Negyedóra - Rudolf Steiner
Kapcsolódó link..
embers-eg.webnode.hu/news/aforizmak/
https://embers-eg.webnode.hu/news/saint-germain-rejtelye/
https://embers-eg.webnode.hu/news/negyedora-weores-sandor-/
https://embers-eg.webnode.hu/news/miert-fontos-szamunkra-a-szellemtan-/
https://embers-eg.webnode.hu/news/szellemtan-az-elemek-torvenyszerusegei-reszlet-/
https://embers-eg.webnode.hu/news/gombszimbolika-8-resz-az-isten-fogalom-megkozelitesehez/
https://embers-eg.webnode.hu/ujdonsagok/gombszimbolika/
New Age(nt)
:)
Rudolf Josef Lorenz Steiner osztrák polihisztor, filozófus, író, dramaturg, tanár, a spirituális mozgalom, az antropozófia és a Waldorf mozgalom megalkotója 1861. február 27-én született Johann Steiner, az osztrák délivasút tisztviselője, és Franziska Steiner elsőszülött gyermekeként Murakirályban (akkori nevén Kraljevec, ma Donji Kraljevec, Horvátország). A település a Muraközben található, amely ekkor Magyarország része volt.
1879-1882 között a bécsi Műszaki Főiskolán tanul. Fő tantárgyai: matematika, fizika, növénytan, állattan és kémia, emellett irodalmat, történelmet és filozófiát is tanult. Egy „nevezetes névtelennel” való találkozásáról így ír önéletrajzában:
- „Ekkor történt, hogy egy, a népből származó egyszerű emberrel ismerkedtem meg. Minden héten ugyanazzal a vonattal utazott Bécsbe, amellyel én. Gyógynövényeket gyűjtött vidéken, és ezeket adta el Bécsben, patikáknak. Barátságot kötöttünk. Úgy lehetett beszélni vele a szellemi világról, mint akinek magának is vannak szellemi élményei. Mélyen ájtatos ember volt. Iskolai műveltsége nem volt. Bár sok misztikus könyvet olvasott, de amit mondott, annak nem sok köze volt olvasmányaihoz. Ez lelki életéből fakadt, amely valami egészen elementárisan mély, teremtő bölcsességet tartalmazott. Csakhamar rájöttem, hogy a könyveket is csak azért olvasta, mert másoknál is meg akarta találni azt, amit saját magától tudott. Ez az ember úgy beszélt, mintha csak szócsöve lenne egy szellemi tartalomnak, amely a rejtett világokból rajta keresztül akar megnyilatkozni. Ha az ember együtt volt vele, mélyen betekinthetett a természet titkaiba. A hátán cipelte gyógynövényes batyuját, a szívében meg azokat az eredményeket, amelyeket a gyógynövények gyűjtése közben a természet szellemiségből merített. Nem egyszer észrevettem, hogy megmosolyogták, ha néha harmadikként mellénk szegődött valaki, amikor ezzel a »beavatottal« a bécsi Alleegasse-n mentünk. És ez nem is volt csoda, mert nem fejezte ki magát mindenki által érthető nyelven. Először meg kellett ismerni szellemi dialektusát. Eleinte én sem értettem, de ismeretségünk kezdetétől mély szimpátiát éreztem iránta. És lassanként úgy éreztem, mintha egy nagyon régi időből való lélekkel volnék együtt, akit nem érintett meg a mai kor civilizációja, tudománya és szemlélete, és aki az ősi idők ösztönös tudását hozta felém.
- Ha a tanulást megszokottan értelmezzük, azt kell mondanunk: tanulni nem lehetett ettől az embertől semmit. De ha az ember maga is be tudott látni a szellemi világokba, akkor általa, aki erősen benne állt a szellemi világban, mélyebben láthatott bele.
- Amellett ez az ember a legtávolabbról sem volt egy világtól elvonult álmodozó. Ha az ember otthonában kereste fel, úgy érezte: egy egyszerű, igen józan vidéki család körében van. A ház ajtaja fölött ez állt: In Gottes Segen ist alles gelegen. (Istennek áldása mindennek alapja) Megvendégelték az embert, mint a többi falusiak is. Mindig kávét kaptam, de nem csészében, hanem egy majdnem literes »csibrikben«, hozzá egy óriási darab kenyeret. A falubeliek sem tartották álmodozónak. Egész magatartása olyan volt, hogy lepergett róla minden gúny. Egészséges humora volt, és értette a módját, hogy az örömet jelentsen az embereknek. Itt nem mosolyogták meg, mint a bécsi Aleegasse-n azok, akik valamilyen csodabogarat láttak benne.
- Ezt az embert magamhoz közelállónak éreztem akkor is, amikor az élet már elszakított tőle. Misztériumdrámáimban Felix Balde alakjában örökítettem meg.”
Ez a titokzatos ember, akit név nélkül is fontosnak tartott megemlíteni önéletrajzában, Felix Koguzki, egy Bécs közeli faluban élő növénygyűjtő, autodidakta botanikus.
1889-ben kétszer is Magyarországra látogatott; először nyáron, majd fjúkori barátja, Moritz Zitter meghívására december 25-én Nagyszebenbe érkezett, ahol 29-én előadást is tartott Die Frau im Lichte der Goetheschen Weltanschauung – ein Beitrag zur Frauenfrage (A nő a goetheanista világszemlélet fényében – adalék a nőkérdéshez) címen. Ezt a dátumot túlzás nélkül tekinthetjük a magyar goetheánizmus, tágabb értelemben a magyarországi antropozófia kezdetének is. Önéletrajzának XIII. fejezetében részletesen beszámol ezekről az utazásairól:
- „Mielőtt életem első szakasza véget ért, még Budapestre és Erdélybe is ellátogattam. Erdélyből származó barátom, akiről már szó volt, és aki az azóta eltelt években is ritka hűséggel maradt mellettem, megismertetett több, Bécsben élő honfitársával. Így kiterjedt társas életem mellett még erdélyiekkel is összejöttem. Ezek között volt a Breitenstein házaspár, akikkel akkor barátkoztam meg, és akik azóta is a legbensőbb barátaim. Már régóta vezető szerepet játszanak a bécsi Antropozófiai Társaságban. Az erdélyiekhez fűződő emberi kapcsolat aztán egy budapesti utazáshoz vezetett. Magyarország fővárosa Bécstől annyira elütő jellegével mély hatást gyakorolt rám. A Bécsből Budapestre vivő út kellemes természeti világon vezet keresztül, amelyet temperamentumos emberi jelleg és valami mély zeneiség hat át. Ha az ember kinéz a vonat ablakán, az a benyomása, hogy maga a természet is mintegy poétikussá válik, és hogy az emberek nem sokat törődve ezzel az általuk megszokott poétikus világgal, valamilyen mélyen bensőséges zeneiség szerint élik az életüket. És ha Budapestre ér az ember, olyan világot talál, amelyet a más európai népekhez tartozók a legnagyobb együttérzéssel tudnak szemlélni, teljesen megérteni azonban sohasem tudnak. Sötét tónusú alap, és e fölött valamilyen színjátszó fény ragyog. Mindez egy képpé állt össze bennem, amikor Deák Ferenc szobra előtt álltam. Ez a fej, amely az 1867–1918 közötti időszak Magyarországának a megteremtője volt, nyers és büszke akaratot fejezett ki, amely bátran cselekszik, ravaszság nélkül, de elementáris kíméletlenséggel viszi keresztül akaratát. Éreztem, hogy minden magyar számára milyen szubjektíven igaz az olyan sokszor hallott jelszó: »Extra Hungariam non est vita; si est vita non est ita.« (»Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, nem ilyen.«) Mint gyermek, Magyarország nyugati határán éltem, és itt láttam, hogyan éreztették a németekkel ezt a nyers és büszke akaratot. Most Magyarország közepén azt tapasztaltam, hogy ez az akarat a magyar embert valamilyen elkülönültségbe viszi, amely bizonyos naivitással párosulva a számára mintegy magától adódó csillogásban jelenik meg, de nem az emberek nyitott, hanem inkább a természet rejtett szeme számára.
- Fél évvel ezután a látogatás után erdélyi barátaim lehetővé tették, hogy Nagyszebenben is előadást tartsak. Ez Karácsony táján volt. Azokon a messzi síkságokon utaztam át, amelyek közepén Arad fekszik. Lenau vágyakkal terhes versei jelentek meg előttem, amikor ezt a síkságot láttam. Mindenfelé csak messzeség, és a messzeségnek szinte nincs határa. Egy Magyarország és Erdély határán lévő kis fészekben kellett az éjszakát töltenem. A fél éjszakát a vendéglő egyik helyiségében ültem át. Rajtam kívül csak egy asztalnál ültek kártyázó emberek. Az összes magyarországi és erdélyi nemzetiségek mind együtt voltak itt. Olyan szenvedéllyel játszottak, hogy ez minden félórában robbant, és mintegy az asztal fölött lebegő felhővé változott, amelyben démonok harcoltak egymással, az embereket teljesen magukba nyelve. És milyen különbözőképpen voltak szenvedélyesek a különböző nációk!
- Karácsony napján érkeztem Nagyszebenbe. Az erdélyi szászság világába kerültem, amely itt élt a románok és magyarok között. Nemes népiség ez, amely hanyatlásában is, amelyet nem akar tudomásul venni, derekasan igyekszik fenntartani magát. Olyan németség, amely mint a saját maga évszázadok előtti emléke, ide keletre dobva hű akar maradni eredetéhez. Ebben a lelki beállítottságban azonban van valamilyen világtól való elidegenedés, és ez életükben mindenütt bizonyos beléjük nevelt vidámságban nyilatkozik meg. Szép napokat éltem át az evangélikus egyház német papjaival, a német iskolák tanáraival és más ottani németekkel. Melegséget éreztem a szívemben, amikor együtt voltam ezekkel az emberekkel, akik népiségükért aggódva és azt ápolva, ezt a mélyen a szívükben élő kultúrát kifejlesztették.
- Ez a melegség élt a lelkemben, amikor a régi és újonnan szerzett barátaimmal együtt vastag prémekbe burkolózva, jeges hidegben és csikorgó hóban egy szánutat tettünk a Déli Kárpátok felé. Fekete, erdős sziklafal ez, ha a távolból közeledik felé az ember; vad szakadékos, sokszor borzongató hegyi táj, ha már ott vagyunk. Élményeim központjában az a barátom állt, akihez évek óta tartó barátság fűzött. Mindig új dolgokat eszelt ki, hogy az erdélyi szászságot minél jobban megismerjem. Most is felváltva hol Bécsben, hol Nagyszebenben élt. Akkoriban az erdélyi szászság ápolására hetilapot alapított Nagyszebenben. Ez tisztára idealizmuson alapuló vállalkozás volt, nem volt benne szikrányi gyakorlatiasság sem, de a szászságnak szinte minden képviselője dolgozott a lapban. Néhány hét múlva azután megszűnt.
- Az ilyen élményeket, mint ezek az utazások is, a sors hozta elém. Ezek révén tudtam rávenni magam, hogy figyelmemet a külső világ felé fordítsam, ami nem volt könnyű, ugyanakkor viszont a szellemi világban bizonyos magától értetődöttséggel éltem.”
Steiner híresebb idézetei
„A szellemtan, ha valóban az emberek szívében fog élni, át fogja hidalni a
fizikai és a szellemi világ közötti kezdeti szakadékot, hogy éppen ez lesz a
szellemtannak az életben kifejtett hatása, ez lesz az értéke az életben. A
szellemtudománynak az meg valóban csak a kezdete, amikor az ember abban
latja a dolgoknak lényeget, hogy megtanuljon néhány szellemtani fogalmat és
gondolatot, például az emberi lény részeit vagy azt, hogy mi mindenben
részesülhet az ember a szellemi világból. Csak ha már tudjuk, hogy hogyan
nyúl bele a szellemtan egész életünkbe, akkor teremti meg a hidat a fizikai
és szellemi világ között, de akkor valóban, gyakorlatilag is megteremti azt.
Akkor majd nem csak passzívan viselkedünk azokkal szemben, akik átmentek a
halál kapuján, hanem aktív kapcsolatban maradunk velük, eleven
érintkezésében és tudunk nekik segíteni. Ehhez azonban szükséges, hogy a
szellemtant bevigyük az emberek tudatába, ha a világunk egészet nézzük,
ahhoz egyaránt hozzátartozik a fizikai lét és a fizikaiság fölötti szellemi
lét, s hogy az ember nemcsak azért van a földön, hogy születése és halál
között összegyűjtse saját magának a fizikai lét gyümölcseit, hanem azért is,
hogy felküldje a fizikaiság feletti világba azt, amit csak fizikai síkon
lehet megtapasztalni, ami egyáltalán csak ezen a síkon létezhet!
Itt a földi életben úgy tűnik a szellemtan csak teória, csak egy olyan
világnézet, amit az ember azért tesz magáévá, mert érdekli. Halálunk után
viszont ez az a fáklya, amely a halál és az újraszületés között bevilágítja
a szellemi világot! Aki itt a földön megveti a szellemtant, az nélkülözni
fogja ezt a fáklyát; halála és újraszületése között le fog tompulni a
tudata. Aki tehát szellemtudományokkal foglalkozik, az nemcsak elméleteket
gyárt, hanem eleven dolgok művel. A szellemtudomány úgyszólván az élet
fáklyája! A szellemi tanítások tartalma itt a földön fogalmak és eszmék
formájában jelenik meg, ezek azonban halálunk után eleven erőkké válnak!”
Az a feladatunk, hogy a gyermek környezetében olyan hatást fejtsünk ki, hogy egészen a gondolatokba és érzületekbe menően a jót, az igazat, a szépet és a bölcset utánozó lénnyé lehessen.
Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.
Az élményekkel járó benyomások lassanként eltűnnek emlékezetünkből, de nem tűnnek el gyümölcseik. Nem emlékezünk már összes gyermekkori élményünkre, amikor írni és olvasni tanultunk. Nem tudnánk azonban írni és olvasni, ha ezeket az élményeket nem éltük volna át, és ha eredményük képességek formájában nem maradt volna meg.
A gyermeket tiszteletben kell fogadni, szeretetben kell nevelni és szabadságban kell elbocsátani.
A szépet csodálni,
Az igazat óvni,
A nemeset tisztelni,
A jót körülölelni,
Ez vezeti az embert
Az életben célokhoz.
Ne vess el semmit, amíg nem értetted meg, ne fogadj el semmit, amíg nem értetted meg.
Minden emberben benne szunnyadnak olyan képességek, amelyeknek kifejlesztésével ismereteket szerezhet a magasabb világokról - a lélek és szellemvilágról.
Az önmagát díszítő rózsa a kertnek is díszére válik.
Amikor a tanítvány gyakorlatokat kezd végezni, előbb kivilágosodnak a "lótuszvirágai", később pedig elkezdenek forogni is. A forgás bekövetkeztekor szellemi látóképessége is működni kezd, mert a "lótuszvirágok" a lélek érzékszervei, az pedig, hogy forognak, azt fejezi ki, hogy észlelik az érzékfeletti világot. Érzékfeletti látása senkinek sem lehet, míg az asztrális érzékszervei ilyen módon nem fejlődnek ki.
Amikor az ember megfigyel egy tárgyat, a tárgy adott számára. Amikor viszont gondolkodik, akkor ő maga tevékenyen lép fel. A tárgyat mint objektumot, saját magát mint gondolkodó szubjektumot szemléli. Azért van tudata az objektumokról, mert gondolkodását a megfigyelésre irányítja. És azért van tudata önmagáról, mert gondolkodását saját magára irányítja. Az emberi tudatnak szükségképpen egyszersmind öntudatnak is kell lennie, mivel gondolkodó tudat. Mert amikor a gondolkodás a saját tevékenységére irányul, akkor objektumként a maga tulajdonképpeni mivolta, tehát a saját szubjektuma lesz a tárgya.
A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik akaratát megértve őt élni hagyni, ez a szabad ember alapelve.
Az anyag a szellem romhalmaza.
Ha ítéletemet és viselkedésemet csupán az örömtől és szimpátiától teszem függővé, akkor magamat állítom előtérbe és kényszerítem rá a világra. Úgy akarom magam a világba kapcsolni, amilyen vagyok, de a világot nem akarom elfogulatlanul elfogadni, és nem engedem, hogy a benne ható erők szerint élje ki magát. Más szóval: csak azzal szemben vagyok türelmes, ami nekem felel meg. Minden mást visszautasítok.
Ahogy egy embert nem ismerünk teljesen, ha csak a fizikai külsejét ismerjük, a körülöttünk lévő világot sem ismerjük, ha csak azt tudjuk róla, amit fizikai érzékeink közvetítenek.
Ha az igazság önállóan, önmagában nem állna fenn, hanem értékét és jelentőségét az emberi lélek érzéseitől kapná, akkor nem lehetne minden ember egyetemes célja. Önmagában megálló létét éppen azzal ismerjük el, hogy elérésére törekszünk.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Rudolf_Steiner
Téma: Negyedóra - Rudolf Steiner
Nincs hozzászólás.