Negyedóra - Csontváry Kosztka Tivadar (Önéletrajz)

2014.01.06 10:36

 


https://osszefogas.lapunk.hu/tarhely/osszefogas/kepek/csontvary_onarckep.jpg

 

 

1853. július 5-én Kis-Szeben szabad kir. városban születtem a posztupici dr. Kostka-Kosztka László orvos gyógyszerész és Ungh-megyei daróci Hajczelmajer Franciska fia lettem.

Atyám tiszteletből rendőrkapitányi és postai teendőket is végezte, szabad idejét pedig vadászattal és tűzijátékkal töltötte.

Középtermetű, hízásra nem hajlamított természetű, szeszesitalokkal, dohányzás és kártyázással nem törődő egyszerű, de energikus ember volt; a vadászat kedvéért állandóan tartott egy ügyes vadász laboránst – s ez abban az időben Pirics Jancsi volt.

A Jancsi teendői közé tartozott: az agarak, kopók-vizslák etetése, farkas, rókakölykök nevelése; a fogoly kihallgatása, figyelése, a farkasles fűtése, a gyermekhinta, kuglizó ellenőrzése s a négy fiú kívánságának a kielégítése is.

E szórakozáshoz járult a sárkányok és a rakéták készítése, a tűzijáték rendezése s télen a farkasoknak közszemlére való kitevése.

Emlékszem jól arra az időre, amikor még járni nem tudtam, a földön csúsztam s a róka meg a kutyakölykökkel játszottam.

Emlékszem jól a kétéves koromra, egykori huszárlábaimra, hátulgomboló hozentrageres nadrágomra, amelyből kifityegett rendesen az ingem csóvája.

Így kerültem az utcára Kis-Szebenben nevezett promenádé labirintba. Egyik kezemben krumplicukor, másik kézben pige*, avagy gomb volt; a szerint, mit akartam játszani, kiléptem a járdára – utánam sompolygott a pajtások hosszú sora. Ám de mikor egy-egy ablak betörött, avagy a városi lámpa csörömpölt s a pige* a kofa hátába ütődött: megvolt a társaság szeppenve – dacára annak, hogy Burkus volt a nevem s a fiúk között mint bíró szerepeltem: mégis a verebek szétrebbentek s az anyai szárnyak alá menekültek – ahonnan azonban rendesen egyenkint a lábszíjra kerültek. Ilyenkor rendesen találkozott egy kárörvendő banda, ezeket atyánk szeretettel fogadta – a végén azonban a sötét pincébe záratta. Ilyenképen rend volt minálunk, változatosságból néha térdepeltünk: de ha nagy csintalanságba keveredtünk – borsóra kerültünk. A borsóra való térdeplés akkor következett be, ha a bodolaki Lyompával összejöttünk: az idegen szatócsnak macskazenét adtunk, avagy a Babarcsikot esikesik-kel ingereltük. Ebből rendesen a piacon olyan kavarodás támadt, hogy a hetivásár is megakadt. Lyompa Babarcsik dühösen utánunk szaladt; a sátrakat feldöntötte, a hajdúkat felkötötte s amikor a kavarodás tetőpontját érte, a Burkus-had a padlásablakból azt nevette. Ez volt szülővárosomnak gyermekkori színielőadása – melyről tanúskodik még ma is a plakátja: a nagy kőből faragott búzamérő – mely a városházán korec* néven volt mint színházi rendező. Itt a korecben* ülésezett a Burkusok hada, jobbról-balról pedig a hajdúk mogyorófa pálcája. A mogyorófa pálca volt az egyedüli óvszer abban az időben a cigányok betörésével, a lopás, csalás, Isten-káromlás jóvátevődött huszonöttel.

Így csendesen éltünk Kis-Szebenben, különösen a hatvanas években, ahol még az ökör is zeneszóval a városon végigsétálhatott s csak azután a pecsenye tálra juthatott. A borjú hátulja pedig minden vasárnap a falusi zsidóktól kínálva volt. Baromfi, hízott liba, sertés, fejőstehén egy házban sem hiányzott, gyümölcs, zöldség mindenkinek termett, s a híres barackból még a galíciaiaknak* is tellett.

A búza mosva volt, napon szárítva került a városi vízimalomba. A házikenyér minden házban kovászolva, külön kemencében sütve volt; a hordó káposzta a pincében, a krumpli a veremben, a daráló kézimalom, a ruhamángorló az volt minden helyen, cukrászbolt nem volt, de cukrászsütemény nem hiányzott sehol sem. Otthon készült minden – a fehérnemű horgolás-hímzés, harisnyakötés, ez napi szórakozása volt nőknek, a cselédek lent és kendert fontak; a gyerekek pedig esténkint, hogy ébren legyenek, lószőrt és tollat fosztottak.

A városban volt takács, kékfestő, pokróc- és gyapjúszövet készítő, kalapos, tímár, asztalos, kötélverő, csizmadia, cipész és szabó, kályhás, gyertyaöntő, mézeskalácsos, mész- és téglaégető, és két vízi papírmalom – ebből állott a Kisszebeni forgalom. A városban sem cukrászda, sem kávéház, sem borbély, sem bordély, sem szobás vendéglő nem volt. Mindössze két korcsma volt, egy a városházán és egy az eperjesi úton, ahol a fuvarosokat kiszolgálták, mert a polgárság korcsmába nem járt, még a svablyufkának nevezett kénfürdőben sem volt szokásban az ivás és a dohányzás.

A városban ittas embert nem lehetett látni, kihágás, lopás nem volt, mert minden háznak volt egy munkaképtelen örege, vagy fiatalja, aki az asztalmaradékkal meg volt elégedve. Az életnek tehát volt kellemes, patriarchalis zamatja, amely már a megszólításban kifejezését találta: amice barátom* wie gehtes braviska.

De a magyar nyelv tökéletes megtanulására mégis csak az Alföldre kellett mennünk atyánk rokonaihoz, ezzel azután az iskolában is hozzájutottunk a magyar szóhoz. De hozzájutottunk az iskolaútján a fertőző betegségekhez is: nevezetesen a szamárköhögéshez, vörheny- és váltóláz-félékhez, amelyeket a Kosztka gyerekek könnyen kihevertek.

A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös*, mely nyáron, 1856. vagy 57-ben a Kis-Szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott.

E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébrentartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam.

A természetből a növényt, a rovart, a pillét, a kőzetet és a madarakat válogattam ki.

Az asztalunkon nyitva volt egész nap a nagy képes biblia: ahol láttam a tüzesfarkú rókáknak mi a célja; mi célból harcol a csatában a teve álla; láttam az asszonyok harcát, a Salamon koponyájának a ráncát; láttam Noe beszámíthatatlanságát s Mózes koponyájának a szarvát s amikor a nagy biblia képeit ismertem, a kis biblia tót igazságait nem szerettem.

A hatvanas években Kis-Szebenben tót és német iskolák voltak, én kerültem az iskolát, ahol rendszeresen a nadrágjainkat porolták. Ki-kimaradoztam az iskolából, a pozamuri város fala* között a természethez jártam tanulni, a rovarokkal, pillékkel, dongókkal, méhekkel beszélgettem; s nem egyszer egy aranyos futonc kedvéért a sáncdombon a napnál ebédeltem. De egy-egy apolló pilléért Jancsival elmentünk az őserdőkben lakó szénégető kukához gombát pirítani, málnát ebédelni s közben pedig a császármadarat s az apolló pillét ejteni. A természet iránti szeretetem korán bontakozott s e réven a gymnáziumi igazgatóval a sors összehozott, ki a napi sétáinál engem soha ki nem hagyott: séták közben fejlődött ki a Kis-szebeni gymnáziumi múzeum létesítésének eszméje, a természetrajzi gyűjteménnyel való megkezdése. Gyűjtöttünk mindent szeretettel, mindennek nevét ismertük rendszeresen: s amikor már az anyag együtt volt – atyám a Kis-szebeni gyógyszertárat eladta, közbejött tűzvész következtében elpusztult nővéremet siratta: elment felejteni anyám rokonaihoz Ung-megyébe, pihenni.

Szerednyén húzódott meg, s ott földműveléssel és vadászattal szórakozott: E szokatlan változatba bele kellett törődnünk, az életet más alapon újból kezdenünk.

Ungváron a tanároknál laktunk, a feladott leckét szóról-szóra fel kellett mondanunk, azután mehettünk labdázni, az Ungba fürödni, télen pedig korcsolyázni: más szórakozás nem volt, mint a neveletlen sihederek tilos pipatóriuma s az összejövetelekből csak hátrány származott az iskolára és az ifjúság erkölcsi világára, mert más kicsapongásra is vezetett.

Már Ungváron a selyemtenyésztéssel nagyobb arányban foglalkoztam, csókát, baglyot idomítottam és ezeket Szerednyén a szünidő alatt is folytattam. Szerednyén a vadászaton kívül, amely a darurétre, saját gazdaságunk területére és az őserdőkre terjedt, nem volt más szórakozásunk, mint a selyemtenyésztés, bagoly idomítása és az esteli összejöveteleknél a dalárda gyakorlata. De közben kiütött a porosz háború*, Jancsi bevonult katonának. Én 12 éves koromban nagyban törtem a fejem. Nagypénteken a daruréten egy madarat megsebeztem s a csatornán át kellett kelnem, de ugrás közben a havas partról lecsúsztam a feneketlen csatornába s csak halálos erőlködéssel vergődtem ki a partra. Hideg sötét lett, napfogyatkozás közeledett. A másik szerednyei könnyelműségem az volt, hogy fáért menő kocsisainkkal kirándultam az erdőre: de amint az erdő szélére értünk, gyönyörű érett szilva kínálkozott előttünk; én a kocsiról leszálltam, az ágat a puskaravasszal lehajtottam, de a puska elsült s a töltés a lábam között eltűnt.

A harmadik könnyelműség pedig az almáskerti kunyhóban történt, ahol öcsémmel éjszakáztam s egy éjjel idegen kutyára bukkantam. A kutyát nem bírtuk eltávolítani, atyánkat és Jancsit kellett felébreszteni s ártalmatlanná tenni, mert a kutya veszett volt.

E három végzetessé válható körülménnyel szemben csak a selyemtenyésztés érdemel komoly említést, s mint kuriózum említést érdemel a széles fatalp, amit télen a nagy hóban használtunk a vaddisznó és őzvadászatoknál.

A háromévi szerednyei élmények után egy szünidői napon bátyámék Kis-Szebenbe rándultak s engem is felpakkoltak: de Eperjesen egy ismert nagykereskedő gyárosnál, ahol néhány napi vendégségben voltunk, engem otthagytak.

Három szép leányka volt a háznál. Szelíd, mosolygó arccal. Későn vettem észre a cselt, mely csecsemőkoromat érte – engem elválasztottak örökre. Így lettem kereskedő három és fél évig, ahol gyorsan megtanultam németül és pontosan számolni, mert a forgalom nagy volt: Bártfán volt egy fűszeres fiók, két üveggyárral, az anyaüzletben pedig a férfi-női cikkek mellett üveg, porcellán, nürnbergi áru* lerakattal. Mindez nagy munkát és szakértelmet igényelt, a munkát bírtam, a szakértelmet egy éven belül már annyira elsajátítottam, hogy önállóan már a főnököt, aki a takarékban elfoglalva volt, helyettesítve pótoltam. Az anyag beszerzését és továbbítását én irányítottam.

A hűségi próba pedig akként történt, hogy kaptam kisimítás és megolvasás céljából mindjárt első napokban egy csomó 500-1000 drb. tízkrajcáros bankjegyet, de rendesen eggyel többet találtam – ezzel igazoltam, hogy kleptomániában* nem szenvedek.

Jól emlékszem arra, hogy a selyem remek színezése reám rendkívül kellemesen hatott, a különböző színárnyalatnak az ismerete az áru osztályozásánál előnyöket biztosított, a személyzet élére kerültem, s az üzlet menetére befolyást gyakoroltam.

Kb. 17 éves koromban egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy egy sejtelem fejlődött ki bennem, amely azt súgta nekem, hogy a kereskedelmi pályán nincs mit keresnem. Közbejött az önkéntesség kérdése is, mely a kereskedőknél három évet vett igénybe, de közbejött, hogy atyám a szerednyei állapotot megelégelte, gyógyszertárat vett s átköltözött Szabolcs-megyébe.

Ebben a gyógyszertárban töltöttem el a gyakornoki éveimet, a kereskedelmi tapasztalataimat itt értékesítettem. De értékesítettem a Kis-szebeni természettudományaimat is, mert azok a tapasztalatok, amelyeket ott szereztem, még ma is élnek bennem. A Tisza mentén a szikes talajon ott találtam kocsiszámra az illatos székfűvirágot, ott találtam a fehér mályvát, az ökörfarkkórót, a pipacsot, az ezerjófüvet és a pemetefüvet, s ott volt a kőrisfákon a sok kőrisbogár. Ezeket már gyermekkoromból ismertem. Itt összegyűjtve lényegesen szaporítottam atyám gyógyszertárának jövedelmét, sőt lehetővé tettem, hogy az 1873-iki bécsi világkiállítást is megtekinthettem.

A világkiállításon láttam és tapasztaltam, micsoda előnyöket szereztem azzal, hogy kereskedő lettem, micsoda szakértelmes szemmel hasonlítottam össze árukat, országokat, világrészeket a világ versenyében. Már itt feltűnt a gyárak kiszámíthatatlan teljesítménye, szemben ezzel a keleti népnek a kézi szerénysége. Engem a nagy gépek óriási teljesítményei gondolkozóba ejtettek, de fiatal voltam, világraszóló problémákkal még nem foglalkoztam. Nem ismertem a világ gazdasági statisztikáját, mely nélkül a világ kereskedelmét bírálni nem lehetett. Meg kellett elégednem a látottakkal s tapasztalataimat kiegészítettem a tanulmányokkal.

Az első tanulmányutam gyújtogatással kezdődött. Történt pedig ez olyképpen, hogy 1873. december 1-én kellett volna a Lévai gyógyszertárba belépnem. Én kocsit rendeltem Léváról Párkánynánára, de fogat hiányában utalva voltam a lisztszállító fuvarosokra. Amíg a nap sütött, jól éreztük magunkat a liszteszsákokon, de amikor a nap eltávozott, fáztunk, a bakokról leszállottunk s gyalogoltunk. Közben nem ettünk semmit, mert pálinkánál egyebet nem kaphattunk; a kocsisok bepálinkáztak – én meg a lóval fázva, éhezve gyalogoltam. Éjfélfelé a kerekek is megunták a hideget, nyikorogva jeleztek. Zúzmarás hideg, a ruházatunk, hajunk már merevedett. Dideregve jöttünk Zselizre, a Hunyadi-grófok fészkébe, ahol a korcsmáros nem akart kinyitni, mi pedig nem bírtuk a hideget elviselni: megfenyegettük a korcsmárost, hogy felgyújtjuk a boglya szalmát, de ő erre sem reagált. A boglyát tehát felgyújtottuk, fagyos testünket átmelegítettük s azután, mintha semmi sem történt volna, tovább vonultunk éhes lovainkkal Kálnóig, ahol tisztességes házra akadtunk, amelynek gazdája az imént a Nyitrához vidralesre ment. Itt szereztem pompás meleg kávét, a kocsisaim számára is – meleg szobát s meleg istállót a lovaknak, amelyek egész nap húzták a nagy terhet, de nem ettek, nem ittak szegények, hanem csendesen, kötelességszerűen meneteltek.

Ezután a szíveslátás után Kálnóból a napsütéses úton kezdtünk kibontakozni s déltájban Lévára vonulni.

Lévai tartózkodásom jelentősége abban domborodik ki, hogy Nagysarlón sorozás alá kerültem, ahol kilátásba helyeződött az egyéves önkéntességem, amit 1875–76-ban szolgáltam le mint járulnok*.

A másik kiemelkedő része az volt Léván, hogy ott egy általános gyógyszerkönyvet írtam, s így behatoltam a gyógyszerek ismeretébe, a legszélesebb rétegeibe.

1874 nyarán a Magas Tátrába vágytam, s e célból Iglón gyógyszertár vezetésére vállalkoztam.

Ugyanabban az időben Budapesten az egyetembe iratkoztam be, ahol nagy szeretettel foglalkoztam a górcsői tanulmányokkal (preparátumokkal), amelyeket a gyógyszer isménél a növénysejtek megfigyelésénél a rajzó spóráknál magam készítettem.

De behatóan foglalkoztam a vegytannal, az ásvány- és földtannal, a krisztallografia és a napszínelemzéssel, továbbá az ismeretlen vegyületek meghatározásával is.

Ez ismeretekhez járult a Margó-féle* összehasonlító bonctan, mely Darwin elméletére támaszkodott s ezzel engem a világ minden ismeretére buzdított. Ott ültem Margónál* az első padsorban s vártam – szemben a tanárral – nap-nap után mikor pattan ki a szikra a világ fejlődéséről – s mert Margó* ki nem pattantotta – hát neki estem a kutatásnak, elsősorban az egyetemi könyvtárnak; s amint a különféle szakmák könyveit éjjel-nappal forgatom: a világ statisztikája kerül a kezembe és ott hazánk szegénysége ötlik a szemembe. Az ország pénzügyi helyzete a bécsi krach* után a csőd szélén állott, hitel nem volt, a napilapok szomorú vallomásai után a magból, mely bennem csírázott, kipattant egy kisebb szikra – nem a világ fejlődésének a szikrája, hanem hazánk anyagi helyzetének a javítása, egy új monopólium, a selyemtenyésztés iskolák útján való meghonosítására. A beadványom már 40 éve, hogy várja a miniszteriumokban az elintézést. Csodálatos, hogy egyetlen egy nagyszabású miniszternek sem adatott meg a megértéssel járó kezdeményezés.

1876-ban mint okleveles gyógyszerész egyéves önkéntes voltam. Vasárnapi szolgálatra a központba beosztva, szabad időmet felhasználva beiratkoztam a jogegyetemen hallgatónak s a közigazgatás tanulmányozása céljából a főváros II. ker. elöljáróságánál dolgoztam fel a hátralékot (restanciákat), azután a tiszti főorvosi hivatalban helyettesítettem a szabadságra ment orvost, utána pedig a kiadóban körmöltem, s végül az elnöki ügyosztályban állapodtam meg. Márkus és Hentallerrel egy asztalnál dolgoztam, de gondolatban mással foglalkoztam, mert lehetetlennek tartottam azt, hogy meg ne győzzem az embereket az igazságról.

A sors ezt máskép oldotta meg. A szegedi árvízkatasztrófa* engem az egyetemi hallgatók élére állított, akikkel kivonultam Szegedre; de a nagy viharban a hallgatókat az Öthalmon kellett hagynom éjjelre: magam pedig két legénnyel átkeltem a háborgó tengeren és kikötöttem a vasúti indóház közelében a nagy töltésen. A csónakot a töltésről lesodorta az árvíz, én pedig ott álltam a két legénnyel sokáig, ázva-fázva s vártam a katonai pontonra.

Tavasz volt, jeges eső zuhogott alá, a hideg hullám oldalazott, csapkodott, a ponton soká megvárakoztatott.

Amikor a városházára értem s ott éjjelre inspekciós lettem: egy új kép tárult fel előttem: százával hevertek az emberek a nagyterem padlózatán. Öreg-ifjú, asszony-férfi, szegény-gazdag, leány-gyermek különböző változatban.

Már láttam a sors csapását a nagy természetben, a falánk hernyók elpusztítását, a kártevő pockok elszaporodását, de tömeges embereknek a büntetését még nem láttam. E komor éjszakán mély gondolatok foglalkoztattak, s magamban kérdem magamat, ugyan mit vétettek ezek az emberek, hogy a sors kivétel nélkül a vízzel lepte meg? Mélyebb tapasztalataim még nem voltak az emberismeretről, mert hisz az önismerettel is csak a kezdet kezdetén állottam s így mélyebben a dolgok eseményeibe bele nem hatolhattam. Meg kellett elégednem azzal, hogy a Tisza áttörte a gátat s kizavarta otthonukból a polgárokat.

De hajnalodott, jött a nappali valóság. A gazdag Szeged városában nekem mint inspekciós orvosnak is behozták a reggelit, amely állott ehetetlen sárga avas szalonnából és szurkos szalonnás fekete kenyérből – más nem volt. A menekülő nép remegő kézzel utána nyúlt. Engem ugyan az éhség nem bántott, habár 24 órája semmit sem ettem. Az eféléhez már szokva voltam. Eszembe jutott az Alföld híres búzatermő kalácsa, mely a veszedelem pillanatában a ropogós paprikás szalonnával eltűnt, senki sem gondolhatott reája, mert a riadás, menekülés sötét éjjel történt.

Egy kávéház elszigetelve volt nyitva, ahol egy kis reggelit szedtem magamba, azután siettem menteni, ami menthető volt. Utamban láttam szegényt-gazdagot egy-egy kenyérért küzdeni, fázni, dideregni, mert legtöbbnek ruhája s mindene ottveszett; különösen a földszintes házak lakóinak csak a koldusbot maradt a kezében.

Ilyen tapasztalatok után kedvetlenül kerültem vissza Budapestre, meg egy meghűléssel is, mely nem volt alkalmas az írás-olvasásra, a tanulmányok folytatására.

Testem-lelkem pihenésre szorult, sorsom azt kívánta, hogy keressek üdülést a gyógyszertárban. Így kerültem Iglóra, ahol a főnököm a legnagyobb szeretettel fogadott s különböző, jövőm illető tervekkel alkalmazott.

Szabad időmet a Kárpátok alján tölthettem, fenyvesillat, szamóca, málna, áfonya körében. Búzaföldeken a pacsirta hangját, a csalitban a fülemüle dallamát hallgattam, fent a magasban a sasokat fütyülve vonulni láttam.

Itt ebben a csendes magányban eltűnt az árvíz réme, a háborgó elem végzete. Itt örül mindennek a lelke, amott könnyezik az emberek szeme. Itt látni az isteni természet szépségeit, amott a háborgó veszedelem intelmét. Itt vendégszeretettel, a fülemüle dallamával fogadja az embert az isteni természet, amott háborgó morajjal éjjel költi fel a végzet.

Keresem a különös különbözet okát és kutatom az intelem forrásának a titkát. Megkönnyebbülve, de még mindig terhesen távozom a gyönyörű természet látlatából. A szegedi rémes napok lassan elmosódnak lelkemben, s én visszavágyom gyönyörködni a természetben. A gyönyörhöz járul a Tátra pírja, ez a nap gyönyörű hajnala.

Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.

A principálisom* nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom* távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút+ festője, nagyobb Raffaelnél+.

A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.

A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam+.

A t. Olvasó nekem fog adni igazat, amikor ezt a titkot, ezt a misztikumot a nyilvánosságra nem hoztam; mert amint látni fogjuk, a nyilvánosság úgy sem segíthetett volna rajtam ebben a teljesen ismeretlen dologban. A teljesítmény nemcsak azt kívánja, hogy a munka a világot túlszárnyalja, hanem nagyobb legyen Raffaelnél; hogy miért kell Raffaelnél nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani.

Éppen ezért, mert emberfölötti munkára kellett vállalkoznom, amihez nemcsak a természet szeretete, a szép iránti érzék, a színérzés teljes fokozata szükséges: de szükséges a levegőtávlat élethű perspektívája, olyan energia, amilyen még nem volt ezen a világon kifejezve. Erről tanúskodott a tinós rajz és szimbólumként a pici kis mag, melyből fejlődik a fa, tehát nekem is a fejlődés volt kijelölve, ez volt a kis magnak az értelme.

Az első rajz a tinókkal, amelyre hivatkozom, Kelety Gusztáv* Reáltanoda-utcai rajziskola igazgató hagyatékában maradt mint bemutató rajzom, amelyet eddigelé visszaszerezni nem tudtam. E rajzon kívül semmi egyéb pozitív támasztékom nem volt a világraszóló feladattal szemben, így hát ez nekem némi gondot okozott.

A principálisom* jólelkű idősebb ember volt, úgy segített a dolgon, hogy hozott egy csomó Hermes-féle füzetet másolás céljából, amelyeket oly hűen másoltam le, hogy az eredetitől meg sem lehetett különböztetni. Ezt azonban hamar megelégeltem s a természetbe vágyódtam. A természetben, miután a szén előttem ismeretlen volt, a nagyarányú dolgot rajzónnal nem csinálhattam. Amint így a nagy rajztáblával járom a vidéket s keresem az alkalmas felvételeket, befordultam Csütörtökfalvára, a híres Rákóczi-klastromba. A klastromban X+ gvardian atya szívesen fogadott, ő néhány esztendeig Rómában magyar gyóntató volt.

Ebéd közben ráterelődött a beszéd Rómára s Raffael munkáira. X atya Szoldaticshoz* ajánlott Bauer német gyóntató felkeresésével, noteszomba pedig a következőket írá bele: io inviarlo questo bravo pittore nome Theodoro Kostka in vostro bono mani*.

Erre főnököm azzal állott elő, írjak Kelety Gusztáv* felső rajziskolai igazgatónak, s a rajzok alapján kérjem a felvételt az iskolába gyakorlatozónak. A válasz az volt: maradjak csak ott abban az aranybányában, ahol jó a dolgom s nem kívánkozzam a göröngyös pályára, amelyen a megélhetés sincs biztosítva. Erre nem estem kétségbe, hanem meghozattam az Önsegély című munkát, azt hiszem, Schmilestől*, amelyből megtudtam azt, hogy minden nagy munkához nagy idő kell, s hogy a nagy időhöz csak pénz kell, amely nem állott rendelkezésemre.

Egyébként pedig meg kell vallanom, hogy az anyagi rész, dacára annak, hogy nem volt készletem, gondot nem okozott és nem hátrált az sem, hogy 56 forinttal Rómába induljak el.

1881-ben húsvét szombatján a Castello s'Angelo* tűzijátékánál már jelen is voltam, s másnap Bauer gyóntató atyával is tanácskoztam. Ugyanaz nap már azt is tudtam, hogy az osztrák-magyar zarándokhelyen magyarokat föl nem vesznek, mert a magyar püspöki kar az intézetet nem támogatja kellőképen. Ugyanaznap megtudtam Bauertől, hogy Szoldatics* Egerben van; s a Collegie Austro-Hungaricoban* pedig meggyőződtem arról, hogy ott egyetlen egy magyar Prohászka* nevű kispap tanul, aki szívesen, de félénken fogadott, és egy tányér supát* belém is csúsztatott.

Az első napi délelőtti élményem után kiléptem az utcára lakás után nézni, mert a Hotel Veneciában napi három lírát kellett fizetni s én ezt a közelben levő Piazza St. Aggatan úgy oldottam meg, hogy öt líráért egész hónapra való lakást konyhával és fürdőhasználattal szereztem, ennél többet nem is vártam a Jó Istentől, mert a házban volt még egy bolt is, ahol egy soldóért* egy nagy cipót kaptam, mely 30 dekának megfelelt, egy soldóért* a legnagyobb fürt szöllőt választhattam, és egy soldóért* egy tenyérnagyságú kecskesajtot kaphattam, s ha még ez sem volt elég, akkor egy soldóért* rántott halat vettem frissen készítve, ez azután az étlapot teljesen kiegészitette+.

Került tehát havonta az első római tartózkodásom 1881-ben nyolc koronába a mi pénzünk szerint, mert az akkori olasz pénzen 30% aggio* is volt, így hát az én 56 forintom 150 lírára gyarapodott. Az útiköltségem nem egészen negyven lírát fogyasztott, maradt tehát Rómában száztíz lírám, amiből havonta csak tizenöt lírát kellett költenem. A műkincsekhez a követségünk útján szabadjegyet kaptam. Ambro attasé* honfitársunk volt az egyedüli magyar, akivel én nap-nap után a korzón találkoztam s magyarul elbeszélgettem.

E bevezetés után elindultam a Vatikánba, a műkincsek birodalmába, széjjeltekinteni, a reám várakozó munkát kibetűzni. A szobroknál kezdtem, ahol nem bírtam felmelegedni, nem a hűvös, zárt levegő okozta hideg miatt, hanem keveseltem a munkákban az életenergiát, mert arról, hogy művészi energia is létezik, akkor még nem tudtam semmit sem: de mert a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem.

Átmentem a Raffael Loggiáiba+, ott sem borultam lázba. Megnéztem a nagy csata falfestményét és a többit mind együttvéve, de élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak; de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták, – idegen szellemnek voltak hirdetői és ez nem volt az Igazi Isteni.

A sorsommal tehát kibékültem, mert most már elméletileg is tudtam miről van szó, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaelnél. E perctől fogva lelohadt bennem a bizonytalanság utolsó fokozata, olyan voltam, mint egy nagy hadvezér, aki csatát nyert, s csak másnap vonul ki széjjeltekinteni, a nagy zsákmány eredményéről meggyőződni. Magam is úgy jöttem-mentem a Vatikánban s a zsákmányra nézve tanakodtam egymagamban.

Hol és hogyan kezdjem el? Rómában csupán az időre történt megállapodás, mely húsz évre tervezve volt+.

(Ezek után haza is indulhattam volna mint győztes teoretikus, mint nagy kakas kukorékolhattam volna valamely szemétdombon, írhattam volna néhány regényt, elöl kezdve, hátul végezve, és hátul kezdve és elöl végezve, mert a papiros türelmes, s a közönség kíváncsi minden misztikummal szemben.)

Rómában maradtam, a műkincseket végigtanulmányoztam, a vidékre is kirándultam, amíg pénzem tellett, azután amikor már a pénzem fogytán volt – útrakeltem Firenze-Bolognán át a magyar határra, ahonnan utánvéttel kerültem haza.

De amikor hazakerültem, senkinek sem mondtam, mi járatban voltam Rómában, hanem azonnal, mintha semmi sem történt volna, elmentem Eszékre kondícióba*.

De kinek is mondhattam volna azt a hihetetlen történetet, mely nem regény, hanem isteni csodát rejtegetett? Kinek? Mikor a legközelebb állók is bizalmatlanok voltak velem szemben, a titkot tehát magamba zártam, s mosolygós arccal jártam-keltem a nagyvilágban s mindenkiben csak modellt láttam. Olyan voltam, mint az a kis mag; amikor a földbe kerül, ki törődik vele, miképen él a föld alatt, s fejlődik-e tovább? Ki törődött velem, amikor azon tűnődtem, hogyan és hol kezdjem? De mikor már a fa koronával bontakozik s ízes gyümölccsel rendelkezik – akadt bámulója, vevője és fogyasztója is bőven. Ugyanez történik az emberrel is – tessék észrevétlenül kifejlődni, nem törődik azzal senki sem; ki törődik a hernyóval, mikor kutyatejjel él, avagy csalánnal táplálkozik, de amikor mint fecskefarkú pillévé kifejlődik – az már más valami.

Már most az ne hátráltasson senkit sem, micsoda kutyatejen vagy csolaminon* rágódtam, a fő, hogy kibontakoztam, s olyan pillévé váltam, amilyen nem volt és nem lesz ezen a világon. De jött Munkácsy Krisztus Pilátusa*.

Az eszéki állomáson voltam, havonta ötven forintot megtakarítottam, és egy év után ezer frankkal Párizsba utaztam azzal a szándékkal, hogy Munkácsyval megbeszélem a dolgomat. Ott Bruck Lajos* műtermében tudtam meg, hogy Munkácsy hosszabb időre távol nyaral: de kezembe került az Egyetértés, amelyben olvastam Tisza belügyminiszter rendeletét* a gyógyszertárak felállításáról s az okleveles gyógyszerészek jogosítványáról. Oly eseményesen hatott ez reám, hogy teljesen tisztában állott előttem az anyagi helyzetem megalapozása+. Ezzel elesett Munkácsyval való értekezésem szándéka, elesett minden közvetítésnek a játéka, mert saját lábaimon haladhattam tova. Visszatértem Budapestre s onnan Szentesre kerültem, ahol megtudtam azt, hogy Gács alkalmas hely egy gyógyszertár felállítására, s amikor erről személyesen is meggyőződtem, a jogosítványt 1884. október 15-én meg is szereztem.

Egy cimbalmom volt, melynek értékesítéséből indultam Gácsra, a szükséges kézi gyógyszereket pedig táviratilag rendeltem meg; addig, míg az állványok, felszerelések elkészültek, már a kiadásokat a napi bevételek fedezték, úgyhogy a gyógyszertár még az évben a forgalomnak átadható volt.

Tíz évi szorgalmas idő után az összes kiadások fedezve, ház és kert állott rendelkezésemre és a gyógyszertár bérlete.

A gyógyszertárt 1894-ben bérbeadtam, és Stetka Gyula* barátom tanácsára Münchenbe utaztam.

A Gácson töltött tíz esztendőt, mely a magyar közművelődésre* is befolyással volt s azt a küzdelmet sem ecsetelem, mely az anyag megszerzésénél előállott, csupán azt írom ide, hogy amikor a szűkös jövedelem napi négy koronát már elérte, vállalkoztam a festői terv keresztülvitelére, és Münchenben a Hollósy-féle festőiskolába* léptem be.

Az első rajzom koponyarajz volt, amihez a híres Wertmüller Mihály állta a modellt: aki a rajz befejezése után magából kikelve mondá: „Sie lieber Herr, ich stehe 17 Jahre modell, aber so kräftig hat mich noch niemand gemacht wie Sie*.”

Ez volt az első nagy meglepetés, amit a kinyilatkoztató ígéretnek tulajdonítottam és az eredménnyel az egész iskolát felvillanyoztam, – mert napról-napra mint a fa, fejlődésnek indultam. De nemcsak a rajzban, hanem a színelemzés terén is nagyot haladtam, mert Münchenben nyáron már a napszíneket kerestem és elemeztem oly nagy arányban, hogy az Hollósynak is feltűnt. Komolyan Hollósy a festőiskoláját kezembe adta, nemcsak szellemi, hanem anyagilag is obmanja* voltam az iskolának+, úgy hogy mikor Münchenből Lietzenmayer Sándor* barátom tanácsára Karlsruhéba utaztam, az iskolát Hollósy tőlem a legszebb virágzásban vehette át.

Karlsruhéban Kallmorgen tanár* festővel ismerkedtem meg+, háromhavi ottlétem után Zárában kötöttem ki, ahol télen a hűvös színek ki nem elégítettek; visszavágytam a modellokhoz s Düsseldorfban kétheti utánjárással sem tehettem szert modellre+. Párizsban a Julien akadémiába iratkoztam be – de vesztemre, mert az akadémián a nagyarányú rajzolás nem volt megengedve+.

E kényszer késztetett Párizs elhagyására s az akadémiákkal való teljes szakításra.

Előbb Svájcba utaztam, de az idő már zimankós volt, továbbutaztam Genuába, azután Rómába. Rómában kisebb dolgokat festettem, s átkeltem Nápolyba s a telet Pompejiben a Hotel del Soléban* töltöttem+.

Itt találkoztam dán tanárral és tanítónőkkel, akik nyíltan egyenesen Bismarck számlájára készítették a talajt a társadalmak felforgatására.

Pompejiben festettem a „porta principalét”*, a Have-t+ napút-színekkel, s egy nagyarányú naplementét is gyakorlatnak kiszemeltem.

Innen rándultam ki Capri szigetére, a kék barlang megtekintésére – Vico, Sorrento, Amalfi, Posilio szépségeinek megfigyelésére, s amikor mindezeket végig tanulmányoztam, tavasszal Spalato, Salome s Trau vidékére rándultam, ahol a napút-motívumokban válogathattam; a nyarat Selmecbányán töltöttem; a város megfestése után a budapesti keleti pályaudvar éjjeli világítása kötötte le figyelmemet, azután Bosznia-Hercegovinát kellett elővennem. Mosztárban a római hidat a smaragd színű Neretvával, a virágos kerteket pedig tavasszal. Utána következett a jajcei Pliva vízesése a szivárványos színekkel, az éjjeli villanytelep üzeme és a villannyal világított platánok naplementéje.

Jajcéból útrakeltem Woboj tuzlánát (…)+ a Woinánál kerestem a sasfészkeket. A nyarat a Magas Tátrában töltöttem s a Tarajkán a Szilágyi Dezső emlékénél* állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében; a középormon levő eleven sziklák világítása és a mélységnek kifejezhetetlen távlata hatott rám.

Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet zenéjét.

Kirándulásokat tettem minden irányban, s kerestem a szépet, gyönyörködtem a nagyarányú távlatok mérhetetlenségében. Innen ősszel egyenesen Nápoly vidékén Castellammare di Stabiába rándultam, ahol a telet festői tanulmányokkal töltöttem el.

Castellammaréból tavasszal Scardonéban a Kerka vízesést festettem s nyáron ismét a Tátrában vagyok s kiszépítem az első rajzot, a Tarajkáról nézve a nagy vízesést; háttérben az összes ormokkal s a kiálló sziklákkal, de az egyméteres rajz ki nem elégített. Egyenesen Siciliába utaztam, ahol Syracusa, Gyrgenti, Palermo, Messina, Catania, Caltanisetta, Francaville, a St. Giovanni megtekintésével Taorminában állapodtam meg.

De mert a taorminai görög színház az Etnával rendkívül nagy távlatot követelt, nagyobbat a tátrai vízesésnél, hosszabb tanulmányozás miatt évi lakást béreltem ki, de kisebb részletek megfestése után, – a nagy motívumhoz hozzá nem nyúlhattam,+ nyáron visszakívánkoztam a Tátrába, a nagy-tarpataki völgynek újbóli tanulmányozására.

De hiába tanulmányoztam – a nagy monumentális feladatra még gyenge voltam.

Visszavágytam Taorminába, s amikor ott is arról győződtem meg, hogy egy két méter hosszúságú napkeltében készült festménnyel célt nem érek s ezzel a világ elébe nem léphetek; a vászon megsemmisítésével szembekerültem a pozitívummal, és kértem a további felvilágosítást: e szóvita közben az a meggyőződés kristályosodott ki az egészből, hogy világkörüli útra kell mennem, s amit még nem láttam, meg kell néznem.+

Kétezer korona segélyre volt szükségem s ezt a kultuszminisztérium útján gondoltam kivihetőnek „sürgős esetben” kölcsönképen, de onnan felelet nem jött; én kénytelen voltam hazautazni s a pénz kérdését drogistám útján a Credit Lyonais bankkal csekkekkel nyélbe ütni.

Ugyanakkor nyáron a Hortobágyon egy csikós-jelenetet festettem, s onnét Amsterdamba készültem: de a rajnai nagy vízesésnél maradtam. A nagy rajnai vízesés megfestése után Basel, Amsterdam, Haarlem, Hága, Rotterdam hosszabb tanulmányozásával Antwerpen, London, Brüssel, Paris, azután Madrid, Toledo, Sevilla, Granada, Cordova, Malaga s Gibraltár volt a végpont a tengerrel. Gibraltárból angol hajón viharban tengerre szálltam, azzal az elhatározással, hogy Betlehemben a Jézus születése-éjszakát a helyszínen figyelem meg és ez impresszió alapján festek egy világraszóló képet: a sors azonban máskép intézkedett – a tenger naplementén már dagadni kezdett, a hullámok lesodortak mindent a fedélzetről; a fedélzeten kifeszített függőágyam tele lett vízzel, s azután a hajó is ittasan oldalra dőlt. Fönt nem maradhatott semmi és senki sem, az árbócok recsegése után a hajót remegés fogta el, az oldalra való dőlése kényszerített mindenkit a menekülésre.

A kabinba a víz ki- és behatolt, s minden tárgy összetörött; beállott az éj sötétsége, toronymagas hullámok rémes vergődése.

Ekkor kerültem a sorssal ismét szembe, s megkérdeztem, vajjon azért kellett nekem az életemet megszakítanom, hogy itt ebben a rettenetes viharban nyomtalanul tűnjek el? Ha ezt kívánta tőlem a sors, a láthatatlan isteni akaraterő, ám legyen.

Háborgás nélkül lecsillapítám szívem érzését, festőszekrényemet magamhoz csatolva elaludtam – s álmomból felébredve a sötétben hallom a gép csendes zakatolását; hallom a tenger morajló zúgását; a vihar üvöltését – ismét újból és még mélyebben aludtam el: s föl sem ébredtem, amíg Maltába nem értünk, ahol több napi bolyongás után tudtam meg, hogy dinamitot, lydittet* szállítottunk.

Váltott hajón tovább utaztam Alexandriába s onnan Kairóba.

Kairóban a helyi viszonyokkal s a gyönyörű naplementékkel megismerkedve, tovább utaztam Suezbe, a Vörös-tenger szűk öblének megtekintésére, ahol a zsidóknak a Szinai-hegy felé át kellett a homokpadkán kelnie. Suezből Porte Saidon át Jaffába, Jaffából pedig vasúton Jeruzsálemben voltam december közepén, ahonnan Jerichót, a Holt-tengert s a Jordánt meglátogattam, s a Karácsony éjszakát Betlehemben a klastromban töltöttem.+

Azon a helyen, ahol állítólag a Jézus születése történt, pinceszerű lemenettől balra van egy húsz centiméter átmérőjű nyílás, a körül sárgaréz lemezen kivésve az van írva: in questo loco* Nata Maria Jesu Cristo, ez tehát a földön van, s így a jászolban való születés csak az európai szegény festők, akik Betlehemben nem jártak, fantáziájában született meg, különben itt jászol nem is lehetett, mert itt nincs jászolra szükség, itt nincs szénahalma s eféle etetni való, az csak Európában van bőven. A másik hiba az, amely engem zavart, ezt a mesefestő Rubensnek tulajdonítom, aki minden harangozást ki tudott színesíteni, de a természetet s egy szivárványt sem tudott festeni, a hátteret nem ismerte, így hát nem is ismerhette azt a nehézséget, amely az egyiptomi menekülésnek útjában állott, mert Betlehemből a homoksivatagon át nem menekülhetett; a homokon nincsenek festői ligetek, pihenőre alkalmas források és árnyékos helyek: az a gyermekmészárlás is elmaradhatott volna, mert a festőnek, ha isteni, akkor a valót kell festeni, ha pedig színész és komédiás, azt Rubensnek mint II.-od rendű csillagnak illendő lett volna tudnia, mert ezekkel a mókákkal az emberek nem lettek okosabbak és nem közeledtek a valósághoz, hanem eltávolodtak.

A mostani háborúban Rubensnek is szerepe van, de nemcsak Rubensnek, hanem a többi utánérző utánzónak, aki kenyérkeresetből, vagy hiúságból festett valótlanságokat. A háború után ezeket a valótlanságokat el kell távolítani és kuriózumként külön kiállítani vagy mint értékteleneket megsemmisíteni.

Betlehemben a Salamon nyaralójában gondolkozom, micsoda nyomorban élhetett az a szegény bölcs Salamon – három medencét készített a pici forrás körül, melyek vízzel sohasem teltek meg, a pici forrás nyáron ujjnyi vastagságú vizet eregetett magából s mert elvezetve nem volt, a közelben tócsát képezett s a Salamoni tavak elnevezése is ebből keletkezett.

Ma ez a víz vékony csővel Jeruzsálembe folyik, a törökök* szent kútjaiba lábmosáshoz gyülemlik.

A másik szegénység, ami Betlehemben szembeötlött, az a városon kívül az országút mentén Ábrahám feleségének: Rachel sírja volt. Magában Jeruzsálemben sem csatorna, sem ivóvíz nem volt, sem régen, sem most nincsen, pénzt nem verettek, a görögök-rómaiak pénzével, egyiptomiakkal csak a levegőbe, százzal hadakozhattak, de azért még ma is vannak szentírások, amelyek Nablusban készülnek s Jeschiba nevű császár hadai az egyiptomiakkal küzdenek. Még mulatságnak sem mulattat, ha a XX. században, tehát még ma is ilyen mesékkel terheljük a fiatalságot, amelynek nincs módja, hogy ezekről személyesen, a helyszínen meggyőződjék s arról a nyomorról magának fogalmat alkosson, hogy küzdöttek, de soha nem éltek a régi zsidók, s hogy küzdenek és alamizsnából tengődnek a mostani zsidók Jeruzsálemben.

Alkalomadtán erről majd bővebben írhatok.

Most azonban menjünk Kairóba vissza, a naplemente tanulmányozására. Tanulmányozás közben ráakadtam a sokat keresett napút színeinek világító fokozatára.+

E felfedezésemről úgy a kultuszministeriumot, mint Hollósy festőt Münchenben táviratilag tudósítottam, amint tehát az új, felfedett színekkel a festménnyel elkészültem, Jeruzsálembe rándultam s ott 67 életnagyságú alakkal megfestettem a vallásdisputát*, az imát a panaszfal körül, s ahogy ezt gyorsan befejeztem, máris útrakelve a Tátrában vagyok; de már a Tarajkán nem gondolkozom azon, hogyan festem meg a nagy Tátra látképét a vízeséssel. Még csak rajzpróbára sem került a dolog, hanem egyenesen a nagy vásznat távirati úton rendeltem meg. A festmény megvolt alapozva s a felkai parkban télire elraktározva.

A Kárpátokból szeptemberben távoznom kellett, az utam Athénbe vezetett. Athénbe érkezett atyám halálának híre, aki 88 évet élt és csak 65 éves korában egyetemen orvostudor lett.

Athénben igazi szobrászati munkára akadtam, vagyis igazi emberi érzésre bukkantam, ahol arról győződtem meg, hogy a szép Galathea* nem mese, hanem valóság; a görögök kezében a hideg kövek megelevenedtek, kar és fejnélküli torzók beszédesek lettek; holott a rómaiaknál a híres Mózes* még ma is néma, a mestere hiába nógatta, hogy parla!

Ezért* dühösködik még ma is Róma, levegő után kapkod, mert érzi, hogy közeledik az Istennek teljes valósága: És ez alatt a benyomás alatt mondá az athéni kritikus, amikor a Jupiter templomfestménnyel kész voltam; végre valahára van egy külföldi, aki az athéni levegőt meg tudja festeni, nyitva az útja.

Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye. Itt sem kellett gondolkoznom sokáig a kivitelre nézve, mindennel tisztában voltam – nem maradt egyéb, mint a vászon sürgős megrendelése.+ Meg kell jegyeznem, hogy a húsz négyzetméteres festmény, mikor a műterem ajtaját megnyitottam, a közönségre oly hatással volt, hogy tombolt meglepetésében: az utca tele volt: il maestro, ungherese trovasto, nostro antico, theatro greco*. Már itt nagyobb összeggel a festményt ott akarták tartani.+

Ezzel az eredménnyel búcsúztam el a hosszú vajúdás után Taorminától, fel a Tátrába az elraktározott munka folytatására, s ahogy ezzel is készen lettem, észre vettem, hogy e két nagy munkával a világot már meglephetem.

E célból terveztem azt, hogy az irányadókat Budapestről különvonaton meginvitálom magamhoz egy villásreggelire, s a festményeket a parkban mutatom be meglepetésre.

Amit én a sors beleegyezésével kieszeltem szépen, az a politikai helyzet miatt vált kivihetetlenné.

Szeptemberben Damaszkuszba utaztam, Budapestet érintettem s néhány napra a városligeti nagy iparcsarnokban állítottam ki a nagy vásznakat keretek nélkül. Eltekintve a helyi érdeklődéstől, két érdekes esetet kell felemlítenem: az egyik egy Kaukázusból jött művész odanyilatkozott, hogy Európa a japánoktól sokat tanult, de Öntől uram még többet fog tanulni. A másik eset: két berlini tanár azzal a kéréssel fordult hozzám, engedjem meg, hogy a kiállításra meghívhassák Wilhelm Ostwald* dr. híres tudós tanárt, aki nemrég a császár előtt olyan felolvasást tartott, hogy hagyjunk fel az olajfestészettel, mert nem tudjuk a régiek technikáját utánozni, nem tudunk fehéret festeni, nem tudjuk a világító színeket előállítani s nem tudunk tartós színekkel festeni, mert festményeink idővel barna „szósszá” válnak s a művészetnek kárt okoznak. Minthogy ezen a kiállításon épp az ellenkezője van igazolva, itt fehér színek pompáznak, világító színek ragyognak s az évekkel előbb festett vásznak olyanok, mintha tegnap lettek volna festve.

Ezzel az eredménnyel tehát, ha ez átutalható „übertragbar”* az egész festői technikát meg lehet menteni a csődtől, amelyre a tudós tanár a világot figyelmeztette.

A levél Berlinbe ment, de onnan visszakerült azzal, hogy a tanár Lipcsében lakik, tehát oda lett újból címezve. Időközben nekem utaznom kellett Damaszkuszba, s a levélre a feleletet – ha jól tudom – Beyruthban kaptam meg, mely a látogatást januárra kitolta.

Amint Damaszkusz utcáit járom, s a vidéken is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll görögnek látszó ember s olasz nyelven mondja: Ön uram nemde egy nagy festményhez keresi a motívumot, de ezt Damaszkuszban nem találja, most jövök Baalbekből*, ahol a templomot a legszebb világításban láttam, siessen oda, most van az ideje, a keresett motívumot ott találja.

Másnap hajnalban a naptemplommal szemben levő Hotel Viktoriában álmomból felriasztott egy fény, mely tűzvörösben húzódott le a magas Libanonról, belángolta a Hellios oszlopait aranylehelettel s átkarolta a Bachul, Antonius és Vesta templomait világító színekkel. Önmagától előállott az 1880-iki kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb napút plein air* motívuma.

A motívum, helyesebben a látlat 350 méter hosszú volt; ehhez járult a kőbányában fekvő 21 méteres áldozó kő, mely a festményt költőileg kiegészítette, így került Párisba a nagy kristálypalotába, a közönség elébe, s a kritika röviden – ez a munka a világot túlszárnyalta.

Ez az értelme annak a parányi kis magnak, mely kezembe adatott: hogy a világot egy szellemi akaraterő fejleszti és semmiből életre kelti.

A kinyilatkoztatás világfejlesztő szelleme nem ismétli magát, ezért úgy a természetben, mint az emberművelődés történelmében csak elvétve találkozunk maradandó monumentális képpel: ilyen különböző három pont a természetben: az egyik a Tátrában, a másik Szicíliában és a harmadik Siriában van megörökítve. A három világraszóló motívum lett a XX. század emberművelődés korszakára fenntartva, egyben pedig a világfejlesztő nagymester igazolására odaállítva.

E munkák befejeztével a nyarat a libanoni cédrusoknál töltöttem, ahol cédrusokat festettem. Később hosszabb tartózkodásra Aleppo városát kerestem fel, ahonnan két hónapi tartózkodásom után egy kígyó zavart el. Innen egyenesen Budapestre jöttem, ahol egy irányadó helyen kétkézzel, de csillogó szemmel azzal fogadtak: talán a Jó Isten küldte hozzánk, hogy segítsen mirajtunk, mert ebben a rettenetes helyzetben mi már tovább nem élhetünk.

E beismerés után nagyobb figyelemmel kísértem a közállapotokat, a politikai, írói és a művészi mozgalmakat, ahol rövidesen meggyőződtem arról, hogy kisebb-nagyobb körök (klikkek) lefoglaltak minden helyet, – uralják a helyzetet, ahová idegen be sem léphetett, s amidőn egy nagyobb társaságban megfeleltem arra, hogyan éltem 1880. óta egy felsőbb szellemi akarat szolgálatában, s Budapesten nyáron gyümölcsön és zöldségen; télen sültkrumplin vajjal s almával húsz fillérből megvacsoráztam, hihetetlenül hangzott s az étrendem ellenőrizve volt.

Ezért írá Sz. Z. a Pesti Hírlapban* Csontváry próféta címen, hogy karalábén éldegél, alkohol, nikotinnak dühös ellensége, szeretné kipusztítani a föld színéről: de elkésett vele; háromezer évvel előbb bevált volna prófétának: de ma – szelíd józan gondolkozásán – mi megromlott kulturált emberek csak mosolyogni tudunk, különben kedves Csontváry bácsi nemcsak prófétai bölcselő, hanem tulajdonképpen festő s nem minden mag nélkül tartogat raktáron 20-30 méteres vásznakat, mi kívánjuk, hogy tervei sikerüljenek?+

…Én feláldoztam az életemet megtudandó, mi a való, hogy fejlődik ki a világ és hogy fejlődik tovább, mert minden ami van a pozitívum akaratából fejlődött ki s ami lesz a pozitívum kinyilatkoztatása alapján fog kifejlődni.

A tekintély

A legnagyobb tekintély ezen a világon a világfejlesztő akaraterő, a természetben élő energia, mely kinyilatkoztatás útján fejleszti a világot s halhatatlanná teszi a valóságot.

Ehhez a tekintélyhez legközelebb áll a lángész, vagyis Zseni, aki a feladatot meg is képes oldani. A feladat az, hogy az emberi faj tulajdonságát ki kell domborítani, s az Isteni rendeltetés szerint ki kell fejleszteni.

A fejlődés a kinyilatkoztatás alapján történik – nem kell habozni, a napokat nem szabad számlálni, hanem a kinyilatkoztatásban feltétlenül kell bízni.

Ha te szereted a földet, ember, s Istenre gondolsz, amikor kapálsz, a palánta téged felismer – szeretettel gondol reád, mert őbenne is él az Isten. Nyújts táplálékot a fejlődő kis lénynek, növény-állatvilági egyednek s az gyönyörűségedre fejlődni fog – nyújts táplálékot a vadállatnak, mely éhezik s az hozzád simulni fog. Nyújts táplálékot nagy hóban a madaraknak s a világ minden részéből hozzád ellátogatnak, fára telepszenek le s neked csicseregve hálálkodnak. Nyújts táplálékot a vagyontalan szegénynek, ez el fog ismerni téged Isteni tekintélynek.

Az élet nem elmélet, az élet valóság, amely kötelességgel jár mindenkivel és mindennel szemben. Az ember fejlődése ezen a földön egyenletes, a fiatal évek csapongó, szélsőséges ismeretgyűjtése után következik a pihenő kor, amely eltarthat 100 évig. A pihenő kor bölcselői azok az irányadó szellemi munkások, akik saját átélt tapasztalataikon okulva megfigyelésből szélesebb körű látáshoz jutottak, vagy távoli világrészeket beutaztak, így tudásukat nagyobb élettapasztalattal gazdagították. Ők azok, a hivatott egyének, akik nemcsak a saját háztartásukban, énjükben az egyszerű, de tökéletes egyensúlyt minden körülménnyel szemben fenn tudják tartani, ők azok a tanácsadók is, akik érdektelenül és nesztelenül másnak példával tudnak szolgálni. Ők azok a megbízható (egyéni) képességek, akik egy nagy berendezkedésnél, üzemnél, állami háztartásnál feltűnés nélkül kiváló szolgálatot tehetnek, mint érdektelen kiforrott energiák, mert a közömbös vonalon haladva érzik azt a felelősséget, amivel a társadalom ítélőszékének tartoznak. Ők azok, akik kötelesek az átélt életet feltárni, a következő növendékek fejlődését elősegíteni és oly példákkal gazdagítani, amelyek nem a mindennapi életből, hanem a sors megpróbáltatásaiból és saját keserves tapasztalataikból eredtek a világrendünk fenntartása és tovább fejlesztése céljából. Ha tehát: ők azok, kik a lélek és az érzés parancsolta tapasztalattal magukban, adott esetben helyt állanak és a tömegeknek jó példát szolgálnak, kötelességüknek eleget tettek, mert mi vagyunk azok, akik a szokások tömkelegében, a szokások befolyása alatt önmagunkkal is küzdelemben élünk. Az önküzdelem rendkívüli elhatározást igényel, rendkívüli energiát követel abban a tudatban, hogy ezt így kívánja az Isten világfenntartó szelleme, amelyhez csatlakozik az ember tiszta érzelme.

Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, az igazságot csak az Istentől nyerhetjük. Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra. A képesség nemcsak az embernél nyilvánul meg, hanem az állatoknál, a madaraknál, a rovaroknál is érvényesül. A madaraknál a képesség a fészek előállításában és rendkívüli éneklő tehetségben mutatkozik s némely fajnál a tudás is oly nagymérvű, mint pl. a harkályoknál, hogy azt a fáradtságos munkát, amely egy kis madár szorgalmában rejlik, csodálattal kell szemlélnünk, mert csak így érthető meg a világteremtő világrendje, ha az egységes fajtulajdonságoknak meg van szabva a különböző résztulajdonsága. Nem kisebb figyelmet érdemelnek a szorgalmas hangyák, a kis mérnökök s a mézelő méhek államalkotásai és a darazsak fajtulajdonságai. Tovább menve az adott képesség megfigyelésében a házi egérnél bukkanunk csodálatos energiára: tájékozottsága, kitartása, s a tervbevett munkának ellenállhatatlan keresztülvitelében. Az egér képes pici fogaival a földszintről az V. emeletre a falat átfúrni, ép úgy mint a tengeri kagyló, mely bele furakodik a nagy kősziklába, ő is átfúrja magát az éléskamrába. Rendeltetéséből él a vidéki szemétdombon a lármázó verébsereg, nem kívánkozva magános verébnek a városba. Megelégedett mosollyal tekint mind a kettő a tavasz megújhodása és a fajtulajdonságoknak folytatására. Ez úgy, mint a tavaszi gyopár, az ibolya s a rózsa. A nagy műnek megszámlálhatatlan múltja van, egy nagy szellem szülte szunnyadó állapotban, utána mosollyal ébredt, látva a sok szépet álmában, amit valóra váltania kellett. A mű a mostani alakjában hasonló egy nagyarányú tájképhez, amelyen a mester sokáig elmélyedhetett, a mű eredeti arányait fokozatosan fejlesztette ki, épp úgy, mint egy nagyarányú plein air* festmény, amelynek nincsenek előtanulmányai, hanem csak a kezdetnek van folytatása, mely a mű nagy zsenialitásában domborodik ki. E rendszerben, ahol a fajok és a fajtulajdonságok domborodnak ki, minden egyed csak az adott képességgel fejlődhet ki. A művön tehát azt látjuk, hogy az élőlényeknek szaporodási kényszert adott a végzet, mely a párzással befejeződik. A hernyó 42 napi fejlődéssel gubóvá válik, s a pille ideális életben gyönyörködik. De gyönyörködik a cinke is, amikor pondró után kutat, a harkály is, amikor a fa üregébe behatol. De gyönyörrel végzi munkáját a mézelő méh, amikor messziről hozza a méhkasba élelmét, de gyönyörben él a kis ibolya és gyönyörben fejlődik a hatezeréves cédrusfa. S ha mi emberi képzelődéssel a rózsán a pillangót enyelegni látjuk, a cédrusfán a fülemülét énekelni halljuk, ezzel a világ rendszerét csodáljuk és a teremtőt hallgatagon magasztaljuk.

 

Nem így él a mai kultúrember, akit a természettől elszakított tömeglakásokba belekényszerítünk, éhezve, fázva súlyos munkával agyon gyötörjük. Tessék ennek a kialakulásnak az agyongyötört, elcsigázott embert a gyönyörűség elé vinni. Ő ott nem fogja a természetet csodálni, nem fogja a teremtő erőt hallgatag magasztalni, hanem szidni és káromkodni fogja. Szidni fogja a kormányokat, a vallásközvetítő papokat, az iskolákat és mindent, ami útjában állt boldogulásának. A boldogulást elsősorban az anyagi javakban kell keresni, azok segélyével az új életet kiépíteni. E vállalkozásban a jogot, a teret, az eszközöket jól meg kell választani, a megélhetést biztosítani. Minden attól függ, mily mértékben van az emberiség alkotó erővel megáldva ebben a modern kultúrának címzett világban. Az ember művelődik önön magától, ha világtapasztalásra indul. Kifejleszteni önmagunkban kultúrát csak az esetben lehet, ha ez felsőbb helyről megadatott neki. A verebet hiába küldjük a fülemülemesterhez, ő megmarad szemetesnek. De a magános verebet hiába figyelmeztetjük, hogy a zöld ligetben a fülemüle hangversenyez, arra ő nem kíváncsi, mert Isten adta képességgel saját örömére a magányos sziklákon ő is hangversenyez. Nem szükséges, hogy minden veréb daloljon, vagy minden leány kornyikáljon, de kell, hogy az embernek megadassék a képesség a szép felismerésére, a gyönyörűségre. Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél s ráér a pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet ismeretére. Ebben a kialakulásban él a mai ember, keresi az igazat, a szépet s önmagát. Így élnek a fajok, országok és világrészek, vagy talán az egész világ egy gondolattal, vagy érzéssel van teli. Keresi önmagát és az Istenbe vetett bizalmát. Az Isten megközelítésére feltétlenül szükséges, hogy az embernek tiszta legyen az érzése, befolyástalan a gondolatmenete. E befolyás alól való mentesítés, mely anyagi – az önbizalom, mely az adott képességből származott alkotó erőben nyilvánul meg. A befolyástalan elme ép úgy, mint az isteni lángész a teremtő erőben keresi és találja meg életének a halhatatlanságát. Az isteni zseni teremtő erővel hozza létre az anyagot, az emberi zseni ebbe az anyagba pedig beleleheli a valóságot. Egy alkotást meg kell becsülni, éppúgy, mint minden virágot, minden kőzetet, minden állatot sajátságos fajtulajdonsága szerint kell szemlélni. Más a rendeltetése a márványnak, más az opálnak, rubintnak és az eperfának, más az ibolyának, gyöngyvirágnak és a rózsának, más a barack, a tölgy és a cédrusfának. Más a hangyának, más a méhnek, más a hernyónak, mint a pillének. Más a veréb, mint a fülemülének, más a cinke, harkály, mint a kacsa vagy a libának. Más rendeltetése van a szalonkának, a fürj, a fogoly vagy házi tyúknak, a fácánnak. Más rendeltetésben él az elefánt, látjuk mellette a tigrist és az oroszlánt. Más rendeltetésben él az eszkimó, mint az egyenlítő alatt lakó, más a magyar, mint az angol, a francia és a német, más az orosz, a lengyel, a cseh, a szerb, a román, mint a görög, az örmény. Mindezeknek elkülönülve fajtulajdonságban kell fejlődnie. A fajtulajdonság fejlődését megakasztani, vagy elpusztítani nem lehet. De ha amalganírozzuk*, foncsorozzuk, akkor az aranyat a higanynak áldozzuk fel, ha pedig párosítjuk, akkor a szamárból, lóból mulyát látunk, beoltás útján a fa nemesebb gyümölcsöt terem, de a magja csak vadoncot nevel.

A világon mindennek megvan a maga határa, fajtulajdonsága, kiinduló pontja.

Határa van a napnak, a hold és a csillagoknak, határa van a láthatárnak, a levegőáramlatnak, határa van a világosságnak, ízlés-érzés és az illatnak, határa van a hangnak, a szájnyílásnak, különféle nyelvalakulásnak, határa van a tengereknek, gránit, bazaltkőzeteknek, határa van az erdőterületeknek, nyíres-tölgyes fenyveseknek, határa van a szántóföldeknek, a búza, árpa, rozs felületeknek.

A határok mentén fajtulajdonságból felugrik a nyúl, róka, ürge meglapul, fajtulajdonságból bátor a kotló, kutya, hörcsög és a disznó; fajtulajdonság buzdítja a zöldlevelű békát, időjóslással foglalkozó kis prófétát, fajtulajdonság jellemzi a fürge kis gyíkot, a bozótban tovasikló kígyót; fajtulajdonság szerint osztályozzuk a virágokat, kelyheikben a termő szálakat, fajtulajdonságból illatos az ibolya, a liliom, a szekfű és a rózsa, fajtulajdonsággal bír a diófa, a füge, a pálma s a bölcselő cédrusfa.

Mindezeket együttvéve, avagy elkülönítve meg van szabva a rendeltetése, megvan a virágnak illata, színe, határozva van a méheknek, jelölve az útja, színes pillangóknak, dongóknak a napi munkája. Fajtulajdonság szerint bíráljuk el az állatok hangját, a rovarok zümmögését, a madarak fütyölését, cinege, harkály, a pacsirta éneklését, fajtulajdonság szerint figyeljük a vércsét, héják, sasok keringését s a bozótban a fülemülék bús énekét.

De amikor mindezeket figyelemmel kísérjük, csodálattal telt érzéssel tekintünk széjjel az isteni természet bölcseletére, a faj és a karakterek megkülönböztetésére. Faj és karakterrel különbözik embertársától az ember, madártól a madár, a kutyától a kutya s minden állat külön-külön fajta, minden növény s minden virág különböző színű tarka.

Északon az eszkimó fehérje – az egyenlítőnél a fekete néger s e két véglet között jobbról a sárga, balról a barna – középen pedig a különböző világos színű fajta sorakozik, testi, szellemi képességgel bontakozik.

Ne keressük tehát a pálmát Libanonban, ne a cédrust lent a sivatagban, ne keressük a jeges medvét a Nílusban és ne a krokodilt a Boszporusban.

De mert a Teremtő ezt így rendezte, fülemüle verebet szürkére festette, az emberi faj és jelleggel elkülönítette, papagály gébicset, légykapó gúnyolót utánzóképességgel, egy sereg embert utánzó érzéssel; egy sereg ember a fülemile hangját is követeli, pedig csak szürke veréb köntösét viseli.

Arany, ezüst, gyémántot szerezhet minden ember, fajtulajdonságot csak a tiszta fajember, eredeti érzést, művészetet pedig csak az isteni ihlet segélyével. Arany, gyémánt szerzés élvezetében élhet kiki kényekedve szerint, de fajtulajdonsággal, művészi érzéssel, ihletettséggel nem rendelkezhet senkisem a természet rendjével szemben.

Egy láthatatlan nagy lángész alkotta világban élünk, ahol a napot, a holdat, a csillagokat a légűrben találjuk, a pacsirtát a földeken, a kanárit a Kanári-szigeteken, a fülemülét a bozótban rejtve látjuk s ha felmegyünk a magas Libanonba, a hatezer éves cédrusok* otthonába, ott látjuk a háromezer éves hajadonokat türelmes pártában hajlongani s csak a negyedik ezredben gyümölcsöt termő koronával bontakozni.

E megmásíthatatlan bölcselettel szemben az ember időhöz kötötten, szigorú határok között él ezen a földön.

Határa van tehát mindennek, nemkülönben az ember nyelvezetének, határa van a szájalakulásnak, a fogak fejlődésének és a nyelv pergésének is. E nyelvpergés határain menve, akárcsak a patak partján keresve, a forráshoz érünk, épp úgy őseink eredetének forrásához eljutunk, amikor a nyelvpergés határain indulunk.

Ezen az úton már Kisázsiában, Anatólia, Szíriában, Mezopotánia, Perzsia és Turkesztánban rokonokra találunk, továbbmenve pedig belejutunk a labirintba, őseink ősi otthonába. A vándormadarak mindenütt otthon vannak, de amint keressük, nem tudjuk, hogy hol vannak. Ugyancsak így vagyunk a beduinokkal, a vándoréletű nomádokkal, akiket ha keressük, lakóhelyüket kutatjuk, azt sehol sem találjuk.

Elődeinket, akik állattenyésztéssel foglalkoztak, mindazon területeken megtaláljuk, ahol vadban dús legelőkre akadunk.

Kezdetben az egész család, asszony, gyermek a juhnyájak után ballagott, később, amint elszaporodtak, nem vándoroltak. Az asszonyt gyermekeivel az Eufrátnál találjuk házakat építeni, erődöket emelni látjuk.

Ebben a helyzetben fejlődött ki az aranycsipkés párta és a hímzett fodros szoknya.

De amint híre terjedt az úri módnak, irigyeket támaszt Babilonnak.

Csaták zaja riasztotta fel a békességet s nyugtalanította a babil népséget. Biztonságról kellett gondoskodni s a sivatagba mélyebben elrejtőzni.

Így épült fel Attila városa, Tedmur, világhírű Palmyra*, Zenobea királysága*.

E királyságnak művészi hírneve emelkedett, tekintélye a római birodalomnak szálka volt a szemében.

A városkát a rómaiak szétrombolták, Zenobea királyságát. széttaposták; lelki műveltségük útján őseinket megtaláljuk, mert napimádók voltak, Baal istennek áldozatot hoztak.

Ezen az úton eljutunk Baalbek* naptemplomához, a világ legnagyobb kőoltárához. Az óriási kövek közül egyik az áldozókőnek volt fenntartva, ötszáz köbméter a tartalma. Ilyen nagy kövekből készült a naptemplom oltára, mely Libanonnal szemben támaszkodik az Antilibanonra. E kövek egyenkint 21 méter hosszú, 5 méter magas, 7 1/2 méter széles tömbökből állanak, a templom északi oldala 90 méter hosszú, kilenc kőből van faragva…

…Párducbőrös kacagánya volt minden legénynek, ez volt a dísze az ősi erénynek. Az ősi erényhez járult a vadászat szenvedélye, a sasok, sólyom oktatása, a dal és a zene.

Tüzes paripákon lándzsa, nyíl s karikással legelészve jártunk, egy-egy vadnak a felbukkanására a nyeregbe szálltunk.

Vad nyomában vadász, sasok, sólymok szálltak sikerre, utána iramodott a pásztorok apraja-nagyja.

Nagyobb vadnak, párducnak az elejtése, körtánc volt a következése, utána jött a sasok lakomája, a nomádok esti imája, a bográcsos vacsora, a dal és a zenebona. Így éltünk ősidőkben, télen a meleg tartományokban, nyáron a magas hegyoldalakban.

A legelők, amerre jártunk, még ma is ott vannak, Ázsián át milliókra menő juhnyájak. Milliókra menő juhnyájak vonulnak végig tavasszal Baalbek* naptemplománál, a Libanon s az Antilibanon lábánál.

De amikor mindezeket vonulni látjuk, 1500 év előtti nyájainkra gondolunk, gondolunk az akkori római erkölcsök hanyatlására, nomád életünk puritán szokásaira. Ebben az időben látjuk Baalbekben* elődeinket az áldozókőnél gyülekezni, vadász sasaink közül egyet törhetetlen pengével Attila vállaira repülni. Nyomban utána hangot hallunk, Te leszel a világ legnagyobb hadvezére, nagyobb a rómaiaknál. Letöröd Rómát s elfoglalod Pannóniát nemzeted részére: Utána a lovak nyugtalankodása, nyerítése, moraj, porfelhők kavarodása, a föld ingása, hullámzása, Bacchus-templomok összeomlása következett. E meglepetések után útrakelt a sereg. Útnak indult Attila, előbb fel a nagy Taurusba*, a ménest, gulyát, nyájakat, asszonyt, gyermeket összevonva felrakatott mindent beláthatatlan kocsisorba, milliókra menő juhnyájakkal, százezrekre menő ló és szarvasmarhával megkerülte a Fekete-tengert, átkelt a Tátrán s a Duna-Tisza közén megállapodván.

Itt találta meg a vasban dús, kiapadhatatlan legelőket, nemzetének az ígéret földjét.

Asszonyt, gyermeket biztonságban hagyta, seregeivel Párisnak tartva, átkelt a Rajnán, Szajnán, Páris boulevard-ján s a Katalauni síkon táborba szállván.

A Katalauni síkon küzdöttünk egykoron a latin sasokkal, gavallér módon.

Páris boulevard-ján megvan még a nyoma, hogy Hunniának már 1500 éves a múltja. Ezerötszáz év van elkönyvelve Róma kapujánál, amikor a pápa békét kötött Attilával.

De a kapocs hirtelen elpattant, Attila halála után a raj szétáradt. Elpusztult királynő méhéhez hasonlítottunk, a nagyvilágban árvákként bolyongtunk.

Energia, tekintély, vagyoni bőség állott még rendelkezésünkre, s a világ úgy tekintett reánk, mint gavallér nemzetre s mi ebben a megtisztelésben néhány száz esztendőt éltünk. A nap szeretetével az Istent imádtuk, de lelkünk mélyéből Attilát sirattuk.

Csendes szerénységben él a cédrus, ezredekre kiható türelemmel – türelemmel kell élnie egy nemzetnek is, amíg a koronáját nem éri el.

Azt tudtuk, hogy háromezer évig a cédrus még nem cédrus, a negyedik ezredben bontakozik a koronája, s ezzel utat mutat a nemzeteknek a kitartásra.

Mi állattenyésztéssel, vadászattal foglalkoztunk, szántóvetők voltunk, asszonyaink, leányaink kendert, gyapjút szőttek, varrottast hímeztek, aranycsipkét vertek.

Férfi ruházatunk sárgapiros szattyánbőr csizma, nem mindenkor sarkantyúval ellátva. Téli ruházatunk gyapjúból készült bunda, a nyári meg házikenderből.

(Nyáron nomád köpeny takarta a vállat, télen a bunda melegítette a lábat.)

Kengyelvasat, patkót kovácsolt a legény, nyeregcsináláshoz nem kellett lelemény.

Nem hiányzott semmi egyéb, csak a vezér e függetlenségben, mert pénzre sem volt szükség az egyszerűségben. De Rómában a fényűzés tombolt, s a birodalom kétes erkölcsöknek hódolt, puritán egyszerű életünket Róma megirigyelte, tekintélyünk, ősi hitünk a birodalmat feszélyezte.

Nyakunkra zúdították a kertészeket Róma vidékéről, hajat nyíró borbélyokat Sámson idejéből. Egészséges testünket, lelkünket kábítószerekkel itatta, cédrusainkat karóhoz kötve oltogatta. A humanizmus szent nevében hirdette az Isten igazát, csengős perselyekbe gyűjtötte a magját.

Ez kilencszáz év előtt történt, amikor engedtünk a csábításnak, nyírott hajjal, kábult fővel hívei lettünk a társulatnak. De ötszáz év múlva kijózanodva, a társulatot otthagytuk s átléptünk más társulatba, ezzel példát adtunk felekezetek címén társulatok alakítására, államokat az államban tűrve, anyagi előnyök kihasználására, de legkevésbé az Isten imádására.

Ezzel sarlatánok ingoványaiba kerültünk, meglazult az energiánk, a nap iránti szeretetünk, megszűnt az egyenes isteni összeköttetésünk s közvetítők útján kicsírázott bennünk az önmagunkba fojtott ingadozásunk.

E változás után mi kábítólag csillapítottuk a bánatot, attól az Istentől, aki Attilának adta a törhetetlen pengét a kezébe s nemzetének energiát a szívébe. Energia és szív nélkül fejlődni nem lehet, monumentális nagy dolgokhoz, egy nemzet fajtulajdonságainak kidomborításához energia és művészet kellenek. Épp úgy mint minden élőlénynek bizonyos átalakuláson keresztül kell esnie, lehet az a parányi kis hernyó, mely a petéből bújik elő, lehet a kis virág magja, mely később a virágot kipattantja, lehet az a kis csipogó madárka, mely még a tojáshoz tapadva, de lehet az a házicica kiscicája, aminthogy lehet egy szépasszonynak a kisbabája, akinek keresztül kell esniök a vajúdáson, hogy tovább fejlődhessenek a nagyvilágon.

Fejlődik a Duna-Tisza vize a forrásnál, amikor parányi, lent a torkolatnál óriási; fejlődik a mag, melyből a cédrus fakad, hatezer esztendős múltról bölcsen hallgat. Fejlődik az embrió, amelyből az állat árad, egyikből az elefánt, másikból a majom, harmadikból egy szép női alak támad. Fejlődik az ikra, amikor szemléljük, később óriási halként úszni látjuk, fejlődik a sziklán támadt kis kagyló, amikor vizsgáljuk, később remek művészi köntösben találjuk.

De fejlődnek a parányi hernyók, mikor a fákon rágcsálnak, később mint pillék tovaszállnak, fejlődik a kisbaba dajkája karján siránkozva, később az operában trillázva. Mindezeknek a fejlődését a természetben biztosítva látjuk, képességeit a fajtulajdonságban megtaláljuk.

E rendszernél fogva a szabad természetben a fajok nem keverednek egymással, nem érintkeznek, fajtulajdonságukkal tovább nem fejlődnek.

Ilyen a szamár, amidőn öszvérré válik, de tovább nem fejlődik, ilyen a beoltott fa, mely nemes gyümölcsöt termel, de a magja csak vadoncot nevel.

Ilyen az ember is, mikor a silány talajba a magot elveti, a mag kikel, de fajtulajdonságát nem érvényesítheti.

Fajtulajdonság nélkül az ember nem képes fejlődni, fejlődés nélkül kénytelen az ősanyagban visszamaradni. Egy nemzet karakterének kidomborodása a cédrusokhoz hasonlít, ahol a harmadik ezredben a gyümölcsöt termő koronával bontakozik és csak az ötödik és hatodik ezredben pihenni vágyakozik.

 

Lássuk az emberi szellemi élet határait. Páris kiváló lángeszű írója, Pierre Weber*, a New-York Herald kritikusa azt mondja, hogy ez a munka túlszárnyalta a világot, de a kritikus részletekbe nem bocsájtkozott. A budapesti kritika ellenben, úgy az Újság, mint a Világ-ban azt mondja Jartin:* oly művész előtt állunk, amilyen még nem volt s nem is lesz ezen a világon. Ez a munka fejetetejére állítja az összes Akadémiákat. E műveknek epigonjai nem lesznek sem életben, sem holta után, hiába állítják fel a tilalomfát, azon a határon úgy sem lép át senki sem. Mi is megdermedve állunk, az energiát csodáljuk, de a kizsigereléséhez nincs méltó tudósunk – mert ha volna, akkor meg is tudnánk csinálni. Legjobb, ha a New-York Herald kritikusa szavait idézzük: a világon minden munka túl van szárnyalva és azt a Teremtőnek köszöni a művész és semmi másnak.

Ezek után tudjuk, hogy eseményszámba világra szóló munka nem mutatkozott a világtárlatokon; az, ami volt, csoportokba verődve haladt a maga napi keresete után, egy része a rajongóknak külön ösvényeken kísérletezett az ingoványból kikerülni, a holt perspektívától eltávolodni, minthogy az élő távlat a nap sugaraihoz van kötve, s a plein air* festés napsütéshez nőve, a mű fölött vitatkozni nem lehet, beleszólása csak annak lehet, aki meg tudja csinálni, aki nem tudja megcsinálni, az tegye le az ecsetet. Hasztalan az erőlködés, a nagy mester, a természet sem tűri a fajtalanságot, a verebet verébnek, a pintyet pintynek, a cinegét cinegének, a kenderkét kenderkének [alkotta], s amikor a harkályt kutaszoló* nyelvel ellátta, a pacsirtát éneklő képességgel megáldotta, a fülemülét előtérbe állította. Ez lehet isteni kedvtelése, lehet isteni bölcselet, avagy világfejlesztő észlelet. Ugyanez a fokozat az ember szellemi fejlődésére is vonatkozik. A mostani anyagi és hatalmi konfliktusból a sors visszatartott, illetőleg a háború tanújaként kellett fellépnem, de ismeretlenül. Az Isten tagadása oly nagymérvű volt, hogy semmire sem lehetett számítanom. A háború kitört, engem a borúlátás gyötört. Ma ahelyett, hogy enyhült volna szerelmem az igazságért és legalább annyira használna a vallásnak, a hazának, a királynak és az emberiségnek, a művészetek táján 6500 éves világot látok laza megoldásban.

Tekintettel arra, hogy ezt a páratlan küzdelmet megelőzte szellemi téren hosszú évekre menő, világraszóló ideális küzdelem, melynek forgatagából töretlen erővel, isteni segítséggel mi kerültünk ki győztesen és ma a világ túlszárnyalásával az ebből a versenyből kifejlődött teljesítmény történelmi jelentőségű motívumot festett – kolosszális vásznai felhengerelve az I. ker. Fehérvári út 34–36. műteremben vannak elhelyezve, holott rendeltetésük az, hogy kiállíttassanak a nagyközönség elébe.

Már Dante korában keresve volt a szélesebb látókör, kereste Leonardo, Michelangelo, de Mózes magába fojtotta a titkot. Parla!* – Ez volt a XV. század legnagyobb szellemi differenciája, senki sem tudott szóhoz jutni Raffaellel szemben. Anche io sono pittore* – mondja a világító színeket kereső Correggio. De zavarban volt a zseniális Rubens, amikor Van Dyck tanítványként beállított hozzá azzal a kívánsággal, meg tudom csinálni a hátteret, mester fogadjon el tanítványának – „fiam, ha te a hátteret meg tudod csinálni minek jössz te hozzám?” de itt van Velázquez, aki a Las Meninas* című festményben megtalálta a műtermi levegőt, láttára ujjongva kijelentette, mindent meg tud csinálni, de a szabadban a levegő titkát még sem tudta megoldani. Négy hatalmas vászon vetekedik egymással a Prádóban, de sem Tizian, sem Rubens, sem Van Dyck, sem Velázquez tovább nem bír jutni a vászonnál.

A küzdelmet Raffael ifjúkora akasztja meg; a versenytér tele van izgalmakkal, keresve van a napút levegő távlattal, nem kis mértékben a világító szín az energiával. Ez foglalkoztatja a világ összes művelt köreit a múlt század végéig, ahol feltűnik Makart-Böcklin-Munkácsy színes kolorittal, ezzel gyarapodott a múlt század gazdag dekorációval. Gyarapodott egy nagy küzdelemmel, mely az úgynevezett plein air* festészetben nyilvánult meg. – Ezt kereste a müncheni szecesszió az újabb rajzvonalakkal, kereste az életet, a holt távlattól eltérő eredményeket. Ezen felbuzdulva mozgásba jött az egész világ intellektuma, jöttek az impresszionisták, jöttek a naturalisták, a futuristák, a kubisták, hogy azonkívül hány felé szakadtak szét az egyes csoportok, amelyek titokban keresték a valóságot, ezt igazolják a rengeteg számú vásznak nagy arányú és zug kiállításai.

Ekkor tűnt fel Baalbek*, Taormina és Tarajka* című festmény 1908-ban Párisban, és ezzel vége volt a komédiának. E festmények minden munkát, ami a világon létezik, túlszárnyalták. E festmények igazolták azt, hogy a festészetben előbbre jutni Isten adta képesség nélkül nem lehet; maradandó történelmileg jelentős dolgot alkotni az égi mester hozzájárulása nélkül lehetetlenség számba megy. – Pusztán akarattal, iskolai képességgel monumentális motívum előtt hiába töltjük az időt, hiába kenünk föl színeket a vászonra, abból ki nem kerül Isten segítsége nélkül a napút-távlat soha.

A pozitívum

A Lángész című kis füzetben* sejtve jeleztem, hogy egy nagyarányú kibontakozás előtt állunk, a sejtelmet támogatta az, hogy engem 1880-ban a pozitívum megszólított és bizonyos munkakörrel felruházott, melynek befejezésére várnom és hallgatnom kellett.

A nagyarányú munka egyik cyklusa Párisban a világot túlszárnyalta, ezzel igazolva volt, hogy akadémiákon túl is van valami, amihez az embereknek hozzá lehet férni s ez a pozitívum. A Pozitívum kinyilatkoztatással érintkezik az emberrel s felvilágosítja s oktatja oly dolgokról, amiről semmiféle akadémiának tudomása nincsen és nem lehet. Ebből tehát az következik, hogy nekünk embereknek nem kell kétségbe esni, ha stagnáció vagyis megállás áll be az emberművelődés történelmében. Az emberművelődés történelme csak nagy ritkán lesz igénybe véve különösen – és ez a fajkibontakozás alkalmával megy végbe.

A körülöttünk közelebb élő nemzetek közül fajtulajdonsággal kibontakoztak már a napimádók, ide tartoznak az őseink, az arabok és a görögök. A görögök után uralomra jutottak a rómaiak, de ezek már két ezer évvel előbb Bacchus-imádók voltak, így hát a pozitívummal semmiféle összeköttetésben nem állottak, ezt igazolja az a Bacchus templom, amit a rómaiak Baalbekben* felállítottak.

Jóllehet e hitetlen állapot megszüntetésére a sors a Bacchus-templomot földrengéssel sújtotta s az erkölcstelen államot tűzzel is pusztította, később még Attilával is megostoroztatta, de anyagi érdek, a hitetlen, beszámíthatatlan állapot állami züllést is hozott létre, s e züllésből menekült Róma a kereszténységbe.

Ma, amikor az európai felfordulást a merkantil órával mérik, s bűnbakul Vilmos császárt emlegetik, ez csak arra vall, hogy egyetlenegy ember sincsen, aki látná s aki az európai kultúrának alapjait vizsgálná, s amikor a virágokat szemléli, az elvetett magra is gondolna. Igen, az európai kultúrvilágnak a magja Rómában lett pácolva, s hogy e pácból mi került ki, azt igazolja a „parla”!

Ma már nem titok, hogy a görögök érzéke az Isteni ihlettel összeköttetésben volt, de az sem titok, hogy a rómaiak Bacchussal összeköttetésben állottak, a perspektívát nem érzéssel, hanem számozással pótolták. Még a XV. században is Leonardo mérnöki távlatával szemben egyetlen egy Raffael volt az, akit a pozitívum ihlete meglátogatott és a plein air* távlatba beavatott, de a legmagasabb fokot ő sem érte el. Ellenben az ógörögök összeköttetése oly tiszta volt, hogy a hideg követ is képesek voltak megszólaltatni. Mnesikles Nike torza* felolvadása igazolja! – De igazolja azt is, hogy a rómaiak alkotásai a görögök utánérzéséből, utánzatából, főleg pedig a kiszámított távlatból táplálkoztak. Ez alkalmat adott a gyenge tehetségűeknek arra, hogy számítással alkossanak oly munkát, amire ihlet hiányában képtelenek voltak.

Innen kezdődött a sok apró csillag csillogása, amit betetőzött manapság a photographia; amely nemzetnek nincs eredeti művészete, nincs fajtulajdonságának jelleme, amely országban a művészet utánérzés, utánzatokból fejlődik, ott az állam törvényeit nem tisztelik, amely országban a művészetek élén utánérző, utánzó egyedek állanak, ott más pályán is tehetségtelen, protekciós egyedek uralkodnak. Tehetséges művész az, aki az élő perspektívát meg tudja csinálni. És ez a minimum az, amit ma a mozgó képekkel szemben lehet követelni.

De nemcsak a szobrászat és a festészet terén, hanem minden téren, ahol újat kell teremteni, tehát még a politikai és hadászati téren is művekre van szükség, aki Isten ihletével újat képes teremteni, a hideg számító holt távlattal szemben pedig felül tud kerekedni. Ezt igazolja a mazúri tavak hősének* az eljárása, ki minden lépésnél az Isten útját, a pozitívumot látja.

Nézni nézhet mindenki, de látni csak az láthat, akit az Isteni gondviselés ezzel a képességgel különösen megáldott. És ezek a különös képességgel megáldott emberek vannak hivatva az ember művelődéstörténelmét gyarapítani, vagyis az adott esetben az Isteni bölcsességet igazolni.

 

Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem és bőségben volt részem. De elhagytam hazámat, mert el kellett hagynom, és csak azért, hogy életem alkonyán gazdagnak és dicsőnek lássam. E cél elérése miatt évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam és a gyakorlatban festményben átvihessem, s mikor már megvolt a szükséges hadseregem, Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket, a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére s ott cédrusokat festettem. Így a magányban szép csendesen, ma már őszbe borult fejjel azon gondolkozom, mi célja volt ennek a nagy háborúságnak, mikor hatalommal, anyaggal terhelten a mennyországba úgysem juthat senki sem. Istentelenül pedig, kérdem, mi célja van az embernek a földön?

Miért nem vesszük észre, hogy százféle nyavalya van, mely a testet rágja, ami tulajdonképpen speciális európai betegség, ahol az emberek sarlatánok után indulnak, salvarsanokban* keresik a gyógyulást, és napi eledelül használják az Isten káromlását és tagadását. Isten tagadásával már kétezer évvel előbb a Rómaiak Baalbekben* Bacchus, Antonius és Veszta-szűznek templomot emeltek, s ezek a rómaiak voltak később egész Európának urai és valláserkölcsi téren elöljárói. Innen áradt szét a nagy Istentelen káosz minden téren. Körül lett vonalazva először az Isten, hamis vonal alá került a közerkölcs, az anyagelosztás kötve lett a római joghoz, a pazar, szertelen élvvágy határokat nem ismert, s habár mindezt az isteni végzet földrengéssel sújtotta, intelmül Herkulaneum és Pompejit elpusztította. Attilát a közerkölcs helyreállítására mozgósította.

Ma a XX. században élünk, az Isteni végzetnek tudtommal más a kívánsága. Egészséges ember, egészséges szível és érzéssel fejlődjék tovább az ember művelődéstörténelmének igazolására.

 

Uram! A világ megújhodásában és kialakulásában részt akarok venni azzal a teljesítménnyel, mely 1880-ban Égi jóslat szerint 1907-ben jött létre. Az idemellékelt párisi katalógussal is igazolom, hogy ez a munka Párisban be lett mutatva; mikor a New York Herald kritikusa ezt igazolta, hogy ez az eredmény a világ minden munkáját túlszárnyalta.

Később kísérlet történt, hogy Bécs és Berlinben ez a dolog méltó helyen kiállítható legyen, de ez a terv a vállalkozó hűtlensége miatt abba maradt. Ránkszakadt a háború, s ebben a veszedelmes állapothoz hozzájárult súlyos betegségem, mely korlátozta minden cselekvésem, sőt még a koronázás alkalmával sem volt módomban a koronázási jelenetet végig tekinteni, és ez csökkentette a lehetőséget egy nagyarányú festmény megörökítéséhez. Ma cselekvési szabadságomat az Isten visszaadta, erőteljes egészséget is adott e sorok megírására. Kérem Nagyméltóságodat, Ő felségénél haladéktalanul bejelenteni azt, hogy ilyen esemény az ezredek alatt is a legritkább esetben fordul elő, legutóbb pedig csak Raffael volt némileg ezzel felruházva, ami a jóslatban különösen volt hangoztatva. Méltóztassék előadni továbbá azt is, hogy a teljesítmény világraszóló perspektívát is tartalmaz, vagyis az iskolák számára új rajz vonalat, melynek segítségével ki fog alakulni az érzés távlata, a festészetben pedig a napút színárnyalata. De ezzel még nem merül ki az isteni kapcsolat nagyarányú koncepciója.

 

a háború

asszony leányaink a kóbor dámákkal szálltak síkra, ezzel tetőzve volt a divat hóbortja.

festő szobrászaink elmerültek az utánzatokba, ezzel a művészet ki lett szolgáltatva.

keleti fantáziával készült a biblia, a természet ismeretből megyünk a moziba.

Titkos társulatok bérletbe vették az Isten imádását s csengős perselyekbe gyűjtötték a magját.

Titkos társulatok alakultak az Isten tagadására, a tekintély lerombolására.

Titkos társulatok alakultak a fajok elhomályosítására, az egyéni képesség megakadályozására.

Titkos társulatok alakultak az anyag felhalmozására, a hatalom megbénítására.

Titkos társulatok alakultak a történelem meghamisítására, a fajbeli erény elpusztítására.

Titkos társulatok alakultak a nemes fajok kiirtására, a fajtulajdonságok megbénítására.

Titkos társulatok alakultak a tehetetlenek fenntartására, az anyagi jónak megosztására.

Titkos társulatok alakultak a szeszes italok pártolására, az ember egészségének megrontására.

Titkos társulatok alakultak a dohányzás meghonosítására, a nagymérvű húsevés fogyasztására.

Titkos társulatok alakultak a tea, kávé, ópium, cocain és morphium forgalmára, a telhetetlen kalmárok gazdagítására.

De alakultak titkos társulatok az arany, gyémánt s minden érték lefoglalására és a kőszén elpusztítására.

De alakultak társulatok emberhús vásárlására, az Isteni teremtmény meggyalázására.

Társulatok alakultak a fajtalanságra, a testi élvezet kihasználására.

Társulatok alakultak a kenyér, zsiradék, a tej hamisítására s a liszt értéktelen osztályozására.

De kialakultak társulatok mindennek a hamisítására, csak nem az Isten imádatára.

Miért kötötte határokhoz az Isteni bölcselet ezen a világon mindent, ami fajtulajdonságot jelent?

Fajtalan nemzetközösséget, fajtalan közös szerelmet nem ismer el a természet.

 

Ti, hibás emberek, nem elég, hogy a sarlatánok útjain eltévedtetek, hanem az isteni természettel szemben támadásba mentetek. Ti nem voltatok megelégedve az egészséges tiszta levegővel, megrontottátok füsttel, bűzzel, ti nem voltatok megelégedve a legjobb forrásvízzel, teli tettétek magatokat különféle szesszel, tinektek hiába sütött a nap – ti nem vettétek észre, tielőttek hiába zúg a patakok, rohannak a folyók, megtermékenyíteni őket, ti nem voltatok arra valók.

Ám menjetek az ócsárolt barbárokhoz, akárcsak a Földközi-tenger partokhoz, mit művelnek ott az emberi kezek kis folyó vízzel, mentén letelepszenek. Milliók számára különfélét termelnek. Ők nem zúgolódnak a kis forrás, patak mentén, addig mi az egyik határban a kimaradt eső miatt zúgolódunk, a másik határban a bő eső miatt káromkodunk, a nagy vihar közeledtére a korcsmában pipára gyújtunk.

Ezek a hibák, melyek általánosan feltűnnek a világlátott egyén szemében, lehetetlen, hogy uralkodjanak a természetben. Éppen azért, mert az Isteni természet ezeket nem tűri, az emberi nem fajtulajdonságát elveszti. Fajtulajdonság nélkül a családfa nem fejleszthető, fejlesztés nélkül az élet ezen a földön nem folytatható.

A túlvilág

 

Ismerem az utat, amerre mennem kell.

Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell, semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk s kiapaszthatatlan szépségekben gyönyörködünk.

 

 

 

 

 

https://mek.oszk.hu/05800/05889/html/gmcsontvary0002.html

 

Címkék:

| | | | | | | | | | | | | |

Vissza

Téma: Negyedóra - Csontváry Kosztka Tivadar (Önéletrajz)

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása