Rendkívül hasznos, ha az ember választott témájának kutatása közben olykor megáll, hátra lép és messzebbről, mintegy madártávlatból is megszemléli az addig összegyűlt adatokból kirajzolódó képet. Ha nem akarunk elveszni a részletek között, ha nem akarunk leragadni jelentéktelen részletkérdéseknél és föl szeretnénk ismerni a mélyben húzódó lényegi összefüggéseket, szükséges, hogy néha lassítsunk és összegezzük korábbi eredményeinket. E gondolat jegyében döntöttem úgy néhány hónapja, hogy újra átolvasom eddigi írásaimat, újra végighaladok a bennük követett logikai ösvényen, hátha azok olyan új gondolatokhoz és új meglátásokhoz vezetnek, amelyek továbblendíthetik a kutatást.

Miközben tehát újra átnéztem az elmúlt tizenkét év során összegyűlt negyvennégy fejezetet, elgondolkodtam: ha bárki megkérdezné tőlem, hogy e tanulmányok közül melyiket tartom a legfontosabbnak, akkor vajon mit felelnék? Ha valakinek csak egyetlen fejezetet volna lehetősége elolvasni írásaim közül, akkor vajon melyiket ajánlanám neki? Nos, erre a kérdésre nem volna könnyű válaszolni. Hiszen a tanulmányaim önmagukban nem képeznek önálló egységet. Sokkal inkább egy összefüggő logikai láncolatot alkotnak, ahol egyik felismerés következik a másik felismerésből, egyik gondolat szüli a másikat. Ha bármelyik közbülső láncszemet kiemelném a sorból, azzal rögtön érthetetlenné és látszólag megalapozatlanná tenném a későbbi megállapításaimat. Hiszen csak a korábbi gondolatok fényében lehet jól érteni és helyesen értelmezni az újabb felismeréseket.

Ha mégis válaszolnom kellene a kérdésre, akkor egyértelműen A nagy ciklus c. fejezetet emelném ki a többi közül. Ez a fejezet volt ugyanis az, ahol a maga teljes valóságában tárult elénk az a döbbenetes időrendi zavar, amelynek megértésére és tisztázására tizenkét évvel ezelőtt vállalkoztunk. Ebben a fejezetben vettük észre, hogy milyen hatalmas időrendi szakadék tátong történelmünk összetartozó eseményei között. Miközben szembesültünk a hat egymást követő évszázadban lejátszódó, egymást ismétlő, de lényegében azonos eseményekkel, ráeszméltünk a probléma elképesztő méreteire. A legkorábbi és legkésőbbi hun idősík eseményeinek összevetésekor kételkedve ugyan, de kimondtuk eddigi legsúlyosabb következtetésünket: az időszalagot épp 532 évvel, vagyis pontosan egy nagy húsvétciklus betoldásával zavarták össze. Eldöntöttem hát, hogy újra átolvasom A nagy ciklus c. fejezetet. Vajon találok-e benne utólag valami zavaró következetlenséget, vagy bármi olyan ellentmondásos részletet, ami fölött akkor átsiklottam?

Mivel e mostani logikai okfejtésünk szinte teljes egészében A nagy ciklus c. fejezetre épül, ezért néhány rövid bekezdés erejéig szükségesnek tartom feleleveníteni az ott követett gondolatmenetet.

A nagy ciklus c. fejezet megírásához a kezdő lökést Bognár Ízes Zoltán egyik kitűnő tanulmánya adta meg, melynek címe ez volt: A TÖRTÉNELMI RÉTESTÉSZTA, avagy ki olvasta el a krónikákat? Ebben a szerző többek között arra is felhívta a figyelmet, hogy a kettőszázas években zajló római-gót háborúk már a hun korszak eseményeit idézik fel. Decius római császár és Kniva gót fejedelem összecsapásaiban már ő is felismerte a tárnokvölgyi és czézönmauri csaták krónikáinkban megörökített lefolyását. Rámutatott, hogy már a kettőszázas években is lezajlik egy catalaunumi ütközet és olyan ismerősen csengő nevek bukkannak fel ebben az évszázadban, mint például Macrinus vagy Tetricus. Középkori krónikáink pontosan ezeket a neveket emlegetik a hun történet eseményeinek ismertetésekor.

Az Isten ostora és a tetrarkhák c. kétrészes fejezetben korábban arra a következtetésre jutottunk, hogy a hun bejövetel 305-ben lehetett, Diocletianus és Maximianus császár uralkodásának idején, nem sokkal a keresztényüldözések kezdete után. Sőt, akkor azt is kimondtuk, hogy éppen a keresztényüldözések váltották ki a hunok reakcióját és Isten ostora éppen Róma keresztényüldöző tetrarkháira sújtott le. Diocletianus és Maximianus rejtélyes lemondását épp a hunoktól elszenvedett vereségükkel magyaráztuk. Bognár Ízes Zoltán tanulmányát olvasva azonban egyre világosabbá vált, hogy mindezen események még az általam feltételezettnél is jóval korábban zajlottak le.

A kétszázas évek eseményeit vizsgálva hamarosan rábukkantam Mátyás király udvari történetírójának, Antonio Bonfininek egy különös mondatára, aki A magyar történelem tizedei c. munkájában Szent Orsolya mártírhalálával kapcsolatban a következőket írta:

„Vannak ugyan évkönyvek, amelyek mindeme eseményt Anterus pápasága és Maximus császársága idejére teszik, azonban az időrend nem igazolja ezt. Helyesebben vélekednek azok, akik úgy hagyományozzák, hogy Marcianus császársága alatt, az üdvösség 352. évében történt, hiszen a hunok és a gótok jóval Constantinus után garázdálkodtak.”

Mivel Szent Orsolya mártírhalálát hagyományosan Attila nyugati hadjáratával szokták összefüggésbe hozni, ezért számunkra egyáltalán nem mindegy, hogy ezek az események valójában mikor játszódtak le. A fenti idézetben úgy olvastuk, hogy egyes évkönyvek szerint mindezek Anterus pápasága idején történtek. Anterus pápa azonban csupán egészen rövid ideig, 235 novemberétől 236 januárjáig ült Szent Péter trónján. Ekkor kellett tehát történnie Szent Orsolya mártírhalálának és ezzel együtt Attila galliai hadjáratának. Persze e rendkívül korai dátummal szembesülve még lehetne okunk a kételkedésre. Ha azonban elolvassuk a Legenda Aurea Szent Orsolyáról szóló közlését, ott mindössze két év különbséggel lényegében ugyanezt a meglepő adatot találjuk:

„Az Úr 238. esztendejében szenvedtek vértanúságot. Ez a kronológia azonban egyesek szerint kétségessé teszi, hogy éppen ez idő tájt történt, ami történt. Akkor ugyanis Szicília nem volt királyság, és Konstantinápoly sem, hogy királynéik a szüzekkel együtt lehettek volna. Valószínűbbnek tűnik, hogy jóval Constantinus császár után lettek ők vértanúk, a hunok és gótok kegyetlenkedései alatt, vagyis Marcianus császár idejében – ahogy egy krónikában olvasható –, aki az Úr 452. esztendejében uralkodott.”

Vagyis Szent Orsolya mártírhalála és ezzel együtt természetesen Attila nyugati hadjárata e fenti források szerint 236-ban vagy 238-ban történt. (Már most érdemes felfigyelni arra a két év bizonytalanságra, amely későbbi vizsgálódásaink során rendre fel fog bukkanni!) Az igazán nagy meglepetéssel azonban akkor szembesültünk, amikor megnéztük, hogy mennyi az időbeli távolság az általunk beazonosított legkorábbi és legkésőbbi hun idősíkok összetartozó eseményei között. A legkorábbi idősíkon tehát azt láttuk, hogy 236-ban zajlik Attila galliai hadjárata. A legkésőbbi idősíkon, vagyis Kézai Simon krónikájának koordinátarendszerében ez az eseménysorozat a 700-as években történik. Az Arthur király c. fejezetben Nagy Károly (vagyis Aladár) koronázásáról azt feltételeztük, hogy az Attila galliai hadjáratával azonos esztendőben történt. Vagyis ami az egyik koordinátarendszer szerint 236-ban történik, az a másik koordinátarendszer szerint a 768-as esztendőre esik.

Ekkor arra gondoltam, hogy érdemes lenne megnézni, hogy mekkora a tényleges időbeli távolság e két egymástól jelentős távolságra elcsúsztatott, mégis összetartozó esztendő között. Kivontam hát a 768-as évből 236-ot. Az eredményként kapott 532 év különbség teljesen átírta mindazt, amit a koraközépkori időrendi zűrzavar eredetéről és keletkezéséről addig gondoltam. Ez az 532 év ugyanis nem más, mint a Julián naptár nagy húsvétciklusa.

Amikor Heribert Illig Kitalált középkor c. könyve magyar nyelven is megjelent, az egyik legjelentősebb kritika, amely Illig tézisével szemben megfogalmazódott Hetesi Zsolt csillagász nevéhez fűződött. Ő volt az, aki Illig állításaival szembeszállva világosan kimondta, hogy nem lehetséges az időszalagot 297 évvel meghamisítani. Ha ugyanis figyelembe vesszük a 28 éves napciklust és a 19 éves holdciklust, amelyet a húsvét napjának megállapításához a középkorban széles körben használtak, akkor könnyedén beláthatjuk, hogy feltűnés nélkül csak e két ciklus legkisebb közös többszörösét, vagyis éppen 532 évet lehet becsempészni az időszalagra. Mivel mi magunk mutattuk ki a legkésőbbi és legkorábbi hun események között ezt az 532 éves távolságot, világossá vált, hogy Hetesi akaratlanul is rátapintott a probléma lényegére: éppen 532 évet, vagyis egy nagy húsvétciklust iktattak be időszámításunkba!

Amikor ezeket a sorokat írom, immár több mint másfél év telt el A nagy ciklus c. fejezet publikálása óta. Ez idő alatt tudomásom szerint mindössze egyetlen olyan tanulmány született, amely megpróbálta előrébb mozdítani a témával kapcsolatos kutatást. E tanulmány szerzője ugyancsak a korábban már említett Bognár Ízes Zoltán volt, új tanulmányának címe pedig: A TÖRTÉNELMI RÉTESTÉSZTA nyújtása, avagy a töltelék dátumok titkai. Ezt az írást a szerző egyetlen hónappal A nagy ciklus c. fejezetem publikálása után és már annak ismeretében írta meg. Ebben kísérletet tett arra, hogy különféle krónikáink eltérő dátumaira magyarázatot találjon. Miközben a tanulmányában megfogalmazott gondolatokat és levezetéseket rendkívül hasznosnak és elgondolkodtatónak találtam, annak olvasásakor mégis hiányérzet alakult ki bennem. Noha maga is megemlítette az 532 éves problémával kapcsolatos felvetésemet, a nagy húsvétciklust, mint egyfajta megoldó-kulcsot mégsem használta fel okfejtései során. Pedig ennek az egzakt 532 évnek a felbukkanása két különböző idősík összetartozó eseményei között egészen biztosan nem lehet a véletlen műve.

Volt azonban Bognár Ízes Zoltán írásának egy olyan, szinte csak mellékesen megemlített adata, amely rávilágított A nagy ciklus c. fejezetem egyik hiányosságára. Konkrétan arra, hogy abban nem fejtettem ki elég világosan a hun történet eseményeinek krónikáink alapján rekonstruálható időrendjét. Hogy megértsük miről is van szó, tegyünk egy kis kitérőt!

Az általunk beazonosított legkorábbi hun idősíkot vizsgálva többször is emlegettük a 236-os esztendőt, amely Antonio Bonfini szerint Szent Orsolya mártírhalálának és Attila galliai hadjáratának éve. Ha viszont ez igaz, és 236-ban már valóban Attila nyugati hadjárata zajlik, akkor könnyen belátható, hogy a hunok első bejövetelének ennél valamivel korábban kellett történnie. Ha gondolatban egy nagy húsvétciklust előre ugrunk az időben és megvizsgáljuk Kézai idősíkjának eseményeit, akkor némileg könnyebben rekonstruálhatjuk a hun korszak időrendjét. Kézainál ugyanis a hunok első bejövetele 700-ban történik. A 768-as esztendőről azt mondtuk, hogy az Attila galliai hadjáratának (és természetesen Nagy Károly koronázásának) éve. A Képes Krónikából azt is megtudhatjuk, hogy Attila a bejöveteltől számított 72. évben halt meg:

„Meghalt azután a magyarok pannóniai bejövetelének hetvenkettedik, az Úr megtestesülésének négyszáznegyvenötödik esztendejében,...”

Vagyis mindezekből egy olyan időrend kezd kibontakozni, melyben a galliai hadjáratra 68 évvel a bejövetel után és négy évvel Attila halála előtt kerül sor. Természetesen nem állítom, hogy ez az időrend hibátlan, könnyen meglehet, hogy a későbbiekben ezt még pontosítanunk kell. Például a bejövetel és a galliai hadjárat között eltelt 68 esztendőt én kissé sokallom. Elképzelhető, hogy csak a Julián időszámításra jellemző 44 év betoldás nyújtotta meg a hun történetnek ezt a szakaszát ilyen hosszúra. Korábban ugyanis a Képes Krónika alapján már gyanítottuk, hogy Attila rejtélyes 44 évig tartó királykodása ennek a Julián szöktetésnek tudható be. Egyelőre azonban fogadjuk el ezt az időrendet úgy, ahogy azt Kézai idősíkja hozza. Ha ezt most gondolatban visszavetítjük a legkorábbi általunk beazonosított idősíkra, akkor ott a következő dátumokat nyerjük: 168 a hunok bejövetelének éve, 236 a galliai hadjárat esztendeje, Attila halála pedig itt 240-re esik. Ahogy az a lenti táblázatból is látszik, a két koordinátarendszer összetartozó dátumai között értelemszerűen mindig 532 év, vagyis pontosan egy nagy húsvétciklus távolság van:

	bejövetel	galliai hadjárat	Attila halála
legkorábbi idősík	168	236	240
+532
legkésőbbi idősík	700	768	772

Ha tehát Kézai krónikájának időrendjét visszavetítem egy nagy húsvétciklussal, vagyis 532 évvel korábbra, és tudom, hogy ezen az idősíkon a galliai hadjárat 236-ra esett, akkor mindebből logikusan következik, hogy a hunok Pannóniába való első bejövetelének 168-ban kellett történnie. Hogy mindez jóval több, mint puszta spekuláció, azt Bognár Ízes Zoltán korábban említett tanulmánya is alátámasztja. Ő ugyanis írásában idézte Mócsy András Pannonia a késői császárkorban c. könyvének néhány rendkívül érdekes részletét, amelyek a markomannok, szarmaták, quádok, jazigok, vandálok és gótok Róma elleni háborújáról szóltak. Ezek a háborúk a Krisztus utáni második század utolsó harmadában kezdődtek, és olyan döbbenetes módon rímelnek a hun történet krónikáinkban megörökített verziójára, hogy Bognár Ízes Zoltán a tanulmányában ezen idézetek kapcsán így kiáltott fel:

„Itt áll előttünk fehéren-feketén a hunok és Attila története, ahogy a rómaiak látták. Szerepel benne Macrinus, Attalus, Marcianus, ahogy ezek a nevek a krónikáinkban is felbukkannak, ilyen időrendben. Szerepel Aquileia (kétszeri) ostroma, az ostromló sereg pestisjárvánnyal való emlegetése, a gepidák, vandálok és szarmaták egymás elleni harcai (az Attila halála utáni időkben), majd a gótok és gepidák csatája Dacia földjéért.”

Az igazán nagy meglepetés azonban akkor ért, amikor megnéztem, hogy a Mócsy András könyvéből vett idézetek milyen dátumot kötnek ezekhez az eseményekhez:

„Ennek a betörésnek az időpontja vitás, és a háború első éveiben az események kronológiája is teljesen bizonytalan. Mint a kevés biztos időpontok egyikét, a 168-as évet kell kiemelni...”

Fölbukkan tehát az a 168-as esztendő, amit mi a legkorábbi idősíkon a hunok bejövetelének évével azonosítottunk! Mégpedig úgy bukkan fel, mint a különféle barbár népek (szarmaták, markomannok, quádok, jazigok, vandálok és gótok) Róma elleni háborújának kezdőéve. Amikor tehát ráeszméltem, hogy 168-ban már a hun történelem filmkockái kezdenek peregni, megnéztem, hogy a Havas László, Hegyi W. György és Szabó Edit szerzők által írt Római történelem c. nagy összefoglaló munka hogyan számol be mindezen eseményekről. Az 521. oldalon, a Marcus Aurelius és Lucius Verus császársága (161-180) c. fejezetnek a dunai háborúkról szóló szakaszában a következőket olvashatjuk:

„Hosszabb előkészületek után, 168 januárjában a két Augustus együtt indult a háború helyszínére.”

Na, ezen a ponton azonnal álljunk is meg! Hogy olvastuk? ... „a két Augustus együtt indult a háború helyszínére”! Vagyis 168-ban, egy bő évszázaddal Diocletianus tetrarchiája előtt már egyszerre két Augustusi rangot viselő császár uralkodik a birodalom fölött! A Római történelem c. munka erről így ír:

„Magától értetődőnek tűnt, hogy a művelt és kormányzati dolgokban igen tapasztalt Marcus Aurelius lesz Antonius Pius utóda, ezért nem kis meglepetést okozott, hogy ő Lucius Verus Augustusszá való kinevezését is kérte a senatustól. Addig még nem fordult elő, hogy egyszerre két Augustus állt volna a birodalom élén...”

Ahogy azt az Isten ostora és a tetrarkhák c. fejezetben is kifejtettük, Diocletianus 292-ben kettéosztotta a birodalmat egy keleti és egy nyugati részre, és maga mellé emelte Maximianust, akit a nyugati részek Augustusává tett. Most pedig azt olvastuk, hogy egy bő évszázaddal korábban Marcus Aurelius is ugyanígy járt el, amikor Lucius Verus Augustusszá történő kinevezését kérte a senatustól. Ez azonban még nem minden. Az igazi meglepetés akkor ért, amikor a Wikipédia Marcus Aurelius római császár címszava alatt a következő sorokat olvastam:

„Uralkodása első időszakában a keresztények békében élhettek, számuk egyre nőtt. Környezete azonban a háborúkért, az éhínségért és a pestisért a keresztényeket tette felelőssé, ezért elindította a 4. keresztényüldözést (176), amely a birodalom egészére kiterjedt. A rangosabbakat száműzték, a többieket kivégezték. Rómában Justinianus vértanú (100–165), Lugdunumban (ma Lyon) 48 keresztény (177), Pergamonban Karposz, Papülosz és Agathoniké lett az üldözés áldozata (161 és 169 között a későbbi történetírók szerint). Nincsenek biztos, megbízható adatok a császársága idején történt üldöztetés pontos helyeiről, illetve az áldozatok számáról.”

Egy különös áthallás van tehát Diocletianus kora és Marcus Aurelius kora között. Mindkettő megosztotta a hatalmát egy másik Augustusszal, mindkettő üldözte a keresztényeket és mindkettőnek szembe kellett néznie a sztyeppei népek megsemmisítő áradatával. Ráadásul e két császár „együtt indult a háború helyszínére”. Hogy is olvastuk Kézai Simon krónikájában?

„S minthogy azon időben Pannoniát, Pamfiliát, Frigiát, Macedoniát és Dalmatiát a longobárd nemzetből Szabaria városából származott Macrinus hadfolytatásban tanult tetrárkha kormányozta, hallván hogy a húnok a Tisza mellé telepedtek s országát napról napra szaggatják, országa népével rájok támadni félvén, követeket külde a rómaiakhoz, hogy a húnok ellen hadi népet és segítséget kérjen, mert a rómaiak részéről parancsol vala az említett országokban. A rómaiak osztán Veronai Ditriket, alemann nemzetet, emelék önkényt akkor magok fölé királylyá, kit meg is kértek, hogy vígyen Macrinusnak segítséget.”

Marcus Aurelius és Lucius Verus tehát – akárcsak krónikáink Macrinusa és Detréje – „együtt indult a háború helyszínére”. Történik pedig mindez 168-ban, vagyis pontosan egy nagy húsvétciklussal a hun bejövetel Kézai krónikájában szereplő 700-as dátuma előtt. Hát nem különös? Vannak ekkora véletlenek? De olvassuk tovább a 168-as események leírását:

„A szarmaták támadása folytán a Bánát térségében súlyos helyzet alakult ki, ami M. Claudius Fronto parancsnoksága alatt Moesia superior és Dacia Apulensis átmeneti összevonását is szükségessé tette. Végül mindenütt római sikerek születtek, és számos nép küldöttséget menesztett a császárhoz békekötés céljából.”

Úgy olvastuk tehát, hogy először római győzelmek születtek. Bizonyára emlékszünk, hogy krónikáink leírása szerint először a tárnokvölgyi csatában is a rómaiak kerekedtek felül, később azonban a hunok – miután kiismerték a rómaiak fegyverét és lelkét – a czézönmauri ütközetben fölényes győzelmet arattak. Lássuk tehát megtaláljuk-e a nyomát ennek a fordulatnak a legkorábbi idősíkon:

„A következő évet római offenzíva helyett barbár invázió határozta meg, mely Daciát több irányból is sújtotta. A tartomány belsejében fekvő Sarmizegetusát is támadás érte. Ekkor került sor Alburnus Maior (Verespatak) közelében az aranybányák működését dokumentáló viaszostáblák elrejtésére is. A pannóniai nagy markomann-kvád invázió datálása bizonytalan, 169-171 közé tehető, több érv azonban amellett szól, hogy erre is ekkortájt került sor. A germánok átkeltek a Dunán, megsemmisítettek egy jelentősebb római sereget, majd a Borostyánúton Aquileiáig nyomultak előre.”

Vagyis éppen úgy, ahogy arról krónikáink beszámolnak, a kezdeti római sikerek után fölényes hun győzelem következett. De hogy kétségünk se legyen afelől, hogy 168-ban már valóban a hunok tartják nyomás alatt Rómát, olvassuk el a következő apró részletet is a Római történelem c. munkából:

„A járvány miatt a császárok, eredeti tervüket módosítva, a tél folyamán elhagyták aquileiai főhadiszállásukat, és visszaindultak Rómába. Lucius Verus útközben szélütésben meghalt (169).”

Krónikáinkból tudjuk, hogy a czézönmauri csatában a hunok ellen harcoló két császár egyike (Macrinus) elesett. Lucius Verus hirtelen bekövetkezett halála éppen ennek lehet halovány történelmi lenyomata.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy az általunk beazonosított legkorábbi hun idősík eseményei 168-ban kezdődnek el és 240 körül, Attila halálával érnek véget. Ezek a dátumok különös módon épp 532-vel, vagyis pontosan egy nagy húsvétciklussal kisebbek a Kézai Simon krónikájában található dátumoknál. Már A nagy ciklus c. fejezetben is észrevettük ezt a problémát, rámutattunk az 532 éves időrendi zavarra, de nem tudtunk magyarázattal szolgálni annak eredetére. Hogyan, mikor és ki által került rá történelmünk időszalagjára ez az 532 éves anomália? Mi lehet a megoldása ennek a rejtélynek? Éreztem és tudtam, hogy valahol éppen itt, a Julián naptár nagy húsvétciklusa körül van a kutya elhantolva, de sehogy sem sikerült fogást találnom a problémán. Mivel hosszú hónapok teltek el anélkül, hogy akárcsak arasznyit is közeledtem volna a megoldáshoz, a figyelmem lassan más területek felé fordult. Persze ezt követően is születtek hasznos és előrevivő fejezetek, amelyek alapjában rajzolták át történelmünk kezdeteiről alkotott képünket, de magával az alap-problémával, az időrendi káosz gyökerével és annak megoldásával kapcsolatban nem történt előrelépés.

Eltelt tehát másfél év, de semmivel sem jutottam közelebb a megoldáshoz. Kerülgettem a témát, tudtam és éreztem, hogy valahol itt lesz a megoldás, érzékeltem a két legtávolabbi idősík közötti egzakt 532 éves távolságot, de mégsem sikerült megragadnom a probléma gyökerét. Így volt ez egészen a legutóbbi hetekig. Ekkor azonban egy váratlan és különös dolog történt velem.

Tudom, hogy a következő soraim a korábbi logikai okfejtések után kissé szürreálisan fognak hatni, mégis úgy látom jónak, ha pontosan úgy számolok be új felismeréseim körülményeiről, ahogy azok a valóságban is lezajlottak. Történt ugyanis, hogy egyik éjszaka egy rendkívül különös és szokatlan álmom volt. Álmomban azon kaptam magam, hogy szinte kétségbeesve próbálom kiszámolni, hogy mennyi az időbeli távolság az arszakida időszámítás dátumai és a diocletianusi időszámítás dátumai között. Erőltettem az agyamat, igyekeztem összeadni a két időszámítási rendszer kezdődátumát, de akárhogy próbálkoztam, sehogy sem sikerült.

Azt még álmomban is tudtam, hogy a sztyeppe felől érkező pártusok Krisztus előtt 248 körül döntötték meg a szeleukidák uralmát és ekkor alapították meg körülbelül 500 évig fennálló birodalmukat. Az arszakida időszámítás a pártusok első nagy uralkodójának, Nagy Arszáknak a trónra lépésétől számítódik. Arra is emlékeztem álmomban, hogy a keresztényüldöző Diocletianus trónra lépésének éve hagyományosan a Krisztus utáni 284-es esztendő. Ekkor indult útjára az un. mártír-kor, amelyet az egyiptomi kopt keresztények a mai napig is használnak. A feladvány tehát viszonylag egyszerű volt. Mivel az arszakida időszámítás Krisztus előtt indul, a diocletianusi pedig Krisztus után, így e két évszám összeadásával lehet meghatározni a két időszámítási rendszer dátumai közötti különbséget. Csakhogy a fejszámolás még nekem sem megy álmomban. Akárhogy erőltettem az agyamat képtelen voltam kiszámolni, hogy mi a két dátum összege. Emlékszem, hogy ez olyan kellemetlen és frusztráló érzés volt, hogy hosszas forgolódás és hánykolódás után az éjszaka kellős közepén felébredtem.

Amikor tehát álmomból feleszméltem, jót nevettem saját magamon: lám, már olyan sokat foglalkoztam a témával, hogy még álmomban is időrendi problémákat próbálok megoldani! Az álom azonban még túlságosan is friss volt, s a kíváncsiság továbbra sem hagyott nyugodni. Tényleg! Mennyi lehet az időbeli távolság az arszakida és a diocletianusi időszámítás dátumai között? Mennyi lehet az összege 248-nak és 284-nek? Miközben még mindig magamon mulattam, szépen komótosan kikászálódtam az ágyból, odamentem az íróasztalomhoz és elővettem a zsebszámológépet. Amikor a kijelzőn megjelent az eredmény, azonnal lefagyott az arcomról a mosoly. Ott ugyanis ez állt:

532

Bevallom férfiasan: szükségem volt némi időre, hogy a döbbenetből magamhoz térjek. Miközben tizenkét éve próbálom felderíteni a koraközépkori időrendi anomáliák alapvető okát, s miközben számtalan különféle időszámítási rendszer egymáshoz való viszonyát megvizsgáltam már, ez a számítás valami érthetetlen okból mindeddig elsikkadt. Én magam voltam az, aki 2003-ban megjelent könyvemben elsőként fogalmaztam meg, hogy a fiktív évek az egymással párhuzamosan futó időszámítási rendszerek tévesztése folytán kerülhettek az időszalagra. Mégsem számoltam ki soha, hogy e két időszámítási rendszer dátumai között mennyi a különbség. Ha ez a fura álom nem hívja fel a figyelmemet az arszakida és a diocletianusi időszámítási rendszer különös kapcsolatára, talán sohasem veszem észre, hogy bizony azok dátumai között pontosan egy nagy húsvétciklusnyi távolság feszül.

Az éjszaka közepén tehát lázas gondolkodásba kezdtem. Van két idősík, ahol lényegében ugyanazok az események zajlanak le. Az egyik a kétszázas években játszódik, a másik a hétszázas években. A két idősík közötti időbeli távolság – ahogy azt már másfél évvel korábban is észrevettük – pontosan 532 év, vagyis éppen egy nagy húsvétciklus. Most azonban az is kiderült, hogy létezett két jelentős és valóban széles körben használt időszámítási rendszer, amelyek dátumai között szintén ugyanez az 532 évnyi távolság található! Hát vannak ekkora véletlenek? Ha valaki meg akarja hamisítani az események időrendjét, annak szinte tálcán kínálja magát e két időszámítás közötti húsvétciklusnyi különbség!

Persze némi gondolkodás után arra is rájöttem, hogy noha a pártusok valóban Kr.e. 248-ban döntötték meg a szeleukidák uralmát, Nagy Arszák trónra lépésének hagyományos dátuma mégsem ez a 248-as esztendő, hanem a 247-es. Így a két időszámítási rendszer dátumai közötti távolság nem 532 év, hanem csak 531. Továbbá egy Krisztus előtti és egy Krisztus utáni dátum különbségénél azt is illik figyelembe venni, hogy nulladik év nem létezett az időszalagunkon. Vagyis a tényleges különbség máris csak 530, nem pedig 532. Mint majd látni fogjuk, ez a két év differencia egyáltalán nem gyengíti felvetésünket, sőt kifejezetten erősíti azt. A későbbiekben többször is szembesülni fogunk az események datálásakor jelentkező két év bizonytalansággal, melynek eredete éppen ide nyúlik vissza. Nem mindegy ugyanis, hogy a középkor krónikásai, akik időszalagunk dátumait megalkották, számoltak-e a nulladik esztendővel vagy sem, illetve hogy az arszakida időszámítás kezdeteként a 248-as dátumból indultak-e ki, vagy a 247-es évből.

Ezt a bizonytalanságot ezen túlmenően még az is előidézhette, hogy az ókorban és a középkor elején szinte kultúránként változott, hogy melyik nép mikor ünnepelte az újesztendőt. Szentpétery Imre A kronológia kézikönyve c. munkájában fel is sorolta ezeket a középkorban használatos különféle évkezdeteket:

„24. A középkorban a következő évkezdetek (stilusok) voltak gyakorlatban:

1. Január 1: Stilus communis vagy stilus Circumcisionis. Ókori eredetű, mert a Julius Caesar-féle év is január 1-jén kezdődött. A keresztény egyház, főképp a január 1-jéhez fűződő pogány szokások miatt sokáig nem tudott megbarátkozni ezzel az évkezdettel, s utóbb, minthogy a polgári életben mégis megmaradt ez az évkezdet, az egyház Krisztus életével hozva kapcsolatba január 1-jét, azt ünneppé tette (Circumcisio Domini), mi azután elfeledtette ennek az évkezdetnek pogány eredetét. A hivatalos gyakorlatban, oklevelek datumában, a krónikákban stb. ritkán használták a XIV. századig, bár a polgári életben el volt terjedve. A XVI. század óta vált csak Európa-szerte általánossá. Nálunk hellyel-közzel, de igen ritkán, már a XIII. században királyi oklevelekben is találunk példákat a január 1-jei évkezdetre, ami eléggé bizonyítja, hogy a polgári évkezdet a hivatalos gyakorlatban is kezdett már meghonosodni.

2. Március 1. A nyugati keresztényeknél (valószínűleg azért, mert a húsvét idejét meghatározó tavaszi holdtölte többnyire ebbe a hónapba esett), különösen pedig a frankoknál, itt valószínűleg a tavaszi gyűlések tartásával kapcsolatban, korán használatba jött, s igen fontos Meroving- és Karoling-kori forrásokban is (Toursi Gergelynél, Fredegarnál) ezt az évkezdetet találjuk. Legszívósabban tartotta magát ez a stílus a velencei köztársaságban, hol egészen a köztársaság megszüntéig (a XVIII. század végéig) ezt a számítást használták. Nálunk nem volt használatos.

3. Március 25: Stilus Annuntiationis vagy incarnationis. A jelentőség folytán, melyet az egyház a március 25-i ünnepnek (Annuntiatio Mariae) tulajdonított, valamint azon törekvésnek, hogy az éveket Krisztus földi létének kezdetétől számítsák, tulajdonítható ennek az évkezdetnek az elterjedése. Valószínűleg Olaszországból kiindulva, hol mindvégig leginkább el volt terjedve, Európa többi részeibe is eljutott: Németországba, Franciaországba (a Capetingek uralkodásának elején), Angliába (hol még az újkorban, a XVII. században is gyakorlatban volt), s hazánkba is, bár nálunk rendszerint dalmát vagy olasz hatásra vezethető vissza ennek az évkezdetnek az alkalmazása. A március 25-i évkezdetnél azonban kétféle számítási mód volt gyakorlatban. a) Firenzében és ott, ahol a firenzei gyakorlatot követték, az évet a mi számításunk szerinti év március 25-étől számították; innen kezdve egyezik tehát az évszám a mi számításunk szerinti évszámmal az év végéig, míg március 25 előtt a firenzeiek a mi évünknél eggyel kisebb évszámot írtak (Calculus Florentinus,). b) Pisában viszont, s ott, ahol ezt a módot (calculus Pisanus) követték, a mi számításunkat megelőző március 25-étől számították az évet, tehát a mi számításunk szerint írt évnek csak január 1-jétől március 25-ig terjedő része esik össze a pisai évszámmal, míg március 25. után a pisaiak már eggyel magasabb évszámot írtak. A firenzei évszámítás sokkal inkább el volt terjedve, mint a pisai, mely utóbbi Pisán kívül csak néhány olasz városban, Franciaországban s olykor a pápai kancelláriában volt használatos, míg egyebütt való előfordulása inkább csak föltételes.

4. Nem fűződik meghatározott naphoz a húsvéti évkezdet (stilus paschalis), minthogy a húsvét-ünnep ideje változó. Ezért a húsvéti évkezdetnél egyenlőtlen éveket kapunk: van év, mely 365-nél több napból áll, melynek végén tehát az év elején is előfordult hónapi datumok ismétlődnek, máskor meg 365-nél kevesebb az év napjainak száma. Éppen ezért ez a számítás valóban nagyon kevéssé praktikus, s hogy mégis eléggé elterjedt, azt csupán a keresztény húsvét ünnepének nagy jelentősége teszi érthetővé. Különösen Franciaországban volt elterjedve a húsvéti évkezdet a XII–XV. században, miért is mos Gallicus-nak vagy Gallicanus-nak is szokás nevezni ezt a számítást. Előfordul Európa többi részében is, még pedig néhol (így Franciaországban) húsvét szombatját, másutt nagypénteket vették az év első napjának.

5. Szeptember 1. A byzánci császárságban és a görög vallást követő népeknél volt elterjedve ez az évkezdet még az újkorban is. Byzáncból Dél-Itáliába is átjutott, Közép- és Nyugat-Európában azonban nem volt használatos.

6. A nyugati kereszténységnél leginkább elterjedt volt a karácsonyi, december 25-i évkezdet (stilus Nativitatis). Közép- és Nyugat-Európában mindenütt használatos volt, vagy kizárólag, vagy más évkezdetek mellett. Nálunk is ez volt általánosan használatban az egyházi és a hivatalos életben az egész középkoron át a XI. századtól kezdve mindvégig, még a XVI. században is, bár a január 1-jei évkezdet, mint láttuk, a XIII. századtól kezdve mind sűrűbben érvényesül a hivatalos használatban is. A karácsonyi évkezdet esetében csak az évnek (számításunk szerinti) utolsó napjainál kell ügyelni az átszámításnál. December 25. és 31. között a középkori datumokban eggyel magasabb évszámot írnak, mint a mai számítás szerint (vagyis a január 1-jei évkezdet szerint). Ezt okmánytáraink igen gyakran nem veszik figyelembe s a datumot tévesen oldják fel.”

A középkorban tehát az év kezdődhetett január 1-én, március 1-én, március 25-én, húsvétkor, szeptember 1-én és akár december 25-én is. Különösen felhívnám a figyelmet a március 25-ös évkezdettel kapcsolatban megemlített firenzei és pisai variáció közötti eltérésre! Míg a firenzei változat évszámai csak az aktuális év március 25-ik napjától egyeztek meg a mi számításunk szerinti évszámmal, addig a pisai változatban csak január 1-től március 25-ig. A pisaiak ugyanis a mi számításunkat megelőző (!) év március 25-étől számították az évet. Ha tehát ez a két évszámlálási mód még ma is használatban lenne, akkor azzal a furcsasággal kellene szembesülnünk, hogy Pisa városában a 2014-es év már 2013. március 25-én elkezdődne és 2014. március 24-ig tartana. Firenzében ezzel szemben csak 2014. március 25-től indulna és 2015. március 24-ig futna. Vagyis Firenzében a 2014-es év pontosan akkor kezdődne el, amikor Pisában éppen véget ért.

Dr. Székely István a Krisztus születésének éve és a keresztény időszámítás c. 1922-ben megjelent munkájában Heródes halálának bizonytalan időmeghatározása kapcsán ugyancsak a különböző kultúrák eltérő évkezdeteire hivatkozik:

„De itt ismét felmerül a kérdés, milyen kalendárium szerint, vagyis mikor kezdődő évekkel számítja Josephus Heródes éveit, s mely időponttól, melyik év elejétől kezdi uralkodásának első évét. Ugyanis Josephus idejében az egyes népek más és más időben kezdték az évet: a zsidók (az egyházi évet) babyloni mintára tavasszal, az egyptomiak és görögök nyáron, a macedonok, szyrek és a polgári életben a zsidók ősszel, a rómaiak Krisztus korában télen. De az évszakokon belül is az évkezdet havi dátumában eltérések voltak.”

Belátható tehát, hogy két egymással párhuzamosan futó időszámítás dátumai közötti különbség attól is függött, hogy a krónikás Bizáncban, Frankhonban vagy éppen Itáliában írta-e a krónikáját, azon belül is a firenzeiek vagy a pisaiak számítási módját használta-e, a számítás elvégzésekor az év melyik szakaszában járt éppen, s a két általa összevetett időszámításban hova esett az újesztendő napja. De leginkább mégis attól függött, hogy a krónikás egyáltalán odafigyelt-e ezekre az „apróságokra”! Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a nulla fogalmával az európai civilizáció csak viszonylag későn ismerkedett meg, márpedig a Krisztus előtti és utáni dátumok összevetésekor ennek szintén jelentősége volt, akkor már valóban nem lepődünk meg egy-két éves eltéréseken. Mindezeket azért tartottam fontosnak ilyen részletesen kifejteni, mert tudom, hogy a legelső kritika, amely e mostani írásom kapcsán felvetődött volna, éppen a nagy húsvétciklussal kapcsolatos kétévnyi látszólagos következetlenséget emelte volna ki.

Ezen a ponton hívnám fel a figyelmet arra is, hogy Szent Orsolya mártírhalálának évét vizsgálva néhány bekezdéssel feljebb ugyanezzel a két éves bizonytalansággal szembesülhettünk. Míg Antonio Bonfini adata a 236-os esztendőt valószínűsítette, addig a Legenda Aurea a 238-as évet nevezte meg. Ha az előbbit vetem össze Nagy Károly 768-as trónra lépésével, akkor a különbség pontosan 532 év, ha viszont az utóbbit, akkor már csak 530 év.

Amikor tehát szembesültem a ténnyel, hogy a középkor elején létezett két, egymással párhuzamosan futó időszámítás, amelyek dátumai között szinte pontosan egy nagy húsvétciklusnyi különbség volt, adta magát a megoldás: e két időszámítási rendszert keverték össze, s így csúsztathatták a hun történet összetartozó eseményeit egymástól 532 év távolságba. Így kerülhetett tehát Attila galliai hadjárata az egyik idősíkon 236-ba, a másikon pedig 768-ba. Vagyis mit jelent mindez? Azt jelenti, hogy míg a nagyobb számértékű dátumokat tartalmazó idősík arszakida, addig a kisebb évszámokkal rendelkező idősík diocletianusi dátumokat visel. Vagyis a hunok első bejövetele arszakida időszámítás szerint 700-ban történt, míg ugyanezen eseménynek a diocletianusi évszáma 168.

Ekkor gondolatban megemeltem a kalapomat a téma egy olyan kitűnő kutatója előtt, akiről mindeddig nem szóltuk. Szekeres Sándor ugyanis az Eltévedt időszámítás c. 2009-ben megjelent könyvében már megfogalmazta, hogy a Kézai Simon krónikájában található extrém késői dátumok, amelyeket a krónikás a hun korszakkal kapcsolatban közölt, valójában azért ilyen nagyok, mert arszakida időszámítás szerint értendők. Szekeres Sándor elmélete szerint a Krisztus szerinti időszámításra való átállás igazából sohasem történt meg, s azok a dátumok, amelyeket a mai napig is használunk, valójában Nagy Arszák trónra lépésétől számítódnak. Bevallom töredelmesen, hosszú évekig nem tudtam mit kezdeni Szekeres Sándor elméletével. Mindig éreztem, hogy van abban valami, amit ő állít, érdeklődéssel figyeltem az általa követett gondolatmenetet, érvelését is roppant logikusnak találtam. De valahogy mégsem tudtam teljesen azonosulni az általa javasolt arszakida gondolattal.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt Szekeres Sándor felhívott telefonon és egy rendkívül érdekes beszélgetést folytattunk le egymással. Én nagy lelkesedéssel számoltam be neki akkori legfrissebb felfedezésemről, mely szerint az 558-as évben, éppen 104 évvel Attila halála után kutrigur-utigur viszonylatban már lezajlik a magyar honfoglalás. Ő is beszámolt nekem az arszakida időszámítással kapcsolatos meglátásairól. Aztán elköszöntünk egymástól és letettük a kagylót. A beszélgetés után azonban egy különös érzés maradt vissza bennem. Mindketten ugyanazt a témát kutatjuk, mindketten összekuszált időszámításunk szálait bogozgatjuk, mégis mintha teljesen elbeszélnénk egymás mellett. Mindaz, amit én feltártam, szemmel láthatóan hidegen hagyta őt, s amit ő feltárt, az nem mozgatott meg bennem semmit. Ö nem tudott mit kezdeni az én 558-as adatommal, mert annak semmi köze nem volt az arszakida időszámításból fakadó 247 éves csúszáshoz. Én pedig éppen ezzel a 247 éves csúszással nem tudtam mit kezdeni – akkor még.

Ráadásul volt Szekeres Sándor elméletének egy olyan zavaró pontja, amelyet semmiképp sem tudtam elfogadni. Ő ugyanis Kézai Simon krónikájának a hunok első bejövetelére adott 700-as dátumából levonta az általa feltételezett 247 éves betoldást, s így megkapta azt a 453-as évszámot, amely a ma érvényben lévő hivatalos kronológia szerint Attila halálának éve. Az így előállt ordító ellentmondás őt szemlátomást nem zavarta, én azonban ezt a levezetést elfogadhatatlannak tartottam. Hiszen az egyik dátum a hunok bejövetelére vonatkozik, a másik meg Attila halálára. Hogyan lehet összevetni e két teljesen különböző eseményt? Persze – mint majd látni fogjuk – Szekeres Sándor nem tévedett túl nagyot, az ő számítása is helyén való, csak nem pontosan úgy, ahogy azt gondolta. Erre később még kitérünk.

Természetesen Szekeres Sándornak is megvoltak a maga fenntartásai az én gondolataimmal szemben. Számára elfogadhatatlan volt, hogy én nem zárom ki az időrend összekuszálása mögött a szándékosság lehetőségét. Ő ezt nemes egyszerűséggel „összeesküvés-elméletnek” titulálta és elegánsabbnak tartotta volna, ha csupán ártalmatlan tévedésről beszélünk nem pedig szándékos hamisításról. Könyvének címével is ezt a gondolatot igyekezett kihangsúlyozni: Eltévedt időszámítás. Tehát nem meghamisított, nem elferdített, nem kitalált, hanem csak „eltévedt”. Valamikor tíz évvel ezelőtt, a témával kapcsolatos kutatások kezdetén még én magam is hajlottam rá, hogy csupán ártalmatlan tévedést sejtsek a probléma mögött. Az azóta eltelt tíz év, a sok-sok összegyűlt adat és a sok megértett összefüggés világossá tette számomra, hogy szó sincs ártalmatlan tévedésről. A naptárhamisításnak világos és egyértelmű célja volt, jól körülhatárolható, hogy kik voltak a haszonélvezői és természetesen az is, hogy kik lettek a kárvallottjai. A Szekiz-Munduz c. fejezet záró gondolataiban világossá is tettük, hogy milyen törekvések és szándékok bújtak meg a történelmi kronológia összezavarása mögött.

Így tehát Szekeres Sándor kutatásai és az én kutatásaim éveken keresztül párhuzamosan futottak egymással. Noha mindketten ugyanannak a problémának a megoldásán dolgoztunk, mégsem volt semmi átfedés, semmi közös metszet elért eredményeink között. Ő az általam felvetett gondolatok közül jóformán csak egyetlen egyet tudott hasznosítani: azt, hogy az időrendi problémák oka az egymással párhuzamosan futó időszámítási rendszerek tévesztése lehetett. Én pedig – noha érdeklődéssel figyeltem eredményeit – évekig nem tudtam mit kezdeni az általa felvetett arszakida ötlettel. Így volt ez egészen a legutóbbi időkig. Addig, amíg különös álmom folytán rá nem ébredtem, hogy az arszakida és a diocletianusi időszámítási rendszerek kezdőpontja szinte pontosan egy nagy húsvétciklusnyi távolságban van egymástól.

Amikor tehát rádöbbentem, hogy létezik két, egymással párhuzamosan futó időszámítási rendszer, amelyek dátumai között éppen 532 év távolság van, úgy gondoltam, hogy a probléma ezzel egyszer s mindenkorra megoldódott. Pontosan egy nagy húsvétciklusnyi időt csempésztek be az időszámításunkba, mégpedig az arszakida és a diocletianusi időszámítás összekeverése által. Kézai krónikájának dátumai tehát arszakida dátumok, míg a kétszázas évek koordinátarendszerének dátumai diocletianusi dátumok. Vagyis 236-ban diocletianusi évek szerint ugyanaz történt, mint 768-ban arszakida évek szerint. A négyszázas évek idősíkja pedig – ahová a hivatalos kutatás Attila korát jelenleg teszi – valóban Krisztus szerinti idősík. Megfejtettük hát a rejtélyt, végre – tizenkét év után először – nyugodtan hátradőlhetünk és megpihenhetünk!

Folytatás...

https://maghreb.blog.hu/2014/05/04/a_nagy_ciklus_ii_arszakida_evek

Címkék:

Vissza

Téma: Szkítiától Maghrebig - A nagy ciklus II. - Arszakida évek

Nincs hozzászólás.

Szkítiától Maghrebig - A nagy ciklus II. - Arszakida évek

532

Címkék:

Téma: Szkítiától Maghrebig - A nagy ciklus II. - Arszakida évek

Új hozzászólás hozzáadása

Keresés

Elérhetőség