Attiláról Steiner azt tartja, hogy egy letűnt mágikus világ utolsó hírnökeként tűnik fel, és népe, a hun nép, Atlantisz örökségét hordozza magában. Ha az Attila névre gondolunk, az atl szóelem valóban idéző erejű, sokan az indián népnevekben, istenségnevekben ismernek rá az aTL gyök azonosító pecsétjére. Persze e logikát követve nyelvünkben az éTeL, iTaL vagy a hajdani életadó folyó, az eTiL (Volga) szavakban is egy atlantiszi misztérium örökségére bukkanhatnánk. Steiner szerint Attila hun népe rendelkezett a tisztánlátás (clairvoyance) képességével, jellemző volt rájuk az egységes – a nappali és éjjeli tudatra még el nem választott – tudatosság, a természet szellemeinek közvetlen látása és megélése, az okkult erőkkel való tudatos együttműködés. De Hunor és Magor történetének van egy másik rejtélyes mozzanata, amit a Tolkient olvasó vagy a Gyűrűk ura matricáit gyűjtő lelkes mozirajongó akár plágiumnak is tekinthet, és ez a hun és magyar harcosok tündérlányrabló kalandja a meótiszi mocsarak vidékén. Eleink számára mítoszi-történeti valóság volt a Tündérkert: Csallóköz, és a tündérvárakkal teli tündérország: Erdély. Ennek a másvalóságnak természet(fölötti)rajza gyermekeink mindenesti olvasmányaként ott rejtezik a 777 Magyar Népmese című remek gyűjteményben.

Steiner Attila-képében a hun történelmi misszió lényege, hogy a római kor "ahrimáni oldalról uniformizáló, az Ént-t gyűlölő, sőt az Ént kiirtó világhatalmat" létrehozó akaratát megtörje. Az atlantiszi beavatott Attila kiállja a sötétség három próbáját, megszakítja szerelmével kapcsolatát, megvív életre-halálra testvérével, és barátja, Aetius ellen indít hadat, azaz a történelmi küldetés érdekében legyőzi a szerelmet, a testvéri és a baráti szeretetet, hogy küldetését az érzelmek fékeitől szabadulva pusztítsa el a római birodalom hadait. Komor erények – a szeretettel szemben értelmezett Attila-kép akár valamilyen sötét ellenmessiás portréja is lehetne. De Attila felismeri a krisztusi beavatottság hatalmát, enged Szent Genovévának, nem vívja meg Párizst, és Róma falai alól is hazavonul, mert szent látomása támad. Steiner hozzáteszi mindehhez, hogy a hunok "élve mentek át a szellemi világba", azaz megőriztek valamit a halál atlantiszi módjából. Lám, az attilai misszió lényege, hogy "az ahrimáni – lásd még ármány – szellemet oly mértékben gyöngítette meg, hogy az már nem volt képes a belső szellemi impulzusok megsemmisítésére, és a VIII. században lángra lobbanhatott Európában is a Szent Grál fénye."

Mindez steineri optika, egy olyan német szellemé, aki Kraljevecben, a Mura és a Dráva közötti, majd ezer évig a magyar Szent Koronához tartozó falucskában látta meg a napvilágot. A Mura-vidék különös égi-földi táj, rejtelmes módon kapcsolódik Attilához és a magyar sorsáldozathoz is, és e titok kulcsát az égi csillagképet földre idéző Aquila János freskói hordozzák. A másfél éves gyermekkel innen a család el is költözik, de a szülőföld meghatározó marad e misztikus gondolkodóban.

A teozófiai hagyomány képe a turáni népekről komor. Várkonyi Nándor a Varázsmesterségek művében tudósít bennünket arról, hogy Blavatsky szerint a magyar népelemként is számon tartható ősmongolok és ősturánok atlantiszi eredetű népek, de hallgat arról, hogy ebben a patinás eredeztetésben egy ősvád is ott lappang. A turáni átok nekünk nem mond többet, mint a széthúzás, testvérgyűlölet fogalmát. Az ezotéria – Rudolf Steiner és Karl Heyer is – ennél sötétebb váddal illeti az atlantisziak negyedik alfaját, az ősturánokat. A nyugati ezotéria hagyománya úgy tartja, hogy az általuk birtokolt erőket és képességeket, így az életerő fölötti uralmat a nagyravágyás, a mohóság és az önzés szolgálatába állították, és ez vezetett – a hiedelem szerint – Atlantisz katasztrófájához, és egyben a fenti képességek tiltásához és elítéléséhez. Mintha ez az ősiszonyat lobbanna lángra minden máglyában, és indiánt, szibériait, katart, bogumilt, manicheust irtó indulatban.

Az antropozófus diskurzus szerint Manu, az emberi fejlődés vezérlője erre a mágikus ősbűnre az emberi racionalitás képességének kifejlesztésével válaszolt. Így helyettesítette a természetre és a természetfelettire hangolt intuíciót a racionális, kodifikált, logikai konstrukció. Mintha csak a Piaget által korszakolt gyermeki animista mágikus tudatot állítanánk szembe a kamaszban ébredő elvont, kategorizáló, rendszeralkotó tudati keretekkel. Lehet, itt is csak a filogenézis ösvényeit újrajáró egyedfejlődéssel találkozunk, de mi van akkor, ha van, amit már csak a gyermek lát színről színre?

Ennek a folyamatnak indulását az őssémi atlantisziakban és a belőlük fejlődő árjaságban, beteljesedését az Atlantisz utáni ötödik korszakban, a német-angolszász kultúra keretében láttatja Karl Heyer. Steiner és Heyer mintha csak a spiritualista tükörképe lenne Haeckelnek, illetve az egyenesvonalú fejlődés eszméjét képviselő korai brit antropológusoknak. Ezt az etnikus gőgöt a kulturális relativizmus és persze a modernitás és a racionalizmus legitimációját megrendítő környezeti válság tette zárójelbe. Ezt az arisztokratikus fejlődéseszmét tükrözi Steiner, amikor az atlantiszi-hun világ visszamaradottságáról beszél, mert ahogy Göllner Mária értelmezi őt, "az a nagy változás, amely az emberi hármasságban az atlantiszi időktől a hunok koráig (IV–V.sz.) végbement, okozta, hogy ez az atlantiszi fokon visszamaradt és ezáltal "luciferizálódott" nép félelemkeltő idegen testként élt a korszak emberiségében." Ez a szorongás felébred minden emlékezethiányos tájékozódásban. Talán ezért nevezik hunebednek (a hunok ágyai) a hollandiai ötezer éves megalith kamrasírokat (Drenthe, Emmen, Borger) és hünengrábnak a németországi megalith kultuszhelyeket (Oldenburg, Visbek, Wildeshausen).

Hogy ez a félelemérzet nem fékezi a könyörtelen ellenérzületet, azt az európai ember újvilágbeli és szibériai (élet)térfogalása bizonyítja. A fejlődés eszméjét is vörösre festi a mágikus másik vére. De a túlélők sorsa is kihívás, mert a hegemón többség körein túli kulturális ökozónákba, rezervátumba, marginalitásba, létperemre sodort másvalóságok spóralétet élnek.

Sokan – igazságtalanul és veszedelmesen – a keresztény térítés rovására írják ezt az egyoldalú élethalálharcot (lehet-e keresztény a gyilkos szeretettelenség?); a mélyben másféle lelki idegenség lakozik. Igazából a mélyréteget nem a felvilágosodott fölényretorika fedi fel. Az európai ezoterizmus beszédes nevű gondolkodója, Jean-Marc Allemand idézi Guenont és az általa felfedezett mohamedán víziót a gonosz földrajzáról. Az ördög hét tornyát (nem a kereszténységet védő végvári vitézek isztambuli börtönéről, a Jedikuláról van szó …), hét, Európát körülölelő, Afrikában, a Közel-Keleten, Türkmenisztánban és az Ural mentén, Nyugat- és Északnyugat-Szibériában található földrajzi egységek formájában lokalizálja, amelyekhez bizonyos sajátos, behatárolható kifejező erővel bíró, alacsonyrendű "kultúrájú" népcsoportok is tartoznak. Olyan népcsoportok, amelyeknek mind "kultúrájuk", mind ő maguk, valamely régi, magasrendű és nagy kultúra maradványainak tekinthető. Maradványainak a szó azon értemében, hogy a nagy kultúrák letűnte után ezen kultúrák "démoni" rétegei fennmaradtak, mert nem járultak hozzá azon kultúrák "megistenüléséhez" és "égbeköltözéséhez", melyeknek korábban csekély részét képezték. Allemand a magyar őstörténetet illető topológia mellett nem hagy kétséget ítélete élét illetően, hiszen az "ördögi influenciákat" összekapcsolja a "nomádista anarchizmussal" és a sámánizmussal. Allemand az ördög hét tornyát tehát Szudánba, Nigerbe, Szíriába, Irak és Irán területére, Turkesztán-Kazahsztánba, az Urálba és Észak-Szibériába helyezi, és nem hagy kétséget afelől, hogy az e helyekhez tartozó népek a következők: a hükszoszok, mint az egyiptomi mágia visszájára fordult primitív továbbélésének hordozói, a Leopárd-társaság populációi a totemizmusukkal, a föníciaiak, a nimródi szellemet képviselő asszírok (a szerk hmm-je), a nomadizmust (feloldó arculatú sámánizmust) képviselő szkíták, asszírok, yezidek. Ezek után már az sem meglepő, ha Korleonisz Miklós egyik írásában az ellenbeavatási központokat a fenti helyekhez kötve, két okkult rendet, mint a harmonicizmust a vitalizmussal, indulatisággal, emocionalizmussal, enthuziazmussal, szentimentalizmussal elleplezni akaró szándék erőközpontját, illetve az oppozicionalizmus, azaz mindig csak valamire reagáló, valami ellenében való, reaktív cselekvést támogató, vagyis a hamis és nem autonóm módon kialakított ellenségképek terjesztését szolgáló okkult erők fészkét, más országok mellett Magyarországhoz kapcsolja. Ha ez utóbbi stigmakép akár sorsproblémáinkra is utalhatna, az egész ezoterikus vízió mégis inkább saját magára nézvést leleplező, mert hordoz valami évezredes indoeurópai ősiszonyt a régibb népekkel szemben. Lám a nyugat-európai ezotero-tradicionalizmus még kivételt is tesz a tartózkodó magatartását illetően, és ha az az archetípusként benne élő ellenségképet táplálja, akkor iszlám forrásokhoz is szívesen nyúl. A másik diabolizálása vagy inkább shaytanizálása azonban igazából ritkán takar szellemi műveletet, sokkal inkább igényt a másik világának helyére és forrásaira.

https://www.okotaj.hu/szamok/31-32/ot31-04.htm

Címkék:

Vissza

Téma: Atilla

Nincs hozzászólás.

Atilla

Címkék:

Téma: Atilla

Új hozzászólás hozzáadása

Keresés

Elérhetőség