legyen idehaza jám­borság, hit, egyetértés, bármennyit szenvedjünk is az ellenségtől, nem fogunk megtörni, hanem erőt kapunk az égtől, és szorongatott pálma módjára fölserkenve kigyógyulunk háborús sebeinkből, visszanyerjük életünket és erőnket.

 

A KORONA FERDINÁNDHOZ KERÜL

Miután Jánost elragadta a végzet, és a Koronát valamiképp csecsemő fiának, Jánosnak fejére tették, György barát tűnt ki azok közül, akik János és anyja, Izabella mellett álltak, ez, miután a Szulejmán által csellel és erő­vel elfoglalt Budáról a királynéval együtt Erdélybe menesztették, kudar­cai miatti elkeseredett méltatlankodásában elpártolt Izabella királyné hű­ségétől, és az ország Koronáját, mely kezében és hatalmában volt, baráti szolgálata jeléül elküldte Bécsbe. Mások ugyan másképp vélekednek, hogy tudniillik, Magyarország előkelői sürgetvén a békét és a megegye­zést, maga Izabella küldte vissza a felségjelvényt és a királyi ékszereket Ferdinánd királynak. Bárhogy volt is a dolog, nem kétséges, hogy a Ko­rona Isten akaratából tért vissza Ferdinándhoz.

Hogy a Korona bolyongása és annyi viszontagsága után milyen volt az ország képe és helyzete? Állapota bizonnyal a legzavarosabb volt, míg az országnagyok egymás közt marakodtak, és Vatiniuséhoz hasonló gyű­lölettel üldözték, kölcsönösen karddal kaszabolták egymást. Mert a pol­gárok dühe súlyosabb veszedelmet idéz a kapukra, mint a legvadabb ellenség. És, mint Livius mondja: A polgári pártoskodás sok népre na­gyobb pusztulást hozott, mint a külső háborúk, mint az éhínség vagy a betegség, mint a legnagyobb országos csapás, amit az Isten haragjában reánk küld.

Ebben a gyilkos széthúzásban az országnagyok némelyike Szapolyai­hoz, másik a Ferdinándhoz húzott, legtöbbje a szerencse forgása szerint igazodott, gyakran hívták Magyarországra a barbár és kegyetlen török mocskot, mely annyi rosszindulattal és kegyetlenséggel tombolt, hogy azon idők pusztulását és tragédiáit könnyekkel nem lehet eléggé megsi­ratni.

Hát maga János és követői milyen előnyöket szereztek a barbárok szín­lelt barátságából és támogatásából? Bizony, semmi tiszteset, mert védel­mezőik az édes haza pusztítói voltak. Mennyire igaz, nagyon is igaz, hogy a törökök barátságának vége mindig az elnyomás, a pusztulás és a biztos szolgaság! Nem szólok arról, hogy ama szerencsétlen időkben az embe­rek végtelen sokaságát hajtották aljas és örökös szolgaságba. Elhagyom a bécsi ostromot, Sziget erős bástyájának elvesztéséről semmit sem mon­dok. Milyen kedvezésben részesült János felesége, aki az ellenség megejtő hízelgésének, az oltalom csábos ígérgetés ének hitelt adva asszonyi tehe­tetlenségből egyszülött fiával együtt Szulejmán védnökségébe ajánlotta magát? Szulejmán Erdélybe zavarta, Budát, amit apjának színlelt jóság­gal átadott, elragadta, őt pedig királyságától elkergette, megfosztotta. Milyen gyümölcsöt hozott ezen kívül a török szövetség és segítség isten­telen, törvénytelen és mértéktelen hajhászása? Jaj, csak mi ne tapasztal­nánk saját korunkban hasonló sorsot, csak ne akadályoznák császárunk szerencséjének futását belső egyenetlenségek és lázongások, Krisztusra, ha a keresztyének vetélkedése nem válnék a törökök hasznára, ha nem lenne éppen a mi széthúzásunk a törökök dühöngésének legfőbb táplá­lója, hatalmuknak forrása, akkor már nemcsak a sok vérrel és fáradsággal bevett erős Esztergomot tudhatnánk sajátunknak, hanem Budát is, me­lyet Mátyás császár kétszeri ostrommal, nagy és erős csapatokkal vívott, miközben elfoglalta Pestet, Székesfehérvárt és Buda alatt számos őrsé­get. Az emberek gondolkodásmódja kétféleképpen szokott megjavulni, vagy saját bajaikon okulnak, vagy mások vereségeinek példája figyelmez­teti őket. Lelkemből kívánom, hogy legalább saját bajaink tegyenek már végre óvatosabbakká bennünket. De félek, hogy e régi mesét - mint mondják - süketeknek mesélem. Egyesek lelkét ugyanis annyira betöl­tötte és fölizgatta a csip-csup ügyekért való bosszúállás vágya, hogy szí­vesebben pusztulnak együtt azokkal, akiket gyűlölnek, mint védik a ha­zát, melynek születtünk, és jobban szeretik a nyakasságot veszedelemmel, mint az engedelmességet biztonsággal. Mi lehet közelebbi rokonságban a sárkány és a vipera természetével, mint ez az istentelenség? De hagyva a kellemetlen siránkozást, végezzük dolgunkat!

 

MIKSA

A honpolgárok még Ferdinánd császár életében királlyá tették fiát, Miksát, akinek atyja önként és szívesen átengedte a Koronát. Kivergőd­vén ugyanis a polgárháborúból, mintha saját polgárai körében nem volna eléggé biztonságban, a Korona az osztrákok védelmére és szeretetére bízta magát, mert bizony megvetette a mi nemzetünkből és vérünkből való fejedelmeket, akiknek bűnnel szerzett hatalma nem lehetett hosszú életű, meg a királyi örökösök is kihaltak, utánuk a felséges ausztriai ház szerzett újonnan birodalmat, és míg a hazai zavargásoktól messze, békes­ségben tartózkodott, a távolból gondoskodott a jólétről és dicsőségről.

Miksa pedig atyja példáját követve fiát, Rudolfot jelölte királynak, és az ország rendjeinek egyetértésével nyilvánosan átadta neki az országot és a felségjel vényt. Bizony, amilyen dicséretesen, olyan bölcsen tesznek fejedelmeink, akik nem annyira a maguk, mint hazánk javát akarják, ami­kor még életükben, idejében gondoskodnak a királyságról, jól tudva, hogy a halandók természete éhes az uralomra, türelmetlenül várja a kirá­lyi méltóságban való részesedést, az átmeneti állapot kedvez a lázadó és nagyravágyó törekvéseknek, és hogy milyen sok baj, veszedelem követ­kezik a királyok halála után, ha nem gondoskodnak időben az utódról. Tudniillik az árvaságban az előkelők pártokra szakadván, az állam, mint kormányos nélküli hajó, hányódik vagy akár el is süllyed a lázongás ten­gerében, amire kézenfekvő és eléggé fájdalmas hazai példáink vannak. A magyarországi királyválasztás az összes rendek egyetértésével történik, hajdan pedig a rákosi mezőn fegyverek közt folyt le, de bizony az egyet­értés, főleg felfegyverzett tömeg körében, nagyon is ritka. Ezért aztán gyakran megesett, hogy annak akarata szerint választották a királyt, aki mellett nagyobb erő, több férfi, nagyobb kíséret állt, miért is a választás szabadsága a törvény legsúlyosabb sérelmére néha-néha csorbát szenve­dett.

 

RUDOLF

Rudolf császár és királyunk kezében és hatalmában volt a Korona egé­szen 1608-ig. Bárki megértheti, hogy az isteni gondviselés messzemenőkegyelméből történt, hogy a Szent Korona császári méltósággal tündöklő felséges királyok házi oltárán őriztetett idestova hetven évig, azon egész idő alatt, míg a törökök ellen változó szerencsével és sikerrel kegyetlen háborút vívtunk, mialatt belső viszályok, forrongások közt hánykolód­tunk, mígnem az áldott béke védelmében ragyogó dicsőséggel visszake­rült a hazába. A bécsi egyezményben valamilyen isteni sugallatra úgy ha­tároztak, hogy az ország Szent Koronáját vissza kell hozni a hazába, úgy látszott azonban, hogy a vonakodó Rudolf császárt inkább kényszeríteni, mint kérlelni kell visszaadására, ezért Mátyás császár, Magyaror­szág akkori helytartója és kormányzója Magyarországról, Ausztriából és Morvaországból sereget gyűjtött, Prága felé indult, és a szent kincset, mint valami száműzöttet, valamennyi magyar örömujjongása közepette hazabocsátotta. Alább kissé bővebben elbeszéljük ezt az eseményt, amivel kapcsolatban célszerűnek tartom, hogy rövid leírást adjak a Szent Koroná­ról és a többi királyi jelvényről.

 

A SZENT KORONA ÉS A KIRÁLYI JELVÉNYEK LEÍRÁSA

Tehát a Szent Korona színaranyból van, - az ötvösségnek inkább égi, mint emberi mesterségével kör alakba öntve, oldalsó kerületén egyenlő közökben háromszög alakú virágos csúcsok emelkednek ki körben, a négy szemben fekvő sarokban egymást kölcsönösen metsző bolthajtások­kal, melyek egy keresztben futnak össze, magán a kerületen pedig a hom­lokzati részen almát tartó Üdvözítőnk képmása, az ellenkező oldalon a Szent Szűz Máriáé, aztán az apostolok, a keresztyén királyok, császárok, vértanúk szentséges sora, mint látszik, görög betűkkel, az arany alakokat és a hozzájuk tartozó jelvényeket ábrázoló képek az egészen keresztül a legfelül álló keresztig váltakozva követik egymást, az egyes szent ábrák között drágakövek és gyöngyök, ami egyáltalán nem közönséges szokást és módot követ, úgyhogy feltűnő is. A fül természet szerinti helyéről két­oldalt drágalátos, fehéren csillogó ékkövek lógnak a fülre mintegy függe­lékként, melyek a szent fő könnyű mozdulatára is kölcsönös összhangban ütődnek egymáshoz, hogy a két fület figyelmeztessék az isteni és emberi igazság meghallgatására, ennek révén pedig arra, hogy mindent Isten nevének dicsőségéért, a jó hírért és névért kell cselekedni; e kilenc lán­cocska és kilenc csúcs, mely a Korona homlokzati és nyakszirt felőli ré­szén meghatározott közökben nagyobb gyöngyökkel ragyog, a Magyar­országba bekebelezett kilenc ország és tartomány, úgymint Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Szerbia, Bosznia, Holics, Lodoméria, Bulgária, Kunország hatalmát és fényét jelképezi. Azt hiszem, nem hiába rendezték el ezt így, ugyanis a csúcsok, drágakövek, ábrák, aranyozott függelékek számában nagyon pontosan és következetesen a kilences figyelhető meg. A kettős köb van ugyanis benne, vagyis kétszer négy- és háromszög, tudniillik a háromszögek között vannak még két-két pontból álló sorok­kal határolt négyszögek is, és így a párosnak és páratlannak, vagyis az egész számsornak a teljessége és tökéletessége fejeződik ki benne. Akinek már most szívügye és dolga a számok és arányok misztikájának vagy a Szent Koronát díszítő gyöngyök és drágakövek jelentésének nyomozása, áldozza rá tehetségét a mi beleavatkozásunk nélkül. Az isteninek, ami­lyen ez a Korona, tökéletesnek kell lennie, s ez tökéletes királyokat is kíván, ezek tökéletessé teszik a népet, és így aztán végül az ország is bol­dog és tökéletes, a tökéletesek pedig Isten rendeléséből sokáig fenn­maradnak. Azt hiszem azonban, a Korona egész ékessége a szent ábrák­kal együtt sajátságos jelentésével mást sem akar, mint hogy a megkoroná­zott király maga és vezérlete alatt hasonlóképpen a magyarok egész nem­zete, mely a boldogságos apostoli vallást elnyerte, annak teljes megisme­résére, ápolására, szeretetére, sőt fegyverrel való védelmezésére minél áll­hatatosabban törekedjék.

Azonkívül jó okkal kell beszélnünk a Koronához tartozó királyi fel­szerelésekről, melyek nemcsak a koronázás ünnepélyességéhez kívántat­nak meg szükségszerűen, hanem a koronás királyt titkos jelbeszéddel a királyi kötelességek derekas és jámbor vállalására is figyelmeztetik.

 

Szent István palástja, vagyis királyi köpönyege nem annyira régisége és drágasága, mint inkább hímzésének szentsége miatt csodálatos; se­lyemből készült, égszínkék, az egyik részén Isten trónusa látható meg az összes apostol isteni fenséggel, a másikon Krisztus győzelme a kereszt jegyében aranyból hímezve; diadal köpeny formájú; ha .pedig valaki e szent palást pontosabb leírását óhajtja, elmélkedjék önálló buzgalommal az alábbiak alapján: Hátul az öv alatt körös-körül e szavak olvashatók:

 

AZ INDICTIO 14. ÉVÉBEN (1031) ISTVÁN KIRÁLY ÉS GIZELLA KIRÁLYNÉ KÉSZÍTETTE ÉS ADTA EZT A MISERUHÁT SZENT MÁRIA FEHÉRVÁROTT LEVÖ EGYHÁZÁNAK.

 

A vállak között, Krisztus képénél ez áll:

 

ELLENEIN DIADALMAS KRISZTUS RÖPPEN AZ ÉGBE.

 

A jobb vállon, a Boldogságos SZŰZ képénél ez olvasható:

 

FELRÖPPENT AZ EGEK MAGASÁBA  A SZENT ANYA KÉPE.

 

A bal vállon, Szent János evangélista képénél:

 

MENNYEI SZOLGASEREG SZOLGÁL A KIRÁLYOK URÁNAK.

 

A tetején, hátul a rojt fölött:

 

MINDENEKETKORMÁNYZÓ KRISZTUS KÉPE: A TRÓNUS.

 

A nyakrész körül, a feszület baloldalán:

 

Ó, MENNYBÉLI REMÉNYSÉGI

 

A feszület jobb oldalánál nagybetűkkel:

 

R.R.E.T.O.B.VMBRA,

 

E betűk titkát csak maga a szerző, Szent István ismerte, ha valaki akarja, találgassa, hogy mit jelentenek, de ami a legvalószínűbbnek látszik, az így hangzik: A Római Egyház és az Egész Olympus Királynője, Szent Szűz Mária, a Harcos Királyság Pártfogója; vagy esetleg: A Királyok Királya a Világ Áldott Meghódítója, Szent Szűz Mária az Angyalok Ki­rálynője.

Ha ezt Istenre vagy Krisztusra értjük, nagyon szép a mondás, minden­esetre szebb, mintha Benedek főpapra vonatkoztatjuk. Ha pedig Szent Istvánra, hát ő valóban áldott (Benedictus = áldott) volt, hiszen a ke­resztyén hitnek nemcsak Magyarországon volt terjesztője, hanem a szarmaták és géták között is. Az VMBRA (umbra = árnyék) szó betűi után nincsenek pontok, hogy egyetlen szót alkosson, értelme tehát: En­nek az égi és lelki királyságnak a földi csak árnyéka.

Az elöljáró ugyanis a hatalmas Istennek képe és árnyéka, és evilágon ugyanaz a törvény áll a király, mint a többi ember előtt, hiszen: Por és árnyék vagyunk. Vagy mert a szent öltözéken a szent ábrák hímzése csak árnya a valóságos dolgoknak. Nincs bizony, ami e hímzés szent tartalmánál hívebben fejezné ki a jó király természetét. Nincs fontosabb a királyi méltóság számára, mint hogy az Istent, akinek képét e földön viseli, meg­ismerje, tisztelje, szentségét, igazságosságát vallásos áhítattal őrizze sér­tetlenül, és keresztyén hittel felvértezve kivánatos győzelmet arasson az ,ellenség fölött, a jól végzett munka jutalmát pedig ne a földön, hanem az egekben várja.

Azután a jogar, amit a megkoronázott királynak az esztergomi főpap szokott átnyújtani, az igazság és jog vesszejét jelenti, némiképpen eltér a királyok szokásos jogarától, rövidebb, a tetején gömbölyű, igen hason­latos a magyar gombos buzogányhoz, mely hadiszerszámot más nemze­tek szokásától eltérően csak a magyarok vezérei szoktak használni, rajta ugyanúgy, mint a Szent Koronán, négy sorba lefüggő drágakövek, me­lyek arra figyelmeztetnek, hogy ha a szükség úgy hozza, harcolni kell a törvényért és a nyájért.

Az aranyalma vagy éggömb, amin egy kereszt áll, titkos szentséggel je­löli a szerencse forgandóságát, hogy tudniillik valamint az éggömb is fo­rog, úgy a királyok szerencséje sem biztos és állandó, hanem méltányta­lanságok és veszedelmek nyilainak kitett, a királyok méltóságuk csúcsá­ról nagyon könnyen csúsznak le egyik percről a másikra, mégis Krisztus szeretetében, aki e világ földjét és egét szent vérével teljességgel megvál­totta, a királynak, feledve minden veszedelmet és kellemetlenséget, ural­kodnia kell az istenség által reá bízott nép fölött, úgy kell szolgáltatnia jogot és igazságot, hogy az élők és holtak legfelsőbb bírája ítéletének megfelelhessen. Azt mondják, az aranyalmát vagyis gömböt elsőként Konrád császár gondolta ki, mármint azt, amit a császárok használnak, mert a miénkről nem áll az, amit a császáriról beszélnek, hogy nyitni és csukni lehet, belsejében pedig föld van, ami azt jelenti, hogy a méltóság csúcsára állított egyeduralkodó éppúgy por és hamu, mint a többi ha­landó.

Továbbá Szent István kardja, ősi formájú, egyenesre vágott heggyel; e kardot ő, aki a keresztyén hit annyi sok ellenségét győzte le, a jövendő királyok számára hasonló célra hagyta; ezt szintén sajátos magyar szokás szerint a megkoronázott királya szabad ég alatt a díszes tömeg szeme lát­tára könnyű lovaglás közben a világ négy sarka felé meg szokta rázni, a bárhonnan fenyegető ellenséget ekképp háborúval fenyegeti, utánozva (mint Bonfini mondja) a rómaiak példáját, akiknél a Mars-mezei oszlop­nál a hadba induló consul szokta volt lándzsáját a négy égtáj felé elhají­tani.

Valamint Szent István kesztyűje és saruja, melyek a király erkölcseinek tisztaságát és ártatlanságát jelentik.

 

A SZENT KORONA VISSZASZERZÉSE ÉS ŐRZÉSE

Vegyük most már szemügyre a Szent Korona őrzésének helyét. A leg­kevésbé sem látszik csodának, hogy a régi magyarok az ország pompázó virágkorában nem akarták a Szent Koronát Budán, a királyi székhelyen, az ország felséges fővárosában őrizni (a Birodalom és más országok pél­dájára, melyek koronájukat szintén nem hagyják a királyok hatalmában, hanem vagy szent testületekre bízzák, vagy erődített és titkos helyekre rejtik), hiszen oda majd minden nemzet mindenféle népsége ellátogatott, és mint az már lenni szokott, akkora embertömeg, sokféle tevés-vevés, forgalom közepette gyakran keletkezett pártütés, támadt súlyos veszede­lem; attól tartottak, hogy ott a királyi homlok szent ékessége, amelynek akkora fontossága van, kárt szenvedne. Ezért az emberi szemtől és 'az emberek tömegétől távol, nyugodt, biztos, természettől rendelt, erődí­tett, magas hegyen fekvő, szinte égi otthonban, Visegrádon helyezték el. S méghozzá olyan gonddal és vigyázattal, hogy sem a Szent Korona őrei­nek nem volt szabad oda bármikor belépni, sem másoknak nem engedték, akiket a szent felségjelvény tisztelete arra indított, hogy hajlékát leg­alább a küszöbről köszöntsék. Ámde végül a magyarok legsúlyosabb ve­resége és a sors mostohasága következtében Magyarországot elfoglalta az ellenség, e hely is megingott, meg a magyarok épsége és dicsősége is roskadozni, ingadozni kezdett. Az istenség kegyelméből Visegrád várát nemrégiben foglalta vissza az ellenségtől s adta vissza nekünk a nemes Mátyás császár hadvezéri hatalma, és még élénken emlékszünk a Szent Korona nagy tisztelettel és vidámsággal kísért bevonulására, amelyet a diadalmas császár is megnézett és megszemlélt. A legszerencsésebb elő­jele és előjátéka volt ez a bekövetkezendő eseménynek, hogy egyszer majd vissza fogja adni a Szent Koronát - ami időközben meg is történt ­a hazának. Ha pedig Visegrád várával, a Szent Korona otthonával össze­hasonlítod Pozsonyt, ahol a Szent Korona pillanatnyilag székét tartja, a hely forgalmasságán kívül szinte semmi sincs, ami ennek és a Szent Ko­ronának javára szólna.

 

II. József idején meghamisították a koronát. 3 zománcképet kicseréltek rajta. Hátul egy bizánci császár Dukász Mihály (1071-1078) képe látható, alatta pedig két olyan kép, amit szintén azonosítani tudunk. Az egyik Konsztantinosz, a másik I.Géza, a mi Géza fejedelmünk. 1790 előtt szó sem esik Dukász Mihályról a koronával kapcsolatos leírásokban. Az ő képe az eredeti Mária képének helyén van. Látni is lehet mögötte egy másik zománcképet. Dukász képe nem illik a helyére ezért szegecselték és lágyforrasztották. Révay Péter, az akkori koronaőr 1613-as irataiból tudjuk, hogy tényleg a Mária kép volt ott. II.József kiviteti a koronát 1784-ben és 1790-ig semmit sem tudunk róla. Azért tehette meg, mert ő nem koronáztatta meg magát, így nem hatottak rá a magyar törvények.

 

Nem tudom azonban írásban elbeszélni, milyen diadalmenetben, a ma­gyar nemzetnek mekkora dicsőségére, Mátyás császárnak halhatatlan hír­nevére adta vissza Második Rudolf a Szent Koronát, a rengeteg nép mi­csoda üdvrivalgással és örömmel fogadta és kapta vissza. Megteszik ezt talán majd mások, akiknek több a tehetségük és az idejük, e helyt csak a két Mátyás királynak a Szent Korona visszaszerzésévei kapcsolatos tevé­kenységét kell szemügyre vennem és összehasonlítanom.

Első Mátyás a Szent Korona visszaszerzéséért Harmadik Frigyes csá­szárral, sok véráldozatot követelő, kegyetlen háborút folytatott, rengeteg kárt okozva és szenvedve, mégsem tudta megszerezni a Koronát, míg le nem fizetett érte hatvanezret. Ezzel szemben Második Mátyás, aki senki mögött sem második, Magyarországnak akkor a császár nevében kor­mányzója, a bécsi határozatok ösztönzésére a Szent Korona visszaadására törekedett, a magyar hadsereg vezérével, Thurzó György gróffal együtt fegyveres sereg élén Csehországba ment, Prágánál tábort ütött, és a csá­szárt oly nyomatékosan sürgette, hogy az végre engedni kényszerült, mintha a testvére iránti szeretetből és annak jeles érdemei miatt tenné; és a császár és testvére, a főherceg közti megbékélés létrehozásában dere­kasan közreműködő Dietrichstein Ferenc bíboros, olmützi püspök meg a cseh előkelők közvetítésével Prágától két mérföldre visszaadta az egész magyar sereg kitörő ujjongása és örömtánca közepette, így tehát Mátyás vér és gyilkosság nélkül szerezte meg a Koronát, majd ragyogó hadsereg kíséretében először Bécsbe, aztán Pozsonyba ment a boldog koronázásra, mintegy a visszaszerzés pompás jutalmának elnyerésére. Maga a Szent Korona pedig a szent ládában lepecsételve és arany lepellel letakarva, a király diadalszekerére helyezve sok magyar és a diadalmenetben elöl ha­ladó zászlóvivők, testőrkatonák kíséretében, kürtszó és dobpergés, öröm­ ujjongás, üdvrivalgás között távozva a várból, Szent Márton templomá­ban helyeztetett el 1608 Erzsébet-napján. Ó, e boldog nap, melyen láttuk, hogy a Szent Korona visszatért a hosszú száműzetésből és diadalmasko­dott, meg azt is láttuk, hogy a tekintetes Mátyás fejedelem roppant érde­meiért és fáradozásaiért egyhangú szavazattal, minden rend közös egyet­értésével és ujjongó üdvözlésével Forgách Ferenc bíboros, esztergomi érsek kezéből legérdemesebb felséges fejére került.

Valóban Mátyásunknak, e győzhetetlen császárnak, a földkerekségen mindenütt elterjedt, ismert dicsőségét és erényét a legszenvedélyesebben és legméltóbban kellene terjesztenünk, azok azonban akkorák és oly szá­mosak, hogy felsorolásukra és még inkább érdem szerinti méltatásukra nemcsak az én csekély tehetségem elégtelen, de a legkiválóbb szónokoké is. Nagyon jól tudom, hogy a nagylelkű hősök és fejedelmek természete olyan hogy amelyikük legméltóbb a dicséretre, az kívánja legkevésbé azt.

Élni fog bizonnyal, és jogos magasztalással virágzik majd a hálás utó­kor körében Mátyás császár jeles virtusa és dicsősége. És mi lehet magasz­talásra méltóbb, mi lehet örvendetesebb, mint hogy halhatatlanná válik? Magyarország királyává való koronázása után édes hazánkból kiűzetett az ellenség mesterkedése, abbamaradt az elégedetlenkedők lázongása, a gyűlölet, a megrögzött versengés, az irigyek vad és gőgös lelke megtört, füstbe mentek a vérgőzös tervek, a korábbi idők keserűsége és iszonyú pusztulása megszűnt, ránk ragyogott az óhajtott mennyei béke és nyuga­lom, melynek oltalmában virágoznak törvényeink, és az az alkotmányos hatalom, mely a dühöngő háborúban hallgatott, melynek csak puszta neve is méltán viszi győzelemre és magasztalja fel Magyarországot, vis­szatért és helyreállt a gyakorlatban. Bizony, szerencsések és boldogok vagyunk, kik annyi csapást elviselve megértük ezt az aranykort, és szí­vemből kívánom, hogy legyen ez örökös és szilárd, ne zavarjon meg min­ket semmi új viszály vagy csapás.

Minek tulajdoníthatnám a jó eme bőségét és a dolgok szerencsés folyá­sát a császár áldott voltán kívül, ha nem az angyali Koronának, melyhez mint valami ráadás és záródísz csatlakozott a cseh korona hatalmas orszá­gának elválaszthatatlan szövetsége és a császári méltóság felséges nagy­sága; ezeket a Szent Korona mintegy saját hatalma alá vonta, és kivál­totta, megnyerte vele szinte az egész keresztyén világ pártfogását és támo­gatását.

A Szent Korona visszaadása és a szent felségjelvény kettősbizottságá­nak újjászervezése pedig (nehogy az utókor előtt rejtve maradjon) így történt:

Második Mátyás koronázásának szerencsés végbemenetele után a ka­rok és rendek az egyéb országgyűlési törvények közé közös egyetértéssel a felségjelvény szent kettős bizottságának újjászervezéséről törvényt hozva, kérték a királyi felséget, hogy azt az isteni és halhatatlan jótettet, amit a Szent Koronának a magyarok számára való visszaadásával gyakorolt, tetőzze be azzal, hogy most ezt a gyakorlatban is végrehajtja, és egy­úttal megneveztek a királyi felségnek négy mágnást azzal, hogy a király válasszon ki közülük két koronaőrt; mérlegelve pedig a személyi javas­latot, ő felségének úgy tetszett, hogy ezt a gondnokságot és tisztet Révay Péter turóci főispánnak és erdődi Pálffy István pozsonyi főispánnak adja, az előkelők és tanácsosok gyűlésében a hűségre és lelkiismeretességre a legszigorúbban megesketve őket. Mihelyt, pedig a vasládikóba zárt Ko­ronát a királyi teremből az országnagyok kíséretében ünnepélyesen a po­zsonyi királyi vár tornyába vitték, és Liechtenstein Károly herceg, Illés­házy István akkori nádor és Meggaui Lénárd Helfrid királyi főkamarás­mester lezárva az őröknek adta át; a rendek kérték a koronaőröket, hogy nyissák ki a ládát és mutassák meg a kincset. Ez megtörténvén az egyik koronaőr a Koronát fölemelte, megmutatta a körülállóknak, és újra meg újra tudakolta, igazinak és ősinek ismerik-e fel ezt a Koronát. Miután ezek ezt megerősítették és a Koronát páratlan áhítattal megcsókolták, visszahelyezték, és az őrzőhelyet bizonyos előkelők pecsétjével lepecsé­telték. Hogy pedig a koronaőrök tiszte mennyire teljes gonddal és nyug­talansággal, bárki megítélheti mind a Korona elbeszélt viszontagságaiból és veszedelmeiből, mind pedig ezek esküjéből, melynek szabványa a következő:

 

A SZENT FELSÉGJELVÉNY KETTŐSBIZOTTSÁGÁNAK TAGJAI, RÉVAY PÉTER TURÓCI FŐISPÁN ÚR, PÁLFFY ISTVÁN POZSONYI FŐISPÁN ÚR ÁLTAL TETT ESKÜ FORMÁJA

 

Minekutána ő királyi felsége, valamint Magyarországnak a jelenleg folyó pozsonyi országgyűlésen összegyűlt összes karai és rendei hűségemre és őrizetemre bízni méltóztattak Magyarország Szent Koronáját és az ahhoz tartozó összes kincseket, esküszöm az élő Istenre, hogy a szent királyi fel­ség és Magyarország iránt hűséges és engedelmes leszek, az ország neve­zett Szent Koronáját a legnagyobb hűséggel, szemes gonddal, éberséggel és buzgalommal, vigyázattal őrzöm, ő királyi felsége és az ország előzetes tudta és akarata nélkül senkit annak megszemlélésére és megvizsgálására nem engedek, másnak át nem adom, és minden egyes évben meghatáro­zott időpontban többször is eljövök ide, Pozsonyba, és a mondott Szent Korona őrizetének helyét alaposan átkutatom, ellenőrzöm, és teljes szorgalommal, hűséggel gondoskodom arról, hogy mindig érintetlenül és biztonságban maradjon. Ha pedig valami gyanúsat vagy kedvezőtlent észlelnék a kapuknál, záraknál, falaknál, arról ő szent királyi felségét vagy a nádort haladéktalanul értesítem. Továbbá ha megtörténnék, hogy az or­szágban valami mozgolódás vagy kavarodás támadna, azonnal tudósítom arról ő királyi felségét és a nevezett nádort, a mondott Szent Korona őri­zetére alázatosan erősebb őrséget kérek, saját személyemben pedig halá­lomig és életem árán is hűségesen és tántoríthatatlanul kitartok mellette, tehetségem szerint minden veszedelmet eltávoztatok tőle, Isten engem úgy segéljen!

Most pedig végül, ráadásként érdemesnek tartok néhány szót ejteni arról, hogy milyen koronával koronázzák Magyarország királynéit. A történetírók, elsősorban a külföldiek legtöbbje, már akiket módomban állt olvasni, valahányszor Magyarország királynéinak koronázásáról tesznek említést, azt mondják, hogy az a Szent Koronával történt, mások minden különbségtétel nélkül írják le koronázásukat, holott mind a régi kiváltságlevelekből, mind törvényeinkből nyilvánvaló, hogy a királyné­kat más koronával koronázzák. Maga a Szent Korona ugyanis kizárólag a király fejét szokta koszorúzni, aki csak ezen a módon nyeri el a telj­hatalmat. A királynénak az esztergomi érsek csupán csak a jobb vállához érinti ezt a Koronát, és nem fölöslegesen. Úgy gondolom ugyanis, hogy ez a szép és királyi szertartás az asszony teremtésének misztériumát jelképezi, aki a férfi jobb oldalából vétetett, meg azt, hogy az egyház Krisztus jobb oldalából keletkezett, vagy hogy az asszonyi uralomnak körülhatároltnak és mérsékeltnek kell lennie, a királynéhoz pedig, aki az uralkodás súlyos és bonyodalmas feladatának viselésében és ellátásában segítő társ, mint gyengébb neműhöz az engedelmesség dicsősége illik. Valami ehhez hasonló áll a galloknál a száli törvényben, mely a női örököst eltiltja az utódlástól, és csak a törvényes uralkodó helyettesének címével engedi megtisztelni. Ezért a királynét a veszprémi püspök, aki ősi kiváltsága értelmében erre illetékes, egy olyan külön koronával szokta megkoronázni és ünnepélyesen felszentelni, amelyet maga a királyné készíttet a saját részére. Ékesen szóló tanúja ennek az ünnepségnek Forgách Ferenc váradi püspök, egykor Magyarország kancellárja, aki látta és történeti művében leírta Máriának, Miksa hitvesének koronázás át. Minden kétsé­gen kívül áll, hogy egyes-egyedül Lajos leányát, Máriát koszorúzták és szentelték meg a Szent Koronával a szokás ellenére, jámbor és eléggé so­hasem dicsérhető királyi atyja fényes érdemei és kegyes emlékezete miatt, de nem is királynénak, hanem királynak nevezték és jegyezték be őt. Emlékszem, hogy valamelyik, Justus Lipsius előszavával kiadott magyar történetben olvastam, hogy Beatrixot, Mátyás király hitvesét, a nádor megkoronázta; e történetíró így szól: Az ispánok feje megkérdezte a ki­rályt, vajon a királyok felségjelvényét kívánja-e a királynéra tenni, s ami­kor a király igent mondott, a legfőbb ispán meg a többi nagyúr a királyné fejére felrakta a Koronát. Forgách Ferenc írja: - hogy legalább futólag ezt is emIítsem -, hogy Második Miksa koronázásának idejében a nádor és az esztergomi érsek között felmerült a kérdés, vajon az érseknek vagy a ná­dornak kell-e a koronázást végeznie, és a vitát döntés végett az ország rendei elé terjesztették, de aztán Nádasdy Tamás nádor halála a kérdést semmissé tette. Ugyan, miért kellett vita tárgyává tenni azt, ami a legnyil­vánvalóbb, és ha valaki csak bele is kukkantott a történelemkönyvekbe és Magyarország alkotmányába, annak teljesen világos, hogy nemzetünk királyának koronázása, a királyi szentségekben való részesítése kezdettől fogva mindig is az esztergomi érsek tiszte volt és az övé most is. A király­né felségjelvénnyel való felszentelése és koronázása pedig a veszprémi fő­pap sajátos kiváltságából származó előjoga, ő egyben a királyné kancel­lárja is szokott lenni. Mint ahogy láttuk, a fenséges Anna királynénak és császárnénak, felséges császárunk, Mátyás hitvesének boldog koronázá­sakor is Ergelius Ferenc járt el e tisztben, aki az időben a veszprémi egy­házat kormányozta. 

Hátra van még, hogy hozzátok intézzek szót, vitéz magyarok, honntársaim. Ez idő szerint mindenben bőkezűen szerencséltet benneteket a hatalmas Isten, amikor királyotok és hatalmas császárotok segítségével, fegyveretek támogatásával vér nélkül visszaadta nektek a Szent Koronát, amit nem annyira az idők mostohasága és háború kényszere miatt vesz­tettetek el, mint inkább kincsünk hanyag őrizete miatt, és erre követke­zett az a törvénytelenség és nemtörődömség, amivel eltűrtétek, hogy ide­genben tartózkodjék. A Szent Korona tisztelete és szeretete miatt, meg jelenlegi hivatalomnál fogva, melyhez a királynak és az országnak adott esküm köt, könyörgök és esedezem nektek, hogy mindenekelőtt a kö­rünkben levő Szent Korona szerencsés megőrzéséért és megtartásáért imádkozzatok és fohászkodjatok Istenhez, aztán egy akarattal és szándék­kal gondoskodjatok arról, hogy e szent csillag, mely már hatszáznál is több éve a keresztyén hit világosságával együtt kelt föl, őseink szokása szerint saját otthonában találjon biztos és alkalmas lakást, a hazai falak között fényeskedjék nekünk mindörökké, el ne homályosítsa belső vi­szály, külső ellenség, nehogy sugarai elzáratván, sötétségbe merüljön, és amit elsősorban és legfőképpen kérek, ne döntse hanyatlásba a török védnökséget hajhászó megalázkodás, ami minden halálnál rosszabb szol­gaságba vezet. Mert végzetes volna az egyetértés felbomlása. Végezetül, ha az én szerény vázlatomból megtudtátok, hogy melyek a jó és melyek a rossz eszközök a Szent Korona biztos, szerencsés és nyugodt védel­mére, őrzésére, megtartására, vállvetett gondoskodással, bölcsességgel és buzgalommal határozzatok és gondoskodjatok róluk.

Te pedig, e világ roppant alkotmányának hatalmas teremtője és fenn­tartója, ki a Szent Koronát nemzetünknek adtad, és királyi tartozékaival együtt a szerencse annyi sok változása, mindenféle csúfsága, ellenséges viszontagságok és mesterkedések közepette mindeddig hatalmasan meg­őrizted, forrón és alázatosan kérlek Téged, ezután is oltalmazd kegyesen, és ha Magyarország sorsa rosszra fordulna, tartsd meg biztonságban, épségben, erőben. Lelkem mélyéből kérlek, törd meg az ellenség erejét, engedd meg, hogy az ország feje, Buda visszaszereztetvén, a Korona vissza­térhessen ősi székhelyére, Visegrádra, saját otthonában leljen lakhelyet, és mindörökké éljen. Seregek Ura, ki üdvözíted a királyokat, szerencsél­tesd és boldogítsd a haza atyját, a jámbor császárt, hős királyunkat, Máso­dik Mátyást, sokasítsd meg napjait, virágozzék életében érdeme szerint, hogy megláthassa érdemelt győzelmét ellenségei fölött. Adományozd meg, kérlek, főnemeseinket állandó egyetértéssel, egész népedet békével és nyugvással, távoztasd el a széthúzást, viszálykodást, irtsd ki a gyűlöl­séget, irigykedést, és engedd, hogy az elröppenő élet útját bejárva, a neved dicsőségéért roppant fáradozással, szenvedéssel, vérünk ontásával vállalt szolgálatunk díjaként elnyerjük az örök élet ama legszentebb és romolhatatlan koronáját. Ámen.

 

http://image.hotdog.hu/user/igaziinfo/magazin/korona_01.jpg

 

 

Kulcsár Péter fordítása

Forrás: A Korona kilenc évszázada, szerk.: Katona Tamás

Magyar Helikon, 1979

 

 

http://sptanacs.blog.hu/2010/08/03/nemzeti_jelkepeink_meghamisitasa

http://users.atw.hu/magtar/cikkek/forras/revay.htm

 

Téma: Révay Péter Turóc vármegyei főispán és koronaőr rövid emlékirata

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása