Szkítiától Maghrebig - Isten ostora és a tetrarkhák I.

2013.09.01 18:50

 

Kapcsolódó link..

https://embers-eg.webnode.hu/news/szkitiatol-maghrebig-szent-orsolya-as-a-hunok/

https://embers-eg.webnode.hu/news/szkitiatol-maghrebig-hosszu-haju-merovingok/

https://embers-eg.webnode.hu/news/atilla-es-az-egyseges-hun-magyar-europa-gondolata/

https://embers-eg.webnode.hu/news/hajnal-gyongyi-atilla-a-hun-kiraly-es-a-camelot-i-arthur-kiraly-szemelyazonossaganak-kerdeserol/

https://embers-eg.webnode.hu/news/szkitiatol-maghrebig-a-nagy-ciklus-toth-gyula-/

embers-eg.webnode.hu/products/toth-gyula/

 

 

 

E mostani fejezetben több, egymástól kezdetben teljesen különálló gondolat találkozott és forrt össze egyetlen egységes egészé. Történelmünk nagy mozaikjának restaurálásakor sokszor előfordul, hogy némely kezem ügyébe kerülő apró mozaikkockáról már első látásra is érezni lehet, hogy nagy jelentősége lesz a későbbiekben, de még nem tudni, hogy pontosan hova is fog az illeszkedni. Sokszor találkozom olyan elejtett információ töredékekkel, amelyek gondolatokat indítanak meg bennem, de ezek a gondolatok egy ideig még nem tudnak egyéb gondolatokhoz kapcsolódva nagy felismerésekhez vezetni. Az első ilyen gondolatmag akkor kezdett kicsírázni, amikor Uwe Topper nyomán az Illig által fiktívnek tekintett 297 évnyi csúszás eredetét vizsgáltam.

 

Bizonyára emlékszünk, hogy Topper ennek a 297 évnek az eredetét a Niceai zsinat és a Hidzsra között meglévő időtávolságban vélte felismerni. Vagyis arra a következtetésre jutott, hogy Mohamed futása valójában a Niceai zsinat évében történt, ám ezt az eseményt valakik valamikor 297 évvel későbbre tolták, hogy ennek a Krisztus istenségét elutasító vallási mozgalomnak az indulását a félelmetes 666-os esztendőre rögzítsék. Ezt a műveletet azonban Krisztus szerinti dátumokkal lehetetlen elvégezni. A Julián naptár bevezetésétől induló dátumokkal azonban szinte adja magát! A Niceai zsinat Krisztus szerinti dátuma 325. Ugyanez a Julián naptár bevezetése szerint 369. Ha ehhez az Era szerinti 369-hez adjuk hozzá az Illig által fiktívnek tekintett 297 évet, akkor valóban a 666-os évbe érkezünk.

Ez a 369-es dátum volt az, ami engem nagyon gondolkodóba ejtett. Feltűnt ugyanis, hogy ez a 369 milyen közel van ahhoz a 373-as dátumhoz, amelyet mi már jól ismerünk, hiszen ez nem más, mint a hunok első bejövetelének éve a Képes Krónika szerint. Lehetséges volna, hogy a Niceai zsinat és Attila bejövetele időben ilyen közel lett volna egymáshoz? Lehetséges volna, hogy mindössze négy évvel Arius kiátkozása (illetve Mohamed futása) után a hunok nagy áradata már meg is indult nyugat felé? Esetleg talán épp a Niceai zsinat eseményei váltották volna ki a hunok mobilizálódását? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok motoszkáltak a fejemben, de ekkor még nem mertem tovább fűzni ezt a gondolatot. Módszertanilag ugyanis megengedhetetlen lenne, ha azt a 369-es évszámot, amelyet julianusi Era szerinti dátumnak tartok összevetném azzal a 373-as dátummal, amelyet viszont Krisztus szerinti évszámnak gondolok. Úgy véltem, hogy ezt a dátumot már nem szükséges további korrekciókkal csökkentenünk, hiszen az már így is elég korai időszakra esik. Érdekes volt tehát eljátszani a gondolattal, de figyelembe véve, hogy ez a két évszám nem ugyanazon koordinátarendszeren belül értendő, elvetettem az ötletet. Történt aztán, hogy néhány hónapja a könyvespolcom rendezgetése közben a kezem ügyébe került egy olyan középkori magyar krónika, amelyről mindaddig megfeledkeztem. Ez Hess András 1473-ben íródott Chronica Hungarorum c. műve volt. Megörülve a váratlan találatnak, azon melegében – még a létrán állva – fellapoztam és megnéztem milyen dátumokat közöl a magyarok különböző bejöveteleiről. Hát erősen meg kellett kapaszkodnom, ugyanis a krónika tízedik oldalán mindjárt következőket olvastam:

„A világ hatodik korszakában tehát a hunok megsokasodtak Szkítiában, mint a tenger partján a föveny. Az Úrnak háromszázhuszonnyolcadik évében egybe gyűltek, és miután maguk közül kapitányokat állítottak – Bélát, a Zemeyn nemzetségből eredő Chele fiát; ugyanennek a testvéreit, Kevét és Cadichát; Atilát, Kevét és Budát, Bendekuz fiait az Érd nemzetségből -, elhatározták, hogy megrohanják a nyugati nemzeteket.”

 

Tehát 328. Egészen konkrétan: „CCC uicesimo octauo”. Ezt a dátumot közli Hess András a magyarok első bejövetelére! Ezen a ponton egy gyors fejszámolás következett: mennyi az időbeli távolság a Képes Krónika 373-as és a Hess András által közölt 328-as dátumok között? Kiderült, hogy a különbség éppen 45 év! Vagyis a két dátum között - mindössze egy év differenciával – pontosan az a 44 év távolság feszül, amelybe a koraközépkori naptárkáosz vizsgálata során oly sokszor belefutottunk már. Ez pedig nem más, mint a Julián naptár bevezetésétől induló időszámítási rendszer és a Krisztus születésétől induló időszámítási rendszer dátumai közötti különbség.  Ekkor értettem meg, hogy az a Képes Krónika által közölt 373-as dátum, amelyről én sokáig úgy véltem, hogy Krisztus szerint értendő, valójában egy juliánuszi Era szerinti évszám! A megfelelő korrekcióval élve ez az esemény a Hess András által közölt 328-as esztendőre kerül vissza. Nem követek tehát el semmiféle módszertani hibát akkor, amikor azzal a feltételezéssel élek, hogy a magyarok első bejövetele a korábban gondoltnál jóval előbb zajlott le.

Ekkor eszembe jutott, hogy a Heribert Illig – Klaus Weissgerber szerzőpáros által 2003-ban kiadott „Magyarok a kitalált középkorban” c. munka tartalmazott egy rendkívül érdekes táblázatot az avar sírokban fellelt késő római pénzérmékről. Ez a táblázat Huszár Lajos, nemzetközi hírű magyar numizmatikus gyűjtőmunkájának eredményeire építve számszerű formában közölte, hogy melyik római császártól hány darab érmét találtak az avarnak tartott sírokban. Mindezekkel a számszerű kimutatásokkal Illig azt próbálta demonstrálni, hogy a korai avarnak tartott sírleletek semmiképpen sem tartozhatnak egy olyan néphez, amely majd csak az ötszázas évek derekán jön be a Kárpát-medencébe, hiszen zömmel olyan pénzérméket tartalmaznak, amelyeket évszázadokkal Baján kora előtt vertek. Teljesen egyértelmű tehát a következtetés: ezek a korai avarnak vélt sírok valójában hun sírok. Mindez igaz, nincs is ezzel semmi probléma, Illig meglátása helyes és elfogadásra méltó. Csakhogy ezeknek a számszerűsített adatoknak az alaposabb vizsgálata még egy döbbenetes felismerésre vezet rá bennünket. A következő táblázat első oszlopa tartalmazza az avar sírokban megtalált érmék számát, a második oszlop pedig annak a császárnak a nevét és uralkodási idejét, aki az adott pénzérmét verette. Arra kérem az olvasót, hogy jó alaposan nézze át a táblázatot és koncentráljon elsősorban arra, hogy mely uralkodóknál tapasztalhatunk kiugróan sok pénzérmét!

 

1	Domitianus (81-96)
2	Hadrianus (117-138): l6 Sabina (Hadrianus felesége)
1	Faustina (Antoninus Pius felesége, 138-161)
1	Lucius Verus (161-169)
2	Martus Aurelius (161-180) Faustina Augusta (Martus Aurelius felesége)
1	Commodus (177-192)
1	Gordianus (238-244)
1	Herennia Etruscilla (Traianus Decius felesége, 249-251)
1	Decius (251)
1	Gallienus (253-268)
1	Claudius Gothicus (268-270)
1	Severina (Aurelianus felesége, 270-275)
1	Probus (276-282)
1	Carus (282-283)
1	Diocletianus (284-305)
1	Constantinus Chlorus (293-305)
1	Maximinns Daia (305-313)
10	Constantinus I (306-337)
2	Licinius (308-324)
1	Constantinus II (317-326)
39	Constantius II (323-361)
6	Constans (333-350)
1	Vetranio (350)
2	Constantius Gallus (351-354)
3	Iulianus (355-363)
12	Valentianus (364-375)
9	Valens (364-378)
3	Gratianus (367-383)
1	Theodosius (379-395)
1	Honorius (393-424)
1	Anastasius (491-518)
2	Iustinus I (518-527)
3	Iustinianus (527-565)
1	Tiberius IV (578-602)
2	Mauritius Tiberius (582-602)
3	Phokas (602-610)
1	Heraclius és Heraclius Constantinus (613-641)
1	Constans II és Constantius IV (668-685)
2	Constantinus IV 668-685)

 

Az egyes császárokhoz tartozó pénzérmék száma az esetek döntő többségében egy, kettő vagy maximum három. Van azonban néhány császár, akiknek pénzérméi megdöbbentően gyakran kerülnek elő e korai avarnak vélt (valójában hun) sírokból! Mivel bennünket most elsősorban az foglalkoztat, hogy mikor történt a hunok első bejövetele, vagyis mi volt az a legelső időpont, amikor Attila seregei már felbukkantak Európában, ezért a fenti adatokból nekünk a legelső kiugró értékre kell koncentrálnunk. Ez a legelső kiugró érték pedig nem máshol bukkan fel, mint éppen I. Constantinusnál! Vagyis annál a Nagy Konstantinnál, akit Európa első keresztény uralkodójaként tartanak számon, aki a háromszázas évek elején Krisztus monogramját a zászlajára tűzve sorra legyőzte uralkodótársait, majd 325-ben összehívta a híres Niceai zsinatot! Vegyük észre, hogy ez az adat tökéletesen összecseng Hess András állításával, aki a magyarok első bejövetekét 328-ra, tehát éppen Nagy Konstantin uralkodásának idejére teszi. Van azonban még egy fontos dolog, ami a fenti adatsorból kiolvasható. Heribert Illig ezt így fogalmazta meg:

„Szembeötlő továbbá, hogy az V. századból legfeljebb két érme származik...”

 

Nem tudom, hogy Illig könyvének olvasóközönségében mennyire tudatosult ennek az elejtett félmondatnak a jelentősége. A köztudatban ugyanis mindmáig az a kép él, hogy Attila a négyszázas évek első felében élt. Krónikáink szerint 401-ben koronázták királlyá, így állítólagos 44 évig tartó királykodása is teljes egészében az V. század első felére esett. Tudjuk, hogy galliai és itáliai hadjáratait az V. század derekán folytatta le, majd váratlan halálára is ekkor került sor. Tehát vegyük észre, hogy a hun korszak nagy eseményei mind-mind az V. században zajlottak le. Legalábbis ezt gondoltuk eddig. Ezt a képet borítja fel teljesen Illig és Weissgerber Huszár Lajos kutatási eredményeire alapozott megállapítása: az V. századból legfeljebb két érme származik, miközben csak Nagy Konstantintól tízet találtak a helytelenül avarnak tartott hun sírokban! Súlyos gondok vannak tehát azzal az időbeli kerettel, amelybe a hun korszakot a kutatás jelenleg elhelyezi. Az ugyanis nem a Krisztus utáni V. században zajlott le, hanem annál lényegesen korábban! Hess András közlését tehát, amely Attila bejövetelét 328-ra, azaz egyértelműen Nagy Konstantin korára datálja mindenképpen érdemes komolyan vennünk.

Ekkor azonban elgondolkodtam: vajon a hun korszak eseményeinek krónikáink szerinti leírása beilleszthető-e problémamentesen ebbe az új időkeretbe? Rá kellett jönnöm, hogy nem! Ugyanis 328-ban már három év telt el a Niceai zsinat óta. Ekkor Nagy Konstantin már újra egy kézben fogta össze a birodalmat, és a kereszténységet államvallássá téve erős kézzel uralkodott. Uralmának ebben a szakaszában már nem voltak riválisai. Krónikáinkat olvasva viszont egész más kép bontakozik ki előttünk a birodalomban uralkodó viszonyokról. Azok ugyanis olyan fejedelmekről és olyan királyokról számolnak be, akik semmiképpen sem fértek volna bele a Nagy Konstantin által uralt egységes birodalom képébe. Felbukkan először is Macrinus, aki a rómaiak megbízásából uralkodott Pannónián, Pamfilián, Frígián, Dalmácián és Macedonián. Aztán felbukkan Veronai Detre, akit a rómaiak ebben az időben önként királlyá emeltek maguk fölé. Aztán felbukkan Honorius is, akinek a lányát Attila feleségül vette, és aki így a székelyek legendás Csaba királyfiának nagyatyja volt. Ráadásul krónikáink következetesen görög császárnak nevezik Honoriust, ami arra utal, hogy ebben az időben a birodalom egysége már megbomlott, és már elkülönült egymástól a keleti és a nyugati birodalomrész.

Bármilyen logikusnak tűnt is a következtetés, a hun bejövetel eseményeit egyszerűen képtelenség ráilleszteni Nagy Konstantin uralmának második felére! Világossá vált előttem, hogy a hun bejövetelnek mindenképpen olyan korban kellett történnie, amikor a birodalom egysége megbomlott és a különböző birodalomrészek fölött különböző császárok uralkodtak. Már kis híján elvetettem Hess András adatát és az avar sírokban talált érmék üzenetét, amikor egy teljesen másik szálon mozogva a Diocletianus-féle időszámítási rendszerrel kezdtem foglalkozni. Mivel én alapvetően a párhuzamosan futó időszámítási rendszerek tévesztésének problémáját tanulmányozom és erről az időszámítási rendszerről viszonylag keveset tudtam, elhatároztam, hogy kissé alaposabban is megvizsgálom Diocletianus császár korát. Utólag visszatekintve azt kell mondanom, hogy ez a vizsgálódás döntő jelentőségű volt a későbbi felismerések szempontjából.

Diocletianus kétség kívül a késő római kor egyik legkülönösebb szereplője volt. 244-ben született a dalmáciai Salona városában, 284-ben kezdett uralkodni, és ettől az évtől indult útnak az az időszámítási rendszer, amelyet később Mártír-kor néven is emlegettek. Hogy miért nevezték Mártír-kornak a Diocletianus trónra lépésétől induló korszakot? Nos, ennek az volt az oka, hogy a Római birodalom utolsó nagy keresztényüldözése éppen Diocletianus császárhoz köthető. A Wikipédia a következőket írja erről:

„Diocletianus császár rendelte el az utolsó keresztényüldözést (303-313), amelyet a legvéresebbnek tartanak a birodalom történetében. (...) A keresztényüldözés 303. február 23-án indult, amikor a nicomediai keresztény templomba behatoltak a praetorianusok és elégették a misekönyveket. Másnap jelent meg az ediktum, amely április végéig a birodalom minden részére eljutott. A rendelet szerint minden keresztény építményt le kell rombolni, a keresztényeket eltávolítani a hivatalokból, az előjogokkal rendelkező rétegekbe tartozó keresztények elveszítik kiváltságaikat. Nincs azonban szó halálbüntetésről. Ennek ellenére még aznap kivégeztek egy keresztényt, aki letépte a falról a császári ediktumot.”

 

Különösen kihangsúlyoznám a fenti idézet következő sorait: „amelyet a legvéresebbnek tartanak a birodalom történetében”. Hogy jobban átérezzük e korszak kegyetlenségét álljon most itt egy idézet Móra Ferenc „Aranykoporsó” c. regényéből, melyben az író elég szemléletes képet fest a diocletianusi keresztényüldözésekről:

„Most utaztam keresztül Maximianus országain, s ezért nem tudok mással álmodni, csak korbácsokkal, kínpadokkal, karóba húzott asszonyokkal, vadállatok elé dobott gyermekekkel. Az Alpesektől idáig keresztek szegélyezik az országutakat, és azokról keresztények rothadt húsát szaggatják le a vadállatok. Derékig a farkasok, azon fölül a hollók és keselyűk. (...) Ahogy ezelőtt minden provinciának megvolt a nemzeti viselete, most nemzeti kínzóművészet alakult ki mindenütt. Szíriában a forró szurokkal töltött üst védi az isteneket, Kappadóciában az olvasztott ólom, Júdeában a fejsze, Pontusban a kerék. Galerius caesar nekem magamnak dicsekedett vele, hogy ő mennyivel emberségesebb isten, mint a keresztényeké. Az egy almatolvajt is örök tűzben sütögettet. Ő olyan rostélyt talált ki, amelyen a legöregebb keresztény is puhára sül egy óra alatt.”

 

A szemfüles olvasónak talán nem kerülték el a figyelmét a fenti idézetben felbukkanó nevek sem, így joggal teheti fel a kérdést: ha mindezek az üldöztetések Diocletianus császár idején történtek, akkor ki az a Maximianus és ki az a Galerius, akinek a neve mögött ráadásul a római császárok caesar titulusa olvasható? Na ezen a ponton kezd érdekessé válni a dolog. Diocletianus császár ugyanis azon kívül, hogy üldözte Krisztus követőit, egy másik, igen nagy jelentőségű intézkedést is hozott. A Wikipédia így ír erről:

„Uralma első kilenc éve alatt Diocletianus folyamatosan a birodalom egyik végéből a másikba volt kénytelen szaladni, hogy a rendet mindenhol fenntartsa, és ezért arra a következtetésre jutott, hogy a birodalom egész egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy egy ember kormányozza - azaz képtelenség volt egyidőben elhárítani a barbár inváziót a Rajna mentén és közben megoldani Egyiptom problémáit is, nem is beszélve a birodalmat nyomasztó belső problémák soráról. Az általa alkalmazott radikális megoldás a birodalom kettéosztása volt, amit egyszerűen úgy hajtottak végre, hogy húztak egy egyenes vonalat a térképen Rómától keletre és ezáltal egy keleti és egy nyugati rész jött létre. Bár ez a felosztás rövid távon nem maradt fenn, de hosszú távon mégis ez állandósult.”

 

Itt talán már sejtjük is, hogy újból egy időrendi probléma bontakozik ki a szemünk előtt. Diocletianus a kettőszázas évek végén (konkrétan 292-ben) osztotta ketté a birodalmat egy keleti és egy nyugati részre, de ez a felosztás nem maradt fenn. Érdekes módon egy évszázad múlva, 395-ben újra felosztották a birodalmat egy keleti és egy nyugati részre, de ez a felosztás már Theodosius császárhoz köthető:

„I. "Nagy" Theodosius nem sokáig vezethette az egységes birodalmat. 395. január 17-én hirtelen – valószínűleg szívbajban – meghalt. Halálos ágyán azonban a birodalmat még felosztotta két fia között. Idősebbik fiának, Arcadiusnak, akit már hat éves korában (383-ban) megtett augustusnak, a keleti provinciákat hagyta, s így létrejött a Keletrómai Birodalom. Kisebbik fia, Honorius, akit 393-ban léptetett elő augustussá, a nyugati részeket kapta.” (Wikipédia)

 

Hasonlóan tehát a Frank birodalom kétszeri felosztásához (egyszer a Meroving korban, egyszer pedig a Karoling korban), a Római birodalmat is kétszer osztották fel. Mint ahogy ez a kettőség a Frankok esetében is időrendi problémák jelzője volt, úgy a rómaiak esetében is az lesz, mint majd látni fogjuk. De térjünk most vissza Diocletianus korába és nézzük meg, hogy ki volt az a Maximianus és ki volt Galerius, akiknek a neve az utolsó nagy keresztényüldözések kapcsán Móra Ferencnél felmerült. Diocletianus császár nem elégedett meg azzal, hogy a birodalmat kettéosztotta. Úgy gondolta, hogy ez az intézkedés még kevés ahhoz, hogy a birodalmat hatékonyan lehessen kormányozni. Részben ezért is, illetve hogy a trónutódlás kérdéséből fakadó problémákat egyszer s mindenkorra megoldja, bevezetett egy merőben új hatalmi struktúrát:

„Diocletianus létrehozta az úgynevezett „tetrarchia”, azaz a „négy uralkodó” rendszerét. Ez azt jelentette, hogy két idősebb császár fog uralkodni, egyikük keleten, másikuk nyugaton, és mindkettőjük mellé egy-egy fiatalabb császár is ki lesz nevezve. A római császároknak kijáró hagyományos címek között a legfontosabb az augustus volt, és ezért ezt a címet csak a két idősebb császár viselhette, a fiatalabb császárok pedig a kisebb jelentőségű caesar címet kapták. Diocletianus eredeti szándéka az volt, hogy amikor egy idősebb császár lemond vagy meghal, akkor automatikusan a megfelelő caesar vegye át a helyét és jelöljön ki egy új fiatalabb császárt a maga helyére. (...) 292-ben Diocletianus be is vezette ezt a rendszert. Saját maga számára a keleti birodalomrészt választotta és Maximianusnak adta a nyugati birodalomrészt. A hatalom most megoszlott két ember között a birodalomban. Ők ketten külön fővárosokat is kijelöltek a két birodalomrész számára (...) 293-ban Diocletianus és Maximianus is kinevezett maga mellé egy-egy caesart - Galeriust keleten, illetve Constantiust nyugaton - formálisan örökösükké fogadva őket. Azonban Galerius és Constantius nem egyszerűen csak örökösök volt, mert mindkettőjük megkapta a birodalomnak egy-egy negyedrészét hozzávetőleg.” (Wikipédia)

 

Diocletianus császár tehát bevezetett egy rendkívül sajátos rendszert, amelynek az volt a lényege, hogy egyidejűleg négy császár uralkodott a kettéosztott birodalom fölött: két augustusi rangban lévő főcsászár és két caesari rangban lévő alcsászár. Maga Diocletianus keleten uralkodott Galeriusszal, míg nyugaton Maximianus uralkodott Constantinus Chlorus nevű alcsászárával. Két augustus és két caesar négyesfogata volt ez. Ezt a hatalmi formát nevezték a görög „tetra” azaz négy szó alapján tetrachiának, az egyes császárokat pedig tetrarchának. A tetrarchia azonban nagyon rövid életű kezdeményezésnek bizonyult. Ez volt a Római birodalom legrövidebb ideig működő hatalmi struktúrája. Olyannyira rövid életű volt ez a fajta berendezkedés, hogy már Diocletianus császár életében felbomlott! Diocletianus császár ugyanis egy rendkívül különös, római császárokra semmiképpen sem jellemző lépéssel rukkolt elő 305-ben. Mindössze két évvel az éppen általa elindított keresztényüldözések kezdete után önként lemondott hatalmáról, a birodalom kormányzását pedig átengedte uralkodótársának, Galeriusnak. Ezzel egyidejűleg a nyugati birodalomrész augustusi rangban lévő császárát, Maximianust is rávette a visszavonulásra, akit korábbi alcsászára, Constantinus Chlorus követett a trónon. E szokatlan hatalomváltás után természetesen mindkét új augustus megválasztotta a saját alcsászárát. Nyugaton Severus lett az új caesar, keleten pedig Maximinus.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy Diocletianus és Maximianus 305-ös lemondása és hatalomból való visszavonulása mennyire szokatlan és éppen ezért mennyire gyanús momentuma Róma történetének. Soha még azelőtt és soha azután nem akadt olyan római császár, aki a hatalomból önként távozott volna. Igen erős tehát a gyanú, hogy ezen a ponton is valami mást kell sejtenünk a dolog mögött. S hogy pontosan mit, arra a későbbiekben még ki fogunk térni.

Megtörtént tehát a hatalomváltás, a korábbi caesarok augustusi rangba emelkedtek és új caesarokat választottak maguk mellé. Mindezzel a tetrarchia Diocletianus császár által kidolgozott rendje még nem bomlott meg, minden a szabályoknak megfelelően zajlott, mindenki egyet lépett feljebb a ranglétrán. Egyetlen apró probléma volt csak. A nyugaton uralkodó Constantinus Chlorus nem a saját (egyébként szintén Constantinus nevű) fiát emelte maga mellé caesari rangba, hanem a nála jóval rátermettebbnek tartott Severust. Constantinus Chlorus ugyanis nem ápolt jó viszonyt a fiával, akit sokáig a hadjárataira sem vitt magával. Az ifjú Constantinust ugyanis – aki valójában nem más, mint az a későbbi Nagy Konstantin, aki a kereszténységet államvallássá tette a birodalomban – egy kocsmáros lányától, Helenától (a későbbi Szent Ilona) született. Erre az apróságra Constantinus Chlorus érthető okokból nem volt büszke. Severus lett tehát Constantinus Chlorus uralkodótársa ez pedig nyilvánvalóan nem tetszett az ifjú Konstantinnak. Csak az alkalmas időpontot várta, hogy Severus elől elorozza a hatalmat és magához ragadja azt. Az alkalmas időpont akkor érkezett el, amikor apja, Constantinus Chlorus a britanniai Eboracumban (ma: York) váratlanul meghalt. Ez a 306-os évben, tehát mindössze egy évvel Diocletianus lemondása után következett be. A Britanniában szolgáló és Constantinus Chlorushoz mindvégig hű katonák felrúgva a tetrarchia diocletiánusi alapelveit önhatalmúlag augustussá emelték az ifjú Konstantint. Ezzel az eseménnyel kezdetét vette az amúgy is meglehetősen rövid életű tetrarchia agóniája.

Konstantin kezdetben csak Britannia, Gallia és Hispánia fölött uralkodott, de a rákövetkező évek során sorozatos győzelmeket aratott uralkodótársai fölött. E harcok során maga mellé állította a diocletianusi üldöztetések alatt megtizedelt keresztényeket és Krisztus monogramját tűzve zászlajára hamarosan saját hatalma alatt egyesítette újra a birodalmat. Ezzel a tetrachia kora végleg lezárult. Nagy Konstantin a 311-es milánói ediktumban vallásbékét hirdetett majd 325-ben az ő vezetésével zajlott le az a híres Niceai zsinat, amely a kitalált középkor elmélete kapcsán oly sokszor szóba kerül.

A kedves olvasóban most bizonyára az a gondolat motoszkál, hogy ugyan mi a csudáért kell nekünk ilyen bő terjedelemben foglalkoznunk Diocletianus tetrarchiájának korával? Egyáltalán mi köze van ennek az egész korszaknak a Heribert Illig által feltárt koraközépkori naptárhamisításhoz és középkori krónikáink történelemképéhez? Bizonyára emlékszünk, hogy 44 évvel Attila 451-es galliai hadjárata előtt korábban már felfedeztük a hun hadjárat történelmi lenyomatát, mégpedig éppen az alánok, vandálok és svévek hadjáratában. Egy korábbi fejezetben világosan kifejtettem, hogy az a vandál hadjárat, amely 406-407 körül zajlik le, és amely a krónikáink által megörökített hun hadjárathoz hasonlóan tartalmaz egy hispániai leágazást is, valójában nem más, mint Attila nyugati hadjárata, csak 44 évvel korábbra datálva. Ennek a vandál hadjáratnak a vizsgálata közben tűnt fel nekem egy sokáig jelentéktelennek tűnő apróság. A vandálok nyugati hadjáratával egy időben különös dolgok történnek a birodalom nyugati részén. Előre is elnézést kérek az olvasótól a következő hosszúra nyúlt idézet miatt, de rendkívül fontosnak tartom, hogy a vandálok galliai dúlásának pontos részleteit jól megfigyeljük. Olvassuk el a Nagy Képes Világtörténetből:

„De ez csak előjátéka volt annak a rettentő pusztításnak, melyet a szövetséges germánok Galliában nemsokára véghezvittek. Midőn a Rajna befagyott, a vandalok, svébek, alánok és burgundok több ponton átkeltek a folyamon, azzal a határozott czéllal, hogy új hazát teremtenek itt maguknak. Galliát ettőlfogva a birodalom elveszettnek tekinthette. Nem lévén a tartományban elegendő helyőrség s a jó módhoz szokott lakosság sem értvén a fegyverforgatáshoz, a barbárokra nézve játék volt a hódítás.

Galliát még ennyire sohasem látogatta meg a pusztulás réme; vérözön borított mindent a Rajnától az óczeánig, az Alpoktól a Pyrenaeekig. És Stilicho Galliát sorsára hagyta, csakhogy Itáliát megmenthesse. A tűzbe-vérbe fojtott tartomány sehonnan sem számíthatott segítségre.

De mégis feltünt a szabadító. A ravennai udvar közönyössége, Gallia jajkiáltása és az elhagyatottság érzete a zendülő természetű brit hadsereget lázadásra sarkalta. Valami Marcus nevű katonát császárnak kiáltottak ki, de ezt csakhamar megölték s Gratianust tették helyébe, kivel négy hónap mulva szintén így bántak el. Ekkor megujult a katonák lelkében a Nagy Constantinus emlékezete. A közemberek közt találtak egy Constantinus nevűt s ezt, a nélkül, hogy meggyőződtek volna, vajon alkalmas-e az uralkodásra, feldíszítették a biborral. Mindazáltal Constantinus nem volt épen tehetségtelen ember s első pillanatra észrevette, hogy ha a hatalom birtokában meg akar maradni, katonáit foglalkoztatnia kell. Galliába vezette tehát a sereget s a lakosság nem mint lázadót, hanem mint szabadítót üdvözölte. Első dolga volt, hogy az erődített helyeken és castellumokban levő haderőt is maga köré gyüjtse s tábornokaiul kinevezte Justinianust és a frank Nebisgastot. Az ellenség főnökeivel szerződéseket iparkodott kötni, melyeket azok ép oly könnyen elfogadtak, mint megszegtek. Átengedett számukra bizonyos területeket, s mikor ezzel nem elégedtek meg, megfenyítette őket. De már ekkor Sarus, a gót származású tábornok rendeletet kapott, hogy a lázadót verje le s fejét hozza Honorius lába elé. Ez először Justinianusszal bánt el s egy ütközetben meg is ölte őt, majd Nebisgastot tette el láb alól s egyenesen az erős Valentia (Valence) ellen fordult, a hol Constantinus megvonta magát. De Constantinus nem ijedt meg; a frank Edobichra és a brit Gerontiusra bízván a vezérletet, ezek addig serénykedtek, míg Sarust kiszorították Galliából. Ekkor arra gondolt, hogy Spanyolországot is hatalmába keríti. Csakhogy a pyrenaei hegyek közt heves ellenállásra talált. Honorius négy unokaöcscse, névszerint Didymus, Verenianus, Theodosius és Logadius, kik még a nagy Theodosius kegyéből terjedelmes birtokokat és előkelő tisztségeket kaptak, összegyüjtötték alattvalóikat s rabszolgáikat és elállották a hegyszorosokat. Egy ideig sikerrel küzdöttek; de a mikor Constantinus a főparancsnokságot Constans fiára ruházta, ki előbb szerzetes volt, s a honoriánok ezredeit – így neveztek Honorius tiszteletére némely barbár csapatokat, melyek katonai fegyelem alatt voltak – rá bízta, ennek sikerült magát keresztülvágnia. Didymus és Verenianus hűségükért életükkel fizettek. A tartomány most a honoriánok őrizetére bízatott s ezek siettek rablásvágyukat kielégíteni. Nem törődtek a szorosok őrizetével, és a barbárok 409. őszén Spanyolországba törtek és a tartományt elárasztották.”

 

Tehát figyeljük meg a következőket: 407-ben járunk, a vandálok éppen Galliát dúlják, amikor a zendülő természetű brit katonák önkényesen császárrá emelnek valakit. De ki is valójában ez a trónbitorló? Mit tudunk róla? Az első és legfontosabb dolog, hogy Constantinusnak hívták. A következő lényeges pont, hogy ezek a zendülő brit katonák a nélkül „díszítették fel a bíborral”, hogy meggyőződtek volna az alkalmasságáról. Tehát fölmerül vele kapcsolatban az alkalmatlanság gyanúja. Tudjuk, hogy munkálkodását azzal kezdte, hogy Galliába vonult. Ezután uralmát Hispániára is ki akarta terjeszteni, de a „barbárok” végül átkeltek a Pireneusokon és elárasztották a tartományt. Tudjuk, hogy az éppen regnáló római császár (Honorius) nem nézte jó szemmel az új trónbitorló felbukkanását és sereget küldött ellene. Sőt, még az is kiderül a fenti idézetből, hogy a fiát Constansnak hívták. ... Kedves Olvasó! Kezd már derengeni, hogy ki lehet ez a bizonyos Constantinus? ... Hiszen itt áll előttünk Nagy Konstantin története egy az egyben!

Pontosan tudjuk, hogy az itt leírt események előtt száz évvel Nagy Konstantin volt az, akit apja halála után a hozzá hű brit katonák augustusszá kiáltottak ki! Tudjuk, hogy ez a cselekedetük törvénytelen volt, mert a tetrarchia szabályrendszere szerint Severusnak kellett volna következni a sorban. Már Nagy Konstantinnal kapcsolatban is felmerült az alkalmatlanság gyanúja, hiszen apja – Constantinus Chlorus – többek között éppen emiatt nem vitte magával a hadjárataira. Nagy Konstantin is azzal kezdte a munkálkodását, hogy Galliába vonult és kezdetben az ő uralma is csak Britanniára, Galliára és Hispániára terjedt ki. Ő is harcolt uralkodótársaival és ráadásul még az ő egyik fiát is Constansnak hívták. A két eseménysorozatot száz év választja el egymástól, mégis szinte lehetetlen nem meglátni, hogy itt valójában ugyanaz a történet duplikálódott. Nagy Konstantin trónra lépésének története duplán került rá az időszalagra. Az egyezés olyan egyértelmű, hogy még a Nagy Képes Világtörténet írója is szükségesnek érezte párhuzamba állítani a két Konstantint:

„Ekkor megujult a katonák lelkében a Nagy Constantinus emlékezete. A közemberek közt találtak egy Constantinus nevűt s ezt, a nélkül, hogy meggyőződtek volna, vajon alkalmas-e az uralkodásra, feldíszítették a biborral.”

 

De mit jelent mindez a mi számunkra? Figyelembe véve, hogy a vandálok itt leírt 407-es galliai dúlásáról korábban már kimutattuk, hogy az valójában Attila galliai hadjárata, mindez azt jelenti, hogy a hunok első bejövetele tényleg Nagy Konstantin idején történt, ahogy azt a fejezet elején is feltételeztük! Csakhogy arra nem Nagy Konstantin uralmának végső, konszolidált szakaszában került sor, hanem az uralkodásának a kezdetén! Nem a Niceai zsinat után, hanem abban az időben, amikor még épp csak feltűnik trónbitorlóként Britanniában!

Ekkor jutott eszembe Diocletianus meglepő és történelemben példátlan lemondása! Fölmerült bennem a gondolat, hogy Diocletianus talán mégsem önként távozott a trónról, hanem lemondatták. Mégpedig éppen azok a hunok mondatták le, akikről pontosan tudjuk, hogy bejövetelük után elsőként a balkáni területeket támadták. Lehetséges volna, hogy a hunok első bejövetelének és Diocletianus császár rejtélyes lemondásának esetleg köze lehetett egymáshoz? ... Mikor is mondott le Diocletianus? 305-ben. Milyen dátumot közölt Hess András a hunok első bejövetelével kapcsolatosan? 328-at. Mennyi is az időbeli távolság Diocletianus lemondásának az éve és a Hess András által közölt dátum között? Nos, pontosan 23 év! Emlékszünk még mi ez a 23 év távolság? … Ahogy azt a „Hosszú hajú merovingok” c. fejezetben is kifejtettem, ez a 23 év távolság nagyon sok helyen felbukkan, mégpedig egyértelműen összetartozó események dátumai között. Ezt a 23 év távolságot találjuk a magyarok második bejövetelének Kézai Simon által közölt 872-es dátuma és annak ma általánosan elfogadott 895-ös dátuma között. Ez a 23 évnyi távolság feszül a meroving Childerik és a vele azonos Klodvig között. Ez a 23 évnyi fiktív időtartam található Nagy Károly trónra lépésének 768-as éve és az avarok ellen indított hadjáratának 791-es dátuma között. Ez a 23 év pedig nem más, mint a Róma városának alapításától induló időszámítás és a görögök első olimpiai játékoktól számított időszámításának dátumai között meglévő távolság, ahogy azt a „Hosszú hajú merovingok” c. fejezetben már részletesen kifejtettem.

 

 

https://maghreb.blog.hu/2012/06/09/isten_ostora_es_a_tetrarkhak_i