Boldog Eusebius (Özséb), a pálosok alapítója. (1273)

S.Balázs Benedicta

(Részlet: 208-214. oldal.)

 Az egyetlen magyar eredetű szerzet, - a szent Pál remete-szerzet, - népiesen pálosok alapítója boldog Euzebius. Előbb Esztergomban kanonok, azután a Pilis hegységben remete, végül az általa életre hívott szerzet általános főnöke.

1210 körülszületett Esztergomban, ahol édesatyja valószínűen a királyi udvarban várispán volt. Édesanyja pedig egyike azoknak a magyar nagyasszonyoknak, akiknek a családi élet oltár, ahol életüket napról-napra Istennek tetsző áldozatként bemutatják.
A gyermek Euzebius szüleinek öröme volt. Benne látták a szülők életüket újra kivirágozni, régi törzsük nemes életerős hajtásaként. Otthon a gyermek, vallásosságban nőtt fel, s ezt az áldott szellemet az esztergomi káptalani iskola tovább fejlesztette benne. Tanulmányaiban is kitűnt. Legnagyobb hatással volt rá azonban a káptalaniskola papjainak krisztusi életmódja. A szentmise bemutatásánál ott szolgált körülöttük az oltárnál, mint minisztráns. A kóruson az ő gyermekhangja is belecsendült az atyák zsolozsmájába. És lépten-nyomon látta mindazt a sok jót, amelyet Isten emberei művelnek, főleg a lelkipásztorkodással.

Euzebius ifjú lelkét megérintette a hivatás. Ő az Úristen királyi udvarába vágyott, az Isten folytonos dicséretére, a zsoltárok imádkozásával és a himnuszok éneklésével. És nagyon szerette az embereket. Úgy vágyott arra, hogy szolgálhassa a lelkűket. Mélyen vallásos szülei nem ellenkeztek és így a fiatal Euzebius a kard helyett a kereszt szolgálatát választhatta. Az esztergomi káptalan tagja lett és buzgósága, erényei idővel méltóvá tették őt a kanonokságra.

A prima caritas sohasem lanyhult el szívében. Mint kanonok nagyon átélte, hogy a kanonokság annyi, mint az Úristen királyi udvarát alkotni. Aki kanonok, az az Egyház első rendjének a tagja, tiszteletőr a Krisztus Király udvarában. Euzebius első volt az Isten dicséretében. Imádságtól lángoló lelke megtalálta azonban az utat embertársaihoz is, főleg a lelkivezetés és vendégszeretet formájában.

A Pilishegyi remeték, akik sokan, de mind szétszórtan éltek az erdőkben, az esztergomi főegyház joghatósága alá tartoztak. Úgy látszik, időközönkint el kellett hagyniuk remetebarlangjaikat s az egyházi vezetés folytonosságának biztosítására gyakran megfordultak Esztergomban. Ezeket a remetéket Euzebius fogadta be kanonoki házába s nagyon valószínű, ő volt a lelkiatyjuk is. Megszerette ezeket a természet ölén elő, egyszerű, bölcs embereket, akik Krisztusért mindent elhagytak. Akik le tudtak mondani mindenről, s akiknek testi életszükséglete csak annyira szorítkozott, amennyi az élet fönntartásához múlhatatlanul szükséges.

Ezeknek a remetéknek hazája a Duna hajlását képező háromszög volt, amelynek határpontja: Buda, Visegrád, Esztergom. Itt terült el a „Pilósa montis", az erdőkkel borított Pilis-hegység dachsteini mészkőből, számtalan kisebb-nagyobb barlangot alkotva. Ezekben a barlangokban a remeték imádságainak lobogó tüzei égtek, - a fehér magiak, - amelyeknek őrtállói a százados tölgyfák s kőrisfák voltak. Fölöttük pedig a csönd virrasztott, az erdők csöndje boltozódott a lelkek csöndjére s ebben a csöndben szinte hallani lehetett az Isten teremtő kezének munkáját: a fűszálak megszületését, a csipkerózsa virágbaboruló pirulását, a harangvirág csilingelését, a gyöngyvirág illatának libegését. A Pilis-hegységnek remetéi egy új hajnalhasadás legszerényebb hirdetői voltak. Ez a hajnalhasadás nem keleten, hanem a messzi nyugaton támadt s ebbe a hajnalhasadásba Clervauxi szent Bernát énekelte bele az Énekek énekét. Az emberek kezdték elhagyni a sok filozofálást, kimenekültek a városokból, falvakból, a lovagok elhagyták a hegyek csúcsára tűzött váraikat s benépesítették a ciszterci apátságokat, tábort ütöttek Porziunculában s remeteségekbe vonultak a Pilishegyen.

Ezek mind az Istennel akartak találkozni, az Istent akarták bírni, az Istent akarták élni. Ezért a misztika útjára léptek nem okoskodtak, hanem szerettek. Az erdőkbe jártak imádkozni és a Szentírást olvasni. Magistereik a tölgyfák és bükkfák lettek, - amint szent Bernát írja:

-Quercus et fagus docuerunt nos legem tuam Domine. A tölgyfák és bükkfák tanítottak minket a te törvényeidre, én Uram.

A magyar néplélek a maga dallamán énekelte tovább nyugat nagy misztikusainak énekét. Nem építettek kolostorokat, nem keresték még csak a hasonló gondolkodásúak együttességét sem. hanem egyik napról a másikra, úttalan-útakon elmentek a Pilis-hegység erdejébe. Ott mindenki megtalálta a maga barlangját s mellette a csermelyt. Hamar elkészült a mohaágy, párnának s paplannak jó volt az őszi avar, a piros és sárga hullólevelekből aki akart, szőnyeget is készíthetett magának. A barlang előtti teret meg benőtte az árvácska, meg a mécsvirág s körülsövényezte a csipkerózsa-bokor. Erre a térre csakhamar a fiatal kőrisfák törzséből összerótt kereszt került, körülötte a sárgavirágú húsvéti gyertyával.

Itt, az erdők mélyén kezdődött a pilisi remeték misztikus élete. Itt oltódott bele a magyarság keletről hozott álomvilágába a nyugati misztikusok Istent átélő szeretete, amelynek kivirágzása a fehér darócba öltözött pálosok lettek. Szép és szerencsés találkozása volt ez a magyar vallásos szellemnek a nyugat misztikus szellemével, mely hogy állandósuljon, vezérre volt szüksége.

Az Úristen úgy akarta, hogy ez a vezér Euzebius legyen.

Bekövetkezvén a tatárjárás borzalmai, 1241-42-ig az esztergomi káptalan a királyt segítette. A Muhi-pusztán, hogy minden elveszett, a városokkal együtt a káptalanok is menekültek. IV. Béla királlyal azonban újból visszatértek s hozzá kezdtek az ország és Esztergom újraépítéséhez. Ebből a munkából Euzebius kanonok is kivette részét.

Így, amikor a magára vállalt nagy kötelezettségnek eleget tett, mindazt, amije meg maradt, átadta érsekének s ő maga az érsek engedélyével és áldásával úgy 1250 körül a Pilis hegységbe vonult remetének. A mai Szánthó falu közelében talált egy üres remetebarlangot, amely igen nagy volt és három részből állt. Itt élt ezentúl Euzebius az erdő csöndjében. És ez a csönd az ő számára is a misztika csöndje lett. Ő hallgatott s hozzá a csönd beszélt. A silentium activvá lett s megtermékenyítette lelkét. Ebben a csöndben élte át az Istent, aki vele egyesülten ott élt már a szívében." Aki magát odaadja az Istennek, azt az Isten visszaadja önmagának, életének, tevékenységének. Annak lelke erőforrás lesz."

A Pilishegy remetéi ezentúl nem Esztergomba jártak, hanem Euzebius barlangját keresték föl. Itt találták meg lelkiatyjukat. Odaborultak a lábaihoz s hullott amúgy is izzó lelkükbe az isteni szeretet szent parazsa és ettől a parázstól egyszer lángot fogott a pilisi erdő.

Euzebius kint ült a barlangja előtt és gyönyörködött a nyárutói naplementében. A lenyugvó nap bíborpalástja ráborult az erdőre s a fák fényben úszó koronája alul fénycsókok szálltak fűre és virágra. Azután pedig, mint akinek elég volt az ünnepből, az előbb még fénykoronás fejére lila csuklyát húzott, s minden szépségére szürke, majd sötétkék bársony-leplet borított. Az éjféli erdőben már csak Euzebius imádsága virrasztott. És egyszer csak úgy látja, mintha az ég sötétkék bársony palástjáról minden csillag az erdőre tévedt volna s megakadtak a csipkerózsa és galagonya ágain, ott lángolnak, ott lobognak. Száz és száz vándorló csillag erre is arra is, még tűzbe borítják erdőt s mi lesz akkor....Pedig úgy látszik, ezt akarják. Mindegyik kis csillag a másikat kereste, egyetlen nagy fénybe egyesültek és lángbaborították az éjféli erdőt s lángotvetett az erdő tüzétől Euzebius barlangja is.

Euzebius néma csodálattal nézte a lángok egyesülését s imádkozott. És az imádság megértette vele, hogy a Pilis éjféli erdejében a remeték tűzlelke adott egymásnak találkozót. Az Isten akarja, hogy egymásra találjanak, egymás lelkét melegítsék, - a sok kis csillag az Isten egy napjává legyen.

Alighogy hajnalodott az erdőn, a Pilishegy remetéi anélkül, hogy egyik a másiknak szólt volna, mind útra kelt Euzebius barlangja elé.
Mikor Euzebius meglátta őket, tudta, itt vannak a remeték, akik Isten csillagai, s akiknek remete-szerzetben egy kolostorban egy nagy fényességgé kell egyesülniük. Euzebius ott állt a csipkerózsa árnyékában összerótt kereszt előtt, onnan beszélt a remetékhez:

- Testvéreim Krisztusban! Ti vagytok az erdő szent jánosbogárkái, ti vagytok az Egyház égőszívű mécsesei, akiknek élete el van rejtve erdők mélyén a Krisztus-barlangokban. Az elmúlt éjszaka szent csöndjében nekünk izent az Isten. Ti megértettétek s most itt vagytok mind együtt, cselekedni, amit tőlünk az Úr kíván. Együtt fogunk élni, együtt fogjuk szeretni az Istent. Együtt siratjuk a bűnöket, együtt vérzünk, vezeklünk. Egyek leszünk testvéreim lélekben, igazságban, szeretetben.

- Úgy legyen. Amen. - Felelték a remeték mindnyájan egyszívűen.

Ekkor Euzebius remeteéletének összerótt, ácsolatlan keresztje helyén a szentkereszt tiszteletére templomot és kolostort épített. Ebben a kolostorban már közösség keretében folyt tovább a remete élet. Követendő példának remete szent Pált állította remete testvérei elé Euzebius s a lélek tisztaságának külső kifejezésére fehér darócba öltözködtek.

Ugyanígy tettek a Bakonyban élő remeték is, továbbá a dubicaiak és patacsiak is. Mind egyesültek és elindultak első káptalangyűlésükre a Pilis-szentkereszti kolostorba. Itt valamennyien elfogadták szent Ágoston szabályzatát, amelyet Bertalan pécsi püspök tanácsára Euzebius a remete-szerzet életmódjához alkalmazott. Elöljárójuknak a remeték Euzebiust választották.

-Azon a vidéken, ahol eddig remeték éltek, egymásután épültek a pálos-barátok kolostorai, amelyek az egyes püspökök fönnhatósága alá tartoztak. Életmódjuk ugyanaz volt, mint annak előtte a Krisztus barlangokban: imádság és szemlélődés. A lelki megtisztulás és belső megvilágosítások útján érdemesnek találtatni az Istennel egyesült életre         .

Amikor Euzebius azt látta, hogy az általa létrehozott mű jó, a pécsi és veszprémi püspökök tanácsára Rómába zarándokolt, hogy a pálosok szabályzatát a szentséges Atya elé terjessze és jóváhagyását kérje. IV. Orbán pápa hosszasan fontolgatta a dolgot, amikor azonban Aquinói szent Tamás is ajánlotta a pálosok elfogadását, a pápa végül is megengedte, hogy szent ágoston eddig gyakorolt és alkalmazott szabályzatának további megtartásával szerzetté alakuljanak. S ezen új, magyar szerzet felügyeletével megbízta a pápa Pál veszprémi püspököt.

Euzebius Rómában elvégezvén nagy munkáját, visszatért a pilisi anyakolostorba és egyetemes káptalanra hívta össze a remete-kolostorokat. Ezen a káptalani gyűlésen buzgó imádság után közölte lelkifiaival a pápai jóváhagyást s ekkor, 1263-ban, ünnepiesen is a szent Pál remetéről nevezett remete-szerzetté alakultak s életfogytiglan általános főnökükké választották Euzebiust.

Leírhatatlan az az öröm, ami ekkor a pálosok szívét betöltötte. De már elszoktak a beszédtől, - kevés is lett volna csak beszéddel kifejezni az örömet. Térdreborultak ott a kolostort körülvevő nagy erdőben, s ott énekelték az erdő mélységes csöndjében a Te Deumot.
Az erdő pedig, amely egykor hűségesen dajkálta szétszórt remeteéletüket és őrizte a lelkekben kigyulladt sok kis tüzet addig, amíg abból egy nagy tűz lett, - részt vett eme legnagyobb örömükben is.
Felöltötte a lenyugvó nap sugaraiból szőtt bíborpalástját, fejére tette fénykoronáját s bíborsugarakkal, mint rózsaszirmokkal szórta teli a fehérruhás Pálos barátokat.

A szerzettéalakulás után gyorsan elterjedt a pálosok rendje hazánkban. Magyar papi lélekből nyílt ki ez a fehér, misztikus virág a Pilisi erdők mélyén, amely továbbra is az erdei csöndben és a hegyek között érezte jól magát.

Euzebius a szerzettéalakulás után még 10 évig állt szerzetének élén és 1273-ban, jan. 20-án fejezte be áldásos szent életét.

A Pilis-szentkereszti anyakolostorba ismét megindult a pálosok fehér sora, újra világított hótiszta lelkük és fehér darócruhájuk a Pilisi erdőben. De most temetni jöttek szent rendfőnöküket és alapítójukat.

Térdreborultak a koporsójánál, csakúgy mint régen, remeteségük ifjúságában s azóta is, mint lelkiatyjuk lábainál. És hallották újra, koporsója némaságából is a lángoló szavakat Istenről és az ő szeretetéről. Tüzet fogott a lelkük, mint akkor régen s lelkük tüzében égett a Pilisi erdő is. Sok-sok tűzláng kísérte Euzebius csodatevő koporsóját a szentkereszt oltára alá. Ezek a tüzek égtek ott századokon át.
Zarándokhely lett Pilis-szentkereszt, lelki s testi nyavalyákra gyógyulást ott találtak. És aki egyszer ott volt, azt egész életében végig kísérte Euzebius koporsójából kiáradó vadrózsa-illat. Jobbakká lettek az emberek, akik a szentkereszt oltára előtt Euzebius szentlelkéből merítettek.

Ötszáz évig a mienk volt Euzebius rendje, ötszáz évig volt a pálosok édes otthona a magyar föld. A budai hegyekben az ő kolostoraik zengték Isten dicséretét, Nagy Lajos, Mátyás király hozzájuk vonult vissza lelkigyakorlatokra. Mária-nostra az ő Mária-tiszteletükből nőtt ki s a pesti Duna partján a mai Egyetemi-templom az ő művészetük hangos dicsérete s kolostorukból lett a papnövelde. Mindenütt a hegyekben, folyók partján, erdők mélyén a pálos kolostorok, ahonnan honmentő munkára a Fráter Györgyök kiindultak. Többszáz kolostoruk volt és valamennyit II. József lefoglalta, a szerzetet föloszlatta.
Rabintézetek és kaszárnyák lettek az annyi imádsággal és annyi művészettel fölépített kolostorok.

Csak Lengyelországban, a velünk oly testvéries lengyel népnél maradtak fönn kolostoraik, mint a búcsú járásáról híres Csensztohowa is.

Régi szép katholikus mozgalom hazánkban a pálosok visszatelepítése. Egy szerény kikezdés már történt, gróf Zichy Gyula érsek még pécsi püspök korában megtelepítette a pálosokat Pécsett. Adja Isten, hogy ezt a kikezdést a pálosok gazdag, fehér tavasza koronázza..

https://www.szentozseb.hu/modules.php?name=topics&file=olvas&cikk=legendak-4dfcba0d9eacb&elozo=aktualis-4dfcb988556f0&koveto=aktualis-4dfdc0693f35f