Az agresszió 1. rész Szellem: Hass!
Előzmény..
embers-eg.webnode.hu/news/csodalatos-termeszet/
embers-eg.webnode.hu/news/minden-s-egre-nez-o/
embers-eg.webnode.hu/news/megszeliditheto-az-ember-egy-latomas-ami-tobb-mint-az-apokalipszis/
embers-eg.webnode.hu/news/olvasmany-elmenyek-i-reszlet-krisnamurti-naplojabol/
embers-eg.webnode.hu/news/r-egi-magyar-aldas/
Az agresszió 1.rész
Szellem: Hass!
Csak Érős idegrendszerűeknek!:)
(Magyarul, ha lefordítod, máris ördöngős)
Kezdetben vala...
...az indulat....
... a ma született bárány ártatlanságával.
Az ártatlan b(e)árány...
Az ártatlanság bearanyoz.
Az igazi arány, irány: az ártatlanság.
Az ár(t)atlanság. Az árta(t)lanság. Az áratlan, az ártalan... Az áratlanság. Az árthatatlanság.
Az, ami ártatlan, az, ami áratlan, az nem árt, és nem árad.
Önös és valótlan.
Égtelen indulatra gerjed.
Óvatosan csak ennyit mondhatok: amit gonosznak neveznek.
Sokat fi-lóztam ezen. Sőt, mondhatom, bármin is fi-lóztam, csakis ennek megismerésére irányult minden.
Mi is bennem ez az indulat? Azt látom, hogy az akaratom határozza meg az irányát, megszabja és megadja az erőmet (szab-ad akarat).
És ez az erő teremtő, alkotó és ha tudatosan élni tudok vele, az egyensúlyt magamban meglelem.
Ilyen egyszerű.
És mégsem?
A tisztelet valahol kicsorbult?
A tiszta élet, a tiszta mérték valahol megborult?
És megfeszülhetnék a kényszeres jóság és a mulasztások keresztjén..., ahogy azt világom súlykolja belém. Csorba tükör, torz arcomat alig ismerem fel benne. Inkább Magamba szállok és a kezdetek kezdetét, az okot magamban keresem. Így kezdődött, hogy visszavonultam, a festett képtől hátra léptem, hogy az egészet egybe tekintsem, Szememet többször is behunyva, meghaltam érte, hogy az igazi képét magamban visszaidéztem, és visszatértem, hogy összehasonlítsam az evilágival. Azért vagyok itt, hogy megalkossam a bennem élő képet... Istenről, Magamról?
Elég mélyre ástam?
Szinte lehetetlen szavakba foglalni az egész rendszert, ahol minden mindennel kölcsönös ok-okozati összefüggésben áll. De ha mégis "szimatot" fogok, mindennek értelmet tudok adni és van az a fanatikus ideológia beigazolás, ami végül helyt ad, helyesel és valóra vált minden hipotézist. Istent játszunk egy megszállott indulattal. Örök hajlam ez: lássam!
És megnyílvánul...
.. a(z) (T)örvénylő erő.
Az ember életútján halad (hála ad) előre (élőre), azért hogy igazát megteremtse. Körbe-körbe, kerül, amibe kerül. Testét és pszichéjét érő fájdalmas tapasztalatok árán is megvédi az igazát, tűrőképességét mind egyre kiszélesítve, idegrendszerét mind egyre képezve még fokozottabb erő bevetésre. Mert meg akar nyílvánulni. Mintha ártatlanságát beáldozva mindenkép(p) élni akar az indulatával. Hogy áradóvá, élővé váljon és önös igazságát megvédje és ezzel önmagát őrizze meg a hiábavalóságtól, ezzel együtt az ártatlanság valótlanságától. Így válik paradoxi eszménnyé az is, hogy bűntől meg lehet szabadulni és csak az ártatlanság marad. Annak nem, akinek van védeni való igazsága, ez már egészen biztos, annak nincs ártatlan ügye. És így világosodik meg az is, hogy bizony a megnyílvánulásért, a szépségért meg kell szenvedni.:))) H-arcolni kell a látszatért.:)))
És ebben nincs semmi gonosz...
Meg-Is-Merés. Merészség, bátorság, alakulni, alakítani, vagy szín-észkedni, képmutatni, ha kozmikusabbra nem futja, legyen a komikus.
El kellett kezdeni kutatni az erő(m) után. Mi-csoda ez? Istenem? Ördögöm? Meg kellett figyelni világom más megnyílvánulásait, olvasni nálam sokkal bölcsebb gondolkodók, kutatók munkáit. Kaotikus képet kaptam, idegösszeomlást számtalanszor, mi az Isten regenerált újra s újra? A legizgalmasabb megszállottság ez. Szellemvilágom legfinomabb rétegeiben rejlő életenergia kiismerése. (Ki-is-merése)
Ami szembetűnő, külső és belső impulzusom egyaránt: szeretni vágyás és agresszió.
Minek tagadjam? Én is és mindenki más is tele van agresszióval. Meg szeretni vágyással.
És még éhséggel...
És még nemiséggel.
Ugyan melyik az alapösztön?
Mire jó a rossz?
Lássam!
Íme az elhatározás: Mi-csoda alakítja az életemet? Szembeszállok vele!
Mint kint, úgy bent, mint fent, úgy lent. Kerek egész, kérek egészséget!
És elindultam szerencsét próbálni. Kerül, amibe kerül.
Indulat, mondják mások: agresszió. jelentése: támadás. Magyarul értek: tám adás. Akkor már van is az útra támaszom, így hívják: agresszió.
Úgy értem, azért indultam szerencsét próbálni a világomba, hogy tám(pontot) adjak. Ki is-meri, vagy (f)éli Istenemet?:))))
Emlékszem honnan indultam.
Emlékszem: ártatlanságomra. Ebből indulok ki. Mindenki Magából indul ki.
És arra, hogy ezt megvetem lépteimben, jártamban-keltemben.
Megtagadom.
És magamból kivetem az áradást... (árad-ok, árt-ad-ok, ártok? R-ontás?)
Ragyogó aránnyal az indulat, a tám-adás csodás életet teremt.
Ez az ösztön egyensúlyra való, impulzusai tisztán, tisztelettel, tiszta élekkel hatnak.
Akaratában nincs gonoszság, csak hagyd hatni magadon keresztül! Ha hagyod, nem feszít meg, nem szegez meg. Ölelő (a)karok.
Az agresszió ösztöne elsődleges, fajfenntartó elemünk. Spontán mivolta ami számunkra veszélyes lehet, mert nemcsak reakció. Akkor lehetne a kiváltó okokat megszüntetni. De az életösztön gerjedése nem csak kutató, hanem mágikus beállítottsággal ismerhető meg. Csak annak, aki szembe mer szállni, annak válik megismerhetővé. Másképp egyre korruptabb, egyre gátlástalanabb, egyre pusztítóbb. Csak átorientált cselekvésbe lehet levezetni és ez az önmagát felemésztő inger önmagát megosztja és így válik szeretővé.
"Az ember a hidrogénbombát a szellemének köszönheti, szívében az antropoid ősöktől örökölt agresszív hajlammal, melyet értelme nem bír leküzdeni..."(K.Lorenz)
Az ember, túl mohón változtatja meg életkörülményeit, ezért agressziója pusztító következményekkel jár. Már-már zsákutca az összes fordulat, kiutat nem lel, erői megtébolyodva, önmagát emészti fel, idegrendszerén kiégnek az elméletek, önmaga isteni erejét démonizálja, magát bebörtönözte úgy, hogy kizárólagos jogot követel életéért, bűn képzelgésekkel vádolja testvérét és rivalizál pozícióért. Szabad akaratát is zsarnoki önhittséggel kiforgatja, és a nála óriásibb természeti erők ellen vét (vet), pedig az agressziónak nem célja a megsemmisítés, nem pusztító elv, nem az ellenség megsemmisítése, nem a marakodás a cél. Az ember mégis pusztító, ami rosszabb, akarattal. Szerencsétlen véletlen? Véletlenek nincsenek, szerencsétlenek meg végképp nincsenek!:) Ha a földi dimenzión túl, az élet-halál körforgásába emelem a "játékot", bizony jogos a kérdés: ezt átküldi az ember a túlvilágra, hogy erőt nyerjen, ki jön vissza érte? Ha az emberben az agresszió mértéke olyan intrikus, hogy csak az emberöltő (ember-ölt-Ő) szűk látóterében méri megszerzett vagyonát, vajon az az erő, akit láthatatlannak vél, honnan fog hatni vissza őrá? Mit semmisített meg és miért cserébe? Mibe kerül ez a szörnyű gyilkosság, ha csak átalakulás létezik? Vagyis, ha megsemmisítés lehetetlen, akkor amivel az erő hatni tud: inkább váljék ártatlanná az, akit meg akar semmisíteni?
"Bennünk emberekben, gonosz örökségként, csontunk velejéig ott él az agresszió ösztönének veszedelmes mértéke; az úgynevezett "harcos erények" a végletekig kitenyésztődtek és sajnos, követendő eszményként jelennek meg." (Konrad Lorenz, 1963)
A h-Arcoskodás megy tovább, mint ahogy, az élet is.
Pedig az ember az Őr, akinek lehet-Ősség van adva, hogy a Természet egyensúlyát megújítva, az ösztönt megnemesítve, a kártékony hatásokat megszelidítse.
Még kétséges, hogy az ember helyt tud-e állni.
A szelekció már tart.
Akié a Föld, Azé a Menny.
Akiben él a virtus. Akiben Egyisten tudatú a megértés. Akiben az indulat a motor, de tisztán emlékszik az ártatlanság (Ő)szinte irreális boldogságára. És magában azt nem hamisítja meg azzal, csak mert életet ad neki.
Csodálatos misztérium. Mindig is csodálat tárgya marad, hogy az egyensúly ellen sosem véthetünk és megszámlálhatatlan szépséget hoz létre.
Az egyensúly ellen sosem véthetünk!
A kérdés csak az, ki marad és ki megy?:)))
És aki marad, az marakodik a zsákmányon és öli testvérét a pozícióért?
És aki megy, az mennybe megy?
A madár, a megszálló, a magábaszállós marad.? ;)
Az állatvilágban megfigyelt agresszió számos jellegzetességében az emberben is valóság. Ezt egy következő fejezetben fogom részletesebben megvilágítani. Kiváló alapot szolgál Konrad Lorenz Az agresszió c. könyve, melyben csodálatos figyelemmel írja le a fajok játszmáját. És azt a megdöbbentő felismerést, ami megerősített sejtelmemben: kezdetben vala az indulat és ez a nemes erő, a legtökéletesebb egyensúlyozó rend, természetesség, de az elkülönülés és önös érdek harcaiban hozta létre a megbékélés fegyverét. Minél agresszívabb egy faj, annál erősebb kötődésre és hűségre képes bensőséges kapcsolataiban. Minden bensőséges kapcsolat, ami a szeretet, egyszerre agresszív ösztönből fakad és csak a kialakított rítusok és megszokások rendszerében, az egyedek egymást megerősítve lépnek szereteten alapuló kapcsolatba egymással, hogy ugyanakkor egy külső ingerrel szemben aktív támadással és érdek-védelemmel lépjenek fel.
Az ember társas igénye a lelkében és ősi szellemi indulatból fakadó óriási agresszív hajlam öröklődése. Nemcsak az állatvilágból kapott adomány. De fejlettebb intellektusunk hibás következtetésbe lovalhat, szellemi gőg és önhittség, ha egyeduralkodónak tekintjük fajunkat. Ugyan eszközöket teremtünk arra, hogy a természeti folyamatokat hasznunkra hajtsuk, és talán önálló életrendünkben külső veszélytől egymás társasságában a fajunk fennmaradását megóvjuk, de az állatvilágban már oly jól ismert intraspecifikus agresszióval, vagyis a fajon belüli erőszakkal rosszabbak vagyunk, mint a patkányok. A patkányok ugyanis nemzetségi borzalmas háborút folytatnak egymás ellen, míg csak egy maradhat. (lásd K.Lorenz Az agresszió c. könyv patkányok c. fejezetét)
És eközben a magányosság elmélyül, az ember az anoním seregben csak egy a sok közül és sodródik ideológiák áramában, hogy kis falatkáit összegyűjtse és ha lehet, a mellette állótól előbb elkapja, hogy ne hulljon el. Az ember társas lény, vagyis fokozottan agresszív és fokozott igénnyel a szeretetre. Mert személyisége ott kezdődik, ahol először alakul ki személyre szóló barátság, vagy figyelem. A szeretet nincs meg agresszió nélkül, de a gyülölet sincs meg szeretet nélkül. A rítusok kötődnek a partner személyéhez és önállósult ösztöncselekvésé alakulnak, aminek a partner jelenléte feltétel, akivel a szokást ki lehet alakítani. Ez az agresszíó módusult, átírányított jellege, vagyis legtisztább fegyvere a békülésre való képesség.
A fejlettséget csakis ez mutathatja meg, hogyan kezeli a konfliktust, megbékítő szerepe mennyire hatásos.
Az ember ezért olyan magányos. Mert nem érzi magát otthon, ha nincs jelen az Egészben, míg önmagát a másikért beáldozza, ártatlanságát megoldja és mégis ebben a megosztásban válik mindenhatóvá. Mindenhatósága nem önös érdek, hanem az egy-más-ra utaltság (r)óvása. Az önzés végül felemészti, de ha személyisége önzetlen, akkor anoním és éhező. Ilyen világunk két nagy arca: a zsákmányoló gyarapítás és a szellemi önzetlenség, a gazdögség és a szeg-énség... a két testvér harca. A vagyontól megveszett és az ideológiáktól idomított.
Az ember magában életre kelthet egy erőállatot, számára a legkedvesebbet. De minél merészebb az ösztön szabadjára engedésében, az ember észreveszi Magát, hogy jelen tud lenni az Egészben. Intelligenciája révén megismeri a rendszer minden lényét, minden részletét. Ezért az ember lelke nem az állatvilágba süllyed vissza, amikor az ösztöneit megszelidíteni nem képes és változásának, látszólagos fejlődésének mértékét, irányát elvétette. Az ember ugyan nem felsőbbrendűbb az állatoknál, de intellektusa mégis kimagaslóan aktívabb és alkotóbb. Ezért képes lenne a folyamatokat uralni, de mégis, bármennyi befolyást is szerzett meg, saját maga ellen fordítja. Képtelen ösztönét racionális józanságba hajtani és a józanságában az ideáit megteremteni, sőt makacs, vakmerő fejetlensége megszédíti az ösztönt. Vagyis előbb nem a szív útját kell megtalálni, hanem az elvesztett fejet! Hogy amikor a megborult elme kiemeli magát a sárból, akkor egyúttal meg is hajoljon szívéhez. Ilyen az ember gerincessége. Két lábon áll, de alázattal tekint előre (élőre). Így az ösztön megbékél és egyensúly megtartó ereje mindjárt tisztán is látható. Mást sem akar az indulat, csakis a békét. Önös megvilágosodási (! világba áradó) ösztöne, agresszív hajlamok a megnyugvásba akarnak megtérni.
Az ember ha az irányt, arányt elvéti, humán démonná válik. Olyan intelligenciává, aki Magát az ártatlanság emlékéből kizárja. Kitaszítottság káprázatában folyamatosan emészti magát, mert az önzést magába bezárja és nem képes megosztani, így az agressziója pusztítóvá és végül önbénítóvá válik (vesztett ügy a veszettség.)
Az ember lényében egyszerre megszerezte az összes élőlény tudását és érzékeinek lehetőségeit, ugyanakkor megkapta az Egység tudatot is. Ha árt, Magának árt. Amíg az állat ártatlan marad, mert éhséget csillapítva öl, addig az ember bemocskolódik ettől. Mert az embernek meg kell alkotnia azt a rendszert, amiben az agresszió nem öl, hanem megóv. Az egyensúly határait ringató impulzusaiban kialakítani. Azáltal válik elégedetté, mert határait az egyensúlyba beemelte. Ezek a határok állandóan változnak. Ahogyan a természet is változik napszakról napszakra, évszakról évszakra és tájról, tájra, úgy az isteni indulat is, egyszerre a legtökéletesebb rendszerben, de mégis spontán, egyéni szeszéllyel teremt új lehetőségeket. Ezt a gyermeki szeszélyt kell megóvni, hagyni, hogy újra és újra felfakadjon és ugyanakkor felügyelni, szerető szigorral, de nem megfékezni, mégis elcsitítani!
Az az ember, aki Magában elviseli az összes lény jelenlétét, épp úgy a legnemesebb vad, mint élősködő és mint vírus, és ezen tudását az emberiség rendszerében alkalmazni is tudja, mindig ott és úgy hat, ahogy az helyénvaló, az marad és Mennybe megy egyszerre.:)
Ha árt, Magának árt, de ezt csakis ártatlanul.
Lássuk a rendszert!
A folytatásban egyre inkább alászállunk a rendszerben. Most a szándék tisztázása volt a lényeges, a szellemi "Hass!" szólításnak eleget tenni.
A következő részben a lelki "Alkoss!" világába merülünk el, jobban betekintve a rítusokba. Hogy belső, lelki tereinkben is folyamatosan tart az agresszív terület foglalás és a békítő gesztusok játéka, akárhányszor csak számunkra intenzív lénnyel találkozunk, akár evilágban, akár álmunkban. Rálátunk, hogy a szeretet is ebből fakad és folyamatosan mérlegen van az önzőséggel. Hogy valójában támadunk vagy támaszt adunk a másik embernek és vele szövetségben miért vagy mivel szemben állunk, állunk ki magunkért? Meglátjuk azt is, hogy a szeretet a felfokozott agresszió leghatékonyabb megnyílvánulása, de nem nélkülözi azt, amit óvatosan gonosznak nevezhetünk. Lelkierőt merítünk önzésünkből, hogy magunkat megosztani tudjuk másokkal, hogy az önzés nemző és nemes. Igazságunkat erőltetjük a világra vagy igazat adunk másoknak is?
A láthatalan erők "kezében" vagyunk, szabad akaratunk akkor hat, amikor a természet erőinek beáldozzuk ártatlanságunkat. Ehhez az áldozathoz elég, ha felkínáljuk a legsebezhetőbb pontunkat, ahogy az az állatvilágban, fajon belül számtalanszor megfigyelhető. De hol van a mi legsebezhetőbb pontunk?
A harc igaz útjáról is essen szó a lelkület fejezetében.
Kulturális rítusok és kulturális harcok, ha igaz, hogy ennyin múlik a békénk...
De ha mégsem a sok ideológia harca, akkor majd egy ezt követő részben még mélyebbre merészkedünk, igen így: merészkedünk, vagyis indulatunkat rávetítjük a megvilágított részletre. Az anyagi világ "Gyarapíts!" ördögi köreiben sem megszédülve a tehetőség vagyonára szentelünk figyelmet. De a tehetség fényében sem elveszve tovább kísér(t)jük a testvérharcot: pénz és örökség.
Is-Merd Magad!
"A mént a világ népei éppen úgy ismerik, mint a szigonyt. És mindenütt ugyanúgy értik: „az isteni mén a maradéktalanul átvilágított ösztön jelképe, olyan lény, akiben még a legmélyebb gyökerek is ragyognak.” A jelkép azt jelenti, hogy a fent és a lent között nincs különbség; belül éppen olyan világos, az érzékiség nála éppen úgy szellemi, ahogy az ösztön értelem, s ahogy a tudattalan mély homálya keresztül-kasul fénytől áthatott. Ami nem jelenti azt, hogy benne a mélység erői elvesztek. Nem: a mén az a lény, akinél mindaz, ami lent van: a tengeralatti, a földalatti, a tudatalatti, az egész sötét, éhes, kúszó és vad has-világ, tündöklő napfénnyé tud lenni, éspedig úgy, hogy minden vércseppje szikrázó nappá válik. Szeme, táncoló járása, nyargalása, vörösen rikoltó nyerítése ilyen felcsapó, égő fény és vad ereje csupa világosság. Az isteni mén az a lény, akiben a hím lény minden homály nélkül kiragyog – ő a Hím Nap. Az ösztön, a sóvár és mohó szenvedély, a szemérmetlen hús és vér, kevély és büszke türelmetlenség, szívós mohóság és szégyentelen magabiztos önhittség minden konok erejével. ... A musztángot fékező indián, mint a lélektan mondja, az ember álmában, a sötét ösztönt megfékező fény betörését jelenti. A tibetiek azt mondják, hogy az önfegyelem meglovaglása. A keleti jóga a lélegzetet ménnek tartja. A meg nem fegyelmezett lélegzet, mint a vad ló, az embert értelmetlenül rángatja, de a megülhető, vagyis a lovaglásra betört lélegzet-ménnel az ember mindhárom világba elnyargalhat, és kitárul előtte a szellem, a lélek és az élet minden mélységes titka. A megfékezett lélegzet az embert képessé teszi arra, hogy a sötét kozmoszt is tökéletesen átvilágítsa." /Hamvas/
Téma: Az agresszió 1. rész Szellem: Hass!
Nincs hozzászólás.