Hamvas Béla : Scientia Sacra (Részlet)
Előzmény..
https://embers-eg.webnode.hu/news/hamvas-bela-scientia-sacra-reszlet-1/
Részlet Az emberi lét állomásai témakörből.
Az ötödik állomás: a külső sötétség.
Saint-Martin mondja: „A túlvilágot szigorúan véve sohasem hagyjuk el.” A kapcsolat az Égi Emberrel sohasem szakad el teljesen senkinél. Minden ember állomás az Örök Ember útján, szóval ki nem mondható, képbe nem foglalható megbízatással. Mindenkinek sorsa az ismétlésig egy és azonos: mindenkinek kivétel nélkül, mint ahogy átélte az ősállapotot és átélte a zuhanást és átélte az ébredést, az Örök Ember útját meg kell ismételnie.
De most az út kettéválik. Püthagorasz iskolájában a Héraklész-mítoszt az Y betűvel jelképezték. Az Y alsó szára a közös út, mindenki számára azonos. A pont, ahol a betű két felső ága elválik, Héraklész a válaszúton. Választani kell a vándorlás és a tévelygés között. A „keskeny” és a „széles” ösvény között. A „keskeny” ösvény lebontja magáról májá takaróit, felszámolja az érzékeket, a manaszt, az Ént, a buddhit, és visszatér az Atmanba. A „széles” ösvény a másik úton halad: elmerül az érzékekbe, az Énbe, a szenvedélyekbe, az álomképekbe, a káprázatba. Ez a külső sötétségbe való elmerülés: végleges eltévedés, végzetes elkábulás, a lélek visszavonhatatlan ítélete önmaga fölött. Ezért mondja a Szent Könyv, hogy akit a külső sötétségre vetnek, az a poklok legmélyebb helyén bűnhődik: a lélek születési helyére, a fénybe, az Égi Emberbe nem talál vissza többé.
Ezen a helyen lehetetlen kitérni az elől, hogy a történeti idő, de főként a mai, kései történeti kor döntő és alapvető tévedésére az ember a figyelmet fel ne hívja. Ez a tévedés a viparjaják elseje; viparjaja a szemlélet eredeti értelmének megfordítását jelenti. A történeti ember a szemlélet eredeti értelmét megfordítja, amikor azt hiszi, hogy az első és természetes látás „kifelé” irányul, és az ember csak későn, csak a külső gátlások hatása alatt kezd befelé fordulni. A tévedés eloszlatása nem egyszerű. Tulajdonképpen ott kellene kezdeni, hogy a külső és belső világ elválasztása nem egyéb, mint a legdurvább tükörkonstrukció. A történeti ember értelmi vakságának szélső határesete, amikor a „belső” világ felé való tájékozottságát tökéletesen elvesztve, azt csak a „külső” ellentétének tudja felfogni. Külső és belső ilyen értelemben a valóságban egyáltalán nincs. A történeti ember gyarló módon az érzéki és érzéken túl fekvő láthatatlan világot kívánja elnevezni abban a hiszemben, hogy ez a láthatatlan lélek-szellemvilág az emberben belül van úgy, mint egy szerv vagy mirigy, és a látható világ
ellentéte. A hagyomány, ahol ezt a megkülönböztetést megteszi, minden esetben jelképesen teszi, s a „belső” világon az égi ember, az isteni Én (atman) felé eső világtájat, a lélek és szellem érzék- és természetfölötti világát érti – „külsőn” pedig az atmannal ellenkező irányban fekvő anyagi, nehéz, durva világtájat érti.
Az őskori hagyomány e megkülönböztetéséből természetszerűen következik, hogy a „belső”, vagyis a lélek-szellemi világ nemcsak a primér, az elsődleges, az időben is, lényegben is korábbi, hanem az is, hogy ez a fény világa, az isteni világ, az isteni Én, az ősteremtés világa. S amiből természetszerűen következik, hogy az emberi lélek elsődleges szemlélete és látása „befelé” irányult és „belső” volt. A kifelé való fordulás egybeesik a „bűnbeesés”-sel, az elanyagiasodással, a szellemvilágból való kizuhanással. Kifelé az ember csak igen későn kezdett el látni, s ez a látás a „befelé irányuló látásban beállott katasztrofális gátlás következtében keletkezett. Amikor az emberi lélek kifelé kezdett látni, tulajdonképpen a szellemmel ellenkező irányba nézett: az anyagi természet, a nehéz és durva világ felé – a sötétség felé.”
Ha az ember már idáig érkezett, meg kell említeni, hogy itt nem csupán látásról van szó. Az első látáson, az őslátáson a hagyomány minden esetben a lélek ősállapotát, a tündöklő békét, a paradicsomot, a szeretet és ismeret egységét, Adam Kadmont, a természet ragyogó királyát érti. Amikor pedig az ember kifelé fordul, ez lénye elsötétedésének eredménye; a belső elhomályosodás a kifelé való fordulásban jelentkezik: a lélek elveszti önfényét, elsötétedik, s ebben a sötétségben való tapogatózást nevezik „külső” látásnak. Kifelé látni nem egyéb, mint befelé fénytelennek lenni; a belső fénytelenség pedig nem egyéb, mint az Égi Embertől való eltávolodás. „Az emberi értelem az isteni fény nélkül nem lát egyebet, mint a külső világ dolgait, s a magasságok felé minél jobban elzárkózik, a látás és ismeret a világ felé s önmaga felé is annál inkább lezárul.” A „külső” tehát sem nem lélek, sem nem természet, sem nem anyag, sem nem valóság; a külső: a sötétség.
Tibetben a külső és a belső fény között levő határt csösznjid-mabának mondják. A külső fény nem egyéb, mint a belső jelképe. Ha az ember kapcsolata a belső világgal megszakad, a külső világ sötétségbe borul. A kapcsolat pedig akkor szűnik meg, ha az ember magát isteni lényétől elszakította, s útját kifelé vette. Ennek jele, hogy az isteni eredet emléke benne kialudt. Az ember fölött az uralmat az Én vette át. Ez az ősbűn megismétlése. Ez a kevélység. „Abban, aki kevély, az eredettől elválasztó Hatalom lép fel, Hatalom, amely az embert gyökeréről lemetszi.” S amikor az ember magát lemetszette, erőtlenül lehull.
Egyiptomban Aton neve: a Belső Nap. Széth neve: a külső sötétség. Az Ozirisz-mítosz értelme: aki kifelé fordul, azt a sötétség megöli.
A hermetikusok kis és nagy éjszakát ismernek. A kis éjszaka az, amiből az ember megszületett, kicsiny azért, mert ebből a kilépésnek van lehetősége: megszületni. A nagy éjszaka az, amibe az életét semmibe szórt lélek halála után merül. Ez a külső
sötétség, amikor a belsővel, vagyis a túlvilággal, az ősállapottal minden kapcsolat megszakad. A lélek is külsővé lesz: dologgá, tárggyá és azzá lesz, aminek a szcientifisták látják: agyvelővé, reflexszé, idegműködéssé. Kísértetté. „Az ismeretnek az a faja, amely az állati érzékeken túl nem megy, az emberi létet forradalmasította: lefelé... ez a teremtmény intelligenciájának legmélyebb lezüllése.” Az ember teljesen „saját sötét értelmének képei”-ben él. Már nem isteni többé, hanem merő Én.
Iránban Ahriman a sötétség fejedelme, az ősi fényvilággal szemben megteremtette a sötét Ellenvilágot. Ennek a sötét világnak lakói a drugok; drug annyit jelent, mint „a másik”, vagyis aki „nem az”.
A sötétség nem egyéb, mint „erőszakos tétlenség” – folytonos erőfeszítés arra, hogy az ember tevékenysége le nem bontható gátlások közepette holtan megmeredjen. A külső sötétség az emberi út végső helyzete. Amikor „az elsötétült értelem az egyetlen valóságnak a külső világot tartja”, a külső sötétségben él. A történeti emberiség helyzete azért végzetes, mert ezt a külső sötétséget általánossá tette. „Mert a külső ember elpusztul, mialatt a belső megújul és újjászületik.”
Aki lényét a külső világba teszi, az elmúlásba és a halál sötétségébe tette. Ezt jelenti a külső sötétség.
Téma: Hamvas Béla : Scientia Sacra (Részlet)
Nincs hozzászólás.