Hamvas Béla : Titkos jegyzőkönyv - a szellemi mutációról, a hangya, kígyó és az Ember viszonyáról (részlet)
Innen letölthető a könyv..
https://embers-eg.webnode.hu/szellemi-bazar/hamvas-bela/ (alulról az 5.dik fájl)
1.
Ezerkilencszázhatvankettő február negyedikén reggel hét órakor, mondják, a bolygók az égen ritka helyzetben fognak állni. Napkeltekor a Vízöntő jelében a Nap mellett ott lesz a Hold, a Merkur, a Venus, a Mars, a Jupiter, a Saturnus. A hagyomány hét bolygója egyetlen stelliumban. E kolosszális találkozással pontosan szemben áll az Uranus és a Pluto, és pontosan kilencven foknyira a Neptunus. Az asztrológusok a helyzethez különböző jóslatokat fűznek, s ezek közül egy se mondható kedvezőnek. A Vízöntő az állatkörnek az a jegye, amelyben világtengelyünk jelenleg áll. Jézus születésétől a huszadik század negyedik évtizedéig a Föld a Halakban tartózkodott. Most, tizenkilenc és félszáz év után új világhónapba léptünk át. Az ilyen átlépés mindig válságos volt. Ma is az. Most ez a hatvankettőben elkövetkező stellium a válságot, mondják, még jobban aláhúzza. Egyesek a reánk váró eseményt az atombombával hozzák kapcsolatba. Mások a helyzetnek messianisztikus jelentőséget tulajdonítanak. Korunk egyik nagy előnye, hogy annyira tele van lappangó borzalommal, hogy az ember bárhová néz, mindenünnen egy-egy apokaliptikus halálnem arcát látja magára meredni. Jóslat van elég, kétségtelen bizonyítékául annak, hogy mialatt az emberek túlnyomó többsége élete felszínén csak azért látszik loholni, hogy éhen ne haljon és meg ne fagyjon, a mélyben hogyan reszket valamitől, aminek még józanságáról sem volt alkalma meggyőződni.
A konstellációk fix időponthoz kötött jóslataival az ember nem lehet elég óvatos. 1962, 64, vagy más várt és rettegett időpont, minden valószínűség szerint csődöt mond. Mindig van valami sajnálatraméltó naivitás abban, ha valaki a valóságos történést csak mint látható és látványos események bekövetkezését képes megragadni. Az öntudatlan chiliazmus olyan modern változatáról van szó, amely a nyíltan vallott pragmatikus ateista racionalizmussal csodálatos ellentétben áll. Mialatt a hivatalos tudomány az ember minden élettevékenységét egy állati rassz sajátságaira vezeti vissza s ezzel az egész létezést papíron kiszámíthatóvá akarja tenni, az emberiség sohasem volt babonásabb, és imaginárius világvég lehetőségében hisz.
Nem éppen csodálatra méltó. Nem lehet elég keveset élni ahhoz, hogy az ember a bajokon való segítésnek tökéletes időszerűtlenségét ne tapasztalja. Úgy látszik, az ilyen időknek az a sajátsága, hogy nem azoknak enged, akik javítani kívánják, hanem azoknak, akik ténylegesen aláássák. A modern civilizáció gépszövevénye remekül működik, amíg jó idő van. Mihelyt aszály áll be, vagy árvíz van, sokat esik az eső, vagy a hó, kitűnik, hogy az egész elképzelhetetlenül labilis. Inogni kezd, éspedig nem egyik vagy másik részletében. Inogni kezd az egész. Az államintézmény is csak jó idő esetén működik. Mihelyt szociális zavar, elégedetlenség; bizalmatlanság lép fel, válságba kerül. Az egész civilizáció normálidőben jó. Nem számol azonban a mutációkkal és a katasztrófákkal. Ami pedig a Vízöntőbe való átlépéskor, főként pedig a stelliumban fenyeget, az éppen valami ilyen mutáció, vagy katasztrófa. Ilyen ki nem számítható aszály, vagy árvíz, vagy olyasvalami, amivel a civilizáció nem kalkulált és ezért most egész létében fenyegeti.
Mihelyt valaki eddig eljutott, asztrológiára már nincs is szüksége. Részben azért, mert ehhez a tudáshoz való igazi kulcs fölött ma igen kevesen rendelkeznek és így a jóslatok iránt az ember nem lehet eléggé bizalmatlan, de részben azért is, mert a helyzet asztrológia nélkül is éppen elég világos. Nincsen szükség a hindu kali-yuga elméletére sem, amely azt tanítja, hogy a sötét korszak végső idejében élünk, ennek tünetei az államok és a társadalmak felbomlása, világháborúk, szociális felfordulások, a morális débacle, ismeretlen betegségek és az a tény, hogy a társadalomban alig van ember, aki saját helyén áll, egyik oldalon a felhalmozott vagyon és hatalom, a másikon a tehetetlen szegénység, vallásszurrogátumok, hamis próféták és sok más. Az asztrológia, a kali-yuga és hasonló theoria a hagyomány magyarázata, ma pedig mindez hatástalan és ezekkel a módszerekkel a mi létünk kérdései megoldhatatlanok. Történetünk e fokán, a keresztény aiónban, a tudomány, a szabadság és a személyiség korszakában a hagyomány már érvénytelen.
2.
Régebben a fejlődéselméletet nem úgy tanították, mint ma. Folyamatos evolúciót nem tételeztek fel. Úgy látták, hogy sima átmenet a természetben sehol sincs. Az egyes fajok között szemmel látható problematikus hiányok vannak. Ma ezt úgy magyarázzák, hogy a közbeeső fajok kivesztek. Nem mondom, ez is kényelmes álláspont. Régebben valamivel intelligensebben azt mondták, hogy minden faj keletkezése hosszú-hosszú ideig felhalmozott erőknek és hosszas készülődésnek ugrásszerű megnyilatkozása. Úgynevezett mutáció. Ehhez képest az élőlények családfáját az egysejtűtől az emberig nem tekintették egységes összefüggően emelkedő rendszernek. Az ilyesmit nagyon is absztraktnak, doktrinérnek tartották volna. A régiek azt gondolták, hogy voltak hirtelen kiugrások, megelőzések is, voltak ideiglenes megoldások, sőt kísérletek, voltak hibák és baklövések, kudarcok és elég nagy számmal voltak visszaesések. Egész sereg fajról azt tanították, hogy ez az embernek retrográd evolúciója. Úgy képzelték el, hogy az emberiség egy része valamely mutáció következtében a többitől elszakadt és visszaesett, s aztán, ahelyett, hogy fejlődési hátrányát behozta volna, egyre jobban lemaradt. Mondjuk úgy, visszakanyarodott és irányát ismét a primitív felé vette. Egyiptomban azt mondták, hogy a pávián, Iránban azt mondták, hogy a kígyó és a hangya leszakadt embercsoport, amely ilyen choc en retour-ban, furcsa szédületben visszafordult és jelenleg retrográd irányban mozog.
Ez a kép a modern, gyermekesen mechanikus, sok tekintetben ostoba és unalmas fejlődéselméletnél sokkal szellemesebb és érdekesebb. Nem is szólva arról, hogy mennyivel valószerűbb. A faj nem állandó tényező, hanem valamely irány felé mozgásban való állandó erőfeszítés. Darwin ebből sejtett valamit. Csakhogy nem minden faj mozog előre és nem mindegyik mozog ugyanabban az irányban és egyöntetű időben. Van olyan, amelyik lassan mozog, amelyik hirtelen, sőt ugrik. Vannak stagnáló fajok. Vannak, amelyek retrográd mozgásban vannak. Ez a sok szimultán idő és irány és cél és mozgás a mai monoton, egy irányban menetelő terrorista-imperialista állammal analóg modern fejlődéselméletnél komolyabbnak és reálisabbnak látszik.
A régieket nem szabad lebecsülni. Mérhetetlenül okos emberek voltak, sok tekintetben okosabbak, mint mi. Nagy előnyük volt fölöttünk, hogy olyan alkalmakra is gondoltak, amikor az idő nem kifogástalan. Számoltak a mutációkkal és a katasztrófákkal. Tudták, hogy az átlagos időknek átlagos theoriák felelnek meg. Válságos időkben azonban egészen más elméletekre van szükség.
Ilyenkor mélyebbre kell nyúlni és többet kell merni. A baj a nyakunkon van. Lesz, ami lesz.
3.
Ha kozmikus helyzettel kapcsolatban mutációról, vagy katasztrófáról van szó, rendesen arra az Atlantiszra szoktak hivatkozni, amely állítólag tizenkétezer évvel ezelőtt az óceánban egyik napról a másikra elsüllyedt. Atlantisz azonban tegnap volt, a világ pedig nem tegnapelőtt keletkezett. Amiben a régiek ismét kimagaslottak, az a generozitás, ahogy történetüket mérték. Nem úgy, mint mi, nemzedékekben, legfeljebb századokban, vagyis időmilliméterekben, hanem tágas és levegős távlatokban. Amikor történetről volt szó, az egyiptomi és a hindu és a kínai papoknak volt szívük százezer évekről beszélni.
Ha az ember a mutációt és annak lehetőségeit meg kívánja érteni, a brahmanok történeti perspektíváit mindenesetre fel kell vennie. Csak így értheti meg a következőket.
Iránban, ha valaki valamilyen individualitás ellen bűnt követett el, vezeklésül kígyókat kellett megölnie. Ha valaki a kollektivitás ellen vétkezett, hangyabolyokat kellett elpusztítania. Ez volt a penitencia. A rítust összefüggésbe hozták azzal, hogy a kígyó valamikor ember volt, de autokrata, önhitt és önző, kevély, hiú, befolyásolhatatlan és részvétlen, kőszívű, kegyetlen, zárkózott, egocentrikus ember. Egész rassz volt ilyen. Az énről a régiek éppen úgy tudták, ahogy ma tudjuk, hogy tulajdonképpen a mathematikai pont, fikció, üresség, a semmi. Az én felület, látszat, ruha, fátyol, maszk. Aki tartósan az én világában él, az ilyen felületté válik. Ezért az egoista hiú és a hiúság merő külsőség. A többitől elszakad, érzéketlenné válik, ezért dölyfös és konok. Belső világa lassan kiürül és csak az marad meg belőle, ami látszat. Mindössze a fátyol. Egyetlen vonal. A kígyó. Aki középpontjába énjét helyezi, annak középpontja üres. Maszk és egyetlen vonal. A kígyó, ha szembenézik, pont, profilból vonal. Ez a pont és ez a vonal az én valódi képe.
Valamely mutáció következtében az én-ember, ez az autokrata szívtelen maszk, az emberiségről leszakadt. Nem volt nehéz leszakadnia. A közösséghez úgysem fűzte semmi. Most egészen magára maradt. Mindez talán százezer év alatt történt, de egyetlen megrázkódtatásban vált valósággá. Beleforradt saját maszkjába, emberi alakját egyre jobban elvesztette és olyan alakot vett fel, amely létezésének megfelelt. Ez az alak a kígyó. A kígyó, amely semmi más, csak felület, centrumtalan üresség. A maszk és a középpontban a nemlétező fikció. Egyetlen ruha foszlánya, szalag, fátyol, felület, vonal.
4.
Aki Iránban a közösség ellen vétkezett, annak hangyabolyokat kellett elpusztítania. Ezt a rítust összefüggésbe hozták azzal, hogy a hangyaállam valamikor emberi közösség volt. Ez a közösség, lehet, hogy az éhenhalástól való félelmében, vagy vele született örömtelenségében, vagy valamely ismeretlen októl hajtva és szorongva olyan szervezetet épített ki, amelyben a középpontban a munka állott. Semmi más, csak a munka. Nem volt színház, nem volt költészet, nem volt muzsika, nem volt sport. Hangya az, akinek nincs szabad ideje. Munka lett az evés, az ivás, kötelesség a szerelem. Tompult automatizmusával dolgozni, fát hordani, vizet meríteni, beverni, kirakni, eltenni, szállítani, monomániás egyhangúsággal, folyton-folyton dolgozni, ösztönből, kényszerből, szokásból, szenvedélyből, hülyeségből, kicsapongásból, őrületből, folyton dolgozni és dolgozni és dolgozni.
Valamely mutáció következtében a munkaállam leszakadt. Nem volt nehéz leszakadnia. A többi néphez úgysem fűzte semmi. Nem volt zenéje, csak munkaüteme, nem volt költészete, csak munkaparancsa, nem volt vallása és soha nem nézett az égre. A kígyó énjébe, a fikcióba, az ürességbe merült el mint én, és mint individuum és mint egy én és egyedül. A hangya mint állam és közösség, és társadalom merült el és fordult vissza. Egyszerre többmillió lény. Elkezdett feketedni, hat lába nőtt, csápja és rágója, mindez hihetetlenül praktikusan, munkájához mérten és annak megfelelően, kedélyét elvesztette és egyre mogorvább lett. Elkezdett zsugorodni és sietni és sietni és sietni, hogy egyszer munkájával elkészüljön. A munka azonban olyasvalami, amivel még soha senki sem készült el. Közömbössé vált a humor, a művészet, az öröm, a szabad csatangolás iránt, leszokott a jó mély alvásról, az üldögélésről, a beszélgetésről. A hangya mint egész állam, az emberiségről egyszerre szakadt le és korcsosult vissza e különös irányba, ahol lény előtte még nem állott és nem élt. Rág, cipel, keres, rak, emel, fut és fut és fut. Végül a szerelemről is leszakadt. E dráma olyan mélyen megrázta, hogy minden évben meg kell ismételnie és még ma is gonoszul és vérszomjasan a hímeket, akik nem dolgoznak, csak szeretnek, egy hallatlan Szent Bertalan éjszakáján halomra gyilkolják.
5.
Azt, hogy a vétkesnek az iráni rítus szerint miért kellett magát ilyen vezeklés alá vetnie, most már nem különösebben nehéz megérteni. Miért kellett annak, aki az individualitás ellen bűnt követett el, kígyót ölnie? Mert az illető a kígyóbűnben, az egocentrizmus bűnében részesedett. Abban a bűnben, amelyet sok százezer évvel ezelőtt az individuum követett el és amiért kígyóvá lett. Miért kellett annak, aki a közösség ellen követett el bűnt, hangyabolyokat elpusztítania? Mert az illető részesedett a hangyabűnben, kedélytelen volt és mogorva, monomániásan dolgozott és futkosott és sürgött-forgott, tett-vett, rohant és cipelt. Részesedett abban a bűnben, amit egyszer, sok százezer évvel ezelőtt egy emberi közösség követett el és hangyává lett.
“Elveted a tettet, kinő belőle a magatartás. Elveted a magatartást, kinő belőle a jellem. Elveted a jellemet, kinő belőle a sors.” Nemcsak az egyes ember sorsa. Az egész emberiségé. De a régiek tudták azt is, hogy még mielőtt a tett volt, van valami más, annál mélyebb, sokkal mélyebb. Ez a kép, a gondolat, ez az idea. A régieknek tudomásuk volt arról, hogy ezeknek a képeknek, vagy gondolatoknak leírhatatlan hatalmuk van. A kerek földön a legnagyobb hatalom az idea s ezért a legnagyobb valóság a kép. Ma azt hiszik, hogy a hatalom a revolvergolyó. S ezek szerint az egyetlen valóság. A régiek tudták, hogy a revolvergolyót megelőzi az embernek önmagáról alkotott, látott képe. A gyilkos előbb van, mint a revolver. A pisztolyt az ember süti el, mégpedig az idea, a kép és a gondolat mágikus érintésére. A kép kitágít és leszűkít és lehangol és felbuzdít és megőrjít és búskomorrá tesz. A régiek a képeknek az emberre tett hatásával tudatosan foglalkoztak. Ezért tudták, hogy a kép az embert az emberiségről leszakíthatja és kígyóvá varázsolhatja, mint Odysseus társait Kirké bűbája disznókká varázsolta. Tudták, hogy a kép az emberiségről egész népeket szakíthat le és örömtelenül nyüzsgő hangyabollyá teheti. A kép jelzi azt, hogy az ember önmagában milyen erőket táplál, hova és merre koncentrál, milyen hőfokon, azt, hogy mi a vágya, mitől fél, mit kíván, merre megy, mit titkol és mivel kérkedik.
Ma ismét kezdik tudni, hogy nincs külső és belső valóság. Valóság az, ami hat. És semmi sem hat mélyebbre és mélyebbről, mint az idea. Az embert nem intelligenciája vezeti, nem akarata, hanem imaginációja. Ma ismét kezdik látni, milyen iszonyú veszélye és következménye van annak, ha valaki a pszichológiai realitást elhanyagolhatónak véli. Kezdik megérteni az ideák hatását és kezdik megérteni, mi történik azzal az emberrel, aki önmagát kígyóvá és azzal az állammal, amely önmagát hangyabollyá változtatja. Kezdik megérteni, nem a revolvergolyó varázsolta el őket, hanem saját képükké alakultak át. Az emberben elhatalmasodhat a choc en retour, a visszafelé való szédület, amikor az ember saját létéről, anélkül, hogy tudná mikor és hogyan, leszakad és a sötétség bűvöletében a létezés távoli, elfelejtett tájaira visszabukik.
Ez a choc en retour minden megrázkódtatáskor fellép és minden mutáció egyik legfontosabb tényezője. Ilyenkor az örvény visszaszívó hatalma igen erős. A lények ezreit, egész népeket szívhat vissza, mint ahogy visszaszívta a hangyát és a kígyót.
6.
Az új élet először mindig mint idea jelentkezik. Ilyenkor az új ember a világban még láthatatlanul él, mint szédítő lehetőség, a józanok számára tökéletesen hihetetlen bámulat és fantasztikus izgalom, kiválóság és vívmány, mint veszély és különbözés. Ez a lappangási idő, amely alatt a kép csupán eszmény és ezért csaknem tilalom. Senki sincs, akit az ideál észrevétlenül ne feszélyezne és éppen ezért ne inficiálna. Bűvös varázskép, amit az ember önmagáról gondol, persze észrevehető szerénytelen túlzással. Úgy látszik, az egész emberiség törvénytelenül a vadonatúj élet előlegéből él és ebből a még tilos létből torkoskodik. A hétköznapi értelem a dolgot hiába tartja eszeveszettnek. A fanatikusokat követik a tudósok, vagyis a prófétikus monomániát követi a szcientifikus exaktság páthosza. Most már nemcsak hogy meg kell csinálni, hanem be is van bizonyítva. A bűvös kép boldogság, de ugyanakkor kötelesség és büntetés terhe alatt követendő mintakép. Az eszménnyel az ember önmaga útját mind a két oldalról elállja, belülről azzal, hogy önmagának puha álomhangon suttog, kívülről azzal, hogy nagy, nyilvános érdemet ígér.
Nem egészen érdektelen, hogy a mai embernek ez az eszménye micsoda. Mi az, amire magát oly kínnal kényszeríti s amelyre ugyanakkor oly szenvedélyesen sóvárog. Mit csinál az ember önmagából ma, amikor álmodik és magát nyilvánosan kitünteti, amikor önmagát eszményíti, csaknem tudatosan, mintha már sejtené, hogy ennek a bűvös képnek melengetése biztosan az első és biztosan a döntő lépés ama bizonyos egészen új élet megvalósítása felé. Az eszmény a kép, amellyé változni óhajt s ha rajta múlna, máris az lenne, mint ahogyan ténylegesen máris az. Az elhatározás megtörtént. A bűvös képben annak a vadonatúj életnek első csíráját életre hívta. Most már minden azon múlik, hogy a körülmények mennyire kedvezőek és a teremtő eszménycsíra életének fenntartásához szükséges összes szerveket milyen gyorsan és tökéletesen tudja kifejleszteni. Az ilyen kihordási idő lehet nagyon hosszú, de lehet egészen rövid is. A történeti körülmények ma példátlan kedvező voltát tekintve úgy látszik, hogy az új lény megszületése küszöbön áll.