Szkítiától Maghrebig - Hosszú hajú Merovingok
Kapcsolódó link..
https://embers-eg.webnode.hu/news/szkitiatol-maghrebig-a-nagy-ciklus-toth-gyula-/
https://embers-eg.webnode.hu/news/toth-gyula-kitalalt-kozepkor-a-karpat-medenceben-/
embers-eg.webnode.hu/products/toth-gyula/
„Elsőként tehát a király kérte, hogy a püspök keresztelje meg. Odavonul az új Konstantin a keresztelőkúthoz, hogy lemossa a régi lepra betegségét, és hogy a szennyfoltokat, amelyeket oly régóta hordozott, friss vízzel lemossa. Amikor odalépett a kereszteléshez, így szólt hozzá az Isten szentje ékes szájjal: ’Hajtsd meg nyakadat szelíden, Sigamber, és imádd, amit fölégettél, égesd föl, amit imádtál!’ Szent Remigius püspök kiváló tudású és a retorikai tanulmányokban kiváltképpen jártas volt, de a szentségben is annyira kimagaslott, hogy felért Szilveszter erényeivel.” (Tours-i Gergely: Historia francorum)
Amint azt az előző fejezet okfejtései is mutatják, jó okunk van feltételezni, hogy a nyugati civilizáció atyja, a nyugati egységesítő törekvések örök hivatkozási alapja, Nagy Károly, valójában Attila király idősebbik fia, Aladár lehetett, aki atyja halála után nyugatra vonulva összefogta és állammá szervezte a trónutódlási harcok során őt támogató nyugati nemzeteket. Azt is észrevettük, hogy nem létezett külön egy meroving és külön egy karoling korszak. A kettő között húzódó 311 éves szöktetés elég árulkodó módon jelzi, hogy egyetlen frank korszak létezett csupán, amely az időszámítási rendszerek tévesztése miatt duplán került rá az időszalagra. Childerik 457-es koronázása, amely a meroving korszak kezdete is egyben, időben szinte azonnal követi, mintegy fölváltja Attila korát. Érdemes tehát alaposabban is megvizsgálnunk, hogy kik voltak azok a merovingok és kik voltak a frankok.
A merovingokkal kapcsolatban mindenképpen meg kell említenünk, hogy az egykorú források „hosszú hajú” királyokként emlegették őket. Tours-i Gergely az 591-ben befejezett „Historia francorum” c. munkájában több alkalommal is említést tesz arról, hogy a meroving királyok hosszú hajat viseltek. Elbeszéléséből teljesen egyértelmű, hogy a hosszú hajnak nem egyszerűen csak valamiféle mágikus erőt tulajdonítottak, de egyenesen ez különböztette meg az uralkodó réteget a közemberektől. A második könyv negyvenedik fejezetében – melyben Klodvig és Chararich konfliktusáról számol be - a következőket írja:
„Ezek után Chararich ellen vonult. Amikor Syagriusszal harcolt, ez a Chararich, akit Klodvig segítségül hívott, távolabb megállt, s egyik félnek sem sietett a segítségére, hanem megvárta, hogy mi lesz az ügy kimenetele, kinek jut a győzelem, hogy azzal lépjen majd szövetségre. Emiatt Klodvig méltatlankodva ellene fordult. Kelepcébe zárva fogságba ejtette, fiával együtt megkötöztette, megborotváltatta és Chararichot presbiterré, fiát pedig diakónussá tétette. S mikor Chararich panaszkodott és siránkozott az őt ért megaláztatás miatt, állítólag fia ezt mondta neki: ’A zöldellő fáról levágják a hajtásokat, de nem száradnak el teljesen, hanem hamar megújulnak, hogy növekedni tudjanak; bárcsak oly gyorsan pusztulna el az is, aki ezt tette velünk!’ Klodvignak azonban a fülébe jutott, hogy azzal fenyegetik, hogy hagyják hajukat megnőni, majd megölik. Erre megparancsolta, hogy fejezzék le őket. Miután meghaltak, kincseikkel és népükkel együtt megszerezte a királyságukat.”
A harmadik könyv tizennyolcadik fejezetében Gergely arról ír, hogy Childebert féltékenységből hogyan ölette meg Chlodomer fiait. A fiúkat kelepcébe csalta, fogságba vetette, majd a következőképp számol be az eseményekről:
„Amikor elhagyták a házat, azonnal megragadták és elkülönítették őket szolgáiktól és dajkáiktól, mindegyiket fogságban tartották, külön a szolgákat, külön a kicsinyeket. Akkor Childebert és Chlotar elküldték a királynéhoz Arcadiust, akiről az előbb szót ejtettünk, egy ollóval és egy csupasz karddal. Amikor megérkezett, mindkettőt megmutatta a királynőnek, és így szólt: ’Ó, dicsőséges királyné, fiaid, a mi uraink tudakozódnak akaratod felől, hogy véleményed szerint mit kell tenni a gyermekekkel. Azt parancsolod-e, hogy éljenek tovább, miután levágták a hajukat, vagy öljék meg őket?’ A királyné megrettent a hírtől, és igen nagy haragra gerjedt, különösen, hogy meglátta a kivont kardot és az ollót. Ahogy elöntötte a keserűség, hirtelen nem is tudta, mit mondjon fájdalmában, és csak ennyit szólt: ’Jobb nékem holtan látni őket, ha már nem emelkednek a királyságra, mint megborotválva.’”
Hóman Bálint „Egyetemes Történet” c. munkájában így összegzi a meroving királyok hosszú hajának mágikus erejével kapcsolatos ismeretekeinket:
„Az utolsó erőskezű Meroving, I. Dagobert halála után (639) még több mint egy kerek századig (751) Klodvig királyi vére uralkodott a frank birodalmon. A hatalomból azonban nem maradt meg számukra más egy-két külsőségnél. Trónuson ültek, hosszú hajat hordtak királyi nemzetségük jeleként, követeket fogadtak, de igazában véve ezzel ki is merült uralkodói ügykörük. (...) Ekkortájt még élt a frankokban az a hit, hogy a dinasztiaalapító hős kozmikus erőket halmoz fel nemzetségében, isteni erőket, melyek a vér által a stirps regia minden tagjában tovább öröklődtek. Ez a mágikus hatalom teszi a királyt királlyá, a Föld urává. A vállra omló hosszú haj – mint valami fétis félvad népeknél – vette körül mitikus glóriával Klodvig leszármazóit. A haj levágása, akárcsak a bibliai Sámson esetében, elegendő volt, hogy a Meroving-fiú elveszítse trónigényét.”
Mindezen ismeretek fényében különös jelentőségre tesz szert az a tény, hogy a korai középkorban nem kizárólag a meroving királyok viseltek hosszú hajat. A források szerint hosszú, kontyokba fonott hajviselete volt az avarok nemzetének is! Michael Syrus (Szíriai Mihály) krónikájának X. könyvében, annak is a 21. fejezetében így ír:
„Mialatt az elkeseredett ellenségeskedés a rómaiak s perzsák között 20 esztendeig tartott, a rómaiakra újabb rablónép támadt, az abaris nevű undok, haját kontyba fonó, barbár nemzet részéről, akik megmozdulva a szélső Keletről vonultak ki…”
Ugyancsak Szíriai Mihály írja krónikájának X. könyvében, a 18. fejezetben a következőket:
„Justinos 16. évében az abaris nagyhajú nemzete jött a rómaiak földjére; az aranyat és ezüstöt adott nekik, miért is ehhez hozzászokva különböző ürügyek alatt a követeket sűrűn küldözgették s az aranyat megkapva eltávoztak.”
Majd ugyanebben a fejezetben valamivel később:
„Utóbb megint az abaris nevű, hajukat kontyba fonó barbárokkal gyűlt meg a bajuk, akik megmozdulva a szélső Kelet felől vonultak ki.”
Persze a korábbi fejezetek ismeretében mostanra már világossá vált előttünk, hogy amikor a források avarokat emlegetnek, akkor ez alatt nekünk minden esetben honfoglaló eleinket kell érteni, hiszen nem létezett külön egy avar korszak és külön egy magyar korszak. Az avar korszak a magyar honfoglalás korának időben visszadatált duplikációja csupán. Már a 2003-as „A magyar krónikák és a kitalált középkor” c. könyvemben is kimutattam, hogy a Mátyás udvarában dolgozó itáliai humanista történetírók (Petrus Ransanus és Antonio Bonfini) hogyan kezdték emlegetni a pannóniai avarokat az Attila halála utáni és a magyarok második bejövetele közötti légüres térben, noha ez a korszak a korai magyar krónikákban még teljesen kitöltetlen volt. Még Thuróczy János krónikája sem számol semmiféle köztes néppel, köztes birodalommal itt a Kárpát-medencében Attila és Árpád kora között. Világos tehát, hogy amikor Szíriai Mihály hosszú hajú avarokat emleget, akkor ez a megjegyzése Árpád magyarjaira vonatkozik. Hogy ez mennyire így van, az jól látható Gáborján Alice „Honfoglalás kori elemek a magyar viseletben” c. tanulmányának „A fonott férfihaj” c. fejezetéből is, ahol a magyarok hosszú hajviseletéről a következőket írja:
„Valószínűnek látszik, hogy a honfoglalás körül a magyar férfiaknak fonott volt a haja. Ezt két ábrázolás is mutatja: az egyik a 10-11. századi, ún. csernyigovi ezüstveretes ivókürtön, látható (1. kép). Egy kissé későbbi, 12. századi magyar torzképe egy regensburgi vállkövön látható (2. kép)." Mindkét ábra világosan mutatja a magyar férfi fonott haját.
A 13. századi német Reimchronik így ír a magyar férfiak fonott hajáról:
’A magyaroknak, akik Csehországi Ottokár lakodalmára jöttek, hosszú, fonott hajuk volt’
(’Die Ungern, die zu Ottokars von Böhmen Hohzeit kamen… Sie hattent lange Haar geflochten’).
Fonott férfihajat mutat a 14. századi Magyar Anjou Legendárium (XLIV.) és a valamivel későbbi, a 14. század harmadik harmadából származó Képes Krónika azon jelenete, amelyen László herceg, a későbbi magyar király (1077-1095) a leányrabló kun két hajfonatát szorosan fogja, míg a leány szekercével levágja annak fejét. Ugyanaz a jelenet látható a Képes Krónika 72. oldalán, de a kun hajfonatai nem ilyen világosak.
Fonott hajú magyarokat ábrázol a Képes Krónika azon jelenete is, amely Pannónia földjének, füvének és vizeinek megvételét mutatja a szláv Szvatopluktól (3. kép). Itt egy háttal álló, kék ruhás magyarnak valószínűleg egy fonatba – míg egy ugyancsak háttal álló, piros ruhás magyarnak jól látszik két fonatba fonott haja.
Ezután hosszú szünet következik a befonott hajú magyar férfiak – feltehetően folyamatosan élő – ábrázolásában. Csak majd egy 17. századból való, színezett metszeten tűnik fel újra, amely ifjú erdélyi grófot ábrázol, egyetlen fonatba fonott hosszú hajjal (4. kép).”
Teljesen egyértelmű tehát, hogy az ötszázas évek derekának hosszú hajú, hajukat kontyba fonó avarjai azonosak a három fiktív évszázaddal később felbukkanó befonott hajú magyarokkal. Ez a magyar-avar-hun nép volt az, amelynek fiai közvetlenül Attila király halálát követően a nyugat-európai nemzetek – köztük a frankok - uralkodó elitjét adták. Ezek a Tours-i Gergely által is emlegetett hosszú hajú merovingok valójában hungár kapitányok voltak, akik Attila galliai hadjárata során meghódították az adott térség őshonos - valamelyest már romanizálódott - kelta népességét, és királyként kezdetek uralkodni felettük. Érdemes tehát alaposabban is megvizsgálnunk a meroving korszak emlékeit, hiszen könnyen meglehet, hogy vizsgálódásaink során saját történelmünk nyomaira lelünk.
Dobos Alpár, az „Az erdélyi soros temetők lovastemetkezései” c. értekezésében a következőket írja:
„Az 5. század második felében kialakult, Nyugat- és Közép-Európa jelentős területeire kiterjedő meroving kultúra keleti peremterületét az Erdélyi-medence jelenti. Ennek a meroving kori kultúrának az egyik legfontosabb jellemzője az ún. soros temetők (Reihengräberfelder/Reihengräberfriedhöfe) jelenléte.”
Az „Erdély története” c. kiadvány „A gepidák a meroving-kultúra időszakában” c. fejezetében ehhez nagyon hasonló gondolatokat találunk:
„A 6. század elején az Atlanti-óceántól Erdélyig és a Kárpátokig új „kultúra” alakult ki. Alapja – mindenekelőtt – az 5. század nagy népmozgalmai után és nyomán létrejött viszonylagos politikai és gazdasági stabilitás. (...) A Meroving-kultúra ténylegesen frank uralom alatt álló területein bontakozik ki a „Nyugati-Meroving” vagy „Sorostemető”-kultúra. Keleti peremén, Türingiában, Cseh- és Morvaországban, Alsó-Ausztriában és Burgenlandban, a Dunántúlon, a Tiszántúlon s végül Erdélyben csatlakozik hozzá az ún. „Keleti-Meroving vagy Sorostemető-kultúra”.
A Kárpát-medencén túl azután már nyomaiban sem található meg!”A fenti idézetekből tehát egy olyan kép tárul elénk, amely szerint itt Európában, közvetlenül a hun korszak után, nem sokkal Attila grandiózus nyugati hadjáratát követően egy többé-kevésbé egységesnek nevezhető kultúra alakult ki, amely a Kárpát-medencéből kiindulva egy óriási nyugat felé tartó ívben egészen az Atlanti óceán partjáig húzódott. Ez a kultúra az úgynevezett meroving kultúra, melynek egyik jellemző jegye a soros temetkezés volt, melyhez – amint azt Dobos Alpár tanulmányából megtudhattuk - gyakran lovas melléklet is tartozott. A kutatók túlnyomó többsége elfogadva és tudomásul véve a fent elmondottakat, ezen a ponton könnyedén továbblép anélkül, hogy elgondolkodna a következőkön:
Attila hun birodalmának központja a kutatók egybehangzó véleménye szerint a Kárpát-medencében volt. Itt épült fel a krónikáink által sokat emlegetett Sicambria városa. Attila roppant serege – melynek létszámát krónikáink egymilliósra teszik – ebből a kárpát-medencei központból indult el és a Duna, majd a Rajna vonalát követve innen tört nyugat felé. Tudjuk, hogy Attila csapatai eljutottak egészen Galliáig. Tudjuk, hogy hogyan küldött csapatokat Hispánia felé, hogyan hódoltatta meg a dánok, a norvégek, a frízek, a litvánok és a prutének népét, és tudjuk, hogy még a britek királyának leányát is e hadjárat során mészároltatta le tizenegyezer szűzzel. Attila tehát kétségkívül eljutott Európa legnyugatibb tartományaiba is, mégpedig éppen innen, a Kárpát-medencéből kiindulva. Vegyük észre, hogy a közvetlenül Attila halála után létrejövő un. „meroving-kultúra”, a maga soros lovastemetkezéseivel pontosan azokon a területeken szökkent szárba, amely területeket a hun hadjárat érintette! Legkeletibb csücske az Erdélyi-medence, legnyugatibb elágazása pedig Gallia földje.
Mindezekkel szembesülve felmerült bennem egy nyugtalanító kérdés: Ha előveszünk egy vörös krétát és egy hófehér papírlapra jó vastag vonalat húzunk vele, akkor az a kréta milyen színű nyomot fog hagyni a papíron? … A válasz kézenfekvő: Természetesen vöröset, mint ahogy maga a kréta is vörös volt! A hivatalos tudományosság azonban éppen azt akarja elhitetni velünk, hogy a vörös kréta kéken fog! Az uralkodó történelemkép szerint ugyanis a hun Attila grandiózus nyugati hadjáratát követően, a roppant hun seregek nyomában egy germán kultúra jött létre! De lehetséges-e tényleg, hogy a hun kréta germán nyomot hagyott volna maga után? A Nagy Károlyról szóló fejezetben láttuk, hogy a meroving Childerik valójában Attila király idősebbik fia volt, akit krónikáink még Aladárként ismertek. Az imént azt is észrevettük, hogy a meroving királyok hosszú hajviseletének párhuzama kizárólag az avaroknál, azaz a honfoglaló magyaroknál található meg. Láttuk, hogy Childerik sírjának legközelebbi párhuzamát éppen egy erdélyi gepida fejedelmi sírban találták meg, amely gepidákról pedig korábban kiderítettük, hogy valójában a nyugati nemzetek bosszúja elől Erdélybe menekülő székely-hunok voltak. A meroving dinasztia tehát egy hun dinasztia, amely éppen Attilától vette eredetét.
Hogyan lehetséges mégis, hogy az egyetemes történettudomány a meroving királyokat és a frankokat a germán népek nagy – bár rohamosan apadó - családjába sorolta be? A válasz a korábbi fejezetek fényében szinte adja magát. Már a 2003-as „A magyar krónikák és a kitalált középkor” c. könyvemben is megvilágítottam, hogy az a hősi germán történelem, amely itt Európában a négyszázas évek első évtizedében állítólag lezajlott, valójában a hun korszak időben 44 évvel visszadatált duplikációja. Vagyis azáltal, hogy Attila hadjáratainak és hőstetteinek korát időben 44 évvel későbbre csúsztatták a julianuszi ERA és a Krisztus szerinti időszámítás közötti különbséget kihasználva, lehetőség nyílt a nyugati krónikásoknak arra, hogy a hun korszak eredeti időbeli helyén felépíthessenek egy hősi germán múltat. Mit eredményezett ez? Azt, hogy a népvándorlások korának Attilához és a hunokhoz köthető hulláma időben megduplázódott és egyetlen mindent elsöprő áradat helyett immár két, időben egymást követő hullám került be a történelemkönyveinkbe. Úgy tanítják nekünk, hogy a hunok kelet felől megindulva és nyugat felé törve, mintegy űzték, hajtották maguk előtt a germán népek nagy sokaságát, akik így néhány évtizeddel a hunok előtt érték el a rómaiak határait. Ez a germán hullám volt az, amely a hunok zaklatásai elől egyre nyugatabbra és nyugatabbra húzódva végül betört a Római birodalomba és megdöntötte azt. Vegyük észre, hogy ezzel a zseniális húzással Róma megdöntésének dicsőségét máris elorozták Attila és a hunok elől! Ehhez semmi egyebet nem kellett tenniük, csupán Attila hadjáratait ERA szerint datálni és így bő négy évtizeddel későbbre tolni!
Természetesen nem létezett semmiféle hun áradatot megelőző germán hullám. Voltak ugyan germán segédcsapatok Attila seregében, ez világosan látható abból, hogy a 44 évvel Attila galliai hadjáratát megelőző alán és vandál hadjárat résztvevőiként felbukkannak a szvévek is. De ezek nem egy Attila hadjáratát időben néhány évtizeddel megelőző germán hullámhoz tartoztak, hanem éppen Attilával együtt, az ő irányítása és vezetése alatt harcoltak! Mindezekből pedig egyenesen következik, hogy a Római birodalom bukásának körülményeiről is egy teljesen torz kép él a köztudatban, amit nekünk feltétlenül korrigálnunk kell. Az uralkodó történelemszemlélet szerint ugyanis a Római birodalom bukása egy lassú és vontatott agónia volt. Úgy tanítják nekünk, hogy a hunok által maguk előtt űzött germánok nyomása idővel egyre nagyobb és nagyobb gondot jelentett a birodalom számára, a több hullámban érkező harcos és vad germán törzsek betörései egyre szaporodtak, a rómaiak számára egyre nagyobb feladatott jelentett a limes védelme, míg végül irányíthatatlanná váltak az események. A germánok a birodalom területén belül telepedtek le és ott önálló királyságokat alapítottak. Mire a probléma eredeti okozói – maguk a hunok – megérkeztek, addigra ezek a germán királyságok összefogva azzal a Rómával, amely ekkorra már csak árnyéka volt egykori önmagának, Catalaunumnál végül megállították a hunok előretörését. Nos, ez az a torz történelemkép, amely az időszámítási rendszerek szándékos összekeverésének – de legalábbis következetlen használatának – a végeredménye. Immár nem csak a Római birodalom megdöntésének az érdeme illeti a germánokat, de a barbár hunok feltartóztatásának dicsősége is!
Ha azonban feltételezzük, hogy nem volt semmiféle előzetes germán hullám, amely a hunok előtt érte volna el a római limest, akkor a birodalom összeomlása sem egy lassú és vontatott folyamat lesz, hanem sokkal inkább egy hirtelen és váratlanul bekövetkező villámcsapás-szerű esemény! Isten szablyája nem lassú, finom és elnyújtott mozdulatokkal nyiszálta darabokra a züllött Rómát, hanem egyetlen végzetszerű csapással végezte ki azt! Kétségtelen, hogy később a germánok megirigyelve a Birodalom dicsőségét és gazdagságát, átpártoltak Róma oldalára, szembefordultak korábbi hun uraikkal és fölvették azt a római rítusú kereszténységet, amelynek fő célja ebben az időben éppen a haldokló Római birodalom egyházi alapokon történő újjászervezése volt. Erre azonban nem Attila hadjáratai előtt került sor, hanem csak Attila halála után! Mert Attila életében a germán és a hun nép még kart karba öltve harcolt a birodalom ellen. A fordulat tulajdonképpen azzal az Aladárral kezdődött, akit nyugatra vonulva már Childerikként, 23 év múlva már Klodvigként, 311 év múlva pedig Nagy Károlyként ismerünk!
Ha pedig erről a 23 éves differenciáról szó esett, akkor még egy gondolatot feltétlenül meg kell osztanom ezzel kapcsolatban: Az előző, Nagy Károlyról szóló fejezetben már megemlítettem, hogy a korai középkor történéseinek vizsgálata során rendre felbukkan egy rejtélyes 23 évnyi különbség, mégpedig egyértelműen összetartozó események dátumai között. Láttuk, hogy a Kézai Simon krónikájában közölt 872-es honfoglalás dátum és a hivatalos 895-ös évszám között éppen 23 év távolság feszül. Rejtélyként állt előttünk, hogy hagyományosan miért azt a Klodvigot tekintik a Frank birodalom megalapítójának, aki éppen 23 évvel az első meroving uralkodó, Childerik koronázása után kezdett uralkodni. Észrevettük, hogy Nagy Károly 23 évvel a trónra lépését követően indította meg a pannóniai avarok elleni háborúját, noha Alarik uralkodása, akinek személyéből egyébként Nagy Károlyt létrehozták, Csabának a legyőzésével kezdődött.
Feltűnt tehát nekem ez a 23 éves eltérés, de az eredete még nem volt felfedve előttem. Ahogy akkor írtam: „Egyelőre nem tudok magyarázattal szolgálni ennek a 23 év eltérésnek az okára…”. Én magam is csodálkozom rajta, hogy miért nem esett le egyből a megoldás, noha az szinte adja magát! Tudjuk, hogy Marcus Terentius Varro (Kr.e. 116 – Kr.e. 27), nem sokkal Caesar naptárreformja után Róma város alapításának dátumát a Krisztus előtti 753-as esztendőben állapította meg. Ez a dátum hagyománnyá vált és egy olyan időszámítási rendszer kezdőpontjává lett, amely a Római birodalom területén széles körben elterjedt volt. „Ab urbe condita” – a város alapításától, melyet gyakran csak az AUC betűkkel rövidítettek. Tudjuk azonban, hogy nem csak a rómaiaknak volt ehhez hasonló időszámítási rendszere, de a görög városállamoknak is, akik az első olimpiai játékoktól, azaz Kr.e. 776-tól kezdték számlálni az éveket. Érdekes módon a görögök és a rómaiak időszámítási rendszerének kezdőpontjai éppen 23 év távolságban vannak egymástól! Ha tehát a korai középkor során egy krónikás az általa feljegyzett események dátumát a görögök időszámításával akarta összhangba hozni, egy másik krónikás pedig ugyanazon eseményt a rómaiak időszámításával szinkronizálta, akkor a két krónika dátumai között egy fiktív 23 éves eltérés keletkezett, amely most megnehezíti számunkra a kérdéses korszak eseményeinek rekonstruálását.
De térjünk most vissza eredeti témánkhoz, a merovingokhoz. Az általuk létrehozott nyugati-európai államalakulat a frank nevet kapta. Nézzük meg, mit mond nekünk ez a „frank” név! Több évvel ezelőtt, amikor a frank népnév eredetének nyomába eredtem, internetes barangolásaim során rábukkantam egy rendkívül érdekes fejtegetésre. Sajnos a tanulmány szerzőjének kilétét nem sikerült kiderítenem, de a felvetéseit nagyon elgondolkodtatónak találtam. A szerző felfigyelt a frank és a varang népnevek közötti hasonlóságra. Szerinte a frank név ennek a varang népnévnek a mássalhangzó-torlódáson átesett változata. A varangokat, akiket varégeknek is szoktunk nevezni, általában az északi, skandináv területek népessége kapcsán szoktunk emlegetni, de jól tudjuk, hogy az orosz történelem kezdetei is ehhez a rejtélyes varang-varég néphez vezetnek vissza. Amikor tehát szembesültem ezzel fejtegetéssel, rögtön beugrott, hogy a Tarihi-Üngürüsz a hun történet elbeszélésekor ezeket a nyugati területeken élő népeket „FIRENK” néven említi, míg azt ott létrejött fejedelemségekre a „FIRANDZSIJJA” megnevezéssel utal:
„Attól a kortól a mostani időkig Pariz városa Firandzsijja tartományának székesfővárosa, és mivel a saját neve Firanko volt, annak az országnak a Firandzsijja nevet adta.”„Amikor Atilusz király Tetrikusztól ezt a feleletet hallotta, azonnal Pídzs ellen indult, ostrom alá fogta, és rövid időn belül bevette. Azon a környéken nagy kaszabolást végzett, sok országot legyőzött és parancsa alá hajtott. Így lettek tehát elfoglalva a Nimcse tartományok. Azután Firandzsijja tartománya ellen indult. Abban az időben azonban Firandzsijja tartományának volt egy királya, akit [----]nak hívtak. Amikor Atilusz király ellene indult, elhagyta országát és elmenekült. Azután Atilusz kardjának csapásaival elfoglalta azokat az országokat, hogy elfoglalásuk után a Firenk tartományok elleni hadjáratra indulhasson. Ekkor Pídzs királya, Tetrikusz ezt mondta neki "Hatalmas király, ha elhatároztad, hogy a Firenk tartomány ellen indulsz először Marcsiija városa ellen menj. Azt kell elfoglalnod, mielőtt a többi tartomány felé kinyújtod a kezedet, mivel ez á Firenk tartomány legfőbb vára.”
Úgy tűnik tehát, hogy a VARANG formulából a Tarihi-Üngürüsz által használt FIRENK-en keresztül teljesen szabályos hangváltozásokon át vezet az út a bennünket érdeklő FRANK népnévhez. Látva azonban ezt az eredeti VARANG népnevet azonnal eszembe jutott, hogy Tolna megyében a mai napig létezik egy Várong település, melynek nevét a magyar királyok szolgálatába szegődött skandináv varég – varang zsoldosok nevéből eredeztetik. Én egy percig nem vitatom, hogy a Tolna megyei Várong nevének köze lehet a skandináv varangok nevéhez. Megjegyzem azonban, hogy mind a Várong, mind pedig a varang név egyaránt a várhunok elnevezéséből származik!
„... az avarok magvát az eftalita birodalom ’var’ és ’hun’ nevű törzsei alkották ...” (Altheim, F.: Geschichte der Hunnen, I. kötet)
Erre a várhun elnevezésre vezethető vissza például Várkony település neve is. Úgy tűnik azonban, hogy e névnek létezett egy olyan formája, amelyben a „vár” szó után nem a „hun” népnevet, hanem annak „hung” változatát szerepeltették! Ha tehát a Várkony településnév a várhunok nevéből eredeztethető, akkor a Várong sem lehet más, mint vár-hung! Ugyanennek a várung népnévnek a fordított szóösszetétel szerinti változata az Ungvár! Közismert, hogy Anonymus a hungár népnevünket is éppen Ungvár nevéből vezeti le:
„Most ehhez még azt kell hozzátennünk, miért hívják a szittya földről kiköltözött népet hungárusoknak. Hungárusoknak Hungvárról nevezték el őket azért, mert a szlovének meghódítása után a hét fejedelmi személy Pannónia földjére lépve, ott jó soká időzött. Innen az összes környező nemzetek Álmost, Ügyek fiát, hungvári vezérnek hívták, katonáit meg hungvárusoknak.”
Hungár nevünk tehát Anonymus szerint Ungvár nevéből származik, amely fordított szóösszetétel szerint ugyanaz, mint a Várong! Ez pedig azonos azzal a varang elnevezéssel, amelyből egyes kutatók a frank népnevet eredeztetik! Azzal a döbbenetes dologgal kell tehát szembesülnünk, hogy a frank népnév valójában hungár nevünk egy módosult változata! S hogy ez mennyire nem egy minden alapot nélkülöző feltételezés, azt az is jelzi, hogy a franciák tudatában még hosszú időn keresztül jelen volt a pannóniai származás emlékezete! Viterbói Gottfried: „Memoria Seculorum” c. munkájában 1185-ben például a következőt írta:
„Ugyanis abban az időben, amikor Aeneas-Trója lerombolása után - Itáliába érkezett, két másik trójai fejedelem, az ifjabb Priamus, a nagy Priamusnak Antenor nővérétől való unokája, ugyanannak atyai ágról való rokona. 13.000 emberrel a Mare llliricumon át a Régi Magyarországba érkezett. Ez Ázsia és Európa határának környékén, a meótiszi mocsarak közelében terül el: itt pedig nagy várost építettek, Sicambriát. Ugyan őket erről a helyről sicambriaiaknak is nevezik.” (Kiemelés tőlem!)
Sebestyén László a „Kézai Simon védelmében” írt őstörténeti tanulmánykötetében így ír:
„…a XIII. század végén írják meg az első nagy francia nemzeti krónikát, a saintdenis-i Grandes Chroniques de France-ot, s ez nagy tekintélyével már véglegesíti a sicambriai óbudai eredetteóriát: e helyet a Trójából, a- későbbi végleges hazába, Franciaországba kerülő frankok átmeneti hazájának tekinti, hasonlóan, ahogyan mi a magunkénak Lebédiát vagy Etelközt.”(Kiemelés tőlem!)
Majd így folytatja:
„Ezek után 1512-ben Jean Lemaire de Belges Illustrations de Gaule et Singularitez de Troye c. művében a franciák történetét már Trójával kezdi. A trójai exodust és Sicambriát (Ó-Budát) a III. könyvben beszéli el. A hunok, akiket a magyarokkal azonos népnek tekint, szintén a trójaiak leszármazottai. A magyarok - írja - ugyancsak trójaiak, s a franciák testvérnépe, ugyanígy a törökök, a különbség közöttük csupán az, hogy emezek hitetlenek, a magyarok viszont keresztények.” (Kiemelés tőlem!)
Továbbá:
„…a frank származási monda, benne Sicambriával, a testvérnépnek tekintett magyarokat is belefoglalva, egy nagyszabású műre ihlette Ronsard-t, a nagy francia költőt.” (Kiemelés tőlem!)
A franciák tehát még sokáig tudatában voltak annak, hogy közük van a kárpát-medencei magyarsághoz! A fenti idézetekből kiderül, hogy nemcsak Attila fővárosának, Sicambriának emlékét őrizték meg, de egyenesen testvérnépnek tekintették a magyarokat! Rendkívül különös érzés szembesülni ezzel a ténnyel, hiszen a történelme iránt érdeklődő, hazafias érzésű magyar közösségek nemzettudatából, történelemképéből ez az elem teljességgel hiányzik. Sőt, nem egyszerűen csak hiányzik, de ezzel szögesen ellentétes sztereotípiák működnek bennük! Ha egy öntudatos magyar közösségben a „francia” szó elhangzik, az első azonnali - mondhatni reflexszerű - asszociáció: Trianon! Döbbenetes tehát szembesülni azzal, ahogy az elmúlt századok háttérerői, ezt a két testvérnépet, amely európai történelmének kezdetén még tökéletesen tisztában volt a közös eredet tényével, hogyan hangolták egymás ellen és hogyan tették egymás ellenségeivé!
Láttuk tehát, hogy a franciák még sokáig tudatában voltak a közös eredetnek és a magyarokra még a XII. század végén is testvérként tekintettek. A korai francia krónikákban felbukkanó Sicambria, amely a magyar krónikák szerint Attila kárpát-medencei birodalmának központja volt, a frankok és a magyarok történelmének közös metszéspontja. Azonban az egyezések itt meg is szakadnak. A francia krónikások Sicambria említése után egészen más irányban folytatják eredetük keresését. Ahogy Viterbói Gottfried: „Memoria Seculorum” c. munkájában olvashattuk Trója lerombolása után Priamus 13.000 emberrel Mare Illiricum-on át a Régi Magyarországba érkezett, ahol egy nagy várost építettek, Sicambriát. A frankok tehát dél felől érkeznek „Régi Magyarországba” és eredetüket a trójai háború antik történetének keretébe helyezik. Ezen a ponton tehát látszólag szétválik a Szkítiából érkező magyarság és a frankok története. Míg az egyik tovább folytatja időben és térben visszafelé vezető útját kelet felé, a Turáni alföld irányába, addig a másik délfelé fordul és ötvöződve a klasszikus görög műveltség elemeivel az ősi Trójáig halad. Sebestyén László ezzel kapcsolatban a következőket írja:
„A trójai eredet sem tekinthető különben puszta tudós kitalálásnak. Elfogadható róla az a felfogás, hogy a galliai latin és ellatinosodott kelta lakosságtól élő hagyományként örökölték a velük összevegyült, egy néppé formálódott frankok. Ez a hagyomány pedig Róma öröksége.”
Sebestyén László tehát azzal a feltételezéssel élt, hogy ez a nyugatra sodródó frank nép megismerte az antikvitás kultúráját merített abból és azt összeötvözte saját, sokáig még elevenen élő történelmi emlékezetével. Engem azonban ez a trójai történet sokáig nem hagyott nyugodni. Eddigi kitalált középkorral kapcsolatos kutakodásaim során azt feltétlenül megtanultam, hogy még a legképtelenebbnek tűnő krónikás közléseknek is lehet valóságalapja! Hiszen korábban az Illig által teljesen fiktívnek tekintett Nagy Károlyról is kiderítettük, hogy Aladár személyében valós történelmi szereplő állt mögötte. Láttuk, hogy Kuber és Kovrát története sem volt teljesen légből kapott, hiszen életük eseményei meglepő módon rímeltek a Csabával megtörtént eseményekre. Megfogant tehát bennem a gyanú, hogy a frankok trójai eredete sem egy teljesen légből kapott történet. Valami alapja feltétlenül kellett, hogy legyen! Csak talán nem pontosan úgy, nem pontosan akkor és talán egészen más körülmények között…
Nagyjából ez volt az a pont, ahol belém hasított a felismerés: Itt a hasonló földrajzi nevek tévesztésének gyakori és tipikus esetével van dolgunk! Mert az a Trója, amely a korai francia krónikákban, mint a frankok őshazája szerepel, valójában nem más, mint TURIA, vagy más néven Turán! Az a Turáni alföld, amely a magyar etnogenezis szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírt, és amely sokak szerint a magyarok türk elnevezésének is alapjául szolgált! Jól tudjuk, hogy földrajzi nevek képzésénél egyes térségek, területek, tartományok nevének megalkotásakor a nevek végén a két leggyakoribb képző az –ia és az –án. Példákat azt hiszem felesleges lenne hoznom, hiszen elegendő felütni egy földrajzi atlaszt, hogy a tömegesen szembesülhessünk hasonlóan képzett nevekkel. Itt tehát semmi egyébről nincs szó, mint ennek a két gyakori képzőnek a fölcserélődéséről. Turánból Turia lett, amely a nyugati népekre jellemző mássalhangzó torlódás illetve hangvetés következtében Truia – Troja formát öltött. Ez a hangalak pedig így, ebben a formában tökéletes egyezést mutatott a Trójai háború frankok által nyugaton megismert és a régi antik kultúrában felettébb népszerű történetével. Érdemes megjegyezni, hogy nem csak Trója és nem csak a magyarok türk elnevezése eredeztethető a Turáni őshaza nevéből, hanem pédául Türingia neve is! A TÜRING szó két világosan elkülöníthető részből áll: TÜR és ING.
Nincs tehát semmi ellentmondás a sorok között, a korai frank krónikások még pontosan tudták, hogy eredetük Attila fővárosán, Sicambrián keresztül a Turáni alföld térségébe vezet vissza.
https://maghreb.blog.hu/2012/04/20/hosszu_haju_merovingok
Téma: Szkítiától Maghrebig - Hosszú hajú Merovingok
Nincs hozzászólás.