Egy hatalmas lesötétített teremben vagyunk, ahol épp árnyjáték-előadás folyik. A gyerekek szájtátva nézik már lassan két órája a fehér falon a hihetetlenül megkomponált, izgalmas árnyjátékot. Profi csapat lenyűgöző produkciója ez, amibe a páréves, épphogy ovis gyerekek teljesen belemerülnek, az ő számukra annyira sok a két óra, hogy már el is felejtették, hol is ülnek és kik ők. Azt meg végképp képtelenek felfogni, hogy az a sok mozgó alak, s a szépen kirajzolódó izgalmas történet ott a falon voltaképp semmi, az ott nincs is, mert amit látnak, csupán pár ügyes néni és bácsi keze egy hatalmas fényforrás előtt – nem, ők látják a képen a nagymamát, és felugrálnak sírva a székről, ha jön a farkas őket is ijesztgetve. Csakhogy az előadás a végéhez közeledik, s épp ezért az árnyjátékosok meg akarják mutatni a gyerekeknek, hogy mit is néztek olyan hosszú időn át annyira, hogy teljesen bele is feledkeztek a dologba – mert ez a feltétele annak, hogy majd kimehessenek a szabadba játszani. Ahhoz azonban, hogy a gyerekek ezt meg is értsék, többlépcsős „leleplezést” kell a művészeknek kieszközölniük a biztos hatás érdekében.
1. Meg kell értetniük a gyerekekkel, hogy amit a falon látnak, nem valóság és ők nincsenek abban benne, s ennek érdekében elsőként ahhoz a trükkhöz folyamodnak, hogy a nagymama a gyerekek szeme láttára átalakul farkassá. „De hisz ez nem is a nagymama, ez a farkas!” – mutogatják meglepetten a gyerekek, és azt hiszik, most ők végre mindent megértettek a dolog lényegéről. De persze nem, valójában semmit nem értenek még az egészből, csak megtapasztaltak valami fontosat, ami azonban a majdani megértéshez vezeti el néhányukat.
2. Vannak a nézőtéren amolyan „beavatott”, eredetileg az árnyjátékos csapathoz tartozó, a játék menetét ismerő és azt művészként maguk is művelő nénik és bácsik is, akik halkan suttogva elhintik a tudás magvait az okosabb gyerekek közt mondván: „vigyázzatok, az a dolog ott a falon nem az, aminek látszik!” „Hogyne! – kiabálják erre a nagyhangú nagyokosok – mert a nagymama, nem is a nagyanyó, hanem maga a farkas!” „Nem igazán – mondják halkan a beavatottak –, a dolog ennél azért sokkal bonyolultabb.” És ráirányítják a gyerekek figyelmét a falon egy látszólag egyre növekvő hatalmas korongra a mozgalmas árnyjáték felett. Nincs ebben semmi varázslat vagy trükk: a korong egy egyszerű gömb árnyéka, mely egy láthatatlan damil szálra van a teremben felfűzve, amit a két fal közé vert kampók tartanak, s azért nő a falon az árnyéka, mert lassan mozog a fényforrás felé. A vetítésül szolgáló falon a „múltbéli” paleoasztronautika nevű kampó tartja a damilt, a másik, a fényforrásul szolgáló reflektor mögötti falon a hamarosan újra eljövünk (vagy második eljövetel, kinek hite szerint) „jövőbeli” ígérete. A gömb meg ott lebeg a gyerekek feje fölött e damilon csúszkálva, hogy jelezze a falon egyre növekvő árnyékával, hogy itt valami történni fog. Valami furcsa, az árnyjátékhoz nem illő dolog, ami mégis e damilnak köszönhetően logikusnak fog tűnni – elsőre.
S létezik még egy kis segítség a nézőknek a majdani események értelmezéséhez: a „beavatottak” egységes üzenete, amit az előadás alatt már többször megjelenítettek a lurkóknak (tudatosan a fényforrás elé tartva ennek érdekében a kezüket). Ez az üzenet bár sokféle ábrázolással, de azonos tartalmat hordoz: egy kezet, egy fényforrást és a kéz árnyékát. Ezt hűen bemutatni egy árnyjátékon belül szinte lehetetlen mutatvány, de azért ők így-úgy csak megoldják a dolgot. A kicsik ebből persze elsőre nem sokat értenek, főleg azért, mert eleve tele van a fal különféle ehhez hasonló üzenettel, „reklámanyaggal”, s csak nagyon kevesen veszik ezek között észre a kép szélén a kis egyszerű sematikus szimbólumokat – amiket az különböztet meg a többitől, hogy egyenesen az árnyjátékot létrehozó csapat tagjaitól tudatosan, és nem a kezüket csak összevissza lóbáló, „öntudatlan”, bohóckodó gyerekektől származnak. Valamint tartalmuk mindig a játékon túli kézzelfogható valóságra mutat, s nem azon belül annak újabb gyermeteg értelmezésére. De aki megérett arra, hogy kilépjen az árnyékvilágból, azonnal felfigyel ezekre az üzenetekre és meg is érti azokat – ez törvény.
3. Ahhoz, hogy a gyerekek valóban a helyére tegyék majd magukban a vetítés utáni úgynevezett demonstrációt, a figyelmüket terelni kell. S ehhez a legjobb módszer, hogy a nagymama és farkas átváltozása körüli sokkhatást meglovagolva a figyelmet afelé tereljük, hogy lám-lám, itt valami szokatlan történik a történetben, itt valami furcsa zajlik: valami, ami eddig nem volt ebben a mesében így látható. Nyilván a kétéves a nagymama átalakulását továbbra is a falon érzékeli csupán, és helytelen következtetést von le az egészből, azt gondolván: „Áhá, biztos a Farkasok királya varázsolta el az összes nagymamát, de most ez kiderült, és ha hangosan kiabálunk, akkor szegény Piroska, meg az őzikék és a nyuszik is megmenekülhetnek, és így őket már nem fogja megtéveszteni a gonosz farkasnép. Vigyázz Piroska, az ott a farkas! Vigyázzatok, az nem a nagymama, az a farkas!” – ordítják torkuk szakadtából az oktondi lurkók. „Vigyázzunk, mert még minket is átváltoztatnak!” – ijedeznek, akik félnek az árnyékoktól a falon.
Ez azonban nagyszerű, mert így érik a döbbenetes felismerés, hisz éppen ez kell hozzá: e nélkül az ijedelem nélkül ugyanis nem is jutna el a tudatukig majd a lényeg. Mert a lényeg, e végjáték célja, hogy a gyerekek végre önmagukra ébredjenek, leszedjék a tudatukat a falról és megértsék: az ő kezük is képes megjelenni farkasként, nagymamaként vagy akár kis ugrabugra nyusziként az árnyképek között. S ekkor azt mondja a narrátor a történetszálakba ágyazva némán: „hamarosan hatalmas vihar kerekedik, s az ezeréves Nagy Erdei Tölgy kidől a helyéből, és lehet, minden kisgyereket maga alá temet!” Hú, minden gyerek rémülten a nagy erdei tölgyre szegezi a tekintetét, szinte már semmi mást nem is néz a hatalmas falon, csak azt a nagy árnyékfát.
No, azt hiszem, körülbelül most tartunk itt a játékban...
S hogy mi fog ezután történni? Idővel majd bebizonyosodik, hogy a Nagy Erdei Tölgyés ez az egész történet a hitt formában nincs is. Ám van helyette más: kedves nénik és bácsik a gyerekek háta mögött – és egy nagy reflektor. Valamint falak körbe mindenhol. Mert ez egy vetítőterem. Ám mögötte ott a szabad tér, a szabad élet, egy hatalmas csodás park, sík árnyak nélkül, 3D-ben!
Ezt megelőzően azonban majd egy pillanatra felkapcsolódik a fény, és akkor eltűnik a falról MINDEN. Hoppá, lesz nemulass annak, aki azt hitte, ott van a falon! Előtte persze a nénik és bácsik egyre mókásabb és abszurdabb dolgokat mutatnak be a falon – s természetesen a Tölgy is átalakul, megmozdul, abszolút tölgyhöz méltatlan dolgok színtere lesz. Eközben az árnyjátékosok egyre többet mozgolódnak, köhécselnek, s ekkor pár gyerek hátrafordul (a beavatottak tekintetét követve, akik már egy ideje megmutatva a „helyes irányt” szinte csak ebbe az irányba néznek), és meglátja őket. Alig páran lesznek, hisz mindenki továbbra is a falra figyel, ahol ekkor szintén megjelennek ezek a fura és hatalmas emberi alakok az eddigi kis kézfigurák mellett: „Ott vannak, ott vannak! – kiáltják majd megint a hangosabbak. – Ott vannak, a bácsik és nénik, akik megmentik az Erdőt!” No és ekkor hatalmas „vihar” támad a falon, mindent összehány és szétzilál az árnyak között, bődületes dörgés hallatszik a falra szerelt hangszórókból, és követi a villámlás: bamm!!! – ami nem más, minthogy kigyúlnak a fények a nézőtéren, aminek köszönhetően azonban eltűnik a falról a kép. Ekkor vége a „világnak”. Ezután viszonylag rövid időt kapnak a gyerekek, akik megértették, mi történt, hogy elhagyják a termet és kimehessenek a játszótérre a szabadba. A többiek meg csak ülnek némán nézve a fehér falat, és azt hiszik, ők most megszűntek létezni. Majd ha a mozgás elült – amit a falat bámulók egyáltalán nem is fognak érzékelni – hamarosan újra besötétedik a terem, és kezdődik elölről egy új, teljes, ismét kétórás nagyon hosszú előadás – amit szintén csak annak végén lehet majd ugyanígy „felébredve a falról” elhagyni.
.
Ez a mi világunk kicsibe...
.
Peti