A néptánc szerintünk összetett és különleges nevelési eszköz, hiszen a néptáncon keresztül a gyermekeknek lehetősége nyílik a saját egyéniségük kibontakoztatása mellett, azzal együtt beilleszkedni egy közös, ősi rendbe, melynek persze része a fiú és a lány, majd a férfi és nő egymáshoz való megfelelő viszonyulása is.

Molnár István a Magyar tánchagyományok című könyvében így jellemzi a magyar táncosok magatartását:

„A magyar táncban a férfinak és nőnek külön sajátos testtartása van. A nőé könnyed, finom: szinte lebeg a földön, tánc közben szava nincsen. Egyik kezét táncosa vállán tartja, a másikat leengedi, kötényét vagy szoknyáját fogja vele. Ha egyedül táncol, kezei csípőjén vannak vagy pedig egyik keze csípőn, a másikkal szoknyáját vagy kötényét fogja. A férfi tartásában viszont a magányos táncaiban teljes szabadság, de visszatartott, méltóságteljes mozgás uralkodik. Karját úgy hordozza, ahogyan a tánc követeli.

Mozgása mindig feszes, férfias, délceg, minden furcsa, kirívó mozdulattól mentes. Bármilyen gyors is mozgása, mindig uralkodik rajta. Ha kettesben táncol, a leány előtt rakja a figurákat, szinte csak neki járja. Tekintete legtöbbször a tánc egész tartama alatt a leányon függ, mozgásával felel annak elismerő tekintetére. Ha pedig összefogódznak, mindig vigyázva, gyöngéden viszi a leányt, tisztelettel van minden mozdulatában.”

( a képen a Csillagszemu-táncegyuttes)

Forrás