Orditok - Száz év az őrültek házában
Előzmény..
Magyar Földre - Egy katona története
Kapcsolódó link..
A fura öreg üzenete az utókornak
A favágó
Gyógyító szeretet
A szív
A kocsitologató néni igaz története
Sokáig töprengtem, megírjam-e az alábbi posztot.Túl fájdalmas. Túl személyes. Aztán eszembe jutott a Hét Krajcár.
Ha Móricz időgépre pattanhatna és közöttünk találná magát, bizonyosan blogot írna.
Kiadót nem találna. Ha nem a kormányt dicsőíti, bizony el nem adná az írásait. De akkor is írna, mást nem tehetne.
Megírná A Hét krajcárt? Biztosan.
Annál személyesebb és fájdalmasabb pedig az én történetem sem lehet.
Úgy döntöttem megírom hát. Akkor is megírom, ha a képességeimet eszembe sem jutna Móricz Zsigmond zsenijéhez hasonlítani.
Apám 88 éves múlt. Egy péntek este jött a telefon: elesett. Kórházba került.
100 kilométerre lakom. Induljak?
Hívtam a kórházat. Ne aggódjak - mondták - nincs törés, még zúzódás sincs. Ráérek holnap menni.
Másnap autóba ültem és mentem a kórházba.
Minden létező osztályt végigjártam, apu sehol.
Vissza a betegfelvételre. Hol van?
Hosszas számítógép bámulás, telefonálás. Pszichiátria.
Nem értettem ugyan, miért ott, de indultam a pszichiátriára.
Hatalmas, három szintes épület-monstrum. A bejárat mellett ott a tábla, de épületen belül sehol semmi.
Emberrel nem találkoztam, személyzetnek tűnővel pláne nem.
Megcéloztam az egyik lépcsőt. Az emeletre érve hallottam, hogy valahol, a folyosó végén ordít egy nő.
- Nyeld már le! Rágni se kell! Nyeljél, a francba! - üvöltötte.
Indultam a hang irányába, remélve, valakitől kaphatok útbaigazítást.
Kórteremből jött az ordítás. Egy ápolónő üvöltött. Apámmal.
A két napja még egészséges ember egy műanyag széken ült a kórterem sarkában.
Pelenkában, tompa tekintettel. A fejét sem bírta felemelni.
A szája félig elnyílt, csorgott a nyála és potyogott a mellére a szájába tömött étel.
- Elég! - szólaltam meg a nővér háta mögött.
- Hozzátartozó? - kérdezte elvörösödve. Bólintásom láttán kezdte magyarázni, hogy enni kell a betegnek, de nem akar. Pedig a gyógyszerek miatt kell, ő csak próbálja megetetni. De nehéz már ilyenkor.
- Milyenkor? - néztem rá.
- Amikor a bácsi ennyire demens. - felelte.
- Az ÚR nem demens. Hol az orvos?
Közben körülnéztem a kórteremben. Hat ágy bezsúfolva. Négy férfi, két nő egy kórteremben. Az egyik asszony nyöszörögve ült a mocskos lepedőn és a véres-gennyes kötéseket huzigálta magán. Egy férfi üvöltve sírt. A többi beteg csak bámult maga elé.
Letöröltem apu arcáról a rizseshúst, közben a szemébe néztem. Tűhegynyire szűkült a pupillája. Akadozva próbált valamit mondani. Megértettem.
- Vigyél innen.
- Mennyi nyugtató kapott? - léptem be a nővérszobába, ahol az iménti nő egy másik nővérrel vadul dohányzott.
Ők nem tudják, csak az orvos.
- Hol az orvos?
Ők azt sem tudják.
Közel három órámba került, mire a hatalmas épületben egyedül ügyeletet ellátó doktornőt megtaláltam.
Kedves, segítőkész, agyonhajszolt. Igyekszik, biztosan jó szakember. De százfelé szakadni ő sem tud.
Nézi a papírokat, a számítógépet. Igen, tegnap este hozta be aput a mentő. Sérülést nem találtak, zavartan viselkedett, a betegfelvétel ide utalta, a pszichiátriára.
Valamiért a "Megfigyelő" névre hallgató elfekvőbe került. Talán a kora miatt. Neki már mindegy, gondolhatták.
A nyugtatóra vonatkozó kérdésemet nem értette. Ő csak minimális nyugtatót írt ki neki, hogy aludni tudjon.
Hiszek a doktornőnek. A segédápolóknak nem hiszek. Mert mindkét nő az. Oda már csak ők jutottak. Szombat, egyetlen ügyeletes orvos. Nyugtot akartak. Értem én.
Elviszem innen, közlöm a döntésemet. Beszélgetünk. Apu hamar egy emelettel feljebb kerül. Három ágy, kedves, segítőkész nővérek.
Két hét kórház, megfigyelés, gyógyszer beállítás.
Amikor haza hoztam aput -ma egy hete- még mindig zavart volt kissé.
Ahogy a nagy mennyiségű nyugtató kezdett kiürülni a szervezetéből, nyugtalanná vált. Ezért mindig kapott egy kicsit, hogy ne zavarja a többi beteget.
Itthon lassan, a doktornővel telefonon tartva a kapcsolatot, csökkentettem a nyugtatót. Majd elhagytam.
Apu feltisztult. Mindenről lehet vele beszélgetni, mindent ért, mindent tud.
Intelligens, jó humorú, idős ember. Az apám.
Csak a megelőző két hétre nem emlékszik. Remélem, soha nem is fog emlékezni.
Iszonyúan dühös vagyok. Még mindig.
Nem az agyonhajszolt orvosra. Nem a két szerencsétlen nőre, akik a semmi pénzért próbálnak megküzdeni ketten ötven beteggel. Talán én sem bírnám. Talán én is gyógyszerrel tömném a beteget, csak egy kis nyugtom legyen végre. Talán önmagamat is nyugtatóval, alkohollal tömném, hogy kibírjam azt, amit nem lehet kibírni.
Hány ilyen kórház, hány ilyen osztály van?
"Csak nézd meg, hogy bánnak az öregjeikkel!"
Ez semmi más, mint pénz kérdés. Pénz kell, hogy legyen elég orvos. Pénz, hogy elég ápoló legyen. Pénz, hogy kulturált, emberi körülményeket lehessen teremteni. Pénz, hogy ne az egyetlen, fürdetésre is használt kerekesszékkel kelljen az összes beteget mozgatni. Pénz, hogy ne hatan legyenek egy redvás kórteremben. Pénz, hogy ne a halálosan kimerült ápolóknak kelljen a takarítást is végezni.
Az a pénz kellene, amit stadionokra költenek. Amiből szobrokat emelnek. Amit ellopnak. Amit öntömjénező reklámokra, plakátokra költenek. Amiből a hatalmukat akarják újra megvásárolni.
Ha Móricz Zsigmond köztünk lehetne, megírná a Hét krajcárt.
Mi olvasnánk és bólogatnánk. Bizony, ilyen időket élünk, így van ez ma, ebben az országban. Talán csak a krajcár szón lepődnénk meg kissé.
Észre sem vennénk, hogy a történet nem 2014-ben, hanem 1908-ban játszódik.
Nem átkozódom. Nem kívánom senkinek, hogy tapasztalja meg, milyen ez. De az apám ott volt, én láttam. Mocsokban, embertelen körülmények között. A többi ötven beteg, aki ott maradt, szintén az én apám. Az én anyám. A testvérem.
Dühös vagyok. Elraboltak ettől az országtól száz évet. Újra a földesurak korába jutottunk, ahol éhezés van, nincstelenség és nyomor. Ahol a gazdag tanulhat, juthat emberhez méltó kórházi ellátáshoz. Abba a korba, amikor a "bolondot" diliházba viszik és várják, mikor hal meg. Abba a korba, amikor sokan nem is jutnak orvosi kezeléshez, mert nincs biztosításuk. Amikor egy rákbeteg önmagát ítéli halálra, hogy ne terhelje a családját a horribilis kórházi számlákkal. Abban a korban élünk, amikor emberekre rázáródnak a lakóhelyük falai, mert nincs pénz buszra, vonatra.
Nagyon, nagyon dühös vagyok.
Móricz Zsigmond is dühös lenne.
Vagy talán csak szomorú.
Nagyon, nagyon szomorú.
Téma: Orditok - Száz év az őrültek házában
Nincs hozzászólás.